The Project Gutenberg eBook of Csodálatos történetek by H. G. Wells

Sidney Davidson időleges eltévelyedésének a története már magábanvéve is figyelemreméltó tünemény, még ha Wade magyarázatának nem is akarunk hitelt adni és gondolkozóba ejti az embert azokról a lehetőségekről, amelyek a jövőben nyitva állhatnak előttünk és amelyek szinte azt mutatják, hogy időközönként öt-tíz perceket a világ másik végén tölthetünk. Történetesen szemtanuja voltam Davidson esetének, így az én kötelességem, hogy papírra vessem a történetet.

Amikor azt mondom, hogy szemtanuja voltam az esetnek, ez alatt persze csak azt értem, hogy én léptem elsőnek abba a szobába, ahol a dolog lefolyt. A harlowi műegyetemen történt, közvetlenül a főbejárat fölött elterülő épületrészben. Davidson egyedül volt a nagy laboratóriumban, én pedig egy szomszédos kisebb szobában feljegyzéseket csináltam, de persze a nyári vihar teljesen felforgatta munkámat. Éppen egy hatalmas villám csapott le fülsiketítő dörgés kíséretében a közelben, amikor úgy hallottam, mintha a szomszéd szobában valami üveg tört volna össze. Abbahagytam az írást és hallgatózni kezdtem. Az első percben nem hallottam semmit. A jégeső a háztetőn úgy kopogott, mintha géppuskával lőtték volna a házat. És ekkor megismétlődött a hang: nem lehetett semmi kétség, valami nehéz dolog a földre zuhant. -6- Pillanat alatt talpon voltam és felrántottam a nagy laboratórium ajtaját.

Döbbenten álltam meg, amikor egy különös kacajt hallottam és Davidsont ott találtam a szoba közepén állva, egészen megzavarodott arccal. Először azt hittem, részeg. Észre se vett engem. Valami láthatatlan tárgyat igyekezett úgy egy méternyire maga előtt megkapni. Lassan kinyujtotta kezét, pillanatig habozva megállt, azután hirtelen a semmibe markolt.

Azután nagy óvatosan felemelte lábát, mintha azt hinné, hogy azok a földbe gyökereztek.

Davidson felém fordult és úgy meresztgette szemeit a hang irányába. Keresztülnézett rajtam, aztán jobbra nézett, balra nézett és látszott rajta, hogy nem lát semmit.

– Hullámok – motyogta – és egy feltünően csinos schooner. – Esküszöm ez Bellows hangja.

Először azt hittem, ostoba tréfát akar velem űzni, azután észrevettem, hogy lábai előtt pozdorjává törve hever legdrágább elektrométerünk.

– Mit tettél, ember? – kiáltottam fel. – Összetörted az új elektrométert!

– Megint Bellows – mondotta. – Legalább a barátaim megmaradtak, ha a zezeim el is vesztettem. Mi van az elektrométerrel… Merre vagy Bellows? – Azzal hirtelen botorkálva felém indult. – Ez az átkozott vacak úgy vág – mondotta. Egyenesen a padhoz vánszorgott és ott összekuporodva leült. -7-

– Esküdni mernék, hogy Bellows volt. Miért nem lépsz elő rejtekhelyedről, férfihoz méltóan, Bellows?

Pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy a szegény szerencsétlen Davidson bizonyára hirtelen megvakult. Megkerültem az asztalt és vállára tettem kezemet. Még soha nem láttam így embert megijedni. Mintha megcsípték volna, úgy ugrott fel a padról és azonnal védekező állásba helyezkedett. Arcát a rémület valósággal eltorzította.

Nagyot ugrott a hang hallatára és – hogy is fejezzem ki magamat? – valósággal keresztülmeredt rajtam a tekintetével. Beszélni kezdett, de nem hozzám intézte szavait, hanem saját magához.

– Itt a sík parton, a déli nap verőfényében. Sehol egy búvóhely, – vadul körülnézett és azután felkiáltott: – Nos! Majd meglátjuk!

Hirtelen megfordult és fejjel egyenesen a nagy elektromágnesbe rohant, olyan vad erővel, hogy amint utólag kiderült, állkapcsát és vállát véresre zúzta. Erre gyorsan hátraugrott és majdnem sírva kiáltott fel:

Félelmében halotthalványan, remegve pillantgatott maga köré és jobbkarjával fájó vállát tapogatta.

Ekkorára már én is egészen kijöttem sodromból és nem tudtam mire vélni az egész dolgot. -8-

Még mindig összerezzent hangomra, de most már korántsem annyira, mint először. Tisztán és érthetően megismételtem szavaimat.

– A laboratóriumban! – válaszolta kétkedő hangon és kezével végigsimította homlokát. – Igen, a laboratóriumban voltam – míg a villám nem jött, de akasszanak fel, ha még most is ott vagyok. Milyen hajó az ott?

– Ott nincs semmiféle hajó – feleltem a jelzett irányba nézve. – Térj végre magadhoz, öregem.

– Nincs semmiféle hajó… – ismételte gépiesen és menten elfelejtette az egész dolgot.

– Azt hiszem – folytatta lassan –, mind a ketten halottak vagyunk. Csak az a furcsa, hogy úgy érzem, mintha még mindig volna testem. Talán csak azért, mert még nem szoktam meg egészen a dolgot. Biztos villámcsapás érte az öreg épületet. Gyorsan ment Bellows – mi?

– Ne beszélj szamárságokat. Nagyon is életben vagy. A laboratóriumban állsz most is. Éppen most törted össze az új elektrométert. Nem szeretnék a bőrödben lenni, amikor Boyce megérkezik.

– Úgy látszik, megsiketültem – szólalt meg ismét – ágyút sütöttek el, látom a torkolatnál a füstöt, de nem hallom a hangját. -9-

– Úgy látszik, valami láthatatlan test-félém lehet – mondotta. – Istenemre, egy csónak tart felénk a hajóról. Általában azért csak olyan itt is, mint régi életünkben volt – csak éppen más klíma alatt.

Boyce éppen akkor lépett be a laboratóriumba. Amikor megszólalt, Davidson felkiáltott:

Siettem Boycenak elmagyarázni, hogy Davidson úgy látszik, valami somnambul trance-ba esett. Boyce-ot rögtön nagyon érdekelte a dolog. Mindent megtettünk, hogy Davidsont felrázzuk különös állapotából. Kérdéseinkre pontos választ kaptunk, sőt ő is kérdezett tőlünk egyetmást, de figyelmét szemmelláthatólag teljesen lekötötte hallucinációja a tengerpartról és a hajóról. Minduntalan közölte velünk megfigyeléseit a part felé közeledő csónakról, a ritmikusan csapdosó evezőkről és a hajó széldagasztotta vitorláiról. Borzongás futott át rajtam, amikor a porlepte laboratóriumban minduntalan ilyen dolgokat hajtogatott…

Vak volt és magával tehetetlen. Két oldalról belékarolva kellett végigvezetnünk a folyosón Boyce szobájába és mialatt Boyce igyekezett őt megnyugtatni, hogy a hajó körül minden rendben van, én lefutottam a folyosó végére és megkértem az öreg Wade-et, hogy jöjjön és nézze meg, mi történt Davidsonnal. A dékán hangja mintha kicsit kijózanította volna Davidsont. Megkérdezte, hogy hová tüntek a kezei és miért kell derékig homokban járnia. Wade hosszasan elgondolkozott az -11- eset fölött, azután megfogta Davidson kezét, végigtapogattatta vele a dívánt és megszólalt:

– Ez itt egy pamlag. Boyce professzor szobájának a pamlaga. Lószőrrel van tömve.

Davidson hosszasan tapogatta a pamlagot, eltünődött a dolgon, azután egyszerre kijelentette, hogy érzi a pamlagot, csak éppen nem látja.

Davidson kijelentette, hogy nem lát mást, csak végtelen homokbuckákat és itt-ott tengeri kagylót. Wade különböző tárgyakat adott a kezébe, hogy tapogassa végig és mondja meg, micsodák. Egy darabig Davidson engedelmesen válaszolgatott, majd hirtelen minden átmenet nélkül felkiáltott:

– Ne törődjön a hajó farával – szólt rá Wade. – Hallgasson ide, Davidson. Tudja, mi az a hallucináció?

– Nos, minden, amit lát, csak hallucináció – magyarázta Wade. – Ne értsen félre, maga életben van és Boyce szobájában fekszik a pamlagon. De valami történt a szemeivel. Maga nem lát. Érez és hall mindent, de nem látja a tárgyakat. Érti, amit mondok?

– Azt hiszem, nagyon is sokat látok – mondotta Davidson, szemeit dörzsölgetve. – Nos?

– Ennyi az egész. Ne zavartassa magát emiatt. Bellows és én majd kocsin hazavisszük.

– Segítsenek felülni – szólalt meg egyszerre – és most – ne haragudjanak érte – kezdjék előlről az egészet.

Wade végtelen türelemmel újból elmagyarázott neki -12- mindent. Davidson behunyta a szemét és kezeit a homlokára szorította.

– Igen – szólalt meg végül. – Rendben van. Most, hogy becsuktam a szemeimet, tudom, hogy igaza van. Ez te vagy, Bellows, itt mellettem a pamlagon. Ismét Angliában vagyok. És a szobában sötét van.

– És itt – folytatta mindent átmenet nélkül – most bukik fel éppen a nap, a hajó kötélzete között. A tenger csöndes és a madarak vígan röpködnek az árbocok körül. Életemben nem láttam még semmit ilyen tisztán! És én nyakig homokban ülök…

– A tenger sötét és most van a nap fölkelőben!… És én mégis itt ülök egy pamlagon, a jó öreg Boyce szobájában!… Isten irgalmazzon nekem! -13-

III

Ez volt a kezdet. Három héten át a különös dolog Davidson szemeivel változatlanul tovább tartott. Sokkal rosszabb volt, mintha megvakult volna. Teljesen tehetetlenül ült odahaza lakásán a karosszékben és úgy kellett etetni, mint egy tojásából ma kibujt csirkét. Ha járni próbált, minduntalan megbotlott és felbukott, vagy fejével ment a falnak. Egy-két nap alatt hozzászokott ahhoz, hogy hallja a hangunkat, anélkül, hogy látna minket és készségesen elismerte, hogy odahaza van és Wadenek igaza van mindabban, amit mondott. A hugom, akinek a vőlegénye volt, mindennap meglátogatta és nap-nap után órákat töltött mellette, mialatt Davidson szüntelenül tengerpartjának eseményeiről mesélt neki. Az, hogy közben hugom kezét tarthatta, végtelenül boldoggá tette.

Elmondta, hogy amikor elhagytuk a műegyetemet és hazahajtattunk, úgy tetszett neki, mintha egy homokhegyen fúrtuk volna magunkat keresztül. Koromsötét volt mindaddig, míg a hegy tulsó oldalán nem lyukadtunk ki végre és mintha sziklákon, fákon és más szilárd tárgyakon haladtunk volna át. Amikor végre felvittük a szobájába, félelmében majd megőrült, mert amikor fölfelé haladtunk a lépcsőkön, úgy érezte, mintha tíz-húsz méter magasságba emelkedett volna képzelt szigetének sziklái fölé és minduntalan attól remegett, hogy lezuhan. Egyre azt hajtogatta, hogy minden tojást -14- össze fog törni. Végül is le kellett ismét vinnünk édesatyja rendelőjébe és az ott álló pamlagra fektettük.

Leírása szerint a sziget alapjában véve kopár hely volt és csak imitt-amott ütötte fel a fejét valami szomorú gaz a komor sziklák között. A pingvinek valóságos hadserege tanyázott a parton, úgyhogy a sziklák csak úgy fehérlettek tőlük és undorító volt rájuk nézni. A tengert gyakran járta vihar, sőt egyszer égiháború is kerekedett. Ilyenkor Davidson összekuporodott a pamlag sarkában és minden villámlásnál hangosan felkiáltott félelmében. Egyszer-kétszer fókák is vetődtek a partra, de csak az első két-három napon. Minduntalan arról beszélt, hogy milyen furcsa, hogy a pingvinek egyszerűen keresztülgázolnak rajta és nem értette, hogy lehet az, hogy ő ott fekszik közöttük és ezek a gyáva állatok egyszerűen nem vesznek tudomást róla.

Egy esemény különösen feltünt nekem ez alatt a három hét alatt és ez akkor volt, amikor nagyon szeretett volna dohányozni. Kezébe nyomtuk a megtöltött pipát – majd kiszúrta a szemét vele – és meggyujtottuk. De Davidson nem érzett semmit. Azóta rájöttem, hogy ugyanígy van velem is – nem tudom, más tapasztalta-e –, én sem tudom a pipát élvezni, ha nem látom a füstjét.

