The Project Gutenberg eBook of A tegnap legendái by Zoltán Ambrus

Amig a temetőben ballagtunk, nem szólt egyikünk sem. Hanem amint kiértünk a kapun, Doktor Fontos, a kitünő városatya, nagyot lélekzett és megszólalt ilyeténképpen:

– Csakhogy ezen is tul vagyunk. Igazán, már kezdtem rosszul érezni magamat. Micsoda temetés! Hiszen, megvallom, én nem szeretek semmiféle temetést. Ugy vagyok, mint volt a nagy Luther Márton, aki nem türte az esztelen pompát. Nem is szoktam én részt venni semmiféle végső tisztességben. „Dom Sebastian“ gyászos indulója iránt valóságos idioszinkraziával viseltetem; megrontja az emésztésemet. Hanem hát egy tisztességes polgári temetés, tapintatos pappal, illedelmes gyászoló néppel, szóval egy ildomos, szolid temetés még csak hagyján. De ez a temetés, ez a sokadalom – csakugyan próbára tett. Mondhatom, ilyen népséggel még sohase találkoztam temetésen. Ott állani egy csomó elzüllött ember között, akiket magamhoz hasonló emberek nem szoktak ismerni vagy legalább megismerni s végül meghallgatni egy pár izléstelen, mindenki ellen lázadozó, tapintatlan beszédet, amelyek fellázitják a rendes ember egész gondolkozását, az izlésemet, sőt minden érzésemet – nem, ennyit nem érdemelt tőlem a megboldogult -2- öreg. Bizony, a szegény vén ember nem a legjobb körökből választotta a barátjait, ha ezek voltak a legjobb emberei, akik sirját körülállták.

– Különben, amilyen a halott, olyan a temetés. Nem érdemelt különbet. Ugy halhatott volna meg, mint nagy hazafi és ugy végezte, mint a kétes exisztenciák. Hiába volt vagyona, tehetsége, nagy ismeretsége; pénz, érdemek és barátok nélkül halt meg. Mert hát mezitlábosnak született. Az is marad, világéletében: hirlapirodalmi szankülott.

Kávéházy barátunk, akinek betegsége az ellentmondás és az aggatózás, nem állhatta meg szó nélkül.

– Ön igazságtalan a gyászoló nép iránt, sőt magamaga iránt is. Hiszen, meg kell vallanom, a gyülekezet nem volt olyan fényes, mint az, amely multkor a milliomos Fertőyt temette; ennek az érdemes férfiunak, aki egyike volt legkitünőbb, legtehetségesebb magánzóinknak s aki oly csodálatos módon, náthában veszett el, a fél orvosi egyetem elment a temetésére. De hát itt is voltak nagyon jóravaló emberek. Sőt nevezetességek is aminthogy a halott maga is nevezetesség volt, már olyan amilyen. Mindenkelőtt itt volt ön, aki egymagában is méltóképpen reprezentálja az előkelőséget. Majdnem azt mondhatnám, csak az a temetés méltó arra, hogy az ujságok megemlitsék, amelyiken ön is megjelen. Mert hisz ön ott van mindenütt, ahol csak egy akkorka nagyságot takaritnak el, mint a kis ujjam. Hogy ön nem szereti a temetéseket? De hisz ön a legszenvedélyesebb „jelen volt“ minden jelen volt közül! Mintha elfelejtettem volna, hogy egy éjjel, két óra után épen a most megpihent munkás embert verte fel ágyából, amiért a szegény öreg, aki akkor hireket kovácsolt, kifelejtette önt az esti lapból, amely a nagy költő temetésén jelenvoltak -3- névsorát közölte. És aztán elmondhatja ön jó lélekkel, hogy ismerte ezt a mi szegény halottunkat?

– Hogy ismertem-e? Nyolc év óta láttam mindennap, egész a legutolsó ideig, amikor eltünt az emberek elől és eltemetkezett a nyomoruság négy puszta fala közé. Persze, évtizedekkel ezelőtt nem jártam vele minduntalan karon fogva, mert hisz az egész élete bolyongás volt. Hanem ismertem ugy, mint bárki más. Voltakép az ilyen különös lényeket senki sem ismeri. Vajjon van-e valaki, akinek a zsebében a bizonyosság arról, ki volt, mi volt, és merre, melyik különös világban volt az igazi hazája, ahonnan furcsa, ellentmondásban gazdag, egyebekben pedig meglehetősen közönséges lelkeeredett? Vajjon tudja-e ön, hogyan fért meg benne az a sok összeférhetetlen vonás, amelyeket benne észrevettünk? Az olyan különös lények, mint a minő ez a hetven esztendős öreg volt, érdekesek tanulságul: hogy ilyenek ne legyünk. Arra való, hogy a halála után beváljon hasznos, elrettentő példának, ha már az életben ugyis keveset ért. A tanulság világos, hanem maga az az ember, amely már csak volt, nem ismert és megérthetetlen. Ha ugy tetszik: rébusz.

– Ismertem ugy, mint akárki, mint ön, vagy az egész világ. Csak a veséjébe nem láttam, csak azt nem tudom, haszontalan volt-e, vagy csak élhetetlen. Egy kérdőjel van előttem, egy élet, telve különösségekkel, egy jellem (ha ugyan annak lehet mondani), telve következetlenséggel, érthetetlen tulajdonságok egész rajával. Micsoda eredménytelen, sivár élet! Milyen szánalmas, gyámoltalan ember! Világboldogitó terveket kovácsol és nem gondol a saját jövőjével, jómódunak születik és a nyomoruságtól hal meg; tud sokat és nem veszi hasznát; -4- bejárja a világot és tapasztalatait nem tudja érvényesiteni; ismer tömérdek nevezetes embert és nem szerez összeköttetéseket; revoluciókról álmodik és összes bátorságát elpazarolja rém-regényeiben. Keményfejü és lágykaru ember, aki ámitja magát, hogy multja szebb, mint amilyen volt, és hogy jövője fényesebb, mint aminő lehet. Él multban, jövőben, csak a jelenben soha. Öreg gyermek, akinek semmi érzéke a valóság iránt, aki csak a képzelődésnek él; ábrándozó, aki népeket boldogit s amellett maga sohasem boldogul. Naiv önáltató, aki, ha egy kis kényelemhez jut, Dáriusnak képzeli magát; tékozló fiu a jobb napokban, munkás és csüggedést nem ismerő, amikor megszorul; sohasem célnak, mindig csak a pillanatnak él. Ime, ilyennek ismertem: érteni nem értettem. Ismétlem, rébusz volt a szegény, szánni való ember.

– Ön szerencsésen bebizonyitotta, doktor ur, hogy a mi halottunk könnyelmü volt teljes életében, mert csak a pillanatnak élt, s azonkivül szánandó fantaszta is, mert rá nézve jelen nem létezett, csak elképzelt mult és ábrándos jövő. Amit én nem értek tökéletesen. Mindazokból, amiket ön mondott, csak az az egy világos előttem, hogy nem ismerte, akiről beszélt. És azért nem csodálom, hogy rébuszt emleget. Nos, én, aki mindössze csak egynéhányszor beszéltem az ön ismeretlenével, vállalkoznám arra, hogy megfeleljek a kérdőjelre, és összeegyeztessem azokat a vonásokat, amelyeket ön ellenmondóknak talál.

– Az az ember, akit az imént tettek előttünk a sirba, nem valami exotikus lény volt, doktor ur, csak egy abból a fajtából, amelyet a rajongók népének szoktunk mondani, egy azok közül, akik szerencsés körülmények között nagy tetteket szoktak végrehajtani. Az -5- ilyen lények ugy vannak alkotva, hogy boldogok még akkor is, ha sohasem érkeznek el a nagy célhoz, mert olyan közelről látják ezt, hogy az utolsó percig remélnek, s mindvégig biznak benne rendületlenül. A jóságos természet ezzel a boldog hittel kárpótolta őket ép azért, mert közülök csak kevés juthat célhoz, hiszen a cél nagyszerü. Nem, nem az a mértéke a képességnek, hogy rendeltetését betölti-e, vagy eredménytelen hal el. Az oroszlán gyakran pusztul el meddőn, és az infuzóriák mindannyian betöltik apró rendeltetésüket.

– Talán ép annyiszor, mint hogy a napfény éltet. Vannak dolgok, amelyeket épen azért emlitünk, mert nyilvánvalók, és eloszlatnak minden kétséget. Vannak közhelyek, amelyek nélkül bajosan tudnánk meglenni. Például a nap.

– Ugy hát folytatom. Hogy ha csakugyan van egy olyan uralkodó tulajdonság, amely minden cselekvésünket elhatározza, és amely minden gondolatunkra, minden érzésünkre rányomja a maga különleges bélyegét: annak az embernek, akit ön nem ért egészen, de mégis szán, a lelke legmélyén egy boldogitó, szent naivság lakott. Hit vagy képzelődés, amint tetszik. Csak egy jó volt előtte, a legfőbb jó; és csak annak élt, már akár a jelenben, akár a multban, akár a jövőben találta. És megtalálta mindenütt, mikor azt hitte, hogy rajta munkál, mikor azt álmodta, hogy immár közel, mikor azt képzelte, hogy küzdött érte. Boldog ember! Mindaz, amiért mi törünk, szaladgálunk és izzadunk, ahhoz a legfőbb jóhoz képest, mely őt álmaiban látogatta, kicsinyesnek és szánandónak tetszett. Törődött is ő azzal, hogy jobb perzsa szőnyegen járni fel s alá, mint a csupasz pallón; hisz az ezeregyéjszaka édes pázsitán járt. -6- Eltöltötte a képzelete, amely körülötte megnagyitott mindent. Szeme kétannyit látott, mint a miénk s teste kétannyi fáradságot birt el. Ha hozzájutott valami csekélységhez, amelyet mi a takarékpénztárba küldünk három és fél percentre, Dáriusnak képzelte magát s kiélvezte mindazt, amit belőle csak kiélvezhetett. Hogyha nem volt semmije, dolgozott; a munka félannyira sem fárasztotta, mint minket; a cselekvésnek jóformán csak az örömét élvezte. A multból csak arra emlékezett, ami kellemes, a jövőből csak azt hitte, a mi boldogitó, a jelenből csak azt érezte, a mi élvezetes. Ezzel a nagy fogékonysággal egy hosszu életen át keresztül-kasul járta a világot, és élvezni tudott mindent, amit a pillanat hozhatott. Miért szánni azt az embert, akinek az agya és szive kettős intenzivitással dolgoztak? Hogy a puszta földön halt meg? Hiszen akkor halt meg, amikor már többet élt, mint amennyi életet Fertőy a szinházban láthatott!

A SZINÉSZNŐ BECSÜLETE

Bécsben egyszer meglehetős feltünést keltett két fiatal nő öngyilkossága. Nem mintha két pisztolynak a durranása valami nagy zajt keltene abban a világvárosban, mely régóta nevezetes a rendőri hirekben való gazdagságáról; hanem mind a két nőt sokan ismerték, és Damain-Dalmont Mária egyike volt a legbájosabb teremtéseknek, akik valaha lázba ejtették a császár városának fiatal népét. Aztán meg mind a két leány szinésznő volt, akiknek nyoszolyája sokak hite szerint az egész világé, legyen az a nyoszolya: a násznak fészke, vagy: halottas ágy. Vagy egy hétig mindenki a két leány regényét feszegette, s jeléül a messze elterjedt, résztvevő köz-érdeklődésnek, optikus-boltokban sok példány kelt el a Damain Mária arcképeiből. És mert Bécs bővelkedik kitünő ujságirókban, a boldogtalan lányokról is irtak szép és kevésbbé szép nekrológokat, melyek elolvasása után a világ megnyugodva tért vissza a napirendhez, mint minden más egyéb alkalommal is, talán már Trója elbukása óta. Akkoriban egy darabig sokat emlegettek egy bizonyos C. grófot, akit régebben gyakran láttak együtt Damain Máriával s akit Damain Mária az öngyilkossága előtt hetekig ostromolt a könyörgő leveleivel.

Kevéssel utóbb, Párisban nemcsak feltünést, hanem szinte lázas izgalmat keltett, mikor a szép Feyghyne -8- kisasszony – magyarosan Fegin-nek kellene irni a nevét – vetett véget huszonkét vagy huszonhárom esztendős életének. Mindenki, aki csak látta, érdeklődött ez iránt a gyönyörü orosz hölgy iránt, aki csodálni való vakmerőséggel hagyta el hazája pusztaságait, hogy dicsőséget és ünnepeltetést vivjon ki magának ott, ahol a verseny olyan óriás! Szépsége, lelkessége, bámulatos tanulékonysága és szorgalma, kedvessége és akadályt nem ismerő becsvágya egyszerre meghóditotta az idegen világot, pedig csak egy kis szerepben mutatkozhatott a Francais szinpadán, a Musset „Barberine“-jében. Az ünnepeltetés legelső mámorából ragadta ki magát az öngyilkos lövéssel. Meggyászolták, mint talán még senkit sem, aki a „steppe“-ek végtelenjén született. És mert Páris gazdag kiváló irókban, irtak róla szép és kevésbé szép regényeket: Delpit Albert a „Début de Lydia“-t, s Edouard Rod a nagyon kedves „Tatiana Leiloff“-ot. Abban az időben gyakran emlegették a fiatal M. herceget, akiről korábban azt hiresztelték, hogy nőül fogja venni a bájos Feyghyne-t és aki ennek a szinésznőnek az öngyilkossága óta csak egyetlen egyszer hallatott magáról, amikor egy ismert nyilvánoshelyen ballerina-kosztümben jelent meg a szinpadon, barátjai és barátnői mulattatása végett.

Aztán, nemsokára, Berlinből jelentették, hogy egy fiatal operett-énekesnő, akit Budapesten is jól ismertek, a Népszinház szinpadáról, Erdősy Eugénia – nálunk: Camargo, Berlinben: Nanon – ugyanugy gyilkolta meg magát, amint Damain vagy Dalmont Mária, és mint a szép Feyghyne. Ez az exaltált leány utolsó levelében arra kérte a rendőrséget, hogy holttestét boncolják fel és a rendőrorvos győződjék meg róla s állapitsa meg, hogy ő szüzen halt meg. Igy akarta a tisztaságát -9- bebizonyitani bizonyos H. bárónak, aki előbb a vőlegénye volt, s aki egyszerre csak a faképnél hagyta, azt adva okul, hogy egy idő óta kételkednie kell arája ártatlanságában. Ez a végrendelkezés olyan furcsának tünt fel, hogy – bár Berlin és Budapest szintén bővében vannak a kitünő ujságiróknak és a kiváló iróknak – a szép Erdősyről nem irtak se hosszabb nekrológokat, se regényeket. Az a bizonyos H. báró pedig, amint annak idején C. gróf és M. herceg cselekedték, kijelentette, hogy az öngyilkos leánynyal sohasem állott közelebbi ismeretségben.

Nem igen veszszük számba, hogy azok a nők, akik komédiázni szoktak a hüvelyébe futó törökkel, sokkal könnyebben ragadják meg a komolyan gyilkos szerszámokat, mint a többiek. Pedig, ha tekintetbe veszszük, hogy az öngyilkosságoknak csak mintegy a harmada esik a nőkre, feltünőnek találhatjuk, hogy a szinésznők osztálya éppen olyan jelentékeny rovatot foglal el az öngyilkosságok statisztikájában, akárcsak a bankároké vagy a játékosoké. Delobelle sohasem válik öngyilkossá, hanem azok között a nők között, akik eldobják maguktól az életet, temérdek a Lecouvreur Adrienne. A példák csak ugy özönlenek. Ugyanabban az időben, amikor Bécsben Damain Mária, Párisban Feyghyne kisasszony, Berlinben pedig Erdősy Eugénia lett öngyilkossá, Magyarországon a népszerü „Nap és Hold“ operett egyik kis Beatrixe megmérgezte magát, egy másik szép szinésznő pedig az öngyilkosságnak még ennél is rémesebb módjában keresett menekülést abból a komédiából, melynek még csak az első felvonását ismerhette.

El se hinné az ember, milyen könnyen talál ilyen -10- példákat, csak ugy, emlékezetből. És azokat, akik azt hiszik, hogy a mai szinésznők legtöbbjében is felismerhetik a XVIII. század szinésznőinek tipikus vonásait, meghökkentenék az öngyilkosságok statisztikájának ide vonatkozó, csodálatos nagy számadatai. Mert az öngyilkosság sehogy se magyarázható ki az ismert tipusok jellemvonásaiból. Gondolkozzunk erről a tárgyról bármikép, az életnek ez az aktiv megtagadása nem illik össze a gondolkodásnak azzal a lengeségével, és az érzésnek azzal a felületességével, amelyeket mint a kaszt jellemző vonásait szokott emlegetni Prudhomme ur, mikor életbölcseségeket mond nagyreményü fiának. A Faustinról nem igen lehet elképzelni, hogy önként tudná követni a halálba Lord Anandalet és bizonyos, hogy a Nanák sohase válnak maguknak gyilkosaivá. Vagy gondoljunk csak akár egy Clairon-ra, aki valószinüleg legtökéletesebb példánya volt a maga fajtájának, vagy, ha ugy tetszik: Arnould Zsófiára, – a szinésznő, aki (bár nagy tehetség birtokában), de csak azért lépett a deszkákra, mert ottan vigasság van, aki szinésznő lett, hogy minél jobban kiélvezhesse az életét, soha sem elmélkedett valami szivesen azokról a másféle deszkákról, melyek mögött vége a vigalomnak.

Abban az arányban, amelyben mindinkább rendes foglalkozássá válik a nő számára a szinészkedés, szaporodik azoknak a száma is, akiket Prudhomme ur a kivételeknek nevezne. A zöm bizonyára mindig hasonlitni fog a régiekhez, mert hisz a szinpaddal együtt megmaradnak azok a hatások is, amelyek vele összefüggnek, amelyek a korábbi tipusokat formálták, és amelyek még sokszor fogják ugyanazokat az eredményeket előidézni, de mindinkább növekszik azoknak az egyéneknek a száma, akik elég erősek magukat ezek alól a hatások alól emancipálni. Növekszik számuk, mert ma -11- már, amint mások a pályaválasztás föltételei, mások a körülmények is, melyek közt élniök lehet. A „Roman Comique“ kezd elavulttá lenni. Ezt Prudhomme ur is elismeri, amikor tiszteletreméltó fejének egy bólintásával megengedi a kivételeket. Talán csak a számokra nézve makacskodik egy kicsit.

De hát akkor minek tulajdonitható, hogy annyian vannak, akik épen a kasztnak rossz hire miatt, s mert ez rájok nézve is végzetessé válhatik, kerülnek olyan viszonyok közé, amelyekből nem látnak más menekülést, csak a halált? Pedig – és itt már nem szabad tudakozódnunk a nevek után, mert ki nézhetne a haldoklók titkai közé, ha csak maguk nem tárják ezeket elénk?! – hány olyan eset van, amikor az a mindenkit meglepő lövés csak egy csattanó felelet a kételkedésre és arra a gyanura, amely elválaszt a boldogságtól, és talán csak azért, mert sokan vétkeztek „intra muros“.

A francia leány, ha elszánja magát arra, hogy a szinpadra lép, számot vet magával, s abban a tudatban, hogy vállalkozása már magában is elválasztja régi világától, lemond a társaságról, majdnem azt mondhatni: a társadalomról. Belátja, hogy van jó dolga az embereknek s nem sokat törődnek azzal, vajjon a „szent tűz“ vezette-e a szinpadra, vagy egész egyszerüen csak ugy ment oda, mint száz és száz „petite femme“, hogy kiállitsa magát? Ki győzne köztük különbségeket keresgélni, ki győzné őket a tisztes magánélet nézőpontjából osztályozni? Kinek volna kedve efféle hálátlan feladatokra? Élhet akárkép, egyre megy. Mihelyt az első szinen megjelent, belépett abba az osztályba, melyből nem szokás feleséget választani. A verseny olyan nagy, az -12- emberek olyan önzők és haszonlesők, a boldogulás olyan sokféle körülménytől függ, hogy rendkivül nehéz, sokhelyütt majdnem lehetetlen akként törnie utat, hogy néminemü kár ne essék házi erkölcsében. Mindenkire mosolyognia kell, s vannak olyanok is, akik nem elégszenek meg a mosolygással. Mért maradna rideg, ugy sem hitethetné el az ellenkezőt?! Századokon át kövesedett az emberekbe a hit, hogy a mosolygás, meg a többi, együtt jár a komédiázással. Férjhez csak szinészhez mehet, s ha nem barátja a formaságoknak, senki sem ütődik meg rajta. Nem az élete, hanem a szinházi sikere szabja meg, mekkora megbecsülést nyerhet a világtól. Ha lent marad, ugy elveszett egészen, ha első sorba tör, nem kérik számon sem a multját, sem a jelenét. A becsülete mindenkép egyenes arányban áll a szerződésben biztositott anyagi megbecsüléssel. Ez olyan dolog, amelybe mindenki belenyugszik. Nem akad fenn senki se azon, ha a lapok kikürtölik, hogy W. kisasszony, a jeles tragika, kis babát kapott; az, hogy quis pater est, legfeljebb S. urra, az Odéon tagjára tartozik, aki a kisasszony vőlegényekép szerepel. Nem taksál más, csak a siker. Amig apró szerepeket játszik egy másodrangu szinházban, csak a „haute noce“-hoz tartozik, és mihelyt a tehetsége elsőranguvá lesz, meghivják az uri estélyekre. Megesik akkor is, hogy ugy néznek rá, mint Lolotte-ra a Meilhac darabjában, de Lolotte ért ahhoz, hogy visszaadja a kölcsönt. Külön társadalmuk van a társadalomban, s ha megtörténik néha, hogy akad közöttük egy-egy Mme Pasca, Dumas fils, mint kuriózumot fogja emlegetni ezt a csodásan házias erényt, mely a szinpadra tévedt.

Hanem másutt nincs igy. Az a leány, aki Angliában, Németországban vagy nálunk a szinpadot választja pályatérnek, az első percben azt képzeli, hogy -13- ugyanolyan tekintetre tarthat számot, mint egy tanitónő, ki a világba lép, hogy kenyerét keresse. A tradició nem olyan nagy, s ennélfogva az előitélet nem olyan általános, nem olyan nyilt, nem olyan érezhető; a verseny kisebb, kényszer tehát nincsen, legfeljebb csak erős csábitás, abban a nyilvánvaló jelenségben, hogy a legnagyobb sikereknek, a népszerüségnek majdnem mindig az az előfeltétele. Van mód a társaságban megmaradni, sőt nagyritkán még poziciót is lehet itt szerezni. A világ ugy tünik fel, mint amely nem olyan elnéző, de nem is olyan meghódithatatlan, mint a franciáknál. És a szinésznő, Párison kivül, – ha a Prudhomme ur kivételének született – kettős becsvágynak él. Egyik a müvészi becsvágy, a másik: a törekvés a társadalomba. (A tágabb körü társaságot értem.)

És itt a baj. Mert az előitélet, ha nem olyan határozott, nem olyan általános, nem olyan nyilt s nem olyan érezhető is, mint amott, azért mégis csak megvan. Egy homályos, bizonytalan, ellenséges erővel kell küzdenie, amely annál veszedelmesebb, mert bizonytalan és meg nem mérhető, amely annál kegyetlenebb, mert kiszámithatatlan, mert néha kisebbnek, csöndesebbnek látszik, mint a minő. Szivesen beleképzeli magát abba a gondolatba, hogy ez az ellenséges előitélet jelentéktelen; a környezet, melylyel érintkezik, óvakodik az ellenkezőt bebizonyitani. És akkor bukkan rá, amikor a legkevésbbé van ellene fölfegyverkezve. Sors bona, nihil, aliud; van szerencsés, akit nem bánt soha. Hanem akit talál, azt elvesziti.

A félelmes, kiszámithatatlan előitélet Phalarisa, mely minden évben elnyel egy pár szüzet, hétköznapi táplálékát a becsületfogalmaknak abban a megzavarodásában, -14- azt lehet mondani: elposványosodásában találja, amelynek veszedelmes terjedésére Renan figyelmeztetett, quimperi beszédében. Renan akkor csak arról panaszkodott, hogy a női tisztesség megbecsülése kiveszőben van az ifjuság szivéből. Az uj nemzedék – mondta – talán abban a félelmében, hogy valahogy bele ne essék őseinek hiábavaló, némelykor, meglehet, nevetségesnek tetsző rajongásába, neki adja magát a durvalelküségnek. De ez a durvalelküség soha se terpeszkedik el annyira, mint amikor a szinfalak közt élő asszonyokról és leányokról van szó. Ez természetes; ilyenkor ugy érzi, mintha legalább ezekkel szemben volna valami igazolása és mentsége olcsó kételkedésének. Fiatalurak társaságában, azok közt, akik a legjobb nevelésben részesültek s akik meg fognak házasodni, az ember néha azt képzelné, hogy mind megannyi egy-egy áldozata a szinházi vampiroknak, mintha valamennyi a maga szemével látta volna azt, amiről beszél. Pedig még csak az utcákat ismerik és nem a nőket. Ha majd ezeket is megismerik, ők lesznek azok, akik – a költő mondásával szólva – az örvénybe dobják azt a serleget, melynek a kelyhe egykor gyönyört adott nekik.

Mindig, mindenütt lesznek szinésznők, akik komolyan veszik a szinházat is, az életet is, és akiknek el kell pusztulniok csak azért, mert sokkal többen vannak olyanok, akik nem veszik komolyan egyiket se, s csak azért lettek szinésznők, mert ahhoz, hogy cukrászlányok lehessenek, nem voltak se eléggé jómodoruak, se eléggé ügyesek, kedvesek.

NOVEMBERI HANGULATOK.

Rémülettel vegyes élvezettel, fogvacogással kisért gyönyörüséggel olvastam egy szörnyen szép cikket a halálról. Borzongtam a témán, s a köteles tiszteletet megadó szalutálással fogadtam azt az őszinte hangot, mely a cikkből nem annyira kirí, mint inkább kijajong, mert hisz az igazmondás semmiféle tárgyról nem szokatlanabb, mint erről az egyről, amely pedig a legfékezetlenebb szabadságra csábithatna, ha a hazugság örök szelleme, az az általános és folytonos vágyakozás, hogy erősebbeknek látszassunk, mint amilyenek vagyunk, aztán meg a kellemetlen s kivált a megborzongató érzésektől való szabadulás áhitozása és végül a kőkorszaktól fogva folyton élő konvenció, az a hallgatag megegyezés, hogy: ne gyötörjük egymást az aggodalmat keltő, elkedvetlenitő, komor és leverő gondolatokkal, megannyi képmutatót vagy legalább is örökkön titkolózót nem faragott volna belőlünk. Minden időben azok a bátor emberek voltak a legritkábbak, akik ki merték mondani, hogy félnek a haláltól, gyülölik a halált és legforróbb vágyuk: élni, minél tovább élni!…

Ez a téma, ugy hiszem, annyira általános érdekü, és fájdalom mindig olyannyira aktuális, hogy tulságosabb szerénytelenség nélkül át lehet venni a szót azoktól a mesterektől, akik, ha a legszebben és legkimeritőbben -16- is, már elmondották róla a magukét. Mindnyájunkat illet, még talán engem is, ahogy a magyar anekdóta mondja. És ebben a ködben, ebben a hirtelen homályban, amikor oly sebesen eliramlik tőlünk a napfény, akár csak maga az élet: hadd tüzzem a tollam hegyére én is ezt a tárgyat,

Igen, ha a létért való aprólékos vesződségek közben megcsap bennünket az a tudat, hogy bármint küzd is „a magyar jobblétért“ (amikép a „Busuló lengyel“ mondja): végre is be kell csukni a boltot, – bizony gyakran elgondoljuk, hogy minden csak vanitatum vanitas, és hogy ami naphosszat foglalkoztat, mind, mind nagyon közömbös dolog ahhoz képest, hogy egy szép napon itt kell hagynunk minden szépet és jót, akarva nem akarva bele kell feküdnünk egy hosszu ládába, s aztán finita la commedia. Azaz dehogy finita, a komédia tovább foly, az aktorok tovább mókáznak, csak minket bujtatnak egy kényelmetlen gödörbe, rádobálva feltett tagjainkra egy nagy rakás földet, hogy valahogy ki ne bujhassunk megint, onnan alulról.

Nem, ez nem mulatságos. S meg vagyok győződve, hogy amióta csak emberek vannak, mindig akadtak, akik e tárgyban ép ugy gondolkoztak, mint mi, kései unokák. Hogy van az mégis, hogy a haláltól való iszonyat csak most, a mi korunkban kezdi magát meztelenül mutogatni, s egyszerre, minden előkészület, roham nélkül magáévá teszi az emberek lelkét, nyilvánulván -17- olyan kétségbeesett hangokban, amelyekhez képest a Prédikátor jajszava csak gyönge, gyerek-sirás.

Franciaországban például a legujabb időben mind nagyobb és nagyobb számmal váltják fel egymást az emberi léleknek magamagáról adott dokumentumai, amelyekben az élethez való görcsös ragaszkodás Jeremiás Siralmainak minden mérséklet nélkül való és a szemérmetlenségig őszinte hangján árulja el magát. A megsemmisülés után való nosztalgiának, a pihenés vágyának sokáig divatos póz-za egyszerre elavult, és a bonyolultabb szerkezetü müvészlelkekben is vad őszinteséggel szólal meg az elnyomhatatlan ösztön, az élethez való akarat. Ott találhatni a Guy de Maupassant „Bel-Ami“-jában, a Maurice Rollinat verseiben, az Edouard Rod „Course á la mort“-jában a Willette rajzaiban, az Incohérent-ok borzalmas tréfáiban, az impresszionisták némelyikének képein, a dekadensek egész irodalmában. (És ez a fiatal Franciaország!) Angol költőkben, olasz és amerikai regényirókban szintén bőven lelhetni hasonló megnyilatkozásokat. És aki olvasmányaiban erősen szit a legujabb dolgokhoz, életének felét a haláltól való borzonkodás gondolatai közt fogja tölteni.

Ezek a gondolatok – nem áltathatjuk magunkat az ellenkezővel – először is cilinderes fejek alatt termettek meg. A parókás, a turbános, meg a csupasz koponyák előtt, ha épugy törték is magukat, nem tünhetett fel ez a „meggondolás“ a maga teljes vigasztalanságában, mert hisz nem tartották volna meg magukban kétségbeesésüket, tudnánk róla, mint ahogy tudunk egyéb nyomoruságaikról. Ó, igen, gondolkoztak róla, sóhajtoztak is, és volt közöttük néhány, aki nem tudott rezignálni, – hanem a jajszó, a tehetetlenségnek rémületben való kitörése a mi időnk szomoru kiváltsága -18- lett. Ismerjük üknagybátyáink benső, legtitkosabb gondolatait, s van fogalmunk arról is, mily látomások kisértették a náloknál is régibb halandókat csillagtalan fekete éjszakákon, – el tudjuk képzelni, mi rezegtette meg a nemes Don Juant, mikor valamely novemberi éjjel, erdei lovaglása közben egy kopasz faág azt zizegte a fülébe, hogy: „Órád eljön, tégy akármit“, – tudjuk, hogy a derült görög fejeknek, és a stoikus római koponyáknak is voltak álmatlan éjeik: de hát ez a lidérc nem ült mindig ágyuk fejénél, – nem kisérte őket szinházba, bálterembe, és szerelmi találkozókra, – nem rontotta el legjobb falatjaik izét, – nem suttogta a fülökbe, mikor a billikomot ajkukhoz emelték: „Vegyél be inkább akonitot“, – nem jutott eszökbe, hogy irigyeljék a Mars lakóit, akiknek egy hajaszála több helyet foglal el, mint nálunk egy kápláralja katonaság, s akiknek egy percze tovább tart, mint Michel Chevreulnek és Mozes Montefiorenak az élete együtt véve – ha ugyan nem tévednek egy kevéssé a Mars bolygóról oly sok részletet tudó csillagvizsgálók és ott egyáltalán van emberi élet…

Ezer számra zajlanak az évek, s egyszerre egy nemzedéknek, amely mától csak holnapig tart, eszébe jut, hogy megkülönböztesse magát apáitól, akik legnagyobb részben mégis csak azt vallották, amit Pangloss mester: „Minden jól van ugy, ahogy van“, és egész erejével, egész elkeseredésével felháborodjék a megváltozhatatlan ellen. Ha a római mulatók meg a renaissance élvezői épp ugy ki tudták szivni a pillanat kéjét, mint mi; ha tulfinomultságunk semmivel sem fejlődöttebb, mint az övék: az a felsőbbségünk mindenesetre megvan velük szemben, hogy a halál gondolatát távolról sem tudták ugy kiélvezni, mint a mi magasabb rendü embereink, a kétségbeesésben megközelitőleg sem tudtak ugy -19- kéjelegni, mint a mai dekadensek és a többiek. Vajjon minek köszönhetjük ezt a szomoru felsőbbséget?

Annak-e, hogy nagy könnyelmüséggel, egyszerre megtagadtuk azokat a boldogitó, megnyugtató képzeteket, amelyekre La Placenak nem volt szüksége, s amelyek hiányát, mi, a gyarlók, most semmivel sem tudjuk pótolni? Hogy lelkünkön iszonyu rés tátong, melyet kicsinyke tudásunk nem tud betölteni? De hisz előttünk már sokan vétkeztek, akiknek sorsa nem lett hasonló vezeklés. Vagy talán inkább annak, hogy az óriás eredményekkel, melyekhez csak ugy hirtelen jutottunk, parvenük gyanánt nem tudtunk számot vetni? Elbiztuk magunkat s kezdjük belátni, hogy nem volt miért? Vagy dilettantizmusunknak, mely elhitette velünk, hogy semmiféle cél nem éri meg azt a fáradságot, amibe kerül, s mely meggátol abban, hogy egész lelkünkkel átadjuk magunkat másféle, kevésbé nyugtalanitó, kevésbé lenyügöző képzeteknek? Vagy csak elemző természetünk juttatott idáig, hozzá szoktatva ahhoz, hogy mindent számba véve, ami csak bensőnkben történik, intenzivebben érezzünk át mindent, mint a nem olyan tudatos, nem olyan kérődző lelkek? Vagy egyszerüen rabjai vagyunk idegességünknek, mely mindannyiunkba beleoltja a hipokondriát s örökké éber őre testi gyöngeségeinknek? Vagy egyesegyedül életünk módja késztet arra, hogy minduntalan az elmulás képzeteivel foglalkozzunk, sokkal inkább magunk előtt látván, folytonosabban szemlélvén a nagy átváltozás jelenségeit, mint józanabb, kevésbé lázas módon élt elődeink? Vagy mindez együttvéve? És ekkép büszkék lehetünk, hogy ezer és ezer év után elsőnek tudtuk megtagadni az emberi gondolkodás egy roppant hazugságát, jóllehet, ez az erőfeszités a kétségbeesésbe hajt bennünket? És ugy tettünk, mint az angol lord: bebizonyitni vágyva, hogy örvény tátong előttünk, belé ugrottunk?

EMLÉKBESZÉD.

A gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában Réz Jancsival megfogadtuk egymásnak, hogy annak idején aki tuléli a másikat, emlékező beszédet fog tartani az elköltözöttről és a baráti kegyeletnek minden kis részletre kiterjeszkedő aprólékosságával fogja tájékoztatni a világot arról a veszteségről, amely az emberiséget az elveszitett bajtárs halálával érte. Ugy emlékszem, azért tartottuk ezt a fogadalmat szükségesnek és sürgősen megpecsételni valónak, mert abban az időben a megvalósithatatlanságig nagyszerü tervek foglalkoztattak bennünket és gazdagon bugyogó, vitathatatlanul eredeti s tulnyomó részben fenséges eszméinket olyan nagyra tartottuk, olyan magasztosaknak értékeltük, hogy ezek már eleve örökre megirhatatlanoknak tüntek fel előttünk. De mégse tudtunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy ennek a gigászi eszme-inváziónak semmi nyoma se maradjon az emberiség történetében.

A sors ugy akarta, hogy kettőnk közül Réz Jancsi haljon meg előbb. Az ő kicsinyke porhüvelyében lakozó szellem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan rombolásra hivatott, és erőszakos volt, hogy egyszer csak – váratlanul – legyürte a körülötte levő anyagot. Teljesitenem kell tehát a szent kötelességget. -21-

Te, nagy bölcsész, immár elérkeztél a legmesszebbre, ahová csak a magasravágyás vihet, egybeolvadtál a végtelenséggel, melynek egykoron oly lankadatlan kutatója voltál! Itt az ideje, hogy emlékező beszédet mondjak rólad.

Hogy ki volt Réz Jancsi? Olyan közömbös és feledékeny a világ, hogy ez a kérdés majdnem természetes. Réz Jancsi iró volt. Olyannyira iró, hogy azt mondhatnám: nem is élt, csak irt. Annak a tizenhat évnek, mely az örökévalóságból neki jutott osztályrészül, csak igen kevés részét forditotta az élet tudományából a legszükségesebbnek megtanulására, és ahogy a következés megmutatta, ezt a legszükségesebbet is nagyon rosszul tanulta meg. Amióta csak tudatára jutott annak, hogy gondolkozik, kiindulván ebből a pontból, mint Cartesius, – irt és felolvasott. Mindenekelőtt azonban abban különbözött a nagy Descartestól, hogy mig a bajorországi remete csak Pére Mersenne-nek olvasgatott, Réz Jancsi felolvasott mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy bekerülhetett rendes tagnak vagy vendégnek „Az Irók Köré“-be.

„Az Irók Köré“-ben ismerkedtem meg vele, akkor, amikor még nem együvé jártunk iskolába. Az a három személy, akikből a Kör alapitása első évében állott, már mint hirnévre kapott nevezetességet hivta meg társaságába, előbb csak tagnak, aztán vezetőnek. Réz Jancsi gyorsan futotta meg pályáját: folyton irt, mintha érezte volna, hogy sietnie kell.

„Az Irók Köré“-ben a szellemi munkásság igen sokféle volt. Mindenkinek volt egy különlegessége. Egyikünk abban jeleskedett, hogy más bőrbe öltöztetgette a már meglévő remekműveket: versbe szedte, ami a -22- világirodalomban csak próza volt és prózára bontotta szét, amit más nagy elmék egyenlőtlen sorokban irtak meg. Egy másik jelesünknek a remeteség volt az ismertető sajátsága: verseket, regényeket, szinműveket, birálatokat és tudományos könyveket irt, de műveinek mindegyikében két-három vagy több remete szerepelt. Ami engem illet, akkép szándékoztam tulszárnyalni irótársaimat, hogy műveimet a képzelhető legtöbb kötetre terveztem: harminc, negyven, nyolcvan, százhusz kötetes tervek kóvályogtak vakmerő fejemben, méltó ijedségére az irántam érdeklődőknek. Réz Jancsinak az volt a sajátsága, hogy ő olvasta fel a legesleghosszabb munkálatokat: irt szótárt, életrajzot, hőskölteményt, ismerettárakat, rendszerbe szedte az egész világegyetemet, sőt egyszer az is eszébe jutott, hogy megirja az összes városok történetét. Azt tartotta, hogy a legrosszabb emlékbeszéd is többet ér a legsikerültebb epigrammánál.

De bármennyire különbözött is munkálkodásunk: „Az Irók Köré“-t egy nagy egységes gondolat tartotta össze. Egyek voltunk az egész külső világnak, s főkép az egész kivülünk létező irodalomnak a megvetésében. Hármunknak voltak egynémely gyöngéink: kivételt tettünk egymásért, Réz Jancsiért, sőt egyéb, kivételesen tiszteletreméltó földi jelenségekért is. Egyikünk tisztelte a remetéket, másikunk családjának felnőtt irótagjait, s én, a leggyöngébbik: az akadémiát, meg kell vallanom, nem minden rejtett gondolat nélkül, s talán tekintettel egy kissé arra is, hogy voltak már az akadémiáknak kiskoru tagjaik is. Csak Réz Jancsi volt következetes. Nem engedett meg kivételt sem a remetékért, sem testvérért, barátért, sem az akadémiáért, sőt nyiltan, leplezetlenül megvetett bennünket is, akik gyönge perceinkben románcokat irtunk. Réz Jancsi -23- megvetette az egész világot, és büszke volt, mint egy király.

Csak nagyon kevéssé emlékszem már „Az Irók Köré“-nek felolvasó üléseire, de egy-egy részlet mégis megmaradt a fejemben. Amig csak hárman voltunk együtt, a hivalkodásnak és a léhaságnak feláldoztunk sok becses pillanatot, de amihelyt a Körben megjelent Réz Jancsi puritán alakja, komolyan és ridegen, fején kis pörge kalappal, hónalja alatt megszámlálhatatlan mennyiségü irással, – ajkunkról elröppent a mosoly, és hallgatagon, ünnepélyesen láttunk hozzá a szellemi munkához és a szellemi élvezetekhez. Rendesen Réz Jancsi olvasott; és attól fogva, hogy elhangzott a „Született 1686-ban, protestáns szülőktől“ – amig az egyhangu felolvasás véget nem ért, bennünket megszállva tartott a tudat, hogy ime, olyan emberrel ülünk szemben, akiről, éppen igy fogják egykor olvasni: „Született 1860-ban, protestáns szülőktől“.

„Az Irók Köre“ váratlanul, hirtelen oszlott fel. Anyagiakban nem volt olyan gazdag, mint szellemiekben, és felolvasó-helyiségét is csak egy ideiglenes alapitványnak köszönhette. Egy vitatkozás után, melynek élességét és főkép hangosságát sehogysem akarta jogosultnak elismerni a házmesteri korlátoltság, az Iróknak kitették a szürét. Fedéltelen maradtunk, s elvesztettük a pontot, ahonnan megmozgattuk volna a világot.

És nemsokára ezután Réz Jancsi végképpen eltünt a látóhatárról. Csak később tudtuk meg, hogy elment néptanitónak. És mert egy néptanitó ugy se tehet okosabbat, Réz Jancsi kapta magát és meghalt.

Réz Jancsi összes művei sohase jelentek meg nyomtatásban. És azt hiszem, nincs az irodalomtörténetnek az az agyafurt buvára, – pedig a mi fiatal tudósainkban sok a rendőri tehetség – aki kéziratait fel tudná fedezni. Sokkal nagyobb számban és tömegben voltak, hogysem a kufár nyerészkedés fel ne használta volna alantas célokra befőttes-üvegek fedeléül vagy csomagoló papirnak. A kétségen kivül kiváló becsü művek elvesztek az utóbbi korokra nézve – ami nagyon megneheziti az én kegyeletes feladatomat.

De ha nem vizsgálhatom is Réz Jancsiban az irót, az embert olyan közelről ismertem, hogy ezekben a szerény sorokban is megkisérthetem a jellemképét adni.

Réz Jancsi a jók legjobbjai közé tartozott. Nem volt az alkotás embere, nagy tettek, nagy reformok nem őrzik nevét, de mint gondolkodó, méltán helyet foglalhatott volna a legmagasabbra szárnyaló elmék sorában. Lehet-e bölcsebb világnézet annál, mely a lehető legrövidebb ideig nézi a világot? Lehet-e eszményibb szellem annál, mely teljesen elzárkózik a külső világtól, és csak az irott igazság szolgálatának él? A szent tüz égett Réz Jancsiban, ugyanaz a szent tüz, amely az apostolokat, a kínvallókat, és az uttörőket hevitette önmagukat feláldozó, nemes tetteikre. És oly nagy lánggal égett benne, hogy el is emésztette. Élete a tudományé és az irodalomé volt; sem az ismereteknek, sem a költészetnek nincsen olyan ága, melyet szeretettel ne ölelt volna keblére. Életét a közjónak áldozta: mert hisz önzetlen lelkesedés vezette szüntelen munkálkodásában. Általában buzgott mindenért, ami szép, jó és nemes: barátja volt a haladásnak és a szabadelvüségnek. Müveltsége s szellemének egész iránya nemzeti volt; egy pár német gyakorlatot kivéve, -25- semmit sem irt, ami nem nem kezdődhetett volna ezekkel a szavakkal: „Hazádnak rendületlenül…“

Ó, Réz Jancsi, te az örökkévalóságnak irtál, és még egy félszázad se mult el nagy sikereid óta, s már leghivebb tanitványod, mikor rólad töri a fejét, nem tud visszaemlékezni egyébre, minthogy lilaszin tintával gyönyörü szép, gömbölyü betüket irtál sok, sok papirosra!

A VEREJTÉK.

Az ujságiró nyugodt, hidegvérü, kellőkép civilizált ember, hanem azért mindannyiszor feltámad benne a vadállat, ahányszor kora reggel beállit hozzá az ártatlan szedő-fiucska ilyen szavakkal: „A tördelő ur kéreti a cikket“. A cikket, határozott névelővel, mintha már valami létező, megfogható, megtapintható, elvihető valamiről volna szó! – noha „a cikk“ még mindössze csak homályos sejtelem, mely fölötte kezdetleges alakban rejtőzködik az ujságiró agyvelejének leghátulsó, és legsötétebbik kamrájában. Ha még kiméletes, szelid szóval illetné, ilyenformán: „Hogyha találkoznék már vagy ötven sor…“ – Vagy szeméből ki lehetne olvasni a szánalmat… ha a tekintete csak azt mondaná ijedt mozdulatlanságában: „Szegény ember, tudom, milyen érzést okozok neked… de haj, a kötelesség! ugy-e, nem csüggedsz? Bátorodjál!“…

Ez a gonosz mosolygásu növendék-Mefisztófelesz nem gondol rá, s valószinüleg az olvasó se, aki egy pillantással keresztül lát a valahogyan mégis csak megirt cikken, s hamarjában elvégzi, hogy: „üres szószaporitás, – mekkora szülési fájdalmak között szaporitja néha csenevész szavait a toll boldogtalan napszámosa. Mikor nincs egyéb gondolata, csak az a tudat, hogy köteles két óra lepercegése alatt bemázolni az előtte -27- fekvő tiszta papirlapot, áldatlan szarkalábakkal! A toll táncol kezében, irni akar; s neki még fogalma sincs arról, hogy: micsoda tárgyról lehetne irni; ugy érzi magát, mintha valami kuplékészitő vagy regénygyáros feje ülne a nyakán. Nincs mondanivalója senkiről, semmiről; ugy találja, hogy minden jól van ugy, ahogy van; kibékül az egész világgal, csak a kötelességével nem. És azért szaporitani kell a szót: pillanatnyi elpetyhüdése idején nincs, aki helyettesitné. Meg kell bizgatnia, ráznia lomha fejét, mint ahogy némely rossz órát, ha megállt, kocogtatni kell, hogy ujra ketyegni kezdjen. S az olvasó, aki unalmában néha kapálni küldené a nyomorultat, nem is gyanitja, hányszor támad fel szivében a vágy, kapálni, kapálni!

S ezzel nemcsak azok vannak igy, akik olyan véletlenül lettek irókká, amilyen véletlenül rőföskereskedőkké is lehettek volna. Azok a kitünőségek is, akiknek a tehetségét mindenki elismeri, átélik az elernyedésnek ezeket a keserves óráit, s éppen olyan nyomorultul élik át, mint a legutolsók.

A mai Franciaország egyik legolvasottabb s legismertebb irója: Jules Lemaître, aki egyformán kiváló mint költő, mint elbeszélő, és mint kritikus, sokáig a tekintélyes „Journal des Débats“ szinházi tárcáját szerkesztette. Olyan párisi lapoknál, amelyek hetenkint csak egyszer közölnek szinházi cikket, ugy szokás, hogy a rovatszerkesztő akkor is megirja a maga tizenkét hasábját, ha a szinházakban semmi ujdonság; természetesen: ir, amiről akar. Az invenció kiapadásának egy ilyen keserves órájában Jules Lemaître a következőket irta:

„Ebben a pillanatban még fogalmam sincs róla, mivel fogom betölteni ezt az ötszáz sornyi helyet; csak azt tudom, hogy az ötszáz sor meglesz a kiszabott időre. De mennyi töprengést és aggódást állok ki addig! Hátha -28- semmit sem találok? Vagy jobban mondva, minthogy nincs semmi mondanivalóm, hátha hirtelen kivész belőlem a képesség: ezt a semmit kifejteni, – ezt a semmit a szóknak hosszu sorozatával fejezni ki? Alapjában véve, azt hiszem, nincs sulyosabb munka, mint azé az emberé, aki kénytelen bizonyos napon a leirt szólamok bizonyos mennyiségét állitani elő. Boldog az utkaparó, aki követ vág a nyárfával beültetett nagy uton, vagy a vincellér, aki füzfahajtással köti meg a szőlő finom venyigéjét! Boldogok azok is, akik cukrot mérnek, vagy akik szövetet árulnak! Boldogok azok, akiknek munkája csak apró, materiális cselekedetek sorozata, olyan kis cselekedeteké, melyek már ismeretesek, mindig ugyanazok, s melyekről bizonyosak, hogy teljesithetik! Belefáradnak néha, de soha sem aggódnak miatta. Boldogok még a plasztikus müvészetek munkásai, a festők és a szobrászok is! Ezek, kétségenkivül nyugtalankodhatnak, érezhetik, hogy munkájuk alatta áll annak az álomnak, amelyet megtestesiteni akartak; de munkájukban van jelentékeny mesterségi rész, melynek biztosan meg fognak felelni. Mindig lesz erejük – már akárhogy – felrakni a festéket a vászonra, s gyurni valamit a nedves agyagból. Ha nem bizonyosak is benne, hogy jót fognak alkotni, tudják, hogy csinálhatni fognak valamit. Mert munkájuk anyaga, az agyag, vagy a festék, látható, megfogható; itt van előttük, tudják, hogy nem fog eltünni ujjaik elől. Ellenben az iró olyan valamivel végzi a munkáját, amiben nem biztos, s ami mindig megtagadhatja a szolgálatot. Mindent agyából kell meriteni, pedig nem tudja, hogy mi van az agyában. Nemcsak hogy azt nem tudja, jó lesz-e, ami belőle kikerül, arra sem fogadkozhatik, hogy egyáltalán ki fog kerülni belőle valami. Mig ezt a mondatot irom, nem tudom, mi lesz a következő, sőt azt sem, hogy -29- tudok-e majd irni ez után egy uj mondatot? Valami ismeretlennel dolgozom. Az értelmi müködés, mely bennem gondolatokat produkál, s mely aztán szókkal fejezi ki ezeket a gondolatokat, mintha nélkülem történnék; mintha jelen sem volnék, mintha semmire sem volnék jó ennél a müködésnél; s minden percben tartok tőle, hogy ez a müködés megakad; félek, hogy az öntudatlan rejtelmes munka hirtelen megszünik, s tollam a levegőben marad. Ez bizonyára megtanit bennünket arra, hogy milyen hivságos az irodalmi dicsőség, megtanit, hogy ne faragjunk magunknak belőle érdemet, ha valami türhető dolog adja magát elő a fejünkben, ami kétségen kivül, nagyon üdvös lecke; de mindamellett ez a belső munka miatt való folytonos bizonytalanság csupa aggodalommal és szenvedéssel jár. Mondd, uram, végét érem-e most munkámnak? Nem érzek magamban egyebet, csak utszéli meg zavaros gondolatok egyre-másra nyüzsgését. Rendbe hozhatom-e zavaros eszméimet? Nem szorulok-e rá az utszéliekre? S végre, találok-e szóösszetételeket, már akár közönségeseket, akár ritkákat, melyek majd kifejezik ezeket a gondolatokat? Nem, nem, nem fogok találni. Érzem, hogy mindjárt vértolulást kapok… Semmi, semmi… fekete foltok a fehér papiron… cigarettámnak csigaalakban felszálló, kékes füstje… a kemencéből áradó hőség… és egy gondolat sem, csak ez a roppant erőlködés, gondolni akármit, akárhogyan… Ah!… hogy megértem a Musset sorát: láthatni semmittevőket, akik turják a földet!“

És, akik már elhullatták a csikófogaikat, minden nappal közelebb jutnak ahhoz az állapothoz, mikor a munka miatti aggódás, töprengés krónikussá válik. Az „ismeretlen“, amivel számolniok kell, napról-napra -30- megbizhatatlanabb, s a pálya végén egy rémmel több vár rájuk, mint a náluk szerencsésebb halandókra; nekik van a legtöbb kilátásuk rá, hogy tulélik magukat, hogy megérik azt az időt, amikor még eszmélnek, de már képtelenek gondolkozni. Mindannyian el lehetnek készülve rá, hogy meg fognak ismerkedni azzal a képzelhetetlen gyötrelemmel, melyet csak az érez, aki számot képes adni arról, mint halnak el benne az intellektuális képességek, egyik a másik után. Számitaniok kell azokra az évekre, melyekben nem marad lelkükben egyéb, csak az a szomoru képesség, hogy még megfigyelhetik a bennük végbemenő pusztulást; s el kell szánniok magukat arra, hogy utolsó törekvéseik a kétségbeesés erőlködései lesznek, amelyeknek vége: legjobb esetben a halál.

Annak a lelkiállapotnak, mely ezalatt a céltalan erőködés alatt szállja meg az ex-irót, szörnyüségesen érdekes dokumentumát találjuk a Féval Pál utolsó följegyzéseiben. A párisi „Figaro“, mely ezt a naplótöredéket kiadta, méltán sóhajtott fel: „Ime, igy végzik azok, akiknek mestersége a közönséget mulattatni“, – mert a dokumentum, a céhbeliekre nézve, csakugyan megrenditő hatásu.

Ez a Féval Pál valaha nagyon olvasott francia iró volt; temérdeket termelő, rendkivül ügyes fej, amelynek leleménye kiapadhatatlannak látszott. A sokaságnak szólt, mert az anyagi sikernek ez a legbiztosabb módja, Franciaországban épp ugy, mint másutt. De élt benne becsvágy is: és az a két kötet, melyet a válogatós olvasóknak irt, – „Le drame de la jeunesse“ és „Annette Laïs“ – bizonyságot tesz a tehetségéről.

Ime a „kimerithetetlen termékenységü“ iró utolsó fogalmazása, melyet orvosának rendeletére irt:

„Ujra munkához látok: megkisértem elhinni, hogy -31- még gondolkodom. A gondolkodásra képtelenné válok; engedd, Uram, hogy elmuljék rólam ez az állapot, engedd, hogy mindenható segedelmeddel visszanyerjem régi épségemet.“

Ez a pár sor egy egész napi gyötrelmes erőfeszités eredménye. Az orvosa talán azt képzelte, hogy a beteg iró pusztulásnak indult agya az ellentállás, a még meglevő lelki erők kifejtése, szóval némi szellemi gimnasztika által visszanyerhet valamit korábbi erejéből; vagy akképpen gondolkozott, hogy betege, ha összeszedi magát, ez által legalább is késleltetni fogja baja fejlődését. Meghagyta, hogy igyekezzék valamit komponálni, akármit; mondja el papiron, amit napközben látott vagy gondolt; foglalja összefüggő elmélkedésbe, ami foglalkoztatja. Az orvosnak, ugy látszik, az a reménye volt, hogy ezekből a szegényes fogalmazásokból lassankint a kúra sikerességét fogja kiolvasni.

„Az orvosom itt volt; rendelvényét szükségesnek tartja; nagyon komolyan megigértem, hogy ezt a rendelvényt végrehajtom. Arról van szó, hogy elmondjak valamit, amint szegény agyvelőm sugallja, akármit, ami csak fogalmat ad arról, mi történik ezen a világon.

Rajta; hozzá fogok; megpróbálkozom azzal, ami jegyzőkönyvemben még feldolgozatlan, s a mi a legjobb benne, hogy valami olyan dolgot tákolhassak össze, amely megállja a helyét, s amit megmutathassak az orvosomnak. Kétségen kivül, nem tudná kitalálni, mennyi bajt okozott nekem ez a látszólag olyan könnyü feladat, hanem megvallom majd neki az igazat, s ez maga megteszi, főkép ha látja az elért szegényes eredményt.

A legszerencsétlenebb állapotban vagyok, a mi csak képzelhető a világon; rám nézve már minden elveszett; -32- erőködésemnek felháboritó eredménye el nem titkolható“.

„Dolgozni akarok, kisérletet tenni. Órákat fordithatok erre a küzködésre.

Már jó ideje mozdulatlan vagyok. Ellent kell állnunk, álljunk ellen. Meg kell tudnom, veszitettem-e, vagy nyertem, vagy pedig nyereség és veszteség nélkül tartottam meg azt a keveset, amit erőködésem által visszaszereztem“.

„Már nagy idő telt el; ujra hozzá fogok ezekhez a gyakorlatokhoz, s a haszontalan erőködések egy uj folyamát kezdtem meg a célból, hogy kifejezzem gondolataimat. Ha ennek is vége lesz, ujra lehet kezdeni.

Igen, hajlandó vagyok hinni, hogy gondolkodni könnyebb, mint irni, és hogy könnyebb álmodozni, mint beszélni; alig hogy megkezdtem a lapomat, már kimerültem“.

„Lássunk megint munkához, ugyanahhoz a munkához, s igyekezzünk többre menni. Utoljára azon voltam, hogy megállapitsam, mi az, amit vesztettem, vagy legalább mi az, ami hiányzik belőlem ahhoz, hogy világos legyek, s botlások nélkül mondhassam el állapotomat; nehéz volt, a feladat temérdek fáradságot okozott nekem, s mindent összevéve, azt hiszem, hogy kisérletem nyomorultul ütött ki. Ez értelmemnek szomoru állapotából eredt; de másrészt onnan is, hogy testem elvesztette régi rugalmasságát, a mi minduntalan megakasztotta a gondolkozást, s meggátolta, hogy logikusan fejtsem ki gondolatomat, ha véletlenül volt gondolatom.

Sokkal könnyebb lett volna elbeszélgetni, ha feladtam -33- volna azt a kivánságomat, hogy állapotomat nyilvántartsam; szabadjára hagytam volna a dolgot, de akkor feladatomnak nem felelek meg, s inkább unalmas akartam lenni, mint üres. Legyünk hát unalmasak, olyannyira, hogy ne maradjunk tökéletesen üresek.

Ez persze olyan konzultáció-féle, s Isten tudja milyen sulyos, gyötrelmes. Érzem, hogy mit veszitek; nem tudom világosan elmondani, de irásmódom kifejezi, stilusom pedig kiáltja. Nem kell keresnem, a dolog magától is kiderül, szerencsétlenségemre, rémitő világossággal; könnyü észrevenni, hogy a boldogtalan dolgozik, mint egy néger, hiába“.

„Szép küzdés volt ez, melynek szép emlékei maradtak; a mostani küzködésből már semmi sem marad, oly keveset találunk, ha magunkkal akarunk foglalkozni, hogy első gondolatunk: abba hagyni a dolgot.

Ezzel kezdem most is; azután ingadozom, habozok, végre lemondok végkép, megfutok a feladat elől. Nem vagyok képes többé semmire.

De hát hova lett belőlem a gondolat? Van-e még valami maradványa valahol? Hol kutathatnám fel ezt a nyomorult fölösleget? Csakugyan örök csendre vagyok kárhoztatva? A kezem maga sem akar irni; amit leküzdök, annál rettenetesebb, mert látnivaló, hogy a küzdelemnek végső eredménye rám nézve a vereség.

Egészben véve, mindezeknek oka a tehetetlenség, mely már majdnem abszolut. Töröm magamat, iparkodom, esztelenül faggatom magamat, s miután végtelen sokat vesződtem hiába, elbukom a küzdelemben. Mindig ugyananz a történet, amelynek nagyon is érzem, nem jutok a végére elevenen“.

Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó „poent“!… Iró nem képzelhet rémesebb szörnyüséget.

A TÖMJÉN.

Attól fogva, hogy az 1885-iki Szalon megnyilt, egy gyönyörü Diana-szobor elé, mely Falguiére vésőjének a remeke volt, láthatatlan kéz minden reggel friss virágbokrétát csempészett. Láthatatlan, de nem egészen ismeretlen kéz, amelyről minden beavatott tudta, hogy tündérujjakban végződött: mindig pihenő, munkát sohasem ismert, urias tündérujjakban. Épp ilyen előkelő és gyöngéd, de már egészen más kéz ugyanezt a hódolatot tanusitotta egy nagybecsü képpel, a Carolus Duran „Andromeda“-jával szemben; minden nap egy rózsa illatozott, fonnyadt és hervadt el az előtt a szépség előtt, aki Carolus Duran vásznán bizonyára századokon át fogja várni a halhatatlan, a szabaditó Perseust.

Csak asszonynak juthatott eszébe: a müvészi szép iránti csodálatot igy fejezni ki. Mikor az a szép, mely a leghamarább veszendő, megjelen hódolni a másik szépnek, mely a legtovább él, mely századokon át dacol a mulandósággal: ez mindenesetre olyan kedveskedés, amely a rokokó-időre emlékeztet.