De a legkülönösebb dolog akkor történt vele, amikor Wade tolószékbe ültette és Davidsonék öreg, süket szolgájának, Wydgerinek gondjaira bízva, a levegőre küldte. Hugom hazafelé jövet az uccán találkozott velük, amint Wydgeri a legnagyobb lelki nyugalommal tolta Davidsont a tolószékben maga előtt, míg szegény Davidson rettenetesen kétségbeesve, a maga tehetetlenségében kézzel-lábbal igyekezett Wydgeri figyelmét magára vonni. -15-

– Ó, mentsetek ki ebből a rettenetes sötétségből! – zokogta, lázasan szorongatva hugom kezét. – Ki kell kerülnöm innét, vagy megőrülök!

Teljességgel képtelen volt megmagyarázni, hogy mi a baj, de hugom természetesen azonnal kiadta a parancsot Wydgerinek, hogy vigye haza a vőlegényét. Amint az öreg süket szolga megfordította a tolószéket és hazafelé indult, Davidson lépésről lépésre szemmelláthatólag megkönnyebbült, míg végül is kijelentette, hogy most már minden rendben van, mert látja a csillagok tiszta fényét, – jóllehet éppen akkor harangoztak delet és ragyogó napsütés öntötte el az uccákat.

– Úgy éreztem – mesélte később –, mint hogyha ellenállhatatlan erővel cipeltek volna a tengerbe. Először nem vettem nagyon komolyan a dolgot. Persze, ott éjszaka volt – gyönyörű csillagfényes nyári éjszaka.

– Persze, éjszaka – válaszolta Davidson nyugodtan. – Ott mindig éjszaka van, amikor itt süt a nap… Nos, egyenesen belegázoltam a tengerbe, amely nyugodtan és barátságosan csillogott a holdvilágban és a tenger színe éppen csak annyira reszketett, mint az állat bőre, amikor légy száll a hátára. Lassan-lassan a víz egészen a szememig ért, azután alábuktam és a tenger tükre összezárult szemeim fölött. A hold nagyot ugrott a láthatáron és a fénye egyre gyengébben tört csak át a hullámokon. Halak, furcsán világító, különös alakú halak uszkáltak köröttem és a tárgyak, mintha csak világító üvegből készültek volna. Így haladtam mind mélyebbre a tengerfenéken, a csillagok egymásután hunyták le pislogó szemüket, a sápadt hold egyre jobban -16- elsötétült és a temérdek hinár ragyogó bíborszínt öltött. Mindez persze nagyon titokzatos volt, kivált, mert közben tisztán hallottam a tolószék kerekeinek nyikorgását, a járókelők lépteit és hallottam, hogy az uccasarkon egy rikkancs az estilapok neveit kiabálja.

– Egyre mélyebben és mélyebben jártam a tenger fenekén, míg végül is koromsötét lett köröttem és felülről egyetlen fáradt fénysugár sem hatolt le hozzám többé a mélybe. A foszforeszkáló tárgyak egyre jobban kivilágosodtak és a hinárok ágai olyan fénnyel lobogtak, mint a spirituszlámpa, de egy idő multán megszünt a hinár. A halak hatalmas szemeiket meresztgetve, szájukkal tátogatva, egyenesen nekem jöttek és – keresztülúsztak rajtam. Életemben ilyen halakat még nem láttam. Mintha világító ceruzával rajzolták volna ki őket, úgy ragyogtak körvonalaik. Egy szörnyű rém is elhaladt mellettem száz kígyózó karjával.

– És aztán egyszerre csak azt láttam, hogy a sötétben nagyon lassan valami fénygomolyag közeledik felém, amelyről később kiderült, hogy egy csomó világítóhal, amint ádáz harcot vív valami alaktalan tömeg körül. Egyenesen nekik vitt az utam és egyszerre a vad torlódás középpontjában, egy világítóhal fénye mellett, fehér alakot láttam, amelyen állandó remegés szaladt végig, amint a halak lakmároztak belőle. Ekkor kezdtem kézzel-lábbal kapálódzni, hogy Wydgeri figyelmét valamiképpen magamra vonjam. Borzasztó undor érzése fogott el. Hu! Ha a hugod nem jelenik meg idejekorán, egyenesen belerohantam volna abba a félig felfalt – testbe. A halak már hatalmas lyukakat faltak belőle. Bellows és… különben jobb, ha nem beszélek róla. De mondhatom, kísérteties volt! -17-

Davidson három héten keresztül volt ilyen állapotban, pusztán egy képzelt világ eseményeit látva maga előtt, míg azokkal a dolgokkal szemben, amelyek körülötte történtek, vak maradt. Azután egy szerdai napon, amikor ellátogattam hozzájuk, Davidson édesapja kitörő örömmel fogadott, hogy „már látja a hüvelykujját!“ Az öreg úr éppen a kabátjába bujt, hogy elmenjen, de még egyszer visszakiáltott:

– Bellows, látja a hüvelykujját! – azzal könnyek szöktek a szemébe. – Úgy látszik, mégis csak meg fog gyógyulni a fiam!

Berohantam Davidsonhoz. Egy kis könyvet tartott egészen közel az arcához, azt nézegette és bátortalanul nevetgélt.

– Csodálatos – mondotta –, valami folt került oda – az ujjával abba az irányba mutatott. – Most is a sziklákon állok, mint rendesen és a pingvinek körülöttem botorkálnak és egy bálna időnként fel-felüti a fejét, de már túlságosan besötétedett ahhoz, hogy egészen jól lássam. De tegyél ide valamit és látom. Látom! Igaz, hogy csak nagyon halványan és a körvonalai elmosódnak, de mégis csak látom, mint valami árnyékot. Reggel jöttem rá, amikor öltöztettek. Mintha valami lyuk szakadt -18- volna ebbe a pokoli fantómvilágba. Add csak ide a kezedet. Nem… ne oda tedd. Ah! Igen! Látom! A hüvelykujjad és a manzsettád egy darabja! Olyan, mintha a kezed kísértete volna, amint a sötétedő égboltból kiemelkedik. Mingyárt ott mellette egy keresztalakú csillagcsoport ragyog.

Ettől kezdve Davidson lassan a javulás útjára lépett. Beszámolói a változásokról, éppen úgy, mint előbbi beszámolói a látományokról, csodálatosan meggyőzőek voltak. Víziói mezején egyre nagyobb „foltok“ mutatkoztak és a fantómvilág kezdett lassacskán elhalaványodni, úgyhogy az átlátszó szakadásokon keresztül Davidson lassanként kezdte meglátni a való világot is maga körül. A foltok úgy számban, mint nagyságban egyre nőttek, összefutottak és mindjobban terjeszkedtek, míg végül is már csak imitt-amott láttak csupán vakot Davidson szemei. Egy szép napon talpraállt és megtanult járni, dohányozni és enni-inni, ahogy az egy békés polgárhoz illik. Eleinte persze nagyon zavaróan hatott rá, hogy a két kép – a való és a fantómvilág képe – minduntalan egymásba folyt, de lassanként megtanulta megkülönböztetni a való világot a képzelttől.

Eleinte kimondhatatlanul boldog volt és minden erejével siettette a gyógyulást. Idegcsillapító szereket szedett és a legkülönbözőbb gyakorlatokat végezte, de amint a különös sziget lassacskán kezdett ködbe veszni előtte, egyszerre lázas érdeklődést érzett iránta. Kiváltképpen a tenger mélyére szeretett volna mégegyszer alászállni és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy London alacsonyan fekvő részeiben kóborolt, hogy megtalálja mégegyszer, utoljára a hajóroncsot, amely álmai szigete előtt uszkált. A való világ éles napfénye elmosta árnyvilágának apró részleteit, de éjnek idején a sötét -19- szobában még mindig látta a sziget komor szikláit és tisztán megkülönböztette az ügyetlen pingvineket, amint a kövek közt botorkáltak. De lassacskán ezek a látományok is egyre halványabbak lettek, míg végül is nemsokára azután, hogy megvolt az esküvője hugommal, egészen elmaradtak. -20-

És most következik a dologban a legkülönösebb. Mintegy két évvel ezek után az események után Davidsonnal ebédeltem és ebéd után találkoztunk Atkinsszal. Atkins hadnagy a haditengerészetnél és nagyon kellemes társalgó. Sógoromnak régi jóbarátja volt és hamarosan én is nagyon összebarátkoztam vele. Kiderült, hogy Atkins Davidson unokahugának a vőlegénye és a beszélgetés során a tárcájából elő is akarta venni menyasszonya fényképét. Véletlenül egy másik kép akadt a kezébe, amelyet odanyujtott nekünk.

Davidson közömbös pillantást vetett a fényképre, de aztán egyszerre felragyogott az arca.

– Nem tudom, hogy láthattad volna. A Fulmar nem hagyta el a Déli-tengert hat év óta és azelőtt…

– De… – kezdte Davidson s hirtelen megállt beszédében, majd mégis folytatta: – Igen. Ez az a hajó, amelyről álmodtam. Egészen biztos vagyok benne, ez a hajó szerepelt álmaimban. Egy sziget előtt állott, amelyen valósággal rajzottak a pingvinek és a fedélzeten elsütöttek egy ágyút. -21-

– Jóságos Isten! – mondotta Atkins, amikor elmeséltük neki a dolog részleteit –, hogy a csodába álmodhattad ezt!

És aztán lassan-lassan kiderült, hogy ugyanazon a napon, amelyen Davidsonnal a dolog történt, a Fulmar az Antipodák egy kis szigete előtt vetett horgonyt. Éjszaka csónakot bocsátottak vízre, hogy pingvintojásokat gyüjtsenek a szigeten, de közben vihar tört ki és így a csónak legénysége reggelig a szigeten maradt. Atkins egyike volt a csónak utasainak és szóról szóra, betűről betűre mindenben megerősítette Davidson leírását a szigeről, a csónakról és a hadihajóról. Egyikünk sem kételkedett pillanatra sem, hogy Davidson valóban látta a szigetet. Valami megmagyarázhatatlan úton-módon, mialatt Londonban töltötte napjait, látása a Déli-óceán kis szigetére vándorolt. Hogy ez hogyan történt, ma is érthetetlen és megfejthetetlen titok előttem.

Ezzel teljessé vált Davidson szemeinek figyelemreméltó története. Azt hiszem, ez a leghitelesebb példa arra, hogy igenis vannak víziók a téren és űrön át is. A dolgot nem lehet megmagyarázni, legföljebb azzal, amivel Wade professzor kísérelte meg.

De az ő magyarázatából következik, hogy hinnünk kell a negyedik dimenzióban s a magam részéről nem akarom feltenni, hogy még a tér is tréfát akarna űzni velünk. Úgy látszik, ennek az az oka, hogy nem vagyok matematikus, mert amikor Wade professzornak a szemébe mondtam, hogy azon a tényen mégsem változtathat, hogy a sziget a valóságban nyolcezer mérföldnyire van Londontól, a professzor egyszerűen azt válaszolta, hogy két pont egy ív papiroson egy teljes méterre lehet egymástól és ha a papírt összehajtjuk, mégis fedik egymást. Az olvasó talán meghajol -22- ez előtt az érvelés előtt, de én bizony nem értem meg. Wade professzor, azt hiszem, arra gondol, hogy Davidson a nagy elektromágnes két pólusa között állt, amikor a villám az épület közelében lecsapott és a hirtelen elektromos kisülés a mágnesben olyan nagy változásokat idézett elő, amelyek azután Davidson szemeinek retinális elemeit teljesen megzavarták.

Wade professzor ennek következtében meg van győződve arról, hogy semmi akadálya sincsen annak, hogy vizuálisan a világ tulsó végén járjunk, mialatt testünk nyugodtan odahaza maradt. Wade professzor még kísérleteket is végzett ezirányban, de experimentumai idáig csak azzal az „eredmény“-nyel jártak, hogy egy sereg kutyát megvakított. Azt hiszem, ezen túl nem jutott, bár most már néhány hét óta nem hallottam felőle. Az utolsó időben magánügyeim annyira lefoglaltak, hogy bizony nem értem rá ellátogatni hozzá. De Wade professzor egész teóriája mégis csak fantasztikusnak tetszik nekem. Ami Davidson esetét illeti, a dolog másképpen áll, mert magam is tanuskodom amellett, hogy minden valóban úgy történt, ahogy azt itt leírtam. -23-

Három hónapja lehet annak, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben töltött estén elmesélte nekem a történetet és akkor úgy éreztem, hogy amennyire őt illeti a dolog, a történet nem lehet hazugság.

Olyan nyilt őszinteséggel és meggyőződéssel mesélte el nekem, hogy nem tehettem mást: hittem minden szavának. De reggel a lakásomon egészen más légkörben ébredtem föl és amint az ágyban fekve visszaidéztem emlékezetemben mindazt, amit este hallottam és Wallace komoly, nyugodt hangja nem befolyásolt többé gondolkodásomban, megváltozott a véleményem. Most, hogy nem árnyas lámpák bágyadt fénye esett rám és feledésbe merült a bőséges vacsora, a gyümölcsök és a borospoharak emléke, egyszerre teljes képtelenségnek éreztem az egészet.

– Elkápráztatott! – mondottam. – De milyen ügyes is volt!… No, ezt igazán nem vártam volna éppen tőle.

Miközben az ágyban teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni arra, hogy vajjon mi is lehetett elbeszélésében az, ami valószínűvé tette a történetet, amely különben olyan lehetetlennek hangzott. -24-

Nos, ma már eltüntek kétségeim és most éppen úgy hiszek a történetben, mint elmondása pillanatában és meg vagyok győződve arról, hogy Wallace a színigazat mondta el nekem. De hogy vajjon ő tényleg látta-e azokat a dolgokat, amikről mesélt, vagy csak azt hitte, hogy látta és vajjon Wallace megbecsülhetetlen képesség birtokában volt-e, vagy csak egy fantasztikus álom áldozatául esett, persze, igazán nem tudhatom. Még halálának körülményei – amelyek végképpen meggyőztek kételyeim felől – sem vetnek világosságot erre.

Már nem emlékszem rá, mi volt az, ami Wallace-et, ezt a hihetetlenül zárkozott embert, egyszerre megszólalásra bírta.

– Tudom – folytatta rövid szünet után –, nem voltam eléggé körültekintő, de a dolog úgy áll… nem szellemekről vagy kísértetekről van szó… hanem – furcsa, hogy ezt kell mondanom, Redmond – én üldözött ember vagyok. Valami üldöz… valami, ami lelopja a tárgyakról a napsugarat, valami, ami folytonos vágyódással tölt el…

Megállt beszédében, az angol ember veleszületett félénksége erőt vett rajta, az a félénkség, amely elhatalmasodik rajtunk, amikor megrendítő, komor vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

– Te velem töltötted az egész időt Saint Ethelstamben – szólalt meg végül is teljesen közömbös hangon. – Nos…

Eleinte nagyon akadozva beszélt, de azután kezdett belejönni a dologba és elmesélte nekem azt, ami el volt rejtve előttem életéből, a gyönyörnek és a boldogságnak egy üldöző emlékét, amely szívét örök vágyódással töltötte el és amely lekötötte minden érdeklődését, elfordítva őt a földi életnek előtte unalmas, hiábavaló és fárasztó látványaitól.

Most, hogy a dolog kulcsa a kezembe került, tisztában vagyok azzal is, hogy ez valósággal rá volt írva arcára. Kezemben van Wallace egy fényképe, amely ezt a távolbavesző pillantást megrögzíti, sőt még erősebbé is teszi. Ez eszembe juttatja azt, amit egyszer egy asszony mondott róla… egy asszony, aki nagyon, nagyon szerette.

– Hirtelen – mondotta – minden érdeklődés kialszik benne. Még arról is tökéletesen megfeledkezik, aki szemközt ül vele…

De az érdeklődés nem mindig hiányzott belőle és ha Wallace figyelmét egy bizonyos dologra tudta koncentrálni, hallatlan sikereket ért el. Pályafutása valóban a sikerek hosszú sorozata volt. Wallace messze maga mögött hagyott engem már régen, fejem fölé emelkedett és az egész világ figyelme fordult felé – amit én nem voltam képes sohasem elérni. Még nem volt negyven éves és azt mondják, hogy egészen bizonyosan bent lett volna az új kabinetben, ha életben marad. Az iskolában minden erőlködés nélkül hagyott el, mint hogyha ez a legtermészetesebb dolog lett volna. Iskolatársak voltunk a Saint Ethelstam College-ben és bár az első évben osztálytársam volt, rövidesen több osztállyal megelőzött, hogy végül mint az iskola legjobb tanulója, ösztöndíjjal kerüljön Oxfordba, pedig én is magasan az átlag fölött végeztem. -26-

Először az iskolában hallottam az ajtó történetét, amelyet azután csak közvetlenül halála előtt hallottam újból. Az az ajtó – legalább is az ő számára – igazi ajtó volt, amely egy igazi falon keresztül a halhatatlanságba vezetett. Ebben most már biztos vagyok.

Egészen korán jutott először kapcsolatba vele, amikor még csak öt-hat éves gyerek volt. Emlékszem, hogyan próbálta megállapítani az időpontot, amikor meggyónta nekem a történetet.

– Odabent – mondotta – egy gyönyörű krimzonvörös kuszónövény eregette a magasba szárait a fehér falon, az ámbraszínű napsütésben. Ez volt az első benyomásom, bár nem tudnám megmondani, miért éppen ez és odakünt a zöld ajtó előtt a tiszta kövezeten vadgesztenyeleveleket fujt maga előtt a szél.

– Tudod – folytatta Wallace –, még sárgák és zöldek voltak a levelek és nem barnák, vagy piszkosak, így hát akkor kellett lehullaniok. Azt hiszem, eszerint, októberre járhatott az idő. Azóta minden évben megfigyeltem a vadgesztenye leveleinek hullását, így hát tudnom kell. Ha helyes ez a megállapításom, úgy ötéves és négyhónapos voltam.

Nagyon eszes fiúcska volt – mesélte – és hallatlanul korán kezdett el beszélni. Nagyon józan és „ódivatú“ felfogása volt a dolgokról, mint az emberek mondották, így aztán egy sor olyan dolgot engedtek meg neki, ami a legtöbb gyerek előtt tilos még hét- és nyolcéves korában is. Édesanyja kétéves korában meghalt és attól kezdve egy nevelőnő kevésbé vizsga- és szigorú felügyelete alatt nőtt fel. Édesatyja szigorú és nagyon elfoglalt ügyvéd volt, aki kevés figyelmet fordított rá, de nagy dolgokat várt tőle. Wallace, azt hiszem, derült gondolkodása -27- ellenére is, kissé szürkének és unalmasnak találhatta az életet. És egy szép délután elkóborolt hazulról.

Már nem emlékezett micsoda különös hanyagság tette lehetővé, hogy elkerüljön hazulról és West-Kensington uccáin kóboroljon. Ezek már rég kimentek a fejéből, de a fehér fal és a zöld ajtó emléke tisztán megmaradt.

Amennyire erre a gyerekkori kalandjára visszaemlékezett, már az ajtó megpillantásakor különös érzés vett rajta erőt és valami szinte kényszerítette arra, hogy kinyissa az ajtót és lépjen be rajta. És ugyanakkor teljesen tisztában volt azzal is, hogy amit tenni akar, vagy nem okos, vagy nem helyes dolog, bár nem tudta volna megmondani, hogy a kettő közül melyik. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy kezdettől fogva tudta, – hacsak emlékezete nem hagyta cserben – hogy az ajtó nincs bezárva, így csak tőle függött, hogy besétáljon rajta.

Szinte látom magam előtt a kisfiút, amint határtalan izgalommal ott áll az ajtó előtt és nem mer rajta belépni.

És teljesen tisztában volt azzal is, – bár soha nem tudta megérteni miért – hogy atyja nagyon haragudott volna, ha megtudja, hogy átlépett az ajtón.

Wallace a legnagyobb aprólékossággal mesélte el nekem, hogy állt ott habozva az ajtó előtt. Először határozott léptekkel elment mellette, azután zsebrevágott kezekkel gyerekes kisérletet tett arra, hogy fütyüljön és teljes közömbösséget tetetve, még egyszer elsétált a fal mellett. Egy sor közönséges piszkos üzlet nyílott abban az uccában és különösen egy bádogszerelő szennyes helyiségére emlékezik vissza, amelyben a legnagyobb összevisszaságban anyagcsövek, bádoglemezek, fürdőcsapok, zománcos kannák és tapétaminták hevertek a -28- földön. Úgy tett, mintha ezeket vizsgálgatná, de közben lopva szenvedélyes vágyódással egyre csak a zöld ajtót figyelte.

Azután hirtelen elemi erővel vettek rajta erőt érzelmei. Vadul rohanni kezdett, nehogy ismét urrá legyen felette a habozás és beugrott az ajtón, amelyet becsapott maga mögött.

Így került abba a kertbe, amelynek emléke attól kezdve egész életén át üldözte.

Wallace nagyon nehezen tudta elképzeltetni velem ezt a kertet, amelybe belépett.

Volt már a levegőjében is valami, ami a megkönnyebbülés, a boldogság és a jólét érzetét keltette, valami volt a levegőben, ami a szineket tisztán és ragyogóan bontakoztatta ki az ember pillantása előtt. Abban a percben, amikor valaki belépett oda, határtalanul örült: úgy, ahogy csak egészen ritka pillanatokban tud örülni az ember, amikor még fiatal és boldog. És minden gyönyörű volt ott.

– Tudod, – mondotta az olyan ember habozásával, aki hitetlen dolgok elmondásába fogott – két nagy párduc volt ott… Igen: pettyes párducok. És én nem féltem. Az út mentén két sor márványszegélyes virágágy vonult és a két óriási, bársonyszőrű fenevad labdázott a pázsiton. Az egyik felpillantott és egy kicsit kiváncsian felém közeledett. Egészen közel jött hozzám, puha, gömbölyű fülét nagyon gyengéden apró kezecskémhez dörzsölte és dorombolni kezdett. Mondom neked, elvarázsolt kert volt. A nagysága? Ó, nem is tudtam véges-végig betekinteni. Azt hiszem, a háttérben hegyek vonulhattak, de odáig igazán nem láttam már el. Az ég -29- tudja, hova tűnt egyszerre West-Kensington. És valahogyan olyan volt, mintha hazaérkeztem volna.

– Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, már meg is feledkeztem az uccáról, a kocsikról és szekerekről, elfeledkeztem arról, hogy a kötelesség és az engedelmesség egyképpen azt parancsolná, hogy otthon legyek, elfeledkeztem minden kétkedésemről és félelmemről, elfeledkeztem az élet minden valóságáról. Pillanat alatt nagyon boldog gyerek lett belőlem – egy másik világban. Egészen másfajta világ volt, melegebb, áthatóbb és enyhébb világosság ömlött el mindenen, valami bizonytalan gyönyörűséggel volt telve levegője és napsütötte fellegek úsztak a sötétkék égen.

– Ott futott előttem a hosszú, keskeny ösvény, kétoldalt gyönyörű virágágyaival, ezer színben pompázó, ismeretlen, dús növényzetével és a két óriási párduccal. Kis kezemmel minden félelem nélkül végigsimítottam puha bundájukat, megcsiklandoztam fülüket és eljátszottam velük, mintha csak hazaérkezésemkor üdvözöltek volna. Egyáltalán tisztára az volt az érzésem, hogy otthon vagyok és ekkor hirtelen egy magas, szőke lány tűnt fel az ösvényen, mosolyogva közeledve felém.

– Nos? – szólalt meg, azzal fölemelt, megcsókolt, ismét letett a földre és kézenfogva vezetett tovább. Én egy csöppet sem csodálkoztam, sőt azt éreztem, hogy valami nagy igazság történik velem és valami nagy gyönyör vár rám, mintha csak olyan boldog dolgokra emlékeztetne, amelyek mellett előbb elhaladtam anélkül, hogy észrevettem volna őket. Emlékszem: széles vörös lépcsők tüntek fel előttünk a gyönyörű virágok között és a lépcsők végén széles fasorba fordultunk, amelyet öreg, lombos fák árnyékoltak. -30-

Végig a fasor két oldalán márványpadok és szobrok vonultak, amelyeken nagyon szelid és nagyon barátságos galambok turbékoltak.

– Ezen az árnyas fasoron vezetett végig kézenfogva a karcsú, magas lány. Tisztán emlékszem arca nemes vonalaira és drága, kedves mosolyára. Kérdezgetett erről is, arról is, kellemes dolgokat mesélt, ha mindjárt soha nem is tudtam visszaemlékezni rá, hogy tulajdonképpen mit is mondott. Egyszerre egy kis, nagyon tiszta, barnaszőrű, csillogó szemű kapucinus majom termett előttünk és megindult mellettem, mindúntalan föl-föltekintgetetve rám. Így aztán nagy boldogságban haladtunk végig a fasoron.

– Egészen apró és jelentéktelen eseményekre is visszaemlékszem. Elhagytunk egy öreg embert, aki babérbokrok árnyékában tépelődött, majd egy szabad térségre érkeztünk, ahol tarka papagályok egész serege tanyázott. Egy széles, árnyas oszlopsoron keresztül nagyon hüvös, tágas palotához érkeztünk, amely tele volt pompás szökőkutakkal és más egyéb gyönyörűségekkel, amikre csak az ember szíve vágyhatik.