De vajjon csakugyan, egyedül és kizárólag magát a müvészi szépet illette-e ez a finom, női hódolat? Ó, nem arról van szó, hogy a két müvész személyét is illethette, már csak azért sem, mert ez a képzelődés -35- képtelen volna. Mind a nagy Falguiére, mind a hiba nélkül való Carolus Duran tul voltak már akkor azon a koron, melyben az ilyen figyelem rosszra volna magyarázható; csak a kezdőket s nem a hiba nélkül való mestereket kisértgetik az efféle étheri kacérkodások. A kérdés az: mi ébresztett ekkora lelkesülést a két hölgyben: a művészet, mely Diana és Andromeda meztelen testeinek a kőben és a vásznon ideálisan szép vonalakat és szineket adott, vagy inkább az a rejtelmes varázs, amely ott rejtőzik magában a női test formáinak harmóniájában? Bálványozásuk igazi tárgyai a müvészet szépitette alakok-e vagy pedig egyszerüen csak a természetalkotta női test szépsége? Mert általában véve az asszonyi test szépségének a nők még sokkal inkább megértői és értékelői, mint a férfiak. Talán azért, mert természetüknél fogva fontosabbaknak kell látniok a formákat és a szineket, mint az ezekbe a formákba és szinekbe öltözött abstrakciókat.

De ha ezek az apró kedveskedések nem is csak afféle természetidámás megnyilvánulásai, hanem inkább és csakis a müvészi szép iránt való hódolat szemérmes jelei és nem Dianának, nem Andromédának szólnak, hanem Falguiére-nek és Carolus Durannak, egy uj kérdés merül fel, az, hogy vajjon megérdemlik-e Falguiére, a nagy képfaragó és Carolus Duran, az ünnepelt festő, a csodálatnak és a hódolatnak ezeket a gyermekesen és asszonyosan hizelgő, fölötte gyöngéd kifejezéseit?

– Nem. Nem érdemlik meg. Amint hogy semmiféle halandó nem szolgált rá a tömjéneztetésre, csak azért, mert a muzsákkal illetlenkedett. Nincs az a müvész, akinek joga lehetne zsebre tenni olyan bókokat, melyek egyenesen vagy közvetlen, szemérmesen, elburkoltan vagy nyiltan, arcátlanul ezt fejezik ki: „Ön lángelme!“ -36- A kortársak itélete mindig csak gyermekesen tapogatózó; aki tele marokkal osztogatja a dicsőséget, olyanból ád, ami nem az övé. Ehhez pedig vagy rosszhiszemüség, vagy rövidlátás kell. A hiba olyan általános, hogy fel se tünik: a görvélyesek nem akadnak fenn a görvélyen. A tömjénnek bazilikákban a helye; nem a szalonokban. Igaz ugyan, hogy Michel Angelo kalapácsát királyi kéz emelte föl a földről, de Michelangelo csak egy volt s mindenekfelett: az ilyen esetek nem voltak valami gyakoriak, amit az is bizonyit, hogy a történetkét jónak látták följegyezni az utókor okulására. Akkoriban éppenséggel nem volt általános a müvész tömjénezése, pedig a müvészetnek aranykorát élték. Akkortájt a föld nagyjait tömjénezték, ami csak kevéssel volt alantasabb nemü hódolat, mint a mai bálványozás. Nevetségesebb volt-e? Nehéz eldönteni. Ki nem látja ma nevetségeseknek azokat, akik a Scudéry-ket és Chapelain-eket, a Grétry-ket és Salieri-ket, a David-okat és Delarocheokat tömjénezték? Hisz az irodalom és müvészetek történetei tudnak elég hamis istenről: Baál-okról, akiknek mindnek meg volt a maga rajongó népe. Meg kell adni, a bálványozás régente szemérmesebb volt s Baál-ok nem találkoztak olyan nagy számmal. Ma annyi a Baál, mint a képviselőjelölt: mindenki az. Az a müvész, aki valamicskét ki tudott fejezni egyéniségéből kőben, vásznon, hangjegyekben, tollal: már számot tart egy bazilikára, amelynek meg legyen a maga külön rituáleja. És csak az a különös, hogy az a világ, „amelyben unatkoznak“ s melynek hitvallása a szép, nem sokallja meg a Baál-okat, hanem egyforma őszinteséggel hódol néhány száznak, akik közül egy párnak jóformán csak a nevét ismeri. Amire nem hajthatja egyéb érdek, minthogy bizonyságot tegyen a müérzéke fejlettségéről. Hogyhogy esett mégis, hogy olyan müvészeket, mint Millet -37- vagy Rousseau, soha se vett észre? Bizonyos-e, hogy a ma csodált Falguièreről és Carolus Duran-ról a következő nemzedék épp oly melegen fog szólani, mint ahogy a valaha megvetett Millet-ről szól manapság a „szanom-bánom“-ot hebegő mükritika? Ma még azt hisszük, hogy a Falguiére alkotásai épp olyan nagybecsüek, mint a régi nagy képfaragók remekei, hogy benne is megvan az a rejtelmes „nem tudom mi“, melynek fénye a lángelmét a közönséges tehetségtől megkülönbözteti, azt hisszük, hogy Falguiére minden jóval megáldva, csak elkésve jött a világra, olyan korban, amely a képfaragás müvészetét erőnek-erejével halódónak akarja látni és azt valljuk, hogy Carolus Duran is hatalmas legény. Hát meglehet, hogy a következő nemzedék nem fog kinevetni ezért és hasonlóképpen fog elmélkedni a maga korában. Azt is el lehet ismerni, hogy ezeknek a müvészeknek magasabb rendü erőfeszitéseit megbecsülni nem szégyen s azok a mütárgyak megérdemelhetnek egy pár virágot. De nem boszantó-e, hogy az asszonyi furfang a hizelgésnek, a tömjénzésnek egy uj, megkapó, illatosabb módját eszelte ki, még jobban elkényeztetni azt a végkép elrontott, naiv, képzelődő, magát tulságosan fontosnak tekintő, haszontalan gyermeket, akinek a neve: müvész?

Sainte-Beuve, gróf Noyon püspöknek akadémiai székfoglalójáról beszélvén, kedvteléssel részletezi azokat a nevetséges magasztalásokat, amelyekkel ez az udvarfi – akinél együgyübb ember sohasem töltött be püspöki széket – XIV. Lajost elhalmozta. Mindamellett, bár mulattatónak találja a hizelgésnek ezt a diszpéldányát, nem állhatja meg, hogy odavetőleg hozzá ne tegye: Azért, hogy nem lakájkodunk többé a monarchák körül, -38- mi sem vagyunk jobbak ezeknél a derék elődöknél. Mert, – nem fölösleges tudni, – mi is igen nevetségesek vagyunk, mikor magasztalunk, csakhogy nem veszszük észre. Igaz, hogy most már nem a királyokat és a hercegeket, hanem a szinészeket, az irókat, azaz magunk-magunkat magasztaljuk; egy-egy felkapott szinésznőt olyan kifejezésekkel dicsérünk, melyek megpiritották volna a nagy Condét; s ugy beszélünk a divatos regényiróról, ahogy Turenne-ről szólni sem volna illendő. Ezt a bogarunkat még meg fogják emlegetni.

Sainte-Beuve óta ez a bogarunk, ha elefánttá nem hizott is, ugyancsak megkövéredett. Az utolsó félszáz évben egy sereg udvart láthattunk, melyek mindegyikének megvolt a maga nap-királya s megszámlálhatatlan volt a Noyon-ja. A zene-rajongók például sokra vitték ebben a tekintetben. A nagy Wagner Richard-irodalomban a tömjénzésnek olyan szörnyeteg példányaira akadhatunk, amelyektől egy satrapa is elijedt volna. Hogy közelébb maradjunk: annak a szeretetreméltó embernek, akit Liszt Ferencnek hivtak s akit közülünk még sokan ismertek, folyton maga körül kellett látnia az egyik legcsunyább emberi betegséget: az önérzet-sorvadást, mindenféle undoritó fázisában. Mert vannak mulatságos s vannak szánandó tömjénezők. Az agg Hugo Victornak az utóbbi fajtából volt ritka gyüjteménye. Aki azt mondta róla, hogy a Notre-Dame két tornya alkotja nevének első (H) betüjét, maga is költő volt. S hogyan épitették fel neve többi betüit azok, akik nem voltak költők, csak paraziták! Amint apró, élősdi növények tapadnak egy nagy fához, ugy kerekedett egész kis nyomorult irodalom nagy kiterjedésü munkássága körül.

A mi nagyjaink közt költő nem volt s csak éppen egy müvész akadt, aki hasonlóképpen apró pénzre váltva élvezte előre a dicsőséget: bizonynyal akarata -39- ellenére, mert ő maga egyszerü és szerény ember volt. A magasztalói azonban, akik félistent csináltak belőle, vetekedhettek azzal a szétzüllött minisztrans-sereggel, mely egykor a Hugo Victor háznépét alkotta. Olyankor, amikor át meg át kellett tósztoznia Magyarországot, olyan dolgokat mondtak neki szemtől-szembe, amelyeket Lionardo da Vinci, aki ideges ember lehetett, aligha tudott volna meghallgatni. Ugy körültáncolták, hogy szinte látszott rajta, mennyire szeretett volna megszólalni: „Hátha tévedtek, jó emberek? Hátha még sem vagyok olyan rengetegül nagy? Hátha még sem verdesem orrommal az eget?! De csak állta szegény és hallgatott.

Azokat a kényes orrokat, amelyek nem türhetik a tömjént, leginkább bánthatja az a füstölő illatszer, melylyel az exekutiv-müvészet jeleseinek szoktak kedveskedni. Pedig épp ugy kijár nekik, akárcsak a bruttójövedelem kikötött százaléka. Nem is pianista, akinek játéka egy pár hölgyet ideg-görcsökbe nem andalitott; nem is szinész, akinek kocsijából ki nem fogták a lovakat. Ami azért ingerelheti a finnyásokat, mert nem minden ok nélkül tekintik a müvészi előadást a müvészetek sorában a legalsóbb rendünek.

Mindazáltal, ők szólván a legtöbb emberhez, az ő udvaraikban van a legtöbb és a legféktelenebb himnuszzengő. Ugy, hogy Coquelin, akiben egy fáraó önérzete lakott, méltán bocsáthatott egész proklamációkat „szeretett népéhez“: voltak, akiket nemcsak a dikciója, hanem a stilusa is lelkesitett. Duzzogása a Français-val legalább is annyira foglalkoztatta a jó párisiakat, mint annak idején a jemappesi csata szépapáikat. De ha az ember szinész, nem is kell olyan jeles Mascarille-nak -40- lennie, mint amilyen Coquelin volt: ha tulhaladt bizonyos középszerüségen, mindig nagyon könnyen ragadhatja hiveit a szuperlativuszok használatára; a világ már jó ideje elszokott tőle, hogy a szinészt is közönséges embernek számitsa. Magunknak is mindig van egy pár népszerü csillagunk, aki minduntalan kacérkodik a „tökéletesség“-gel; van egy tucat, aki hasonlithatatlan s azonkivül még tömérdek „páratlan“. Legcsekélyebb sétájok, minden tüszszentésük: a nyilvánosságé, akár csak a monarchák apró élményei.

Csak a szinésznő kultuszáról lehet szó és nem a szinészéről – mondhatná valaki, hozzátevén, hogy: – ez a hódolat pedig nem a mímelőt, hanem egyszerüen a nőt illeti, azt a nőt, aki fiatal, szép s akit mindenki ismer.

Nem bizonyos. Mert mindenekelőtt a szinésznő – általánosságban szólva róluk – nem szebb, mint más földi asszonyszemély, majdnem azt lehetne mondani: a diva kevésbé szép, mint egyéb Formosák. A festék tönkre teszi az arcbőrét, a mimika, a szemforgatás kivetkőzteti orcájának vonásait eredeti lágyságukból, – a lázas életmód, mely fogékonynyá teszi az idegbetegségekre, megviseli egész testalkatát. Amivel ugy leköti a kevésbé fegyelmezett ifjuságot, az nem a szépsége, hanem a szinház kápráztató fénye, a szinpad sajátos fata morganája.

Azok között a dolgok között, amelyeket a legkönnyebb megérteni és megbocsátani, egyik legelső: a müvész hiusága. A munka, melyet végez, lényegében még maga előtt is titokzatos; az örökös láz, melylyel dolgozik, -41- nagyobbaknak tünteti fel előtte erőfeszitéseit és eredményeit, mint amilyenek a valóságban s ez az önáltatás már maga elég arra, hogy forrásává legyen a legszertelenebb képzelődésnek. És minden hiuság között legtermészetesebb a szinész hiusága. Végre is, aki megszokja, hogy esténkint néhány száz vagy ezer ember figyel rá, könnyen elhiszi, hogy az, ami tőle kitelik, valami kiválóan megejtő, ha más által nem, legalább az által: ahogyan elmondja.

Még többségben vannak, akik ebből azt következtetik, hogy ezekeet a képzelgéseket tehát tiszteletben kell tartani s odáig viszik a türelmességet, hogy a tömjént a müvész természetes jutalmának tekintik. De már találkoznak eretnekek is akik közül a legvakmerőbbek végre ilyenformán fognak megszólalni: „Elég a virágból, a koszoruból, lassabban a babérral! Végre is, önök, tisztelt lángelmék, mindannyian parvenük, – szerencselovagok és szerencselovarnők, – akik a véletlen egy termékenyitő mosolya nélkül, minden égi szikrájok mellett is, meddő cselekvésre lettek volna kárhoztatva, mint azok a pályatévesztettek, akik lelkükben talán hasonló lánggal, az alázatosak osztályából pillantanak fel önökre. És azért: sursum corda, de lejebb azzal a büszkén emelt fővel!“

PICKWICK UR FILOZOFIÁJA.

Három paraszt iszik a korcsmában. A bor pirosra festi képöket; s magas kedvökben megered a szó. Előbb vigadnak és busulnak, azután kötődnek, utoljára ökölre mennek. Aki birja, az marja; a legerősebbik emberségesen – vagy embertelenül? – helyben hagyja a másik kettőt. A két helybenhagyott két különböző temparementum. Az egyik szelid férfiu, aki megnyugszik az istenitéletben, a másik azonban notórius verekedő, aki a szégyent nem hagyja magán száradni. Kijelenti előre, hogy: „Ma emberhalál lesz“, s megy haza a kaszájáért. A győztes is hazafelé indul, békében és dicsőségben, ismét barátkozva a másik legyőzöttel. Otthon (a diadalmas hajlékban) ujra kezdik az ivást, és végkép eláznak. Ekkor megérkezik a harmadik, a kaszával. A háznép, vesztére, csupasz kézzel kisérti meg az ellentállást; a kasza megszabdalja a háziasszonyt, öszevagdossa tehetetlenné vált ellenségét, s egyszerüen levágja a leányt, aki mostoha apjának segitségére sietett. A lánynak menten vége. A kaszást elcsipik, s a dolog biróság elé kerül. A közrend képviselői szakértőket hallgatnak ki, a végből, hogy kétségtelenné váljék: nem volt-e a gyilkos beszámithatatlan állapotban – milyen elmés is ez a jogi kifejezés! – mikor fölöttébb udvariatlan tettét elkövette. A tudomány falusi -43- jelesei aztán mulatságos jelentést adtak be, melyben szép koszoruba füzték a szótárakban elő nem forduló tudós kifejezéseket s megállapitják, hogy voltaképen tudni nem lehet: beszámitható vagy beszámithatatlan állapotban volt-e a vádlott, csak azt tudni, hogy részeg állapotban leledzett. Mert a tett ugyan föltételezi a premeditációt, de másrészt nagyon valószinü, hogy a vádlott az iszákosok egyik betegségében, az ugynevezett mania ebriosá-ban szenved. Amiből következik, hogy a tett elkövetésekor nem lehetett oly bölcs és megfontolt, mint egy pápai nuncius. A birák összeülnek, tanakodnak, s végezetül: a kaszást fölmentik. Mehet haza s kaszálhat békében.

Két gyerek játszik, valamelyik nagy bérház negyedik emeletén, a folyosón. Az egyik ugy tizenkét-tizenhárom éves, a másik kilenc vagy tiz. A kicsinek van szép aranyórája (nagyanyjától kapta a nevenapjára), a nagynak nincs semmije. A bársonybugyogós gyerek minden harmadik percben előszedi arany óráját, a másik, amelyiken rongyos, ex-bugyogó van, kidülledt szemmel nézi. Játékközben a nagynak eszébe jut, hogy a bársony bugyogó alatt csak törékeny porcok és lötyögő husocskák rejtőznek, mig neki kemény csontjai és erősödő izmai vannak; fölfedezi az „erősebb jogát“, s ennek alapján birtokba akarja venni az órát. A kicsi tiltakozik, de hiába. A nagy legyüri a másikat, elveszi az órát, s hogy a dolog ki ne tudódjék, ledobja a szegény kis bársony bugyogóst a negyedik emeletről, ugy hogy a gyerek tüstént palacsintává lesz. Már sötét van, senki se látta. A nagy elbuvik, elrejti az órát, s óvatosan kotlik valami sötét zugban. A gyanu mégis ráesik. Törvényszék elé kerül, ahol tagad és vitatkozik az elnökkel, mint egy védőügyvéd. Mindhiába, a bün rábizonyul. -44- Szerencséjére: jönnek a szakértők. Kisütik, hogy a gyerek moral insanity-ben szenved; következéskép beteges nézetei vannak az erkölcs dolgaiban. Amire aztán a törvényszék re bene gesta hazaküldi az érdekes beteget; vesződjék vele apja, a házmester. Talán sikerül majd neki egy más ujabb pedagógiai rendszer, – s idővel talán alaposabb erkölcsi elveket fog csepegtetni magzatába, aki a nevelésre nem éppen alkalmas agyszövettel talált világra jönni.

Egy ötgyerekes ember özvegyen marad, s hogy a porontyai kellő gondozásban részesüljenek, bonne-t fogad melléjök. A bonne egy megbizható emberének ajánlatával érkezik hozzá. Nincs ideje panaszkodni az ajánlónak, mert egy szép reggelen nem ébred fel, se ő, se az öt gyereke. A bonne kitekeri a nyakukat, magához veszi a pénzt és az értékes dolgokat, melyeket kezeügyében talál, s odább áll. Az igazság gyors lába nyomában. Egy nagyon fekete, szuró szemü ifjuval él boldog mézesheteket, amikor elfogják. Kihallgatják, de nem tud semmit semmiről: se özvegyről, se gyerekekről, se pénzről. Minden ellene vall. Már-már vége; de valahára megérkeznek a szakértők. Ezek a nagytudományu férfiak aztán kideritik, hogy a bonne a legmagasabb foku hisztériában szenved, és mint ilyen, rendkivül könnyen hipnotizálható. Be is bizonyitják a tárgyaláson érdekes produkcióban. Amely produkciókat különben hasonló sikerrel folytathatnák a jelenlevő hölgyközönség egy jelentékeny részén. Mindegy; nyilvánvaló, hogy a vádlott azért nem tud semmiről, mert öntudatlanul, más, rejtelmes akaratnak engedelmeskedve gyilkolt és rabolt, hipnotikus álomban. A bünt talán a szuró szemü ifju szuggerálta, aki különben eltünt az igazságszolgáltatás haragja elől. „Igazán -45- különös“ – mondják a hivatalos személyek. – „Milyen nagy lépésekkel is halad a tudomány!“ – sóhajtják az esküdtek s nem tartozván többé rájok a dolog, elküldik a bonnet oda, ahova neki tetszik. Fölkeresheti a szuró szemü ifjut, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre keritenie. Mert amily végtelen a tudomány, olyan véges az igazságszolgáltatás hatalma.

Már jó ideje, hogy a törvényszéki tudósitók sürün irkálnak ilyen vagy efféle apró novellákat, melyek mindegyikében növendék Rocambole-ok és Montepin hősnők, elképzelhetetlen rémtettek, őrangyal-féle szerepet játszó szakértők és meglepő fölmentések fordulnak elő. Valaki elkövet egy csomó szörnyüséget, melyek lassankint rábizonyulnak; fölébred a gyanu, vajjon lehet-e ép észszel, egészséges szervezettel ekkora rémségekre vetemedni; kiderül, hogy a gonosztevő valamely nagy lelki betegségben szenved, mely bénitólag hat akaratára; finále: a tudomány apotheózisa, a vádlottat szélnek eresztik. Az eset kezd mindennapossá válni, ott is, ahol birák, ott is, ahol esküdtek itélnek. A Claretie Jean Mornas-a, melyben először volt szó olyan szerencsétlenről, aki hipnotikus álomban, szuggesztió következtében gyilkol, nem regény többé, hanem csak: „hir a városból“.

Mindig voltak veszedelmes exisztenciák, akik csak azért váltak félelmesekké, mert nem igen volt féltenivalójuk. Veszedelmesek voltak, mert nem volt nadrágjok, mert nem volt fedelök, mert nem volt munkájok. Ezeknek az exisztenciáknak van immár egy uj fajtája: akiknek nincs akaratuk. Azokra nézve, akiknek sok a féltenivalójuk, bizonyára félelmesebbek a régibb nélkülözőknél. Mert azok, ha nem kockáztatták -46- is a nadrágjokat, a fedelöket, a keresetöket, kockáztattak valamit, ami szintén ért egy keveset: az életöket. Az „akarattalan“-ok nem tarthatnak ettől a veszteségtől, életöket biztossá teszi a közfelfogás. Hála korunk humánus gondolkozásmódjának, teljesen és tökéletesen mentek a megtorlás minden veszedelmétől. Lehetnek félelmesek, a nélkül, hogy félniök kellene bármitől is. És mert igy van, bizonyára módjukban lesz, hogy egész az elhatalmasodásig félelmesekké váljanak.

Az akarattalanok, első szereplésök bevégeztével, néhány érdekes és mulatságos tárgyalási jelenet után, szétmennek a nagy világba, s beteg lélekkel, de nyugodtan várják azt az időt, amikor az idegen akarat uj tettekre készteti egészséges karjokat. Családot alapitanak s kiköltenek néhány csemetét, akik mind hajlandók lesznek a hipnózisra, s talán kereseti forrásul is használják a szuggesztiót, akkor értékesitvén idejöket, amikor éppen beszámithatatlanok. Utoljára többen lesznek, mint azok a halandók, akik csak közönséges módon tudnak aludni, annyival hamarább, mert ezek az utóbbiak ugyancsak meg fognak fogyni a szuggesztió következtében, hacsak addig valami módot nem találnak: ártalmatlanná tenni a szegény lelki betegeket.

Mert egyelőre senki se háborgatja ezeket az érdekes gyilkosokat. Ha akadna, aki azt találná mondani, hogy a társadalomnak védekeznie kellene az ilyen ártatlan, de nem ártalmatlan lényekkel szemben is, amint védi magát a tudatosan ártalmasok ellenében, az erő argumentumaival: ezt a naiv valakit nemes indignációval támadná meg Pickwick ur hatalmas, százezreket számláló iskolája: az a tömérdek filantróp, akikről – ebben a rossz világban – nem is gyanitjuk, hogy milyen nagy számmal vannak és hogy mennyire összetartanak. Azok a fölmentő itéletek, amelyekről az -47- imént volt szó, erős, hozzáférhetetlen közérzületnek a megnyilatkozásai, olyan közérzületé, melyet a Pickwick-féle filozófia fejlesztett ki.

Minthogy az Olimpust tulnyomó részben irói halhatatlanságok foglalták el, kétségtelennek látszik, hogy az Olimpus sok kávéházból és olyan Orfeum-féle helyiségekből áll, aminőkből például a párisi Champs-Elysées. Az is valószinü, hogy az irók ott éppugy, mint a földön szokták, külön körbe gyülekeznek össze, óvatosan elkerülve azokat a halhatatlanokat, akikről hajdanta irtak, s akik némi nehezteléssel viseltetvén a csufondáros lángelmék iránt, inkább csak egymáshoz szitanak. Ha mindez igy van: Don Quijote, a derék manchai lovag, aki hajdanában kirántotta nemes pengéjét a rabok védelmére, odafenn alighanem egyazon kávéházi zugba jár Mr. Pickwick-kel, a kitünő gentlemannel, aki Dickens Károly tanusága szerint bebarangolta az utcákat, a várost, a vidéket, egyes-egyedül a végből, hogy embert szeressen. A két nagy filantróp az Olimpusban talán dominó-játékkal szórakozik; de ha ekközben ráérnek elolvasni az olimpusi „Epoca“-t vagy a felvidéki „Morning Post“-ot, ugy néha ilyenforma beszédet hallhatnak asztaluk mellett a magasban sétálók:

– Örül a szivem, ó, elmés nemes caballero – világos, hogy ez Mr. Pickwick hangja, – örül a szivem, olvasván hogyan kel ki a földön a jó mag, melyet ültetgettünk. Régi tanyánkon, ahol az én időmben még gyönge lábon állt a filantrópia, meg kell vallanom, minden idealizmusom ellenére is, bármennyire elnéző voltam az emberi gyöngeségek iránt – eszméim most már olyan elterjedtek, hogy ide s tova a szegény apagyilkosoknak sem lesz bántódása. A földlakók kezdik egymást -48- megérteni és megbocsátnak, tudván, hogy maguk is vétkeznek. Végre is mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Kezdik átlátni, hogy istentelenség bántani a szánandó gyilkosokat, akik csak vérmérsékletük és a körülmények végzetszerüségének engedelmeskednek, öntudatlanul, jobb részük ellenére. Ma még ugyan csak azoknak bocsátanak meg, akikről kiderül, hogy idegen akaratnak engedve cselekedtek; de ettől már csak egy lépés, hogy szemet hunyjanak azoknak a tetteknek a láttára is, amelyek az egyéni akarat kifolyásai. Mert hát mi is ez az akarat, ha nem: titokkal teljes gépezet, melyet az ember, bár belé van rejtve, egy cseppet sem ismer és amelynek nem ura, csak tudatlan kezelője? Ma megbocsátnak annak, aki idegen akaratnak rabja, holnap föl fogják menteni azt is, aki a benne levő, de nem fékezhető rejtelmes erőnek gyönge szolgálója. Rá fognak jönni, hogy az, aki gyilkol, mert leküzdhetetlen gyilkolási hajlandóságot örökölt, épp olyan kevéssé vétkes, mint az, aki gyilkol, mert agyának idegen elme szuggerálta a gyilkosság gondolatát. A jövő századnak nem lesz hóhérja, a következőnek nem lesz ügyésze és birája sem. Érezni fogja az egész világ, hogy az ember-élet drágaság, melyet félteni kell s végül el fogja ismerni azt is, hogy nincs mit büntetni, nem szabad senkit se büntetni, mert hiszen minden önkéntelenül történik és ha sok ember sok szörnyüséget követ el, ez sajnos, de nem ők a bünösök, bünös mindig csak egy van: a körülmények végzetes találkozása, a régebben történt dolgok szükségszerü következése, vagyis olyas valami, amit nem lehet büntetni.

Igy beszélhet Pickwick ur az Olimpusban, föltéve, hogy a modern türelmességi tanok hozzá is elhatoltak és emberszerető világnézetét megtermékenyitették.

És mintha a földön számtalan apró Pickwick visszhangozná -49- ilyetén, talán ezeknél valamivel ékesebb szavait. Vannak azonban, akik másképpen tünődnek.

– Mért féltik, őrzik, dédelgetik ezek a filantrópok épp az olyan emberi életet, amely már ugyis haszontalan? Mért takarékoskodnak éppen azzal a vérrel, amelyik már mételyes? Mikor annyi egészséges vér folyik el hiába, mikor annyi jobbravaló élet pusztul el idejekorán? Miért aggodalmaskodnak azért a pár napért, amit az akarattalan nyomorultak élhetnek, mikor az épek és a jóravalók csapatosan pusztulnak el időnek előtte, igy vagy amugy, de csakis azért, mert az emberek egymással való dolgaiban valami rendnek mégis csak kell lennie, mert az embereknek mégis csak szükségük van valamelyes rendre. Mért féltik annak az életét, aki olyan jótehetetlen magával, hogy álomba merül egy szuró tekintetre s gyilkol „megrendelés szerint“? És mért nem féltik az enyémet aki nem gyilkolok s akit kitesznek annak, hogy hogy ezek a féltett lények minden további károsodásuk nélkül leüthetnek, mint egy kutyát? Engem az nem vigasztal, hogy az illetőt hipnotizálni fogják s hogy neki voltaképpen nem volna ellenem semmi kifogása. Annyival kevésbbé, mert nem fogadhatok készpénznek minden szuggesztiót. Ugyan mit szólnának ezek a Pickwickek, ha valamelyik rajta kapná a feleségét… és az asszony térdre omolva igy rebegne: „Hipnotizált!“ (hipnotizált! – fuj, mily csunya szó!) vagy: „Idegen akaratnak engedelmeskedtem!“ Végre is nem lehet vakon bizni a hipnotizáltakban; a szimulálásnak olyan nagy virtuózai vannak, akik képesek volnának egy egész orvostudományi kart ménessé változtatni. Aztán az a „beszámithatóság“! A veszett ebek sem -50- marnak „beszámitható“ állapotban, azért ön mégis védi magát kézzel, lábbal s ha esze van, fegyverrel. S ha már annyira elfogja a világot a pickwickizmus: épitsenek ezeknek a fél-embereknek és fél-szörnyeknek a számára menedékházat vagy menazsériát, ahogy tetszik, de ne bocsássák őket szabadon, amint városokban nem bocsátják szabadon a bengáliai tigrist, amely pedig igen nemes állat.

Akik igy tünődnek, azokat a társadalom-bölcselők uj világa lenézi, pedig a szavaikban talán mégis van egy szemernyi igazság.

ÖNGYILKOSSÁG.

Milyen bolond az ember! Ha valaki, akit egykor mindenki ismert, s akit régtől fogva mindenki elfelejtett, egy álomhozó nyári délután lecsukja a szemét, amugy szép csöndesen, önkéntelen, természeti halállal: ennek a világnak a rendje szerint épp oly siratatlanul vész el, mint a madár, mely hirtelen a bozótba hull, mig költöző társai tovább repülnek. Alig akad, aki elbucsuztassa, halálának hire is csak kicsi körben hallik. Utoljára még kijár neki egy pár sor a hirlapokban, nem az érdeme, hanem a sorsa szerint, ahogy kijárt a régiek halottjainak néhány silány obulus; s ezzel vége: mehet a Styx-en át. De hogyha ez a valaki, megtörve lélekben, mind a mellett magabiró testtel, kizarándokol a gyermeke sirjához, és ott, a szent hantokon egy utolsó vallomásban feltárja sebeit és nyomoruságát, hogy azután falhoz vágja az élet poharát: akkor utolsó sóhaja nem vész el az Isten kertjének puszta csöndjében, hanem megrezzenti a faleveleket, és ezt a rezdülést a szellő elviszi fürdők és mulatóhelyek fasorai alá. A „nyütt béklyó“-t, melyet a „lélek“ önként, szabad akaratból „széjjel tört s eldobott“, megdöbbent részvevők állják körül, és – megkönnyezetlen senki se hagyja. Ha a nyomoruság, mely ránehezedett, pár nappal előbb -52- ledönti lábáról: halottas-háza előtt gondtalanul folyik tovább az élet árja, holtteste körül részvéttelen alakok járnak-kelnek, ahogyan egy elhullott légy teteme körül nyüzsög a légy-sereg, ügyet sem vetve a halálra: mig igy, hogy kiszállt tenger nyomorusága ellen, s véget vetett neki, megdöbbenve állunk meg a halott előtt, akár a vad-sereg, amely a cserjésben hirtelen valamely elejtett őznek holttestére bukkan. Igen, akármilyen bolond dolog, még az is szerencse dolga: megsiratnak-e bennünket, vagy nem? A szceneriától függ, nem a jellemektől; nem attól, mit értünk, hanem hogy: milyen lelki állapotban hagytuk környezőinket? Szerencse dolga; il n’y a qu’ heur et malheur.

Szomoru szerencse annak, akinek élete hosszu idő óta a szerencsétlenségek láncolatából állt. De ha talán frivolnak tünik is fel e helyt a szerencse szó, annyit el lehet mondani, hogy ha már a végnek igy idő előtt, s a balsorsban kellett elkövetkeznie, még jobb, hogy nem türte tovább a balsors nyügét és nyilait. Jobb, mert az, akit igy elsiratunk, rendesen azok közé a szomoru kivételek közé tartozik, akik minden örömnek csak felényire örülnek s minden szenvedést kétszeresen szenvednek át. És végre is, minden szenvedés között a legutolsó: ugy égni el, mint a mécses, melyből már kifogyott – az olaj. A nagy fájdalmak, bár erősebben megráznak, nem zaklatnak, nem gyötörnek oly folytonossággal, mint a nyomoruság. Ha máskép volna, nem szerepelnének az öngyilkosság statisztikájában olyan tulnyomóan nagy számmal olyanok, akiket mindenek felett anyagi bajok határoztak el a halálra. És a kicsinyes bajokkal való vesződségre a nem kicsinyes lelkek a legképtelenebbek. Azért jobb volt neki igy, még akkor is, ha valóban vétkezett ama bizonyos sokat emlegetett társadalmi rend ellen; hiszen megvezeklett érte jó -53- előre. És jobb volt igy nekünk is, hogy módunkban volt megsiratni. A könnyek tisztitanak.

Ha még oly közönséges, csekély dolog is egy gally lehullása a rengetegben, mégis csak megremegtet egy ágat, amelyről levált. És ha még oly mindennapos, közömbös esemény is egy elzüllött ember öngyilkossága arra a temérdek élőre, akiknek figyelmét uralkodók találkozása, járványbizottságok müködése és papirárfolyamok tartják lekötve: mindig akad egy kis csapat ember, akiket fájdalmasan hat meg a régtől fogva elfelejtett ember hirtelen kidőlte.

A magyar tollforgatók szegényes céhét is megdöbbentette az a veszteség, amely Balázs Sándor halálával érte a „bajtárs“-akat. És nem csupán azért, mert az öngyilkos valaha a legvigabb cimborák közé tartozott, mert mindenki kedves, derék embernek ismerte, s mert elvesztésével jelentékeny csapás érte az irodalmat is, amelynek az utolsóig munkabiró napszámosa volt. A megdöbbenés fájdalmas felkiáltásába belekeveredett egy fojtott sóhaj is, az önzés önkéntelen megszólalása. Mert eszükbe kellett jutnia, hogy az a sors, amely Balázs Sándor életének véget vetett, a feje fölött függ mindazoknak, akik nálunk erejöket irodalmi munkásságnak szentelik. Az 1887. évben még minden magyar iró ki volt téve annak, hogy élte utolsó tizedeiben, idejének java részét az anyagi gondokkal való küzdés foglalja majd le; s előre tudhatta, hogy mindaz, amit produkálni fog, nem teljes erejének, hanem csak annak az erőnek a müve lesz, ami ez után a küzdés után még benne megmaradhat. A hirlapirás már gondoskodott valahogy a a maga embereiről; ideig-óráig ugyan, de ellátta őket, -54- sőt néha-néha megengedte nekik az irodalmi munkásság fényüzését is. De az, aki nem termett erre a mesterségre, mely sok minden egyebet s igen kevés irói képességet kiván, szóval, akit irói ambiciók kisértettek, az már akkor is vakmerő szerencsejátékot üzött, ha nem is rakosgatott a kis lutriba, mint Balázs Sándor. Aki ebben az időben nálunk akár valódi, akár képzelt tehetséget akart gyümölcsöztetni, idejekorán gondnokság alá kellett volna helyezni, eszeveszett pazarlás cimén. A napszámos-munkát már csak megfizették ugy ahogy, de a müvészit már csak Isten nevében adhatta hozzá, akit álmok kisértettek: ez már nem kellett a vállalkozóknak. Mint a Madách falanszterében széklábat faragtatnak Michelangeloval, az akkori irodalmi viszonyok közt nem irattak volna vele költeményt az Éj-ről, legfeljebb tárcát a hadgyakorlatokról vagy valamely páncélos hajó vizrebocsátásáról. 1887-ben épugy, mint az „előidőkben“, a magyar irodalom csak adományokból táplálkozott. Mindkét oldalról csak adományokból, de legkivált az iró részéről, aki, ha jót irt, tékozolt s aki, ha kitartóan irt, a pazarlók sorsát el nem kerülhette. S mégis megtörtént néha, hogy akadtak álomkórosok, akik addig üldözték a lidércet, mig végül kénytelenek voltak esztelenségükért a vérüket adni. Ekkor is, mint régente, vér öntözte az irodalom földjét.

Balázs Sándort nem lehetett azok közé számitani, akik a „sorsharaggal egy anyaméhből születtek“. Volt idő, mikor minden, amihez hozzáfogott, sikerült neki. És ha husz-harminc évvel korábban hal el, az a generáció, mely sikereinek hatása alatt nőtt fel, bizony-bizony, a kitünőségek sorába emeli az egykori „magyar Thackerayt“. De talán meg van irva, hogy amint a szinházak természetes vége az, hogy elégjenek, a magyar -55- humorista természetes vége az, hogy öngyilkossá váljék.

Minden öngyilkosságnak bizonyára ezer és egy oka van. Lassan-lassan megtelik a pohár, aztán még egy csepp, melyet máskor talán meg se láttunk volna s azzal vége. De azt is egész biztossággal föl lehet tenni, hogy a legtöbb esetben a poharat java részben anyagi gondok telitik meg.

Az elhatározás pillanata – oh, ez nagyon keserves lehet! Nem, nem lehet gyötrelem nélkül való a legerősebb lélekre nézve sem, a leghatározottabb módon tagadni meg „az élethez való akaratot“. De a másvilág széléről visszatértek mind azt vallják, hogy az elhatározás után az ismeretlen tartományba készülőt a legnagyobb béke és nyugalom szállja meg. Az utolsó nap már nem a vergődésé, hanem a szenderé. Mikor a test közel érzi magát a másik lét köd-burkolatához, olyanféle édes nyugalmat érez, mint a magasban, a tisztább légkör hatása alatt. A szem uj frisseséget nyer, mindent meglát és mindent máskép lát, mint előbb. Raphael de Valentin mindent megfigyel, ami körülötte történik, s végig nézi egy régiség-árus összes mütárgyait. A szemlélődő lélek előtt, ily magasztos exaltációban, ily tiszta szemmel az egész világ pillanatnyi bár, de uj és hatalmas érdekességet kap.

Vajjon mik lehettek utolsó gondolatai a humoristának, aki annyiszor foglalkozott komolyan s annyiszor tréfálkozott a halál gondolatával, az utolsó napon, mely annyira nem hasonlitott a többiekhez, reggeli fél nyolctól esti hat óráig?

SZERELEMBŐL.

Este még beszélgetünk a legujabb szindarabról, politikáról, az adó-reformról. Aztán elválunk. „Jó éjtszakát!“ „Viszontlátásra!“ És másnap délután, mikor a kávéházban kezünkbe veszszük az estilapot, megtudjuk, hogy ismerősünk, akivel tegnap még együtt birálgattuk a dolgok rendjét, azóta agyonlőtte magát. Első pillanatunk a megdöbbenésé. Megszólal bennünk az állat, mely szüköl a haláltól. Aztán egy kissé gyorsabban dobog a szivünk, ha tudniillik van. Eszünkbe jut, hogy sok jó órát töltöttünk vele. S még rá sem érünk megsiratni, mikor már elfog az a kérdés: vajjon miért hagyta itt ezt a verőfényes világot? Találgatjuk: ez a játék is megjárja izgatószernek s határozottan különb, mint a sakk-feladványok fejtegetése. Két nap mulva elmegyünk a temetésre. Észreveszszük, hogy a gyászoló nép nagyon választékos. Hallunk magyarázatokat: alighanem szerelem volt, ami a szomoru esetet előidézte. Megrezzenünk az „et cum Lazaro“-ra és meglátjuk, hogy a szomszéd hölgy nagyon szép, de fehér kalapban jelent meg. Üdvözlünk némán s nagy komolysággal néhány urat, akik a lóversenyről jöttek s innen majd a szinházba indulnak. Egyszerre elmosódik előttünk az egész tömeg. Látásunk megakad, megmerevedik egy faágon, vagy a kápolna vonalain s lelkünket betölti az a zokogó hang, -57- mely közvetetlen a koporsó mellől hangzik fel fulladozva, panaszosan. Annak a zokogó szava, akitől ez az eldobott élet fakadt s akit megröviditett minden szeretet, melyet ez a már nem földi lény egykor másokra tékozolt. Ezt a hangot halljuk még akkor is, mikor később, az esti tea mellett itélgetni kezdünk. S ez a hang szigoruvá tesz. Az okkal immár tisztában vagyunk, még csak egy van hátra: a nekrológ. S azzal is készen vagyunk hamar: Szánandó, gyönge ember volt szegény, mert lehet-e nagyobb gyöngeség, mint lenge asszonykegy miatt pocsékolni el a legfőbb jót, mindent, magát az életet?!

Hiszen majdnem mindannyian átestünk azon a betegségen, mely ezt a gyöngét elveszitette. Majdnem mindnyájan megismertük a huszas évek bárányhimlőjét és kihevertük. Ép bőrrel csak kevesen szabadultak belőle; egyikünk-másikunk otthagyta a jó arcszinét, a testi épségét, a lelki egészségét, az élethez való kedvét; mások: fogaikat, hajukat, inaikat; a legszerencsésebbek: a jókedvük épségét; de valamennyien megláboltuk.

Közös sors: el-elkábulni azokban az üvegházakban, ahol a szegfü nyilik, a szenvedélyes, a tüzes szerelem virága. Az ott terjengő illatárt minden fej megsinyli; de az ember nem hal bele, férfit nem ölnek meg virágok.

Néha a vénülők is, akiknek Romancero-ja már befejezett könyv, megérnek órákat, mikor tapasztalataik hideg okosságát, melyekre hétköznap komolyan büszkék, elcserélnék a régi balgaságok egy-egy cseppjéért. Akad köztük elég, aki szivesen kezdené elülről egész regényét, de olyan még elvétve sem, aki megbánná ennek a regénynek minden sorát. -58-

Elismerik, hogy botlásaikért sulyos nyavalyával fizettek, de nem felejtik el, hogy amit éltek, nagyjában megérte a nagy váltság-dijat. Odáig nem okosodnak, hogy hamut hintsenek a fejükre azért, mert ittak xeresi bort is s nemcsak limonádét. Meglehet, néha szennyes volt a billikom, de meghozta a mámort.

És mikor már szinte lágyult agyuakká okosodtak, még akkor is el-elkérődznek a botor évek emlékein.

A komor percekben, mikor kamasz fiaikért váltókat kell fizetniök, eszükbe jut a tulajdon fiatalságuk s a bolondos lányok, akikkel együtt vihogtak át egy-egy tavaszt… Ó, a vidám hóbortos, kedves kis teremtések! Szinte megifjodnak bele, rájuk emlékezvén s nagy titokban megvallják maguknak, milyen kellemesen csiklandja hiuságukat, hogy Cythere hadseregével valaha olyan vigan hadakoztak.

És mégis… volnának emberek, akiket ugyanaz a bóditó szer, melynek cseppjei az erősebb fejüeket csak elkábitották, meg tudna ölni?! Ugy látszik. De ezeknek bizonyára nagyon gyönge a szervezetük.

Azt az embert aki az érzéséből itt is, ott is el-elpazarolt valamicskét s aki egész életében bolyongva, kereste a pillanat örömét, megszoktuk bölcsnek és szerencsésnek gondolni. Don Juan irigységünk tárgya, vagy követendő példánk.

Nem a legenda Don Juanja, ez az erőszakos, elvetemült fickó, akit manapság hajlandók volnánk a fenyitő törvényszéknek szolgáltatni át, megfosztván előbb méltóságos alakját a a titokzatosságnak attól a tündérpalástjától, melyet századok óta spanyol lovaghoz illő kevélységgel visel.

Nem is a költők-alkotta Don Juan, az előkelő megjelenésü, -59- ábrándozó, a délvidék Bolygó hollandi-ja, aki az örök, a végtelen, az égi szerelmet keresi minden leányban, minden virágban s aki vágya tárgyát nem találja meg sehol, soha.

Hanem igenis: az a derék polgári Don Juan-tipus, amelyet a konvenció alkotott meg, az a Don Juan, akinek nevét inkább Brummel Györgytől a dandyk királyától kellett volna kölcsönöznie s aki mai napság is számot tart a becsületrendre. Aki minden ábránd és filozofálgatás, de dicséretére mondva, minden törvény-sértés nélkül csapong… óh, nem csapong, csak csetlik-botlik egyik virágtól a másikhoz, mert jól esik: egy kissé a szivének, sokkal inkább az érzékeinek és legjobban a hiuságának. Ez a kicsinyes Don Juan, ez a néha érzelmes, mindig érzéki s gyakran ostoba csábitó: ez az ideál.

Az ő örömei az egész világ, a tisztességes emberek, a zártszékbérlők, a közjegyzők, az iskolaszéki látogatók örömei. Aki rendben fizeti a harmadik osztályu kereseti adót, az már számit rá, hogy a don-juankodás élvezeteiben részesüljön. És milyen sokra tartja ezeket az örömöket!

Természetesen. Az élet néha olyan sivár, hogy ezek a gyönyörüségek csakugyan nem megvetendők. A szerelmeteskedés nemcsak ingerel, vidámságot is ad; jótékony hatással van ugy az érzékekre, mint a hasizmokra. S aztán akinek van felejteni valója, felejt bele. Az ember olyankor tulteszi magát a balsors nyügén, nyilain, a pörhalasztáson és a hivatalnak packázásain, amik nem tudom mért bántották annyira a szegény Hamletet. Az sem csekélység, hogy a don-juankodás kedves képeket szerez az agyvelőnek is; a hiuságnak, ennek a bennünk lakó Molochnak, a legédesebb táplálékot adja. Élesiti képzelőtehetségünket, bár csak egy irányban: magunkat illetőleg; apránkint kielégiti legeslegmélyebben fészkelő -60- ösztöneinket is: amelyek hajtanak, ösztökélnek, hogy minél többet ismerjünk meg ebből a széles világból, minél több ujat, minél változatosabb látnivalókat keressünk. Míveli bennünk a szép dolgok iránt való érzéket, szóval olyan szépen megszerzi a hasznost a kellemessel, hogy idővel talán részét fogja tenni a felsőbb nevelésnek is.

Azért élvezzünk minél többet s minél felületesebben, ebben rejlik a szerencsés élet nyitja, – igy oktat minket követendő példánk, a polgári Don Juan. – Minden virágból szivjunk egy kis mézet, de ne vesztegeljünk sokat egy-egy virágnál. Csak a szerelem, csak a szerelem – ahogy a költő énekelte – a többi sár! De a szerelemből csak az egy napig tartó, a vidám, a nevető szerelem, mert a másik megrontja erőnket, eszünket, szerencsénket. Éljünk pillangó-életet, többre a bölcsek köve sem tanithat. A legnagyobb filozóf a klasszikus sirásó, mikor igy dudol:

Mikor megvénülünk, nincs mire visszaemlékeznünk, csak könnyü, derült, bolondos szerelmeinkre. Utolsó, világos perceinkben, bizonyosak lehetünk benne, ebből a hosszu, tarkasággal tele életből semmi se fog eszünkben maradni, csak egy csók, melyet az erdőben alvó széptől raboltunk, – vagy egy mosoly, szivárványa azoknak a könyeknek, melyeket mi okoztunk – meg az a felejthetetlen látomány: mikor a him győzedelmi érzetével néztük, mint távozik tőlünk utjára az első szerető, vonszolva fáradt testét, mint sebzett madár, az a leigázott, beszennyezett lény, akinek előbb azt mondtuk, hogy ugy imádjuk, mint a csillagos eget. -61-

Néha-néha azonban megfordul ezen a földtekén olyan ember is, aki nem ugy érez, mint az egész világ. Aki egy életen át csak egyszer tud szeretni. Akinek a kedves nem utszéli, pótolható eszköz, mely módot ad, hogy eljátszhassuk a szerelem édes zenéjét, hanem maga a szerelem. Aki talán beteges, de azért csodálatos hallucináció erejénél fogva a végtelenséget tudja látni egy leányban. Aki nemcsak koronkint érzi a mámort, hanem lázban éli át egész életét. A gyönge, az oktalan, vagy talán beteg.

Csakhogy ez a gyönge, oktalan, vagy mondjuk: beteg nem minden esetben szerencsétlen. Néha irigylésreméltónak találja a gyöngeségét s hitványaknak, apróknak, alantasaknak a Don Juan örömeit az ő gyönyöréhez képest. Mert az ő gyönyöre, ha szenvedéssel jár is, nem szünetel, nem csillapul soha, addig tart, mig maga az élet. Az ő gyönyöre: az örök vágy.

Ez a vágy annál hatalmasabb, minél kevesebb kielégülést talál. És nincs az a földi öröm, mely a teljes kielégülés zuhanyát önthetné az ilyen vágy tüzére.

Nem is olyan nagy szerencsétlenség: ha egy csókot sem kaphat soha. A kielégüléssel talán megsemmisülne a szerelme. Vagy lefokozódnék kicsinyes jóérzéssé.

Ha megismerjük azt, aki benne ezt a mindent legyőző érzést felköltötte, mosolygunk rajta. A bálvány pisze!

De ő szépnek látta. Nem abban a világban élt, amely hódol a fizika törvényeinek, hanem olyanban, melyet maga teremtett magának. -62-

Néha meg kell halni az ilyen szerelemtől. Egyszer azért, mert gyönyöre tulságosan sok szenvedéssel jár, máskor azért, mert az ilyen nagy izgalmakat a test nem birja ki. De mit tudjuk, hogy az, amit az öngyilkossága napjáig átélt, nem érte-e meg, hogy föláldozzon érte egy pár évet, melyet különben ügyiratok rendezésével vagy kávéházi beszélgetésekkel töltött volna el?

A monda szerint Correggio halálát aranyai okozták. Forró nyári délután, hátán pénzes zsákjával, tikkadtan cipelte beteg testét Parma felé; a hőség iszonyatos volt, zsákja, melyben utolsó képe diját szállitotta, rémitő sulylyal nehezedett vállára. S minthogy nem tudta rászánni magát, hogy aranyait, amelyekért oly hosszu ideig küzködött, az utszélre vesse, el kellett vesznie. Terhe és a forróság agyongyötörték: közel Pármához összeroskadt s meghalt.

De azóta is akadnak olyan szerencsés szerencsétlenek, akiket a kincsük öl meg.

TEMETÉS UTÁN.

Afrikai utazók beszélik, hogy valahol az aequator körül élnek vademberek, akik a természetes halál képzetét nem ismerik. Tudják, hogy az élet elvész, ha az embert megölik a vadállatok, vagy ellenségei, – felfogják, hogy kigyó-csipés és növények nedve halált hozó lehet, – de annak megértéséig, hogy az elmulás szükségszerüség, hogy az életnek okozata a halál, nem képesek fölemelkedni. Ha valamelyik közülök természetes halállal vész el, azt képzelik, hogy a halott ellenséges törzsek gyilkos boszujának áldozata; valamely titkos alattomos boszué, melyet megtorolni kötelességük. Törzseiket a vérboszu emészti; alig akad köztük, aki megöregszik. Szüntelen háboruban élnek és pusztulnak el. És ezek a vadak, amikor meggyilkolják valamelyik ellenüket, megdöbbenve huzódnak vissza a halál látványától; a roppant kérdőjel, amelyet az élő a holtnak arcán látni vél, rémületet olt beléjük, – és a gyilkosok falkája mint egy felsőbb, rettegett lénytől futamodik meg a tehetetlen holttesttől.

Néha ugy rémlik előttünk, mintha a vadságnak ez aljas és oktalan gyávaságából, amely üldözi az élőt, s tisztelettől, félelemtől áthatva hökken meg a holt test előtt, megmaradt volna valamely visszafejlődött, de ki nem irtott ösztön abban a civilizált emberben is, aki pár -64- ezer évi fejlődésre büszkén, részt követel magának a teremtés tudatos munkájából. Mikor azt látjuk, hogy a halottat éppen a tegnapi bántalmazók siratják a leghangosabban, hajlandókká válunk azt képzelni, mintha ez a kései tisztelet nem annyira a halottnak, mint inkább a halálnak szólana, annak a sokszor látott s mégis rettegett erőnek, amelynek minden megjelenése arcunkba lehelli kicsinységünket és nyomoruságunkat. Ugy rémlik, mintha ez alig sejtett és mégis őszintének látszó gyászolásban nem az a nagy gyöngédség nyilatkoznék meg, amely nem bántja a megtorlásra képtelent, hisz ez a gyöngédség tartózkodó, – nem is az a kimélet, amely nem érinti a sujtottak fájdalmát, mert ez a kimélet hallgatag, – nem az a jólelküség, amely mindent megadna a legfőbbet elveszitőnek, mert ez a jólelküség szemérmes, – nem is az igazságra törekvés, amely a megillető jóval is fizet a már leszámolónak, minthogy ez a törekvés bünvallást kiván, – és legkevésbbé az a vallásos tisztelet, mely megbecsüli a jobb világba költözöttet, nem is kell mondanunk, miért. Ugy rémlik, mintha a mult renegátjainak ez a meghatottsága alapjában nem volna egyéb, mint a halandó eszeveszett rettegése, láttára a szörnyü végnek, amely mindnyájunkra vár. Tegnap még kicsinyelték; a titok, melyet némasága őriz, egyszerre nagygyá növelte, oly nagyra, mint amilyenek a káprázat ijesztő lelkei. Tegnap még utjokban állott; hallhatta sokfelől: place aux jeunes! place aux vieux! És ma, mikor helyet adott mindenkinek, azok, akik nemrég még ugy siettek, meghőkölve, ellágyultan lépnek visszafelé.

MISZTICIZMUS.

Látom magamat a Csapó-utcai házban, a felső épület tornácán, egy kis zsámolyon ülve. Látom tömött, sárga hajamat s a hajtengerben elvesző apró arcot, egy engedelmes, jó kis fiu arcát. A térdemen egy könyv, s én olvasok fenhangon, a rettenetes öreg asszony pedig hallgatja nagy figyelemmel, mély érdeklődéssel. Néha közbe vág; kommentárral kiséri az olvasmányt s az én kék szemem bámulattal mered rá.

A könyv, amelyet kezemben tartok: Az inkvizició titkai. Arbuez, Torquemada, a gyóntatószék rejtelmei, egy pápa ur, aki kankánt táncol az édes leányával. Az öreg asszony szeme villog; ajkán a gyülölet fekete lávája. „Látod, ilyenek a papok, ilyenek mind egy szálig.“ (Valami baja lehetett egyszer a papokkal; az isten tudja mi.) Aztán int, én tovább olvasok s ezalatt drága jó nagyanyám, odalenn az alsó házban, nem is sejti, hogy az ő kis unokája, tőle husz lépésnyire az öreg szomszédasszonynál, minő veszedelemben forog. Uj fejezet jön. Bérgyilkosság, örökség-lesés, spanyol csizmák, a kinpad szörnyüségei. „Látod, ilyenek a pápisták; ilyen vagy te is.“ Nefelejts-szememben egy madár rémülete; a torkom elszorul, de a rettenetes Scarpia báróné int: „Olvasd tovább! Insistez!“ – s én engedelmeskedem, Torquemada, Arbuez, fekete álorcások, máglyák, máglyák mindenfelé… -66-

És emlékszem, hogy a sötét khaoszban, melyből egykor talán Lélek lesz, mint földalatti tárnában a viz ezüstje, megcsillan egy érzés, melynek most már nagy idő multán, nevet is tudok adni, ezt a nevet, hogy: undorodás a vallástalanság türelmetlenségétől. Emlékszem, hogy Torquemada meg Arbuez jámbor troubadouroknak tünnek fel előttem ehhez a rettenetes öreg asszonyhoz képest, akiről az én könyvem, az a könyv, amelyet majdan egyedül fogok olvasni, azt mondja: hogy „Jaj a botránkoztatónak.“

És mert emlékszem, meglehet, hogy abban a kérdésben, amelyről itt szólok, elfogult vagyok.

Egy idő óta sürün emlegetik ezt a szót: „miszticizmus.“ Kiváltképpen Franciaországban. Zola Emil, aki, várván az időt, mikor majd az akadémiában tarthat szabad előadást az erényről, egyelőre, mert a párisi diákok közt gyakorolja magát a szónoklat müvészetében, már a harmadik beszédet szenteli ennek a témának. A divatos szellem-iránynak mondja a szóban forgó „izmus“-t s nem győzi ismételni, mennyire tart tőle, hogy ez az „izmus“ meg fogja gabalyitani a francia ifjuságot.

Őt hallva, az első pillanatra azt képzelné az ember, hogy a Faubourg-Saint-Germain dámái rendre flagellálják patyolat-testüket, s hogy nem is az arany-borju és az arany-bölény, hanem a csodatevő viaszképek azok, amikhez ez időtájt az emberek bucsura járnak. Utóbb azonban kitudódik, hogy nincs szó ekkora fordulatról. A miszticizmus ma még csak a képzelődésekben kisért, s ennek ismeretlen utain, egyelőre csupán az irodalmat és a müvészeteket fenyegeti egy második, nagy invázióval. Szóval, a lelkeknek az a hajlandósága, amely Zolának -67- gondokat okoz, nem valamely renaissance-a a vallásos érzületnek, hanem inkább az az általános hangulat, amely egyre több becsüléssel viseltetik a hit dolgai iránt, s amelyet Jules Lemaitre nagyon jellemzően „a hit nélkül való pietás“-nak nevezett.

Miben áll, s mire szoritkozik a lelkeknek ez a hajlandósága, azt sokkal szebben és rövidebben mondja el a nevezett Jules Lemaitre, mint ahogy én tehetném.

„Ez a hit nélkül való pietás – irja – nem hazugság és nem képmutatás. Hit nélkül is őszinte tisztelettel viseltethetünk ama nagy vallási doktrinák iránt, melyek a századok folyamán át fentartották és vigasztalták az emberiséget. S ha igy van, akkor szeretni fogjuk azokat az erényeket és álomképeket is, amelyek ezekből a doktrinákból fakadtak; szeretni fogjuk azzal a számtalan ismeretlennel egyetemben, akik, valaha régen, ezekben az álmokban éltek s ezeket az erényeket gyakorolták. Szeretni fogjuk továbbá a hit-gerjesztette álomképeknek szimbolikus értelmét. Mert, bizonyára, nem kell hinnünk semmiféle kinyilatkoztatott dogmában, hogy őszintén kiáltsunk egy megváltóért: „Jőjj el, isteni Messiás!“ Ha van kilátás, mely hivőnek és hihetetlennek egyformán a szive mélyéből fakadhat, ugy bizonyosan ez a kiáltás az.

Az ujdivatu kegyesség, Jules Lemaitre szerint, nem jelenti a vallásos érzület erősbödését. Csak azt bizonyitja, hogy „a mai ember lelke, vendéglátásával, hasonló ahoz a Villa Hadriana-hoz, ahol a császárok egyik legkülönbje összegyüjtötte képeit és bálványait mindazoknak az istenségeknek, melyeket az emberek valaha imádtak.

Zola nincs a Jules Lemaitre véleményén. Ő nem tartja a kérdéses pietást ilyen szelidnek. Szerinte ez a pietás nem csupán szerelem a miszticizmusba, hanem -68- már magában is „miszticizmus“. Aki sajnálja, hogy nem tud hinni, aki szereti azokat, akik hisznek és hittek, aki nem lelkesedik a tudományért és igazságért, az már veszedelmesen közel van hozzá, hogy higyjen.

És ha megriad, ijedelmének csakugyan van annyi alapja, hogy a pietás, amelyekről beszélünk, nem oly tökéletesen pasziv, mint gondolná az ember. Annyi bizonyos, hogy a „szabad gondolkozás“ követeléseivel szemben soha egy kor sem mutatkozott közömbösebbnek, zárkózottabbnak, mint a legujabb kor, amely nem hisz többé semmiben.

De vajjon nem nyilvánvaló reakciója-e ez azoknak az okvetetlenkedéseknek, amelyeket elődeink a tudomány és igazság cégére alatt természeteseknek találtak? Ha a világ kezd megilletődéssel tekinteni az elhagyott oltárokra, melyeken nem lobog többé az áldozat hangja: ebben a tiszteletben aligha nincs egy kis lélekismeret, mely nem idegenkedik tőle, hogy elégtételt szolgáltasson az évtizedes izetlenkedésekért.

Mert ha mai napság a tudomány csődje a gimnazisták előtt is nyilvánvaló, ha – amint még Zola is elismeri – a világ tökéletesen kiábrándult abból a képzelődésből, hogy az igazságokat ugy lehessen szedni, mint a mezei virágokat: még mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor a tudomány és igazság – amiképpen Floridor és Celestin – alkalmatosak voltak mindenre s általános panaceának igérkeztek köszvény, fogfájás, tulnépesedés és szerelmi bánat ellen. Mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor, minden egyéb elfogadható magyarázat nélkül, mint hogy az üzérkedés rávetette a szemét a tudományos kutatás apró eredményeire is, valóságos diadal-mámor fogta el az embereket, -69- s kevésbé mult, hogy kivilágitásokat nem rendeztek annak örömére, hogy a régi istenek számüzve vannak.

A materializmus, mely a maga bájos korlátoltságában ugy örült jámbor kis hipotézisének, mint egy félkegyemü gyerek egy helyben pergő csigájának, divatossá lett, mint egy operett-énekesnő; a tudomány szenzáljai, a népszerüsitő ravaszdiak házakat épitettek és szőlőket vásároltak; s vevőik, a naiv beugratottak, mint megannyi Kinizsi Pál, fogaik közt az egyházatyák gőzölgő hulláival, lelkes diadalmi táncra kerekedtek. Hogy minek örültek ilyen rengetegül, az soha se fog kiderülni. Mégis ez a győzelmi mámor, mely bár szelidebb formában nyilvánult, élénken emlékeztetett az Ész istennőjének mult századi ünnepére, eltartott vagy tiz esztendeig. Flaubert teljességgel nem volt vallásos ember; de hogy ebben az időben a szabad gondolkozás szónokát milyen gyülöletes alaknak találta: annak a Madame Bovary Homais-je örök időkre szóló bizonysága.

A história nem hazudtolja meg magát. Azonképpen, amint türelmetlenség dolgában minden reformáció és minden szkizma tultett az orthodoxián, ugy a vallástalanság türelmetlensége is meghaladott minden vallási intoleranciát. Nem az embereken mult, csak az idők szelleméből következett, hogy ez az utolsó türelmetlenség megmaradt boszantónak, izléstelennek, otrombának s nem szolgáltatott az illusztrált ujságok számára szenzációs képtárgyakat.

A reakciónak hamarosan be kellett következnie. A vallástalanság babonáin keresztül kellett törnie a jobb meggyőződésnek, hogy ez az osztracizmussal számkiüzött világfelfogás a legeslegnagyobb ideát adta az emberiségnek, megadván neki a tulvilági életben való -70- reménység illuzióját, – továbbá, hogy a megalázott orthodoxiánál impozánsabb és tökéletesebb koncepciót hiába keresnénk a szép dolgok sorában. Be kellett látni, hogy az erő és anyag varázsigéjével mindent megfejtő csodadoktorok csak rossz nevelés dolgában tettek tul egyéb korlátoltakon, s hogy a „szabad“ gondolkozás türelmetlenei, akiknek első ideája volt keresztes hadjáratot inditani a mult eszméi ellen, épp oly kegyetlenkedést vittek végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások hajdan a máglyával és a kinzó eszközökkel. És ennek a belátásnak a terjedésével meg kellett születnie a hit nélkül való pietásnak.

Ez a pietás, bármily légiesnek lássék is, nem volt minden haszon nélkül való. Legalább javára tudhatni be, hogy minél több aggodalmat kezd okozni, annyival inkább szelidül a vallástalanság türelmetlensége. Ha ez a türelmetlenség, amint remélhető, nemsokára végképpen kikopik a világból, akkor nem kell majd tartani a miszticizmus kisértetétől sem.

MOURET ABBÉ MEGTÉRÉSE.

Mouret abbé pedig, eltemetvén Albinet, hazament a parokhiájára, s egy darabig nem lehetett a szavát hallani. Sokáig, esztendőkig, igen sovány, igen sápadt és igen hallgatag volt. Egy szép nap bezárkózott a szobájába s könyvet kezdett irni Szent Ágostonról. Eltévelyedéséről, megtéréséről és egyedül üdvözitő tanairól. Ebben a munkában bebizonyitotta, hogy hinnünk kell, mert különben roston fogunk megsülni, s hogy az életnek csak akkor van értelme, ha munkásságban töltjük el, mert különben mit csinálnánk?! Szóval, Mouret abbé megtért.

Husz év multán befejezte munkáját s elment egy párisi könyvkiadó-céghez, a Szent Atyák-ról elnevezett utcába. Kiválasztotta a papirt, az iniciálékat, a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat, s mivel mindezzel hosszu ideig és örömmel foglalatoskodott, elhatározta magában, hogy szép és hasznos munkát végzett.

Azután hazament, megnyugodott és pocakot eresztett. Életének hátralévő évtizedeit szelid békében töltötte el.

És mikor elérkeztek az évet záró vizsgálatok napjai, magához hivatta az iskolás fiukat, lelkes beszédet intézett hozzájuk, s mindannyiuknak lelkére kötötte, hogy: „Ora et labora.“ -72-

A szép kis Albine pedig ezalatt, semmit se tudva hitről, Szent Ágostonról, egyedül üdvözitő tanokról, tudományról, igazságról, csöndesen porladozott a rózsák alatt, melyek megmérgezték.

Zola Emil beszédet tartott a francia diákoknak. Érdemes ezt a beszédet a részleteiben is megszivlelni, mert nem mindennap hallani vagy olvasni ilyen nyilt és őszinte szavakat.

Három dolog van ebben az alkalmi szónoklatban: egy vallomás, egy plaidoyer és egy tanács. Bizonyára a vallomás köztük a legérdekesebb, de a másik kettő is megérdemli, hogy ne ereszszük el őket a fülünk mellett, csak ugy, észrevétlenül. Kezdjük a vallomáson.

E szerint Zola immár látja a naturalizmust, vagy aki ezzel egyet jelent, önmagát a történelemben. Madártávlatból néz le a tulajdon munkásságára s megadással állapitja meg, hogy erre a munkásságra is kezd már ráborulni a Multnak mindent elfedő árnyéka. Az uj nemzedék uj igazságokat keres s vállat von az ő igazságaira. Látni ezt az irodalomnak minden parcelláján, de a festő-müvészetben is, amelyre ő mindig testvéri szemmel tekintett. A naturalizmus egy nagy reakció volt a mindenféle fajta romanticizmusok ellen, de már a naturalizmus ellen is beállott a reakció. És az uj ideák győzedelmeskednek minden vonalon. A mór megtette a kötelességét; a mór, a feltámadás határozatlan reménységével, elvonulhat az Elysiumba.

A nagy zászlótartó csöndes melankóliával, de nem minden elégedettség nélkül beszél. Látszik, hogy már a Pantheonból nézi a dolgokat.

Kellemes hely lehet ez a Pantheon annak a halhatatlannak, aki még elevenen jut belé. Bizonyára édes, -73- langyos szellő lengedezik odafenn, mely égi derüt fakaszt a lélekben. Hová lett a régi szenvedélyesség?! Az egykori türelmetlen harcos egy bölcs s könnyedén szkeptikus öreg szerzetes szelid, mosolygó megadásával fogadja a hadviseléseiről szóló itéletet. Hiába, van valami tiszteletet parancsoló az öregkor türelmességében.

De, ime, meglepetésünkre, a zászlótartó tovább megy. Rádupláz az utókorra, s amit a nagy reformátorok eddig soha sem cselekedtek meg, kegyetlenül birálja meg a maga nagy eszméjét. Vallani kezd s elárulja, hogy sokszor és sokat vétett az igazság ellen. Mouret abbé gyónik. „Most már megvallhatom, hogy én pártütő voltam, megkisértvén átvinni az irodalom világába a tudós szigoru módszerét. De a harcban vajjon ki nem tesz többet kelleténél és ki elégszik meg a győzelemmel a nélkül, hogy ne kompromittálná győzedelmét?“ Majd: „Én már megbántam, hogy pártütő lettem, azt akarván, hogy a müvészet is a bebizonyitott igazságokhoz ragaszkodjék. Az uj jövevények megtágitották a szemhatárt, visszahóditották az ismeretlent, a rejtelmest és jól cselekedtek.“ Aztán később ugy beszél az ideálról, mint egy kis angyal, vagy mint egy akadémiai jelölt, aki mindenre kész.

De hát ha a jövevények jól cselekedtek, ha az, amit a naturalizmus lényegének hirdettek, tévedés volt, miféle győzelemről beszél a zászlótartó? A személyes sikereiről? Hisz ezek a sikerek és a naturalizmus két külön fejezet. A Zola-regények mindig eleven cáfolatai voltak a Zola-féle tantételeknek. És jóhiszemüségében csak azért nem kételkedett senki, mert egy babona azt tartja, hogy a zseni öntudatlanul alkot. Nem lehet itt szó a személyes sikereiről. A küzdelem, amelyre visszatekint, nem lehet más, mint azoknak az elveknek a harca, amelyeket ime ő maga is megtagad. Hol itt a győzelem? És -74- mit szóljunk ezek után a theoretizáló munkáihoz? Mit azoknak az összes munkásságához, akiket ezek az elméletek tévesztettek meg, a naturalizmus egész ifju gárdájához, mely következetesebb volt az elvhez, mint maga a mester?! Szerencséje ezeknek, hogy már előbb kiábrándultak s még idejekorán megugrottak a zászló alól, mert most vezér nélkül maradnának.

Vagy talán azt kell értenünk győzelem alatt, hogy a vezér is visszakoncentrálta magát emezek után? Akkor ugy járhatott, mint a Fronde ama bizonyos kapitánya, akiről ezt a rövid párbeszédet jegyezte fel a krónika: „Hová szaladtok, nyomorultak?!“ – „Szaladunk, kapitány ur, az ellenség elől!“ – „Várjatok, gazemberek, én is hadd szaladok veletek.“

Nem, nem győzelem volt ez, hanem csatavesztés. Se baj, véráztatta mezőkön terem a legjobb gabona. De, mint történelmi adatot, érdekes följegyezni, hogy Zola ebben a beszédben végképp leszámol a naturalizmussal. Ne vezessen félre az, hogy győzelemről beszél. Olyan ez, mint mikor egy városi tanácsos sirján azt mondják, hogy a dicső elhunyt örökké fog élni. Azt kellene mondani róla, hogy nem is élt soha.

Hanem, hiába, soha se tagadja meg az ember a multját egészen. Az akadémiai jelölt sem lehet el a nélkül, hogy a régi, kedves árnyékok koronkint meg ne látogassák.

És ugyanakkor, mikor az irodalom nevében nyilvánságosan elválakozik a Tudománytól és a bebizonyitott igazságoktól, nem állhatja meg, hogy galánsul sikra ne szálljon megvédelmezni az imént cserben hagyott Tudományt.

Voltaképp azt hinné az ember, hogy a tudományt -75- nem kell megvédelmezni, abból az egyszerü okból, mert nem igen támadja meg senki. De Zolának azok sem tetszenek, akik a bebizonyitott igazságok iránt nem viseltetnek többé a régi lelkesedéssel.

És ünnepies anathémát mond azokra, akik reménységüket nem vetik többé a tudományba. Akik a század végén belefáradtak a megismerés lehetetlen munkájába. Akik azt tartják, hogy a tudománynak szerénynek kell lennie. Akik a lelki szegénység boldogságát magasztalják. Akik elvesztett hitükön siránkoznak és kimérák után sóhajtoznak. Akik arról álmodoznak, ami nincs, s vágyódnak a rejtelmes virágok közé, melyeknek illata elaltatja a fájdalmakat.

Némi szomorusággal állapitja meg, hogy ez a betegség már általános. „A zene már megadta magát, az iradolom igyekszik kielégiteni az ujmódi szomjat, a képirás is a divatos utra tér.“

Mindez nagyon nem tetszik neki. Szerinte a tudomány nem igért boldogságot, amiben igaza van. De mit adott hát? Igazságokat. A „nayakas vén pozitivista“, ha igazán pozitivista, el fogja ismerni, hogy ezek az igazságok nem nagy számuak. Mi a tudomány? A matematika, továbbá a fizika és a kémia ismert törvényei. A biologia és a szociológia, a Zolának oly kedves tudományok, már, ha ugy tetszik, fantazmagóriák, mint a Viktor Hugó versei. A bebizonyitott igazságok igen szép dolgok, de épp arra a két dologra, amelyekről szó van, hogy t. i. kárpótlást nyujtsanak az elveszett hitért s forrásul szolgáljanak az irodalomnak és a müvészeteknek, bizony nem elegendők.

S ameddig lesznek emberek, akik vigasztalást keresnek, a kimérák nem is fognak kimenni „a divatból“. Az irodalom és a müvészetek pedig a vigasztalást keresőkkel fognak tartani s aligha fogják beérni a „lassu -76- haladás“-nak azzal a csöndes szemlélésével, amely lehet igen fölemelő érzés, de kissé sovány kárpótlás az elveszett paradicsomért.

A narkotikumok keresése örök, bármint reménykedjék is filozófusunk egy okosabb jövőben. Olyannyira örök, hogy ő maga sem lehet el nélküle. Tessék megfigyelni csak a tanácsát.

Azt tanácsolja a francia fiataloknak, hogy: higyjenek a munkában. A rendszeres, a mindennapi munkában. Nemcsak azért, mert ez az élet egyetlen értelme, nemcsak azért, mert nincs olyan csekély munka, mely hasznos nem volna, hanem főképpen azért, mert ez az egyetlen igazi szórakoztató, mert csak ez tarthatja fenn az embert kétségei és bajai közepett, mert ez a vigasztalásunk minden nyomoruságunkban.

A tanács nem uj s a vallás nem beszél másképpen. De ime, hogyan hangzik ez a tanács a mi pozitivistánk stilizálásában! Igy felfogva, a munka sem egyéb, mint narkotikum. Ez „altat el“, mondja, hogy ne érezzük bajainkat; ez „óv meg“ az álmodozás veszedelmeitől. Tehát altassuk el magunkat, hogy ne álmodozzunk. Az életnek mindenképpen álomnak kell lennie, hogy kibirhassa az ember.

Nem lehet kifogás a tanács épületessége ellen, de bizonyára olvastuk már a munkának ennél szebb dicséretét is.

A Pantheonból szónokló nagy „munkás“ a maga példájával bizonyitgatja, hogy a munka milyen kitünő narkotikum. Megérzik a szaván, hogy szeretné hozzá tenni ezt is: „Vegyetek példát rólam; látjátok, milyen -77- magasra lehet jutni ezzel a pompás szórakoztatóval!“ Azt hiszem, ha ez csakugyan ott van a sorok között, a példa nem világos. Azok a diákok ismernek még nagyobb munkásokat, akik nem vitték semmire, s akiknek a munka nem is volt kiváltképp szórakozás. A diákok közül egyiknek-másiknak eszébe juthat, hogy a nagy munkást aligha a munkája s talán nem is a zsenije vitte a Pantheonba – ki törődik például Leconte de Lisle-lel, aki pedig elég nagy költő? – hanem meglehet, az az okossága, hogy kitartóan udvarolt az emberek legnagyobb gyöngéjének s tulontul sokat értekezett egy narkotikumról, mely a legáltalánosabb és legörökebb a világon, de amelynek nem Munka a neve.

… És tartok tőle, hogy a francia diákok, látván, hogy az igazság néha csak husz évig igazság, nem fognak hevülni a bebizonyitott igazságokért sem, másrészt pedig narkotikum és narkotikum közt válogatva, egyelőre nem a munkát, hanem a szegény kis Albinet fogják választani. Mindegy; ha majd vénülni kezdenek, visszatérnek a munkához. Minden út Rómába vezet.

A DETRONIZÁLT SZERELEM.

Ha van hirlap, amelyről minden tulzás nélkül el lehet mondani, hogy világra szóló, ez bizonyára a párisi Figaro. Nem a legjobb, nem a legkomolyabb s nem is a legelmésebbik ujság; nem a legelterjedtebb, nem a leghatalmasabb, politikai sulya meg éppen semmi. A kitünően szerkesztett Journal des Débats-val távolról se állja ki a versenyt, a jobb angol és osztrák lapokról nem is beszélve; megtestesült ellentéte a müncheni Allgemeine-nak, amely komoly, mint maga a tudomány; s ami az elmésségét illeti, nem dicsekedhetik vele, hogy akár csak a Vie Parisienne-t, ez a kis heti lapot, legaloppozná. Tizedrész annyi példányban se jelenik meg, mint a Petit Journal, hogy az amerikai számokat ne is emlitsük; az uj világ lapjainak vagy egyes londoni ujságoknak óriási befolyása mellett az övé eltörpül, s politikai dolgokban nemcsak hogy nincs oly sulya, mint a Times-nak vagy akár a párisi Temps-nak, de egyáltalában nem számit. És mégis, ennek a lapnak oly kivételes a jelentősége, aminőre semmiféle más ujság nem tudott szert tenni. Ez a kivételes jelentőség abban áll, hogy a Figaro otthon van az egész világon, hogy eljut mindenüvé, ahol csak müvelt emberek laknak. Ha kevesebb példányban, ha kevesebb méltánylással is, de olvassák mindenütt, oly helyeken is, ahol más, jóval hatalmasabb -79- világlapoknak csak a neve ismeretes. Azt az első cikket, melyet a párisi legelőször néz meg minden Párisban megjelenő első cikk közül, másnap vagy napok multán olvasni fogják Lisszabonban és Hammerfestben, Kairóban és Tobolszkban, Berlinben és Colomboban, San Francisco-ban és Melbourne-ban. A Figaro publicitása egyetlen a maga nemében. Nem kutatjuk, mi része volt Páris világra szóló szerepének, ennek a rendkivüli publicitásnak a meghóditásában, megelégszünk azzal az eredménynyel, hogy valamennyi párisi lap közül épp a Figaro tudta meghóditani a kerek világot. Hogyan? – ennek a titkát Villemessant, a Figaro alapitója, elvitte magával a sirba; vagy meglehet, maga se tudta. Annyi bizonyos, hogy ez az ujság az, mely a legszélesebb körü köz-izlésnek tudott s tud még ma is – az 1890. évben – megfelelni, mert abban egyetért a Figaro-nak a legtöbb mindennapos olvasója, hogy ebben az ujságban van van valami, ami nincs meg a többi világlapban s nincs meg a többi párisi lapban sem. Valószinüleg innen van, hogy annak a cikknek, melyet frissiben olvasnak a boulevard-on, a Café Riche előtt, vannak olvasói a vizesések hazájában és a Fahéj-kertben is. De bármiért legyen is, annyi bizonyos, hogy a Figaro mindennapos vendég a földnek mindama zugain, ahová az angol ruhaszövet és a Pear-féle szappan elhatol.

Azért a Figaro-ban megjelent cikknél általánosabb érdeklődést semmiféle nyomtatvány nem kelt széles e világon… legalább most, az 1890. évben. Az az ötlet, mely ott lát napvilágot, megbeszélés tárgya a szélességek és hosszuságok kockáinak legmesésebbik darabján is, s igy nem csoda, ha egyik-másik ötletével különböző világrészek lapjai foglalkoznak. A Figaro paradoxonai minden földnek fényeskednek, mint maga az Igazság.

Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az az irodalmi -80- cikke, amelyről szólunk, visszhangot keltett messzi földeken. A cikk tárgya maga is olyan általános érdekü, hogy méltán feltünhetett mindenütt, ahol csak regényeket olvasnak. Arról van szó benne, ami a kozmopolita regénynek örök témája: a szerelemről. Ennek a témának öröktől fogva tartó uralma fellázította a Figaro cikkiróját, s arra a merész indítványra ingerelte, hogy Érosz urfit végre-valahára bele kell dugni a nagy irodalmi lomtárba.

Érosz haragosát Octave Mirbeau-nak hivják. Ez a név egy nagyon elmés párisi ujságiróé, aki hasonló támadások révén vált ismeretessé. Egyszer nagy port vert fel egy cikke, melyben a szinészek mértéktelen ünneplését gunyolta ki, s keményen bánt el a mai Rosciusokkal. Ebből az ingerkedésből hosszu tollháboru, egy sereg párbaj és sok szerződés-bontás keletkezett; magának Mirbeau-nak is távoznia kellett a Figaro-tól, jeléül, hogy a hiuságában megsértett szinész mégis csak nagyobb hatalmasság, mint Mirbeau gondolta. Később Drumont-nal fogot kezet s az antiszemitizmus vörös zászlaját lengette. Majd a papi nevelést támadta meg, még pedig ugyancsak élesen s az a regénye, melybe támadását foglalta, szélesebb körü vitákat keltett, mint akármelyik pedagógiai könyv. Aztán azzal zuditotta magára egész Franciaország haragját, hogy egy regényében megsértette azt, ami a franciák legnagyobb gyengéje: a nemzeti érzést. Ez a regény azt hirdette, hogy: a háboru eszeveszett őrültség, hogy az ugynevezett szabadságharc is gonoszlelkü hatalmasságoknak a szörnyü vágóhidja, melyre lelkiismeretlenül hajtják fel az akarattalan tömeget, a népek millióit; hogy a nép maga soha se akar csatázni; hogy a hadsereg embertelen -81- lények zsoldos bandája, mely csak a békés elem terrorizálására való; hogy a csaták állitólagos hősei mindannyian remegnek és irtóznak a haláltól; hogy a katonai bátorság és hősiesség csak rettentő, pyramidális hazugság, szörnyü világcsalás; hogy a 70-iki háboru hősei csak vágóhidra hajtott szerencsétlen állatok voltak. Semmi se kelthetett nagyobb megütközést Franciaországban, mint a Calvaire lázitása; s hogy a franciák az elmésségnek mindent meg tudtak bocsátani, legjobban bizonyitja az, hogy még ez a könyv se tette Mirbeaut lehetetlenné és Franciaországból számüzötté.

Abban a cikkében, amelyről itt szó van, Marsnál is hatalmasabb istenséget támadott meg: magát a szerelem istenségét. S ha Mirbeauval szemben mindinkább jogosulttá vált az a gyanu, hogy támadásaira csak a feltünési viszketeg tüzeli és szutyongatja, tagadhatatlan, hogy cikke olyan kifakadásokat foglal össze, amelyeknek már mások is hangot adtak, s melyek az első pillanatra nem tünnek fel alaptalanoknak.

Mirbeau cikke a következőket mondja: Ma, mikor a világ óriási léptekkel halad előre, mikor a tudomány mindennap uj és uj világokat nyit meg az emberi léleknek, mikor az emberi szellemnek annyi uj fölfedezés kinál táplálékot, mikor érdeklődésünknek uj és csodás tárnák nyilnak meg: egyesegyedül az irodalom marad hátra s nem törődve a közzel, váltig csépeli megunt témáját, melynek örök tartalma az: hogy Pista és Juliska szeretik egymást s egymáséi lesznek vagy nem lesznek egymáséi. Csak ez az egy kérdés létezik számára: megkapja-e Pista Juliskát vagy nem kapja meg?… A regényhősöknek nincs más foglalkozásuk s nincs más szükségletük, mint szeretni. Szeretnek az első laptól az utolsóig s ha elvégezték az egyik könyvben, ujra kezdik a másikban. Ugy látszik, egészen más agy-szerkezetük -82- van, mint a valóságos embereknek; azokhoz a cretinekhez hasonlitanak, akiket csak a nemi szükség foglalkoztat. Pedig hát a valóságban vannak más és komolyabb dolgok is, mint a szerelem. Ha a költők és mesemondók ezer évig nem tudtak egyébről beszélni, mint a szerelemről, ez mind igen szép volt, de most már elég. Éroszt a sutba kell dobni, komolyabb idők járnak.

Hát biz az kétségtelen, hogy a mai embert más dolgok is mozgatják, izgatják, érdeklik és passzionálják, s nemcsak a szerelem. De kötekedés azt mondani, hogy ezekről a más dolgokról a szépirodalom eddigelé nem vett tudomást. Nincs az emberi szellemnek az a fölfedezése, mely a regényt meg ne hóditotta volna. Sőt a tudományos szellem a lirikusok közül is meglepett néhányat; s akik a Maurice Rollinat verseit jól ismerik, nem mondhatják, hogy ennek a századnak a tudományos vivmányai akár csak a lira fölött is nyomtalanul tüntek volna el. A regény meg éppen kiaknázta a fölfedezéseket. Hisz egy egész uj fajtáju irodalom keletkezett, mely ugyancsak haladt a korral, s teli vedrekkel meregetett az uj tárnák petróleumából. Élvezhettünk archaeologiai psychiatriai, csillagászati, zoologiai, mineralogiai, fizikai, chemiai és még nem tudom miféle regényeket, az utazási vegyes tárgyu regényekről, meg az egész exotikus irodalomról nem is beszélve. – Nem képzelem, hogy ennek a tudomány-népszerüsitő szépirodalomnak valami megbecsülni való hatása lett volna, ha a legszerényebb dilettans-igényeket kielégitették is. Mert igen valószinü, hogy a korunkban meglehetősen általánossá lett felületességet, ami megölő betüje minden komoly munkának, nagyrészben ennek a litteraturának a rovására -83- kell irnunk. Soha se volt még a világon annyi apró enciklopedista, mint mai nap és soha se volt az „ex omnibus aliquid“ tudóknak „ex toto“ tudatlansága semmisebb, mint most, mikor a tudomány hétmértföldes csizmákban halad. Mindnyájan ismerünk egy sereg embert, akik a kávéházban mindenről tudnak beszélni; kábitóan rengeteg dolgot tudnak bármily tárgyról s hajaznak mindenhez, ami csak az emberi elmét foglalkoztatja; annál, amit tudnak, csak az több, amit nem tudnak, ha a magunk szakmájából kezdenek exáment tenni. Igaz ugyan, hogy a mai világban a müveltség nem lehet se filozófiai, se filológiai, s nem lehet egyoldaluan tudományos sem; kétségtelen, hogy a modern müveltség az iskolázott észjáráson kivül az ismeretek bizonyos harmóniáját kivánja meg, de bizonyára alapos ismeretek harmóniáját s nem véletlenül összeszedett adatok tömegét. És tagadhatatlan, hogy a fölfedezések századában a fotográfus-müveltség az általános és uralkodó. Ugy tetszik, ez uj keletü müveltségnek három nagy faktora: az utazások olcsósága, a kiállitások és a tudományos regények. S talán az utolsó faktoré az oroszlánrész. Ezért a vivmányért nem tudok lelkesülni, s bizony nem látom be, hogy Jules Verne vagy Ebers, vagy Flammarion többet használtak volna az emberiségnek, mint némelyek, akik csak Pistával és Juliskával foglalkoztak.

Az, hogy a Pista és Juliska története már régóta meg van irva, megvallom, a legkevésbbé se csökkenti érdeklődésemet Pista és Juliska iránt. Mert ha régi könyveket forgatok, mást keresek bennök s nem a Pista és Juliska történetét. Az a Pista és az a Juliska, -84- akikről a régi könyvek szólanak nekem, nagyobbára ismeretlenek s igy érdektelenek előttem. A szerelem se abszolut, mint semmi a világon. És Érosz ma nem az, aki volt, midőn átázva kopogtatott be a jó Anakreonhoz. Az egy pajkos, kedves gyermek volt; az meg, akiről Paul Bourget vagy Guy de Maupassant beszél, egy félelmetes óriás. Az emberek minden időben másként szerettek; másként szerettek minden országban; az ur sohase ugy szeretett, mint a paraszt; s még nem volt két ember, aki egyformán szeretett volna. Bizonyára a mi időnkbeli, a mi viszonyaink közt élő, s a hozzánk leginkább hasonló emberek szerelme érdekel bennünket leginkább; s ha a Coeur de femme vagy a Notre coeur Pistái és Juliskái iránt érdeklődünk, ez onnan van, mert ezeket a Pistákat és Juliskákat már ismerjük valamennyire.

S ha ismerjük őket egy kevéssé, bizony jobban érdekel az esetük, mint bármi más dolog, ami az embereket mozgatja. Mert ha a nóta elkopott is, az élet mindennap ujra kezdődik a világon, az uj nemzedék ismét szeretni kezd s neki ez az ezeréves dal a legujabb és a legfontosabb dolog az egész világon. Ha az ujonnan jöttek ezer különféle járatban futnak s fáradnak is a földtekén, ha még olyan érdeklődéssel csüngenek is a jelen vivmányain, melyek számukra napról-napra módositják a lét föltételeit s teszik kényelmesebbé az életet, mindez másod-, tized- és századrendü előttük. Mert hazugság azt mondani, hogy nem a szerelem a legkomolyabb dolog a világon.

S hiába minden bölcselkedés, erről a legkomolyabb témáról az irodalom sem fog lemondani soha. Mindig akadhatnak álmodozók, akik a Villiers de l’Isle Adam regényhősének példájára, eszmékből alkotnak maguknak asszonyt, de azért a világ a naiv Pistáé marad, s -85- Juliska a következő ezer év multán is danolászni fogja azt az ötven-hatvan ezeréves nótát, melyhez Offenbach Szép Helená-ja igy mondja a szöveget:

BARTENYEV ÉS VLADIMIROV.

A varsói törvényszék nyolc esztendei kényszermunkára itélte Bartenyev huszár-hadnagyot, aki Vizsnyovszka szinésznőt megölte. A hadnagyot egy külvárosi lakásban fogták el, mely láthatólag pásztorórákra volt berendezve. A szinésznő holtan feküdt szeretője mellett; a golyó mely neki volt szánva, megtette kötelességét. A második golyó azonban, melyre hasonló szerep várt, ott maradt a helyén. S Bartenyev magyarázatul csak annyit mondott, hogy kettős öngyilkosságot, terveltek, de mikor arra került a sor, hogy magát is megölje, cserben hagyta a bátorsága. Amig az ember mámortól homályos szemmel néz bele a pezsgő gyöngyös nedüjébe: az ott ugrándozó halálfejecske valóságos amorettenek tetszik; de a vér látása szörnyen józanitó. Ha az előbb oly rejtelmes szemek kifejezés, csáb, lélek nélkül, üresen merednek rád: a romantikának vége, az ember leoldja kardját, s bután néz maga elé.

Az eset nemcsak Varsóban keltett nagy izgalmat. Vizsnyovszka kisasszonyt sokfelé ismerték. Néhány évvel a halála előtt hónapokat töltött Párisban; s mindent elkövetett, hogy francia szinésznővé lehessen. Pailleron, aki nagy müvésznőt látott benne, meg is tett érdekében minden lehetőt, de a terv nem sikerült, mert Vizsnyovszka nem tudott leszokni szlávos kiejtéséről. -87- Annyit azonban elért, hogy Párisban is, mint előbb Oroszországban s később Varsóban, méltó föltünést keltett excentricitásával. Vizsnyovszka kisasszony hirhedett volt lármás szerelmeiről, s lehetetlen hóbortjairól. Mindig „volt mit beszélni a városban“, ahol ő tanyát ütött. Varsóban bolondultak érte. Szerelmes volt belé az egész város; főkép a garnizon. S ő nem vetette meg egyik imádóját sem; mint jó Lecouvreur Adrienne, kedves volt még a szintársulat Michonnetjával szemben is. Világos, hogy egy katonai városban találkozott Szász Móric-a is. Ez a Szász Móric Bartenyev volt. S ha Vizsnyovszka magáénak mondhatta a város apraját-nagyját, Vizsnyovszkát bizonyára csak ez a Bartenyev nevezhette a magáénak. Bartenyev volt az amant de coeur. Megszolgálta ezt a kitüntetést. Mig a szép szinésznő szerelmi kis tréfáiból juttatott az egész világnak, Bertenyev egy esztendeig epedett hiába. Megtanulta, hogy azok a nők, akik semmit se tagadnak meg senkitől, csak ugy különböztethetik meg a választott lovagot, ha mindent megtagadnak tőle. De ez se tarthatott örökké. Regényükben egy banálisabb fejezet következett. S a Bartenyev tüze nem csillapult. Elhatározta, hogy feleségül veszi imádottját. Nem engedték meg neki. Előkelő családból származott s bár arra fenn hercegnek lenni nem valami nagy dolog, de végre egy hercegi apa ott is ur a maga szemetjén. És Bartenyev katona volt; a katonának pedig nem engedik meg, mint a polgárembernek, hogy a fejével neki mehessen a falnak. Bartenyev átkozta a sorsot s fenyegetőzött, hogy megöli magát. Vizsnyovszka jó leány volt s a házasságról ugy vélekedett, mint a mi ultramodern szindarabjaink hősnői, akik az esküvőről csak annyit mondanak, hogy: „Minek?!“ Biztositotta a szerelmes hadnagyot, hogy egyházi áldás nélkül is szeretni fogja. S ha -88- Bartenyevnek alkalmatlan az ő sok látogatója: egyszerüen kibérelnek egy alkalmatos szerelmi fészket; az ilyen titkos lakásoknak mindig meg van a maga varázsa. De Bartenyev, ugy látszik, nem tudott belenyugodni az osztozás gondolatába. Különféle követelésekkel állott elő, melyeknek mindig egy volt a refrainje: „mert ha nem, ő megöli magát.“ A hadnagy utolsó ötlete igen rossz ötlet volt. Azt kivánta kedvesétől, hogy olyan valamit adjon neki, amit csak neki ad meg, senkinek se másnak. Ha az életben nem lehetett egyedül az övé, legyen egyedül az övé a halálban. Ennek a kivánságnak egy levélben adott kifejezést s ez a levél az örök refrainnel végződött. Hogy a leány, mikor ezt a levelet olvasta, mit gondolt és mit nem, csak az isten tudja; bizonyára nem sokat gondolkozott, hanem elrohant, hogy megmentse a regényhőst. De emez kerekedett felül. S folytatta mint regényhős, hogy aztán megálljon az ut közepén, mint egy diák. Slavus saltans.

A közvádló a tárgyaláson azt igyekezett bizonyitani, hogy a szinésznő nem önként ment a halálba, hanem Bartenyev egy féltékenységi rohamának esett áldozatául. A dráma szinhelyén ugyanis apró papirszeleteket találtak s az ezeken olvasható összefüggéstelen szavakból egy levél volt összeállitható, melyben Vizsnyovszka följelenti gyilkosát s azt vallja, hogy tőrbe csalták. Ha a vád föltevése alapos volt, ugy az eset hasonlósága ahhoz a másik drámához, melynek részleteit elmondani szándékozunk, még inkább szembe szökő.

A ville-d’avray-i drámában is egy fiatal ember a főszereplő, aki hónapokig fenyegeti a kedvesét öngyilkossággal s aki szintén azzal végzi, hogy megöli a szeretőjét, ő maga pedig életben marad.

A szinhely: egy vendéglő külön szobája, a szereplők: -89- két kiránduló. A kaland kezdődik egy revolverlövéssel, melyet a kirándulók tréfából a levegőbe sütöttek el s végződik négy uj lövéssel, amelynek hallatára a vendéglői személyzet betör a szobába. Odabenn egy szép asszony holtteste, meg egy fiatal ember, aki előadja, hogy az ő neve Vladimirov, hogy ő volt az, aki a négy golyót menyasszonyának, Madame Didának, a szivébe röpitette, hogy ezt azért tette, mert mind a ketten meg akartak halni, hogy rá akart lőni önmagára is, de tévedett, mert a revolver csak öt golyóra volt töltve s nem hatra, amint ő gondolta, hogy tehát az ő számára nem maradt golyó. Ville-d’Avray-ban ugy találták, hogy Vladimirov tulságosan pazar volt menyasszonyával s tulságosan fösvény önmagával szemben s megnyugodtak benne, hogy a dolognak folytatása lesz Versaillesban, a Seine-et-Oise-i törvényszék előtt.

Az eset csak Juvisyben, ahol Madame Didának a szülei és gyermekei laktak, okozott nagyobb feltünést. A Magois család és barátai, bár Vladimirovtól, akit mindnyájan ismertek, nem vártak semmi jót, ily drámai megoldásra éppen nem számitottak, s le voltak sujtva. A környéken mindenki ismerte és szerette Madame Didát, mindenki óvta Vladimirovtól, s általános örömmel fogadták azt a hirt, hogy a házassági terv felbomlott. Annál meglepőbb volt a katasztrófa, s az eset Juvisyben nagy szörnyülködést keltett. De a ville-d’avray-i dráma iránt szélesebb körben csak akkor kezdtek érdeklődni, mikor a tárgyalás Versaillesban megkezdődött. A pör részleteiben olyan sok érdekes volt, hogy egy hétig egész Párisban csak ez a tárgyalás foglalkoztatta az embereket.

Madame Dida, a ville-d’avray-i áldozat, körülbelül harminc esztendős, szép asszony volt, tisztességes, derék és gazdag szülők gyermeke. Neki magának is -90- voltak gyermekei, hanem azért a családban még mindig ő volt az elkényeztetett gyermek, a dédelgetett és féltett baba, aminek a magyarázata az, hogy Aline nagyon beteg kis baba volt. A betegségét egy szerencsétlen házasságban szerezte. Imádta a férjét, s a férj eleinte meg is érdemelte ezt a szerelmet. De egy muló betegség rettenetes utóbajt fejlesztett ki benne: a morfinomaniát. A szerencsétlen nem tudott többé leszokni a morfinról. S minthogy a morfin tudvalevőleg elaltatja az érzékeket: a boldogtalan ember félteni kezdte a feleségét. S hogy megtartsa magának, büntársává tette. Mikor meghalt, Aline-ra két gyermek meg egy rettentő örökség maradt utána. A család mindent elkövetett, hogy a szép özvegyet megmentse szörnyü bajából. Egyik gyógyitó intézetből a másikba vitték, megkérdezték azokat az orvosokat, akik maguk is szenvedtek valaha a morfin-betegségben, elkisérték délre, a tengerpartra stb. S nehéz küzködések után, melyek alatt Aline kétszer is visszaesett bajába, sőt már-már végkép elveszettnek látszott, mert utoljára kokaint kezdett szedni, végre ugy hitték, hogy meg van mentve. A család föllélekzett. Aline-nak Arcachonban, ahová üdülni ment, hassankint visszatért régi egészsége. Látszólag teljesen meggyógyultan utazott el Arcachonból, s ült fel a vasutra, hogy Juvisybe menjen. De a pár óra alatt, amig a vonat Juvisybe érkezett, a vasuton megismerkedett Vladimirovval, s Vladimirov rosszabb volt rá nézve, mint a morfin és kokain együttvéve.

Vladimirov, aki a tárgyaláson nem valami gavallérosan viselkedett (többek közt rábizonyitották, hogy az egyik szerelmi kalandja, amelylyel dicsekedett, hazug dicsekvés volt), Vladimirov tehát a tárgyaláson azt erősitette, hogy ő még a vasuton tökéletesen meghóditotta Madame Didát. A dolog nem egészen bizonyos; -91- a morfin-betegségből gyógyultnak a képzelete nagyon fel lehet tüzelve, s azért könnyen lehet nagyon szerelmes, de viszont az érzékei a gyógyulás után is olyan sokáig alusznak, hogy mint egy szakértő a tárgyaláson mondta, Madame Didának csak igen passziv szerepe lehetett a szerelemben. Aztán meg a viselete mindig s mindenütt olyan kifogástalan volt, hogy legalább is meglepő a dolog, ha Vladimirov igazat mondott. De hát – ki tudja?! Annyi bizonyos, hogy Vladimirov mindjárt az első látásra meghóditotta Madame Didának a képzelmét. Ahogy megérkezett, bemutatta Vladimirovot a szüleinek s kijelentette, hogy feleségül megy hozzá. Öreg szülei csak a fejüket csóválták és nem szóltak semmit.

Ez a Vladimirov vagy husz esztendős fiatal ember volt, aki azonban legalább is huszonnyolc évesnek látszott. Nagyon elegánsan volt öltözve, grófnak mondta magát, s azt hazudta, hogy az apja nagykövet. S a nagykövet fia mindjárt az első látogatásai alkalmával pumpolni kezdte menyasszonyának az apját, sőt magát Alinet is. Az öreg Magoisnak sehogy sem tetszett a dolog. A vőlegény nagyon különösen kezdett viselkedni. Megvallotta, hogy a nagykövetség csak a holdban van, az apját közönséges kalandornak mondta, s nem valami hizelgően nyilatkozott a mamájáról sem. Azt állitotta, hogy az az urinő, akinek a nevét viseli, voltakép a nagynénje, továbbá, hogy az ő mamája kisasszony, s hogy őt csak becsempészték az aszonytestvér családjába. A Magois-családban nagyokat néztek ezek hallatára. A többit, amit még nem tudtak, nem volt nehéz kitalálniok. Tudakozódtak utána, s az információk nem szóltak róla valami kedvezően. Multja annyi volt, hogy vagy tiz iskolából kicsapták, s jelene: hogy nincsen semminemü foglalkozása. Abban a gyanuban -92- állott, hogy kölcsönöket csalt ki jámbor emberektől, akiket nem létező birtokainak emlegetésével vezetett félre. Felköszönt a palotákba, s megjegyezte, hogy most a mamáját üdvözölte, az üresen várakozó landaukról azt mondta, hogy ezek az ő kocsijai, s ilyenkor soha sem mulasztotta el apró kölcsönöket venni fel az együgyü cimborától, akivel véletlenül együtt sétált. S ez a csirkefogó már azon a ponton állott, hogy befurakodjék az ő tisztes családjukba! Az öreg Magois kétségbe volt esve. Eleinte nem mert ellenkezni beteg gyermekével, de aztán könyörgőre fogta a dolgot, ő is, a felesége is. Aline jó leány volt, s megingott elhatározásában. Gyermekei utálták Vladimirovot: ez rábirta, hogy engedjen szüleinek s lemondjon Vladimirovról. De Vladimirovnak elég volt megjelennie, s vége volt minden jó szándéknak. Az egész család, a ház összes barátai szembeszállottak a vőlegénynyel. Még a bizalmas komornája is szüntelen izgatta Vladimirov ellen. De az orosz védekezett. Tudta, hogy Aline akkor az övé, amikor akarja. De neki nem szerető kellett, hanem feleség. Feleség, azaz: vagyon, biztos jövő, s pozició a világban. És nem hagyta magát. Fenyegette Alinet, hogy ha elszakad tőle, megöli magát. Pózokat vágott, s forgatta a szemét. Aline megrémült a gondolatra, hogy vőlegénye elemészti magát. Meg akarták győzni, hogy jobb, ha önmagát félti; az orosz képes boszut állni rajta, ha meghiusitja nagyravágyó terveit; ami az ő kedves bőrét illeti, abban ugyan nem fog az kárt tenni. Aline, mikor a veszélyre figyelmeztették, mosolygott. „Sokkal jobban szeret, semhogy meg tudna ölni“ – ez volt a válasza. És csak a kedveséért remegett. Végre a család megszólaltatta az öreg ágyut.

Ez volt a násznagya az esküvőjén, s ez volt az az -93- ember, akire leginkább hallgatott. Ez volt a legjobb barátja a férjének, annak a kedves, szerencsétlen embernek, akit a legjobban szeretett az egész világon. A férjével ez az öreg ember ismertette meg, ennek köszönhette a házasságát, családi életének első boldog éveit. S Aline ugy hallgatott az öreg Closmadeucre, mint az orákulumra. Tehát, végre, előállott az öreg Closmadeuc. Elővette minden ékesszólását, s igyekezett lelkére beszélni. Aline sirva fakadt. Könnyekben uszva igérte meg, hogy gyermekei érdekében lemond vőlegényéről, szakit vele örökre, most már visszavonhatatlanul, megmásithatatlanul. Ebben a percben egy levelet hoznak Aline-nak. Csak ez áll benne: „Jőjjön rögtön, Vladimirov.“ Aline veszi a kalapját és elrohan, mint egy bolond.

„Mert ha nem: ő megöli magát.“ Vladimirov tudta, hogy ezzel a fenyegetéssel bármikor magához rendelheti Alinet, aki mindannyiszor eszeveszetten siet őt „megmenteni.“ De azt is belátta, hogy Aline nem akar többé a felesége lenni. Ugy igérte, megfogadta. Vladimirovnak pedig nem a kedves kellett, hanem a feleség. Érezte, hogy ha nem csinál egy nagy szinházi jelenetet, a feleséget örökre elvesztette. Egyet gondolt tehát, zálogba tette a gyémántos gyürüt, melyet Aline-tól kapott s a pénzen revolvert vásárolt.

Mikor Aline megkapta kedvesének a levelét, mely Ville d’Avray-ba rendelte, csak leánya, a tizenegyéves Jeanne, volt a szobában. „Hova méssz?“ – kérdezte a gyermek. „Ville d’Avray-ba – felelt az anyja. – Pierre azt irja, hogy megöli magát, meg kell mentenem. Mindjárt visszajövök.“ De nem jött vissza. A nagy szinházi jelenet nem sikerült, s Vladimirov nem kétségbeesett szerelmesként, hanem kétségbeesett vagyonbukottként fejezte be juvisy-i kalandját. Magában -94- csakugyan nem tett kárt; mert hát azok, akik sokat igérgetik maguknak a halált, soha se ölik meg magukat. Ugy vannak vele, mint némelyik szakács az étellel: elég, ha megfőzi, ő maga nem kér belőle.

A huszesztendei kényszermunka, melyre a versaillesi törvényszék Vladimirovot itélte, csekélység ahhoz a nyolc évhez képest, melyet a szerelem varsói bolondja kapott. A párisi csirkefogó bizonyára többet érdemelt volna. Az enyhitő körülményeket aligha köszönhette egyébnek, mint fiatalságának.

És a tanulság? A tanulság kiáltó. Ez a két eset, amelyeket csak hetek választottak el egymástól, ismét figyelmeztet arra a bibliai intelemre, hogy mily szörnyü végzet várakozik azokra a szerencsétlenekre, akik képtelenek az egészséges szerelemre, arra a szerelemre, amelyben az agynak, a szivnek és az érzékeknek egyenlő szerepök van. Jaj azoknak a Tantalusoknak, akik már csak az agyukkal tudnak szeretni s akiknek egész életökben keresniök kell a szerelmet s akik a kielégülést nem találhatják meg soha. S különösen jaj a női Tantalusoknak! A férfi – ha ugyan az ilyen is férfinak nevezhető – megalkudhatik a nyomoruságával; ha pénze van, meg is valósithatja romlott agyának képtelen szeszélyeit. De a nő okvetlenül el van veszve! Minden bizonynyal rabjává lesz annak a szerelemnek, melyben legalább remélheti a kielégülést – ha nem is találhatja meg.

KÉT FRANCIA.

Akkor éjjel, amikor keresztültörtem magamat azon a kétszáz hasábon, melylyel a hazai tudósitások Napoleont, a vörös herceget gyászolták el s mellesleg elolvastam azt a hirecskét is, mely Théodore de Banville, lirai költő urnak a halálát jelentette: nagy kábultság vett rajtam erőt. Ugy éreztem magamat, mint az az ember, aki tulságosan sok röpiratot olvasott el egyhuzamban: nem tudtam gondolkozni többé. A szemem lecsukódott s mélységes álomba merültem.

Álmomban egy régóta nem látott leányka jelent meg előttem, az én első cimborám, aki olyan kedvesen rácsolta a „Korrhjohlén“ nevét, s akinek a halála annyit foglalkoztatta gyermek-fantáziámat. Margit megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere.“

Lehet, hogy bolond ember az, aki az álmát másnak elmeséli, bolondabb, aki meghallgatja, még bolondabb, aki az álmát le is irja, s legbolondabb, aki ezt olvassa… De az is igaz, hogy álmainkban soha sincs egyéb, mint amit az életben valósággal recipiáltunk, hogy lehetetlenség bármit is „kitalálni“, s hogy összes képzeletünk csak emlékekből áll. Az eget is csak földi kövekből épitettük magunknak, mondja Anatole France. A legbolondabb álom alkat-elemei is csupa „átélt dolog“… Hát csak tovább mondom. -96-

Margit tehát megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere“. „Hová?“ – kérdeztem, felriadva. – „Tudd meg, – felelt Margit – hogy az éjszaka meghaltál szivszélhüdésben.“ „Mily veszteség, Margit, a hazára és az emberiségre nézve!“ – „Majd csak kiheverik!“ – felelt Margit az égiek béketürésével. És utra keltünk.

„Hol vagyunk?“ – kérdeztem vezetőmet egy kis idő mulva. Nem felelt. A sötétség és a hideg megszeppentett; kimondhatatlan hálát éreztem Margit iránt, akinek a jóvoltából legalább az utat nem kellett keresgélnem. A nagy homályosságban is észre vettem, hogy a hozzám hasonló árnyékok közül soknak nem volt vezetője. Különösen megsajnáltam egy csunya, meztelen öreg embert, aki fáradságosan, nagyokat nyögve kapaszkodott egyik fellegről a másikra.

Egyszerre, mintha levált volna rólam minden földi érzés. Nagy lelki békesség szállott meg, amiből azt következtettem, hogy a világürben vagyunk. Hirtelen egy tüzes szekér suhant el mellettünk. A szekérben széparcu öregember ült; homlokát rózsakoszoru övezte s meztelenségét virágok fedték el.

Már közel lehettünk a magasságbéli itélőszékhez, mert tisztán hallottam a könyörgő éneket:

Szememet elvakitotta a fényesség s a másik szempillantásban már én is ott voltam a térdeplők és éneklők között.

Hogy a földön mennyi idő telhetett el, amig én odafenn visszajutottam látásomhoz, nem tudom. Margit már nem volt körülöttem, Margit eltünt. Árnyékszomszédom -97- azonban ugy vélte, hogy amig mi a Dies irae-t énekeltük, odalenn megoldottak minden szociális problémát. Szóval, amikor ismét megnyilt a szemem, egyszerre csak azt látom, hogy az előbb látott csunya meztelen öreg ember ott térdel a mi soraink élén, a láthatatlan biró zsámolyánál. A harsonák elhallgattak s a szánalmas öreg ember reszkető hangon szólalt meg:

– Uram, – rebegte – ámbátor rég ideje, hogy a beszéd adományával megáldottál, most beszélek először igazat világéletemben. Becsaptam a földön mindenkit, sőt tégedet is becsapnálak, ha ez lehetséges volna. Fájdalom, bünhődésem azzal kezdődik, hogy akarva, nem akarva, igazat kell beszélnem. Tehát confiteor. A hivságok hazájában Jeromosnak nevezének, pedig nem voltam Jeromos, és éppen ez volna egész életemnek a szimboluma. Férj, apa, s nagy dolgokra született ember voltam, de amit tettem, kicsinyesen és gonoszul tettem, férjnek rossz férj, apának embertelen apa voltam. A kis észt, melyet adtál, csak az igazság megcsufolására használtam fel. Egyébként összes zsenialitásomat kimeritettem azzal a szerencsés ötlettel, hogy igen jó családba találtam beleszületni s hogy gondosan ápoltam a család legnagyobb fiával való hasonlatosságomat. Igenis, hasonlitottam hozzá egy kissé, de csak ugy, amint a parodia az eredetihez, amint a commedia dell’ arte szájas és gyáva capitano-ja hasonlit a nagy hadvezérekhez. Katonai akadémiában kezdtem az életet, mint bátyám, akinek az arca még inkább emlékeztetett arra a nagy emberre, de nem vittem semmire, mert lustaságom és gyávaságom példátlannak tünt fel mestereim előtt. S már akkor kimutattam a fogam fehérét: rossz pajtás, perfid, áskálódó, gonosz cimbora voltam. Ami a tivornyázást illeti, fiatalságomban olyan dolgokat követtem el, amelyekre büszkék -98- lehetnének a hinduk tudós kéjelgői is. Voltam diplomata, de csak megbizómat tudtam megcsalni, voltam altábornagy, de puskaport sohase szagoltam, voltam szenátor, de csak komédiás-szenátor, aki egy rám parancsolt szerepet, a könnyen kielégithető ellenzéki vezér szerepét játszottam, nem éppen rendkivüli ügyességgel. Forradalmárnak születtem: fellázadtam a köztársaság, a császárság tradiciói, a társadalmi rend és az egyház ellen; fügét mutattam az egész világnak, de csak a köpönyegem alatt, mert a forradalomcsináláshoz nem volt bátorságom, karakterem és zsenialitásom. Csak te ellened lázadtam fel kellő férfiassággal, ó Uram, mert Te messze voltál. Minden erőm csak a gyülölködésből állott; s szivem annyira tele volt gyülölséggel, hogy a szeretet számára egy parányi zug se maradt benne. Jótevőmnek özvegyét és fiát megfojtottam volna egy kanál vizben; hogy meg nem tettem, csak az erélytelenségemen mult. Férfikorom évei azzal teltek el, hogy az örökséget lestem. Ez az örökség csak kilátás, csak légvár, csak ábránd volt, s mégis e miatt az örökség miatt meggyülöltem, kitagadtam és elátkoztam a fiamat. Pedig őt nem az önérdek, hanem a családi érdek kényszeritette, hogy keresztülgázoljon az én képzelt jogaimon; nem ő tagadott meg, hanem a párthiveim, akik nem szerettek, amint én sem szerettem senkit. Nem bocsátottam meg se nekik, se a fiamnak; akit én egyszer meggyülöltem, az nálam nem lelt többé kegyelmet. Tudni sem akartam többé a fiamról soha. S a halálom épp olyan volt, mint az életem. Dühömben haltam meg, ó Uram. Már kiláboltam a betegségemből, mikor a gyülölt fiu, akit kórságom hirével hivattak elő, megjelent előttem; látására elfogott a méreg, s ez a düh, ez az izgalom ölt meg. Utolsó gondolatom az volt, hogy ezt a fiut, aki odalépett halálos ágyamhoz, és sirva -99- szoritotta meg tehetetlen kezem, vajjon nem verhetném-e még pofon? – Ime, ez gyónásom. Szent Jeromos, pártfogóm, mondd el értem a védőbeszédedet!

– Az apád jóravaló ember volt, de téged, ál-Jeromos, nem ismerlek. S ez okból a tisztitó-tüzben legyen a te lakásod.

A magasságbeli kürtök megszólaltak s egy kherub elvezette az ál-Jeromost. De ime, a másik oldalról két szent lépett elő, akik kézen fogva vezették a rózsakoszorus szép öreget. A szentekben nem volt nehéz felismernem Szent Ambrust, a zenészt, s Szent Ágostont, a bölcselőt. Mögöttük, védettjük közelében, Theodor, a hitvalló állott.

– Erről az emberről, akit ide vezettünk, azt mondta egy ellensége, hogy a praktikusság szomoru korszakában csak szavakból élt, mint ama tücskök, a melyekről azt hitték a pogányok, hogy csak énekükből táplálkoznak. Egész életét azzal töltötte, hogy a földi dolgok szépségét magasztalta ragyogó szavakkal, édes ritmusban s pompázó rimekben. Azt vallotta, hogy az embereknek épp oly nagy szükségök van a költészetre, mint a falat kenyérre. S a költészetet, fájdalom, pogány módra értette. A kételkedés nem bántotta ugyan, de sajnos, egész filozófiája csak a plasztikus szépség, a szinek, a vonalak, a szók, és a rimek imádásából állott. Érzelme sem volt más, csak a rajongó szeretet, melylyel a földi örömeket és az életet imádta. Az élet pedig nem a kötelesség komor mezeje, hanem gyönyörü álom volt neki. A valót csak mitológiai emlékek fátyolán át látta; költészetének világa hetairákból, szemfényvesztőkből, bohócokból és kóbor költőkből állott; versei -100- tele voltak aranynyal, biborral, liliommal, rózsával, lánggal, hóval, gyöngyökkel és csillagokkal. Pogány költő vala: nem lehet tagadni. De, amint dicsekedett vele, viritó szavakat tudott találni a rózsák szinének a festésére. S ujjai hegyén ott volt az a foszfor, mely egy kételkedő filozófus szerint a nagy költők ismertető jele. És mert az élet szépségét pompázó szinekkel s csodás zenéjü versekben magasztalta, vigasztalója tudott lenni a legmüveltebb lelkü, a legszomorubb, a legszerencsétlenebb embereknek. S ezt az érdemet mi az aranykönyvbe irjuk, Théodore de Banville! Szép, bölcs és áldásos életed volt, mert csak a poézisnek éltél. S mert hivő is voltál, a felesleges számu Vénuszok meg lesznek néked bocsátva!…

Szent Ambrus nagyokat bólintott szép ősz fejével, az égi seregek örvendezének… Fájdalom, az itéletet már nem hallottam. Fölébredtem.

– Az ám – szóltam magamban, felkönyökölve a párnámra, – szép, szép, a nagy költőket méltányolni, de nekünk ujságiróknak, akik az utolsó igazságot idelenn gyakoroljuk, nincs se időnk, se terünk, hogy a költőket is hosszadalmasan sirassuk el. Az időnket is, a terünket is sokkal inkább igénybe veszik a politikai nagyságok, semhogy amazoknak is maradna. Különösen, ha az illető politikai nagyság véletlenül éppen császári herceg. Mert egy császári herceg, ha mindjárt Plon-plon is, mindig többet nyom a latban, mint a világ valamennyi költője együttvéve. Ez a felfogás nem éppen demokratikus, de hol van az a képmutató, aki ma is azt állitaná, hogy: igenis, mi a demokrácia korában élünk?!

MARABU-TOLLAK

A számüzött királyné huszonhat teritékü ebédet adott, melyen megjelent hiveinek egész törzskara. Ott volt: a diviziójától megfosztott tábornok, az idejekorán nyugalmazott ezredes, mindaketten hölgyeikkel, ott volt az ellenzék egy vezérembere, a volt polgármester, egy volt miniszter s az a bizonyos nagyiparos akivel nem árt fentartani a barátságot, ott volt néhány hölgy, akik még nemrég udvarhölgyi tisztséget viseltek s ott volt végezetül az az egy-két lelkes ifju lovag, akik egykor nem hiába olvasták a Chevalier de Maison-Rouge regényét. Mindenki el volt fogulva; az ex-diplomaták halkan, megilletődötten beszélgettek, a hölgyek sirdogáltak, a tábornok sokat evett s időnkint kövér könycseppeket hullatott a szalvétájába; a Maison-Rouge-ok hallgattak s fehérek voltak mint a fal. Csak a királyné volt élénk és beszédes. A mosoly mindig ott játszódott szép metszésü ajkán; s ez a mosoly bátoritotta a csüggedőket s további küzdelemre ingerelte a csatát vesztetteket. Mindenkihez volt egy vigasztaló szava, mindig csak ő beszélt, s mikor koronként poharához nyult, kipirult arcával dicsőitette népét, a derék, jó népet, mely tegnapelőtt oly ékesen szóló tettel mutatta meg iránta való szeretetét. És mialatt beszélt, szeme, az az éj-fekete, hosszu pilláktól árnyékolt, csodás nagy szem ugy égett és fénylett, hogy a Maison-Rouge-ok szemlesütve -102- is látni vélték a ragyogását. Ugy tünt fel mindenki előtt, mintha a királyné csak most volna igazán elemében; meglátszott rajta, hogy ha véletlenül férfinak születik, a csatatűzben lett volna otthon s nem a kályha mellett. „Lázban van“ – suttogták egymásnak a Maison-Rouge-ok – „de ha majd egyedül marad, össze fog roskadni“.

De nem roskadt össze. Az igaz, hogy nem is kereste az egyedüllétet. Folyton kihallgatásokat adott, fogadta a részvevők, az üdvözlők és a rajongók seregét, szétszórta legédesebb mosolygásait a szegények közt, akik eljöttek megcsókolni a ruhája szegélyét, osztogatta a kéz-szoritást, a jó szót, a biztató tekintetet a merészeknek, akik ügyét a magukévá tették, két kézzel szedte ölébe a virágokat, a bokrétákat, melyekkel elárasztották, aztán egyik kezével szivére szoritva a holnap már elhervadó emlékeket, másik kis kacsójával csókot intett a siró, tomboló és zsiviót-rivalgó népnek. Csókot intett a keze, és csókot intettek a szeme meg az ajka is. „Olyan volt, mint a nap; mindenkinek volt egy sugara.“

Mikor aztán ütött az óra, bátran, elfogódás nélkül szállt fel hintójába, „mintha csak esküvőre menne“. A kocsisor megindult; s a szép asszony fogata zsebkendők ezrei között, melyek mint megannyi fehér zácslócskák lengettek, pünkösdi rózsákból rögtönzött szőnyegen léptetett tova. A tömeg „hurráh“-zott és „zsivió“-zott. A szép királyné szebb volt mint valaha. Fekete ruháját marabu-tollakkal diszitett drap-szinü kabátka födte s dús fekete haján könnyü kis fekete capote kacérkodott. Kövéres kis keze tele volt kaméliával; s ezek a baljóslatu virágok olyan különösen illettek olajszin arcához! Igy vonulhatott végig az érte rajongók között a szerencsétlen véget ért nápolyi királyné, akibe szerelmes volt az egész világ. -103-

A hajó-állomásnál végkép elérzékenyült hódolók serege fogadta. Mindenki sirt, még a hivatalos személyek is. A nép zokogott, éljenzett; ki a kendőjét, ki a kalapját lobogtatta. Az asszonyok átkot szórtak a szép királynő üldözőire; a férfiak megindultan keresgélték a zsebkendőiket. A mater dolorosa felszállt a hajóra, még egy csók az egész világnak s a nehézkes alkotmány megindult.