– És volt ott egy sereg tárgy és ember, akik közül egyik-másik világosan él ma is emlékezetemben, viszont voltak persze olyanok is, akikre már csak bizonytalanul emlékszem vissza. Egy azonban bizonyos: mindezek az emberek gyönyörűek és kedvesek voltak. Valami úton-módon – magam sem tudom hogyan – rögtön éreztem, hogy mindnyájan szeretnek engem és örülnek, hogy ott vagyok közöttük. Boldogsággal töltött el, hogy olyan szívesen látnak és hogy szeretet sugárzik a szemükből. Igen… -31-

– Pajtásokra találtam bennük és ez nagyon sokat jelentett előttem, mert nagyon elhagyatott, zárkozott kis fiú voltam. Később, gyermekkoromban, órákat töltöttem azzal, hogy mindenáron igyekeztem visszaidézni emlékezetembe azokat a pompás játékokat, amelyeket a napsütötte pázsiton játszottunk együtt, de érthetetlen módon éppen ezekre vonatkozólag lehetett emlékezetemben valami hiány, mert nem tudtam visszaemlékezni egyetlen egyszer sem arra, hogy voltaképpen hát mi is játszottunk. Hiába erőlködtem sírva a gyermekszobámban ismét végigjátszani a játékokat, sehogyan sem sikerült. Csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy nagyon-nagyon boldog voltam és csak két játszópajtásom bizonytalan emléke tűnt fel néha-néha…

– Azután egyszerre egy szomorú, sötét asszony tűnt fel, arca sápadt volt és komor, szemei a messzeségbe vesztek. A szomorú asszonyt hosszú, puha, ködszínű bíborköntös vette körül, kezében könyv volt és félrevont engem a nagy csarnok fölött elvonuló erkélyre, noha játszótársaim sehogyan sem akartak elválni tőlem és abbahagyták a játékot, hogy úgy figyeljék, hova visznek el engem.

– Felnéztem az asszonyra, de ő még csak észre sem vette a többieket. Arckifejezése végtelenül meleg, de egyben nagyon szomorú is volt. Fönt, az erkélyen egy padhoz vezetett és én megálltam mellette, készen arra, hogy végignézzem a könyv képeit, amint kinyitotta a térdén. A lapok maguktól nyiltak fel. Ujjával rámutatott az első oldalra, odanéztem és nem tudtam hová lenni csodálkozásomban, mert a könyv élő oldalain önnönmagamat -32- láttam. A történet jómagamról szólott és ott láttam magam előtt mindazt, ami velem születésem óta történt…

– Tudod, egészen csodálatos volt a dolog, mert a könyv oldalain nem képeket, hanem az eleven valóságot láttam.

– Az eleven valóság volt, igen, az eleven valóság! Emberek jöttek-mentek a könyv oldalán és ott láttam drága édesanyámat, akit már majdnem elfelejtettem, azután apámat, amint keményen, kiegyenesedve áll, a cselédséget, a gyermekszobát és otthonom minden megszokott tárgyát. Azután láttam a nagy kaput és a forgalmas uccákat, amint hullámzik rajtuk a forgalom. Csak néztem és bámultam kételkedve az asszonyt, arcába pislantottam, majd fordítottam a lapokon, hogy többet, egyre többet lássak a csodálatos könyvből és végre elérkeztem oda, hogy ott láttam magamat a járda szélén, kinn, a hosszú, fehér falba vágott ajtó előtt és ismét azt a félelmet és aggodalmat éreztem, amely akkor elfogott.

– És azután? – kiáltottam föl és tovább szerettem volna lapozni, de a komoly asszony hűvös keze megakadályozott ebben.

– És most mi következik? – makacskodtam és gyermeki erőm minden megfeszítésével igyekeztem kezemet kihúzni az övéből. Amint engedett erőszakosságomnak és az oldal lassan átfordult, fölémhajolt, mint valami árnyék és homlokon csókolt.

– De az új oldal nem mutatta az elvarázsolt kertet, sem a párducokat, sem a lányt, aki kézenfogva vezetett, -33- sem pedig játszópajtásaimat, akik olyan nehezen engedtek el. West-Kensington egy hosszú, szürke uccáját tárta elém, a hűvös délutánnak abban az idejében, amikor a lámpákat kezdik gyujtogatni és én ott állottam – szegény nyomorult kisfiú – hangosan sírva a járda szélén. Borzalmasan fájt, hogy nem tudtam visszaszaladni drága játszópajtásaimhoz, akik olyan barátságosan és olyan nagy szeretettel hívogattak vissza maguk közé.

– Ott állottam a szomorú, szürke uccán és ez már nem a könyv egy új oldala volt, hanem a kegyetlen valóság. – Vajjon az elvarázsolt kert és a szomorú anya visszatartó keze hová tünhettek?

– Szomorú kis gyerek lettem, aki ismét ebben a szürke, egyhangú világban találta magát! Amint rájöttem a maga teljességében arra, hogy mit is vesztettem, képtelen voltam erőt venni szomorúságomon. Még most is tisztán emlékszem arra a szégyenre és megalázásra, melyet afölött éreztem, hogy az uccán sírvafakadtam és hogy milyen megalázó volt hazatérésem. Ismét magam előtt látom azt a jóakaratú, arany-pápaszemes öregurat, aki megállított és megszólított.

– Elvesztem! Én, az öt és féléves londoni fiú! De az öregúr tetejébe még intett is egy kedves, fiatal rendőrnek, úgyhogy pillanat alatt csődület támadt köröttem és emberektől körülfogva, a rendőr oldalán kellett hazatérnem. Zokogva, félve tértem vissza az elvarázsolt kert küszöbéről édesatyám házába. -34-

– Ez az, amire vissza tudok emlékezni az elvarázsolt kertből – a kertből amelynek emléke még most is változatlanul üldöz. Persze, nem tudom megmagyarázni annak az áttetsző valószínűtlenségnek érzetét, amely az egész dolgot körülfogta… azt a különbséget, amely elválasztja a tapasztalatok közönséges tárgyaitól, ez… nos hát ez történt. Ha álom volt, akkor is kétségtelen, hogy nappal végigálmodott, egészen különös álom lehetett.

– Hm! – Természetesen odahaza kínos kérdezősködések vártak rám és rögtön nekem esett nagynéném, apám és a nevelőnőm… szóval mindenki…

– Megpróbáltam elmondani, hogy mi történt velem és ekkor kaptam életemben először verést apámtól azért, – mert hazudni akartam. Amikor azután nagynénémnek próbáltam elmondani a velem történteket, ő ismét megbüntetett gonosz makacsságomért. Azután mindenkinek megtiltották, hogy egyetlen szavamat is meghallgassák a csodálatos kalandról. Még a mesekönyvemet is elvették tőlem egy időre, mert „túlságosan képzelődő“ voltam. Igen, ezt tették velem! Hiába, atyám még a régi iskolához tartozott…

– Így aztán történetem belémszorult. Belesuttogtam ugyan a párnámba – a párnámba, amely könnyes és nedves volt reggelenként, amikor felébredtem. És minden este hozzátettem imáimhoz azt a szívem legmélyéről jövő kívánságot: „Édes jó Istenem, könyörgöm, hadd álmodjam a kertről. Ó, Istenem, vigyél vissza az én kertembe!“

– Sűrűn álmodtam a kertről és lehet, hogy hozzátettem itt-ott valamit, lehet, hogy álmomban egy kicsit meg is változtathattam: nem tudom… Nem szabad elfelejtened, hogy egy egészen korai élményem apró mozaikdarabjaiból -35- kellett kiegészítenem a képet. E között az élményem és gyerekkorom későbbi emlékei között azonban mindig nagy űr maradt vissza. Volt idő, amikor lehetetlennek tetszett, hogy valaha is beszélhessek arról a csodálatos pillanatról.

– Nem – válaszolta – nem emlékszem, hogy megkíséreltem volna akkoriban visszatalálni a kertbe. Ez most már előttem is különösnek tűnik fel, de azt hiszem, ez után a kalandom után nagyobb gondot fordítottak jártamra-keltemre és megakadályozták azt, hogy ismét elkóboroljak. Nem… egészen odáig, amíg nem ismerkedtünk meg, nem próbáltam megkeresni a csodálatos kertet. És azt hiszem, volt egy olyan időszak is – bármilyen hihetetlennek is tűnjék most fel, – amikor tökéletesen megfeledkeztem a kertről. Akkoriban úgy nyolc-kilenc éves lehettem. Emlékszel még rám, mint kis gyerekre Saint Ethelstamben?

– Ugy-e, nem látszott akkoriban rajtam, hogy milyen csodálatos álmaim voltak? -36-

– Mondd, játszottad velem valaha az északnyugati átjáró keresésének játékát?… Nem, persze, hogy nem, hiszen te nem azon az úton jártál az iskolába, amelyen én!

– Olyan játék volt – folytatta –, amelyet minden csapongó fantáziájú gyerek szeret játszani. A gondolat az volt, hogy megtaláljuk az északnyugati átjárót. A megszokott út az iskolába túlságosan egyszerű és egyhangú volt. A játék abból állott, hogy találjunk egy olyan utat, amely nem olyan egyszerű módon vezet az iskolába. Tíz perccel előbb indultunk el valami egészen reménytelen irányba, hogy azután szokatlan, soha nem látott uccákon keresztül érjük el valahogyan célunkat. És egy szép napon úgy belebonyolódtam London uccarengetegébe, hogy már-már azt kezdtem hinni, hogy ez egyszer elvesztem a játékot és későn érek az iskolába. Végső kétségbeesésemben még egy utolsó kísérletet tettem egy uccával, amely zsákuccának látszott az első pillanatban, de a végén mégis találtam egy keresztuccát. Ujult erővel rohantam végig rajta.

– Mégis csak sikerül – gondoltam, azzal magam mögött hagytam egy sor apró, piszkos kis üzletet, amelyek megmagyarázhatatlan módon borzasztóan ismerősöknek -37- tüntek föl előttem és képzeld csak – egyszerre ott álltam a hosszú fehér fal mellett, a zöld ajtó küszöbén, amely az elvarázsolt kertbe vezetett!

– Olyan váratlanul jött a felfedezés, hogy az első pillanatban szinte dermedtem álltam meg. Végül is hát a kert, a csodálatos kert mégsem volt álom!

– Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval mutatja a legélénkebben a különbséget, amely az iskolásfiú elfoglalt élete és a kisgyerek határtalan ráérése között van. Akárhogyan is volt, most másodszorra egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy szó nélkül belépjek az ajtón. Tudod… elsősorban szinte egész gondolkodásomat az kötötte le, hogy idején érjek az iskolába, nehogy pontosságomon csorba essék. Egészen, bizonyos, hogy valami vágy azért élt bennem, hogy belépjek az ajtón. Igen. Feltétlenül éreztem ilyesmit… De azt hiszem, az ajtó csak olybá tünt fel előttem, mint egy újabb akadály arra, hogy idejekorán érkezzem az iskolába. Persze hallatlanul érdekelt a fölfedezés és tovasiettemben agyamat csak ez foglalkoztatta, de azért folytattam utamat. A zöld ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette, nagynehezen kiráncigáltam az órámat és azt találtam, hogy még mindig marad vagy tíz percem – azután egyszerre ismerős környezet vett körül. Még idején érkeztem meg – az igaz, hogy lélekzetem egészen fogytán volt már és csuromvíz voltam az izzadtságtól – de még nem csöngettek. Még emlékszem, milyen sietve akasztottam föl kabátomat és kalapomat.

– Egyszerűen elmentem mellette és nem léptem be az ajtón! Különös, nem?

– Persze, akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Az iskolásfiú képzelete bizony nagyon határolt. Úgy gondolom, hogy azt hittem, nagyon mulatságos, hogy ott van az ajtó és hogy vissza tudok találni hozzá, de hát az előadás kezdete nagyon sürgetett. Emlékszem, nagyon szórakozott és figyelmetlen voltam aznap az iskolában, mert egyre csak arra gondoltam, hogy milyen örömök is várnak rám azok között a gyönyörű, különös emberek között, akiket akármikor ismét meglátogathatok. Furcsa, hogy egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ők is örülni fognak, ha látnak… Igen, aznap reggel úgy gondoltam az elvarázsolt kertre, mint olyan kellemes és barátságos helyre, ahova bármikor visszavonulhatok egy kis szórakozásra az iskolai élet megfeszített munkája elől.