Óriási zsivió reszkettette meg a levegőt s az éljenzés és zokogás szava csak akkor halt el teljesen, mikor a hajó, a marabu-tollak és a kaméliák végkép eltüntek a bucsuzók szemei elől.

Szóval a szép asszonynak olyan sikere volt, aminőt csak egészen fiatal, ragyogó szépségü és zseniális szinésznő tud elérni egy kitünő párisi szindarab első előadásán.

Persze, a szép Natália máskép is távozhatott volna hüséges Maison-Rouge-zsai köréből. Távozhatott volna önként, nem: legyőzetve sorsától, hanem: előre megadva magát sorsának. Távozhatott volna két héttel előbb, hódolva a józanság parancsának, egyszerü kisérettel, tüntetés nélkül, csaknem ismeretlenül. Közönséges, sötét uti ruhában beült volna egy titoktartó külön vonatba, mely irányt az ő akaratától várt, s aztán csöndesen, látatlanul pihenhetett volna el „succés de beauté“-inak a babérain…

És akkor fiának, a kis porcellán-királynak az egészsége nem maradt volna olyan aggodalmat keltő, Belgrád utcáit nem mosta volna piros vér, s nem lett volna semmi szükség arra a kegyeletes elhatározásra, hogy uj honából koszorut küld az elesettek sirjára s majdan mauzoleumot épittet a hamvaik fölé… -104-

De akkor a bucsuzás sem lett volna ilyen szivfacsaró s a marabu-tollak emléke nem élne örökké a szerbek lelkében.

Már pedig a belgrádi kis diva ezzel az elégtétellel tartozott magának. Tartozott nem az asszonyi, hanem a művésznői büszkeségének.

GEFKIN.

Gefkin Jefimovics Ávrámról aligha lesz szó még egyszer, mert ámbátor csak tizenöt évi deportációra itélték, Szibériából nem igen szoktak visszatérni az emberek, vagy ha mégis visszatérnek, rendesen elmegy a kedvök attól hogy a világsajtót ujra foglalkoztassák. De noha az ujságok nem igen fogják többé emlegetni, ez a név maradandó lesz, s a történetirás, mely, mint az enyészet, föléje kerekedik minden földi dolgoknak, II. Miklós cárról szólván, jobban fenn fog akadni ennek a páriának a nevén, mint azon a sokat emlegetett tényen, hogy a világbéke nagy eszméjét a trónról II. Miklós cár mondotta ki először. II. Miklós cár kétségen kivül nagy uralkodó, de minél nagyobb és nemesebb valamely történelmi alak, életének történetéből a hisztorikust leginkább az a fejezet fogja érdekelni, amely többé vagy kevésbbé D’Enghien herceg megöletésének nehezen érthető epizódjára emlékeztet. A hosszu kormányzatokra, idő folytán, többnyire ráborul valami árnyék; ilyen árnyék II. Miklós cár történetében a Gefkin Ávrám neve.

Gefkin Jefimovics Ávrám azt cselekedte, hogy dühbe gurulván egy törvényszéki itélet hallatára, mérges -106- kis cikket irt, amelyet aztán több ezer példányban kinyomatott, hogy ingyen kedveskedjék vele Pétervár szegényeinek. A cikkben elmondta, hogy mi hozta dühbe. Szávics Misát háromesztendei fegyházra itélték, mert elkeseredésében elvert egy uzsorás őrnagyot, aki a vánkosait is ellicitáltatta s hajléktalanná tette őt és családját. Ezt az itéletet Gefkin Ávrám fellázitónak találta; egyet gondolt s elhatározta, hogy e miatt a dolog miatt meg fogja interpellálni magát az atyuskát, a cárt. Egy kicsit vastagon fogott a pennája. Igy aposztrofálta t. i. a hatalmas uralkodót:

„Atyuska, minden oroszok rabszolgatartója, kérlek, adj egy kis szobát a szegény Szávics Misa elárvult családjának! Neked nagy palotád van Péterváron, Peterhofban, Gacsinán, Moszkvában, Kievben, Carszkoje-Szeloban, Teodoziában s Isten tudja még hol. Neked ezerszámra áll üres szobád, mig mi tizedmagunkkal hálunk egy ronda oduban, ahol a nyomoruság még gyermekkorunkban megöli erkölcsi érzékünket. Te kitartasz néhány ezer léhütőt, nekünk arra se jut keserves keresetünkből, hogy embermódra éljünk. Ó, atyuska, te nem tudod, milyen mélységes megalázása az emberi méltóságnak, mikor nap-nap után kiéhezve, fogcsikorgatva járunk embertársaink között! A szegény ember sorsa: dolgozni másokért s aztán elpusztulni. Neki nem jut ki az élet örömeiből, csak gyötrelmeiből. Ha megházasodik, nem lehet boldog, mert még csak egy jó napot se szerezhet a családjának. Az elnyomottak és elhagyottak millióinak nehéz sóhajtása száll az ég felé: irgalmas Isten, tekints le szenvedéseinkre és könyörülj meg rajtunk!“

Hát biz ez bolond beszéd és ha a pétervári törvényszék felségsértést látott benne, a pétervári törvényszéknek bizonyára igaza volt. Az is tagadhatatlan, hogy -107- a cikk nem minden tendencia nélkül emlegeti a „léhütők“-et, Gefkin Ávrám tehát osztályok ellen is izgatott. Mindez a társadalmi rendbe ütköző dolog és kétségtelen, hogy Gefkin Ávrámot el kellett itélni. És mégis, ki olvashatja meglepetés nélkül, hogy ezt a belletrista lázitót a cár egyenes utasitására, határozott kivánságára itélték el?!

Nincsenek többé királyok – hirdeti Jules Lemaitre Királyok cimü szép regényében – s ez a szó „uralkodó“ immáron nonszensz. Az egyes, akinek akarata szab törvényeket, végzést, életet vagy halált, békét vagy háborut – a történelemé. A fejedelem ma már nem parancsoló, csak végrehajtója annak, amit a tömeg ereje és a dolgok rendje diktál neki; egy magas állásu tisztviselő, akinek nincsenek kiváltságai, csak igen terhes kötelességei. Csupa jólelkü, részvevő szivü, nemes szándékkal teljes s azért sajnálatraméltó ember ül a trónokon, akik épp ugy igyekeznek, dolgoznak, csalódnak és vergődnek, mint az alacsony sorban élők, akik épp oly szentimentálisan érzők és épp oly tehetetlenek az emberi nyomorusággal szemben, mint mi magunk, s akiknek minden jó szándéka, amelylyel az általános inségen enyhiteni akarnak, megtörik a dolgok fatalizmusán s a nagytömeg értelmetlenségén. A régi vérségnél és neveltetésüknél fogva a legfinomabb lelkü emberek közöttünk, épp azért a legkönyörületesebb szivüek is; ugyanez okoknál fogva tudatában vannak minden nagy feladatuknak, s nem unottan cipelik ezek terhét, ellenkezőleg önfeláldozással, kényelmük, hajlandóságaik, vágyaik, néha egész énjük megtagadásával szentelik életöket királyi kötelességeiknek, -108- De mert akaratuknak még több a korlátja, mint a miénknek, tenni nem tehetnek többet, csak többet szenvednek, mint más.

Mindenki ismeri a példákat, amelyek igazat adnak ennek a föltevésnek. Mig a köztársaságokban jobbára tolvajbandák vagy a jobbik esetben érdekszövetkezetek osztoznak ha nem is „hatalmon“, de a kormányzás feladataival járó előnyökön, kétségtelen, hogy a trónokat (kivált az igaziakat) világszerte nemes törekvések foglalták el, nem egyéni ambiciók s nem önző, tirannusi hajlandóságok. Mindnyájan ráismerünk Lemaître fantasztikus regényének nemes alakjaira; mindnyájan láttunk királyt, aki sorra látogatta a kolerában haldoklókat, királyt, aki rémitő csapások sulya alatt csak fejedelmi kötelességeinek élt, királyt, aki egy jobb kor, ma még meg nem született emberek érdekében, meg akarta mozditani a hegyeket. Az utóbbi épp azt volt, akihez a Gefkin vakmerő sorai szóltak. És, különös, eddigelé épp ő, az egyetlen „abszolut“ uralkodó, illusztrálta a legszinesebben a Lemaître tételét, attól fogva, hogy a trónra lépése után való napon a koronázás áldozatait, a tömeg falánksága miatt elveszett szegény emberi állatokat siratta, egészen addig a nevezetes napig, amikor a világbéke nagy felkiáltó jelével lepte meg a civilizált emberiséget. (A finnekkel ugyan egy kicsit ridegen bánt ekközben, de e tekintetben talán nem ő volt rideg, hanem az „állam-rezón“.) Mily fordulat azóta a nagy szinpadi meglepetés óta! Ez az ujabb meglepetés, hogy a Tiborc módra kesergő Gefkin nem talált nála kegyelmet, sőt oly haragot keltett benne, mely kifejezésében veszedelmesen hasonlit az irgalom nélkül való, nyers igazságtalansághoz, egyszerre rácáfol a Lemaître optimizmusára: mintha mégis volnának királyok. -109-

Vagy ezt a szinváltozást olyanforma kiábrándulás előzte meg, aminő elődjéé lehetett, mikor megtudta, hogy atyját meggyilkolták, azt a cárt, aki az alkotmányt már ott rejtegette a fiókjában?! Az értelmetlen tömeg olyan sok akadályt görditett utjába, annyiszor huzott keresztet számitására, olyan sürün tette lehetetlenné nemesebb szándékait, hogy végképpen elhagyta a türelme, vagy legalább is igazság-érzetének, hajlandóságainak, szánalmának, sőt idegeinek ellenére, szükségesnek látta példát statuálni?! Mindez kiszámithatatlan. Csak egy bizonyos, az, hogy elbizakodottságunkban egy kicsit korán pszihologizáltunk. Ha időnkint le is vetik a katonai diszt s olyan angol szövetet öltenek magukra, amilyenben mi járunk, közel nem igen eresztenek magukhoz, s azért egyelőre még nem látunk be a királyok lelkébe.

ABBÉ ÉS MARKIZ.

Ez a rokokó-regény rövid és halvány utánzata egy hosszu és szines regénynek, melyet az a Restif de la Bretonne irhatott volna meg, akit a XVIII. század Zolájának neveztek. Restif mulasztását az Élet hozta helyre és ezt az épp oly kitünő, mint termékeny szerzőt másolom, amikor – a hős nagy nevének megváltoztatásával – közzéteszem ezt a levelezést:

„Egerházy Jenő gróf“ nevére küldött leveledet felbontottam és elolvastam, mert bár cimzése hibás volt, láttam, hogy nekem szól.

Válaszul figyelmeztetlek, hogy Egerházy Jenő gróf nevü egyén nincs többé. Annak, akit hajdan igy szólitottak, a neve immáron: Pater Eugenius.

Ha csakugyan e Pater Eugeniusról tudakozódol, aki a Jézus Szent Szivéről nevezett Társaság legszerényebb szolgája, élj tovább is békében. Pater Eugenius jól van, s a következőkben ad hirt magáról:

Üdv az értem imádkozóknak és minden jó embernek! Ne keseregjetek, feleim, mert bizony mondom nektek, hogy irigyelnetek kellene engem, akinek részem van az igazak legfőbb boldogságában.

Hiányosságot csak egyben látok: testi szenvedésekben. -111- A mártiromság öröme eddigelé, sajnos, nem adatott meg nekem. Hasztalan imádkoztam, hogy legalább a bőratka nevü, sanyaruságot keltő féreg kezdje ki silány porhüvelyemet, hő fohászaim ellenére szomoru épségben kell leledzenem.

Napestig vigan seprem cellámat, alázatosságból, és az oktalanoknak nem tetsző, látszólag alantas, de voltaképpen fölemelő foglalkozás okából. Azonban Isten óvjon a hiuság bünétől!…

Közelébb egy testvérem az Urban, meglátogatván, ily felkiáltásra ragadtatá magát: „Hogyan! Egy Egerházy! És seper!“ Fölemeltem a seprüt, s kiüztem cellám békéjéből a bomlott elméjüt:

Azon kérdésedre, mi igaz abból, hogy minden pénzemet átadtam a rendnek, feleletem a következő:

Mi az a „pénz“? Én nem tudom, hogy mi az. Csak annyit tudok, hogy ama hivságokat, melyeket világi életemben vagyonomnak neveztem, átszolgáltattam Jézusban Atyámnak, hogy helyezze el ama cél szolgálatára, mely egyedül érdemli meg, hogy célnak neveztessék.

Imádkozom lelki üdvödért. Ha gyors kimulás érne, fogadd áldásomat és azon örömömnek kifejezését, hogy hamar lesz részed a mennyei boldogságban. Boldogok, akik korán halnak meg!… de Isten óvjon az irigység bünétől!…

II.

Lelki örömöt okozott nekem, hogy Ön, Kedves Testvér, szivesen fogadta testvéri vonzalmam csekély zálogát. Kempis Tamás e kiadása bizonynyal értéktelen -112- könyvecskének tünik fel azok előtt, akik nem akarnak látni, de tartalma megbecsülhetetlen. Kivánom, Kedves Testvér, forditsa lelki üdvére Jézusban való szeretetem e kisded jelét.

Érdeklődéssel forgattam a világi könyvet, melyet az Ön gyöngédsége a lélek szórakoztatása céljából juttatott el hozzám. „Athalie“-ban, bár világi tárgyról szól, néhány komoly gondolatot találtam. De „Phaedra“ olvasása megdöbbentett. Némely sorainak szabadossága azt a nyugtalanitó kérdést keltette fel bennem: mit állhatott ki az Ön szüzies lelke, midőn a szenvedély e zabolázatlan hangjairól tudomást kellett vennie?! E gondolat sokáig nem hagyott aludni, s imámba belefoglaltam a könyörgést, hogy lelkületének égi ártatlanságát a világiasság és szenvedélyekben tobzódó anyagelviség szeméremsértő hangja soha se botránkoztassa meg!

III.

Meg kell gyónnom, mert lelkiismeretem örökkön marcangolna, ha Önnel szemben, aki oly nyilt és bizodalmas, eltitkolnék valamit. Isten óvjon a perfidia bünétől!…

Igen, Kedves Nővér, én bünös vagyok. Mert az a gondolat, hogy Önnel lélekben találkoztam ott, ahol a betük a szenvedély szavait tolmácsolták, vétkesen nyugtalanitó érzést okozott nekem…

És ez a bün nem maradt egyetlen. Aggodalommal gondoltam rá, hogy esetleg Önt ugyanily érzés foglalkoztatja, de ezt az aggodalmamat, amelynek amugy is nagyobbnak kellett volna lennie, megzavarta az, hogy nem küzdhettem le örömömet, arra gondolván, hogy -113- közös bünöm van azzal, aki egyébként maga az ártatlanság!

Aztán a kevélység büne fogott el, azzal a reménynyel, hogy diadalmasan tudnók leküzdeni még ezt a kisértő megpróbáltatást is.

IV.

Ön megbocsátott nekem! Mily végtelenül jó Ön! S mily végtelenül bünös vagyok én!

Azt kellene mondanom magamban, hogy Ön tökéletességben a Szent Szüzhöz hasonlit, mert az Ön jósága nagyobb még a vétkestől való undorodásánál is!

De nem tudom elüzni magamtól a gondolatot, hogy: hátha e bocsánat is földi eredetü?! S Ön több jósággal viseltetik a bünbeesettel szemben, mint amekkora vétkemtől való iszonyodása?! És igy Ön, legalább elnézésével (vagy talán gondolatban nem csupán elnézésével) egy kissé együtt vétkezik velem?!…

A legnagyobb az, hogy a kisértés képeit nem tudom többé elválasztani Öntől, Kedves Nővér! Ön és a bün képei egygyé válnak, összeforrnak előttem! Mily rettenetes ez! Gyanitja, érti, ugy-e, hogy mily rettenetes lehet ez nekem?

Isten kifogyhatatlan kegyelmessége megengedte nekem, hogy én, ki azelőtt nélkülöztem a szenvedést (az igazak próbakövét) megérdemelt lelki gyötrődésekkel sanyargathassam magam! -114-

És igen, én örülök bünömnek, mert meghozta nekem a lelkifurdalás, a szenvedés gyönyörét!

Hogyan, Ön is ismeri ezeket a gyötrelmeket?! Ön is remeg, édes borzalomban, a szégyentől és lelkifurdalástól?!

Felajánlhatom Önnek szolgálataimat? Nem nyujthatnék Önnek vigasztalást mint lelkiatya? Nem az ember beszél most, a vétkező ember, aki talán akaratlanul is, okozója az Ön lelkifurdalásainak, nem a bün egy másik vergődő áldozata (majdnem azt mondtam: a büntárs!)… most a lelkiatya szól.

VI.

Minden Isten dicsőségére, a Gondviselés akaratából történik. A Gondviselésnek ugy tetszett rendelnie, hogy lépjek ki a rendből, külsőleg tagadjam meg szent vallásunkat, s feleségemnek nevezzem Önt, Isten és az emberek előtt.

Ne lázongjunk a Gondviselés rendelése ellen, hanem nyugodjunk meg Isten akaratában.

VII.

Mi van a négyszázezer bikával? Vagy nem érti? Arról a négyszázezer bikáról van szó, melyet a rendbe -115- való belépésemkor megőrzés végett adtam át Önnek! Mert, remélem, nincs félreértés a tekintetben, hogy arany-, ezüst- és papir-marháimat megőrzés végett adtam át? Már akkor kijelentettem, hogy e vagyonnak arra a célra kell szolgálnia, mely egyedül méltó rá, hogy célnak neveztessék. Mi lehet más a cél, mint: a hivők uj nemzedékéről való gondoskodás, vagyis a család-alapitás?!

És aztán! Remélem, nem gondolja, hogy ezentul is magam fogom seperni a szobámat?!…

De élénk tudatában annak, hogy a propaganda fidei sok költségbe kerül, s ehhez mindnyájunknak hozzá kell járulnia, a barátságos egyezkedésre hajlandó

VIII.

Kérem – és követelem – jelentse ki, hogy azok az ostobaságok, amelyekkel a lapok a jezsuita rendből való kilépésemet körülteremtettézik, merőben koholmányok. Ha pedig Ön ezt meg nem teszi, levágom Önnek a fülét. Mordizom, menydörgettét, kuttyafékkom, ezer tüzes istennyila, hol az a hazug tollrágó, a kutyafáját!

Ha az ember gróf, és ennek ellenére belépett volt a jezsuita rendbe, a legjobb, ha nem lép ki onnan, mert akkor nem költenek róla mindenféle ostoba meséket.

AZ UTOLSÓ VILÁGOS PILLANAT.

(Történik: az endenichi gyógyitó-intézetben; idő: 1897. Egy másodosztályu cellában a beteg meg az ápolója, egymás karját fogva, tülekednek. Farkasszemet nézve birkóznak, s ugy tesznek, mintha meg akarnák fojtani egymást.)

A beteg: Erősebb vagyok, mint te; megöllek, ha nem engedsz meghalni! Bocsáss el, s hagyj magamra!

(Tovább birkóznak s a beteg földhöz vágja az ápolót. Emez segitségért kiált. Beront négy betegjavitó fogdmeg s rá rohannak a betegre. Földre teperik, nyakon fogják, hogy eláll a lélekzete, rátérdepelnek és megkötözik.)

A beteg (ijedten): Nem, kedves jó Vazul, csak a kényszerzubbonyt ne! Jó leszek; igérem, hogy soha se teszek ilyet többet!

Az ápoló: Nekem beszélhet! (Behozzák a kényszerzubbonyt, s a beteget felöltöztetik.)

A beteg (most már könyörgőre fogja a dolgot): Kedves, jó Vazul, az Isten áldja meg, engedje meg, hogy -117- megölhessem magam! Nézze, hisz ezzel én nem ártok magának! Leveszi rólam ezt a szörnyüséget, egy kicsit félre fordul, s megvan. Senki se fogja okolni; minden betegnek lehet egy-két őrizetlen pillanata…

A beteg: Ne legyen embertelen kötelességből! Lássa, ha gazdag volnék, pénzt kinálnék magának, annyi pénzt, amennyit akar. De, ugy látszik, szegény vagyok, szegényebb, mint gondoltam. Soha se vágytam milliókra, a pénzt mindig szemétnek tekintettem, de most szeretném, ha millióim volnának, akkor talán…

A beteg: Hanem maga jó ember. Van felesége, vannak gyermekei. Gondoljon rájok, s legyen hozzám könyörületes! Jusson eszébe, hogy végre én is ember vagyok… hogy egyszer éppen olyan ember voltam, mint maga!…

A beteg: De hát, mondja, mit vétettem én magának, mit vétettem én maguknak mindnyájuknak, hogy nem engednek meghalni, hogy kényszeritenek élni és szenvedni, az Isten tudja, meddig?!…

A beteg: Én? Soha! Tudja ezt mindenki. Tudják a doktorok, tudják maguk, tudom én is. Az, hogy engem innen a sirba visznek, olyan bizonyos, mint az, hogy az elhajitott kő leesik. És addig rám csak gyötrelem, szenny és irtózat vár. Talán sokáig, talán még egy pár esztendeig. Meglehet, hogy ez az utolsó világos pillanatom, s ezután már nem telik tőlem egyéb, mint bamba vigyorgás és végtelen szenvedés. Mi szükség erre? Kinek kell az, hogy éljek és kinlódjam? Hisz ha nem akarnám -118- magamat megölni, maguknak kellene megölniök, irgalmasságból! Feleljen, Vazul, kinek van szüksége arra, hogy én tovább is gyötrődjem?

Vazul: Hja, kérem, én egyszerü ember vagyok, de azt hiszem, az urak kivánják igy. Az urak ezt már megkövetelik. Ha én nem vigyáznék önre, s ön itt öngyilkosságot követne el, mit gondol, mi lenne a szép temetésből? Érsek bizony nem szentelné be, s némelyek azt mondanák, hogy zilált anyagi viszonyok kergették a halálba. Mig igy, egy kis türelem, s gyönyörü temetése lesz! Haza viszik, nyolc fekete lóval, a pátriájába, s ne felejtse el, hogy sehol a világon nem tudnak olyan szép temetéseket rendezni, mint a maga hazájában. Élni másutt is lehet, néha könnyebben is, mint otthon, de meghalni csak Magyarországon érdemes. Igazán passzió ott meghalni; meghalni, eltemettetni, sirattatni, ünnepeltetni! Persze, nem öngyilkos módra. Ha botor tervét végrehajtaná, megcsorbitaná a temetés diszét, fényét, ünnepi voltát. Ezt az urak nem engedhetik; sajnálják, de ezt nem adhatják meg önnek. Mondom, várjon csak türelemmel. Olyan temetést fog kapni, mint kevesen. A nemzet halottjának fogják nyilvánitani, ami piktorral még nem esett meg. Gyászba fog borulni egész Magyarország, s halála alkalmából több beszédet fognak mondani, mint egy-egy kisebb obstrukció alkalmával. De viszont önnek kötelessége várni.

Vazul: Vigasztalhatja az a tudat, hogy voltak önnek szép napjai is. Gazdag volt, ünnepelték; irigylem, amit átélt.

A beteg: Soha se irigyelje. Nem volt nekem abban, amiről maga beszél, semmi örömem. A palotámból csak annyi hasznom volt, hogy vendégül láthattam -119- a honfitársaimat. Nekik többet ért ez a palota, mint nekem, mert én mindig jobban szerettem volna másutt lenni. A Tisza partján valahol, ahol tulipános ládákat csináltam volna.

A beteg: A dicsőség! Maga azt képzeli, hogy az olyan, mint a napsütés. Hát az igaz, hogy légies, megfoghatatlan valami. Eleinte csak a vészverődést fogja meg belőle az ember, később csak a nyugtalanságot és az aggodalmat. Kinlódunk, amig szert teszünk rá, aztán folyton rettegünk miatta, mint ahogy egy szeretett, féltős kis gyermeken aggódik az ember. Mire kenyered van, eljutottál oda, hogy mindig csak azzal kell foglalkoznod: mint fogy az erőd, mint illannak el sorra képességeid, mint válsz lassankint önmagadnak az árnyékává, mint borul rád ez az éjszaka, amely ime, itt van, fölöttem! Szomoru ember voltam világéletemben. A dicsőség, Vazul, azoknak való, akik nem érdemlik meg. Nekem, Vazul, nem volt örömem benne.

A beteg: Meglehet. De hát mivel szolgáltam én rá erre a szörnyü betegségre? Jó és egyszerü ember voltam, és mégis szomoru, szerencsétlen.

Vazul: A doktor urak azt mondják, hogy ez a zseni váltságdija. A zsenit se adják ingyen. Ez a legritkább dolog; a legnagyobb árt kell fizetni érte.

A beteg: Magam is szeretném tudni, hogy ha sokat emlegetett nagybátyám annak idején hallgat a könyörgésemre, és szabóinasnak ad: nem lettem volna-e boldog, elégedett és egészséges ember?!

Vazul: Ha az asztalos-inasból kitörhetett a zseni, a szabó-inas se lett volna megóva a veszedelemtől. Ennek a betegségnek, ugy látszik, ki kell törnie. Természet -120- rendje már ez. Szenvedned kell, hogy gyöngyökkel szolgálj. Sic vos non vobis mellificatis apes.

(Elhallgatnak. Látván, hogy a beteg immár jól viseli magát, az ápoló feloldozza a kényszerzubbonyt; a beteg fáradtan dől végig a másodosztályu ágyon. Csend.)

(Megint elhallgatnak. A beteg mozdulatlanul fekszik; az ápoló mereven áll mögötte, mint egy alabárd. Egyszerre a beteg csöndesen fütyülni kezd; az ápoló nem érti, mit jelenthet az, hogy „Káka tövén költ a ruca.“ De azt látja, hogy a fehér mohával környezett, beesett arcon egy könnycsepp gördül végig.)

Az ápoló (magában): Ahá, most jön a sirógörcs, aztán megint szelid lesz, akár a kezes bárány. Nem kell többet birkóznom vele, a lucidum intervallum-nak vége. Ej, be kifárasztott!… De talán ez volt az utolsó világos pillanata, s most már, talán esztendőkig olyan lesz, mint az állat!… Milyen különös is az Isten rendelése! Hát érdemes nagynak, igen nagynak lenni, érdemes remekmüveket alkotni – azért, hogy ide jusson az ember!…

(Lassankint beáll a sötétség s az éjszaka eltakarja az endenichi gyógyitóhelyet.)

MISZTÉRIUM A KÉT JÓ PÁSZTORRÓL.

A temetésen megjelentek: két főispán, kilenc nagy város küldöttsége, az ezredes és sokan a tisztikarból, a tüzoltó-testület, az egyházmegye összes papjai, a püspöki város egyesületei: a daloskör, és Apc, Báránytó, Csernyus, Dávidháza, továbbá Szakolca, Tabajd és Nagyzerind földnépe. Reggel kilenc órakor egy megyés püspök beszentelte a kettős érckoporsót, s a menet a palota kertjéből megindult a székesegyház felé. Elül az iskolásgyermekek, aztán a kis papok, majd a papság, az egész káptalan s a megyéspüspök asszisztenseivel, prépostokkal, cimzetes püspökökkel és egyéb főurakkal. A koporsót hat esperes vitte. Aztán jöttek az aula papjai, a rokonság, a küldöttségek, végül a nép. A parasztok nehézkes léptekkel haladtak előre, mintha ők vitték volna a halottat. A katonatisztek többnyire szótlanul lépegettek, s egy kicsit unatkoztak.

A székesegyházban a megyéspüspök misét mondott, az énekkar gyászdalokat adott elő, aztán levitték a halottat a kriptába. Ott négy liberát tartottak. Ennekutána a holttestet befalazták az előre elkészitett fülkébe s megkezdődött a missa gloriosa, az a rendkivüli kivételes mise, amelyet csak főpapok temetésén mondanak. Az utolsó harangszó délben némult el: ekkor volt vége a gyászszertartásnak. -122-

A tor egy órakor kezdődött. A káptalan öt helyen adott ebédet a küldöttségnek és a hivatalok fejeinek. A püspöki palotában, a szemináriumban, a két nagy vendéglőben és a káptalani sörházban.

A kapuk kapuja magától kitárult s Péter, kinek adománya, – jutalma, vagy bünhődése – hogy földi szemmel látja az égieket is, egy magas termetü, de meggörnyedt, sovány öregember alakját pillantotta meg. A jelenésen Péter szeme zöldes patináju, kopott reverendát és viseltes télikabátot látott, melynek több gombja hiányzott. Továbbá ugy tetszett neki, mintha az érkező magastetejü, fölötte ódon kalapot viselt volna, mely a maga részéről szintén bizonyos halhatatlanságot arrogált.

A lelkek sorából az érkező elébe sietett valaki, kinek földi arculatát Péter szelidnek, jóságosnak, kereknek, de már nagyon kicsinek látta, s Péter igy szólt:

– Lám, lám, a jó Constantinus testvér is megérkezett és lám, elődje a jó Antónius testvér üdvözli őt.

Ezenközben pedig két idvezült lélek volt jelen Péter páholyában. Két egyház-doktor, kiknek megadatott, hogy az örökkévalóságban is folytathassák kedves vitatkozásaikat Isten szolgálatának és az idvezülésnek legtökéletesebb, legjobb utjáról-módjáról. A két egyház-doktor örömest élt a kapott örökjutalommal s Péter, kinek a földet végképpen sohasem lehetett elfelejtenie, szivesen hallgatta tudós értekezéseiket.

– Ugy vélem, – szólt az egyik, – két kiváló érdem üdvözli egymást. De mig Antonius testvér a földön több szeretetet fakasztott, az örök szeretetnek Constantinus -123- testvér lesz a választottja. Mert ő volt a jobbik pásztor.

– Ez a vélemény nem az enyém, – felelt a másik lélek. – Nekem ugy tetszik, hogy ámbár a földön Constantinus testvér érdemeit jobban értékelték, Krisztus szerint Antonius testvér élt tökéletesebben.

– Ezt nem ismerhetem el, – vette át a szót az, aki a vitát kezdte. Mert először is: Constantinus testvérnek nem voltak gyöngeségei és másodszor ő gyakorolta igazabban a jótékonyságot. Antonius testvér kitünő férfiu volt, de valamint jóságában, ugy jótékonyságában is volt némi gyöngeség. Antonius testvér préda volt, préda az anyagiakban és préda szivében. Szétszórta a pénzt szegények között; adott fünek-fának, érdemes, vagy érdemetlen rokonainak, élelmes és nem élelmes szegényeknek, bünösöknek csak ugy, mint igazaknak, mindenkinek, aki hozzáfordult. Bizonyos jóravaló restség volt ebben a pazarlásban, mert végre is amit érdemetleneknek adott, azoktól vonta el, akik adományára jobban rászorultak s akik adományát jobban megérdemelték. Azonképpen szivével is. Nem fordulhatott hozzá senki, hogy jóságánál fogva meg ne ajánkozta volna szivével, de éppen azért nem maradt szive, hogy az egyetemességre gondoljon. S mi az egyes ember a szenvedő emberiséghez? Mennyivel tökéletesebben gyakorolta a jótékonyságot Constantinus testvér! Az egyes ember többnyire hiába fordult hozzá, de mennyit enyhitett az általános szegénységen! Szigoru volt mások iránt, mert szigoru volt maga iránt is, meg tudta tagadni az obulust, mert maga-magától megtagadott mindent, fukarkodott, de csak azért, hogy királyi módra adakozhasson a legszentebb célokra. Az ő kezéből nem jutott érdemetlenekre. Nem ez a jótékonyság az okosabb? Nem ez a tehetősebb? Nem ez az igaságosabb? -124- S nem ez az érdemesebb? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fösvényé, aki mindent nélkülözött, aki aszkéta módra élt a püspöki palotában, aki mindent megtagadott magától, – még a hála kézcsókjait is! – csak hogy igazán jótékony lehessen? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fukaré, aki nem törődött vele, ha gunyolják, ha birálgatják, ha félreismerik, aki nem adott hiuságból s nem adott az adakozás öröméért se, csak hogy több jusson oda, ahova semmisem elég? Azonképpen szivével, mint pénzével. Igazságos, sőt szigoru volt azokkal szemben, akiket a véletlen közelébe hozott, nem gyakorolta velök szemben azt az elnéző jótékonyságot, mely sok részben gyöngeség s voltaképpen csak pazarlás, de van-e magasztosabb altruizmus, mint azé, akinek a szive a szenvedő emberiséggel van tele, s aki szegényesen, nélkülözve csak az igazi szegényekért, az árvákért és a betegekért élt?

– Igazán nem illik birálgatnom őt, – felelt a másik lélek, – mert hisz kétségtelen, hogy még hibájában is nagy és nemes volt. De ha igazságosak akarunk lenni, valljuk meg, hogy érdeme nem került nagy erőfeszitésbe, nem volt nehéz takarékosnak lennie; megszokta ezt gyermekkorától, minden fölmenője takarékos volt. Ez az erény inkább vér, atavizmus, mint lelki energia dolga. Azok a gyermekek, akik egy huszas költőpénz helyett kettőt adnak vissza, hogy a takarékpénztárban megkezdjék szereplésüket, születésüktől ilyenek, nem a gondolkozás, a bölcs belátás és az erény szeretete birja rá őket, hogy takarékosakká váljanak. Születnek ilyen gyermekek bankár-családokban is; s ugy-e vannak fösvények, akik nem jótékonyságok céljából, nem a gyermekeiknek, még csak nem is az élvezeteikre, hanem egyszerüen ösztönből gyüjtenek, kaparnak, fukarkodnak? Ne felejtsük el, hogy az egykori -125- piarista apró megszokásai csak ápolhatták ezt a hajlandóságot. Végre is, van igénytelenség, amely nem érdem, mert egészen természetes dolog. S ha ez a fejedelmi adakozó élete végéig sült tököt vacsorált, meglehet, hogy a sült tök jobban izlett neki, mint az entrecote madeira-mártással. Azt is mondhatnám, hogy néha szinte tulságba vitte, legalább is mintha öntudatlanul gyakorolta volna ezt az örökölt erényt. Mikor a százezer forintot képviselő értékpapirt, amit jótékony célra szánt, sietett kicserélni százezer forint bankjegygyel, mert időközben azt olvasta, hogy az értékpapirok árfolyama felment, alighanem csak a hajlandóságának, hogy ne mondjam: az ösztönének s nem valamely magasabbnemü lelki motivumnak engedelmeskedett. Ha azt tanácsolta a gazdatisztjének, hogy az árveréseken vásárolgasson, mert igy olcsóbb, s jóval több a haszon, ez azt bizonyitja, hogy amilyen szeretettel és könyörülettel volt a legszegényebbek iránt, egy cseppet sem volt érzelgős azokkal szemben, akik nem a legszegényebbek ugyan, de közel állanak ehhez a tökéletességhez. Ha a sikkasztó tisztet, aki kölcsönvett pénzzel akart segiteni magán a pénztárvizsgálatkor, lefőzte azzal, hogy a pénzt magához vette, ez legalább is valószinüvé teszi, hogy a jóért való buzgóságában a bünnel szemben nem volt lágylelküen irgalmas. Mert talán másképpen is megóvhatta volna a pénztár érdekét s nemcsak ezzel a jó ötlettel, amelylyel talán öngyilkosságra itéli a nyomorult embert. Mondom, néha kissé szigoru volt az egyes emberrel s kivált azzal szemben, aki nem büntelen. Aztán meg ugy tetszik nekem, hogy a szenvedő emberiség irtóztató testi nyomoruságához képest kissé sok templomot, dómot és iskolát épittetett. Való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is, s tudom, hogy az ember lelki szükségei legalább is -126- oly jelentősek, mint testi szükségei. De mintha ekképpen aránytalanul kevesebbet juttatott volna a legeslegszegényebbeknek, mintha a jótékonyság gyakorlásának legközvetlenebb módja mégis csak ez volna: a testi nyomoruságokon enyhiteni. Tartok tőle, hogy mindig sok részben kárbaveszett dolog tulon-tul sokat költeni az emberek lelki istápolására; az iskola nem okvetetlenül javit, – olyan sok némber szaladgál a világon, akit a mennyiségtan és a földrajz nem mentett meg a romlástól s akit talán egy falat kenyér megmentett volna! – az pedig, hogy minél több hit éljen minél több emberben, nem a templomok számától, hanem talán inkább a szeretettől és a jó példától függ. Nagyon jól tudom, hogy Constantinus testvér fejedelmien sokat áldozott kórházakra, árvaházakra, szegény papoknak s más efféle célokra is, de félek, hogy az instituciónak adott pénzből sok elkallódik tisztviselők fizetésére, élelmezési vállalkozók hasznára, stb. stb.

– De doktor! – vágott közbe a másik lélek, – ilyen érveléssel be lehet bizonyitani, hogy a legtisztább erény hibák szövevénye, mint ahogy a fehér szin a szinek összesége.

– Távol legyen tőlem az erény kisebbitése, – folytatta amaz, – mindezt csak argumentációm céljára emelem ki. A Constantinus testvér nagy szive, emberfölötti önzetlensége, példás hite és aszkéta-erkölcse fölötte áll minden magasztalásnak, s épp ezért nem szorul rá az én panegyrikusomra. De viszont adjuk meg Antonius testvérnek is, ami megilleti. Antonius testvér a maga pazarlásában, gyöngeségében, kizsákmányolhatóságában millió könnyet törölt le s mégis csak ez a legnagyobb dolog a világon. A jótékonyság gyakorlásának legegyszerübb, legigazabb, legtökéletesebb módja az, hogy: adj a szegénynek, akit a legközelebb találsz, -127- minden szegénynek, válogatás nélkül, mindenkinek, mert mindenki szegény. Ha a szegény megcsal, az az ő baja.

Ebben a pillanatban az Elysium haloványkék ködéből szelid fénysugár bontakozott ki, hasonlatos a tőlünk legmesszebb, öröktől fogva ragyogó állócsillag tiszta, fehér fényéhez. A lelkek megrezzentek s Péter, aki előbb végighallgatta beszélgetésüket, igy szólt helyettük földi bátorsággal:

KÉPEK.

A kávéházban vagyunk. Az asztalnál, ahol ülök, hárman beszélgetnek. Én a képes lapokat nézegetem. De azért hallom, hogy mit beszélnek. Az egyik igy viszi a szót:

– … Utóljára is milyen szépen bánik vele! Diadémet küld neki és üdvözli. Kiván neki minden boldogságot. A másik, a vén belga, megragadja az alkalmat s beszünteti az apanázst; pedig a tulajdon leányáról van szó. Ő nem; ellenkezőleg, bőkezübb már nem lehetne. Most is csupa szeretet és lovagias figyelem. Pedig hát mától fogva mit tartozik rá ez az asszony? Az asszony ugy akarta, hogy ezentul „vége a komaságnak.“ Megtehetné, hogy azt felelje rá: „ám legyen ugy.“ De ő nem felejti el a multat; felejtse el akárki. Neki az a mult csupa emlék; és hü marad az emlékeihez – a jóságában. Ki ne találná érthetőnek, hogyha nem tudna megbocsátani? A hozzánk való hütlenséget megbocsáthatjuk; de adhatunk-e teljes abszoluciót annak, aki el tudta felejteni a mi siratott gyermekünket? Végre is nagy, igen nagy szomoruságot okozott neki ez az asszony. Neki, akinek az élete ugyis szomoruságok láncolata! Mennyi megprópáltatás egy életen át! Az emberi képzelem nem tudná kitalálni a csapások ennyi variációját. -129- Most meg kellett érnie azt is, hogy könnyek között, forró, keserü könnyek között találja az unokáját. És nincs annyi hatalma, hogy le tudná törölni szegény kis unokájának a könnyeit…

– Ő, ő, de ez a szegény kis leány!… Akinél árvább árva nincs tán a világon! Aki az apjára csak homályosan emlékszik, s aki még csak nem is gondolhat lelkének szentképére a nélkül, hogy áhitatát meg ne zavarná egy rém-mese, melyről csak suttogni hallott, s melyet nem bir, nem mer, nem akar megérteni! Eddig is eléggé árva volt; a szabályok világában, sok-sok idegen között kellett felnőnie. És most nemcsak hónapokra, egészen meg kell válnia az édesanyjától – örökre! Látnia kell, hogy anyja lemond róla, ott hagyja nevelői meg dámái között s követ egy férfit, követi azt a férfit, akitől ő a gyermeki lélek féltékenységének egész erejével idegenkedett, félt, borzadozott! Látnia kell, hogy az édes anyja meg tudja tagadni magában az anyát; látnia kell, hogy az édes anyja, ha jó anya is, de legelőször is és mindenekfelett: asszony! Asszony, aki rácáfol arra, ami neki vallás és kegyelet s dacolva akadályokkal, okossággal, kötelességekkel, megadja magát egy ismeretlen erőnek, amelyre az ő szüziessége csak undorral tud gondolni!…

– Ugyan hagyjatok békében! Hát ez a szegény asszony, akinek az asszonyi sorsból nem jutott egyéb, csak: a lemondás?! Akinek az asszonyisága jóformán csak abból állott, hogy: szült?! Mintha most is látnám, mikor bevonult ebbe a városba. Emlékszem selymes hajára, lágy, szelid tekintetére és leányos mosolyára, mert akkor még csak mosolyogni tudott… Azóta a buta sors egy sereg szerencsétlenséget vágott a fejéhez. -130- Ti azonban azt követelnétek tőle, hogy azért csak mosolyogjon tovább türelmesen. Vagy ha nem tud mosolyogni, hát sirja ki a két szemét, amelyek már nem olyan szelidek, mert sok rossz nap emléke tükrözik bennük. Micsoda kivánság! Az ilyet csak mástól kivánja az ember, magamagától soha. Még a vallás is azt mondja: nyugalom a holtaknak és békesség az élőknek! Az Isten megengedi az özvegynek, hogy ujra asszonynyá legyen; csak az emberek nem akarják megengedni. Vagy azt hiszitek, hogy ez a história neki csupa vigasság: terefere, fréfa, tánc?! Pedig alighanem csinos dolgokat kellett kiállnia, mig kivivta az élethez való jogát. Utoljára is le kellett mondania mindenről, amit gyerekkorától megszokott; le kellett mondania rangjáról és jussáról, a piedesztálról, melyet szenvedésekkel érdemelt ki, övéinek szeretetéről, le kellett mondania még a gyermekéről is! Mért? Hogy ujra egész ember lehessen…

– Nini, milyen bájos arc! Nézzük az aláirást: Mlle Jane Henriot. A szinésznő, aki megégett a Théatre Francais-ban! Szegény, be kár érte! Milyen gyönyörü a szeme, az orra, szájának a metszése; az egész arc maga a szépség és okosság! Haj, be kacki a kalapkája! Innen is látni, hogy drága portéka; a ruhája is akár egy hercegnőé. Vajjon az anyja csináltatta neki? Azt irják, hogy nem lakott az anyjánál: külön lakást tartott. Meglehet, hogy rossz kislány volt, szegény. Mindegy; azért mégis borzasztó, hogy ennek a szép teremtésnek igy kellett elpusztulnia, husz éves korában! Egy ostoba véletlen miatt, hogy öt perccel korábban jött a szinházba, hogy nem ismerte a járást, hogy el kellett vesztenie a fejét. Micsoda percei lehettek a tüzhalál -131- előtt! Mert, mit lelki baj, nélkülözés, keserüség, lemondás, csalódások, szomoruság, gond – ahhoz a rettenethez képest, ami az ifju, ép testet elfoghatja szemben a bizonyos, pokoli halállal! Nyüglődések s az a sok baj, amit együttvéve életnek nevezünk… mégis csak ezt választanók mindnyájan s nem azt a sorsot, amely ezt a szegény kis leányt érte…

– Irigylésreméltó? Bizonyára irigylésreméltó, hogy meg tudta nyerni ennek a derék asszonynak a szivét. De csakis azért. Mert abban, hogy királyleányt tehetett a feleségévé, még nincsen semmi irigylésreméltó. El tudom képzelni, hogy valaki ebben az irigyelt szituációban igen boldogtalan lehet. Ne felejtsük el, hogy vannak vőlegények, akik ugy indulnak el az anyakönyvvezetőhez, mintha fogat huzatni mennének. Őszintén szólva, azt hiszem, száz vőlegény közül ötven ugy megy az esküvőre, mint a katona a csatába, mert már benne van… Jobban szeretne elszaladni, de hát nem lehet. És épp azért ültetnek a vőlegény mellé, esküvőre menet, egy tanut vagy egy nyoszolyóleányt, hogy a vőlegény ne kiálthassa oda a kocsisnak: „Hajts balra, gyorsan, hogy utól ne érjenek, hajts a vasuthoz, hajts ki a világból!…“ Irigylésreméltó, mert lehetetlen, hogy ne szeresse. De képzelje el az esetet, hogy ha nem szeretné! Ha félreértették egymást?! Ha az, amit a menyasszony szerelemnek tartott, nem lett volna egyéb, mint férfihiuság?! Akkor is csak össze kellett volna kelniök… vagy ön talán ilyen helyzetben vissza tudna vonulni? Nem, ugy-e bár? Már most képzeljen el egy igy kötött házasságot s tegye fel azt az esetet, hogy a férfi nem érez szerelmet. Lehet-e ezt sokáig titkolni? Mily csalódás s mily élet azután? Nem, ne tegyünk fel ilyen bolondokat. -132-

– Mennyi ifju ember, mennyi derék tiszt! Egyik Kimberleynél esett el, a másik Bloemfonteinnél, a harmadik másutt. De mind elestek. Ez talán már a huszadik közlemény az arckép-sorozatból. Valamivel kevesebben vannak, mint a mult számban. De most is elegen. Mennyi piros vér! Husz éves hadnagyok sok, sok piros vére. Ugy látszik, ez politikai szükség. Vagy gazdasági? – nem tudom. Szóval, néha sok fiatal embernek kell meghalnia, hogy az öregeknek több pénzük legyen, vagy hogy ma még meg se született emberek meg legyenek elégedve elődeik szerzeményével. Vajjon szivesen, vigan haltak-e meg, szegények? Az olvasókönyvek azt állitják, hogy az ilyen halál dicső és gyönyörüséges. Néhányan közülök mégis azt gondolhatták, hogy még a boldogtalan hosszu élet is jobb, mint ez a szép halál. Ha nem is jobb élni, de érdekesebb.

Körülöttem már igen tüzesen vitatkoznak. Talán arról, hogy ez, vagy az a szinésznő hova szerződik; nem tudom. Már nem hallom őket. Csak nézek. Nézek magam előtt egy képet; nem egy képet, tiz képet. A francia Illustration két oldala tele van velük. Közös cimük: „Az éhség Indiában.“ Fotografiák.

Férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek: mind csupa csont és bőr. A felnőttek közül a legtöbben ülnek, csak egy öreg asszony – óh ez a kép! – feküdt már le, meg a gyermekek… Ezek nem fognak többé fölkelni. De a többiek! Ezek az arcok! Ezek a tekintetek! Leirni nem lehet ilyet, csak lefotografálni. Ó, kérem, ne mulaszszák el megnézni, hogy mi az „Az éhség Indiában!…“

Valaki pezsgőzik a szomszéd asztalnál. Annak a pezsgőnek az árán annyi szalonnát kapni, amnenyiből ezek itt egy hónapig táplálkozhattak volna. Vannak, -133- akik délben is, este is pezsgőt isznak s Indiában ezren meg ezren halnak meg éhen: igy ni!…

Pedig ezek is emberek, mint mi, ha nem is olyanok, mint a szegény kis Henriot tollas kalapjában. De ki mondana le csak egy pohár pezsgőről is, azért, mert valahol messze, Indiában, emberi állatok éhen halnak?!

Ó, lelki bajaink, keserüség, csalódás, nélkülözés, lemondás, korai fájdalom, késő bánat, szétfoszlott ábrándok, eliramló élet, örök szomoruság, rémes tüzkeresztség, ifju angol tisztek hős halála: – terefere, tréfa, tánc.

MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL.

I.
A költő és a sertéskereskedő.

A költő egy kissé magánkivül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva s meglehetősen fájt, mert már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől. Ugy érezte, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.

Fényes nappal volt, de a költő előtt homályosnak tünt fel minden, mintha alkonyodott volna. Kábultan támolygott előre és nem tudta, hogy mit csinál.

Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A költő odakapott a táskához és el akart futni vele, de nem tudott, mert a lába nem vitte.

A kövér ember sertéskereskedő volt és igen megharagudott. Rendőrért kiáltott, elfogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állitották, hogy feleljen róla: miért akart rabolni?

A vádlott a biró előtt nem tudott beszélni. Csak suttogott, de a hangja nem hallatszott. Mikor a biró megkérdezte: miért nem szól hangosabban, azt a feleletet adta, hogy: már régen nem evett.

Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki -135- számára, kezességet vállalt érte s a költő a tárgyalás napjáig szabadon maradt. Ugyanettől a védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már szégyellt hozzá fordulni.

Mindezt egy pohár konyak következtében adta elő, melyet a biró hozatott számára. A biró tudniillik mindenáron tudni óhajtotta, vajjon a költő készült-e a rablótámadásra?

Felszólitotta a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a biografiát, minthogy a Brockhaus-féle „Conversations-Lexicon“ nem reflektál rá, csak igen kivonatosan lehet közölni. Tehát:

A költő egykor napidijas volt Berlin város köztisztasági osztályánál. Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander álnéven több költeményt tett közzé német szépirodalmi lapokban. Az álnév felköltötte az irodalmi körök kiváncsiságát. Persze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a polgári foglalkozása, kissé elröstelték az emberek, hogy ugy felültek az inkognitóban rejtőző napidijasnak, s az ujságok rögtön áthelyezték verseit azok közé, amelyek közlésére alkalomadtán majd rákerül a sor.

De mert a költő rendkivül fiatal volt, otthagyta a biztos másfél márkát és elszegődött ujságirónak.

Csak öt hónapig maradt ujságiró. Ez idő alatt belátta, hogy a kőnyomatosok forditásának semmi köze az Olympushoz, s többször eltünődött, hogy vajjon mit szólt magában Anakreon, mikor a szerkesztő egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig mindennap két márkányit kellett forditania, az öt hónap alatt nem irt egyetlenegy verset sem.

Azt hitte, hogy terméketlenségének az ujságirás az oka, s otthagyta az ujságot is. Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem szegény embernek -136- való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény kezébe került.

A biró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli és igy tudakozódott:

– Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző bánásmódhoz. Ugy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.

– Nem voltam odavaló, meg aztán azt hittem, ha ott maradok, vége a versirásnak.

– Amig jó ruhám volt, kaptam itt-ott rövid időre való munkát, ahogy azonban rongyos lettem, nem állt szóba velem senki.

– Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon, barát?

– Senki se törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként történt volna. Csakhogy én rám soha se sütött a nap. Nem szeretett senki se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldogulni.

Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kivánja-e a szerencsétlen fiatal ember megbüntetését?

– Persze, hogy kivánom! – felelt a kövér ember. – Ha nem volt mit ennie, ugrott volna a vizbe!

Igy aztán a birónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s két hónapi börtönre itélte a költőt.

II.
Az érdemrend.

Szeme ugy forgott, mint egy asszonyé, akit erős karok ölelnek; az orvos és az ápolók türelmetlenül járkáltak körülötte. Verdaguer elgondolkozott, azzal a kicsi észszel, amije még maradt.

– Ugy látszik, el kell patkolnom. Bánja az ördög! Mit ér már az én életem?!… Örökösen kinlódni a nyavalyával, naphosszat vesződni egy taposómalomban a száraz kenyérért, dolgozni még akkor is, mikor az álmosságtól már majd leragad a szemem, türni a sok nélkülözést, koplalást, a sikertelenséget, a megaláztatásokat, a gonoszok rugásait, utálatos emberek társaságát, látni, hogy az asszonyok mily szerelmesen kapaszkodnak a fiatalabbak nyakába s mily szánakozással fogadják gyöngéd pillantásaimat, látni, mint nyomorognak és mint halnak rendre, akiket szeretek és akikhez ragaszkodom, látni, mily tehetetlen az ember s mily kegyetlen vak és brutális a világrend, nyüglődni, pihenést nem ismerni, összerezzenni minden zajra, várni, mikor mulik el a fájdalom, s aggodalommal lesni, mikor tér vissza… eh, hát nem jobb ennél, ha aludhatom, s nem tudok magamról többé soha?!… Csak azt az egyet sajnálom, hogy olyan keveset éltem! Egyszer már közel voltam hozzá, hogy fiákerezni fogok; ekkor betoppant hozzám az adóvégrehajtó s elvitte az utolsó pesetámat is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a legfőbb vágyam, hogy egyszer egy nikkelórát veszek magamnak. És tessék, meg kell halnom a nélkül, hogy valaha órám lett volna, amin nézni lehet, hogyan mulik az idő, s amit be lehet adni a zálogházba!… -138-

Idáig jutott utolsó ábrándozásában, amikor valaki barátságosan felrázta agóniájából. Meg volt irva, hogy utolsó órája se lehet zavartalan.

– Örüljön, örüljön, Verdaguer mester! – kiáltozott az orvos vidáman. – Nagy szerencse érte önt, kimondhatatlan szerencse! Mert bár egy félóra mulva meg tetszik halni, olyan kitüntetést visz a sirjába, amely önön kivül csak a nagy José Echegaraynak jutott! Ő Felsége ugyanis, dicsőségesen uralkodó királyunk, értesülvén róla, hogy ön utolsó óráit éli, elhatározta, hogy meg fogja édesiteni a költő utolsó perceit, s táviratban az ujonnan alapitott XII. Alfonz-rend nagykeresztjét küldi önnek. Tessék, itt a távirat, fogja meg a papirosát! Meglássa, sokkal könnyebben fog meghalni!

– Hogyan? nyögte. – Ő Felsége?… dicsőségesen uralkodó királyunk?… Alfonz király?… legkegyelmesebben… tudomást szerzett róla, hogy létezem?… illetőleg, hogy egy óra mulva megszünöm létezni?… Nem álom ez?… Mily kitüntetés!… mily szerencse!… Tehát… tehát… mégse éltem hiába!…

Nincs az az ostobaság, melynek egy költő ne tudna örülni. A költőt még az érdemrend is boldoggá teszi, mint a parasztleányt a szines kaláris. -139-

III.
A csodagyermek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy orvos, aki éppenséggel nem volt csodaorvos, és mégis csodagyermeke született neki.

Az orvos tudniillik sohase foglalkozott irodalommal, s olyan nőt vett feleségül, aki azt se tudta, mi fán terem a litteratura. És lám, a jó isten gyermekkel áldotta meg őket, leánygyermekkel, aki alig érte el tizedik esztendejét s már csodálatos szindarabokat irt.

A csodagyermeket persze Párisba vitték mutogatni. A kikiáltó karjaiba vette a gyermeket s igy ismertette a csodát:

– E leánygyermek neve: Carmen d’Assilon: spanyol hangzásu neve ellenére tősgyökeres francia szülők gyermeke. Ez a tizéves szerző eddigelé hét darabot irt tizenegy felvonásban, s vidéken ahol darabjai eddig szinre kerültek, nagyon jól ismerik nevét. Darabjait nemcsak irja; játszik is bennök. Egyik darabját legközelebb Párisban is előadják.

– E gyermek fejlődése titkát nem lehet megmagyarázni. Ebben az esetben még az átöröklési elméletre se lehet hivatkozni.

Sardou mester volt az egyetlen, aki nem akarta elhinni a csodát, hogy ilyen ifju drámairó is létezhessék. Erre bemutatták neki a kis Carmen d’Assilon-t, s a vén csodaróka elolvasta a kis lány darabjait.

Ki találná ki, hogy a történet hogyan végződik? E történet ugy végződik, hogy Sardou mester közbenjárására a kisleányt bevették a francia szinpadi szerzők egyesületébe. -140-

Szakitsanak a pajzánságokból élő szinházak Feydeau-val meg a tanitványaival s adassák elő a Carmen d’Assilon darabjait. Igy elháritják magukról azt a vádat, hogy legfőbb igyekezetük: folyton-folyvást sértegetni a jó erkölcsöket. A tizéves leányka darabjai nem adhatnak alkalmat arra, hogy a vád ismétlődjék. Ámbár meglehet, hogy a csoda még csak itt kezdődik.

IV.
Szabadság a hó alatt.

Gorkij Maxim jelenleg két regényen és egy szindarabon dolgozik. Két előkelő orosz szemlében pedig novellát tesz közzé.

Gorkij Maximot végre-valahára kieresztették a börtönből, ahol már két év óta sinlődött.

Gorkij Maxim utolsó óráit éli, de halálát a hatóságok el fogják titkolni.

Gorkij Maxim a pétervári akadémiában, melynek legközelebb tagjává választották, óriás érdeklődés közepette tartotta meg székfoglalóját.

Gorkij Maxim hollétéről semmi hir. Valószinü, hogy a rendőrség Szibériában tartja fogva.

Gorkij Maxim legujabb szindarabját Moszkvában fogják előadni. A szerző, Sardou példájára, maga vezeti a próbákat.

Gorkij Maxim akadémikussá választása miatt Konstantin nagyherceg kegyvesztetté lett, aminek következtében -141- a foradalmár hajlamu nagyherceg, aki ma Oroszország első lirikus poétája, eszét vesztette.

Gorkij Maxim előrehaladott tüdővészben szenved s legfeljebb hónapokig élhet. Barátai rajta vannak, hogy a haldokló költő hátralevő idejét valamely külföldi fürdőhelyen tölthesse.

Gorkij Maxim legujabb regényéhez a cár is gratulált. Pobjedonoszcev közbelépésére a levél közzétételétől elálltak, de a gratuláció megtörtént.

Gorkij Maxim akadémikussá választását megsemmisitették. Ez nem csökkenti a kitünő iró munkakedvét. Még sohase dolgozott ilyen jó erőben. A legközelebbi napokban három kötete jelenik meg egyszerre.

… Egyetlenegy héten mindössze ennyit olvastunk Gorkij Maximról a különböző hirlapokban.

Végre a költők is megtanulják a kereskedőktől, hogy a jó bornak cégér kell.

V.
Strindberg, a nőgyülölő.

– Mit zavarnak?! – kiáltott fel epésen. – Hát már sohase lehet nyugodtan dolgoznom?! Épp azt a munkámat irom, mely egyenest visz át a halhatatlanságba; közel vagyok a befejezéshez, mely a nőkérdés problémáját végérvényesen meg fogja oldani, és tessék, -142- ilyen tégla esik a fejemre!… mintha csak azért történnék, hogy ismét félbe kelljen szakitanom a munkámat!…

– Valóban, uram, legjobb, ha nem szakitja félbe – szólt a hirvivő. – Most már ugyis hiába volna.

– Nem értem ezeket a nőket! – szólt mélázva a mester. – Igen, igen, ön nem fogja elhinni, hogy én, a női lélek mélységeinek a kutatója mondom ezt önnek, és mégis igy van: nem értem őket!… Már a negyedik szökik meg tőlem. Egy feleség, két feleség, jól van, de négy feleség! Én gyülölöm őket és ők hagynak el engem! Érti ön ezt?

VI.
A költő és a szabók.

Máskor ő ezt föl se vette, illetőleg máskor fölvette ő a nadrágot lyukasan is. De ez egyszer olyan helyen lyukadt ki a nadrágja, hogy a mögötte menők mind észrevették és csufolták a költőt.

Azért a költő hosszas lelki harc után elhatározta, hogy uj nadrágot csináltat.

– Bocsánat – felelt a költő – de véletlenül otthon feledtem a pénztárcámat.

– Sajnálom – mondá Rothknopf – de akkor semmi se lesz a dologból. -143-

– Uram – kérlelte a költő a szabót – nemsokára egy hosszabb époszt irok s abból ki fogom fizetni a nadrágot.

– Ön, ugy látszik, nem tudja, hogy a szabó-ipar milyen válságba jutott – jegyezte meg Rothknopf.

– Hát majd elmondom önnek – magyarázta a jóságos Rothknopf. – Mindenekelőtt tudja meg uram, hogy az adósok már ősidők óta nem szeretnek a szabóknak fizetni. Ez a szokás a századok folyamán annyira elhatalmasodott, hogy immár beállott a válság.

– Abban, hogy a bécsi szabók mozgalmat inditottak, melynek célja az, hogy a szabók világszerte tegyék le tüiket és cérnáikat s tesületileg térjenek át az uzsorási pályára. Az adósok pedig, ha nadrágot akarnak, ezentul varrják meg a nadrágot maguk.

– Ez érthető – jegyezte meg a költő – de ugy látom, hogy ön még nem csatlakozott a mozgalomhoz.

– Nemsokára mindnyájan kénytelenek leszünk vele – folytatta Rothknopf. – Tudja meg uram, hogy az utolsó korrekt megrendelőt, aki szállitás után nyomban kifizette anadrágot, 1857-ben temették el Hannoverben. Azóta a legnagyobb urak is adósok maradnak a szabónak. Ismerek egy német birodalmi grófot, aki mindaddig nem fizet, mig huszonötezer márkával nem tartozik. Szabója egyszer már öngyilkosságot akart elkövetni, de meggondolta magát s inkább egy csinos villát vett a huszonötezer márkáért. Dolgozom egy magyar mágnásnak, aki csak minden öt esztendőben fizet. Ha meggondolom, hogy ez az ember egész életében mindössze hétszer fizetett a szabónak! Mit mondjak, uram? Fiatal korában még maga VII. Edvárd, kinek tragikus -144- sorsa mindazonáltal bennünket szabókat is meghat, mondom, maga VII. Edvárd se szeretett a szabóknak fizetni. Az angol szabók azonban tudnak ez ellen védekezni; aki rendesen fizet a ruha szállitásakor, annak tiz-tizenöt százalékot, aki pedig egy év mulva fizet, annak öt százalékot engednek a ruha árából. De mit csináljon a szegény magyar szabó? Ha az ember eleve nem gondolna minden eshetőségre s nem számitaná a ruha árát ötven–hetvenöt–száz százalékkal drágábban, a szegény magyar szabónak éhen kellene halnia.

– Uram – szólt a költő – én belátom, hogy nem a néptanitókon, nem a bányamunkásokon s nem a munkanélkülieken kellene társadalmi uton segiteni, hanem a szabókon. De ön királyi tanácsos, a tőzsdetanács tagja, többszörös háziur s azonkivül okos ember is, aki tudja, hogy a rosszul fizető helyett is meg lehet fizettetni a jó fizetőt… talán kivételképpen mégis csinálhatna nekem egy nadrágot?

– Nem tehetem, uram – bizonyitgatta Rothknopf s folyvást könny csillogott a szemében – esküszöm, hogy nem tehetem! Az én klienseim évenkint másfél millió koronával maradnak adósaim!… tudja-e, mi az: másfél millió koronával! Hogyan pótoljam ezt a borzalmas veszteséget, mondja? Ha ön megmondja nekem, hogyan kaphatnám meg ezt az évenkint másfél, harminc év alatt tehát negyvenöt millió koronára rugó összeget, rögtön csinálok önnek egy nadrágot. De ha a szegény szabó azt kérdi, hogy miből éljen meg? senki se felel. Másfél millió, uram, tudja-e, mi az: évenkint másfél millió korona?!…

E szavakra Rothknopfot sirógörcs fogta el. Ráborult a bolti asztalra, s olyan busulásnak adta magát, hogy a költő alig tudta helyre vigasztalni.

Fölötte lehangoltan lépett ki a boltból. Sajnálta -145- Rothknopfot is, de ennél még sokkal jobban sajnálta a nadrágot.

– Szerencsére, csak egy kis lány, de több szabó is van a világon! – vigasztalta magát.

Rövid mélázás után betért egy másik szabóhoz, akinek a Gelbschnabel nevet adhatjuk.

Gelbschnabel már egészen más stilü ember volt. Székkel kinálta a költőt s tökéletes udvariassággal szólt:

– Azonnal válaszolok óhajtására, uram. Előbb azonban pár szót kell váltanom telefonon a Hiteltudósitó Irodával.

A „hitel“ szó igen megragadta a költőt, mert ösztönszerü rokonszenvet érzett minden olyan intézet iránt, melynek nevében a „hitel“ szó is benn foglaltatik.

– Igen – felelte Gelbschnabel – csakhogy még kevesen használják, mert nálunk még kevesen állanak a kor szinvonalán.

– Ez igen szomoru – szólt a költő, mert még nem sejtette, hogy mit jelent a kor szinvonala.

Gelbschnabel ur csöngetett a telefonon, összeköttetést kért és kapott, bejelentette a költő nevét s azután igy szólt:

A költő azalatt, amig várakoznia kell, egy Vitelliusról szóló tragédia meséjét akarta elméjében megkomponálni. De alig határozta el, hogy mi történjék Vitellius-szal a második felvonásban, a telefon megszólalt, Gelbschnabel ur papirost és ceruzát vett elő s egy perc multán már a költő előtt állott a Hiteliroda jelentésével.

– Tehát hallgassa, uram, hogy mit jelent az iroda: „Bodor Barna, 27 éves alanyi költő, számos, közepes értékü bökvers és alagya, továbbá több el nem fogadott szindarab szerzője, született a torontálmegyei Vojtek -146- községben, hol a népesség garázda, fenekedő, iszákos, vadházasságban élő, duhajkodó, pazar és elszegényedett. Egy-egy alanyi verséért a szépirodalmi lapoktól 3–5 frtot kap; a napilapok verseit ingyen közlik. A szerkesztőségekben kevésre használható, többnyire állás nélkül van, most harminc forint fizetést élvez. A „Fővárosi Takarékos Gazdák Szövetkezeté“-nél lévő kétszázkoronás tartozását perlik; a végrehajtás küszöbön. Iparosoknak rendetlenül fizet, sőt lakásbérével is adós szokott maradni. Lóversenyre gyakran jár és sokszor megfordul az olcsóbb éjjeli mulatóhelyeken. Alsóst krajcárba játszik, de nem tud; blank bélára is fölveszi. Étkezésre nem abonál, még csak könyvecskét se vesz. Pazarul költ drágább édesvizi halételekre, mert ezeknek állitólag nagy a foszfortartalma s ez a költészetre előnyös; nagyon sok apró süteményt fogyaszt el s ezt már nem tudja motiválni. Egy Piczi Mici nevü trapez-művésznőt környékez; eddig két izben költekezett rá egy harmadrangu borozóban, pezsgőt nem hozatott, de igen sok szilvóriumot. A nadrágcsináltatás óhaja is alighanem a szerelemmel függ össze. Hitelképesség: a nullával egyenlő.“ Ebből láthatja, uram, – fejezte be előadását Gelbschnabel – hogy a nadrágot nem előlegezhetem önnek.

– Tévedés van a személyben, – vetette ellen a költő – különösen ami a bökversek irodalmi értékét illeti.

De Gelbschnabel nem volt kapacitálható, s a költőnek eredménytelenül kellett a boltból távoznia. Nem csüggedt el; fölkeresett egy harmadik szabót is, akit nevezzünk Blaumontag-nak. Blaumontag föltette szemüvegét, végig nézett a költőn és igy szólt:

– Külsejéről itélve, uram, önnek benne kell lennie a fekete könyvben. -147-

– A fekete könyv – magyarázta Blaumontag – vagy pontosabban szólva: a Magyar Szabók Fekete Könyve olyan folyóirat, mely betürendben tünteti fel mindazoknak a nevét, kik szabóiknak valaha adósok maradtak. A szabók ebből megtudják, hogy kinek lehet hitelezni, s kik azok, akik rendszert csinálnak belőle, hogy a szabónak adósok maradnak.

A költőben egy remény csillant fel. Az a remény, hogy az ő neve is benne lesz a fekete könyvben. S mialatt Blaumontag a különböző évfolyamokat lapozgatta, egész regényt szőtt képzelete… Blaumontag szavaiból vagy a tartozás összegéből meg fogja tudni, hogy melyik szabó tétette bele az ő nevét a megbélyegző listába. Fölkeresi ezt a szabót és azt mondja neki: „Én önt elitéltethetném zsarolás cimén, mert meg nem engedett módon akart rábirni tartozásom kiegyenlitésére. De ha csinál nekem egy nadrágot: akkor megbocsátok önnek, a nadrágot pedig ki fogom fizetni époszom tiszteletdijából.“ Ennek a szabó nem fog ellenállhatni…

Blaumontag azonban boszusan csapta össze a kilencedik vaskos kötetet és igy szólt, megvetéssel:

– Az ön neve még csak a fekete könyvben sincsen benne. Önnek soha még szabó nem hitelezett, mert különben benne volna. Én volnék az első szabó, aki olyan szamár, hogy hitelez önnek… nos, én nem leszek ez a szamár.

A költő csalódottan s most már kissé elkeseredetten távozott. De nem mondott le végképpen ábrándjáról, s bekopogtatott egy negyedik szabóhoz is, akit az Immergrün névvel fogunk feldisziteni.

Immergrün – Blaumontaggal ellentétben – igen nyájas ember volt. Ahogy a költő óhajtásáról értesült, felkiáltott: -148-

Immergrün mértéket vett és sorra följegyezte a számokat. Aztán azt mondta:

– Azt még nem tudom, – felelt Immergrün – előbb meg kell néznem a fekete listát.

– Az, kérem, – magyarázta Immergrün – egy szelidebb, kellemetesebb, finomabb fekete könyv, azt mondhatnám: fekete könyv cukrosmandula módra. Mi modern szabók, akik haladunk a korral, nem kellemetlenkedünk a notórius adósságcsinálókkal, akik aztán zsarolási pereket zuditnak a nyakunkba, hanem azért értesitjük egymást arról, hogy kik üzik iparszerüleg az adósságcsinálást. Mi az adósságcsinálóknak nem a neveit, hanem a méreteit teszszük közzé a fekete listában, minden fertálykor. Ahogy a fogház igazgatója följegyzi a fogoly antropometriai adatait, mi is egész sereg számot irunk jegyzőkönyvünkbe, amikor mértéket veszünk. A legritkább eset, hogy ezek a számok két emberre is ráillenek s igy igen alkalmasak arra, hogy fölismerjük róla az adósságcsinálót. Ha Uraságod tizenhat számadata még nem szerepel a rosszul fizetők jegyzékében, akkor örömmel, sőt kéjjel fogom elkésziteni a nadrágot, de ha igen, ugy tudom, hogy kivel van dolgom… s akkor értesiteni fogom.

– Ime, számjegyei s kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetéseit.

A költő huszonnégy órát töltött remény és kétség között. A következő napon, alig hogy fölébredt, megpillantotta -149- a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetései között számjegyeit s ezek alatt a következő kis üzenetet:

A költő rettentő dühbe gurult. Még egyszer fölkereste Immergrünt, mint a szélvész rontott be a boltba, hirtelen körülnyalábolta a gyanutalan szabót s erőszakkal mértéket vett róla. Aztán igy szólt:

– Ime számjegyei. Kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetéseit.

A meglepett Immergrün először el akarta dobni tulajdon számjegyeit. De még se állhatta meg, hogy másnap meg ne nézze a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetéseit. Ott találta számjegyeit s alatta néhány, itt le nem nyomtatható, mert igen kevéssé válogatott szidalmat. Aztán ezt a végszót: „És most ha tetszik, pereljen be becsületsértésért! Azt üzenem a számjegyeinek, amit akarok! Bodor Barna, alanyi, elbeszélő és drámai költő.“

S a mese vége? A mese vége ez: Rothknopf, Gelbschnabel, Blaumontag és Immergrün meggazdagodtak. Ellenben a költőnek még most sincs nadrágja.

VII.
A világ teremtése.

Vége felé járt a hatodik nap. Az Ur egy kicsit fáradt volt, mert rövid idő alatt csinos munkát végzett. Először világosságot csinált. Azután megalkotta a teret, ahol az életnek szántakat elhelyezhesse: az atmoszférát, az óceánt, a földet. Majd megteremtette az élőket: a vegetációt, az állatokat, az embert. Az emberrel csak a hatodik nap delén készült el, mert ennek a szövevényes gépnek az összeállitása sok gondjába került. Ekkor már vágyott a pihenésre, de még hátra volt egy nehéz dolog, az elhelyezés müve.

Sietnie kellett, mert a hetedik napon nyugodni akart. S mikor a legjobban sietett, akkor vette észre, hogy alkotásába egy kis hiba csuszott be. Ugyanis több élőlényt teremtett, mint amennyit könnyedén el tudott volna helyezni. „A teret nagyobbra kellett volna szabni“ – szólt magában. Különösen azt sajnálta, hogy az emberek számára nem teremtett több hivatalt. De a nagy munkát már nem lehetett elülről kezdeni.

Mit volt mit tenni, elhelyezte az élőket ugy, ahogy lehetett. Beleizzadt amig egy kis rendet tudott csinálni, de alkonyat táján mégis elkészült a munka nagyjával. Még csak három csoport várt az elhelyezésre. Az élők egyetemének legutolsó rendü csoportjai: az ég madarai, a mezők liliomai, és a költők.

A mezők liliomai nem szóltak semmit, csak fázékonyan reszkettek fehérségükben.

Arra gondolt, hogy ez még kifutja a napfényből. És ott hagyta őket, ahol éppen voltak.

A költők némán és közömbösen várták, hogy visszaküldik őket a sárga semmibe. Ugyse értették, hogy mivégre teremtették őket.

Mikor az Ur megpillantotta őket, kétszer is megsimitotta szép ősz fejét. Mit csináljon velök? Már nem maradt semmije.

– Őszintén megvallva – szólt elgondolkozva – egy kicsit bánom, hogy megalkottalak benneteket, mert tulajdonképpen, ha jól fogjuk fel a dolgot, fölöslegesek vagytok. De ha már megvagytok – isten neki, énekeljetek! Egyelőre nektek nem jutott semmi, de majd csak kinéz nektek is egy kis könyvtárnokság, tanitói állás, diurnum, vagy mi egy s más, egy kis nesze-semmi, fogd-meg-jól. Szegények vagytok, főzzetek vizzel. És a mennykőbe!… Talán csak megvárhatok én is egy kevés hitelt!… Végre is rászolgáltam a hitelre!… Na, hát csak előre!…

A költők elszéledtek a világ négy tájéka felé s utközben vándorbotot nyestek maguknak a fákról.

Az Ur nagyot lélekzett. Azt hitte, hogy végre szerencsésen elkészült. Már éppen el akart indulni, hogy nyugovóra hajtsa a fejét, amikor meghökkenve vette -152- észre, hogy egy vad nézésü, máris elzüllött alak még mindig ott áll s hallgatagon várja a legfelsőbb rendelkezést.

Olyan ágrólszakadt, olyan sovány, olyan beteg volt, hogy az Ur nem ismert rá.

– Költő is vagy! Magyar is vagy! Mért nem vagy mindjárt zsidó is?! – kiáltott fel az Ur elkeseredetten. – De, szerencsétlen, ha költő vagy és még hozzá magyar költő vagy, akkor hát mit csináljak veled?!

– Légy hirlapiró – szólt határozottan, de hangjában részvét csengett.

– Perabszolute semmi! – felelt az Ur, a legvégső „non possumus“ szomoruságával.

– Légy hirlapiró – ismételte az Ur szeliden – ez végzeted. Arcodnak verejtékével… nem, agyvelődnek elkinzásával kell megkeresned mindennapi kenyeredet… azaz nem, nem mindennapi kenyeredet, hanem azt, amit tegnap megettél, amit gyermekeid tegnapelőtt megettek, amivel tartozol… Dolgoznod kell -153- többet mint két más embernek, mert ha csak annyit dolgozol, mint más, éhen halsz; dolgoznod kell mindennap, kivétel, szünidő nélkül, számodra nincs vasárnap, dolgoznod kell hiába, mert a maximum, amit elérhetsz: létednek és gyermekeid létének fentartása – arról, hogy egy betevő falatot hagyhatnál nekik hátra, nem álmodozhatol; dolgoznod kell, mikor az anyád meghal, dolgoznod kell az esküvőd napján, dolgoznod kell kimerülten, dolgoznod kell betegen, dolgoznod kell a halálos ágyadon is.

Amikor más lepihen és alszik, tanulnod kell, mindig többet tanulnod, mert sokan vagytok, nagy a verseny s aki hátramarad az elhull. Minduntalan kockáztatnod kell az életedet, s minduntalan feláldoznod a szabadságodat, mert meggyőződésedért pisztoly elé állani és börtönbe menni: ez a te vagyonod, ez a te becsületed. Ezekután pedig mindörökre le kell tenned róla, hogy valamelyes megbecsülésben lesz részed, mert sokan vannak a hirlapirók, de kevesen a költők, s az emberek téged is az után fognak megitélni, amit kasztodnak csak a legsilányabbjai cselekesznek, mert ők gyakran cselekszik… Menj fiam! Ha jól viseled magad, férfikorodban segélykölcsönt kapsz az Ujságirók Egyesületétől, s aggkorodban alamizsnát, az Irók Segélyegyletétől. Menj és ne csüggedj! Mert ha meghalsz, minden jóra fordul. Jutalmul, mert költő voltál, ingyen kapsz sirhelyet s ha korán halsz meg, ha férfikorod delén agyondolgozod magadat, még olyanok is lesznek, akik megsiratnak!… Menj, szegény fiam!

Az Ur pedig nyugovóra tért. Pihenő helyéről még egyszer visszatekintet alkotására, s öröm töltötte el a gyönyörü világ és a sok élet láttán. De isteni érzése nem volt zavartalan; mindenlátó szeme mindig látta a -154- magyar költő meggörnyedt alakját, s fenséges örömébe egy ürömcsepp vegyült.

Aki pedig ezt a mesét nem hiszi el: olvassa el Inczédy László élettörténetét.

VIII.
A költő és a sorsjegy.

A költő és a sorsharag… ez régi téma. A költő és a sorsjegy… ez már modernebb. Haladjunk a korral.

A költőt megválasztották országos képviselővé. De a költő a pokolban is költő marad. Vakarjátok meg a függetlenségi politikust és eltünik a poéta. Sétáljon bár Páris utcáin, mégis csak: kibuvik a szeg a zsákból.

A költő tehát Páris utcáin sétált, s abban a képzelődésben élt, hogy ő épp olyan országgyülési képviselő, mint a többi. Ehhez képest igy monologizált:

– Legalább is négyszáz képviselőtársam van, akinek a választás több pénzébe került, mint nekem. Nem kevesebb, mint hetvenkét kollégámnak még a képviselői fizetését is lefoglalták választási költségek fejében. Szerencsére az én választóim: utolsó mohikánjai az elvhüségnek. Komolyan vették a tiszta választás mókás jelszavát, s igy az én pénzem megmaradt. Még fölösleges pénzem is van, amit a mai világban már csak kevesen mondhatnak el magukról. Mit csináljak vele? Sorsjegyet veszek. S ha megütöm vele a főnyereményt, Magyarország összes költőit megválasztatom országgyülési képivselővé.

Bement a legközelebbi bankházba s egy igérvényt kért. A bankhivatalnokok összenéztek. -155-

– Abban a kedvező helyzetben vagyok hogy nem kell eltitkolnom – szólt a költő s előmutatta keresztlevelét.

Ezután még vagy másfél óráig várakoztatták, abban a reményben, hogy elunja a dicsőséget s lemond a sorsjegyről. De a költő kitartott, s végül mégis csak oda kellett adni neki az öt frankos igérvényt.

Ez a sok huzavona szöget ütött a költő fejébe. Tünődni kezdett, s addig tünődött, mig megtalálta a magyarázatot. A bankhivatalnokok észrevették, hogy idegen, s el akarták rettenteni a sorsjegyvásárlástól. Nem akarták, hogy a francia pénzt idegen nyerje meg s kivigye külföldre.

Mit tett volna ebben a helyzetben egy más képviselő? Egy vérbeli politikus? Egy megrögzött összeférhetetlen?

Azt tette volna, hogy: gunyosan mosolyog, elteszi az igérvényt, megüti a főnyereményt, zsebre vágja a milliókat és nem is fütyöl többet Franciaországra.

Alig vette észre, milyen ijedtséget idézett elő, az országgyülési képviselőben feltámadt a poéta. Eszébe jutott, hogy a franciák és mi, magyarok, tulajdonképpen testvérek vagyunk. Eszébe jutott Franciaország dicső -156- multja: Szent Lajos, IV. Henrik a nap-király, a forradalom hősei, Bonaparte, Austerlitz, február, julius, a barrikádok, és a vérző Franciaország: Metz, Sedan… Eszébe jutott, hogy Franciaországgal mindig barátságos viszonyban voltunk, és hogy Franciaország néhányszor, igy például: Rákóczi idejében, vagy ebben a században: az emigrációkor, majdnem hogy segitségére sietett Magyarországnak…

– És én elvigyem ennek a derék országnak a pénzét? A francia testvérek kenyerét? Nem, nem volna áldás azokon a mandátumokon, amelyeket az ő elszegényedésük árán szerezne meg az ember!…

De később nem állhatta meg, hogy el ne beszélje kalandját, tüzes szónoklatot tartván az önálló vámterület mellett.

– Ezt mégis elhibázta kigyelmed! Mert szép az érzés, ha semmibe se kerül, és szép a költészet, ha a légynek sem vét. De a közérdek előbb való, és mikor közérdekről van szó, a politikus gyürje le a költőt. Ha ön elhozta volna Franciaország millióit!… Hogy lehetett ezt elmulasztani, kedves költő ur! Ön csinos verseket ir, amelyeket senki se olvas el, s mi ezért tiszteljük önt. De ha ön elhozta volna nekünk Franciaország millióit: Kossuth, Türr Pista és Garibaldi után ön volna az első, akinek dalba foglalnók a nevét!

TÉLI ÁLLOMÁSOK.

A loppioi tó malachit szinü vizére rámosolyog a Tavasz küldötte első napsugár, s a viaszképü ember, ott, a vasuti kocsi bőrpadján boldogan suttog magában: „Áldott Dél! Köszöntelek!“ A kis kávémasina, mely embereket szállit a magaslatokon keresztül, duruzsolva, pihákolva szaladgál jobbra-balra a nagoi hegykanyarulaton. Hol előre törtet, hol visszafut; messziről nagy, fekete macskának néznéd, mely valami cérna-gombolyaggal játszik. Oltresarcanál aztán lekanyarodik a magaslatokról, s a viaszképü ember a völgykatlanban villák és fogadók kőhalmait pillantja meg: az ott már Arco. Végre! Az összegémberedett láb és kar, mely a meráni direkt kocsi beteg-fülkéjében tizenkilenc órán át nem találta a helyét, hogy aztán még két vasuti kupét próbáljon ki, már jóelőre nyujtózkodni kezd, s mikor a kis kávé-masina behápog az arcoi állomásra, a beteg megkönnyebbülten kászolódik ki a vasuti kocsiból. Nem látja sápadt, fehér fülü bajtársait, akik Rivába igyekezve, sietnek elfoglalni az üresen hagyott helyeket, nem látja a vasut lármáján szórakozó halovány asszonyok féreg-rágta szépségét, csak a napsugárt, mely vigan táncolt be előttük a szomoru állomásra. S annak az érzésével, aki három heti tengeri ut kényelmetlenségei -158- után végre kikötőbe ért, örvendezve siet a kijárat felé. A kijáratnál aztán aranypaszomántos sapkáju hotel-szolgák veszik át az orvosok eleven szállitmányát. A beteg nem ellenkezik, nem ordit fel, nem rug-kapál, nem védekezik kétségbeesetten, nyugodtan türi, hogy betegyék egy omnibuszba, melynek mult havi pasasérjai már csöndesen fekszenek nem messze innen, a fehér kövek alatt.

Ó, viaszképü ember, nézz vissza egy pillanatra, mielőtt végképpen magad mögött hagyod a hegyeket, a halmokat, az országokat, népeket s az egész földgolyóbist! Nézz vissza; megérdemli, hogy még egy utolsó pillantást vess rá: gyönyörü világ volt! Fák zöldeltek, patakok csörgedeztek s vidám asszonyok nevetgéltek benne. Bucsuzz el tőlük. Az ut, amelyre lépsz, rövid, s mégis a semmiségben végződik. Ez a napsugaras vidék az Elysium előtornáca; az aranypaszomántos sapkáju szolgák a halál küldöttjei. Ha a nagy embergyüjtő eddig csak alkudozott rád, itt, bizonyos lehetsz benne, perfektté teszi a vásárt. Nézd, amott a meleg homokon pohos, dusgazdag baktériumok trilliói korzóznak láthatatlan batárjaikon; a gyepen ici-pici bacillus-fiuk és serdületlen bacillák megszámlálhatatlan serege járja a ringe-ringe-rájá-t. Viaszképü ember, nézz vissza még egyszer a hófedte hegyekre, s azután menj, ahová a napsugár hi, az aranypaszomántos sapkáju szolgákkal! In paradisum deducant te angeli.

Déli verőn a beteg sétára indul San Tommaso irányában. Elmegy az elhagyott templomig, melyen nagybetüs felirás figyelmezteti a minden tisztességtudásról megfelejtkezett emberiséget, hogy: „Rispetto alla casa di Dio!“ s közben végignézi a temérdek fogadót, amint -159- minden ötpercnyi távolságban egymásra licitálnak az olcsóbbnál olcsóbb ellátással. Ha elhiszed, amit hirdetnek, azt képzelnéd, hogy tüdőbajos ember számára nincs itt egy talpalattnyi hely, s ablakaikból vértelen lány-arcok nézik a sétáló beteget, Krisztus arái. Amint tekintetük találkozik, azt gondolják egymásról: „Szegény! Ez már szépen benne van!…“ s aztán igyekeznek egyébre gondolni. Amaz tovább megy. Egy pillanatra boldoggá teszi a meleg érzése, s kigombolja a felső kabátját, de mikor a tizedik haldoklót hozzák eléje tolószéken, óvatosságból ismét begombolkozik. Az egyikre véletlenül rápillant s igy szánakozik magában: „Istenem, hát nem jobb volna ennek, ha egy vagy két héttel hamarább meghalna?! Mit ér már az ilyen exisztencia?!“ Egy-két hét mulva, mikor őt viszik igy, azt fogja gondolni: „Ó, milyen jó a levegőn! Nemsokára annyira megerősödöm, hogy megint járhatok, kelhetek, sétálhatok!…“ Elhalad az osztrák Fehérkereszt épülete előtt, s a kirakatba tett haldoklók, a verandán és az erkélyeken fekvő, mozdulatlan emberek egy kicsit elkedvetlenitik. Visszatérőben nem állja meg, hogy oda ne pillantson; igen, még most is ott feküsznek.

Betér egy vendéglőbe, vagy egy kávéházba. A térzene, bár egy kicsit kisértetiesen hangzik, elszórakoztatná; de már elég beteget látott, minek lássa a többit is?! Azt a rekeszt választja, ahol dohányzók söröznek. A másikban, ahol nem szabad szivarozni, nincs egy lélek se. Mindenkinek jólesik azt hinni, hogy az ő baja nem tartozik a sulyosabbak közé, s a füsttől nem őt óvják, hanem a többieket.

Csak a szomszédja valamivel tovább ülne! S ne látná mindenütt azt a memento mori-t, hogy: „Man bittet sich der Spucknäpfe zu bedienen.“

Kilenc órakor lefekszik s a kegyes álom elfelejteti -160- vele ezt a széltől védett helyet, ahol nem igen vannak, csak haldoklók, s olyanok, akik a haldoklásból élnek.

Harmadnap a beteg ember rájön, hogy télen, ha rossz idő jár, a pokolban is hideg van. A hőmérő itt három fokkal többet mutat, mint otthon – ahol különben süt a nap – a szél se fu olyan nagyon, mint a Garda-tón (Malcesine tájékán), de esik az eső, s a szobából nem lehet kimenni. A szobában pedig rettenetes hideg van; lehet husz-harminc éve, hogy nem fütöttek ebben a helyiségben. A nyomorult ember, aki a tavaszt keresi, befüttet; az első kisérletek hiábavalók, de két forint ára fütőanyagtól valamennyire megenyhül a klima. A beteg ember magáraveszi a plaidjét és néz maga elé.

Szeretteire gondol, akik azt hiszik, hogy ő az örök tavaszban lépked, s kék virágokat szed örökzöld fákról, melyek nevető ég alatt dicsérik a természet kegyességét ötszáz esztendő óta.

Másfél óra mulva elfogja az elkeseredés s lemegy az első könyvkereskedésbe, hogy valami olvasnivalót keressen.

Ó, ezek is gondoskodnak a haldoklókról! Ime, itt vannak: „A tüdővész keletkezése és gyógyitása.“ – „Egészségtan tudőbajosok számára.“ – „Az alkohol és a tuberkulózis.“ (Olcsó vigasz azok részére, akik nem söröznek.) – „A tüdővész gyógyitható.“ – „Az asztma gyógyitása.“ – „Hogyan óvakodjunk a tüdővésztől, s hogyan gyógyitsuk a tuberkulózist?“ – (Ez biztos szereket ajánl, s olcsóbb, mint a többi.) – „Térjetek vissza a természethez!“ (Azoknak szól, akik még reménykednek.) – „Láz-mérő.“ (Ennek a doktornak a szive spongyából van.) – „A soványság okai és gyógyitása.“ (Ezt lágyabb lelkü lirikus -161- költötte.) – „Hogyan ismerjük meg a tüdővészt a szem kötőhártyájáról?“ (Kitünő könyv; aki elolvassa, meggyőződik róla, hogy neki semmi baja.) – Aztán egy egész irodalom azok számára, akik már csak a másvilágban reménykednek: „Személyiségünk tuléli a földi létet.“ – „Meghalok s mégis élek.“ – „Közlekedjetek a szellemekkel.“ – „A praktikus spiritualizmus tanitása.“ – „Bevezetés a kisérleti spiritualizmusba.“ – „A föld nem utolsó állomásunk.“ – Ötven krajcárért, vagy másfél forintért egy hétre való vigasztalás. S ne felejtsük el, hogy ez a kegyes csalás nem árt senkinek. A beteg, ha elpezsgőzi azt a pénzt, amibe ezek a nyomtatványok kerülnek, legfeljebb egy pár órával hosszabbitja meg az életét.

Itt a civilizált emberiség örök szórakoztatója: Guy de Maupassant. Itt a legujabb könyvek, amelyek a beteg figyelmét egy negyedórára leköthetik; itt a „Henschel fuvaros“ és Christomanos naplója. Azt, akit világéletében csak egy dolog érdekelt, itt is fel fogják viditani „Faublas lovag kalandjai“. Aztán megint Guy de Maupassant, vallásos könyvek, s végül is a Notre coeur szerzője.

A beteg beburkolózik plaidjébe, lábát odatámasztja a kályhához, olvas és élvezi az örök tavaszt.

Az osztrák-magyar monarkia köztisztasági ládájában, melyet némelyek üdülőhelynek tekintenek, s melyet a bacillusok Párisának kellene neveznünk, a tekintélyesebb és pohosabb baktériumok nemzetközi kongresszust tartanak. Eljárják a danse macabre-t, aztán komoly tanácskozásra gyülnek egybe s elvégzik, hogy minden becsületes törekvésük ellenére még folyvást -162- jelentékeny a tennivalójuk. Egyre jönnek uj meg uj szervezetek, amelyekkel el kell bánniok.

Ezek a szövetségesek derék, köztiszteletnek örvendő emberek. Akik nem látják át, hogy az igazán megtámadott embernek a valamivel tisztább, s a kevéssel, fölötte kevéssel melegebb levegő nem használ annyit, amennyit árt a temérdek lelki depresszió, és nem látják át azt sem, hogy akinek könnyü inficiálnia magát, sehol se szerezheti meg az infekciót biztosabban, mint itt, ahol több a miazma, mint a meleg, s ahol minden villámos lámpán ott kellene lennie a felirásnak: „Óvakodjál embertársadtól!“… Talán maguk se tudják mért – valószinüleg puszta tradicióból – bolygatják ki a halálraitélteket otthonuk nyugalmából, s maguk se hiszik, hogy sokat használ a szerencsétlennek, ha a tavasz reményében, elhozza obulusát ennek a kis köztársaságnak, mely a haldoklásból és a halálfélelemből él, nő és gyarapszik.

AZ IGAZSÁG.

Fölteszem, – nem jó magyar szó, de szükséges szó – tehát: fölteszem, hogy Stockmann Tamás doktor, exfürdőorvos és ingyenes-iskola tulajdonos, egy hideg őszi reggel fölkerekedett a családjával és meglátogatta Párist. Fölteszem róla, hogy mindig kivánkozott oda, mert hallottam, hogy a tudomány és a filozófia kérdései egész életében érdekelték, s az ilyen emberekben gyakorta föltámad a vágy: fölkeresni a földgömbnek azt a kis területét, amely egykor kétségtelenül a legnagyobb világitó telepe volt a civilizációnak s amely talán még ma is megtartotta ebbeli jelentőségét. Fölteszem, hogy Stockmann Petra kisasszonynak, aki igen komoly hölgy, eszébe jutott megnézni a Collège de France-ot is, s ebben a század egyik legeredetibb gondolkozóját; fölteszem, hogy Stockmann doktor és leánya egy emlékezetes délután, kettő és három között, ott szorongtak abban a kis udvari szobában, ahol hosszu, durva fa-asztal mellett tanitványai között ülve, egy nagyfejü, és rövid lélekzetü köpcös kis ember a zsoltárokat magyarázta hallgatóinak. Fölteszem, hogy mert a sok héber szó csak édes-kevéssel gyarapitotta ismereteiket, engedelmet kértek a hirneves tudóstól, hogy otthon is meglátogathassák; s fölteszem végre, hogy Renan el is fogadta látogatásukat, s leültette őket bibliai egyszerüségü -164- szobájában, azokra a székekre, melyek valószinüleg a patriarkák korából maradtak fenn.

Tehát mindez csak fantazmagória, nem igazság. De ne vessük meg oly nagyon fantazmagoriáinkat. Nincs az a képtelen álom, mely minden igazság nélkül való volna. Tökéletesen hazudni lehetetlen, s fantazmagóriáinkban is megnyilvánulnak bizonyos igazságok, néha talán akaratunk ellenére is. Sőt – ki tudja?! Olykor azt hinné az ember: mintha ugy volnánk az igazságokkal is, ahogy az árnyékunkkal, amely, ha utána futunk, elillan előlünk, s ha futunk előle, utólér bennünket.

Elképzelem tehát, hogy Pyrrhon modern kiadása, meg a rajongó norvég együtt ülnek egy bölcsészekhez méltó, egyszerü szobában s a következő párbeszédbe bocsátkoznak:

(Ne tessék merész álomnak mondani, ha ugy teszek, mintha hallanám a nagy kételkedő szavait. Aki jól elolvassa az ő irásait, könnyen belelovalhatja magát ebbe a fantazmagóriába.)

A rajongó előadja azt a kázust, mely Ibsen Henrik munkáinak gyüjteményéből, a Reclam-féle bibliothékából, vagy a Nemzeti Szinház előadásából immár jól ismeretes, s igy rohanja meg II-ik Pyrrhont:

Doktor: Ezzel, remélem, nem akarja azt mondani, hogy a helyemben másként cselekedett volna?

Pyrrhon II.: Nem, nem tudom, miként cselekedtem volna az ön helyében. Ugy tetszik, én se titkoltam volna el, aminek ön nyomára jött, de meglehet, hogy nem bocsátkoztam volna harcba a környezetemmel. Én már öreg vagyok, uram. -165-

Doktor: Szóval, ön, mester, nem ért velem egyet abban, hogy az eset föllázitó?

Pyrrhon II.: Istenem, uram, én csak egy totyakos öreg ember vagyok. Az agyam már meg van lágyulva s akkor se igen biztam benne, amikor még ép volt. De ha ön mégis kiváncsi a véleményemre, megvallom, hogy: nem tartom az esetet fellázitónak. Ellenkezőleg, természetesnek találom.

Pyrrhon II.: Mert ön nem elégedett meg azzal, hogy ugy cselekedjék, amint szive és lelkiismerete parancsolták. Ön többet tett ennél. Ön akcióba lépett, hogy ráerőszakolja a maga fölfogását a többiekre is, akik másképpen gondolkoztak, mint ön. Ugy látszik, az ön gondolkozása nemesebb, mint az övék, de érthető, ha ők többre becsülték a magukét. Minthogy pedig – amint önmagáról tudhatja – az emberek sok mindenre képesek azért, hogy más felfogásokkal szemben a magukét vihessék keresztül: értem, hogy tüzzel-vassal opponáltak önnek. S csodálom: először, hogy ön ezt előre nem látta, másodszor, hogy utólag föllázitónak találja a dolgot. Én… én ugyan csak totyakos öreg ember vagyok, de… az ön helyében megérteném őket és megbocsátanék nekik.

Pyrrhon II.: Nem tudom. (Megakad a szeme a Petra kisasszony északi egészségtől duzzadó korzetjén s mélázó tekintete megnyugszik ezen a kellemetes ponton.) Kettő közül egy. Vagy valóban csak egy Igazság van, s akkor ez az Igazság nem jelenthet mást, mint valamely őserőt, mely mindenható, titokzatos és megérthetetlen, -166- mint maga az istenség… Ámde akkor ez az Igazság épp oly megismerhetetlen, mint az az apróság, hogy: honnan jöttünk és hová megyünk, miért jöttünk e világra stb. És nemcsak sátáni gőg, de gyermeki elbizakodottság is szükséges ahhoz a fennhéjázó állitáshoz, hogy: „én láttam, mi van a fátyol mögött, s én ennek az őserőnek egy részét a zsebemben hordozom, a bölcsek kövének formájában…“ Vagy vannak milliárd és milliárd igazságok… (Petra kisasszony elpirul, nem tudni miért.) Annyi igazság, ahány generáció, ahány amber, ahány gondolat. Ami a multban igazság volt, az ma már nem igazság, s az én igazságom önnek már nem az, sőt az, amit ma igazságnak tudok, holnap már nevetséges balgaságnak vagy egyszerü káprázatnak tünhetik föl előttem. Mindnyájan átéltük az igazságok egész dinasztiáinak teljes és tökéletes bukását, s aki sokáig él, rendszerint megéri, hogy mindazok az eszmék, melyekért egykor lelkesedett, hiu álmokként maradnak meg emlékezetében. Ön azt vallja uram, hogy egy-egy normális igazság átlag 15–20 évet él. Hol? A köztudatban? De hisz ön hozzá teszi, hogy az igazság csak keveseké, a kiválasztottaké. De hiszi ön azt is, hogy a kiválasztottak bizonyos időpontokban egyetértenek s összetalálkoznak ezekben az igazságokban? Uram, én valaha olyan szerencsés voltam, hogy koronként együtt ebédelhettem Franciaország legkiválóbb embereivel. Bizonyára ön is hallott a Magny-féle diner-kről. A Goncourt naplójegyezeteiből meggyőződhetik róla, mennyire különböztek egymástól azok az igazságok, melyekre az ott egybegyült rokonlelkek esküdtek. De, umam, soha se voltunk ott ketten, akik egy másodpercig egyformán gondolkoztunk volna. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azok az igazságok, melyeket az egyik szerdára elvittünk, a másik szerdán már magunk előtt se voltak -167- mindannyian kifogástalan és párbajképes igazságok. Nem, uram, az igazságok bennünk magunkban sem élnek 15–20 esztendeig. Ilyen sokáig csak az álmok élnek, a legszebb, a legtartósabb és legerősebb igazságok. Azért ugy rémlik előttem – bár én csak totyakos öreg ember vagyok, aki nagyon sokat téved, nagyon sokat csalódik – mondom, ugy rémlik előttem, hogy ezek közül a kérész-életü igazságok közül egyik sem érdemli meg, hogy kiválaszszuk a többi közül, s hozzá kössük életünk sorát… Egyik se érdemli meg, hogy fanatikusan harcoljunk mellette s ráerőszakoljuk embertársainkra. Nem hirdetem a nihilt, uram. Mindnyájunkban van egy biztos vezérlő. Amit egy becsületes embernek a lelkiismerete diktál: az mind igazság. Momentán, pillanatnyi igazságok ugyan, de aligha van másféle igazság.

Doktor: Csak nem akarja azt mondani, mester, hogy nem volt érdemes akcióba lépnem s hogy közönbösen hallgatnom kellett volna, mikor megtudtam, hogy a fürdőhelyünk nyavalya-fészek?!

Pyrrhon II.: Nem, uram. Bizonyára jól cselekedett, hogy hallgatott a szivére. De aztán, az ön helyében, hallgattam volna a logikára. Ugy tetszik, lemondtam volna a hivatalomról (cselekedtem már hasonlót, mikor kiléptem az egyházból), nem vitatkoztam volna, nem igyekeztem volna meggyőzni senkit, hanem a kötelességszerü reveláció után elvonultam volna a könyveim közé, tanulmányozni az exegézist vagy a bakteriológiát… És mindenekelőtt: nem gratuláltam volna magamnak.

Pyrrhon II.: Mert ha van valami, ami előttem ebben a pillanatban igazságnak tünik fel, ugy ez a következő életszabály: Legyünk alázatosak és béketürők. Ne -168- bántsunk senkit, ne okozzunk kárt senkinek és ne botránkoztassunk senkit. Éljünk szegényen és éljünk tiszta életet. Ha igy élünk, jól élünk. Ebben a pillanatban ugy tünik fel előttem, hogy ez megjárja igazságnak. Igen, uram, jó, ha alázatosak vagyunk és ha tiszta életet élünk. (A két fénylő, apró szem ujból rátéved Petra kisasszony egészséget kiabáló korzetjére. Mosolyog.) Ámbár ez se egészen bizonyos.

KÉT SZÉP SZEM ÉS ÉLETBÖLCSESÉG.

Seingalti Casanova Jakab emlékirataiban van egy bájos vonás. Vagy kétezer lapon keresztül nem csinál egyebet, mint neveti az öreg férjeket, felhasználja a lányok tudatlanságát, keresi az alkalmat az asszonyok körül s dicséri a kegyes természetet, mely ugy akarta, hogy a fehér nép előtt többet érjen egy ifju pásztor, mint egy vén király. Egyszerre fordul a kocka. Jakabunk megöregszik s előkerül egy rossz leány, valami Charpillon nevü, aki megtorolja mindazt, amit a vén szoknyahős valaha csak asszonyok ellen vétett. A kamatok kamatjával fizeti meg a sok szerelmi hitszegést és árulást, megboszulja az elcsábitott lányokat s a faképnél hagyott asszonyokat. Kizsákmányolja, megkinozza s orránál fogva vezeti az öreg Casanovát; biztatja s felrugdalja, szóval ugy bánik vele, mint egy infámis kölyök a vén, fogatlan kutyával.

És Casanova? Nem sóhajtozik s nem kesereg, hogy elmultak a szép idők: Casanova nem érti a dolgot s meg van botránkozva. Haragjában csunyán kiszerkeszti a gonosz Charpillont, rácitálja a morált s polemizál vele. Ugy találja, hogy hajdan angyalokkal volt tele a világ s elfelejti, hogy az angyalokkal nem polemizált. Elfelejti, hogy Charpillonok azelőtt is voltak, hogy angyalkái Charpillon módjára bántak el az első fejezetek -170- nevetséges öregeivel; nem veszi észre, hogy megrontóját angyalkának látja a sequens, aki nem polemizál; s nem tud róla, nem sejti, hogy ő már nem ő, ellenben Charpillon örök.

A Casanova öregségének volt egy nagy szerencséje: az öntudatlan volta. Annyira hozzá szokott, hogy szerették, hogy nem értette a világot, mikor számára kifogyott a dal.

Vagy csak játszotta ezt az öntudatlanságot? Nem hinném; Jean Jacques Rousseau után ez a legőszintébb iró a világon. A tekintélyes számu csalás és hamis kártyajáték, amelyekkel beszámol, megannyi bizonyiték őszintesége mellett. Néha szépiti egy kissé a dolgot s akárhányszor kedves szórakozottsággal felejti el megemliteni, miért kellett egyik vagy másik városból megugrania, de eleget közöl intimitásaiból arra, hogy a többit elengedhessük neki. Nem lehet kifogás az őszintesége ellen. S mikor nem érti a hálátlan asszonynépet, nem komédiázik, csak naiv. Amint szeretni is naivul szeretett, minden szolgálót egyforma lángolással. Mindig imádja a legutolsó kedvest s feleségül akarja venni az egész világot.

Alkalmasint ennek az áldásos naivitásnak köszönhette, hogy öregsége ilyen öntudatlan volt, s hogy e tekintetben mint csodálatos kivételre lehet hivatkozni rá.

A szabály az, hogy az öregség bünös, nem ostoba. Azok a szánalmasan nevetséges öregek, akik biznak magukban s még inkább biznak a lányban vagy asszonyban, többnyire a mesék világába tartoznak. A vigjátéki öregek nem anyira vén buták, mint igen rossz fiuk. Ki lát a veséjükbe? Az ember szánja őket: „Szegény öreg, ő azt hiszi, hogy még nem olyan öreg!“ S meglehet, a szegény öreg nem hisz semmit, csak megalkuszik. -171-

A késő öregségben az önző, kapzsi és cinikus ember még inkább önzővé, kapzsivá és cinikussá válik. Minél kevesebbje maradt, minél kevesebbet várhat már az élettől, annál jobban sóvárogja a még megszerezhető javakat. Ha gyomrának a rabja, nem fogja eltitkolni; de ha az aszonyé, ugy meg kell őriznie a contenance-ot. Tudja, hogy büne visszatetsző; s nem akar visszataszitó lenni, inkább érdekből, mint a szégyen miatt. És sokan vannak ők: a Dávid királyok, akiknek hátborzongatóan jól esik kissé fiatalodni az üdeség közepett, a Baron Hulot-k, akik ki akarják szini a serleg utolsó cseppjét is, a Pall-Mall-Gazette leleplezéseiben szereplő öregek, az ártatlanság nagy értékelői. Sokan vannak s nem szeretik a nagy nyilvánosságot. Ellenben nem kötik magukat az apró kényelmekhez s ha kell, bünösök törvényes formák között. Hogy egy hetven éves ember ne látná annak veszedelmeit, ha reszkető kezével hozzányul egy fiatal leányfő narancsvirágához – micsoda föltevés! Nem, ők nem a vakok intézete. S ha néha elbizakodottságból hivják ki maguk ellen a végzetet, még gyakoribb, hogy felhajtván a pohárt, csöndes megadással ajánlják lelküket istennek.

Akármelyik esetre gondoljunk, mikor egy moralista arra tökéli el hetvenhárom esztendős fejét, hogy diadalszekerén egy viruló fiatal leányt fog magával hurcolni: ezt az elhatározást bizonyára nagy lelki hányattatásoknak kellett megelőznie. De ugy látszik, s ez axioma:

A lelki hányattatások főképpen arra valók, hogy tul tegyük rajtuk magunkat.

Ez a kitünő ember az asszonyi lélekre vonatkozó -172- ismeretek legnagyobb tudósa volt. Ugyszólván egész életét ennek a „szakmá“-nak szentelte, amelynek tudvalevőleg egyik legnagyobb előnye, hogy ha eredményei vitásak is, a részletei minden esetben megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. S ha a kitünő moralista életének vége felé nagyon bele talált melegedni ezeknek a részleteknek egyikébe, nem mondhatni azt sem, mintha vizsgálódásai különben eredménytelenek lettek volna. Tőle való például az az eléggé meg nem szivlelhető bölcs irányelv, mely arra int, hogy:

„Óvakodjál az asszonyoktól husz éves korodig és vonulj vissza tőlük, ha a negyvenet betöltötted.“

Mintha ő maga nagyon elkésett volna ezzel a visszavonulással. Legalább egyszerre csak az a hir futott végig Európán, hogy a nagy moralista közeledni látván hetvenegyedik születésnapját, elérkezettnek tartotta az időt, hogy oltárhoz vezessen egy husz esztendős kisasszonyt s nem habozott sokáig, hanem igenis, szépének lába elé helyezte: dicsőségét, vagyonát és minden axiomáját.

Ugy látszott, hogy ez a különben nem nagy jelentőségü s alighanem csekélyebb fajta szórakozás kissé kompromittálja az axioma-irodalmat. „Hogyan – kérdezgették az érdeklődők – a legevidensebb életbölcseségek sem óvnak meg a legevidensebb balgaságoktól, avagy a moral-filozófiában való kiválóság és a moral insanity olyan közel állanak egymáshoz?!“

Pedig a tapasztaltabbak előállhattak volna a hitetlenkedésnek ezekkel a természetes szavaival:

– Várjunk csak egy kicsit, uraim!… Ne felejtsük el, hogy az ilyen dolgokban alighanem a Pailleron Réville hercegnőjének van igaza. Kételkedjenek, -173- tisztelt uraim, kételkedjenek, ameddig megbizonyosodnak, és ha már megbizonyosodtak, azután is csak kételkedjenek! Egy leány bukásában s egy nagy lélek megbomlásában soha se lehet eléggé kételkedni!

És óvakodjanak olyanformán cselekedni axiomáival, mint ahogy az angolok cselekedtek a szerencsétlen Wilde Oszkár irodalmi podgyászával, amelyet az erkölcsi felháborodás kidobott a közkönyvtárakból, összepökdösött, megégetett s szétszórt, hogy még hamu se maradjon belőle. Óvakodjanak boszut állani rajta egynámelyiküknek talán nem kedves moráljáért és öregkori megtévedéséért!… önök, akik olyan sokat megbocsátottak, például Horatiusnak!…

Mert akármi történjék irójukkal, ezek az axiomák szép dolgok maradnak, amig csak a nyugtalan s aggódó lelkek végképpen ki nem vesznek a világból.

Az öregség iszonyu. S a jelenkor egy másik nagy embere, Renan, előre leszámolt a lelki megroppanás idejének veszedelmeivel. Testamentummá tette, hogy: „ha majdan, a halálos ágyamon, szétmálló, beteg, kába agyvelővel, ellenkezőjét fogom mondani annak, amit most beszélek, ma, amikor eszem még ép, előre kijelentem, hogy mindez nem lesz az én szavam, nem lesz az én cselekedetem, csak egy agonizáló félrebeszélése, hánykolódása.“ S előre megtagadta haldokló énjét.

Pedig nem volt mitől tartania: szépen halt meg. A másik nagy moralista, sajnos, rosszabbul járt. Olyan ujságot beszél róla a hir, a mely életének utolsó éveiben csunya foltot ejt magánéletének sokáig megőrzött jóhirén. De vajjon nem csak On dit, nem csak a legközönségesebb pletyka keveri ezt a késő öregkoráig tiszta életü embert a bünös aggastyán rosszhirébe?!… Kételkedjenek, tisztelt uraim, mindvégig kételkedjenek! Nos és ha megbizonyosodnak, még akkor se tessék rosszat -174- gondolni róla! Ez csak az agonizáló hánykolódása. Az igazi ember ott van axiomáiban. Páris az, aki Helenát elrabolta, és nem az, aki egy félnapig véresen, sárosan hevert Trója falai közt.

Kételkedni mindig jó. Ebben az esetben is kiderült, hogy nem egészen úgy történt a dolog, a hogy Európa, sőt valamennyi földrész sajtója hetekig hiresztelte. Az a nagy ember ugyanis csakugyan házasságot kötött hetvenhárom éves korában, de nem egy huszéves kisasszonyt vezetett oltárhoz, hanem csak azt cselekedte, hogy törvényesitette egy negyedszázados viszonyát. Volt egy barátnője, a kivel mintha csak házasságban élt volna, akit azonban sokáig nem vehetett el feleségül, nem azért, mintha nem tartotta volna erre méltónak, hanem más okokból. Előbb azért, mert a barátnőjét nem engedte ki egy szerencsétlen házasság kötelékéből a boszuálló férj; később pedig azért, mert a családjának (a leányának meg a vejének, akiknek már eladó leányuk volt) nem akart kellemetlenséget okozni a régi viszony törvényessé tételével. Hanem, a mikor érezte, hogy nemsokára meg fog halni, anyagi tekintetben gondoskodni akart arról a nőről, akit sokáig szeretett s aki sokáig volt hozzá kedves. A mi egy kicsit más, mint a bünös aggastyánság.

A valóság meg a közt, a mivé ezt a szenzáció-keresés formálja át, van néha egy kis különbség. Nem éppen kivételes dolog, hogy romlott képzelettel irják az ujságot külön ajánlással: a romlott képzeletnek.

ESTE AZ ERDŐN.

Este az erdőn egy nagyon szép fiatal asszony meg egy kis leány virágot szednek. Egyszerre előttük terem az örök Anthony, az az ember, akinek a szerelme végzetes. Az uj időkben Anthony külsőleg olyan, mint más. Nincs benne semmi a Beau Ténébreux-ből; megjelenése nem ébreszt balsejtelmeket. Tartása nyugodt, szava illedelmes; a szenvedély nincs folyvást ajkán. Amig magára nem marad vele, közömbös dolgokról beszél; semmiségekről, mint mindenki, kissé egyhanguan, mint egy igen jó modoru fényképész. Hogyan kelthetne gyanut? Titkát egy tudja csak, és az nem beszél róla. És egy tizenöt éves leány, „ki még virágot szedhet minden ágról“, mit sejt az még szerelemről, halálról?!… Magukra hagyja őket. Ő koszorut köt; a másik csöndes, mint a mélyviz; nem látni rajta, mit forgat a fejében. Majd hoz nekik virágot.

Este az erdő árnyékokkal telik meg. Az elhagyott tájék ünnepi csendje a halált dicséri; a fák az anyaföldről suttognak, s szavuk a szivekbe lopózik. Akinek bánata van, kerülje az erdőt, s ne hallgassa a nyirfák zizegését; üljön otthon, olvassa Paul de Kock-ot, vagy menjen el a kaszinóba, ott még jobb a világitás. Az erdő sötétjében gnómok leskelődnek. -176-

S meglehet, ha ez a találkozás másutt történik, a dolog, melyről szólok, épp ugy végződik, mint a legtöbb szerelmi história: müvészi befejezés nélkül. Ki nem volt közel a „tragikus vég“-hez soha életében?! A véletlen nem mindig öl; néha visszarántja az örvény széléről, aki maga ront neki az örvénynek. Az Anthonyak családjából sokan meggyógyulnak, s mint nyugalmazott pénzügyi tanácsosok szokták, nem halnak meg soha.

Ennek a históriának másképpen kellett végződnie. Mit beszélhettek a halál előtt – ki tudná azt kilélekbuvárkodni? Az örvény széléről visszarántott, hajdani öngyilkos-jelöltek mesélnek egyet-mást az efféle jelenetek részleteiről, de mindenki rosszul emlékszik elmult fájdalmaira. Bizonyára banalitásokat beszélt a szegény Anthony; affélét, aminőt szinpadon hallani. Az élet tragikusai a legtöbbször azoktól tanulják a szavakat, akik csak játszszák a tragédiát.

Egyet tudunk az egész párbeszédből, ezt a kis szócskát, hogy: „nem“. Tudjuk továbbá a „tény-álladék“-ot. Két lövés dördült el, s két golyó kioltott két életet. Anthony ölt, mert szeretett; nem akarta, hogy a másé legyen, aki nem lehetett az övé. Aztán megölte magát. A vadrózsa-bokrétát piros, meleg vér boritotta el, s a gyermeklány már egy halottnak hozott virágokat.

Az ember nem hinné, hogy ennek a szomoru történetnek tanulsága is van. Pedig, ugy látszik, van; legalább eljövének a moralisták és fejöket csóválák.

Lám, a realizmus! A meglazult erkölcsök! A finde-siécle és egyéb gonosz dolgok!

Ámbátor Anthonyk minden időben voltak és lesznek, -177- s a vidám régiek, akik szerencsésen elkerülték Krafft-Ebing doktort, koronkint együtt pingálták Ámort és a halálfőt.

Mégis ugy kell lennie, mint ezek a bölcsek állitják, s bizonyára cudarság megölni, akit szeretünk, azért, mert nem engedett önös kivánságunknak. S ha a bokrétát kötözgető szép asszony gyilkosa azért ölt, hogy kiérdemelje ezeknek a moralistáknak az elismerését, ugy nagyon elvétette a dolgát.

A valószinü azonban az, hogy édes-keveset törődött ezeknek a jó uraknak az elismerésével, s nagyon mindegy volt neki minden erkölcsi fogalmuk, s ráadásul mindegy volt neki az egész világ. Ugy látszik, nem igen törődött az semmivel, a monomániáján kivül. A szenvedély már ilyen furcsa valami.

A moralizálás igen szép dolog, még a minden áron való moralizálás is. A karakter még tulszigoruságában is tiszteletreméltó. Néha azonban a karakter, a maga megelégedettségében, kissé erőszakos. Ilyenkor fölösleges prédikációkra ragadtatja magát, s többet akar tudni, mint amennyi halandónak adatott; szóval, a karakter néha diadalmaskodik az elmén… rosszabb magyarsággal jobb volna igy mondani: a karakter néha diadalmaskodik az ész felett…

Még ebben az esetben is kalapot kell emelni előtte, ilyenkor azonban ne tessék követni a karaktert odáig, ahová tulszigoruságában eljut, amikor megtagadja az emberi részvétet a halottól.

Higyjék el, némelyik Anthony méltó minden szimpatiára. Én ismertem ilyet; véletlenül éppen azt, aki – senki se hitte volna róla – gyilkossággal és öngyilkossággal végezte, este, az erdőn… nyilván nem azért, hogy megboszantsa a szigoruakat… Szóval, nemcsak „a papiron“ tipelek… Kedves, megnyerő, és finom -178- lelkü embert ismertem meg benne, aki gavallér volt a szó legjobbik értelmében, amivel azt akarom mondani, hogy gyöngéd és nemesszivü volt, aki addig, mig gyilkossá kellett lennie, még csak kellemetlenséget se okozott senkinek.

Bizonyára volt benne valami a regényhősből. Ó, nem a viselkedésében, nem az allürjeiben, ha önök szerint, szigoru urak, a regényhősök viselkedése, a „regényhős-tempók“ nem férnek össze a jóneveléssel és az európai formákkal. De a hangja lágyságában, s a tekintete szelidségében volt valami nyugtalanitó, amit csak azoknál az embereknél venni észre, akiknek előbb-utóbb szerencsétlenség a végük.

S önöknek igazuk van, ha azt vallják, hogy a világnak semmi szüksége a regényhősökre, akik önmaguknak is, másoknak is vesztére születtek, s akik nem tudnak élni, csak meghalni tudnak. Mindez igaz; mégis minden kor, s minden társadalmi réteg megtermi a maga regényhőseit.

Csak véletlen-e, hogy ennek a mi regényhősünknek a huga tüneményes szépség volt a maga rövid életében, a legpoétikusabb jelenség, s a legragyogóbb beauté mindazok közül, akik a budapesti bálok parkettjén megfordultak?! Sokan sokáig emlékeztek rá, hogy ez a gyönyörü teremtés virágjában tört le; az orvosok azt mondták, hogy: a tüdővész, az asszonyok, hogy: a tánc ölte meg.

Mért hogy a szépség, a szeretetreméltóság, meg a szerencsétlenség édes testvérek?…

Azokban, akik ismerték a mi regényhősünket, a mély részvétet nem zavarhatta meg az erkölcs felháborodása. Ezeknek eszébe kellett jutnia, hogy vannak rettenetes dolgok, melyek bármilyen isten ellen való vétkek, mindenekelőtt óriás szerencsétlenségek.

Akik nem ismernek bocsánatot, vegyék figyelembe, hogy az isten ellen való vétek nem mindig alantas. Vegyék figyelembe, hogy amikor az emberek roppant tömegében jóformán csak egy energiát látni, azt, amelynek erejénél fogva az egész világ kapar és marakodik, majd ujra marakodik és kapar: az, hogy van még az emberiségben egy másik energia is, mely bár rombol és öl, de nem az étvágyból fakad – magában véve is bocsánatért kiált.

A SZÁMÜZÖTT TÉLÉMAQUE.