– Aznap egyáltalán nem mentem arra. Másnap félnapos szünidőnk volt és talán ez volt az oka, hogy ismét nem mentem el a zöldajtós kertbe. Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy ez alatt a két nap alatt az elvarázsolt kert annyira foglalkoztatta gondolataimat, hogy végül is nem tudtam többé magamban tartani a titkot.

– Elmeséltem mindent – hogy is hívták csak? – egy kis kócos fiúnak, akit magunk között csak Squiffnek híttunk.

– Igen, igen, Hopkinsnak hívták! Nem nagyon akaródzott elmondanom. Valahogyan úgy éreztem, hogy ellenkezik a játék szabályaival, de mégis megtettem. Egy darabon együtt vitt az utunk hazafelé és Hopkins fecsegő fiú volt, úgyhogy ha nem beszéltem volna az elvarázsolt kertről, akkor valami más szamársággal untatott volna, már pedig akkor igazán elviselhetetlennek -39- éreztem, hogy bármiről is beszéljek. Így aztán végre is kiböktem a dolgot.

– Nos, ő tovább adta titkomat. Másnap a tízperces szünetben egész csomó nagy fiú vett körül, akik félig bosszantva, félig kíváncsian az elvarázsolt kertről faggattak.

– Ugy-e, te nem voltál közöttük? Nem, nem, azt hiszem, emlékeznék rá, ha te is ott lettél volna… Különös érzések lakoznak egy iskolásfiúban! Meg vagyok győződve róla, hogy dacára belső önmegvetésemnek, kicsikét mégis csak tetszett, hogy ezek a nagy fiúk érdeklődnek kalandom után. Határozottan emlékszem, egy pillanatig nagyon örültem, amikor Crawshaw – ugy-e, emlékszel az idősebb Crawshawra, a zeneszerző Crawshaw fiára? – megdícsért és azt mondta, hogy ez a legnagyobb hazugság, amit életében hallott. De egyidejűleg azért mélységesen szégyenkeztem is afölött, hogy elmeséltem azt, amit szent titoknak éreztem. Az a csibész Fawcett valami tréfásat próbált mondani a zöldruhás lányról…

Wallace hangja egészen suttogóra fordult, olyan élénken élt emlékezetében még akkor is ez a szégyen.

– Úgy tettem, mintha nem hallanám – folytatta –, amikor egyszerre Carnaby hazug kölyöknek nevezett és elkezdett velem veszekedni, amikor én makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy a dolog valóban megtörtént velem. Kijelentettem, hogy nagyon is jól tudom, hol van a zöld ajtó és tíz perc alatt valamennyiöket odavezethetem. Carnaby diadalmasan megjegyezte, hogy ez kötelességem is és vagy bebizonyítom szavaim igazát, vagy megfizetek hazugságomért.

– Kicsavarta valaha a te karodat Carnaby? Ha igen, akkor talán meg tudod érteni, hogy mi történt velem. -40- Megesküdtem rá, hogy amit meséltem, mind igaz. Hallatlan izgalomba jöttem, a füleim égtek és egy kicsit meg is voltam ijedve. Egészen úgy viselkedtem, mint egy szamár kis iskolásfiú és a vége az lett, hogy ahelyett, hogy egyedül indultam volna elvarázsolt kertem fölkeresésére, én mutattam az utat – égő orcákkal, lázasan csillogó szemekkel, szégyenemben fülig pirulva – hat gúnyolódó, kíváncsi és fenyegetőző iskolásfiúnak.

– Úgy értem, hogy nem tudtam megtalálni. Ha megtalálhattam volna, egészen bizonyosan rábukkantam volna.

– És azután, amikor egyedül mehettem, akkor sem tudtam többé megtalálni. Sokáig nem találtam meg. Emlékszem, iskolásfiú koromban folytonosan kerestem a zöld ajtót, de soha nem találtam rá… Soha…

– Utálatosak… Carnaby tanácsot ült fölöttem, hogy mit érdemlek tudatos hazudozásomért. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, hogy ne vegyék észre rajtam a sírás nyomait. De amikor végül is lefekvés után könnyekbe törtem ki, ez már nem Carnaby miatt volt, hanem a kert miatt, a gyönyörű délután miatt, amelyet ott reméltem tölteni, az édes, drága asszony miatt, a rám váró pajtások miatt és a nagyszerű játékok miatt, amelyeket meg akartam tanulni. A nagyszerű, elfelejtett játékok miatt…

– Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha nem meséltem volna el… -41-

– Rossz napok következtek rám ezután: az éjszakákat keresztülsírtam, napközben pedig egyre csak a zöld ajtót kerestem. Két féléven át egészen visszaestem és rossz bizonyítványokat hoztam haza. Emlékszel még arra az időre? Persze, hogy emlékszel! Hiszen te voltál – az, aki elhagytál számtanban és ez állított ismét talpra az iskolában. -42-

III

Barátom egy ideig hallgatagon a vörösen parázsló kandalló tüzébe bámult. Azután megszólalt.

– Harmadszorra valósággal a szemembe szökött – éppen, amikor a pályaudvarra hajtottam, hogy Oxfordba utazzam, ahol egy ösztöndíjért kellett megmérkőznöm iskolatársaimmal – és akkor tünt fel egy másodpercre. Kényelmesen hátradőltem az automobil párnáin, a számben cigaretta füstölgött és semmi kétség: a világ legnagyobb emberének tartottam magamat, amikor egyszerre ott láttam az ajtót, a falat és azoknak a felejthetetlen és most mégis elérhető dolgoknak a drága érzetét.

– Elhaladtunk mellette és engem annyira meglepett a dolog, hogy egészen elfelejtettem megállítani az automobilt, amíg el nem hagytuk és be nem fordultunk a sarkon. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit csináljak, két ellentétes akarat birkózott bennem, azután mégis csak megérintettem a sofőr vállát, majd kihúztam órámat.

– Hm… nos… különben semmit sem akarok! – kiáltottam feléje. – Azaz csak azt akartam mondani, hogy már nincs sok időnk! Hajtson gyorsabban!

– Elnyertem az ösztöndíjat. És aznap este, amikor megtudtam, ott ültem kis toronyszobámban, édesapám házában a tűz előtt. Még visszacsengtek fülemben apám dícséretei – apám ritka és sokat jelentő dícséretei – kedvenc pipámat szívtam és egyre csak a zöld ajtóra gondoltam a fehér falban.

– Ha megálltam volna – gondoltam –, elvesztettem volna az ösztöndíjat, sőt egészen bizonyosan kettétörött volna egyetemi pályafutásom is! Ma kezdem a dolgokat más világításban látni!

– Mélyen elgondolkodtam, de akkor nem kételkedtem egy pillanatig sem afölött, hogy karrierem megérte azt, hogy áldozatokat hozzak érte.

– Azok a drága barátaim és az a tiszta légkör nagyon kedvesnek és nagyon kellemesnek tünt föl előttem, de valahogyan egészen a távolba veszett. Más, kézzelfogható dolgokat markoltam meg keményen. Egy másik ajtó tárult fel előttem: karrierem ajtaja!

Ismét a tűzbe bámult. Az izzó parázs egy pillanatig kemény és határozott vonásokat világított meg, azután ismét eltünt.

– Nos, – szólalt meg újból és felsóhajtott. – Megdolgoztam ezért a karrierért. Sokat dolgoztam, sokat, nagyon sokat! Az elvarázsolt kertről álmodtam ezer álmot és meg is pillantottam az ajtaját négyszer is azóta. Igen… Négyszer! Egy ideig ez a világ olyan érdekesnek és ragyogónak tünt fel előttem, hogy a kert félig elfakult varázsa ehhez képest túlságosan távolinak és semmitmondónak tünt fel. Ugyan, ki akar párducokat -44- símogatni, amikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázott előző este? Oxfordból mint a legtöbbet igérő reménység jöttem Londonba, mint aki egészen nagy és jelentős eredményeket ért el az egyetemen.

– Kétszer voltam szerelmes – szerelmeimről nem fogok beszélni –, de egyízben, amikor útban voltam valakihez, aki tudom, kételkedett abban, hogy el merek-e hozzá menni, egyszerre csak ott láttam magam előtt a fehér falat és az ismerős zöld ajtót…

– Különös – mondtam magamban – mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol egészen másutt van. Ez az a hely, amelyet valahogyan sohasem tudtam megtalálni… nappal álmodott álmaimnak csodálatos helye!

– Azzal elmentem mellette, kitartva eredeti elhatározásom mellett. Aznap a kert és az ajtó egyáltalán semmiféle hatást nem gyakorolt rám.

– Éppen csak egy másodpercig megfordult ugyan agyamban, hogy legalább megpróbáltam kinyitni az ajtót, hiszen legfeljebb három lépést kellett volna csak megtennem, de aztán arra gondoltam, hogy az is csak feltartóztatna utamban, már pedig akkor azt képzeltem, hogy becsületbeli kötelességem pontosan megjelenni a megbeszélésen. Később már megbántam pontosságomat, hiszen legalább is bekukucskálhattam volna az ajtón, integethettem volna a párducoknak, de most már elég okos voltam ahhoz, hogy ne keressem azt, amit hiába keresnék. Igen: nagyon szomorú voltam akkor…

– Évek nehéz munkája következett ezután és soha még csak nem is pillantottam meg a csodálatos ajtót. Csak mostanában találtam rá ismét! Már-már szomorú -45- és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé nem láthatom újból az ajtót.

– Talán – folytatta – egy kicsit túl is dolgoztam magamat, talán az tette, hogy kezdtem érezni, mint jelent negyven év terhe az ember vállán… Nem tudom… Annyi azonban bizonyos, hogy az a könnyedség, amellyel idáig dolgomat végeztem, egészen eltünt és hozzá éppen akkor, amikor az új nagy politikai események legjobban követelték volna, hogy teljes erőmmel küzdjek. Nem különös? Az életet kezdem fárasztónak találni és jutalmait, mennél közelebb jutok hozzá, olcsóknak és értékteleneknek látom. Egyszerre – nemrégiben – hallatlanul vágyódni kezdtem a kert után. Igen – és azóta háromszor láttam.

Végtelen fájdalom ült ki arcára, amint áthajolt az asztalon felém és úgy folytatta:

– Háromszor lett volna rá módom – háromszor! De esküszöm, ha még egyszer alkalmam kínálkozik rá, belépek az ajtón és itthagyom ezt a port és meleget és itt hagyom a hiúságnak ezt a hideg csillogását, itt hagyom ezeket a fárasztó reménytelenségeket. Itt hagyom és nem térek többé vissza! Most már ott fogok maradni…

– Egy éven belül ismét háromszor mentem el az ajtó mellett és sohasem léptem be rajta. Háromszor egy év alatt…

– Az első alkalmat akkor mulasztottam el, amikor a parlamentben váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, úgyhogy végül is csak három szavazattöbbséget -46- tudtunk felmutatni. Emlékszel? Senki sem gondolta a kormánypárt oldalán és azt hiszem, nagyon kevesen voltak a túloldalon is – akik számítottak volna erre a hirtelen szavazásra. Barátommal kint vacsoráztam unokahugánál Brentfordban, amikor váratlanul telefónon felhívtak a parlamentből és tüstént automobilba kellett ülnöm. Az utolsó percben érkeztem a parlamentbe és ezen az úton pillantottam meg a falat és az ajtót a holdvilágban!

– Nagy áldozatot hoztam – jegyeztem meg a parlamentben vitarendezőnk előtt.

– Mindnyájan így vagyunk ezzel – válaszolta könnyedén s azzal máris tovább rohant.

– És a legközelebbi alkalom akkor lett volna, amikor édesatyám halálos ágyához siettem, hogy utolsó istenhozzádot mondjak neki. A körülmények parancsoló szavával akkor sem szállhattam szembe. De a harmadik alkalom már egészen más volt és hozzá alig egy hét előtt történt. Még most is a szememre vetem, valahányszor eszembe jut. Gurkerrel és Ralphsszel vacsoráztam – tudod, most már nem titok többé, hogy Gurkerrel végre összebékültünk – és beszélgetésünk egészen bizalmasra fordult. Arról volt éppen szó, hogy milyen állást foglaljak az újjáalakított kabinetben. Igen… igen. Ez a dolog már el van intézve, ha még nem is szabad róla beszélni, de hát előtted nincs értelme titkolóznom. Igen… köszönöm… köszönöm! De hadd folytassam történetemet. -47-

– Azon az éjszakán nagy események lógtak a levegőben. Nagyon kényes volt a helyzetem. Nagyon szerettem volna végleges választ kapni Gurkertől, de ebben megakadályozott Ralphs jelenléte. Agyam minden megfeszítésével azon erőlködtem, hogy életben tartsam azt a könnyed és felületes társalgási hangot, amely nem teszi túlságosan feltünővé, hogy tulajdonképpen mifelé is igyekszem. Nem tehettem mást. Ralphs viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat… Tudtam, hogy Ralphs hazafelé menet elválik tőlünk és akkor módom lesz Gurkert nyilt őszinteséggel megkérdeznem. Hiába, az embernek sokszor ilyen apró kis cselekhez kell folyamodnia…

– És ekkor történt, hogy egyszerre ismét szemközt találtam magamat a fehér fallal és a zöld ajtóval!