Nem vagyok nagy klerikus nevelés dolgában. A gyermek örök rejtély maradt előttem s állandóan bámulom a vakmerőket, akik ezen a rejtélyen uralkodni akarnak. Minő csodálatos erők szunnyadnak benne, amelyeknek életjelenségeihez a hőmérőt nem találod meg magadban! Mindegyik rébusz, mindegyik más és más s a legtöbbször oly idegen előtted, mint a fölötted világitó csillagok, melyeknek csak külső formáit ismered és sejtelmed sincs róla, micsuda világ lakik egyforma, szende fényük mögött. Ha azt véled, hogy kitanultad valamelyiket, a kinai nyelv hatvanezer betüje közül egyet tanultál meg s holnap ujra kezdheted a tanulást. Ahányan vannak, mind egy-egy külön világ; hieroglifái rejtelmes atavizmusoknak, melyeket a mult fekete fátyollal föd el előled. És te, aki talán nem ismersz egyebet, csak egy kaptafát, egy képzelt homunculust, olyan erőket vagy olyan gyöngeségeket imputálsz neki, amelyeknek talán éppen az ellenkezői érlelődnek szivében. Azért még sem félsz otromba kézzel nyulni hozzá ehhez a füstpapirhoz, melyen helyrehozhatatlan nyomot hagy minden érintés, minden vigyázatlan lehellet!…

És milyen hitványak eszközeid, melyekkel ezen az ismeretlen hangszeren játszani iparkodol! A legtisztesebb, legősibb nevelési elvek közül majdnem mindenik vitatható, némelyik tisztára galádság. A legáltalánosabb -181- principiumok között alig van egy-kettő, mely lelkiismereted előtt megállja a sarat. Meg vagyok győződve, hogy a leánygyermeket vallásossá kell nevelni; meg vagyok győződve, hogy fiut, leányt egyformán ahhoz kell szoktatni, hogy sohase hazudjék; s meglehet, ebben sincs igazam. A többi találgatás és tapogatózás. Sohase tudod, hogy mikor jót akarsz vele, nem rontod-e meg az egész életét. Igyekszel gyöngéd érzéseket oltani a szivébe? Talán el fogja sodorni a legelső vihar. Keménylelküvé, rideggé teszed? Talán meg fog átkozni, mert megfosztottad még a csalódásoktól is. Szabadjára hagyod egyéniségét s csak virrasztasz körülte? Egy szép nap talán egy szörny áll majd előtted, akinek nem érted a nyelvét.

Hát még mikor a gyermek serdül, mikor a rejtelmek kezdenek bonyolódni?! Mikor a rossz feléje terjeszti árnyékát s te a sötétségben nem látsz többé semmit?! Mikor még ő maga is hozzájárul, hogy téged lóvá tegyen?! Most kell még csak okosnak lenned, Figaro! S egész tudományod, egész bölcseséged nem áll egyébből, csak ebből az egy szóból, hogy: „Goddam!“

Valóban, nekem ugy rémlik, hogy a pedagógus kevélysége az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. Persze, más a dolog, ha a paedagógiát ugy értjük, ahogy Spártában értették. Igenis, lehet katonákká gyurni az embereket az állam érdekében; ez a mesterség, ha jó eleve kezdik, talán nem is olyan nehéz. De nevelni őket, nevelni, hogy olyanokká váljanak, aminőkké lenniök nem az állam, hanem a tulajdon érdekük kivánja – minő óriási ambició! A pedagógusnak, ha méltó akar lenni erre a névre, egyesitenie kell magában a nagy pszihológus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata minden kitünő tulajdonságát. És istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a pedagógusok a -182- kertészetre adták volna magukat, ennek a földnek a növényzetéből most már nem volna egyéb, csak páfrány és zuzmó. Ahová a pedagógus leteszi nehézkes, mészáros-kezét, nyomában nincs egyéb, csak himpor pusztulása.

Meglehet, mindez csak fantazmagória s én nem is ragaszkodom hozzá, hogy minden esetben okvetetlenül igazam van. Ha mégis előhozakodom ezzel a fantazmagóriával, teszem azért, mert okát akarom adni, hogy az iskolai nevelést kimérának tartom. Az otthon nevelését nem kritizálgatom. A szivnek mindig vannak fényes ötletei, melyeket nem lehet megtalálni a teóriák egész magazinjával. És aztán, az otthon levegőjében van valami ózon, amely rendesen helyre hozza, ami apróbb hiba esik. Az otthonban „ő“ lehetővé teszi még a nevelést is. De nevelés és iskola! Béke és Mannlicherpuska, egészség és táncolás a jégen.

Nevelés dolgában az iskolának ma csak egy szerepe van: az, hogy megismerteti a gyermekkel a bünt. Igaz, hogy később, az életben, ugyis meg fogja látni; de ez az előlegezés legalább is kétes haszonnal jár.

Ha még olyan elfogadott nézet is „in theoria“, képmutatás volna bizonyitgatni, hogy: de igenis, az iskola nevel; sőt képmutatás volna még csak várni is, hogy az iskola, mai formájában, nevelést adjon. Legyünk őszinték, az iskola „in praxi“ csak arra jó, hogy tanitson; hogy valamelyes, minimális ismerettel lássa el a gyermeket. Sőt, a meztelen igazság az, hogy rendesen még ezek a minimális ismeretek is mellékesek; az apa célja egyszerüen az, hogy bizonyos életpályára készüljön el a gyermeke, az iskoláé pedig, hogy gátakat állitson fel a kis proletárok előtt, akik azokat a bizonyos életpályákat lehetetlen számban kivánják megrohanni. Ne tessék azt mondani, hogy ez cinikus beszéd; megengedem, hogy tulságos ridegséggel fejeztem ki, -183- amit mindenki érez. Sőt hinni akarom a jobbat: hogy az iskola célja is az volna, ami az egyesé. Tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja az első ismereteket s e célból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekre, amennyi meg nem árt neki s amennyiből még benne is maradhat valami.

Tudom, hogy vannak, akiket megbotránkoztatok ezekkel a szavakkal. Akik igy hurrognak le: az iskola célja nem az, hogy előkészitsen bármily életpályára is; célja az, hogy általános müveltséget adjon s csak ez által, közvetve, preparál az életre. Az a célja, hogy általános müveltséget adjon? De vajjon ad-e s adott-e valaha? Kérdezzenek ki egy fiatal legényt, aki tavaly tette le az érettségi vizsgálatot „kitüntetéssel“, s nem fogja tudni: hogyan keletkezik a hó és jégeső, nem fogja tudni elmondani, mennyit ismert meg a civilizált világ Afrikából, mikor és hogyan, és nem fogja tudni elmondani, hogy tulajdonképpen hogy is van az a vér-keringés? Később majd megtanulja, ha kedve lesz hozzá. Nem; az iskola sohasem adott, most sem ad „általános müveltséget.“ S micsoda cél az, mely mindig megmarad célnak?

(Szinte hallom, hogy: „Igen, mert a tanitási módszer silány. De ebből csak az következik, hogy az iskola rossz“. Olyan régen rossz, kegyes uraim, hogy nekünk már iskola és rossz iskola egyet jelentenek.)

Amit az iskola valósággal megád: az három-négyszáz sornyi ismeret, jobbára történelem, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és kategóriákra, melyek a szegény fiu előtt soha sem voltak érthető dolgok s mindezen a kétes értékeken kivül még valami. Ez a „még valami“ az egyetlen haszna a kis proletárnak a sok esztendei struggle for life-ért. Az iskola megnyitotta előtte a latin kincses házat, s az iskola megkönnyitette, hogy megtanuljon egy-két élő nyelvet. -184-

Eddig vagy az egyiket tette meg, vagy a másikat. Ezentul ugy volna, hogy megteszi majd mind a kettőt.

A kilátás olyan kecsegtető, hogy az ember a legelső pillanatban okvetetlenül lelkesedik az egységes középiskoláért. De ha tulestünk a lelkesedés első mámorán, s megismerkedünk a tervezettel, örömünk megcsappan. Furcsa ez a tervezet. Különben Isten mentsen, hogy hozzászóljunk a részleteihez; nem illenék, hogy mi laikusok kritizálgassuk a szakértők dolgait. De van ebben a tervezetben valami, ami már ránk is tartozik. Azaz, hogy nincsen benne valami s ez a valami a francia nyelv.

Ezentul iskoláinkban nem fogják tanitani a francia nyelvet. Néhány ezer fiuval meg fog kevesbedni azok száma, akik Calypso iránt érdeklődnek; a jó Télémaque királyfi elveszti magyarországi klienseit.

A tervezet bájos egyszerüséggel nyilatkozik az ujitásról. A tervezet megengedi, hogy a kis proletárok, ha kedvük van hozzá, privata diligentiá-ból ezután is tanulhassanak franciául. Ha éppen nagy kedvük van hozzá.

Megengedi? Csak nem akarta talán eltiltani, hogy az iskola falain belül francia leckét is lehessen hallgatni?! Egyéb igazán nem hiányzik ebből a tervezetből, minthogy ezt is eltiltota volna!

Bizony, ebben a kegyelmi paragrafusban nincsen köszönet. A fődolog az, hogy a francia nyelvet kiküszöbölik a rendes tantárgyak sorából, hogy ezentul Magyarországon nem lesz iskola, ahol a francia nyelvet kötelezőleg tanitanák.

Igaz, hogy eddig is csak a reáliskolákban tanitották. Ezzel a „csak“-kal valahogy beértük, ha máskép nem lehetett. Végre mégis volt minden évben egy pár száz rekruta, aki az iskolából az életre nemcsak ballasztot vitt magával. -185-

Nem volt ez olyan csekélység, mint azok gondolják, akik a francia nyelvet egy kis szabadkézi rajzért áldozták fel.

Mert a legnagyobb részt ennek a megunt, számüzött Télémaque királyfinak köszönhetjük, hogy a magyar tudományos törekvések megszabadultak attól a megalázó, gyilkos német gyámságtól, melynek igájában a legderekabb képességek is évtizedeken át szolgai munkára voltak kárhoztatva. Télémaque királyfi tette, hogy az általános irodalmi szinvonal legujabban olyan nagyot emelkedett; hogy izlésünk megtisztult, hogy látókörünk kiszélesedett. Télémaque királyfié az érdem, hogy a magyar festők és szobrászok megujhodott kedvvel, lázas munkával hozzák helyre a sok esztendei mulasztást, s hogy lemondva a strucc-szárnyalásu német géniusz imádásáról, kinyilt szemmel méltóbb ideálokat keresnek. Télémaque királyfi tette végre, hogy valahára van egy európai nivóju szinházunk, hogy a magyar szinészeknek nem kell elbujniok az idegen müvészek elől, s hogy Budapest közönsége épp olyan kényes, szigoru izlésü, mint a Boulevard des Italiens-é.

Ez a Télémaque királyfi, aki aránylag rendkivül rövid idő alatt ilyen jelentős hasznunkra vált, még ezután is tehet szolgálatokat a magyar géniusznak. Legalább egyelőre jó lesz, ha nem bánunk vele kurtán. Van még egy és más tennivaló, amihez mindig el fog kelni némi francia izlés.

Kegyelmet hát a szegény Télémaque-nak! Kegyelmet neki, szakértő uraim! Ne mondhassa el senki az egységes középiskoláról, hogy: amit tanitani fog, összefoglalása mindazoknak a dolgoknak, amelyek az életben fölöslegesek, s hogy ami áldásai közül a legtöbbet ért volna, kimaradt belőle.

AZ ÉRDESSZAVU MIRÁKOLÓ.

A cár beteg volt s a világ minden hirlapjában sürün lehetett olvasni ilyen tetszetős apró történeteket:

… Mialatt a fehér cár, minden orosz országok császárja, akitől egykor milliók reszkettek, tehetetlenül vergődött velencei csipkével diszitett s gonddal, nyugtalansággal tömött vánkosán, a fehér palota márványlépcsőin egy igénytelen alak lépdelt fölfelé, szürke kabátban, furkós bottal és sáros csizmában. A lakájok el akarták állani az utját s a hopmester azzal lépett elébe, hogy a cárhoz ilyen öltözetben nem szokás beállitani. De az igénytelen alak csak annyit felelt, hogy: „A frakkommal nem fogom meggyógyitani“ s egy jól irányzott oldallépéssel elháritván az alkalmatlan hopmestert, belépett a beteg uralkodó termeibe. Egyenesen a cár ágyához tartott s ott izgatottan nézegetett körül. „Pfü, micsoda levegő ez! – kiáltott fel. – Nyissák ki mindjárt az ablakot, ha eddig még nem volt annyi eszük!“ S ezzel kipökött a padlóra. Amire a cár főhadsegéde, Boisberthelot gróf odasugott La Vieuville Bertrandhoz, a szárnysegédhez:

Az igénytelen alak ezalatt levetette csizmáit, hogy közelebbről dögönyözhesse meg a cárt, a csizmákat megőrzés végett átadta a cárnénak s a következő pillanatban -187- siketitő orditás hangzott fel: a minden Oroszországok cárjáé, kit az erélyes massage szerencsésen fölserkentett szomoru apathiájából.

Az udvarfiak és udvari dámák pedig csodálattal eltelve, adták szájról-szájra a Boisberthelot gróf szavát:

… Nikolájevics Vazul nagyherceget esztendőkkel ezelőtt nehéz hallás és rossz látás gyötörte. Minden kitünőség lemondott immár a nagyherceg szeméről és füléről. Végre, valakinek az udvarnál eszébe jutott egy moszkvai igénytelen ember, aki addig inkább csak egyszerü modoráról, mint gyógyitásairól volt hires. Az igénytelen embert meghivták Pétervárra s bár ez csak dörmögve engedett a meghivásnak, a nagyherceg meg volt mentve, mert az igénytelen moszkvai orvos alig három-négy pofon alkalmazásával visszaadta a nagyhercegnek látását és hallását.

A meggyógyult beteg már akkor ki akarta fejezni háláját orvosa iránt, mikor még szikrázott a szeme a kurától, s százezer rubelt küldött az igénytelen moszkvai tudósnak. De az igénytelen moszkvai tudós visszaküldötte a pénzt a következő egyszerü sorok kiséretében: „Nekem több a pénzem, mint magának. Nem szeretem, mikor a bolha köhög.“

… Szaharjin, amily kevéssé respektálja a világi finnyásságokat, épp oly önfeláldozó jótevője a szegényeknek.

Nemrégiben egy szegény, hárászkendőbe burkolózott, -188- tizenhárom éves leányka kopogtatott egy nagyuri palota kapuján.

– Mit akarsz te, csámpás?! – kérdezte a házigazda érdes hangon, mely azonban a szeretet melegétől rezgett.

– Szegény özvegy édes anyám nagyon beteg. Nincs betevő falatunk sem. Tanár ur, legyen kegyelmes hozzánk!…

– Nos, kis mamlasz, csak lódulj haza. Majd meglátjuk – szólt kedélyesen az igénytelen alak, humorosan kollintván fejbe a leánykát.

Aztán személyesen kocsiba ült és személyesen elhajtatott a szegény asszony lakására.

– No vén banya, miért vajlogatunk? – kérdezte az igénytelen alak, vidámságot sugározva a komor szobába.

Az igénytelen alak megtapogatta a csuf öreg asszonyt, aztán személyesen leült receptet irni, személyesen kifizette az egész orvosságot és személyesen eltávozott.

De hisz ön régi, kedves ismerősünk nekünk, nagyhirü tanár ur! Ismerjük kedves családját és egész uri rokonságát, s igazán csodálkozunk: hogy önhöz még nem volt szerencsénk, hogy nevét ilyen későn kapja szárnyára a hir!…

Tudjuk, hogy kedves papája a regényekből és a szindarabokból -189- jól ismert vén tengeri farkas, akinek mord külseje alatt olyan arany sziv dobog… tudjuk, hogy édes mamája az Alma Mater, aki ugy látszik, arra oktatja fiacskáit, hogy: „Gyógyitsatok, lelkem, pofonokkal, mert egyébbel ugy sem igen lehet gyógyitani“, s tudjuk, hogy kedves nagynénje: Angotné asszony, a piac kedélye, aki olyan, de olyan vidám, amig nem a maga bőréről van szó!…

És ismerjük cousin-jeit is, akik nálunk hasonló kedélylyel gyógyitják a szegényeket, s akik olyan müvészien el tudják rejteni arany sziveiket a tiszteletreméltóan rideg külső alá. A bot-csinálta és bot-ápolta betegek meg-megfordulnak néha nálunk is egyik-másik klinikán avagy a kórházakban. De mert ismerjük származását és rokonságát: a távolból is megértjük önt s a távolból is méltányoljuk nagy tehetségét. Mint környezetének, nekünk is imponál humorával, melyet nem zavarhatnak meg az élet apró nyomorúságai, egyszerüségével, mely nem ismer tekinteteket se le-, se felfelé, s hivatásának végtelen tiszteletével, mely nem tür meg maga mellett semmiféle regardot dolgok avagy emberek iránt.

De kiváltképpen két tulajdonságával imponál ön nekünk jobban, mint a szindarabok és regények jószivü strázsamesterei, zsandárai és börtönfelügyelői.

Az egyik, ami önnél bámulatba ejt: önmaga iránt való tiszteletreméltó, impozáns bizodalma. Ön bizonyos benne, hogy egy gorombaságára, legrosszabb esetben botjának egy érintésére minden betege kétségtelenül, okvetetlenül meg fog gyógyulni. A féltudós ugyan azt tartja, hogy az orvos nem gyógyithat, csak könnyithet, foltozhat, de ön feltétlenül bizonyos benne, hogy a betegeit meg is fogja gyógyitani. Mert ön, ismert aranyszivével, másképp csak nem bánhatnék érdesen szerencsétlen -190- nyomorultakkal, ha nem tudná határozottan, hogy vissza fogja adni nekik az életet?! És ha ezek közül a kedélyesen kezelt betegek közül véletlenül csak egyetlen egy is elhaláloznék, ez az egy be volna csapva, mert hisz alkalmasint csak a gyógyulás reményében tette zsebre az ön eredetiségeit.

A másik, ami mindenekfelett imponál önben: az igénytelensége. Ön azért a végtelen tudományért, amelylyel csalhatatlanul meg tudja mondani, hogy betegének vagy ez, vagy más valami a betegsége, amelylyel csalhatatlanul ki tudja jelenteni, hogy „contra vim mortis non est medicamen in hortis“ – nem kiván egyebet, mint hogy nagyherceg és muzsik ugy tisztelje az ön eredetiségeit, mintha ezek magának a hatalmas Mors imperatornak uri szeszélyei volnának. Holott ön azt is megkövetelhetné, hogy halódó muzsikok, nagyhercegek és cárok térdepelve rimánkodjanak öntől egy kis nux vomicát. A haldokló tudvalevőleg képes minden megalázkodásra. Talán még ön is képes lesz egy kis alázatosságra abban a kritikus órában.

Avagy csalódnánk? S ön csak egy szegény ördög, nagyhirü tanár ur? Egy szegény ördög, aki éppen olyan, mint más s csak azért hordja a durvaság álorcáját, mert ez imponál? S csupán ugy játszsza a mumust, amint némelyik szegény béres a kisértetet játszsza, aki a padlásra jár egy kis szalonnára? Ugy volna talán, hogy ön is szeretne emberségesen bánni az emberekkel, de nem teheti, mert: élnie kell, mert: pózolt érdessége a kenyérkeresethez tartozik, mert: mundus vult decipi, ergo decipiatur? Ha igy volna, igaz részvéttel vagyok a nagyhirü tanár ur iránt.

LESSEPS.

Nem lehetett egy szó, egy hang, egy sóhajtás nélkül menni el a Lesseps ravatala mellett. Ha valami, ez a Circum dederunt még alázatosságra tanithatott bennünket. A szegény halhatatlan – mert kegyelemből a halálában is „halhatatlan“ maradt, – aki most már a mindig szives vendéglátó Pére Lachaise lakója, egy csodálatos élet szomoru tanulságait hagyta maga mögött. Valóságos mese volt ez az élet, csakhogy modern mese, amelyben sok a fantasztikum, amely azonban nem a mesebeli örök boldogsággal, hanem a végzettragédiák megrázó fordulatával záródik. Sorsának röpte már-már a csillagokat érte s az impozáns „hajtalék“ abban a mélységben végződött, ahová a szakadékok kis gnómjai is csak megdöbbenéssel tekintenek alá. Ha valamikor, ugy akkor, mikor a Pére Lachaiseben elhangzott Et cum Lazaro hirét a telegráf és a kábel szerte röpitették mind az öt világrészbe, a kereskedőktől hangos nagyvárosokba s a sárgaláz vidékeire, ahol nem laknak megfinomult emberi lények, csak vad, ős-emberek, ahol csak egy-egy magános mérnök csinálja a civilizációt nem tudni kinek a hasznáért: eszünkbe juthatott a Bossuet mennydörgése: „Csak az Isten nagy!“

Vajjon azok, akiknek nevét rózsalánccal köti a hir a nagy cselekedetekhez, kétségtelenül, okvetetlenül -192- nagy emberek-e?! Vajjon Isten választottjai-e mindannyian, vagy a legtöbben csak a vak sors játékszerei?!

Az utilitárius felfogás – és ó, mennyire megnyerte és mennyiszer teherbe is ejtette ez a világnézet a mi korunkat, amelyben minden kicsinyes, kivéve az általános versengést, mely oly formidáblisan nagyra nőtt! – a kalmár-logika, a kalmár-kritika nem habozik. Neki csak egy cinosurá-ja van: a hatás, a siker s csak a kézzelfoghatóból, a készpénzre válthatóból következtet vissza az x-re, az ismeretlen erőre. Kihagyja számitásából, hogy a hatásnak, a sikernek az emberi gondolaton s az emberi energián kivül hány és hány másféle faktora van; nem törődik vele, hogy a céget jegyző emberi erő mögött a kedvező szelek s szelid vizek minő hajtó erővel dolgoztak. Csupa bók az emberi erő iránt, föltéve, hogy a siker eszkontálható; viszont az nem erő neki, mely megtört az elemek hatalmán s a balszerencse ellentállásán. A zseni, akit elvisz a sárgaláz, nem volt zseni; csak gyönge ember volt, akinek ki kellett volna tartania. Másfelől, aki valamit produkál, ha nem is tett egyebet, mint hogy megnyerte a nagy lutrit: a legrosszabb esetben ördöngősen ravasz fickó, akivel számolni kell.

És hány embernek a nevéről neveztek el már csillagokat, akiknek esetleg kihuzták a számát, akiknek véletlenül megjött a csillaguk!

Ez a történeti felfogás, a taine-izmus in absurdis; egy kis ravaszkodás azzal a sark-igazsággal, hogy mindennek ugy kellett történnie, amint történt. Ravaszkodás, mely nem lát az orránál tovább s mely ha következetes akar lenni, felállitja ezt a tételt is: „mindaz pedig, ami nem történt meg, egyszerüen lehetetlen“. S vannak, akik elmennek idáig.

Ennek a felfogásnak a kis tőkései hamar elkészültek -193- a Lesseps Ferdinánd megitélésével. Megalkotta a Suez-csatornát, mely hasznára lett millióknak, tehát nagy, igen nagy ember volt; nem tudta megcsinálni a Panama-csatornát, amiből kára lett millióknak és millióknak, tehát gazember volt.

De hát igazán övé volt-e a Suez-csatorna minden dicsősége?! S igazán övé volt-e a Panama minden szégyene?!

Ugy látszik, mintha a nagyságához nem férne kétség, legfeljebb a bünösségéhez. S bünös volt-e, vagy csupán könnyelmü: ezt a kérdést, miután jogilag letárgyalták, nem bolygatták többé, hanem letakarták nagyságának a palástjával.

Előbb, miután nevét ráirta Európa mappájára, elhalmozták minden dicsőséggel. Elnevezték a nagy franciának, megválasztották „halhatatlan“-nak. Csak egy dicsőségre kellett haláláig várakoznia. Arra a dicsőségre, hogy Vilmos császár kinevezze őt a világegyetem legnagyobb emberének.

Ez is megtörtént. A kiváló tehetségű kritikus és zeneköltő, aki már sok arcképkészitőt nevezett ki festőmüvésznek, aki kinevezte Ohnet-t a legnagyobb francia regényirónak, nem tudom kit a legnagyobb káplárnak, nem fösvénykedett, mikor elérkezett az idő, hogy Lesseps-szel szemben is kitegyen magáért. Nyilván ugy vélekedik, hogy hasonlóan Szent Ágneshez, aki üres kötényéből rózsákat osztogatott, csak a zsebébe kell nyulnia, hogy annyi dicsőséget osztogasson szét belőle, amennyi neki tetszik.

De bármint vélekedik, szép tőle, hogy juttatott a készletéből Lesseps Ferdinándnak is. Annál szebb, mert alighanem ez az utolsó dicsőség, amelyben a suezicsatorna hőse részesült. -194-

Még el sem földelték szegényt s a nagyságot máris megkezdték visszalármázni róla. A rögtönzött biografiák kisütötték, hogy a legjobb esetben is, ezt a nagyságot nem jelentette előre semmiféle signum, semmi ama prodigiumok közül, amelyeket Livius emleget. A zsenialitás kissé későn tört ki rajta, s ha esetleg hatvan éves korában talál meghalni, a neve örökre ismeretlen marad. A diplomata mesterségbe született bele, de erről a pályáról, a dicsőségnek minden aprópénze nélkül, önkéntelenül kellett lemondania. Valóban alig képzelhető tökéletesebb bukás, mint az, amely a Lesseps első „karriér“-jének véget vetett. Odillon-Barrot olyan megbizással küldötte Rómába, amelynek céljával minden francia ujságolvasó tisztában volt. De Lesseps félreértette instrukcióit, s ugy diplomatizált, hogy a francia érdekek csak ugy rittak bele. Oudinot generális, a francia csapatok fővezére, nem is hederitett a szerencsétlen küldött intézkedéseire, s mikor Lesseps ezért kérdőre vonta, a teljhatalmu megbizott urat egyszerüen ostobának nevezte. A diplomata kardot rántott, s a katonáknak ki kellett nevetniök a szegény diplomatát. Lesseps panaszkodó levelet küldött haza, s mig Rómában, amelynek eddig csak szivességeket tett, minden bajért őt tették felelőssé s gyilkossági kisérleteket követtek el, ellene, a külügyi hivatal nem is felelt a levelére, ellenben elmozditotta az állásából, bolondnak deklarálta, fegyelmi eljárást akasztott a nyakába, s hivatalosan megállapitotta, hogy Lesseps az ő utasitásai ellen cselekedett, ami meglehetősen ritka dolog a diplomácia botránykrónikáiban.

De ha a Lehrjahre nimbusza szétfoszlott a detektivszerepre is vállalkozó tájékozódó-kedv tolvajlámpájának világosságánál, ime, a Wanderjahre dicsősége sem teljes többé. Kiderül, hogy a szuezi csatorna ideájának -195- atyja tulajdonképpen Lepère tábornok, Bonaparte egyiptomi expediciójának vezérkari főnöke volt, s ezzel az ideával, mely megfordult már a fáraók idejében is, Lesseps csak a Lepère könyvei révén ismerkedett meg. Kiderül továbbá, hogy a szuezi csatorna munkálatainak valamennyi terve egy osztrák mérnöktől való – ki tudná a nevét?! s az egész plánumot, melynek végrehajtása akkora dicsőséggel járt, Lesseps meg a szuezi csatorna-társaság csak megvásárolta. Sem az idea, sem a tervezet nem a Lessepsé; Lesseps ennek a kanálisnak inkább csak a Vespucci Amerigo-ja volt. De miben állna hát akkor nagysága, ez a világraszoló nagyság? Övé a végrehajtás érdeme. A vállalkozásnak temérdek akadálya volt: a porta bizalmatlansága, az angolok féltékenykedése, az általános kishitüség. Ezeket az akadályokat győzte le a Lesseps hite, szivóssága és akaratereje.

Csakhogy – mint az Ál-jó-emberek Bassecourt-ja mondaná – csakhogy hová lett volna ez a hit, ez a szivósság és akaraterő a Szaid pasa barátsága, az Izmail pasa financiális zavarai, s a Napoleon császárnévá felcseperedett Montijo Eugéniának holmi apró udvariasságokkal meghóditott, szives jóindulata nélkül?! Sors bona, nihil aliud.

Szó sincs róla, ebben a kritikában nagyon sok a tulzás. Ez a kritika nincs távol attól, hogy ekképpen nyilatkozzék: „Istenem, hát olyan nagy dolog az emberiség életében, ha az indigót valamivel hamarább lehet áthozni Indiából?! Láttunk már ennél nagyobb szeleket is!“ Amivel bizonyára csak a legfrivolabb felfogás állhatna elő. De ha sok is a tulzás ebben a kritikában, jegyezzük meg, hogy ez a kritika soha se a gondolkozás, hanem mindig csak az akció nagy embereit ostromolja, akik, valljuk meg, soha se lehetnek meg, -196- soha se boldogulnak kitünő dolgozótársak, véletlen segitségek nélkül, amelyek, legyenek hatalmas pártfogások vagy kedvező szelek, soha se alkalmatlankodnak, mikor arról van szó, hogy a szerencsés cégjegyző besöpörje a dicsőséget.

S valóban csak ez volna az emberi nagyság, ez a mindenre kész vállalkozási kedv, mely el van szánva rá, hogy hatot vagy vakot vet, ez a különös energia, melynek legfőbb erénye a csökönyösség, s mely oly nyomorultul függ a hatalmasok pártfogásától, a kicsiny emberek hitétől, s a kedvező szelektől?! Nem, valóban láttunk másféle nagyságokat is. Darwinnak, hogy megváltoztassa az emberiség egész gondolkozását, hogy eltörölhetetlen nyomot hagyjon maga után, nemcsak a térkép egy kis pontján, hanem ezen a kerek földgömbön mindenütt, nem volt szüksége kedvező szelekre. Lavoisier-nak nem volt szüksége a hatalmas pártfogókra, s Laplace-nak nem a kicsinyek hitére.

Igenis, van egy emberi nagyság, mely független a klima kegyétől vagy kegyetlenségétől, melyet nem törhetnek meg a kedvezőtlen szelek, melynek jótékonysága nem függ az apró véletlenektől. Igenis, van emberi energia, mely különb a közönséges energiánál s mely vetődjék erre a térre, vagy amarra, jó és balszerencse közt, mindig életjelt fog adni s theatralis sikerekkel vagy azok nélkül, mindig kivételes és ritka emberi energia marad. S talán csak ez a nagyság az, amely igazi.

A természet az erőket nem egyenlő méretekben osztogatta szét, s végtelenségének pazarságában nem törődött vele, hogy a különböző erők minő emberi célokra fognak szolgálni, s minőkre nem. Az erőhöz nem kötötte azt a föltételt, hogy okvetetlenül földi sikerek atyja legyen; s ha erő a füszeres munkája, amely gyümölcsözik, bizonyára hatalmasabb erő az óceán -197- hullámverése, mely haszontalanul törik meg a part fövenyén. A természet neveti az utilitárius elméletet.

A megindult reakció máris perspektivát nyit arra, hogy a történetirás, amint nálunk sokkal hidegebben fogja tekinteni a szuezi-csatorna megalkotójának dicsőségét, másrészt sokkal enyhébben fogja megitélni azt, amit mi a Lesseps szégyenének neveztünk.

Nem, a világegyetem legnagyobb emberében nem volt meg a világegyetem legnagyobb találékonysága. Még mindig elég szivósnak érezve magát, egy csodálatos presztizs-zsel gazdagabban, másodszor is meg akarta csinálni Szuezét, milliók és milliók hasznára; ugy tett szegény, mint az a szinmüiró, akit a siker karjára vett, s aki nem tud egyebet, mint még egyszer megirni ugyanazt a darabot. Ugyanazzal a hittel, ugyanazokkal az eszközökkel és sokkal több chance-szal látott ugyanahhoz a dologhoz; és ebből lett: Panama.

A szelek ezuttal nem kedveztek. A tervezet nem volt olyan jó, mint az első, s a szoros százszor több pénzt nyelt el, mint a Szuez-kanális. Sokkal több millió állott rendelkezésre, mint akkor, de még több kellett, mindig több, képtelenül sok millió. Azzal, ami megvolt, nem lehetett se előre menni, se hátra. S az akció embere, a praktikus ember tudta, hogy mikor minden pénzforrás elapad, akkor csak egy energia, egy modern erő van, amely pénzt teremthet a föld alól is, s ez a modern erő: a reklám. Hogy tehát megmentse a már elveszett pénzt, visszaszijja a részvényesek hasznát a pokolból, s visszaszijja dicsőségét a tenger fenekéről, egy pár gyertyát gyujtott az ördögnek, a reklám ördögének (szép kis kivilágitás volt, annyi bizonyos), s megszerzendő a milliárdokat, feláldozott néhány milliót -198- a Moloch céljaira. Ő maga egy garast se látott ebből a pénzből, talán nem is tudott az egész históriáról, csak aláirta a nevét, oda, ahová kivánták, talán közben dajka-nótákat dudolt az unokáinak s a paralitikusok boldog mosolygásával dadogta el, hogy aláir mindent, csak hagyják békében… De hát visszaélt a részvényesek bizalmával. Ha a dolog sikerül, ő a világür legnagyobb embere, de a szerencse cserben hagyta, mint Law-t s Lesseps Ferdinándot „csalás“ miatt öt évi börtönre itélték.

Ennek a nyolcvankilencesztendős paralitikus öreg embernek a nevét ugyanaz a Hit mocskolta be, mely esztendőkkel ezelőtt a frazőrök előtt megtette őt a világegyetem legnagyobb emberének.

KILIÁN KIRÁLY.

Württemberg tekintetes királyáról, szégyenemre vallom meg, édes-keveset tudok. Minthogy a velünk barátságos lábon élő Németországban a jobban javadalmazott hivatalok egyikét tölti be, meg vagyok győződve róla, hogy tele van minden magán- és közjogi erénynyel, sőt megvannak benne a würtembergi géniusznak kedves, saját külön nemzeti erények is. Ugy hiszem, kitünő s többszörös családapa; ugy hiszem, hogy szigoruan alkalmazkodik a német birodalom ügyviteli szabályaihoz, s aláirásaiban nincsen restancia; ugy hiszem végre, hogy mint a jó asszonyoknak, neki sincsen története. Némi igyekezettel elképzelem, hogy egyik legkedvesebb foglalkozása: fényes csákóban és fényes gombu uniformisban az ablaknál állni, s nézni, hogyan egzecéroznak a katonái, akiknek a gombjai szintén fényesek. Elképzelem, hogy szereti a sört, hogy a De bello gallico csak egy kinos, fölötte kinos emlék rá nézve, hogy korán kel és korán fekszik, s hogy kedves nótája: „Die Deutschmeister, die Deutschmeister…“ A nevét azonban már csak hosszas habozás után tudom megmondani. Mindent összevetve, abban kell megállapodnom, hogy bizonyosan Kiliánnak hivják. Mert: ő megy legelül, a nagy csizma ő rajta van. Aztán meg: néprajzi bizonyosság, hogy a würtembergi anya mikor felocsudik fájdalmából, könnyei között mosolyogva nem azt kérdi, hogy „Fiu?“ – hanem azt, hogy: -200-

Igen, őt bizonyosan Kiliánnak hivják… és amikor a közönbös Klio rávéste érctábláira, hogy: V. Károly császár fölvette a földről a nagy szobrász leejtett kalapácsát, a Sors könyvén dolgozó szomoru párka bizonyára a következő szavakat iktatta albumába:

„Ennek az esetnek a pendant-ját – párját és egyben ellentétét, kiegészitő felét – 1895-ben Würtemberg egy szülöttje fogja produkálni, akinek neve természetesen Kilián lesz.“

A pendant megvan. Kilián király udvari páholyában ült, s tekintete ez egyszer nem katonái fényes gombjain édelgett, hanem a szinpad felé irányult. Kabátját érdemrendek boritották, s az érdemrendek alól mély meghatottság készült kitörni. A szinpadon egy halovány, festetlen arcu hölgy zokogott, az ajtófélfára borulva; bizonyos Duval Armand urat siratott, aki elég izléstelen, elég balgatag volt elhagyni a halovány, festetlen arcu hölgyet. Kilián király jóakaratulag nézett az elhagyott Ariadné-ra, táborkara helybenhagyóan bólingatott a szinpad felé; a földszint figyelme megoszlott a valóságos király s az álmok királynője között; majd legördült a függöny s egy alig észrevehető kegyes jelre a hadnagyok és kadétok ugyanolyan hévvel verdesték össze tenyereiket, aminő hévvel táncolni szoktak az udvari bálon.

S a következő percben Duse Eleonórát rendkivüli kitüntetésről értesitették. Sziveskedjék megjelenni az udvari páholyban az a szerencse várja, hogy ő felsége személyesen fog gratulálni mai sikeréhez.

A Kilián király szép és tartalmas életében bizonyára voltak meglepetések is. Például, igen meg lehetett -201- lepetve 1871-ben, sőt valószinü, hogy ebből a meglepetéséből még most sem tért egészen magához. De még ez a meglepetés is csekélység lehetett ahhoz a lelki állapothoz képest, amelybe előkelő személyét a Duse asszonyság felelete ejtette. Ez tudniillik igy hangzott:

– Minthogy az udvari páholytól a szinpadig éppen csak akkora az ut, mint a szinpadtól az udvari páholyig: amennyiben ő felsége ismerkedni kiván, ne terheltessék a szinpadra fáradni.

A felelet szövegezését kiválóan elmésnek éppen nem mondhatni. Hogy a velencei népiskolák a stilus iránti érzéket nem fejlesztik valami tulságosan, s hogy a nagy tragikák sem felejtik el egyhamar a kis komédiásnék nemzetközi jargonját: ezt a régi tapasztalatot a fentebb idézett madrigál bizonyára csak megerősiti. De ha az üzenet nem arrogálhatta, hogy az arany mondások között foglaljon helyet, egy jó tulajdonsággal mégis dicsekedhetett. Impertinensen világos volt, annyi bizonyos.

Kilián király inkább csak ezt a jó tulajdonságát méltatta s kevésbbé vetett ügyet a stilus gyöngéire. Mert nem sietett le a szinpadra, nem kereste elő legédesebbik mosolyát és elragadtatásának legesleginkább olvadó hangjait, nem tette koronáját a bájos Kevélység festékes bödönkéje mellé, nem támasztotta királyi pálcáját a Földközi-tenger pingált másához, nem hajolt meg a Duse asszonyság stilusa előtt, mint Musset a Rachel ortografiájával szemben, nem köszönt a tűzoltóknak, a statisztáknak és a ruhakosaras öreg asszonyoknak: hanem haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy Duse asszonyság többé nem léphet fel; Duse asszonyság sziveskedjék beszünni vagy legalább is máshol játszani.

És másnap Duse asszonyság elutazott, változatosságban -202- és dicsőségben gazdag életének legnagyobb diadalával, mely a maga nemében bizonyára első a szinjátszás történetében.

– Mégis csak hallatlanok ezek a komédiásné ténsasszonyok! Ugy nőnek ki a földből, mint a dudva; a ghettók, a nagyvárosok szennyes utcái, a házmesterlakások teli vannak jövendőbeli star-okkal. Felnőnek isten nevében, mint a paréj, távol a nagy betüktől, a szép dolgoktól, a tiszta emberektől, a templomtól és mindentől, ami civilizáció. És egyszer csak előállanak azzal az arroganciával, hogy ők majd művelni fogják a kedélyünket s megmagyarázzák nekünk a rejtelmesen szépet. Nincs egyebük, csak a beszédes szemük, mely lelket hazudik, a fiatalságuk, mely rendkivül gyorsan kopik, mert a szinpadon s a háboruban töltött évek duplán számitanak, no meg az asszonyiságuk, mely rendesen kiáltó, s mely náluk számos esetben még nem jelenti a nőiességet. Pertu vannak a tűzoltókkal, szobalányul használják a mamájokat, elfogadják a jutalomjátékukra gyüjtött emlékeket, alkusznak az imprezáriókkal, mint a kupecek s megfigyelik az édesapjok halálát, hogy „reálisabban“ játszhassanak. De mert az ujságok mindennap nagyokat hazudnak róluk, mert a gyerekes kiváncsiságot szolgáló sajtó minden lépésöket regisztrálja, mert exaltált emberek áradozva magasztalják a mókázásukat, avagy tragikus rikkantásaikat, mert a tömeg, abból a csekély művelődésből, amit a szinházban szerezhetni, nem igen őriz meg egyebet a személyökre való emlékezésnél: utoljára maguk is elhiszik, hogy ők valakik. És noha jogot formálnak azokra a dolgokra is, melyekről az uri társaságban -203- élő nőknek le kell mondaniok: nem elégesznek meg bukétákkal, a rajongók, a kiskoruak, a léhák és a tömeg hódolatával, hanem megkövetelik a tiszteletet is. Pedig minden dukálhat nekik: a tapsok, a luxus, melyet megszerezhetnek, az imádat és a szerelem, melyet tömegesen keltenek, minden, ami tetszik, csak a tisztelet nem. Mert, ha olykor a személyök méltó is minden tiszteletre; ez a tisztelet soha se illetheti meg a mesterségöket. De ime, nem elég, hogy olyan föltétlen respektust követelnek, amelyet a világtól csak gyöngédségből kaphatnak ajándékba: ha valamire viszik, immáron ők tagadják meg a tiszteletet azoktól, akiknek ehhez törvényadta joguk van, s akik elődeikben már századokkal ezelőtt fényes csákókban nézték az ablakból katonáik csillogó fegyverét. Hát ez hallatlan és én megmutatom ennek a Reklám-királynénak, hogy velem nem packázhat.

Ilyenformán gondolkozhatott Kilián király és mert az előitéletekben mindig van egy szemernyi igazság, nem mondhatni, hogy nem volt oka némi boszuságra. A Sudermann Magdája, aki oly roppant magamegelégedéssel sétáltatja meg az apai házban pompás toilette-jeit meg az idegenben ráragadt francia szavakat és fesztelenséget, néha igazán kiállhatatlan. Ez a hölgy másféle mértékkel mér magának és másféle mértékkel a kivüle eső emberiségnek. S a tiszteletet, melyet magának megkövetel, csak az asszonyi szeszély jogán tagadja meg attól a gondolkozás-módtól, mely elüt az övétől. Ez nem szorul bizonyitásra.

Mindamellett tévedésben volt a boszus Kilián király. Egy pillanatra megfelejtkezett róla, hogy: a nemesség kötelez s minél dicsőbb nemesség, annál többre, annál inkább határtalanul. Megfelejtkezett róla, hogy a história mindig különösen kegyelte azokat a királyokat, -204- akiknek az udvariassága elég gazdag volt rá, hogy ne csak egyes udvarhölgyeknek jusson belőle, hanem minden dámának: A Nő-nek épp ugy, mint a Favoritáknak.

Tévedésben volt továbbá, mert a szóban forgó asszonyság, ha másképp gondolkozott a nagyvilági szokásokról, mint ő, viszont nem várt és nem kért tőle tiszteletet. Ez a különös asszonyság nem igen kereste se a tömeg, se az ujságirók, se az imprezáriók, se a főranguak hódolatát, ugylátszik, a királyokét sem. Nem követelt tőlük se figyelmet, se elismerést, se poziciót a társaságban, semmit. S ha nem volt kegyes kedvében, ugylátszik, viszont nem is adósa senkinek.

Tévedésben volt végre Kilián király, mert: vagy vannak ezen a kopár hegyfokon tiszteletreméltó dolgok, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ugy mért volna kivétel a rang és a hatalom?! S ha vannak, akkor nincs tiszteletreméltó polc, amelylyel ne volna egyenrangu az a függetlenség, amely nem szorult senkire, semmire, amelynek nem kell semmi és senki ezen a világon.

SZEM-JONGLEUR-ÖK ÉS TROUBADOUR-OK.

Az emberi szemben titokzatos erő lakozik. Ez az erő ámulatba ejti és megigázza a fenevadakat, részeggé teszi a kigyókat és az operett-minisztereket, tömegesen üzi a Dunába a szegény varróleányokat, meglágyitja a börze-csaták mezőin edzett sziveket, és kiáltó ostobaságokat követtet el a legzseniálisabb uzsorások gyermekeivel. Az emberi szem hatalmának nem látni a végét, s az emberi szem hatalmaskodása ezer és ezer formában nyilatkozik meg.

Mégis, mindnyájan elcsudálkoztunk, mikor az iskolában arról értesültünk, hogy a mulatságos ó-korban és a gyászos emlékezetü középkorban éltek férfiak, akik az állatok beleinek futólagos megtekintése után, avagy egy horoszkóp üveglencséjéről olvasva, megjósolták a legközelebbi csatákat és a legközelebbi szerelmeket. Nem azon csudálkoztunk, hogy egyáltalában akadtak ilyen férfiak, hanem azon, hogy az üzlet virágzott, s hogy ezek a férfiak, a szemük erejéből ettek és ittak, ruházkodtak, kirándulásokat tettek és szeretőket tartottak.

Az ember, kivált az iskolában, hajlandó lenézni a fent emlitett korokat. Gyermeki lelkünk ártatlanságában azt hisszük, hogy csakis ezek a rég letünt idők türtek meg efféle exisztenciákat. Mikor aztán kilépünk a -206- komtempláló életből a cselekvő életbe, észrevesszük, hogy ezen a világon minden örökkön ismétlődik. Észrevesszük, hogy azok az exisztenciák, melyeken egykor oly igen elcsodálkoztunk, ma is megvannak, és bár változatosabb formában, több leleménynyel, de ma is ugyanazt a mesterséget üzik, amelyet elődeik. A haruspexek ősi fajtája ma is él s ma is megkeresi a kenyerét szemének büvös erejével. De nemcsak kitart, szaporodik is.

Azok számára, akik érdeklődnek a természethistóriai apróságok iránt, följegyezhetjük, hogy legutóbb a következő uj spécieseket különböztette meg a tudományos kutatás a haruspexek népes családjában:

1. Az államjós betümoly. (Graphologus politicus.) Leginkább Németorszgában tenyészik. Ott fogták közelébb azt a hatalmas példányt is, amelyet nem ajánlhatunk eléggé az anthropologiai muzeumok figyelmébe.

A haruspexeknek ez a gyönyörü példánya nem szemlélhetvén meg ez idő szerint Vilmos császárnak a beleit, Németország legnagyobb tósztozójának kézirását tette vizsgálódásának a tárgyává. Ez alapon kifejtette, hogy a császár álló betüi olyan jellemre mutatnak, melynek főtulajdonsága az, hogy csak hosszas ingadozás után határozza el magát, de viszont annál makacsabbul ragaszkodik elhatározásához. Majd kiindulva ebből az elhatározottan ingadozó, s ingadozásához makacsul ragaszkodó lélekből, visszafelé megfejtette Németország egész történetét, s megjósolta, hogy hosszas ingadozások után még egyebek is fognak történni Németországon.

A haruspexeknek ezt a remek példányát nem zárták kalitkába. Ellenben Vilmos császár megküldötte neki Aegirhez intézett dalát, továbbá azokat a pillanatfölvételeket, melyeket komornikairól készitett, s megigérte -207- neki, hogy felséges kezeivel fogja kihuzni hü szolgája fogát, ha hü szolgájának erre szüksége lesz.

A grafológusok válfajából Magyarországon csak két kisebb rendü spécies ismeretes. Ezek: a betüző szu és az okmányszaglár döntnök.

2. A betüző szu. (Graphologus vulgaris.) Ártatlan és szerény. Mindennapos penzuma ilyenformán hangzik:

„Nagysád dült betüi szenvedélyes szivre vallanak. A hajszálvonások sok lelki finomságot árulnak el. Különösen jellemzetes Nagysádnál a nagy O betü, melynek gömbölyüsége annak a jele, hogy Nagysád viruló egészségnek örvend. Ebben a pillanatban arra gondol, hogy nem romlik-e meg a cseresznye-befőtt; még négyszer fog férjhezmenni, s mindig igen boldog lesz; számok: 8, 17, 63.“

3. Az okmányszaglár döntnök. (Graphologus curialis.) Köznyelven: irás-szakértő. Egész nap ujságot olvas, s komolyan hiszi, hogy délelőttönkint tiztől tizenegyig megismeri olyanok irását, akiknek soha a hirét se hallotta. Mégis lelkiismeretének a megnyugtatása végett párosával jár, s kötelesség-érzetből ellent mond a másiknak. Nem tagadja, hogy tévedni emberi dolog. Jóhiszemü; nem áltat senkit, csak önmagát. Mert ő az egyetlen, aki meg van győződve róla, hogy az ő müködése nem felesleges.

Ellenben jobbára rejtve virit s csak kivételesen kivánkozik a nagy közönség elé:

4. A konyhai Lavater. (Phrenologus culinaris.) Gonosz tekintetü, de különben békés ember, aki csak azért megy ki az utcára, hogy a járókelőkön a homlok és az orr szögét, a pofacsontokat, az ajkak vastagságát -208- és a szem bennülését vagy kidülledtségét tanulmányozza. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján bájos naivitásokat szuggerál önmagának s a hanyagabb kereskedelmi iskolai növendékeknek. Minden szolgálójának rossz véget jósol s ezek a jóslatok részben teljesednek is. Néha kiadja munkálatait olyképpen, hogy az egész kiadást egy antikvárius váltja magához, potom áron való terjesztés céljából. Igen jó fiu és igen rossz muzsikus. Legközelebbi rokona:

5. A fényképirtó Cumberland. (Photographologus psychiater), mely rokona a betüző szunak is. Egyébként édes testvére az aeol-hárfának, mert nincs olyan asszonyt mutató fotografia, amely meg ne rezegtetné szive hurjait s ne ragadná ditirambusokra. Naponkint tiz-tizenöt női arcképet dolgoz fel s felhevült képzelete az erénydijakról szóló jelentések összes szép cselekedeit szétosztja az arcképek tisztelt beküldői között. Gondolat-olvasásai röpke fantáziára vallanak, mindazáltal többnyire ezzel a refrainnel végződnek:

„… Ezek a nagy tulajdonságok végre is elnyerik jutalmukat. El kell, hogy nyerjék. Szép arcának nemes nyugalma derüs jövőt tükröz. Ha megpróbáltatások után is, boldog és elégedett élet vár a tisztelt beküldőre. Örömet fog találni a hozzátartozókban, élvezetet a zenében, a szinházban, a nagy irókban. Bizonyos, hogy sokáig, nagyon sokáig előfizetője marad szerény lapunknak is.“

Végül, emlékezzünk meg a haruspexek családjának mastodonjáról, hős-cincéréről, Dalai Lámájáról. Ennek a neve:

6. Az önmüködő zeneboncnok. (Autometer musicalis.) Hazája Franciaország. Története az, hogy egy készüléket talált fel, melyet a zongorához kell erősiteni s mely a zongora-játszó jellemét, véralkatát, -209- gondolatait, előéletét, édes atyjának egész multját, őseinek hőstetteit és betegségeit, kiveri egy papirlapra, a telegráf betüihez hasonló ákom-bákomokban. A készülék ugyanis olyan érzékeny, hogy eszeveszetten reagál a zongorajátszó idegerejének minden parányi nyilvánulására, konstatálja a müvész érütését, testének hőmérsékét, éveinek számát, szerelmi hajlandóságait, izgatottságának fokát, elméjének pihent vagy fáradt voltát, elhatározott ingatagságát és ingatag makacsságát, gyomrának jelen és mult állapotait és azt, hogy hány frank van a zsebében. Mindez világosan olvasható a papirlapon: csak olvasni kell tudni az ákom-bákomokat.

Látnivaló, hogy az önmüködő zeneboncnokhoz képest a többi haruspexek, a mult és a jelen összes haruspexei, angolkóros, vézna gyermekek. Az önmüködő zeneboncnok meg fog fejteni s meg fog jósolni mindent a világon. Csak olvasni kell tudni az ákom-bákomokat – ez az egész titok. Én még nem vittem ennyire s már is meg tudom jósolni, hogy az önmüködő zeneboncnoknak sok frank, sok, sok frank lesz a zsebében.

Mert ezen a világon minden csak ismétlődik s az, hogy mundus vult decipi, éppoly örök, mint maga az éjszaka.

A RAB MESÉL.

– Történik: 1950-ben. Ujstilü fegyház cellája; angol kényelem. Egyszerü, de izléses butorzat. Kilátás a Montblanc-ra. –

A porkoláb (benyit): Jó reggelt, apó! Alig mult háromnegyed nyolc, s ön már fenn van?

A rab: A reggel oly gyönyörü! Nézzen ki csak ezen az ablakon! Az embert költői hangulatok fogják el!

A porkoláb: Bizony, szeretnék önnel lakást cserélni. De egy hivatalnok nem kivánhatja azt, amit a foglyok, nem igaz? Ez az épület, végre is, önökért van s nem a mi kedvünkért… De beszéljünk másról. Mit irjak a nyilvántartási ivbe? Jól aludt, apó?

A porkoláb: Meg volt elégedve a tegnapi vacsorával? A szakács aggódik, hogy…

A rab: A fácán nem volt rossz, de százszor megmondtam, hogy a Châteaubriand-t fél-angolosan szeretem, s nem egészen kisütve. És tegnap megint egészen kisütötték!

A porkoláb: De ez nem hivatalos följelentés, ugy-e? Szegény szakács, már annyiszor megbüntették, pedig a jó igyekezetet nem lehet tőle elvitatni! -211-

A porkoláb: Még egy kérésem volna, apó. A főügyész ma látogatja meg intézetünket s egész hivatalnoki jövőm ettől a látogatástól függ. Remélem, ön nem vonja meg tőlem pártfogását s kedvező jelentést tesz…

A rab: Számitson rám. Ön már a tizenharmadik porkoláb, aki szolgálatomra van, de mondhatom, egyikkel se voltam annyira megelégedve, mint önnel.

A rab: Ötvenkettő, fiam, ötvenkettő. Egy pár nap mulva hetvenkilenc leszek…

A porkoláb: Hetvenkilenc év! Milyen szép idő!… S ön oly kitünő szinben van!

A rab: Hja, barátom, a jó levegő s a gondtalan élet!… Aztán a kényelem, meg a jó táplálkozás!… Ha nem hoznak ide, bizony, már rég a sirban vagyok. Amig az ugynevezett szabadságot élveztem, meglehetős szegénységben éltem. És semmi se öl biztosabban, mint a gond és nyomoruság.

A rab: Bele. Nem mondom, hogy nem jól esnék, ha egy kis kéjutazást tehetnék a tulajdon yachtomon, mais on fait ce qu’on peut.

A porkoláb: De hogy maradhatott ön itt ilyen sokáig? Tudom, hogy életfogytig tartó fegyházra itélték, de ezzel a szóval: „életfogytig“ a törvény csak tréfál. Az ember kitölt husz esztendőt s ha addig csöndesen viselte magát, szépen hazaeresztik.

A rab: Ó, engem is el akartak küldeni, de lármát csaptam. A menykőbe is!… mit csináltam volna odakünn? -212- Az ember itt megszokja a jómódot s aztán tessék ott künn a semmiből megélni! Köszönöm szépen. Mikor harminckét esztendővel ezelőtt tudtomra adták, hogy: a törvény – törvény s csak menjek dolgomra, fenyegetőzni kezdtem, hogy leszurom a porkolábot, a fegyházigazgatót, a főügyészt, a szövetség elnökét – s szépen itt hagytak. Föltették rólam, hogy ha okvetetlenkednek, igazán megkéselek valakit s azóta nem boszantanak.

A porkoláb: Ez érdekes. Önnek nagy tekintélye lehetett, hogy ezt ki tudta vivni. Különben az elődöm is beszélte, hogy ön nem közönséges ember, s hogy az ön ügyéről egykor sokat beszéltek. Mondja, mi is volt az, ezelőtt ötvenkét esztendővel?

A rab (mosolyogva): Dehogy!… Csupa jóság volt és lelki nemesség!… Egy héttel azelőtt, hogy megöltem, eszem ágában sem volt, hogy az én kezemtől fog meghalni. Egyáltalán nem is gondoltam rá, mint ahogy a templomi képekre nem gondol az ember.

A rab: Már nem is igen emlékszem a részletekre. Elég az hozzá, akkor még ifju és bohó voltam. Hittem az anarkiában, s azt hittem, hogy a király-gyilkosságok előbbre viszik az emberiséget. Most már tudom, hogy ez ostobaság, de tudja, a fiatalság és a nagy őrültségek mindig vonzzák egymást. -213-

A rab: Mondom, rá se gondoltam. Egy fiatal trónkövetelőt akartam megölni, csakhogy éppen tegyek valamit. Mert mit ér a fiatalság, energia nélkül, mi? De a fiatal trónkövetelő véletlenül eltünt előlem. Tomboltam a dühtől, s ekkor pillantottam meg a királynét… És akkor az jutott az eszembe: milyen eszeveszett galádság, milyen rettenetes alávalóság volna megölni ezt a másikat!

A rab: Képzelje. Ez a királyné lánynak tündér volt, asszonynak: a leggyönyörübb rózsa az isten kertjében, anyának: maga a Mater Dolorosa. Mindenkivel csak jót tett s a Gondviselés a sok jóért csak szenvedéssel fizetett neki. Ahol járt, áldás fakadt a nyomában, de az áldás csak nyomon követte őt, nem haladt együtt vele, hiába imádkoztak érte népek milliói… Nem volt öröme már, csak ha az erdőben lakó istennel beszélt, de ha ez örömet akart árasztani a földön, csak ő rá bizta… Megölni egy szentet! És semmiért! Mit szól ehhez a gondolathoz?

A rab: Ugy-e? Nos, nekem akkor tetszett ez a gondolat. Igy okoskodtam: mennyire fog imponálni az anarkia, mely erre a tettre is képes, semmiért, gratis, csak hogy beszéljenek róla! Megjegyzendő, hogy ez a szent akkor már közelebb volt az éghez, mint a földhöz. A martiromság megölte már a testét és a lelkét; nem élt már, csak a nagybeteg szive! Ezt a szivet döftem keresztül, car tel était mon plaisir!

A porkoláb: S nem törték önt kerékbe? A fülébe nem csepegtettek ólmot? Nem hasitottak szijjat a hátából? Nem pörkölték meg elevenen? Nem törték össze a -214- csontjait izenkint? Nem feszitették keresztre? Nem vertek szögeket a husába? Nem hagyták elpusztulni étlen-szomjan? S mit tudom én mi?

A rab: Nem. A mult század végén két őrültség dühöngött, két nagyon különböző őrültség, amelyeknek azonban szükségük volt egymásra, mert máskülönben soha se tudódott volna ki, hogy micsoda őrültség ugy az egyik, mint a másik. Az egyik őrültség az anarkia volt, a másiknak ezt a szép nevet adták: humanizmus. Az utóbbi nevében olyan törvényeket csináltak, amelyek alapján…

A porkoláb: Hagyja el, apó. Én tisztelem, becsülöm önt, s szivesen elmulatok önnel. De engedje meg, ön lovag-regéket beszél nekem; már pedig én nem szeretem, hogy ha valaki ugrat… Ha tréfálkozó kedvében van s bolonddá akar tenni valakit, tőlem mulathat kedvére, de keressen magának más bolondot s engem hagyjon békében. Vagy azt hiszi, hogy ha a mult század végéről beszél, elhiszek önnek minden őrültséget?

TRISTIA.

A szó embere és a cselekvés embere között első pillanatra szinte regényesnek látszik az ellentét. A renyhe gondolkodás előtt azonegy mesebeli királykisasszony kérői ők, csakhogy egyik a fehér, másik a fekete kérő; egyik a széphangu, szőke, északi, másik a kevésszavu szerencse, akinek nagy fekete keze olyan fenyegető lassusággal bontakozik ki a fehér burnusz alól, mint roppant oroszlánfej a barlang-szádából. Ellentéteknek tünnek fel ők, mint: észak és dél, mint: nő és férfi, mint: negativ és pozitiv; sokkal inkább ellentétnek, mint ezek, mert a természet nem határol olyan durván, mint a lomha képzelet.

Micsoda csekélységgé zsugorodik össze ez a képzelt nagy ellentét a mindjárt el nem fáradó megfigyelés előtt! Az ellentéteknek általában nincs szerencséjök; rendesen kiderül róluk, hogy voltaképpen egyek ők, mint a hideg és a meleg, melyek között tudvalevőleg csak fokozati a különbség. És itt is rá kell jönni, hogy ugyanaz az energia adja meg a szó hatalmát, amely a nagy cselekvésekre teszi képessé az embert. Nem lehet bizonyitani, hogy a nagy szónokokban talán nagy adminisztrátorok vesztek el, s azt sem, hogy ebben vagy abban a nagy költőben talán nagy épitőmester lappangott. De másfelől egy elég nevezetes jelenség illusztrálja a dolgot. -216- Az, hogy a legnagyobb cselekvők, a hősök s a providenciális emberek, feltünően sokszor s rendkivüli mértékben rendelkeztek a szó hatalmával is. A legtöbbször épp oly müvészei voltak a beszéd formáinak, mint amilyen nagyok voltak az alkotásban, s épp ugy különböztek a közönséges emberektől kifejezéseiknek világitó erejével, mint ahogy feléjök emelkedtek a cselekvéseikben. IV. Henrik bizonyára maga volt az akció, ha ugy tetszik: az akció minden áron. És elméssége, beszélő müvészete semmivel se kisebb, mint históriai sezreplése. Mint egy kovácsmühelyből a szikrák, ugy pattognak nála a gyujtó szavak. Tessék elolvasni gyönyörü leveleit, melyeket a tudós Young bocsátott közre. Ha nem Navarra urának, hanem szegény embernek és a mi időnkben születik, a kifejezés csodálatos adományaival ma alkalmasint egyik kitüsősége a francia irodalomnak s tagja a Francia Akadémiának. Napoleonnál ugyanez az eset. A különös korzikai ember, aki sohase tanulta meg tökéletesen kedves Franciaországának a nyelvét, talált mondatokat, melyeket korának egész irodalma megirigyelhetett tőle. És Bismarck. Milyen sápadt a legujabb német irodalom beszéde, az ő szónoklatainak energiája, fénye, őserőtől duzzadó, hatalmas stilusa mellett! S ez a nagy gazdagság meglátszott minden csekélyebb nyilatkozatán; husz sorában több volt a „litteratura“, mint a nyugtalan berlini irodalom félnagyságainak akárhány kötetében.

Bizonyára nem csupán ez tette gyakori megnyilatkozásait olyan nagyértéküekké. Mikor félretolták a nagy alkotások olvasztó kemencéje mellől, s penzionált öreg urrá degradálták, a nagy ember, aki különben sohase volt zárkózott, még inkább hozzáférhetővé vált. Beszélt sőt sokat beszélt, a mi talán szenilitás, de az bizonyos, hogy nem szenilis dolgokat beszélt. Hála ennek a közlékenységnek, -217- jobban megértette magát, mint valaha; végre is, nemcsak az utcai kiváncsiság hallgatta. És minő formában beszélt! Egy shakespearei hőst láttunk, aki az ötödik felvonást éli át előttünk, s ez a nagystilü ember, méltón magához, shakespeare-i képekben beszélt.

Itt csak azokról a megnyilatkozásairól emlékszünk meg, a melyekkel életének alkonyán a diákok és az oldenburgiak üdvözlő küldöttségének felelt. Természetesen ekkor is talált egy pár felejthetetlen mondatot. Nem, nem hiszi, – mondta – mintha Dantenak igaza volna a hires sorokkal. A régi szép napokra visszaemlékezni, akárminő körülmények között, nem fájdalom, inkább jóleső. És nem is bántja őt, hogy elveszitette a hatalmat. Jobb nem engedelmeskedni senkinek, mint parancsolni az egész viláknak.

Ugy hangzott ez, mint egy „mot de la fin“. Mint megnyugtató végszavai a vas-ember tragédiájának. Mi, a galéria, megnyugszunk benne, hogy jobb a független tétlenségnek, a közönbös kontemplációnak élni, mint a hatalom örömének, de vajjon csakugyan megnyugvással fogadta-e ezt a véget maga a shakespeare-i hős is? Vajjon nem áltatta-e önmagát?! Ha nem érezte a veszteség nyomoruságát, miért foglalkoztatta a Dante Nessun maggior doloreja? Ha nem volt benne keserüség, miért mondta, hogy ő csak öreg császárját akarta szolgálni? Csak szolgálni akarta, de csak öreg császárját akarta szolgálni. Ha olyannyira belenyugodott sorsába, miért méregette, mi jobb, mint parancsolni az egész világnak?!

Nem volt-e meglepő ez a hang, minden hangsulyos békéjével, azok után, amik történtek?! A mult eléggé tisztázva van: két dudás nem férhetett meg egy csárdában – ez volt a dráma. A trón uj embere, ha másképpen cselekedett is, gondolkozásában nem volt hálátlan. -218- Nem volt ostoba sem, ismerte riválisának értékét, s tudta, hogy senkitől ezen a világon nem várhat becsesebb szolgálatokat. De császár akart lenni, császárabb, mint elődei a közel vagy a rég-multban; mert nagyobb hatalom fiatalembert még soha se kisértett. S hogy célját elérje, nem lehetett más választása, mint amit hálátlanságnak bélyegzett az egész világ. Mikor még indulatát korbácsolta az a tudat, hogy ezen a hatalmas akadályon csak egy morális csatavesztéssel teheti tul magát, a szenvedély igazságtalanná, kicsinyessé és jobb meggyőződése ellenére hálátlanná tette; de ez a háboru. Ugy találta, hogy kettejük közül az egyik ezen a földgolyón felesleges. Utóbb, mikor leszámolt lelkiismeretével, s tulesett könnyü győzelmének első mámorán, igyekezett, amennyire tudott, igazságos lenni a legyürt riválissal szemben. Megadott neki mindent, ami a bukott titánra nézve még értékes lehetett; csak a hatalmat nem, azt megtartotta magának. Talán a dolgok rendje volt ez; talán szükségképpen igy kellett történnie. Ha igen, a dolgok rendje nem szép, de a dolgok rendjét meg lehet érteni. A vénség megbocsát az ifjuságnak, mely őt eltemeti, elsiratja és siet elfelejteni.

Ki tudná, – az utolsó lucidum intervallumok előtt – vajjon ebben a bocsánatban mennyi a megnyugvás?! Hogy vajjon a lemondásnak mekkora fájdalma az, amit a méltóság eltakar?! Nos, mintha ez az erőszakos lelkü, makacs, a maga értékét nagyon megbecsülő hatalmas lélek egy kis bepillantást engedett volna ennek a fájdalomnak a mélységeibe.

A hatalom! Igen, utolsó lehelletéig ez volt az egyetlen gondolata, mint a gutaütött admirálisnak a tenger, mint a paralitikus költőnek a sejtelmes képek, a betegnek az egészség, a sorvadó szerelmesnek az érzéki öröm a világ minden szép asszonyával. A hatalom! Mit értjük -219- azt, mi a galéria, hogy mi a hatalom?! Micsoda fogalmunk lehet arról a kivételes gyönyörről: játszhatni, mint fuvolán, az emberek lelkén, játszhatni a dolgok iszonyu holt masszáival, hegyekkel, mint a gigás Enceladus?!

Ugy látszik, mindenről lemondhat az ember, de a hatalomról soha. Az ember elfelejti kedveseit; megnyugszik benne, hogy elhagyják az apró örömök, amik az élet füszerei voltak, hogy elhagyják a szeretett lények, akik nélkül az életnek csak a salakja maradt meg, s hogy elhagyja végre az egészség is, ami nélkül az élet maradéka már csak nyomoruság forrása. Belenyugszik mind ezekbe a nyomoruságokba, s az állat ösztönével alkalmazkodik. A vakok nevetgélnek a templomban; a süketnémák kávéházba mennek és vigan társalognak, ujjaikkal gimnasztizálva. Beletörődik az ember mindenbe, csak a hatalom elvesztésébe nem. A raffinált öröm, mely mintha egykor félistenné tett volna, rabjává tesz, mint a morfin vagy a hasis. Folytatni vagy beléhalni: nem marad más választás.

Jaj a számüzötteknek. A Tristium liber-ek a megmondhatói, micsoda átok, lemondani sorra mindenkiről és mindenről, aki és ami valaha kedves volt előttünk. Nem az őrült az élőhalott, hanem a számüzött, aki tudja a halálát, aki érzi a megsemmisültséget minden pillanatban, aki elszunnyad, fölébred, s mindennap meghal ujra.

De még inkább jaj a számüzött királyoknak. Árnyéknak lenni, a Tantalusz olthatatlan szomjuságával, s tudni, hogy soha többé!

Ne irigyeljük a nagyokat. Föléje emelkedni az embereknek, bizonyára a legraffináltabb öröm a világon, de a váltsága emberfölötti fájdalom.

KORONÁT SZERELEMÉRT.

Lantosoknak, hegedősöknek mindenkor kedves témája volt az ismeretes mese a királyfiról és a kosárkötő lányáról. A nép, ez a nagy gyermek, örökkön vigasztalását lelte benne. Jól esett folyvást megemlékeznie róla, hogy közte és a föld hatalmasai közt, akik különböznek tőle mindenben, beszédben, gondolkozásban és cselekedetben, ruházatban, életmódban és erkölcsökben, mégis csak volt, van és lesz egy közösség: az emberi test, mely a maga teljes pompájában épp ugy belejuthat a kunyhókba, mint a palotákba, s melynek varázsa meg tud dönteni minden választófalat, s meg tudja nyitni a hét lakattal elzárt vaskastélyok ajtait. Abban az időben, mikor a születés után már csak egy volt hátra: a rezignáció, ez is megjárta vigasztalásnak. És éppen azokban a korszakokban, amelyekben az uralkodók legközelebb érezték magukat az istenekhez, az alattvalók élete pedig a legközelebb jutott az állati tengődéshez: szóval az abszolutizmus fénykorszakaiban hajtotta ez a legenda legszebb virágait. Akkor, mikor a monarchák sorsa a korláttalan önkényeskedés, a kormányzottaké pedig a csúszás-mászás vagy a szenvedés volt, mikor a trónhoz legközelebb állók az uralkodónak csak egy intését lesték, hogy a magas szeszélynek elejébe vessenek minden szép női testet, mely nem trón közelében született: a világ tele van pásztorkölteményekkel, melyekben koronás lovagok pásztorlányokat -221- vesznek feleségül. Valami őserő volt ebben a mesében; és birta is lélekzettel századokon át. Régi történet volt, mely mindig uj maradt, mert mig egyrészt a legpregnánsabban fejezte ki a szerelem mindenhatóságát, másrészt egyetlen vigasztalója volt azoknak, akiknek a mindenható erőkből csak a szerelem jutott.

Sajátságos, a dal azóta kezd elhallgatni erről a témáról, amióta a mese mind közelebb jut a hétköznapos valósághoz. Bernadotte és a libapásztor leány regényével a mese kezd már realitássá válni; de azóta csodálatosképpen szerényebben és ritkábban szól a nóta is. A meráni postakocsis románca talán az utolsó virága ennek a poézisnak. Pedig legujabban, az uralkodó, a királyfi, aki a szeretett leányért lemond a hatalomról, s a hatalomnak minden előnyéről: mostanában már éppen nem ritkaság. A szerelmes, aki egy koronát ad a boldogság szalmakunyhójáért, éppen olyan gyakori jelenség lett, mint a követelőző tenor vagy a szeszélyes primadonna.

Igaz ugyan, hogy a trón lépcsőin mostanában nemcsak ezek a polgári vigjátékok, hanem a tragédiák is napirenden vannak. A trón nem óv meg az emberi élet legnagyobb nyomoruságaitól sem; miért óvna meg a legközönségesebb, a legáltalánosabb gyöngeségtől, amely gyöngeség talán erő?! Egy félszázad óta annyi szörnyü esemény történt a trón közvetetlen közelségében, amennyi elég volna megtölteni agy angol rémregényt. Megértük – ha egy kicsit idősebbek vagyunk – egy mindenható uralkodónak s ezen kivül még sok királynak és köztársasági elnöknek a meggyilkolását, megértük egy országoknak parancsoló trón felforditását; láttunk egy császárt, akinek a haldoklása borzasztóbb volt, mint legutolsó alattvalójáé. Láttunk a trón lépcsőin egy daliás leventét, aki lelkében megtörve, maga emelt -222- gyilkos kezet magára; láttunk őrült és agylágyult fejedelmeket; láttunk császári házban rut családi viszálkodást; láttunk egymás ellen csatázó rokon királyi sarjakat; láttuk apró trónok összeroppanását; láttunk elcsapott királyt, aki egyéb foglalkozás hiján a játékra adta magát; és láttunk trónörököst, aki törvényszék elé került. Bizony, mindezek után már egy cseppet se meglepő, hogy ha a trónhoz közel állók mésalliance-okat is kötnek.

Hanem azért mégis csak szemetszúró jelenség a mésalliance-oknak ez a gyakorisága az uralkodó házakban. Volt egy idő, a mikor szinte járványossá lett „a legjobb családokban“ az ilyen mésalliance-kötés. Majdnem egyszerre történt, hogy Battenberg Sándor Hartenau gróffá fokozta le magát, mert minden áron feleségül akarta venni választottját, – hogy Orth János szerelméért lemondott minden ambiciójáról és választottjával eltünt az egész világ elől, – hogy a cár unokaöccse szembeszállott a cár haragjával s akaratlanul anyja halálának okozójává lett egy szép udvarhölgyért, – és hogy a román trónörökös le akart mondani a rá várakozó koronáról, mert ennek az árán is kész volt feleségül venni anyjának azt az udvarhölgyét, a kit inkább az irodalomért való rajongása, mint a szépsége tett hiressé.

Ez a csapatos fölkerekedés nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagasabb állásuak mésailance-a egy csepvet se ellenkezik többé az idők szellemével… a minek igen természetes a magyarázata. Régente a trón jelöltjei a hozzájok méltó nőt nem igen kereshették közvetetlen környezetükön kivül; szeretőt találhattak bárhol, nem százat, de ezret, hanem feleséget nem minden bokorban. Azok a nők, akiknek társadalmi állása nem ért fel az övékig, s akikkel a jó vagy a rossz sors mégis -223- összehozhatta őket, a gondolkozás és az érzés világában is mélyen alattuk állotak. Ma, a nivellálódás korszakában, a sziv és a lélek kincsei nem kiváltságai többé a legmagasabb állásuaknak; s ha az álmodott egyenlőség nem érvényesülhetett az apróságokban sem – mert hisz, ha eddig robotosai voltunk, most uszályhordozói vagyunk, nem egy, hanem százféle arisztokraciának – mindnyájunk ellenére érvényesült a legfőbb dologban. Az alattvaló lelke és szive fölérhet immár az uralkodóéval; s ez a vivmány a mi sokat szidalmazott időnknek nem a legutolsó dicsősége.

Azért csak megnyugtató lehetne, hogy a polgári rend, mely egykor csak kotillon-királynőket adott a vidámabb fejedelmeknek, ujabban már sürün szolgáltatja az uralkodó-házaknak az igazi menyasszonyokat is. De most már a nép kezd nem igy gondolkozni. A román trónörökös esetében például volt egy olyan érdekes jelenség is, aminőre előbb soha se volt példa.

Ez az érdekes jelenség az volt, hogy a román trónörökös választásába az előitélet predesztinált képviselői: a román király és királyné szépen belenyugodtak volna, de nem nyugodott bele a jó román nép. A királyné pártját fogta a szerelmeseknek s megnyerte frigyüknek a királyt is. Tőlük a trónörökös elvehette volna a szép költőnőt, s azért még nem kellett volna lemondania a trónöröklés jogáról. De a román nép nem igy gondolkozott. Nem kellett neki az a trón-utód, aki az ő nagyobb örömére nemzeti dinasztiát alapit. Félt a bojár-uralomtól, s fölvetette a trónörökös előtt az „aut-aut“-ot. Válaszszon a trónörökös feleséget királyi házból, vagy pedig mondjon le.

A nép tehát most már néha arisztokratikusabb gondolkozásu a királynál! És még azt mondják, hogy: nincs uj a nap alatt!

PORCIUNKULA ÜNNEPE.

Régen, századokkal ezelőtt, amikor még találkoztak olyan rakoncátlan szerzetesek is, akik ismételt feddés után sem akarták megszivlelni felsőbbségük intő szavait, a római pápa – mindegy hogy Clemens, Pius vagy Leo volt-e a neve – egy napon mélyen elszomorodék azokon a hireken, melyek a tartományokból érkezének elébe. Nemcsak azt adták hirül ezek a hirek, hogy az egész földön megbomlanék a rend s hogy a nyáj nem ismerne se felsőbbséget, se erkölcsöt, se törvénytiszteletet, de hogy az őrizők közül is többen megtévelyedének, s elvetvén minden kötelességet, egyedül Bacchusnak s más pogány Isteneknek áldoznának. Elé hivatá pedig ezen hirekre ő Szentsége első szekretáriusát és szólt:

– Miért? – kérdezte ő Szentsége. – A nyáj szerte széledt; össze kell őket terelni. Az őrizők hanyagok; rendre kell őket szoktatni.

– Nem is a nyáj okoz nekem gondot – igy a szekretárius – hanem az őrizők. A nyájjal még csak -225- el tudnék bánni valahogy, de ments meg, Uram, a felügyelőiktől!

– Ugy látom a jelentésekből, fiam – mondá kegyelmesen ő Szentsége – hogy kiváltképpen Assziszi Szent Ferenc fiai között találkoznak sokan, akik nem volnának rendben. Itt van a kulcs, fiam; végy elő néhányat szigorubb hangu mementóimból, s hozd rendbe ezen dolgot. Végre, bármily pogány módra éljenek is, mégis csak hozzánk tartoznak ők.

– Sajnos, atyám, nehéz dolog lesz eszükbe juttatnunk, hogy ők is az Egyház szolgái volnának. Az ige nem hat nájuk, s félek, nem silabizálnák ki mementóinkat, mivelhogy nagy irtózatuk vagyon minden betütől.

– Hát hogyha nem a vallás, majd Istenhez tériti őket az oldalnyilallás – itélkezett a pápa. – Dolgozzál ki, fiam, uj rendszabályokat, s vess véget ennek a hejehuja-életnek.

– Félek, hogy nem változtathatnám meg a Természetnek rendjét. Forgattam Atyám, a Természet könyvének lapjait, s ugy tanultam, hogy kétféle házi állatok vannak, olyanok, melyek huzzák az igát, s olyanok, melyek nem dolgoznak. De valamint hiába kivánnám a szedret megnövelni pálmamagasságra, azonképpen hasztalan követelném meg Assziszi Szent Ferenc némely fiaitól, hogy az égbe nőjjenek. A szederindán azért izes gyümölcsök teremnek. Ki látott, Uraim, házőrző ebet, aki a lovak helyett huzná az ekét? Ő vakkant egyet reggel, vakkant egyet este, s tőle ez is elég. A nagy Természet előtt egyformán kedves az igavonó ökör s a pásztor vidoran szaladgáló kutyája.

– Ugy látom, fiam, mintha némelyest már téged is megmételyeztek volna az eretnekségüket még gondosan rejtegető tévtanitások. Hát legyen elég a szóból -226- annyi, hogy tovább nem türöm ezen állapotokat. Nem követelem tőlük, hogy éjente és naponta a szent könyveket forgassák – tudom, hogy ez fölötte nagy fáradságot okozna nekik – de a bálnak, fiam, a bálnak legyen vége.

– Tartok tőle, Atyám, hogy ezen intézményről s a vele járó étel- és ital-áldozatokról már nem fog hamarosan lemondani a hagyományhoz ragaszkodó renyhe megszokás. És miért kivágni a százados tölgyet, mely nem vét senkinek s mely Isten, ember előtt egyformán kedves? Viszont, ki tudja, a kivágott fák rőzséi mely bálványok oltárára kerülnek, hogy ott lánggal égjenek?

– Én pedig azt mondom neked, fiam, hogy: legyenek ugy, ahogy nincsenek, vagy: ne legyenek.

– Meg kell hajolnom szent akaratod előtt. Egy utolsó kegyet azonban mégis kérnem kell számukra. Minden nép és minden embercsoportosulás kialkudott magának az anyatermészettől egy napot, melyet a gondtalanságnak szentelt. Hogy a pogány dioniziákról és szaturnáliákról ne is beszéljek, felhivom kegyes emlékezetedet Szent Bálint, Szent Januárius s más szentek ünnepeire. Még az anyaszentegyház is megengedte farsang utolsó keddjének némelyes bohóságait. Assziszi Szent Ferenc fiai Porciunkula napján szokták kipihenni egyéves nyugalmukat; ezt a napot meg kellene hagynunk nekik az elmult idők emlékezetére.

– Sajnálom, fiam, de ezennel véget vetek minden dáridónak. Nehogy azonban azt mondhassad, hogy jólélekből fakadt szavaidat nem vettem figyelembe, a te kedvedért megengedem, hogy ebben az évben még ne történjék változás, s hogy a jelen esztendő legyen az, amidőn Porciunkula ünnepén utóljára hangzanék fel a csinnadratta, a kupák koppanása, az „Ez a pohár bujdosik“, s más álorcás vigasságok…

Igy történt, hogy Porciunkula ünnepének azon évi előestéjén, hat és hét óra között, a thélémai zárda hüvös folyosóján Pater Ambrosius és Frater Sylvester között a következő beszélgetés zajlott le:

Frater Sylvester: Hej, atyám, a világ kizökkent sarkaiból!… Ki hitte volna, hogy meg fogjuk érni azt az időt, amikor a bor ugyannyira megfogyatkozik a világon, hogy lesznek elvetemedettek, akik ezt a nemes italt hamisitani fogják?!… Ha igy haladunk, atyám, utóvégre még mi is hamisitott bort fogunk inni!

Pater Ambrosius: Ne légy ilyen komor, Sylvester! Ne félj, megsegit bennünket az, hogy elődeink közül az előrelátóbbak már jól megtöltötték a pincét… Tudod mit, hozz fel néhány üveget a beteg társaink számára rendeltetett ó-borból is!… A betegeknek marad egyéb, s miért legyünk mi betegek?

Pater Ambrosius: A gvárdián ma kétszer annyit fog inni, mint máskor. Az utolsó Porciunkulán!…

Pater Ambrosius: Hát biz ezt nehezen érti meg az egyszerü és áhitatos lélek. Porciunkula ünnepei mindig javára váltak ugy a vallásnak, mint az emberiségnek. Porciunkula ünnepe után, mikor lejártak a kellő hónapok, a kereszténység mindig megerősödött És most vége az áhitatnak! Ki tette ezt, ki hozta ezt?… ki mondta ezt neki?… Tudod mit, Sylvester, hozd fel a legjobb aszut is. Mind, ami csak van!… Ugyis csak egy napig áll a világ!…

Frater Sylvester: Nem esküszöm, Pater Ambrosius, de hidd el anélkül is, hogy itt lesz mind egy szálig. -228-

Pater Ambrosius: Ha pedig sóért az izmaelitához kellene menned, utközben szólj be a molnárnéhoz, s mondd meg neki: azt üzenem, jőjjenek el, ő is, meg a többi asszonyok is, mert ma teljes bucsut kapnak. Ki tudja, meddig nem juthatnak ilyen alapos bünbocsánathoz?

Frater Sylvester: Hisz azért ezután is lesz nagy bucsu, és amig lesz nagy bucsu, lesz kicsi is, nem igaz?

Pater Ambrosius: Persze, hogy lesz. Ameddig ez a világ bünözni fog, mi ránk szükség lesz, viszont amig szükség lesz ránk, eladdig nekünk is szükségünk lesz frissitő italokra. De a szép sorjában felállitott négyszögletes és gömbölyü palackoknak, a pirosra sült libáknak és piruló vezeklőnőknek, a kettős ünnepek negyvennyolc órás lakomáinak, a dalnak és a házigazdának, aki nem veri ki a vendéget bunkósbottal, a mesébe való töltött káposztának és a „gurulj, gurulj hordócskám“-nak, egyszóval a teljes bucsunak, a teljes bünbocsánatnak, vége, Sylvester, mindörökre vége! A mi életünk ezentul: lencse-főzelék és savanyu bor, multak árnyéka s szentelt fájdalom.

Frater Sylvester: Az jutott eszembe, Atyám, hogy talán ezentul is le lehet menni olykor a pincébe…

Frater Ambrosius: Csitt, Sylvester, csitt!… ne folytass ilyen üres beszédeket! Vannak dolgok, amelyeket megtesz az ember, de nem beszél róla. A szegénység még nem jelenti azt, hogy éhen vesszünk, s a szüzesség nem azt, hogy szakállunk hozzánőjjön a Szentek életéhez. Igen, ezentul is lemegyünk oda olykor; néha, egyszer-másszor, hébe-hóba, koronkint. De ne beszélj -229- ilyen hangosan, Sylvester; még meg találja hallani valaki, s bizony, bizony, mondom neked, Sylvester, hogy ha sokat beszélünk róla, utoljára még a pincét is kirántják a lábunk alól… amitől a kegyes ég talán mégis csak megóvja a szegény barátot!

UJ HIVATAL.

– Történik: Nápolyban, a gyászoló házban. Egy előkelő külsejü idegen beküldi névjegyét a bánatos özvegyhez. –

A szobaleány (kijön a bánatos özvegytől): A kegyelmes asszony nagyon sajnálja, de gyásza annyira lesujtotta, hogy képtelen bárkit is fogadni.

Az idegen: Soha se bocsátanám meg magamnak, ha a kegyelmes asszony gyászát egy pillanatra is megzavarnám, de kérem, mondja meg neki, hogy nem csupán részvétemet jöttem kifejezni, ellenkezőleg: pénzről van szó, készpénzről.

A szobaleány (még egyszer bemegy és kijön): A kegyelmes asszony olyan rosszul érzi magát, hogy amennyiben Uraságod pénzért jött, tisztára lehetetlenség Uraságoddal szóba állnia. Amennyiben azonban…

Az idegen: Ismétlem, hogy félreértés van a dologban. Nem pénzért jöttem, ellenkezőleg: a pénzt hozom, itt van a zsebemben.

A szobaleány: Ebben az esetben a kegyelmes asszony erőt fog venni bánatán s Uraságod kedvéért megkisérti, hogy talán pár perczre mégis összeszedheti magát. Tessék besétálni. -231-

Az idegen: Bocsánatot kérek, kegyelmes asszony, hogy, bár mélyen tisztelem özvegyi szent fájdalmát, zaklatni merészkedem ebben az órában, amikor…

A bánatos özvegy (leküzdve fájdalmát, mindazáltal mély szomorusággal): Nekem kell engedelmet kérnem, de Uraságod névjegyén csak egy előttem ismeretlen név állott s igy nem sejthettem… Szabad tudnom, mily ügyben s kihez van szerencsém?

Az idegen: Az országos fő-egyezség-alkusz. Ez a hivatal még uj, de rég érzett hiányt pótol. Különben, ha rátérek küldetésem tárgyára, a kegyelmes asszony azonnal meg fogja érteni…

Az idegen: Én a kormány küldöttje vagyok, kegyelmes asszony. A kormány értesült róla, hogy Exczellencziád boldogult férje, hazánk nagy fia, emlékiratot s ezekben az emlékiratokban… hogy is mondjam?… tehát röviden s kissé népiesen szólva: ezekben az emlékiratokban olyan büzöket hagyott hátra…

A bánatos özvegy (felsugárzó arccal): De még milyen büzöket, uram! A miniszterek, pártvezérek, bel- és külföldi államférfiak csak ugy prüszkölnek majd tőlük! Biztosithatom, uram, egyesek meg fognak pukkadni s lesznek, akik megérezve, hogy mi jelenik meg róluk, háromszor is megfordulnak sirjukban.

A kormány küldöttje (mosolyogva): Tökéletesen értem, kegyelmes asszonyom s ha szabad hozzátennem: ez a dolog előttem nem szokatlan, mert uj hivatalomból kifolyólag már több nagy hazafi hagyatékát volt -232- szerencsém összevásárolni. (Önérzetesen emelve fel a fejét:) Röviden, a kegyelmes asszony annyi büz temetőjét látja bennem, hogy e tekintetben bátran kiállhatom a versenyt bármely olajjal szagtalanitott müintézettel.

A kegyelmes asszony (szerényen): Mi csak egyszerű emberek voltunk, de igyekeztünk megtenni a magunkét.

A kormány küldöttje (respektussal): Értesültem róla, kegyelmes asszonyom, hogy hazánk nagy fiának, a boldogult kegyelmes urnak a rekordja ebben a tekintetben is meghalad minden eddig ismert eredményt. Ha szabad igy fejezni ki magamat: a boldogult kegyelmes ur a büz világbajnoka volt.

A kegyelmes asszony (meghatottan): Megvallom, ez az elismerés nagyon jól esik. És mennyire jól esnék szegény megboldogult férjemnek, aki ebből is meggyőződhetnék, hogy fáradozása nem volt hiábavaló…

Az idegen (komolyan): A kormány érdeme szerint méltányolja a nagy hazafi tevékenységét s látatlanban is sokra becsüli emlékiratait. De ne feledje, kegyelmes asszonyom, hogy a kormánynak a Lex Cantelli értelmében joga volna a hazafiak után maradó minden büzt egyszerüen lefoglalni…

A kegyelmes asszony (könnyein át is mosolyogva): Csakhogy a mieink már biztos helyen vannak, igen tisztelt uram!

A kormány embere: Erre el voltunk készülve, kegyelmes asszonyom. Éppen azért a kormány mellőzni kiván minden erőszakosságot s azt reméli, hogy az egyezség gyümölcsöző mezején Excellenciád részéről némi előzékenységgel fog találkozni, cserében azért a figyelemért, hogy a haldoklás örömeit holmi házkutatással -233- stb. nem rontotta meg. Szóval a kormány kétszázezer lirát ajánl fel Excellenciádnak az összes büzökért, hangsulyozom: az összesekért, mert abba, hogy az apróbb büzöket a kegyelmes asszony alattomban másutt értékesitse, nem egyezhetnék bele.

A kegyelmes asszony: Ön tréfál, uram. Egy német kiadó máris háromszázezer lirát ajánlott fel boldogult férjem emlékirataiért; véletlenül itt a levele. De hisz ön ezt természetesnek fogja találni. Európa összes botrányamatőrjei sóvárogva lesik a haut gout-t, mely ezekről a papirokról szerteárad, s Európa nem fog csalódni, azt mondhatom. Nos, uram, ha egy egyszerü kiadó, ki még virágot téphet minden ágról, egy egyszerü kiadó, egy szegény, rongyos ember, háromszázezer lirát kinál a boldogult papirjaiért, akkor az a kétszázezer lirás ajánlat – az állam részéről! – őszintén szólva: smucigság.

A kormány embere: Beszéljünk érthetően, kegyelmes asszony Mennyit követel?

A kegyelmes asszony: Gondolja meg, hogy ezekben a papirokban mindenki kompromittálva van: az összes főméltóságok, le egészen az utolsó kecsketolvajig. Gondolja meg, hogy nincs az a disznóság, amelyről ezek az emlékiratok ne szólnának. Gondolja meg, hogy boldogult férjem mondhatni csak azért élt, hogy ezeket a disznóságokat a nemzeti Pantheon számára megörökitse.

A kormány embere: Parbleu, kegyelmes asszonyom, ha a nagy hazafi ebbeli érdemei nem volnának általánosan ismeretesek, ugy én most nem háborgatnám -234- önt emberfölötti gyászában. Csak nem képzeli, hogy alagyákért vagy bökversekért ajánl fel a kormány ilyen tiszteletreméltó összeget? De szó sincs róla, a kormány nem engedheti, hogy ez a nemzeti kincs külföldre vándoroljon, s amit a német kiadó kinál, az állam is ki fogja izzadni, ha máskép nem lehet: csatornázási költségek cimén.

A kegyelmes asszony: Mint jó honleánynak minden igyekezetem arra irányul, hogy férjem hagyatékát megmentsem az ország számára. De megjegyzem, uram hogy én, ragaszkodva a boldogult intencióihoz, melyek előttem szentek, a német kiadó ajánlatát nem fogadtam el, még csak nem is feleltem neki.

A kormány embere: Kegyelmes asszonyom: mondjunk háromszázötvenezret. Ezt is csak azért, mert sietek. Időm ki van mérve; még ma két más, bár kisebbszerü botrányt kell örök áron megszereznem…

A kegyelmes asszony: Másrészt nehéz belenyugodnom abba a gondolatba, hogy mindaz, amit boldogult férjem, ez a nagy idealista, mint örökbecsüt följegyzett, egyszer s mindenkorra elveszszen az örökkévalóság számára Nem, uram, ön be fogja látni, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, amit kimondottam.

A kormány embere: Higyje el, kegyelmes asszonyom, hogy a kloákának minden szennye se ér többet négyszázezer liránál. Azt hiszem, eddig az összegig még elmehetek, bár félek, hogy főnököm, a miniszter dezavuálni fog…

A kegyelmes asszony: Az a vén, többször büntetett betörő? Azt ugyan ne higyje! Ha meghallja, hogy az elhunyt emlékiratai nemcsak az ő nagyobb stilü utonállásait cikkelyezték be, hanem legbizalmasabb hölgyismerőseiről is válogatott pikantériákat őriznek, majd engedékenyebb lesz! -235-

A kormány embere: Vannak fizikai lehetetlenségek, kegyelmes asszonyom. A fél millió lira fizikai lehetetlenség.

A kegyelmes asszony: Csak a természet ismer lehetetlenségeket, a politika nem. Végre is egy nagy hazafiról van szó, akinek a hagyatékát nem piaci árak szerint, hanem érdemeinek alapján kell megitélni. Ami nagynevü férjem után maradt, annak vásári értéke csekély, de pretium affectionis-a óriási. S ne felejtse el, uram, hogy a megboldogult nem hagyott hátra egyebet, csak azt, amit ön a rövidség okáért büzöknek nevez.

A kormány embere: Bocsánat, de ugy tudom, hogy hazánk nagy fia tevékenyen müködött közre mindenütt, ahol pénzt osztogattak s részt vett mindenféle pnamában, ugy a nagystilüekben, mint a középfinomakban és közönségesekben.

A kegyelmes asszony: Sajnos, amit a két keze keserves keresményével szerzett, mind visszalopták tőle. (Könnyeit törülgeti.) Áldott jó, könnyenhivő ember volt, szegény; amilyen ügyes a szerzésben, épp olyan ügyetlen a megőrzésben. S igy számomra, aki utolsó, bár nem legszebb éveinek osztályosa voltam, az emlékezet virágain kivül nem hagyott egyebet, mint életének ezt a fő-müvét, az utolsó század pikantériáinak ezt a páratlan potpourriját. Nem, uram, azt, ami nekem mindenem… hitem, álmom, imádságom és szerelmem volt… azt, ami az ő drága lényéből örök időkre fenmaradt… gyermekreményim s bánatim emlékét… nem, uram, mindezt nem adhatom oda fél millió lirán alul. Ezért a kerek összegért azonban odaadok mindent… mindent, ami nekem eddig kedves és drága volt… mindent, még az emlékezet virágait is.

A kormány embere: Excellenciád meggyőzött s a -236- kivánt összeget ki fogom eszközölni. De cserében ezért s azért a készségünkért, hogy hazánk nagy fiának, munkáinak megsemmisitését ellensulyozandó, szobrot emelünk: kérdem Kegyelmességedet, mi biztosit bennünket, hogy üzletünk perfektuálásával minden büz, még a legapróbb is, megsemmisül?

A kegyelmes asszony: Mi biztositja önöket? A józan ész, uram, a józan ész! Egy fél millió nem sok, de elég arra, hogy az ember hátralévő éveit nyugodtan őrölje le. Egy fél millióból, szegényesen bár, meg lehet élni s ha végre visszavonulhatok kastélyomba és szép hazánk egy kies zugában kertemet müvelem, csak nem fogok ilyen szennyes dolgokkal foglalkozni?!…

A kormány embere: Kegyelmes asszony, az ön alázatos szolgája meghajlik az ön lelki nagysága előtt!

A kegyelmes asszony: Még egyet. Mondja meg őszintén, könyörtelenül, hogy ha átszolgáltatom önnek ezeket a drága papirokat, mi fog történni velök?

A kormány embere (ünnepiesen): Felöltözöm pestis-öltözékembe s gummi-keztyüs kezemben egy csiptető vasat tartva, a drága papirlapokat egyenként adom át a Tüz istenének…

A kegyelmes asszony: Akkor meg fogja engedni, hogy még egy bucsu-csókot lehelhessek e drága sorokra?

A kormány embere: Kegyelmes asszonyom, mindig voltak gyászoló özvegyek, akik nem féltek a hullaméregtől. De én leborulok az ön szive előtt!

AZ ORIENT-EXPRESSZEN.

(Történik: a Párisból Konstantinápolyba robogó luxusvonat egy első osztályu kupéjában, éjjeli két órakor. Az Utas alszik, de néha nyugtalanul hánykolódik a hármas ülésen, amelyen végig terült. Fölötte, a podgyász-tartón bőrládák, sok kalap-skatulya, egy csomag ujság és sok babér-koszoru. A másik hármas ülésen, szemközt az Utassal, a Nemtő virraszt és patience-ot játszik. A vonat egyhanguan zakatol; magában a waggonban mély csend. Egyszerre a sötétben megjelenik egy álom-alak.)

Az álom-alak: Tisztelt uram, mindnyájunk mestere! Az ön nemzete mindig rokonszenves volt előttünk, francziák előtt; az önök nemzeti hősei régebben eszményeink voltak, most bálványaink. Tisztelni, becsülni tanultuk Leonidást, Curtiust, Scaevolát, de szivünk feldobog, ha Attila, Eau de Janos és Sobri nevét halljuk. Uram, magyar és franczia mindenkor testvérek voltak, de immár egy félszázada nem testvérek, hanem egyek vagyunk. A lehanyatlott század derekán mi fegyvert ragadtunk, hogy felébresszük a népeket; önök felkeltek, s csodálatos magukviselete lefegyverzett bennünket. Az emberiségnek mindig voltak titáni harczai, de az önök -238- szabadságharcza maga a szinarany legenda. Le a kalappal! – mint az önök Tyrtaeusa, Körner, oly szépen mondja. Mester, ön akkor a küzdők, a héroszok között volt. Mikor az országban körühordozták a véres kardot, ön is kirántotta villogó gatyáját, s ön is követte a dicső Ponyatovszkit, a szent felkiáltással, hogy: „Életünket és vérünket!“ Ahol legsürübben hullott a bomba, a hol bömbölt az ágyu s csattogott a kard, ön, mint a villám, azonnal ott termett hős czigányainak élén, s fokosa jobbra-balra osztogatta a csapásokat. A jogászok és kanászok nemzetére, mely… (A vonat megáll, s a waggon egyet zökken. Az Utas felriad, s az álomalak eltünik.)

Az utas: Azt hittem, hogy banketten. Annál jobb. (A másik oldalára fordul; magában): A látomásnak kissé nagy orra volt, de tagadhatatlan, hogy jóindulattal beszélt. (A vonat megindul s Az Utas ujra elalszik. Monotón dübörgés. Az álom koboldjai ujra elősündörgőznek a bársonyülés alól, sürögnek, forognak, integetnek és tücskön, prücskön, szöcske-szárnyon egy uj álom-alak ereszkedik le a lámpa tejüvegéből.)

A második álom-alak: Barátunk! Testvérünk! Mi lapozgattuk önnek franczia nyelven megjelent regényeit, de mik ezek a regények munkáinak ama részéhez képest, mely még nincsen francziára forditva! Az ön munkáinak ama része, mely még nincsen francziára forditva, úgy tünik fel előttünk, mint valami hatalmas, piramidális monumentum, melynek idegenszerü felirását nem értjük meg. Nem értjük meg, de hiszen ép ez benne a szép! Amit megértünk, azt méltányoljuk, de amit csak érzünk, azt imádjuk! Ama munkáinak, amelyeket még nem forditottak le francziára, -239- gyönyörüeknek kell lenniök, mert hisz csak ezek, egyedül ezek magyarázhatják meg az ön világraszóló dicsőségét. Mesterünk! Apánk! Nagybátyánk! Ne engedje meg, hogy ezeket a munkákat valaha francziára forditsák! Ne engedje meg, hogy egy forditó sánta prózában beszélje el, amiről mi oly felségeseket képzelünk! A szivét adja nekünk s ne elméjének a morzsáit! Könyveket magunk is irunk, de ah, ha ugy tudnánk szeretni, mint ön! Ön szereti a természetet, az emberiséget, a napfényt, a madárdalt, mi… ah, uram, mit mondjak önnek, mi még önt se szeretjük! Mi csak irigyelni tudjuk önt! Engedje meg, hogy meghatottságomban, lelkesedésemben, vitus-táncig menő elragadtatásomban, kifejezést adjak annak a bámulatnak, melylyel le nem forditott munkáinak adózunk, s kifordulva énemből, kivételképpen egyszerü és természetes legyek. Mester, mit kérjünk öntől? Pénzt nem kérhetünk, hisz ön nem kiadó! Tehát csak arra kérjük, fogadja el hódolattal teljes kézszoritásunkat. Bátran elfogadhatja e kezet; nincs benne semmi, szivünk e pillanatban tele van, de kezünk üres!…

Az utas (félálomban): Önök nem fogják rossz néven venni… de nem birom végighallgatni ennyi rokonszenvnek a nyilvánitását… ez a rokonszenv sok, nagyon sok… gyönge ember vagyok, nagyon gyönge… már 1848-ban is kénytelen voltam lemondani, ha bankettre hivtak… egészségem már akkor is meg volt támadva… képzelhetik, hogy ma… (Nyöszörög.)

A nemtő: Rosszat álmodtál? Ne félj, hisz csak álom volt! (A vonat tovább robog. Az álom-alakok megint feltünedeznek, eltünnek, majd megint összegyülekeznek.) -240-

Egy harmadik szellemalak (kezét zsebén nyugtatva): Nagyon örülök, uram, hogy megismerkedhettem önnel. Ön egy olyan nép fia, mely szegény, de becsületes. Mi is szegények vagyunk; szegények, de becsületesek. Ha az ember becsületes, nem lehet más, mint szegény és ha az ember szegény, mit tegyen egyebet, mint hogy becsületes marad? Ez a költészet a politikában és a politika a költészetben. Önök rokonszenvvel vannak a civilizáció iránt, mindamellett oly becsületesek, mint rokon véreik, a Párisban már jól ismert sziu-indiánok. Ezt tudtuk, uram; tudtuk, hogy Csettinyében egy bátor, harcias, hegyi nép lakik; de ön meggyőz bennünket róla, hogy bár fajuk hű maradt ősi erkölcseihez, Guttenberg találmánya máris elhatott önökhöz. Önök bemutatják nekünk haladásukat. A vitéz törzsek kiállitják kőbaltáikat, handzsárjaikat, a jatagánokat és egyéb eszközöket, amelyekkel egymást megskalpolni szokták; ön, a törzsfőnökök jelese, kiállitja munkáit, amelyek bár érthetetlenek, annál nagyobb szorgalomra és türelemre vallók. Ez igen szép, uram; csak haladjanak tovább ezen az uton, s biztositom, hogy a francia nemzet rokonszenve önökkel marad. Engedje meg, hogy ennek a rokonszenvnek a jeléül, a palmes académiques helyett, amelyet önök ma még nem tudnának méltányolni, megcsókoljam önt.

Az utas (felriad): El Párisból, el Párisból, el!… (Magához tér.) Hol vagyok?…

Az utas (felül s mereven maga elé néz): Igen, igen, adjátok vissza sátramat, kőbaltáimat!… Mondátok, jer Párisba, ifju pásztor!… Nem, nem! Adjátok vissza a nomád tanyát, ahol születtem; mindenütt jó, de mégis csak legjobb otthon!

AZ ÁLSZAKÁLL.

– Társadalmi kép, sőt egyszersmind jellemvigjáték, három jelenetben. –

I. jelenet.

(Egy tekintélyes budapesti bank legszebb szobája. A bankigazgató egyedül. A tükör előtt áll és egy álszakállat próbál fel.)

Az igazgató (miután hosszasan elnézte magát a tükörben): Pompás! Magam se ismernék rá magamra. Tökéletesen ugy nézek ki, mint egy bookmaker!… Azaz, bocsánat, ideje, hogy mi is magyarosabban beszéljünk… Tehát: tökéletesen olyan szinben vagyok, mint egy könyves mester!… (Csönget; a hivatalszolga belép.) János, küldje be Kónffy urat. (Leteszi az álszakállat; szünet. Egy perc mulva Kónffy ur berohan, a küszöbtől egy lépésnyire hirtelen megáll, s olyan mélyen meghajlik, hogy haja a földet söpri.)

Kónffy ur: Ahogyan igazgató ur parancsolja… Ha parancsolja: tudom, ha parancsolja: nem tudom… -242-

Az igazgató (kegyesen): Nem, Kónffy ur, ön nem tudja, hogy miért hivattam. Többet mondok: soha se találná ki.

Kónffy ur (hirtelen azt gondolja, hogy az igazgató talán megőrült s deliriumában fel akarja emelni a Kónffy ur fizetését): Igenis kérem alásan…

Az igazgató: Kónffy ur, ön előttem a becsületesség, a rend, a szorgalom és a pontosság mintaképe…

Az igazgató: Ne mentegetőzzék. Nem tehet róla; ilyennek született, ilyen marad. Ha valaki becsületes, rendes, szorgalmas és pontos, az magában véve még nem érdem, de legyen nyugodt, nem is hiba.

Az igazgató: Szóval ön megbizható ember. Önnek nincsenek igényei, nincsenek szenvedélyei, még gondolatai sincsenek. Ne féljen semmit, gondolatokat nem is követelek öntől. Megelégszem azzal, hogy becsületes. A mai világban már ez is valami.

Az igazgató (kegyesen): Nem baj, nem baj!… Ismétlem, ön egyszerü, de becsületes. Önre rá lehetne bizni egy milliót, sőt talán másfelet is. Ez okoknál fogva elhatároztam, hogy önre bizom az álszakállat.

Az igazgató (felsőbbséggel mosolyogva): Ön ezt nem érti, Kónffy, de majd megmagyarázom. Annyit mindenesetre tudni fog, hogy igen rossz időket élünk. A korrupció hihetetlenül elterjedt; ugyszólván mindenki gyanus, aki él. Ha az olyan nagy intézetnél, mint a mienk, csupa kivételek volnának, az csodaszámba menne. És én, Kónffy, én nem hiszek a csodákban. Azt hiszem, még ön se hisz bennök. -243-

Az igazgató: Ötszáz ember között ugy százharmincöt-százharmincnyolcra tehető azok száma, akiknek csak alkalom kell, hogy tolvajokká legyenek. Az alkalmat pedig olyan óriási üzemnél, mint a mienk, soha se lehet tökéletesen kizárni. Hogyan zárjuk ki tehát a tolvajlásokat és sikkasztásokat? Ez csak egy módon lehető: preventiv intézkedésekkel.

Kónffy (aki lemondott róla, hogy megértse az igazgatót): Természetesen…

Az igazgató: Nem: természetesen, Kónffy ur, hanem: mint ezt csak élesebb szemek látják. Van önnek fogalma róla, hogy milyen preventiv intézkedésekre célzok?

Az igazgató: No lássa!… A nagy sikkasztásokat és nagy lopásokat csak ugy akadályozhatjuk meg, ha a sikkasztót és tolvajt már csirájában felismerjük. Mindenki kicsiben kezdi. Már most, mit gondol, miről ismerhetjük fel, hogy valaki hozzá látott-e a dologhoz?…

Az igazgató: A járásáról, Kónffy, a járásáról!… Mondd meg, hová jársz s megmondom, mennyit loptál!… Az emberek azért lopnak, hogy játszhassanak, mulathassanak. A sikkasztók és tolvajok tehát mind megjelennek a lóversenytéren, az orfeumokban s az éjjeli kávéházakban. Tartsuk szemmel azokat, akik ezeknek a mulatóhelyeknek rendes látogatói, s a tolvaj és sikkasztó nem siklik ki körmeink közül.

Az igazgató: A feladat tehát egyszerü. Megfigyeljük, hogy tisztviselőink közül kik járnak ki a versenytérre, -244- kik járnak el az orfeumokba és az éjjeli kávéházakba, megfigyeljük, nagyban játszanak és sokat költenek-e, s ha igen, itthon soha se veszszük le a szemünket az illetők körméről. Igy aztán alig hogy hozzányulnak a pénzhez, már nyakon is csiptük őket.

Kónffy (őszinte bámulattal): Soha se gondoltam volna erre, pedig milyen egyszerü a dolog!

Az igazgató: A koncepció hibátlan, az eljárást azonban két tapasztalat is megneheziti. Az egyik tapasztalat az, hogy mondott helyekre nemcsak a sikkasztók járnak, s másrészt a sikkasztók menten eltünnek, ha észreveszik, hogy megfigyelik őket. Ebből az következik, hogy a megfigyelésnek fölötte tapintatosnak, hogy ugy mondjam láthatatlannak kell lennie, mert különben egyfelől igaztalanul feszélyeznők azokat a tisztakezü tisztviselőket, akik a maguk pénzén szórakoznak ezeken a helyeken, másfelől vigyázatra intenők a sikkasztókat s igy módot nyujtanánk nekik, hogy mégis kijátszhassák éberségünket.

Az igazgató: A megfigyelőnek tehát ugy kell e mulatóhelyeken megjelennie, hogy a megfigyelt tisztviselőtársak fel ne ismerhessék. Erre a célra adom önnek az állszakállt. Mert a mai naptól fogva ön fogja embereinket megfigyelni, ugy a turfon, mint az orfeumokban és az éjjeli mulatóhelyeken.

Az igazgató: Igen, Kónffy, ön ezentul ugyanazzal a pontossággal fog megjelenni a versenyeken, a szinházakban stb. stb., mint eddig a hivatalban. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy a bankban egyéb munkával ne terheljék meg önt.

Kónffy: Attól tartok, igazgató ur, hogy nem vagyok -245- alkalmas ember erre a megtisztelő feladatra. Olyan idegen vagyok a szórakozás világában…

Az igazgató: Majd beletanul. De még figyelmeztetnem kell valamire. Mondottam, hogy a megfigyelés munkáját két tapasztalat neheziti meg. Az egyiket már emlitettem; a másik tapasztalat a következő. Bármilyen uj ez találmányom, máris előre vetette árnyékát. A tisztviselők tudják, hogy rossz szemmel nézik őket, ha fogadnak, játszanak, pezsgőznek s korhelykednek. Azért ugy a sikkasztók, mint a tisztességesek, mindent elkövetnek, hogy kijátszszák éberségünket. Többnyire álszakállban járnak a turfra és mulatni, hogy társaik föl ne ismerhessék őket. Az álszakállas alakokat tehát különös figyelmébe ajánlom. Fel fogja ismerni kollégáit akkor is, ha álarcot öltöttek?

Kónffy: Igazgató ur, ha egyszer nekem valamit megparancsoltak, akkor én vakon engedelmeskedem. Fel fogom ismerni őket, mert ez a parancs.

Az igazgató: A jutalom nem fog elmaradni. De most munkára! (Óráját nézi.) Mindjárt egy óra; háromnegyed háromkor már a versenytéren kell lennie. Menjen. Vigye magával bizalmamat és ezt az álszakállt!

II. jelenet.

Kónffy (egyedül): Nem is rossz félkettőkor az utcán sétálgatni, mialatt a többiek még a bankban görnyednek… Spitzer három óráig se lesz kész a munkámmal s én már nyugodtan meg is ebédeltem… (A kirakatok tükreiben nézegeti magát.) Ez az álszakáll határozottan tekintélyes külsőt kölcsönöz nekem… Az arcom olyan, mint egy diplomatáé, csak a ruhám árul el… Mindenesetre elegáns ruhát kell csináltatnom ehhez az álszakállhoz, mert különben észreveszik, -246- hogy nem vagyok az, aminek látszom… De mért ne ülnék konflisba, mikor a bank fedezi költségeimet?!… (Ugy tesz, amint gondolkozik, s megérkezik a versenytérre.) Egészséges mulatság ez, nagyon egészséges… Nini, már felhuzzák a lovak számait!… Ha már itt vagyunk, ne kockáztassunk meg mi is egy ötöst?… Az ördög nem alszik, hátha bejön ez a Taral vagy kicsoda?… Annyit beszélnek róla, valaminek mégis csak kell lennie a dologban… (Az első futamot lefutják.) Taral jön!… Szoritsd Taral!… (Orditani kezd.) Gyere, az apád teremtését!… Hurrá!… Brávó Taral!… (A verseny után.) Harmincöt forintot nyertem!… Nem vagyok barátja ennek az erkölcstelen intézménynek, de az tagadhatatlan, hogy nyerni nem kellemetlen… Legalább lesz mit költenem éjjel az Orfeumban… Mért ne innám egyszer pezsgőt én is, először, egyetlen egyszer életemben!… (Reggel félötkor egy éjjeli kávéházban): Puszild meg álszakálamat, Miczi, ne félj semmit, soha se halunk meg!…

III. jelenet.

Az igazgató (magában): Megint ötvenezer forint hiány!… Egy vagyont költöttem álszakállra és mégis ujabb lopás!… Kónffy legutóbbi francia álszakálla annyiba került, hogy egy szegény ember frakkot vehetett volna rajta és ennek dacára ismeretlen tettesek ellopják a bank pénzét!… Hallatlan!… (Megjelenik a bank titkára s Kónffy, két detektiv között.)

Kónffy (rendkivül elgáns. Simára borotvált arc, angol ruha, harminc forintos cipő): Ugy-e, igazgató ur, nem lehet rám ismerni? (Sirva.) Nagyon, de nagyon megváltoztam!…

Kónffy (sirva): Pedig én vagyok! (Felteszi az álszakállt.) Ha jobban megnéz, igazgató ur, rám fog ismerni…

Kónffy: Nem gondolta volna, ugy-e, hogy ide jutok?!… S mindezt az álszakáll tevé!…

Az igazgató (mélyen megrendülve): Ó, Kónffy, Kónffy!… Hogy igy kellett egymást viszontlátnunk!…

A METAMORFÓZISOKBÓL.

Kedves Zoltán! Leveledet kaptam, de hiába, nem segithetek rajtad. Ezért nem fogadtalak akkor, amikor személyesen jelentkeztél. Én rendkivül tisztelem azokat az irókat, akik nem irnak, de ki nem állhatom azokat a tanulókat, akik nem tanulnak. Te a latinból és a matézisből megbocsáthatatlan hanyagságot tanusitottál. De hová gondolsz, mi lesz belőled?!

Határozatom megmásithatatlan. Kénytelen vagyok felszólitani kedves atyádat, vegyen ki az iskolából, s adjon kadétnak vagy matróznak, mert te nem arra születtél, hogy a kenyeredet a fejeddel szerezd meg. Remélem, uj pályádon kitartóbb léssz, mint voltál az iskolában.

II.

Nagyságos Képviselő Ur! Kegyes pártfogóm! Abban a reményben, hogy Nagyságod még nem felejtkezett meg hajdani tanárainak legszerényebbikéről, aki legeslegelőször jósolta meg Nagyságod fényes jövőjét, mély tisztelettel vagyok bátor fölkeresni alábbi soraimmal. Alulirottnak régi hő óhajtása, vajha Bucsányból a fővárosi XII. ker. kir. áll. főgimnáziumhoz helyeztetnék át, hogy a központ éltető levegőjében egész lélekkel szentelhetné szerény exisztenciáját a tudományoknak és az irodalomnak. Tudom, hogy Nagyságodnak csak egy szavába kerülne, s beteljesednék eme legfőbb óhajom. Azért alázatosan kérem, ne vonja meg tőlem kegyes pártfogását, s nagy sulyu szavát a miniszter és az államtitkár urak előtt érdekemben fölemelni ne terheltessék. Reménységet meritvén ama körülményből, hogy Nagyságodnak dicső emlékü iskolai pályáján szerencsés voltam apró szolgálatokat tehetni, mély tisztelettel maradtam

III.

Kedves öcsém! Gratulációdat nevemnapjára szivesen vettem. Jobban szerettem volna ugyan, ha szivből eredő jó kivánataidat nem kisérik olyan célzatok, amelyek ezt a lépésedet gyanussá teszik, de igy is jó.

A mi közelgő születésnapodat illeti, nem kételkedem, hogy Atyád a kért fa-lovat meg fogja számodra -250- szerezni, de egyszersmind figyelmeztetlek, hogy én nem lovallak fel, s hozzám intézet kérésedet nem fogom teljesiteni. Még csak az kellene, hogy a te korodban valaki mancsettát és gallért viseljen, mint a felnőtt emberek! Arról pedig, hogy kaphatnál-e még az érettségi vizsgálat előtt égszinkék nyakkendőt? – nem is beszélek. Tégy le ezekről a vágyakról, melyek nem a korodhoz valók. Különben szivesen üdvözöl

IV.

Mélyen Tisztelt Öcsém! Midőn harmadik parlamenti párbajodhoz, mely vidékünkön általános feltünést keltett s mindnyájunk keblét büszkeséggel töltötte el, őszinte szivből gratulálok, remélem, nem veszed rossz néven, hogy egy szerény kéréssel is alkalmatlankodom s veszem igénybe drága idődet. Egy kis ügyem-bajom van, melyet csak a Te szives jóakaratod, ismert befolyásod és számos becsületbiróságban kipróbált tekintélyed fordithat jóra.

A mult héten fináncok jártak nálam, elvitték minden szüzdohányomat, s még hozzá ezertizenhét forinttal meg is birságoltak. Most, a választások után, ezt a birságot kidrukkolnom annyi volna, mint vért izzadnom. Kérlek alázatosan, beszélj a pénzügyminiszterrel, hogy ne bolondozzék.

Tudva, hogy időd mennyifelé van elfoglalva, nem mernélek terhelni; de Rajtad kivül igazán nincs kihez fordulnom. Tudod, magam nem akarok a miniszterhez menni; a miniszterek nem szeretik az olyan képviselőket, akik elég merészek voltak kibukni. Az uj embereket -251- pedig nem ismerem; nem voltam iskolaszéki tag, s nem jártam soha se a bál-bizottságokba, se biliárdozni a kávéházakba, se az egyetemi olvasókörbe.

Bizom benne, hogy nem felejtkezel meg róla, mennyi szerető gonddal vettünk körül gyermekségedben, s nem hagyod el bajban levő családodat.

Igen tisztelt földbirtokos ur! Gyula fiacskáját ápolásom alá vettem, s megnyugtatásul előre is kijelenthetem, hogy baja bár huzamosabban fog tartani, nem veszedelmes.

A fiucska betegsége nagymérvü emésztetlenségből származik, s ugyanez a baj okozta testi és szellemi hátramaradottságát is, mely bár feltünő, mégsem akkora, hogy aggasztónak tarthatnám.

Remélem, két-három hónap mulva annyira helyre áll, hogy bátran beadhatja az óvódába.

VI.

Igen tisztelt földbirtokos ur! Szives soraira válaszolva, büszkén értesithetem, hogy a nagyságos képviselő ur egészségi állapota napról-napra örvendetesebb. A képviselőház levegője csakugyan jót tett neki, s az, hogy beszédeit elmondhatta, nagy megkönnyebbülésére -252- vált. Már ismét kezd járni, s szellemi fejlődése is figyelemre méltó. Ma azzal örvendeztetett meg, hogy sorra elmondotta az összes házi állatok neveit, s remélem, a jövő héten megkezdheti már az abéce tanulását is. A számjegyek iránt szép fogékonyságot tanusit. Tizig máris hibátlanul el tud olvasni, csak a kilencet ugorja át.

ALTÁBORNAGY ÉS KOMORNYIK.

Hohenbrunn gróf, altábornagy, a trón lépcsőjén legmagasabban álló főhercegek egyikének főudvarmestere, azzal az irattal együtt, mely tudatta vele, hogy a szokásos legfelsőbb elismerés mellőzésével mentették fel hivatalától, ezt a levelet találta az asztalán:

Kegyes akarok lenni Önhöz, két okból. Először – mit tagadjam? – jól esik önt lesajnálnom. Másodszor: komolyan sajnálom Önt, mert részvétet érzek a legyőzött ellenféllel szemben, és általában: szánalmat a gyöngék iránt, én már ilyen vagyok, apám.

Tehát kegyes akarok lenni Önhöz, és megirom ezt a levelet, tudván, hogy én vagyok az egyetlen, aki Önnek, mai siralmas helyzetében, némi vigaszt nyujthatok. A barátok vigasztalását – nem tudom, a legutóbb történtek óta maradtak-e még barátai? – a hasonló esetekben nagyon megrontja a mellék-iz: vagy igen sok szemrehányás van benne, vagy tulságos adag néma lenézés. Az alantabb állók vigasza mindig sértő. Ha ment is a kárörömtől, okvetetlenül benne foglaltatik az a boszantó észrevétel, hogy: „Most már közelebb vagyunk egymáshoz.“ Felülről nem fogják Önt vigasztalni. Ön talán azzal áltatja magát, hogy felülről egyszerüen elejtették Önt. Nem. Felülről eldobták Önt, mint egy szennyes zsebkendőt, amelylyel többé a csizmáját se törli meg az ember. Fent ezt igy szokták. Azok közül, akik felül maradtak, én vagyok az egyetlen, aki a vigasztalásra -254- hajlandó is, képes is, mert ezt az én vigasztalásomat nem sózza el semmiféle bántó érzelem.

De nemcsak a jóindulat vezérel Önhöz. Ugy vélem, tartozom Önnek azzal az elégtétellel, amely ezekben a soraimban foglaltatik – s én szivesen teljesitem a kötelességemet.