– Beszélgetésbe mélyedve haladtunk el mellette. Elhaladtam mellette… Még most is magam előtt látom Gurker éles profiljának és cilinderének árnyékát, amint a zöld ajtóra vetődik és látom a magam árnyékát és Ralphsét, amint elsétáltunk mellette.

– Ha elbúcsúzok tőlük s bemegyek – gondoltam magamban –, mi történik?

– Nagyon vágytam arra, hogy Gurkerrel végre beszéljek, így nem tudtam, mit válaszoljak az önmagamnak feltett kérdésre.

– Azt fogják gondolni, megőrültem – gondoltam. – És ha éppen most tünnék el! Szinte láttam magam előtt a reggeli lapok hatalmas, három hasábos címeit:

– Ez azután eldöntötte a dolgot. Ezer ilyen apró világi szamárság fordult meg agyamban…

– Itt állok! – folytatta. – És ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy év alatt háromszor kínálkozott fel valósággal az ajtó – az ajtó, amely a béke, a gyönyörök, a szépség kertjébe vezet és én, Redmond, nem éltem egyszer sem az alkalommal… És most már örökre eltünt…

– Tudom! Tudom… Most már nincs más hátra, mint hogy folytassam megkezdett utamat és vállaljam elhatározásom minden terhét. Azt mondod, sikereim vannak. Nos – ez igaz.

– Bárcsak ez volna minden – mondotta, azzal ezer darabra törte a mogyorót.

– Még valamit szeretnék mondani, Redmond. Ez megöl engem! Két hónapja, majdnem tíz hete, nem tudok dolgozni és lelkiismeretemet folytonos szemrehányásokkal illetem. Éjszakánként – amikor kevésbé valószínű, hogy felismernek – kimegyek az uccára. Kóborlok. Igen, kóborlok! Vajjon mit gondolnának rólam az emberek, ha tudnák? A kabinet egyik tagja, a legfontosabb tárca birtokosa, éjszaka egyedül kóborol az üres uccákon… Lelkét bánat emészti… sokszor majdnem hangosan siránkozik egy ajtó után… egy kert után! -49-

Most is magam előtt látom sápadt arcát és a különös, lángoló tüzet, amely szemeiben égett. Valósággal él előttem ma este a képe. Itt ülök lakásomban, visszaidézve szavait és hangját és mellettem fekszik az estilap, amely halála hírét hozza.

Kora reggel találták meg holttestét egy mély gödörben, a kensingtoni pályaudvar építkezései mellett. Két aknát húztak déli irányban és deszkafal keríti el a mély árkokat a közönség elől, melybe a közelben lakó munkások kedvéért kis ajtót vágtak. Az ajtót elfelejtették éjszakára bezárni és ezen keresztül vezetett útja…

Úgy látszik, gyalog tette meg a hosszú utat aznap éjjel a parlamentből – az utolsó ülésszak alatt sűrűn előfordult, hogy éjszaka gyalog ment haza – és szinte látom magam előtt magas karcsú alakját, amint lassú, kimért léptekkel rójja az üres és kihalt uccák sorát. Vajjon a közeli állomás halványan pislogó lámpái egyszerre fehér falnak mutatták a durva palánkot? A végzetes, nyitvafelejtett ajtó valami emléket ébresztett benne?

Nem tudom! Én csak egyszerűen elmondom a történetet, ahogy ő tőle hallottam. Olykor magam is kezdem hinni, hogy Wallace a véletlenek csodálatos találkozásának áldozatául esett, amely összezavarta agyában egy példátlanul élénk hallucináció emlékét, egy nyitvafelejtett deszkaajtóval.

Nem bánom, gondoljanak ostobának és könnyenhívőnek, de meg vagyok győződve arról, hogy Wallace természetfölötti képességei megsugták, hogy azon az ajtón keresztül nyitva áll előtte a menekülés útja egy másik, szebb és boldogabb világba.

Lehetnek, akik azt mondják, hogy végül is Wallace mégis csak csalódott. De hát csalódott-e Wallace? Itt érkezünk el az álmodozó legbensőbb titkának magvához. Mi, közönséges emberek ezt a világot egyszerűnek és kellemesnek látjuk és a mi gondolkodásunk szerint Wallace ebből a biztonságos világból a sötétbe, a veszélybe és a halálba ugrott.

Tudom, hogy nem hiszik el azt a történetet, amit most leírok, de szeretném, ha legalább mást meg tudnék menteni attól, hogy hasonló dolog áldozatául essék. A soron következő áldozat talán okul balsorsomon, ha a magam esete teljesen reménytelen is. Különben is, én már valamennyire bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Edennek hívnak. Trenthamban születtem Staffordshire grófságban, ahol az atyám főkertész volt. Három éves voltam, amikor anyámat elvesztettem és ötéves, amikor atyám meghalt. Nagybátyám, George Eden fiává fogadott. Nagybátyám agglegény volt és Birmingham egyik legismertebb ujságírója. Gondos nevelésben részesített és egyre sarkalta ambiciómat, egészen haláláig, ami négy év előtt következett be. Nagybátyám rámhagyta egész vagyonát, ami körülbelül ötszáz font sterlinget tett ki az adósságok kifizetése után. Tizennyolc éves voltam ekkor. Nagybátyám végrendeletében azt tanácsolta, hogy fordítsam örökségemet tanulmányaim befejezésére. Már akkor elhatároztam, hogy orvos leszek és egyrészt nagybátyám postumus bőkezűsége, másrészt jószerencsém egy iskolai versenyen hozzásegített ahhoz, hogy beiratkozhassam a londoni egyetem orvosi fakultására. -52-

Történetem kezdetén az University-street 11/a alatt laktam egy kis padlásszobában, amely bizony csak igen-igen hiányosan volt berendezve és amelynek az ablakain a szél ki-bejárt. Minden szabad időmet ebben a kis szobában töltöttem, mert féltve őriztem garasaimat, hogy tanulmányaim befejeztéig ne fogyjak ki a pénzből.

Egy pár lyukas cipőt vittem éppen a suszterhoz, amikor először találkoztam a kis, sárgaarcú öregúrral, akinek sorsával életem azóta annyira összefonódott. A járda szélén állott és bizonytalanul bámult a házszámra, amikor kiléptem a kapun. Szemei – fáradt, szürke szemek voltak, vörös szemhéjakkal – kétségbeesetten mérték fel az épület magasságát, majd amikor engem megpillantott, egész arckifejezése egyszerre végtelen barátságosra fordult.

– A legjobbkor jött – mondotta. – Elfelejtettem lakása címét. Hogy van Mr. Eden?

Egy kicsikét elcsodálkoztam az idegen barátságos megszólításán, mert még soha életemben nem találkoztam ezzel az emberrel, meg aztán bántott is kissé, hogy éppen egy pár lyukas cipővel a hónom alatt kellett vele találkoznom.

– Persze, most azon töri a fejét, hogy ki az ördög is lehetek én? Biztosítom, hogy barátja vagyok. Én már máskor is láttam, ha ön mindjárt nem is vett engem észre. Hol válthatnánk egymással egy-két nyugodt szót?

Pillanatig haboztam. Padlásszobám reménytelen sívárságával nem akartam megismertetni az idegent.

– Talán az uccán volna a legjobb – válaszoltam. – Sajnos, nem áll módomban… -53-

– Tényleg ez volna a legjobb… – mondotta bizonytalanul s először felfelé, azután lefelé pillantott az uccán. – Az uccán? Merre menjünk?

Megindultunk a suszter irányába, de én az első sötét uccasarkon észrevétlenül elhajítottam a lyukas cipőt.

– Nézze, – mondotta sétatársam minden átmenet nélkül – amit mondani akarok, időt vesz igénybe. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öregember vagyok, nagyon öreg és bizony gyönge hangom nem tud megbirkózni az ucca zajával…

Még elég fiatal voltam akkor, hogy egy öregúr meghívását elfogadhassam, de azért mégsem mondhatnám, hogy túlságosan megörültem volna ennek a váratlan meghívásnak.

– Azt hiszem jobban… – kezdtem, de társam nem hagyta a mondatot befejezni.

– Nekem viszont így esnék jobban, – vágott a szavamba – és ősz hajammal talán kiérdemeltem, hogy tekintettel legyen rám.

Így aztán beleeegyeztem és vele mentem. Blavitiskihez vitt ebédelni. Nagyon lassan kellett járnom, hogy minduntalan el ne hagyjam. Az étteremben olyan ebédet ettem végig, amilyent még életemben soha és közben ráértem jobban szemügyre venni újdonsült barátomat. Kiborotvált arca puha és ráncos volt, aszott ajkai lazán takarták csak hamis fogsorát, piszkosszürke haja nagyon hosszú volt és ritka. Borzasztóan kicsinek találtam az öregurat, – bár általában a legtöbb ember hozzám képest alacsony – vállai horpadtak voltak és háta görbe. Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy mialatt -54- ebédeltünk, nem vette le szemét rólam és pillantása különös irigységgel futott végig alakomon, széles vállaimtól napbarnitotta kezemig, aztán megint fel egészséges fogaimig.

– Nos és most – mondotta, amikor cigarettára gyujtottunk – el kell mondanom, hogy tulajdonképpen mi is hozott minket össze.

– Előre kell bocsájtanom, hogy én már öreg ember vagyok, nagyon öreg ember – egy pillanatra megállott beszédében, azután folytatta: – Bőségesen van pénzem és miután rövidesen távoznom kell ebből a világból, nincsen kire hagynom. Nincsen gyermekem, nincsenek rokonaim…

Rögtön eszembejutott, hogy ezzel a mondókával bizonnyal a bizalmamat akarja elnyerni és szilárdul eltökéltem, hogy résen leszek és nem hagyom ötszáz fontos örökségem szerény maradványait kicsalni. Az öreg tovább mesélte, milyen rossz egyedül élni és milyen gondot okoz neki, hogy mit csináljon vagyonával.

– Gondoltam erre, gondoltam arra: kórházakra, jótékonycélú intézményekre, ösztöndíjakra és könyvtárakra, míg végül is arra az elhatározásra jutottam, – és tekintetét mereven rámszögezte ezeknél a szavaknál – hogy keresek egy fiatal diákot, akit az ambició tüze hevít, amellett jóeszű, szegény ember, testben lélekben egyképp egészséges és azt – egy szónak is száz a vége – örökösömmé teszem: mindenemet nekiadom, amim csak van.

– Mindenemet neki adom, amim csak van, így azután egyszerre megszabadul mindazoktól a gondoktól és bajoktól, amik eddig nyomták a vállát.

Igyekeztem olyan képet vágni a dologhoz, mint akit -55- egyáltalán nem érdekel mindez. Azt hiszem, azért hipokrita megjegyzésem kicsikét átlátszó volt:

– És ezért bizonyosan igénybe akarja venni a segítségemet, hogy megtalálja azt az embert.

Elmosolyodott és cigarettája füstjén keresztül rámpillantott. Én is elnevettem magamat.

– Milyen karrier nyilna meg azelőtt az ember előtt! – mondotta. – Valósággal irigységgel tölt el a gondolat, hogy amit egy életen át keserves nélkülőzésekkel megtakarítottam, egy idegen ember könnyű szívvel költi el…

– De persze, feltételeim vannak és az illetőnek terheket is kell magára vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem kaphat meg mindent úgy, hogy ne adjon érte cserébe semmit. Aztán pontosan be kell számolnia életkörülményeiről. Elsősorban egészségesnek kell lennie. Ismernem kell családfáját, tudnom kell, miben haltak meg szülei és nagyszülei, szóval magánéletének legapróbb részleteivel is tisztába kell jönnöm.

Szót se tudtam válaszolni. Képzeletem szárnyakat kapott és velem született szkepticizmusom sem volt képes megbirkózni vadul csapongó fantáziámmal. Csöpp hálát sem éreztem magamban… azt se tudtam, mit mondjak és hogyan mondjam.

Haslar professzor beszélt rólam előtte – mesélte az öreg – és a professzor úgy írt le engem, mint az egészséges és józaneszű fiatalember prototipusát és az öreg éppen ilyen emberre akarta hagyni vagyonát. -56-

Ez volt az első találkozásom az öreggel. Nagy titokzatossággal vette körül magát, egyelőre még a nevét sem akarta elárulni és miután néhány jelentéktelen kérdésre válaszoltam, szó nélkül otthagyott a vendéglő kijáratánál.