Ön alul maradt a kettőnk közt lefolyt küzdelemben, s mióta a harc eldőlt, vádakkal illetik Önt, amelyeket nem érdemelt meg. Tartozom Önnek azzal a kijelentéssel, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része merő igazságtalanság. Azt mondták, hogy Ön indiszkréciókat követett el, hogy paktált gazdájának ellenségeivel, s hogy legutóbb, mikor rendreutasitásban részesült, udvariatlanul felelt a leckére. Én tudom legjobban, hogy mindez nem igaz, s szivesen nyugtatványozom, hogy Önben ártatlant vádolnak. Különösen ami az utolsó pontot illeti, a legszebb bizonyitványt kell kiállitanom Önnek. Ön és udvariatlanság! Mesebeszéd. Mikor volt udvariatlan a leforrázott ember? Soha, se Ön, se más.

Nem, kedves gróf, én jól tudom és hitelesen bizonyitom, hogy Ön nem bünös, Ön csak tragikus hős. Az ön tragikuma abban állott, hogy tulbecsülte erejét, s vakmerően provokálta a világrendet, melyet nekem volt szerencsém Önnel szemben képviselni. Ön semmibe se vett engem; arra se akart méltatni, hogy észrevegyen. És mikor látnia kellett, hogy: igenis, vagyok, makacsul megmaradt oktalansága mellett. Önhittségében nem akarta tudomásul venni az ellenséget, pedig már gyanitotta, hogy ez az ellenség erős és kitartó. Méltóságán alul valónak találta, hogy rendes csatába bocsátkozzék velem s az én sokféle fegyverem ellen csak a lenézést hozta a küzdőtérre. Ugy gondolkozott, mint a felületesen nézők: „Altábornagy és komornyik! Hogyan kerülnek -255- ezek össze?!“ De Önnek okosabbnak kellett volna lennie, mert ismeri a mi világunkat, a szolgaság világát, figyelmeztetésben is volt része, mert én megüzentem a harcot, de Önt vakká tette az elbizakodottság.

Az elbizakodottság volt az Ön tragikuma, derék gróf, amint hogy a legtöbb tragikus hőst ez a végzetes hiba buktatja el, ugy a históriában, mint a szindarabokban. Most már hiába mondanám Önnek, Jago szavait forgatva ki eredeti értelmükből: „Kerüld az elbizakodást! Kékszemü szörny az, nyájas külsejü és mézes szavu, aki orozva, az álom óráiban fojtja meg a legerősebb embert!…“ Most már hiába mondanám. Önnek erre a figyelmeztetésre nincs többé szüksége. Most már lehet elbizakodott, ha kedve van hozzá.

Az elbizakodottság alapjában véve szép dolog s ha Coriolanus elbizakodott, ez nekem esztétikai gyönyört okoz, mert higyje el, az arisztokratikus érzéseket megérti, elképzeli, értékeli a komornyik is. Csakhogy Coriolanus igazán ur volt. De hogy lehetett elbizakodott Ön, kedves altábornagy ur, aki ha grófnak született is, bizony messze esett Coriolanustól?! Mi tette elbizakodottá? Mire volt olyan gőgös?

Hogy a komornyikokról általában s rólam különösen, nem volt jó véleménynyel, ezt még meg tudom érteni. Bizony, nem szép mesterség ez. Hiába, az ember csak első osztályu lakáj s ha a szabad óráinkban sok kényelemben van részünk, ezt a rövid kényelmet olyan szolgálatokkal kell megfizetnünk, amelyek az emberi méltóságérzettel élénk ellentétben állanak. És tagadhatatlan, hogy a foglalkozás ránk nyomja bélyegét; a szép foglalkozás egy kissé megjavit, a csunya, ha nem is végképpen, egy kevéssé mindenesetre demoralizál. -256- De hát Ön, kedves, Ön Urnak tartotta magát!? Legyünk őszinték, kedves altábornagyom. Ön, mindenekelőtt, nem annyira altábornagy volt, mint inkább főudvarmester. És a szolgálattevő főudvarmester… hogy is mondjam, hogy ne sértsem az ön érzékenységét?… tehát nem mondom, hogy a miképpen a komornyik csak magasabb rendü lakáj, azonképpen a szolgálattevő főudvarmester csak magasabb rendü komornyik, – nem igy mondom. Mondjuk igy: a szolgálattevő főudvarmester egy magas állásu engedelmes közeg, aki alattvalói hüségből, hódolatból, mondjuk: őszinte lelkesedésből olyan funkciókat is végez, amelyek messziről veszedelmesen hasonlitanak a csupasz szolgálathoz s közelről se hasonlitanak az önálló rendelkezéshez. Igaz, Ön altábornagyi rangot is viselt. Igen magas állásu katona volt, aki sok kisebb állásu katonának parancsolhatott, persze csak szolgálati ügyekben. Vallja meg őszintén, sokkal kevesebb alkalma volt parancsolni, mint engedelmeskedni. A függetlenség, az uraság csak igen keveseknek adatott; mi többiek mind szolgálatban vagyunk. Különbözőképpen nevezett szolgálatban, de egyformán szolgálatban. S a szolgálatban is vannak fokozati különbségek, de a szolgálat magasabb foka még nem jelent urat; amint hogy a hő magasabb fokát helytelenül nevezzük melegnek s az alacsonyabbat hidegnek: mert ugyanaz a dolog az, nevezzük bárhogyan. A rideg valóság az, hogy mi, akik a magasban lévők szeszélyétől függünk és – bérért vagy szép tisztességekért, aprópénzért vagy dus javadalmazásért – nem magunknak, hanem másoknak élünk: in ultima analysi mindnyájan komornyikok vagyunk!

Azért nem kellett volna olyan nagyon lenéznie engem, aki sok borsot törhettem az orra alá és törtem is, nem igaz?!… Ki tudja, ha Ön valamivel nyájasabb, -257- nem törődtünk volna-e egymáshoz? Vagy jobban tetszik az Ön büszkeségének ez a másik megoldás? Hogy elcsapták, mert a komornyikkal nem tudott összeférni?

Én is szeretnék büszke lenni, kedves uram, s nem titkolom el, hogy vannak lirai hangulataim, amikor irigylem azokat az éhenkórászokat, akik függetlenek. A nélkülözést azonban nagy árnak tartom a függetlenség luxusáért, azért meghuzom magam és alkalmazkodom a viszonyokhoz. Kár, hogy nem követte a példámat; ha karöltve járunk, a szolgálat mezején többre vihette volna.

De én nem akarom Önt elkésett tanácsokkal traktálni; amint igértem: vigasztalni fogom. Elmondok valamit, ami meg fogja nyugtatni egy kevéssé.

Nos, tudja meg, nyugalmazott altábornagy ur – most már urazhatom – hogy én sajnálom ugyan Önt, de nem csupán sajnálom, hanem egy kissé irigylem is. Én győztem, Ön elbukott, én megerősödtem hatalomban, Ön csufosan távozott. És mégis!… én nem nyertem annyit, amennyit Ön. Huszonnégy óráig nagy kéjt okozott a diadalérzet, de már kiélveztem… Hozzászoktam; nincs többé örömem benne. Az Ön öröme tartósabb lesz, bár meglehet, még nem jött meg. Mert Ön immáron egészen magáé; függetlenné, urrá lett, ha talán egy kissé későn is és nem a legkellemesebb körülmények között… Önt többé nem csöngethetik fel éjjeli három órakor, mint engem, éppen abban a pillanatban… Gondoljon erre és becsülje meg függetlenségét, ha már a szolgálatát nem tudta megbecsülni.

A győztes ellenfél teljes kiengesztelődéssel köszönti Önt, felejtést és igazi nyugalmat kivánva,

Az altábornagy a fölmentését tudató hivatalos iratot elzárta a Wertheim-szekrényébe, a komornyik levelét pedig összetépte és bedobta a papirkosárba.

A LÁNY-ARCU VESZEDELEM.

Marcel Prévost Les Demi-Vierges cimü regényében egy uj fajta fillokszérára figyelmeztette olvasóinak mindinkább növekedő tömegét. Ez a fillokszéra… de könnyebb a dolgot körülirni, mint nevén nevezni a gyereket.

Tehát: a francia irodalom moralizáló szenvedelme, mely vagy egy félszázad óta szerte analizálta a családi élet minden gyöngéjét, meglepően sokáig egyetlen egy tipust hagyott épen, érintetlenül: a tisztességes kisasszonyt. A leány volt a család egyetlen alakja, akit megkiméltek a viviszekciótól; lelki világát nem bolygatták, mint egy báránykáét. Az egyetlen iró, aki megkisérlette belepillantani a leánylélek titkaiba, és aztán hozzászólni ehhez a „problémá“-hoz: óvatosan, sok gyöngédséggel s teljes tisztelettel fogott hozzá kényes feladatához. Szinte bocsánatot kért minden második sorában. (Goncourt: Chérie.) És a temérdek szenny között, melyet a különböző iskolákhoz tartozó lélekvizsgálók, kutatásaik közben, napvilágra hoztak, a leány alakja mindvégig megmaradt „tiszta virágnak a kietlen bozótban.“ Még a Demi Mondeban szereplő Marcelle is valóságos liliom; környezetéről csak a szabadszájuság -259- ragadt rá. S a példák özönlenek, hogy mind azt a szépet, jót és nemest, amit a többi alakoktól elvitattak, még a Théátre Libre irói is pazar szivvel itélték oda a kietlen bozótok tiszta virágjának. Ha Gyp-et és Paulette d’Alaly-ját nem számitjuk – a mint nem is igen lehet, mert Gyp még elég szeliden bánt Paulette-jével s inkább csak d’Alaly urat tette felelőssé mindenért – Marcel Prévost volt az első, aki a tisztességes kisasszonyt, ezt a N’y touche-t megkritizálta. De Marcel Prévost aztán alaposan helyre pótolta a mulasztottakat s ugyancsak kemény dolgokat mondott a szegény kisasszonyról.

Ó, Marcel Prévostnak is az a kijelentés volt az első dolga, hogy ő nem általánosit, csak egy kivételről beszél, kivételről, mely azonban egyre több példányban szaladgál a világon. Akiről ő beszél, az nem a párisi leány, még kevésbé a vidéki, francia kisasszony és legkevésbbé a leány általában. Az ő hősnői – elég merészen viselkednek ahhoz, hogy igy lehessen nevezni őket – egy külön világ flórájához tartoznak, egy nagyon sajátságos világ flórájához. A szóban forgó világ pedig az a kozmopolita társaság, mely félig hotel-, félig szalonéletet él, kétes eredetü, kétes vagyonu, kétes morálnak hódol s melyen csak egy nem kétes, az a határozottság, amelylyel az élvezetnek adja magát. De először is: ez a világ sokkal inkább érintkezik, sőt sokkal többször keveredik össze egyéb világokkal, hogy sem valami nagyon különálló társaságnak lehetne elfogadni; és másodszor: Marcel Prévost ennek a species-nek sokkal több fajtáját irja le, semhogy ki ne lehetne találni az igazi gondolatát, azt, hogy a „menye is értsen belőle.“

És az ő hősnői rettenetesek. Tudnak mindent, akár maga Hyrtl, cinikusak, mint a lakájok s olyan dolgokat beszélnek egymás között, amelyektől megborzadna egy -260- csendőrkáplár is. Szivtelenek, mintha pávák és gyöngytyukok volnának, kiábrándultak, mint a régi vigjátékok nyájas öregasszonyai s haszonlesők, mint megannyi uzsorás. És azonkivül érzéki kis bestiák, akiknek csak egy gondolatuk van… de miért részletezni ezt a gondolatot?! Viseletükben, tempóikban egy cseppet sem különböznek azoktól az asszony-alakoktól, amelyeket egy félszázad óta szól meg a francia dráma. Udvarlóiknak, akik épp oly romlottak, mint ők, mindent megengednek, kivéve azt, amiről azt tartják, hogy „minden“ s előre összebeszélnek a gavallérjaikkal arra az esetre, ha majd férjhez mennek. Egyetlen álmuk, egyetlen ábrándjuk, hogy minél hamarabb találjanak egy minél gazdagabb Nanjac-ot, aki majdan leányt visz el ugyan az oltár mellől, de nem is fogja sejteni, micsoda lélek lakozik a mély tüzü, szürke szemek mögött… Bizonyára könnyü elképzelni, micsoda mételyt visz be a családi életbe egy efféle hajadon.

Marcel Prévost-nak sok felől kellett hallania azt az ellenvetést, hogy: mindez csak irodalom. Értsd: akármilyen kivételekről beszél is a szerző, a dolgok, a hatás kedvéért, tulontul nagyitva, sőt torzitva vannak. Marcel Prévost alkalmasint vállat vont erre az ellenvetésre. Ki veszi észre, hogy mit mond, ha önmaga korrigálja meg magát, ha a valósághoz hiven gyöngiti, halványakká teszi a szineket?! A fődolog az, hogy van-e valami a dologban?!… s az, hogy ennyire érdeklődnek a könyve iránt, azt bizonyitja, hogy igenis: van benne valami!… Ennyi elég rá, hogy érdemes legyen jelezni a veszedelmet.

Talán nem is szükséges egy szük körre szoritani a dolgot, hogy meg lehessen állapitani: igenis, a kényelemnek örvendő körökben az angolos nevelés, a szegényebb osztályokban pedig az élettel való közelebb érintkezés, -261- a kenyérkereset kénytelensége, mely megtanit látni s megtizedeli az ábrándokat, ezeken kivül pedig egy sereg más ok, nagyon megdézsmálják azoknak a leányoknak a számát, akik a házasság napjáig a leányiságukkal a lelkük szeplőtlenségét is megőrizhetik. Marcel Prévost főképp a mai nevelést okolja. Hogyan lehessen másképp – hozza fel kritizáltjai mentségére, finom, elmés előszavában, – mikor a ház, amelyben élnek, tárva van minden könyv és mindenféle ember előtt?!

És ez az a pont, ahol a szerzővel egészen egyet lehet érteni. Hova-tovább be kell látni, hogy a régi pedagógusoknak volt igaza s nem az ujaknak: a vizbefulástól az uszni tanulásnál mégis csak jobban megóv: nem menni a vizbe. Prévost rámutatván a veszedelemre, megjelöli az orvosságot is s ez az orvosság – hogy növekszik a konzervativizmus!… – szerinte: a zárdai nevelés. Bizonyára a legjobb nevelő az otthon békéje és csöndje, de ha az anya nem tud lemondani a világról s nem akar egyes-egyedül a gyermekeinek élni, akkor nincs más mentsvár a leánynak, mint a kolostor. Azt lehetne mondani, hogy a zárdai nevelés egyoldalu s nem késziti elő a leányt eléggé az életre. Hogy tanulja meg, szegény a kolostorban a legnagyobb tudományt: az élet müvészetét? Ej, lehet is azt megtanulni!… felel az ellenvetésre Prévost. A férfiak elég korán belekerülnek az életbe, azért ez nem óvja meg őket, legalább a legtöbbet nem, hogy ne kövessenek el főbenjáró ostobaságokat. Ennél a kétes értékü tudománynál többet ér az, ha megtanitják a leányokat is arra, hogy az élet nem mulatság, hanem csupa kötelesség. Erre pedig csak az igazi otthon vagy a zárdai nevelés tanitja meg őket.

Van-e igazi otthon a kozmopolita társaságban? -262- Valóban, másutt is kevesebb, mint gondolná az ember. Mi eléggé biztos fedél alul nézhetjük szegény Franciaország sok baját, az anarkiát, a köz-erkölcs pusztulását és a többit. Mégis, nincs a világon nagyváros, ahol a Marcel Prévost figyelmeztetése fölösleges volna. Nem látjuk-e mi is, hogy vannak akik elviszik a leányaikat olyan francia darabok előadásaira, amelyeket Párisban az aszonyok is leeresztett rostély mögül néznek? Sőt, mert mulatni akarnak s mert a nyügöt nem rázhatják le a nyakukról, elviszik az alsóbbrendü mulatóhelyekre is és nem csupán akkor, amikor ott szeliditett farkasokat mutogatnak?

Ez maga is tanuságot tesz róla, hogy a Marcel Prévost figyelmeztetését nálunk sem felesleges megszivlelni… ha a Les Demi-Vierges olvasásakor azt mondjuk is: „Hát ilyen Páris!… de mi közünk nekünk ehhez a Babylonhoz?!…“

EN REVENANT DE LA REVUE…

Elzüllötten, mint egy élhetetlen borbély-legény, hét frankkal a zsebében, koldussá váltan, mint egy leégett játékos, szeretője sirjára bukva, mint egy mindvégig érdeklődést leső komédiás, a minden halálok legcsunyábbikával, disztelen öngyilkossággal mult ki e világból s tünt le a história szinpadáról Boulanger tábornok, a brav’ général, a fekete paripa leventéje, az az ember, aki néhány évig ugy állott Európa előtt, mint aki nemsokára nemzetek sorsát fogja tartani merész kezében.

Régi ellenségei egyszerüen vállat vontak, mikor meghallották halála hirét. Régi szövetségesei megkönnyebbülten lélekzettek fel. És a nép, az a derék nép, mely pár évvel előbb a szavazatok milliomaival választotta meg Páris és számtalan más város képviselőjévé, közönbösen mondta el róla ezt a rövid nekrologot: „A komédiás!“

Pedig hát, nagyon rövid idővel a csúf vége előtt, volt egy pillanat, amikor csak egy hajszálon mult, hogy ez az ember örökébe nem lépett annak a másik illusztris kalandornak, aki egy elszánt, aljas lépéssel egész Európa diktátorává tudta tenni magát. Volt egy pillanat, amikor az egész kontinens tekintete leste ennek az -264- embernek minden lépését, mikor a háboru és a béke kérdése az ő nevéhez tapadott, mikor népének szemefénye, bálványa, a chansonette-ek hőse és a nagyuri szalonok ünnepelt lovagja volt, mikor a nemzeti megváltó ragyogó szereplését várták tőle, legalább a naivak, a nép.

Persze, olyan pillanat nem volt, mikor a teuton félelemnek kedves lett volna. S mi, akik megszoktuk német szócsőből szerezni be az értesüléseinket, minden időben hallhattuk róla a gyülölet szavát.

De igenis volt olyan pillanat, amikor rengeteg számu ellenségeinek, akik mind gyülölték egymást, kénytelen-kelletlen szövetkezniök kellett, hogy uralma alól megszabaduljanak s amikor ez a szövetkezés gyerekármánynak maradt volna félbe, hogy ha segitségükre nem jön ő maga és meg nem buktatja magamagát. Azok a különböző árnyalatu, mindenféle fajta tehetetlenségek, melyek a császárság bukása óta folyton csak ölték és marták egymást a hatalomért, először, legeslegelőször az ő gyülöletében egyesültek „kompakt táborrá.“ És ha egyéb érdeme nem lett volna is, már pusztán ez az érdem, hogy lehetővé tette ezt a lehetetlenséget, fennen dicsérné sokat gunyolt nevét.

De volt még egy érdeme, melyet nem homályosithatott el semmiféle ballépésssel, semmiféle siralmas fiaskóval. Vitéz katona volt. Harcolt az olasz háboruban és megsebesült Turbigónál. Harcolt Cocchinchinában és ujra megsebesült. Harcolt a poroszok ellen és Champignynál félholtan maradt a csatatéren. Harcolt a commune ellen és megint megsebesült. S ki tudja? Hogyha végkép ott maradt Champignynál: ma talán egy szép lovas-szobor magasztalná az emlékét.

Bizonyára tulságosan szerette a pompát, a szép asszonyokat, a fehér és fekete lovakat, a theatrális dolgokat, -265- az élvezeteket; hiu, nagyravágyó volt és önzéssel teli. Kész volt sok esztelenségre s elkövetett az esztelenségeknél nagyobb hibákat is. De a foltok, melyek nevéhez tapadnak, ugyanazok, amelyek elhomályositják a többi illusztris kalandor nevét is, azokét, akiknek a siker, a mindenható siker nevében sokat megbocsátunk. És ha a nagy faux pas-t, amely megbuktatta, el nem követi, könnyen meglehet, hogy temérdek hibájának ma nem volnának kritikusai, csak legyezgetői.

Mi birta rá, hogy azt a ballépést elkövesse? – nem olyan könnyü megállapitani. A szerelem, mely megdöntötte Iliont? A ragaszkodás hüséges szeretőjéhez, kinek olyan csodaszép karja volt? Bátorság-fogyatéka? Vagy belátás-hiánya? Mindez együttvéve?

Mindegy. De hogy ha csakugyan része volt ebben a ballépésben a merészség fogyatékának, bizonyára nincs tragikum nélkül, hogy a legkiválóbbik sajátsága éppen akkor hagyta cserben, amikor a legtöbb szüksége volt rá. Mert bátor ember volt ez, ha azok közül is, akiknek közönségre volt szükségük, hogy hősiesek tudjanak lenni.

Mikor a számüzetés, a fenyegető nyomoruság és a csapások megtörték energiáját: a régi pompázó alakból nem maradt meg egyéb, csak a kiáltó, a rut, a szégyenletes hibák. S már csak ezeknek a megtestesülése volt az a szánalmas alak, aki olyan banális, csuf véggel fejezte be ritka és viszontagságos pályafutását. Mindamellett, mikor siralmas végének hallatára mély és benső meggyőződéssel magasztaltuk a mindenható, a csodákat tevő, az isteneknek parancsoló sikert, mely hütlen szeretője volt, nem lehetett elfelejtenünk, hogy balgatag, de vitéz volt, mint a kardja.

RENAN SZOBRA.

Renan Ernőnek szobrot állitottak szülővárosában, Tréguier-ben. Tréguier tartozott ezzel Renan Ernőnek. Nem azért, mert Franciaországnak ez a büszkesége Tréguier falai között látta meg a napvilágot; ebben ő is, a cőtes-du-nordi városka is ártatlanok. Annak a követelésnek, mely terhül rójja rá a városokra, hogy mindannyiszor egy-egy emléket emeljenek, a hányszor egy-egy nagy ember kerül ki a falaik közül, a jogossága bizonyára vitás. De Tréguier adósa volt Renan Ernőnek ezzel a közép minőségü, s a világ elől meglehetősen eldugott szoborral, azon az örök jogcimen, melynek kielégitését közönségesen hálának szokás nevezni. Mert semmiféle helyről, se Veneziáról, se a felkelő nap sugárözönében uszó tündérvárosról, nem irtak soha szebbet annál, amit Renan Ernő irt a Tréguiernek nevezett szomoru kis breton fészekről. Nem irtak soha se szebbet, se melegebbet, a szülőföld iránt való szeretetnek nagyobb mélységével; és nem irtak nagyobb müvészettel se, soha. A „Gyermekkori emlékek“ első részében Tréguier megelevenedik egy másik életre, – kivüle, fölötte a rövidéletü valóságnak, – s azután manet alta mente repostum; megelevenedik több ember számára, mint amennyi Tréguierben él, több szemnek, több szivnek, olyan -267- sziveknek is, amelyek még csak ezután fognak dobogni. Tréguierről Renan előtt soha semmit se jegyzett fel a krónika; Renan óta a Tréguier név olyan ismerős sok nyugateurópai embernek, mint ez a szó: Lakedaemon.

Ha Tréguier nincs hálaérzettel Renan iránt, s ha a breton parasztok nem tudnak arról, hogy a Renan dicsőségéből rájok is esik egy sugár: ez nem csuda; azok előtt, akik Tréguiert Renanból ismerik: természetes. Nem könnyen lelkesedő emberek azok, s dicsőséget csak egyet ismernek el: Isten dicsőségét. Nagyon érthető, hogy a szobor felállitása nehézségekbe ütközött, mihelyt a papság nem akarta, hogy Renannak, otthon, szobra legyen. A papságnak sehol sincs nagyobb hatalma az emberi lélekre, mint a földnek ebben a zugában. S a papok okos emberek. Tudják, hogy amit az öt centime-os ujságok minden eszmeirány szolgálatára kész zsoldosai csaholnak a fekete seregről, az nem hatol el a breton paraszthoz, vagy ha elhatol, a paraszt elereszti a szót a füle mellett. De ha látja a szobrot, mely olyan valakit ábrázol, akiről csak annyit tud, hogy nem hitt Jézus Krisztusnak az istenségében, csak abban, hogy istenember volt: ez bevésődik a paraszt fantáziájába. És Combes Emil doktor, 1902 – 1905-ig a francia kormány elnöke, az ő Prudhomme-ok számára kieszelt, theatrális hatásokra éhes radikálizmusával sok kellemetlenséget szerzett ugyan a papságnak, de ennek századok óta terebélyessé vált hatalmából csak édes-keveset tudott lenyesni. A Côtes-du-Nord vidékén tehát Renan szobra miatt ismét olyan jelenetek játszódtak le, aminők a szerzetes-rendek kiüzése idején, s az állami akarat csak nagynehezen tudott győzedelmeskedni. A szobor leleplezésének ünnepe is csak jókora botrányok elfojtásával eshetett meg. A parasztok kivonultak kaszáikkal, hogy megvédelmezzék -268- az Istent, amint hogy kaszáikkal vonultak ki a nagy forradalomban is, hogy helyreállitsák a királyságot. És a Lantenac márkik egy ivadékának, Kerboisson vicomtenak a felesége, akiről higyjük, hogy éppen olyan csinos, mint amilyen hü szolgálója Istennek, jónak látta revolvert venni elő, hogy megvédje Isten dicsőségét a jó öreg Renan csunya bronz képmásától. De a revolvert elvették tőle a csendőrök, a parasztokat visszaszoritotta a katonaság és Combes miniszterelnök, ez a Numa Roumestan, akit Daudet vonásról-vonásra megjósolt, végre elmondhatta ünnepi beszédét, melynek hallatára az öreg Renan rosszul lett volna. Az állami akarat érvényesült.

S a szobor áll. Jean Boucher müve, és ha hinni lehet a francia képes ujságok reprodukcióinak, nem szolgál sem Istennek, sem Renannak, sem Jean Bouchernak dicsőségére. Jean Boucher ugyanis, ritka tapintattal, nem a Kereszténység eredeté-nek történetiróját elevenitette meg, hanem azt a barátságos öreg urat, aki nyáron Tréguierbe szokott érkezni és sokat üldögélt ama kőpadok egyikén, amelyeket Tréguier községtanácsa, semmi költséget sem kimélve, állittatott Tréguier lakosainak kényelmére.

Az emléken két alak van. Renan mögött egy beteg testü, zord arcu női alak látható, akit az első pillanatban Bellonának, vagy a Nemezisnek vélünk s akiről később kiderül, hogy Pallas Athéné. Az istennő haptákban áll; csak éppen a jobbkarját emeli fel s ebben cserágat tart. Renan, előtte, egy kőpadon ül, de egy kicsit hanyatt esve, mintha valaki oda teremtette volna; pocakja és végtelenül fáradt tekintete szánalmat kelt. Botját és kalapját is halhatatlanná tette a müvész; s ezek a legsikerültebb részletei az egész alkotásnak.

Bajos kitalálni, kinek lesz öröme ebben az emlékmüben, -269- ha csak nekünk magyaroknak nem, akiket vigasztalhat, hogy a franciák is tudnak rossz szobrot csinálni. Tréguier parasztjainak mindenesetre igaza volt, hogy kaszával védekeztek ellene és ha nem sok háládatosságra vall is az eset, igazat kell adnunk Tréguier városának abban is, hogy Renan szobrát nem ott kellett volna felállitani.

Nem volt ember, aki kevésbbé áhitozott volna arra a dicsőségre, hogy szobra legyen, mint Renan. A ma is divatos ikonolatriát nem igen tudta megérteni; a régiek ikonolatriáját se nagyon értékelte, csak felhasználta, mert végre is emberi dokumentumokat adott. Egyetlen egyszer tudták rávenni, hogy lefotografáltassa magát… de nem érdemes többet mondani erről, mert senkiről se olyan nyilvánvaló, mint róla, hogy nem volt se a külsőségek, se a hiuság embere. Azonkivül az ő dicsőségének nincs is szüksége emlékmüre; és nincs senki, akinek akár a lelkéhez, akár egykori fizikumához olyan kevéssé illenék az, hogy szobra legyen. Az az érzés, mely megkivánja a szobrokat, – legyenek ezek bármily szépek, – ez az érzés alapjában voltakép naivitás: és az ő lelkében nem voltak gyermekességek. Aztán, végezetül, mennyire fájt volna neki, ha megtudja, hogy az ő szobrának gondolatával feldulják Tréguier békességét! Mennyire értette volna a szegény breton parasztot! És meg is védelmezte volna Combes és elvtársai ellenében.

De ha már mindenáron szobrot akartak emelni Renannak, a szobrot nem Tréguierben kellett volna felállitani, hanem Párisban. Egy Renan-szobornak még itt se akadna méltó helye. Renan nemcsak a francia nemzet dicsősége, hanem az egész világé; az emberi szellemé, mely eddig ismeretlen magasságokba tudott emelkedni. Olyan helyen kellene emelkednie az ő szobrának, -270- aminő a new-yorki Szabadság-szoboré; alant millió küzködő ember, előtte a végtelen, a tenger.

Mert soha se élt nagyobb szellemü ember és mélyebben érző lélek; soha se foszforeszkált az övénél ragyogóbb értelem, és soha se dobogott nemesebb sziv. Nem volt, aki jobban átértette volna az összes földi dolgok egybefüggését, az anyagi és lelki világnak titokzatos és szövevényes láncolatát, a törvények egységességét, az erők egyazonosságát, az embernek az egyetemeshez való viszonyát, az anyagi világ törvényeinek az emberi lélekben, az istennek a földi életben való megnyilvánulását: és nem volt, akinek a gondolkozása, érzésvilága, egész élete tökéletesebben harmonizált volna a nagy mindenséget átfogó örök törvényekkel. Aligha volt nála nagyobb francia irómüvész, s kétségtelen, hogy egyike volt minden idők legnagyobb történetiróinak; de mindenekelőtt filozófus volt, vagy ha ezt a szót lefoglaljuk a részletekben vizsgálódók számára, az uj idők egy „látnok“-a. És bár a bölcsészet kis bogarászai nem ismerik el filozófusnak, aminthogy a filozófiát csak kreálta, de nem gyakorolta s annál kevésbbé üzte iparszerüleg, egy teória kaptafájára ráütve bármi bolondot; bár filozófiája hasonlitott a Pyrrhonéhoz s igy a bölcsészek közül a legszerényebb mellé sorakozott: a hegyi beszéd óta nem hallott a világ magasztosabbat, se nagyobb mélységek fölött járót, se nagyobb magaslatokra szárnyalót, mint aminő az „Ima az Akropoliszon“. Akik csak a magukét tartják hitnek s minden egyéb hitet megtagadnak, az mondják, nem hitt Istenben. Mily tévedés! Ő megtalálta és látta az Istent!

TURGENYEV EMLÉKE.

Mikor Turgenyev halálának huszadik évfordulóját Oroszországban meg akarták ünnepelni, a „hivatalos Oroszország“ – azzal a sajátságos okadással, hogy mostanában igen sok jubileumot tartottak orosz földön, s az e fajta mulatságból már éppen elég volt – a holt Turgenyev ünneplését nem engedte meg. Ha a megokolás nem is volt szerencsésnek mondható, s ha Európa boldogabb tájékain bajos elképzelni, hogy arra messze miért szoktak riadozni egy-egy holt költő emlékétől: magát a tilalmat meg lehetett érteni. A nihilisták Turgenyev regényeiben szerepeltek először, jóval előbb, mint hogy a valóságban is bemutatkoztak; tanultak egyetmást Turgenyevtől, bár ez később nem igen látszott meg rajtok; az elnevezésöket is tőle kapták. Turgenyevnek ezt a rovott multját a hivatalos Oroszország még nem felejtette el; ha a holt költők néha, nagyritkán, eszébe jutnak az életben maradt jóbarátoknak, a tisztelőknek: legtovább mindig az ellenség emlékszik.

A kegyelet Oroszországban nem juthatván szóhoz, Turgenyev emlékezetét, halálának huszadik évfordulója alkalmával, csak egy bécsi uriember ünnepelte meg. Ez a bécsi uriember – a nevét igazán nem érdemes -272- följegyezni – élt az alkalommal, s megemlékezvén Turgenyev halálának dátumáról, összehasonlitotta Turgenyevet Tolsztojjal. „Hogyan? – kezdte müvészi álmélkodással – még csak husz éve volna, hogy Turgenyev meghalt?!“ Neki t. i. Turgenyev olyan jól meg van halva, hogy a husz esztendő fölötte kevésnek tetszik. Sokkal jobban meg van halva, mint azok, akik csak husz évvel ezelőtt bucsuztak el ettől a szép világtól; annyira meg van halva, mintha legalább száz évvel ezelőtt halt volna meg. „Csak husz év! – csóválta eszmékkel tulterhelt fejét, – mennyit haladt azóta a világ! S mennyit fejlődött a regény!“ És oda konkludált, hogy Tolsztoj nagyságától Turgenyevet mintha századok választanák el, mert Tolsztojnak nyugodt lélekkel kiutalványozhatja a halhatatlanságot, ellenben Turgenyev már szörnyen elavult, sőt elavult végérvényesen, jogerősen, felebbezhetetlenül, mert ő mondja, a bécsi uriember.

Ezt az esztetikai kirohanást nem érdemes nagyobb figyelemben részesiteni. Elkövetője ugyanis meglehetősen hadilábon áll a komolysággal, ami egyéb cikkeiből is kiviláglik. Kijelenti például – más alkalommal – azt is, hogy Mérimée-nek a nevét ma senki se ismerné, ha Bizet a „Carmen“-t meg nem zenésiti. Szerinte „Carmen“-en kivül még csak „Colombá“-t olvassák, némelyek, kevesen. Szerinte az utolsó száz év francia irodalmából ma már mindössze hét vagy nyolc könyvet olvasnak. Abból, amit ir, nyilvánvaló, hogy ő ezt a hét vagy nyolc könyvet se sok haszonnal olvasta.

A bécsi uriembernek Turgenyevről szóló kis megemlékezése tehát nem érdemelne ennyi szót, ha nem adna alkalmat rámutatni egy nyavalyára, amelyben a bécsi uriemberrel együtt sokan szenvednek világszerte. Ez a sokaság jobbára a fiatalok közül kerül ki. -273- A fiatal olvasók és fiatal irók leghamarább és legszivesebben a legujabb írókat olvassák, nem mintha ezek fölöslegessé tennének minden régi irót, – nem mintha husz év óta annyit haladt volna a világ, s annyit fejlődött volna az irodalom, amennyit amaz nem haladt és emez nem fejlődött kétezer évig, hanem mert a legujabb irókat találják legközelebb, – mert ezek beszélnek az ő nyelvükön, azon, amelyet a legkönnyebben értenek, – s mert ezek foglalkoznak azzal, ami őket leginkább érdekli, a „ma“ ideáival, azokkal az ideákkal, amelyek a levegőben vannak, amelyekkel ők teli szivták magukat, amelyek tehát már részét teszik gondolkozásuknak, énjöknek. A fiatal olvasók és fiatal irók elfelejtik vagy nem akarják tudni, hogy a „ma“ ideái husz év mulva épp oly öreg ideák, „tulhaladt álláspontok“, „elavult holmik“ lesznek, mint aminők a ma huszéves, negyven éves, hatvan éves vagy száz éves ideák; már husz év mulva is tökéletesen öreg és a száz évesekkel egyformán öreg ideák lesznek, – mert a tizenhat éves leány és a harminchat éves asszony közt igen nagy a különbség, de a 86 éves és a 106 éves öreg asszony egyformán öreg asszony; s az ideák még az asszonyoknál is gyorsabban vénülnek. Elfelejtik, vagy nem akarják tudni ezt, mert különben nem volnának olyan nagyra a „ma“ ideáival s jobban megbecsülnék a régi ideákat. Ami egyébként még nem baj, mert hadd foglalkozzanak azzal, ami a levegőben van, ami lelkükkel rokon, ami őket leginkább érdekli. A baj ott kezdődik, hogy ez az előszeretet igen sokszor egyoldaluakká, elfogultakká, igazságtalanokká és hálátlanokká teszi őket. Szaturálva vannak a legujabb irókkal, a tegnap legjobbjait már nem érnek rá elolvasni, vagy ami még rosszabb: felületesen s a teljes megértéshez megkivántató igazi érdeklődés -274- nélkül olvassák őket és könnyelmüen itélnek róluk, anélkül, hogy jól megismernék őket, néha olyan ismeretség után, amelyet legfeljebb „látásból“ való ismeretségnek lehet mondani. Igy aztán megtévesztik az utánuk sorakozókat is, ezeknek a kárára, s nem a lebecsült holt költők rovására, mert ezeknek már mindegy.

Csunya és esztelen igazságtalanság ez, – hogy maradna meg bécsi nyavalyának!

De sajnos, a bécsi uriembernek mindenütt vannak hitrokonai. Még a vitatkozási módja is igen szokásos mostanában. Mindenfelé divatossá lett az az igyekezet, mely az egyik nagyot a másik nagygyal akarja agyonüti. Mert a gyémántot csak gyémánt karcolja.

Bizonyos pedig, hogy Tolsztoj, aki Turgenyevnek barátja volt, s élete végéig igaz tisztelője és csodálója maradt, semmiben se értett egyet bécsi kommentátorával. Abban sem, amit a bécsi ur a halhatatlanságról „tip“-el. Tolsztoj dicsőségének nincs szüksége arra, hogy Turgenyevet elfelejtsék a müveltek, s Tolsztoj mai népszerüsége nem jelenti azt, hogy a maradandóságra Oroszországban monopóliuma van, mig Turgenyevre már csak a teljes felejtés vár.

Tolsztoj élete alkonyán jutott el dicsőségének zenitjére s Turgenyevről ma kevesebb szó esik, mint husz évvel ezelőtt, mert a „ma“ irói többet beszéltetnek magukról: ez igaz. De csakis ennyi igaz a bécsi ur beszédjéből. Nem kell husz évig várnia s látni fogja, hogy mind a két nagy embernek egyformán jut ki a jövendőből.

Ma a Tolsztoj népszerüsége rendkivüli s hatása szinte példátlan. De népszerüségét nem csupán zsenijének köszöni – ennek talán legkevésbbé, – hanem -275- főképpen annak, hogy ennek az apostolnak a kiadói nagyon jól értettek ahhoz, hogy miképpen kell sokat beszéltetni a kiadványaikról és ezek szerzőjéről. D’Annunzión és Gorkij Maximon kivül senki se látta el a világsajtót annyi nefelejcs-bokrétával, mint ennek a prófétának a kiadói. Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonitható, hogy tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a vallásos érzésü embert, az evolució hivét, a szociálista gondolkozót s ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Husz év mulva azonban, amikor a müvei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni és fokozni a személyével foglalkozó hirek, amikor tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az evolució hivét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégiteni, amikor az uj generáció gondolkozói más ösvényeket törnek s uj, legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami müveiben apostolság, el fog avulni, ellenben megmarad az, ami nem tanitás, „csak“ költészet: azok a gyönyörü alkotások, amelyeknek cimei: „Háboru és béke“, „Anna Karenina“, a „Feltámadás“.

És ugyanakkor csöndesen tovább fognak élni a Turgenyev munkái is, amelyeket csak a bécsi ur sietett elfelejteni: A vadász iratai, Tavaszi hullámok, Füst, Apák és fiuk, Első szerelem, Milics Klára, a Diadalmas szerelem éneke s a Költemények prózában. Egészben, mert csak poémák.

A LEÁNYIRTÓ.

Henry Fouquier, a kitünő franczia ujságiró, több, mint harmincz éven át mindennap négy-öt czikket irt a legolvasottabb párisi lapokba. Módjában volt tehát hozzászólni a szenzácziós bünesetekhez, s csakugyan aligha történt nevezetesebb kriminális esemény, amelyről a maga érdekes megjegyzéseit el ne mondta volna. Ezekből a finom konczepczióju, csillogó efemeridákból, melyeknek sokasága és végzete a forró napokban huszonnégy órát élő, gyönyörü alkotásu pillékre emlékeztet, sok emberismeret s egy – talán csakis egyetlen egy – erős meggyőződés sugárzik ki: az a hit, hogy a mi időnk még a legkülönb minden eddig ismert korszak közül; hogy az emberiség erkölcse az idők folyamán valamicskét mégis csak javult, mert az emberi állat ugynevezett lelke abból az embertelen kegyetlenségből, melynek az elmult századok annyi példáját szolgáltatták, hova-tovább kigyógyul…

Ez a tétel egyike azoknak, amelyeket ma a legtöbben vallanak, s akik hisznek az emberi haladásban, mindannyian egyetértenek Fouquier-val. S talán igaza volt. A haladás teóriájának tagadói ugyan azt vethetnék ez ellen a jóleső megfigyelés ellen, hogy mindez csak látszat, s hogy ha a sötét multban olyan gyakori atroczitások -277- a jelenben már csak elvétve fordulnak elő, tisztára a jobban konstituált rendnek s az ezzel kapcsolatos elrettentésnek tulajdonitható. A tagadás álláspontjára helyezkedve, az argumentumot a másik végén is meg lehet ragadni s valaki azt mondhatná: inkább csak lazult a morális érzékünk, s az értelem finomodtával meg a fix alap (a vallás) hijján jobban megértjük, kimagyarázzuk, mentegetjük s mosdatjuk a ma történő atrocitásokat, mig a régieket, a körülmények és mótorok ismerete nélkül lévén, szigorubban itéljük meg, mint a maiakat. Nehéz volna belenyugodni, hogy igy van, s szivesebben maradunk meg amellett a meggyőződés mellelt, melyet a haladás elméletének hivei vallanak. De néha meg kell rendülnünk ebben a hitünkben: az emberi állat koronkint olyan kriminális esetekkel borzaszt el bennünket, amelyek vadul cáfolnak rá arra a megnyugtató elméletre, s a melyeket sehogyan se tudunk összeegyeztetni a mai emberről alkotott fogalmainkkal. Mit szóljunk például a leányirtás eseteihez?

A leányirtó mindenek előtt: tipus, s már magának a tipusnak a létezése is megzavaró. Hogy vannak emberek – ugyszólván minden év produkál néhányat, – akik az exisztencia folytathatását egy szánnivaló nyomorultnak, egy födhözragadt prostituáltnak a meggyilkolásában és kirablásában keresik. Pedig szinte foglalkozásnak tünik fel, olyan gyakori immár az ilyen szerencsétlenek védetlenségének véres kizsákmányolása. Egy pár decennium óta különösen gyakori jelenség az az ember, aki étvágyát a prostituált életének árán iparkodik kielégiteni. És csak az ilyen bünesetek alkalmával vetünk egy-egy pillantást az ilyen, áldozatnak predesztinált kitaszitottak életére. Az ilyen teremtés a legtöbbször családfentartó: keresetét megosztja övéivel; öcscse reggeliért jár hozzá. A hol lakik: szelid, -278- jó leánynak tartják s szivesen társalognak vele: a hozzávalók. Karácsonykor a szülei meg akarják látogatni; egyik leánytestvére ugyanolyan sorsban él, mint ő, a másikat, aki szolgál, segiteni készül, hogy hasonlóképpen rendezkedjék be. Mindenki belenyugodott, hogy igy kell keresnie kenyerét; ezek a nyomorultak nem okoskodnak sokat: élni csak kell!… És mindenki kizsákmányolja ezt a szegény, sovány, büzös keresetet. A szobájáért neki annyit kell fizetnie naponkint, amennyit az „Archiduc Charles“-hotelben nem fizettetnek egy teremért; mert az ő szégyenüket minden „háziur“ kihasználja s valahol lakniok kell. Fizetnie kell az orvost; sokat kell költenie ruhára, mert nagy a konkurrencia, s ugyanez okból: a „vendégek“ olyan követelők!… Milyen siralmas exisztencia, milyen ronda kenyér! A mellett lehetetlen, hogy ne érezze szégyenét és sorsának alacsonyságát. Talán valamelyes szeretetre is vágyódik. És készen kell lennie minden utálatra egész lényével; még csak undort se szabad éreznie, mint mindenki másnak!… Az ember azt képzelné, nem lehet olyan elvetemült, aki ez iránt a kitagadott iránt, ha valami fraternitást nem is, de legalább némi szánalmat nem érez. És jön a XX. századbeli ember, cilinderben, sétapálcával, hogy a zárt ajtó mögött egy késsel levágja, mint a bornyut, a tiz forintjáért!

Nézzük csak meg a cilinderes fenevadat. Még csak nem is a kiéhezett sakál. A tiz forint nem enni: mulatságra kell neki. Életét kávéházakban, chantant-okban tölti; ha pénzhez jut, kiöltözik s dorbézol. Talán uri borravalókat ad, s a cigánynyal elhuzatja a nótáját. A büntény után komfortáblin megy haza; nem is olyan feltünő, hogy kocsin érkezik, tudják róla, hogy: ha van, bőven költi a pénzt. Ruhája, modora az „uri -279- vendég“-é; a lányok körében szimpatiáknak örvend. Azelőtt, amikor nem lopott és nem kártyázott, egy rövid ideig, talán tanitó volt valahol, s ha pofozta a gyermekeket, pályatársai bizonyára megvédelmezték, hogy dehogy is kegyetlenkedik, csak fentartja az iskolai fegyelmet. A törvényt is ismeri valamennyire; legalább az ujságokból. Értelmes, s tudja, hogyan kell védekeznie.

Amit védekezésül előad: abban kevés a valószinüség. Tudja, hogy van előre megfontolt szándék, s tagadja az előre megfontolt szándékot. Nem akart ő rablógyilkosságot; csak kölcsönt kért a leánytól, akinek már sokszor adott pénzt. Ez nem teljesitette a kivánságát; összevesztek, s dühében ölte meg szeretőjét az ott heverő késsel. A tiz forintot aztán magához vette, mert amannak már ugy se kellett. Hát biz ezt nehéz elhinni. A kést tudniillik azelőtt soha se látták a leánynál, s a gyilkos erre azt mondja, hogy igenis: ő vásárolta neki, a lány néha komissiókat bizott rá. Csak rossz drámairók gondolnak ki ilyen szerencsétlen véletleneket.

Mégis, bármilyen ügyetlen mesének tünjék fel ez a vagy hasonló védekezés, mindig szinte szeretnők hinni a valószinüségét. Akkor a rémdrámából nem hiányoznék minden emberi vonás. Mig amikor bebizonyul, hogy a leányirtó csak a nyakát védi, s hogy előadása csak civilizált formába öltöztetése a barlanglakó állatiasságnak, nem üzhetjük el magunktól azt a mélyen megalázó kérdést: vajjon az az igazság, a mely sok mai embernek voltaképpen egyetlen hite, meggyőződése, s amelyet Fouquier, ez a rengeteget dolgozó, fényes elméjü párisi ujságiró annyi ezer meg ezer gyönyörü cikkben ismételt egy életen át, nem tévedés-e?

AZ UTOLSÓ.

In excelsis. Kék és fehér felhők között, a legfelsőbb sorozó hivatalban, Szent Péter jelentkezésre szólitja fel a legutóbb beidézett lelkeket; a lelkek rezignáltan felelik sorra: „Itt vagyok.“ Egyszerre a fő-kulcsos megigazitja ókuláréját, s a földiekre emlékeztető érdeklődéssel néz szét az árnyak között, szólván: „Cornelius Herz!“ Semmi felelet; a lelkek közül egy se szól, hogy: „Jelen.“ Az égi szó ujból elhangzik: „Cornelius Herz!“ – ugyanaz a csend. „Mi ez? – igy a fő-kulcsos – el tudott volna bánni még a halállal is?! Ide s tova kétezer esztendeje viselem ezt a nehéz hivatalt, de ilyesmi még nem történt velem!“ A lelkek összesugnak; nyugtalanság… mely arra emlékeztet, hogy az árnyékok csak nemrég hagyták el a földet… Végre, két fáradt szárnyu angyal egy kapálózó, prüszkölő, rugódozó lelket vonszol a legfelsőbb asszentáló hivatalba. „Sehogy se akart eljönni – hangzik a jelentés. – Először nyöszörögni kezdett; azt mondta, hogy beteg s a világért se tud megmoccanni; aztán, mikor megtudta, hogy ez nem tesz semmit, kijelentette, hogy semmi baja s hogy neki jobb Bournemouthban. Utóljára is kötélen kellett ide hoznunk!“… A lélek, azt remélve, hogy a sokadalomban angolosan eltünhetik, még egyszer el akar illanni; de lepányvázzák s megkötik egy felhőhöz. -281-

Egy spiritiszta könyv olvasása után, másvilági képekkel teli – ezek a tudós szerzők nagyon szinesen irják le a lelkek utazását – igy képzelhetjük el Cornelius Herz menybemenetelét. Mert hogy, olyan sok viszontagság után, mennybe vitték angyalok, e felől nem lehet kétség. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a Panama királya a másvilágon is biztositota magának a legkényelmesebb helyet, becsapván gyóntatóját egy müvésziesen eljátszott bünbánó jelenettel. Amint hogy it, a földön, a létért való diabolikus versengés közepette, az általános kajánság nagy ellenőrzése mellett is doktor, pénz-király és a becsületrend lovagja tudott lenni, diploma, egy garasnyi vagyon, s a becsületességnek halavány látszata nélkül is, – amint hogy idelenn, mikor az ujkori özönviz elsodorta valamennyi cinkosát és valamennyi áldozatát, ki tudta szoritani magának az egyetlen képzelhető menedéket, ahonnan, egy pompás esernyő alól, humorral nézte a vihart, melynek a szelét ő vetette el: azonképen bizonyára a nagy „hátha?!“ esetére is kiimádkozta, kimüvészkedte, kipanamázta magának az odaátra szóló „első osztályt“ per saecula saeculorum.

Cornelius Herz, ez a név, melyet mintha E. T. A. Hoffmann talált volna ki valamelyik ördögi alakja számára: ó, ez a név maradandó lesz!… azon a jogon, melynél fogva hosszu emlékezés illeti meg minden fajtának – lett légyen ez a fajta bárminemü és bármicsodás – legkiválóbb képviselőjét. S ő legkiválóbb képviselője volt annak az emberfajtának, mely nem fehér, nem sárga és nem rézbőrü, mert egyszerüen arcbőr nélkül születik, s amelyet – ahogy a mérges kigyót megkülönböztetjük az ártalmatlantól – a zoologiának ilyen néven: a Kártékony Ember (Homo Perniciosus) meg kellene különböztetnie a másik kaukázusitól: a közönséges -282- Homo Sapienstől. Legkiválóbb képviselője annak a századunkban elsokasodott speciesnek, mely a civilizáció vivmányait a barlanglakó étvágy, a troglodyth önzés csillapitására aknázza ki, melynek értelme bámulatosan kiélesedett, moralitása azonban visszafejlődött olyan fokra, hogy hozzá képest a bizonyos zsivány-szokásokat respektáló pápua (akinek a szokás nem arravaló, hogy kijátszsza őket) immár erkölcsi lény. S amiképpen megőrizzük múzeumainkban az óriás csörgőkigyó kitömött bőrét, ez a név: Cornelius Herz, alias: a testet öltött számitó ész, mezitelen önzés és sterilizált lelkiismeretlenség – megmarad az emlékezetben, hosszabb időre, mint a Rinaldo Rinaldinié.

Vajjon mit fog szólni a nagy számadás órájában ez a kapálózó lélek, mely a bournemouthi villa elégedett tulajdonosából annyira akarata ellenére lett puszta lélekké?! „Quid sum miser tunc dicturus?“ – ha majdan fel fogják szólitani, hogy terjessze elő védőbeszédét:

– Panama hőscincérje! Ön ifjukorában hiéna volt. Kirabolt egy sulyosan sebesült katonatisztet, akit az ön orvosi gondjaira, ápolására biztak, s ennek a pénzével kezdett operálni, mert a tudományával ugyan nem operálhatott. De ez önnél csak gyermekjáték számba megy; Richelieu első kardforgatása az egész… később azonban kifosztott egy egész világot: halottakat és élőket, válogatás nélkül, nemcsak gyerekes eszü férfiakat, hanem valóságos gyermekeket, árvákat, akik nem is sejtették, hogy, ha később sinlődniök kell, ez azért történik, hogy önnek a villája pazarabb kényelmü legyen. Panama-hős!… Ön tönkre tett ezreket a becsületükben s halálát okozta ugyanannyi ezernek, Panama-király! Öné a dicsőség, hogy nincs ma név, amelyhez több vér és több átok tapadna, mint ehhez a névhez: Cornelius Herz! Mit szól ön ehhez, szép kis öregur?!… -283-

Ó, védekezni fog! Ahol valami elérhető, kieszközölhető, ott mindenkor elemében lesz ez az agilis lélek. Hiszen ha komolyan hitte volna, hogy Bournemouthban még nincs vége a dolognak, hogy jó volna egy kis üzletet kötni a másvilágra is!… Olyan rendbe hozta volna a szénáját, hogy maga a biboros testület is kifogástalannak találja a passe-portját. De az utolsó számvevőszék mégis csak meglepetés…

Azért nem jön zavarba, s bár jobb lett volna odalenn, Bournemouthban, ha kellemesebbnek találja, hogyha véletlenül a magasságban is csak in contumaciam itélik el: agilis lelke nem fog nyugodni, mig meg nem leli a kibuvót, a végső refugiumot.

– Meglep, hogy a magasban, ahonnan tisztán látni a földi dolgokat, ennyi mozgalmat idéz elő egy gazember megpillantása. Gazember voltam, és pedig első osztályu gazember, az bizonyos, de hisz az a planéta odalenn tele van gazemberrel, kicsinyekkel, nagyokkal, középszerüekkel. Nekem módomban volt némi emberismeretet szerezni; mondhatom, a majoritás a miénk volt minden ponton s mindegyik társadalmi osztályban… És azok közül is, akik becsületeseknek látszanak, hányan vannak, akik adott alkalommal, ha a bőrükről van szó, evezőkkel és csáklyákkal verik vissza a menekülő asszonyokat és gyermekeket, mint a Bourgogne katasztrófájánál, vagy botjaikkal szoritják hátra, esetleg agyongázolják ideáljaikat, ahogy a párisi bazár-égésnél történt?!… Minek köszönhetem hát ezt a kivételes resszenzust? Hogy nagyobb gazember voltam, mint a nagy emberek?! De hát akkor bünöm: nem az elvetemültség, hanem: a nagyság az elvetemültségben. Rosszabb volt-e III. Rikárd, mint azok a kemény legények, maguk is fenevadak, akiket eltett az utjából? -284- Nem, csak vakmerőbb fickó, nagyobb zsivány volt náluk. És a világ sora, amit – szégyenkezve mondom – nem én eszeltem ki, az, hogy a nagy gazember kifosztja a kis gazembert, a nagy fenevad megfojtja a kisebbet. A nagyobbik gyerek felpofozza a fiatalabbat, az erősebb ember félre rugja a gyöngébbiket, a rabló hatalmába keriti, amit a kis tolvajok összeharácsoltak. Az én kiválóságom csak az, hogy ki tudtam fosztani a legnagyobb tolvajokat s meg tudtam fojtani a legnagyobb gazembereket is. Hogy gyerekes eszü gyöngék s özvegyek és árvák is kerültek az áldozataim közé? Ezek előre áldozatok voltak; ha én nem, más fosztja ki őket, amint hogy nem is én voltam a kéz, mely vagyonukat eltüntette, én csak a nemezis voltam, mely a zsákmányt magához ragadta. És ha van valami, ami elégtételül szolgálhat a kicsinyeknek, ami megvigasztalhatja őket, akik arra születtek, hogy áldozatok legyenek, ugy ez a valami az a tudat, hogy van, aki a természet rendeléséből kifosztja a nagy kalózokat, megfojtja a nagy zsiványokat, szóval: boszut áll értök! Az a tudat, hogy nincs az a szennyes áradat, melyet végezetül el ne nyeljen az örvény, nincs az a rablott pénz, mely átokká ne válják a rabló kezében, mig elérkezik a legnagyobb rablóhoz a világon, aki a nagy zsákmányból vásárolt müremekeket mélán nézi kuckójából, ahonnan nem lehet moccannia, mint ahogy a kis tolvaj éjjel viseli a lopott süveget.

Igy vagy ilyenformán fog védekezni. És meglehet, a legfőbb instancián is kieszközli magának az utolsó sikert: az „enyhitő körülmények“-et.

POST SCRIPTUM.

Amint a Vezető elmék és Nagyvárosi képek cimü köteteim egyes darabjainak összegyüjtése közben is – amikor az itt olvasható kötet sajtó alá rendezésével foglalkoztam, többször kellett számot vetnem azzal a kétséggel, hogy az itt felhalmozott és annak idején a napnak irt karcolatokat érdemes-e és szabad-e másodszor is, s most már könyvalakban kiadnom? Érdemes-e még egyszer kérni az olvasó figyelmét olyan dolgokra, a melyeknek először sem lehetett több súlya, mint a mennyit a jóhiszemüség, az elfogulatlanságra törekvés és az őszinteség ad nekik? Szabad-e egy könyv kiadása alkalmával megfelejtkezni az idő rohanásáról és például – mint ebben a kötetben történik – Strindberg emberi gyöngéiről szólni akkor, amikor Strindberg már halott? Tisztán látom, mennyi kifogás érheti és senki se itélheti meg nálam szigorubban ezeket a köteteket. Ha mégis megjelentek, ennek magyarázata vagy mentsége: az a hitem (vagy talán csak képzelődésem), hogy ezek a zsörtölődések, tréfálkozások vagy mélázások tulajdonképpen nem naphoz kötött, hanem hosszu időn át ujra meg ujra ismétlődő, általános jelenségekről szólnak.

TARTALOM

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TEGNAP LEGENDÁI: TOLLRAJZOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

36	följgyezni	följegyezni
53	könnye ktisztitanak	könnyek tisztitanak
215	fenyegtő	fenyegető
215	ngy cselekvésekre	nagy cselekvésekre
230	A idegen: Soha	Az idegen: Soha
238	A utas: Azt	Az utas: Azt

The Project Gutenberg eBook of A tegnap legendái: Tollrajzok

A TEGNAP LEGENDÁI

RÉBUSZ.

A SZINÉSZNŐ BECSÜLETE

NOVEMBERI HANGULATOK.

EMLÉKBESZÉD.

A VEREJTÉK.

A TÖMJÉN.

PICKWICK UR FILOZOFIÁJA.

ÖNGYILKOSSÁG.

SZERELEMBŐL.

TEMETÉS UTÁN.

MISZTICIZMUS.

MOURET ABBÉ MEGTÉRÉSE.

A DETRONIZÁLT SZERELEM.

BARTENYEV ÉS VLADIMIROV.

KÉT FRANCIA.

MARABU-TOLLAK

GEFKIN.

ABBÉ ÉS MARKIZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

AZ UTOLSÓ VILÁGOS PILLANAT.

MISZTÉRIUM A KÉT JÓ PÁSZTORRÓL.

KÉPEK.

MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL.

I. A költő és a sertéskereskedő.

II. Az érdemrend.

III. A csodagyermek

IV. Szabadság a hó alatt.

V. Strindberg, a nőgyülölő.

VI. A költő és a szabók.

VII. A világ teremtése.

VIII. A költő és a sorsjegy.

TÉLI ÁLLOMÁSOK.

AZ IGAZSÁG.

KÉT SZÉP SZEM ÉS ÉLETBÖLCSESÉG.

ESTE AZ ERDŐN.

A SZÁMÜZÖTT TÉLÉMAQUE.

AZ ÉRDESSZAVU MIRÁKOLÓ.

LESSEPS.

KILIÁN KIRÁLY.

SZEM-JONGLEUR-ÖK ÉS TROUBADOUR-OK.

A RAB MESÉL.

TRISTIA.

KORONÁT SZERELEMÉRT.

PORCIUNKULA ÜNNEPE.

UJ HIVATAL.

AZ ORIENT-EXPRESSZEN.

AZ ÁLSZAKÁLL.

I. jelenet.

II. jelenet.

III. jelenet.

A METAMORFÓZISOKBÓL.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

ALTÁBORNAGY ÉS KOMORNYIK.

A LÁNY-ARCU VESZEDELEM.

EN REVENANT DE LA REVUE…

RENAN SZOBRA.

TURGENYEV EMLÉKE.

A LEÁNYIRTÓ.

AZ UTOLSÓ.

POST SCRIPTUM.

TARTALOM

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I.
A költő és a sertéskereskedő.

II.
Az érdemrend.

III.
A csodagyermek

IV.
Szabadság a hó alatt.

V.
Strindberg, a nőgyülölő.

VI.
A költő és a szabók.

VII.
A világ teremtése.

VIII.
A költő és a sorsjegy.