Megfigyeltem, hogy egész marék aranypénzt vett elő zsebéből, amikor kifizette a számlát.

Szinte különös volt már, hogy mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk értelmében még aznap nagyösszegű életbiztosítást kötöttem és a következő héten minden időmet lekötötték a biztosítótársaság orvosai, akik csapatostul jöttek szomorú padlásszobámba egészségi állapotomat megvizsgálni. Az öreget azonban még ez sem elégítette ki és ragaszkodott ahhoz, hogy vizsgáltassam felül magam a nagy Henderson doktorral.

Pünkösd előtti pénteken jutott végre végleges elhatározásra az öreg. Késő este volt, – úgy kilencre járt az idő – amikor lehivatott az uccára. Éppen utolsó kisérleteimet végeztem kémiai szigorlatomra, de a hívásnak természetesen azonnal engedelmeskedtem. Az öreg ott állott a kapu előtt, egy fáradt gázlámpa bágyadt világában és arcán az árnyékok furcsa táncot jártak. Talán még görnyedtebbnek tetszett, mint amikor először találkoztunk és arca is azóta egészen beesett. Hangja remegett az izgalomtól.

– Minden a legnagyobb rendben van, Mr. Eden – szólalt meg – minden a legnagyobb rendben van. Ma éjszaka velem vacsorázik és megünnepeljük, hogy utódommá lép elő.

– Látja, nem kell majd sokáig várnia – mondotta zsebkendőjével törölgetve ajkait, míg szabad kezének -57- csontos ujjaival megmarkolta kezemet. – Semmi kétség, nem kell sokáig várnia…

Kocsiba szálltunk és tisztán emlékszem még ma is, milyen ellentétben állott a könnyű, gyors mozgás a gáz, az olaj és a villanylámpák messze magunk mögött maradó fényével, a sétáló emberek tömegével és éppen olyan jól emlékszem a Regent-streeti vendéglőre, ahol dús vacsorát fogyasztottunk el.

Először bántott az elegáns pincér pillantása, amellyel több mint egyszerű ruhámat mustrálgatta és zavartak az olajbogyó magjai, de amikor végre is a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam visszatért. Az öreg egyre csak magáról beszélt. Már a kocsiban megmondotta a nevét: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akinek a nevét már iskolásfiú koromban megtanultam tisztelni. Hihetetlennek tetszett nekem, hogy az az ember, akinek az esze már olyan régóta uralkodott fölöttem, egyszerre mint rokkant öreg úr mutatkozik be, de azt hiszem, minden fiatalember így jár, aki váratlanul világhíresség elé kerül.

A jövőről beszélt és elmondotta, hogy milyen házaknak, írói tulajdonjogoknak és egyéb vagyontárgyak birtokába kerülök rövidesen, mihelyst élete máris csak gyéren csörgedező patakja egészen elszikkad. Sohase képzeltem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok.

Az öreg az irigység bizonyos nemével szemlélte, milyen étvággyal eszem a vacsorát és milyen mohón iszom a pezsgőt.

– Milyen életerő él magában! – jegyezte meg, azután egy sóhajjal, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával hozzátette: – Nem fog sokáig tartani…

– Nos, talán van jövőm – jegyeztem meg a pezsgőtől mámorosan – és most az a kitüntetés is fog érni, hogy -58- az Ön nevét viselhetem. De Ön mögött viszont ragyogó mult áll, olyan mult, amely igazán többet ér az én egész jövőmnél.

A pincér megjelenése, karján likőrös üvegekkel telt tálcával, megszakította beszédében.

– Talán nem esik majd nehezére felvenni a nevemet és jól fog esni tetejébe vagyonom birtokába is jutni, de valóban hajlandó volna éveim súlyát is magára venni?

– Az ön tudásával és tapasztalataival mindenesetre – jegyeztem meg udvariasan.

– Köményt mind a kettőnknek, parancsolta a pincérnek, azzal figyelmét egy kis papirzacskóra fordította, amelyet zsebéből vett elő. Ez a félóra, a vacsora utáni félóra, a legjobb idő apróbb dolgok elintézésére. Itt van valami azokból a felfedezéseimből, amikről nem tud a világ.

Remegő sárga ujjaival felnyitotta a papirzacskót és egy rózsaszín port mutatott nekem.

– Ez – mondotta – nos, ki kell találnia, hogy mi ez? Öntsön akármily keveset is belőle a likőrjébe s azt fogja érezni, hogy a mennyországban van.

Valósággal megdöbbentett, hogy ez a nagyeszű ember likőrök ízének javítására fordítja drága idejét. Mindazonáltal érdeklődést tetettem gyöngéjével szemben, hiszen eléggé részeg voltam ahhoz, hogy ne tudjak többé tisztán gondolkozni.

A por felét az én poharamba öntötte, a másik felét a sajátjába, azután egyszerre egészen váratlanul, különös -59- méltósággal rám emelte poharát. Követtem példáját és koccintottunk.

Az öreg, kezében a likőrös pohárral, mozdulatlanná dermedt, csak égő szemei meredtek az enyémekbe.

Nevetése olyan volt, mintha egy kutya ugatta volna el magát hirtelen és egymás szemébe nézve kiittuk a kis poharak tartalmát. Pillantását percre se vette le arcomról és amint kiürítettem poharam tartalmát, különös izgalom futott végig rajtam. Az első korty agyamat vad táncra perdítette és koponyámban valósággal fizikai nyugtalanságot éreztem. Azt se tudom, milyen ize volt az italnak, csak szürke szemeinek perzselő tekintete maradt meg tisztán emlékezetemben.

Mintha egy örökkévalóságba telt volna, míg kiittam a kis pohár tartalmát és közben egyre vadabbul és vadabbul rajzottak agyamban a gondolatok. Félig elfelejtett dolgok, különös, bizonytalan emlékek képei tüntek föl minduntalan tudatom küszöbén, hogy a következő pillanatban ismét örökre eltünjenek.

Fejem szédült. Leültem. Agyamban vad káosz gomolygott. Lassan-lassan azonban mégis kitisztult szemeim előtt és a tárgyakat nagyon élesen láttam, de egészen -60- apróknak tüntek fel, mintha csak valami kicsinyítő tükörbe pillantottam volna.

Az öreg modora hirtelen egészen megváltozott. Ideges sietség vett rajta erőt. Elővette óráját és félrehúzta arcát, amint rám pillantott.

– Tizenegy óra hét perc! És tizenegy óra huszonötkor indul a vonatom! Azonnal indulnunk kell.

A számlát kérte és nagynehezen belebujt kabátjába. A következő percben már búcsúztam is tőle, kocsija ajtajában.

Még mindig nem tudtam megszabadulni attól, hogy a tárgyakat éles apróságban lássam és – hogyan is fejezzem ki magamat? – nemcsak így láttam, hanem úgy is éreztem, mintha egy megfordított gukkeren néznék keresztül.

– Az az ital… – mondotta búcsúzásközben az öreg úr, végigsimítva kezével homlokán. – Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van – azzal a kezembe nyomott egy kis lapos valamit, ami mintha aszpirin lett volna –, vegye be ezt egy pohár vízben, amikor lefekszik. De vigyázzon, ne vegye be előbb, csak amikor lefekszik. Ettől ki fog tisztulni a feje. Ez minden. Fogjunk még egyszer kezet… Futurus!

– Isten vele – mondotta és szemei furcsa pillantásából arra következtettem, hogy ő is egy kicsit az imént fogyasztott különös folyadék hatása alatt áll.

Hirtelen még valami juthatott az eszébe, mert váratlanul belső zsebébe nyúlt és kivett egy másik csomagot is. A papírosba csavart henger egészen olyan volt, mint egy borotvaszappan. -61-

– Itt van – mondotta –, majdnem elfelejtettem. Ne nyissa ki addig, amíg holnap nem találkozunk, de tegye el már most.

– Rendben van – kiáltottam utána, mert közben a kocsi már elindult és már csak az ablakon keresztül láttam az öreg tovatünő arcát. Csak most vettem jobban szemügyre a kis csomagot, amit a kezembe nyomott. Két végén és szélein vörös pecsétek zárták le szinte hermetikusan.

Gondosan belső zsebembe tettem a hengert, azután még mindig zúgó aggyal hazafelé indultam. Élénken emlékszem utam minden apró mozzanatára, olyan különös volt. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat és azon törtem a fejemet, vajjon ópium volt-e a különös por, amit az öreg a poharamba szórt.

Nehéz leírni különös állapotomat és talán még úgy fejezem ki magamat a legjobban, ha azt mondom, hogy mintegy lelki megkétszereződést éreztem. Hogyan is fejezzem ki magamat? Talán olyan volt, mint amikor a jó színész nyugodtan rádnéz, azután elfintorítja az arcát és íme, egy egészen más személy áll előtted.

Harminc év előtt – futott át agyamon – ezen a helyen vesztem össze a bátyámmal. A járókelők legnagyobb megrőkönyödésére persze harsány nevetésre fakadtam, hiszen harminc év előtt még nem is éltem, aztán meg nem is volt soha bátyám. Az ital tényleg valami -62- folyékony szamárság lehetett, mert sehogyan sem tudtam elvesztett bátyám emlékétől szabadulni.

Utam további folyamán az őrültség megint más formákat öltött. Elkezdtem eltünt boltok emlékét felidézni agyamban és összehasonlítottam az ucca mai képét azzal, amilyen régen volt. A zavaros gondolkodás egyáltalán nem szokatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én, de nem tudtam sehogyan sem megmagyarázni azokat a fantasztikus emlékeket, amelyek valósággal belopakodtak agyamba és még kevésbé tudtam megmagyarázni, hogy az emlékek egy másik csoportja viszont teljesen eltünt. Megálltam egy tudományos szaküzlet előtt és agyam minden erejének megfeszítésével törtem a fejemet azon, hogy mi közöm is van hozzá.

– Persze – jöttem rá a végén – holnap reggelre három békát igért nekem. Érthetetlen, hogy szinte megfeledkeztem róla.

Egészen más úton mentem haza, mint amelyen rendesen szoktam járni és amikor végül is megérkeztem az University-streetre, nem jutott eszembe a tulajdon házszámom. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy a 11/a alatt lakom, de még akkor is úgy rémlett, mintha a számot egy rég elfelejtett ember említette volna előttem. Megpróbáltam ismét felidézni a vacsora emlékét, de ha megöltek volna, sem tudtam visszaemlékezni vendéglátó házigazdám arcára. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, mint ahogy az ember önmagát látja az ablakban, amint kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen tisztán és világosan láttam magam előtt saját külsőm képét, amint ott ülök az asztalnál, kipirult arccal, ragyogó szemmel.

– Be kell vennem ezt a másik port – határoztam el magam – ez már kezd kibírhatatlan lenni. -63-

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyát és fogalmam sem volt róla, hogy a szobám hányadik emeleten fekszik.

– Semmi kétség – gondoltam –, be vagyok rúgva… – és azzal, mintha csak be akartam volna bizonyítani szavaim igazságát, elestem a lépcsőházban.

Az első pillanatban szobám egészen idegennek tünt fel. „Milyen nyomorúságos“, gondoltam és körülnéztem. Csak nagynehezen tudtam leküzdeni ezt az érzésemet és csak lassan szoktam hozzá környezetemhez. Íme, a falon ott lógott az öreg tükör, sarkában apró fényképeimmel és hétköznapi ruhám ott feküdt az ágyon kiteregetve.

És mégis, az egész dolog mintha mégsem lett volna valóság. Agyamban minduntalan az az ostoba gondolat bukkant fel, hogy vasúti kupéban ülök és az ablakon át egy ismeretlen állomás perronjára bámulok. Megkapaszkodtam az ágy szélébe és úgy igyekeztem megnyugtatni magamat.

– Bizonyosan a clairevoyance egy különös esetével állok szemben… Nos, nem baj, majd holnap leírom megfigyeléseimet.

A hengeralakú csomagot letettem az öltözőasztalra és lassan vetköződni kezdtem. Még mindig úgy éreztem, mintha mostani érzéseim képén egy más, idegen kép ütközne minduntalan keresztül.

– A csodába is – kiáltottam fel –, az érzékeim játszanak velem, vagy valóban két helyen volnék egyidőben?

Félig levetkőzve feloldottam a kapott szert egy pohár vízben és egyhajtásra kiittam. Még mielőtt az ágyba kerültem volna, agyam egészen kitisztult. Alig hajtottam a párnára a fejemet, már el is aludtam.

Hirtelen ébredtem fel álmomból, amelyben egymást -64- kergették a rémesnél-rémesebb fenevadak. A hátamon feküdtem. Különös ízt éreztem a szájamban, minden porcikám fájt és egész testemben fáradtnak éreztem magamat. Mozdulatlanul fekve maradtam továbbra is, abban a reményben, hogy a különös érzés elmúlik és hogy megint sikerül egy kicsit elaludnom. De ehelyett közérzésem csak rosszabbodott. Eleinte sehogyan sem tudtam rájönni, hogy mi a baj. A szobában még mindig majdnem egészen sötét volt és a bútorok nagy fekete foltoknak látszottak.

Először az ötlött agyamba, hogy valaki talán bejött a szobámba, hogy ellopja szépen becsomagolt pénztekercsemet, de hiába feküdtem lehunyt szemmel, alvást tetetve, továbbra is ágyamban: senki sem mozdult és lassan-lassan rájöttem, hogy csak képzelődés volt az egész. Mindazonáltal továbbra is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőt véve gyengeségemen, fölültem ágyamban és körülnéztem a sötétben. Még így se tudtam rájönni, hogy mi a baj. Végigjártattam pillantásomat a bizonytalan árnyakon, amelyek függönyöket, könyvszekrényt, asztalt és székeket jelentettek és csak ekkor kezdtem rájönni, hogy a bútorok körvonalaiban van valami idegenszerű. Megfordították volna az ágyamat? A könyvszekrénynek ott lent kellene állania és helyette valami világos tárgyra esett a pillantásom, ami egyáltalán nem látszott könyvszekrénynek és nem lehetett a székre dobott ingem sem.

Erőt véve gyermekes rémületemen, felhajtottam paplanomat és kidugtam lábamat az ágyból. Ahelyett, hogy földet értem volna, a lábam jóformán még a matrac szélét sem érte el. Végre is az ágy szélére ültem. Az ágy fejénél ott kellett volna állnia a gyertyának a törött széken. Kinyujtottam utána a karomat és – a semmibe -65- markoltam. A sötétben tapogatózni kezdtem és kezem beleütközött valami nehéz, puha, vastag dologba, amely suhogó hangot adott az érintésre. Megragadtam a különös valamit és kiderült róla, hogy függöny, amely az egész ágyat körülveszi.

Erre már egészen felébredtem és kezdtem rájönni, hogy idegen szobában vagyok. Sehogyan sem értettem a dolgot. Igyekeztem végiggondolni az elmult éjszaka eseményeit és most különösképpen egyszerre élénken élt emlékezetemben: a vacsora, a két kis csomag átvétele, tünődésem, vajjon részeg vagyok-e, végül lassú vetköződésem és a párna hideg érintése.

Egyszerre kételkedni kezdtem, vajjon tegnap éjjel történt-e mindez, vagy tegnapelőtt? Annyi bizonyos, hogy a szoba vadidegen volt és el nem tudtam képzelni, hogy kerültem oda. A halványszürke körvonalak kezdtek élesebbé válni és lassacskán kivettem, hogy egy tőlem jobbra lévő ablakon szüremlik be valami halavány világosság. Felkeltem és reszkető kezeimmel tapogatózva, botorkálva megindultam. Legnagyobb meglepetésemre nagyon gyöngének éreztem magam és járásom is bizonytalan volt. Az ablak felé indultam és közben nekimentem egy széknek. Nagynehezen végre elértem az ablakot, de hiába keresgéltem a széles üvegtáblák két oldalán a függönyzsinór után, sehol sem találtam. Véletlenül meghúztam egy kis bojtot, erre egy rúgó pillanat alatt felrántotta a függönyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Az éjszaka elmulóban volt és szürke, nehéz esőfellegek mögött a hajnal derengett. Az égbolt legszélén, a szürke felhők alján, vékonyka vérvörös fénysugár bujt elő. Az ucca képe annyira ismeretlen volt előttem, hogy először azt hittem, még mindig álmodom. Az öltözőasztalka felé tapogatóztam -66- és nagynehezen rátaláltam. Valami fényezett fából készülhetett és nagyszerűen volt fölszerelve: számtalan csiszolt kristályüveg állott rajta és egy hajkefe. Valami különös kis tárgy is állott egy csészében az asztalkán. Olyan alakja volt, mint valami apró patkónak és sima kemény kiemelkedések voltak rajta.

Szemeimet ismét végigjártattam a szobán. Most, hogy a függöny nem akadályozta többé a hajnal halvány derengő sugarainak belopakodását, lassanként ki tudtam venni a bútorok formáit. A legfeltünőbb tárgy az óriási, függönyös ágy volt és a lábánál álló hatalmas, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkának támaszkodtam, behunytam a szemeimet, aztán megint kinyitottam és gondolkodni próbáltam. Az egész dolog túlságosan valószerű volt arra, hogy álmodhattam volna. Azt kezdtem hinni, hogy emlékezetemben még mindig valami hiátus maradt hátra az előző esti különös ital következményeképpen, majd arra gondoltam, hogy talán valamiképpen hozzájutottam örökségemhez és mindent elfelejtettem, ami odáig történt.

Azt reméltem, ha egy kicsit várok, a helyzet még jobban tisztázódik. Az öreg Elvesham társaságában töltött estém minden apró részlete azonban különösen élénken élt emlékezetemben. A pezsgő, a figyelmes pincérek, a különös por és a likőrök: esküdni mertem volna, hogy mindez alig néhány óra előtt történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis olyan rettenetes dolog történt velem, hogy még most is végig szalad a hideg a hátamon, amint rágondolok.

Nem az én hangom volt, hanem egy egészen vékony, egészen másképpen beszélő hang, amelynek még a rezonanciája sem emlékeztet az enyémre. Hogy megnyugtassam magamat, egyik kezemmel végigsimitottam a másikat és petyhüdt, öreg bőrt tapintottak az ujjaim…

– Semmi kétség – szólaltam meg azon a rettenetes hangon, amely valahogyan befészkelte magát torkomba. – Mindez csak álom!

Olyan gyorsan, mint hogyha önkénytelenül tenném, ujjaimmal a számba nyúltam. A fogaimnak csak hült helyét találtam. Ujjaim két sor egyenletesen síma ínyen futottak végig. Szinte rosszul lettem kétségbeesésemben és undoromban.

Vad vágy vett rajtam erőt, hogy lássam önmagamat és a maga teljes borzalmasságában bontakozzék ki előttem az a kísérteties változás, amelyen keresztülmentem. A kandallóhoz botorkáltam és gyufa után tapogatóztam. Amint ott álltam, ugató köhögés tört fel a torkomból és görcsösen meg kellett kapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát és egyszerre éreztem, hogy a tagjaim fáznak. Prüszkölve és köhögve, sőt egy kicsit hörögve is, nagynehezen visszavánszorogtam az ágyba.

– Egészen biztos, hogy csak álmodom – suttogtam magamban. – Az egész csak álom.

A paplant a füleimre húztam és reszkető kezemet valósággal beástam a párnák közé és eltökéltem, hogy mindenáron aludni próbálok. Természetesen az egész dolog csak álom lehetett. Reggelre az álom eltűnik és én ismét fiatalon, erőm teljében fogok felébredni. Behunytam a szememet, szabályosan lélekzettem és miután -68- még így sem sikerült elaludnom, lassan számolni kezdtem.

Szemeimet tárganyitva feküdtem az ágyban és csontos ujjaimmal ínyemet tapogattam. Egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül vén emberré öregedtem. Valami megmagyarázhatatlan módon keresztülestem egész életemen és megöregedtem. Valahogy ellopták tőlem életem javát, a szerelmet, a harcot, a küzdelmet, az erőt és a reményt. Befúrtam fejemet a párnákba és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ilyen hallucináció lehetséges.

De amire vágytam, nem következett be. Sehogyan sem tudtam elaludni és egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy a különös változáson nem lehet segíteni…

Végül is kétségbeesetten, letéve a reményről, hogy ismét elaludjam, felültem az ágyban és körülnéztem. Rideg félhomány ömlött el a tárgyakon és most már tisztán ki tudtam mindent venni a szobában. A szoba tágas volt és igen jó volt bútorozva, jobban, mint bármely szoba, amelyben idáig életemben aludtam. Egy kis fülkében háromlábú emelvényen gyertya és gyufa állott. Felhajtottam a paplant és a hajnali hidegtől egész testemben reszketve, kibujtam az ágyból és meggyujtottam a gyertyát. Azután rettenetesen fázva, úgyhogy a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó talpán, a tükörhöz botorkáltam és Elvesham arcát láttam benne visszatükröződni.

Semmivel sem tette kevésbé borzalmassá a látványt az, hogy már régen ettől féltem. Elvesham mindig nagyon -69- gyöngének és nyomorultnak tünt fel előttem, de most, amikor csak lenge flanell pizsamába öltözve állott előttem a képe és sovány, ráncos nyakát – amely most már az én nyakam volt – láttam magam előtt, le sem tudom írni, milyen borzalmasnak tünt fel előttem a látvány. A beesett orcák, a kusza, ritka, piszkosszürke haj, a tompafényű fáradt szemek, a remegő, vértelen ajkak, amelyek mögül az a borzalmas fekete íny bukkant elő, rettenetesen hatottak rám. Akinek a teste és a lelke nem vált ketté, mint az enyém, el sem tudja képzelni, mit jelentett fiatal lelkemnek ez az öreg testbe börtönzése. Fiatalon, az ifjúság minden vágyával és energiájával egy ilyen emberi roncsba bezárva lenni!

De eltérek történetem tárgyától. Jóideig megnémulva, borzadva szemléltem a változást, amelyen keresztülmentem és fényes nappal volt már, amikor annyira összeszedtem végre magamat, hogy képes voltam gondolkodni. Valami megmagyarázhatatlan módon egészen megváltoztam, bár hogy ez hogyan történt, a mágia segítsége nélkül, sehogyan sem tudtam megmagyarázni. Amint így gondolkoztam, Elvesham pokoli zsenialitása egyre tisztábban állott előttem. Világossá vált, hogy amint én az ő helyében találtam magamat, úgy neki éppen úgy az én testemnek, az én erőmnek és az én jövőmnek a birtokában kell lennie.

De hogyan bizonyítsam be? Amint tovább gondolkoztam az egész dolog olyan hihetetlennek tünt fel még saját magam előtt is, hogy agyam szinte tótágast állt tőle és meg kellett csípnem magamat, végig kellett, tapogatnom fogtalan ínyemet, a tükörbe kellett néznem és végig kellett simítanom csontos, öreg kezeimmel egész testemet, míg végre valahogyan annyira le tudtam -70- magamat csillapítani, hogy szembe mertem ismét nézni a tényekkel.

Hát az egész élet csak hallucináció? Én valóban Elvesham lettem és Elvesham én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett valaha ilyen nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, úgy vissza kell emlékeznem arra, hol jártam előző reggel, milyen városban lakom és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna! Vadul küzködtem gomolygó gondolataimmal. Felidéztem emlékeimnek különös kettősségét, amit tegnap éjjel tapasztaltam. De most már tiszta volt az agyam.

Nagynehezen talpraálltam, fáradt, nehéz léptekkel a mosdóhoz mentem és szürke, öreg fejemet a hideg vízbe dugtam. Semmit sem használt. Minden kétségen felül állt, hogy én valóban Eden vagyok és nem Elvesham De Eden Elvesham testében! Bármily más korban éltem volna, talán megnyugodtam volna abban, hogy elvarázsoltak, de manapság már nem igen történnek csodák, így bizonyosan valami pszichológiai trükknek estem áldozatául. Amit egy kémiai szer és a hipnózis előidézhet, azt egy másik kémiai szer és egy másik hipnózis minden bizonnyal vissza tudja csinálni. Más ember is elvesztette már emlékezőképességét. De felcserélni a memóriákat, ahogyan az ember két esernyőt elcserél!

Felkacagtam! Istenem, nevetésem minden volt, csak nem a fiatalság egészséges kacaja, hanem szenilis, szomorú kuncogás. Szinte magam előtt láttam az öreg Elveshamot, amint gúnyos kárörömmel nevet kétségbeesésem fölött és nálam egészen szokatlan vad düh öntött -71- el. Gyorsan kapkodtam a ruhadarabokat, amelyeket ott láttam magam körül a földön és csak akkor jöttem rá, hogy estélyi ruhát húztam, amikor már teljesen fel voltam öltözve. Kinyitottam a szekrényt s nagynehezen sikerült is hétköznapibb ruhadarabokat találnom. Ráncos, bő öreg nadrágot húztam magamra és egy ódivatú, tarka slafrokot. Tiszteletet parancsoló kis selyemsapkát tettem tiszteletet parancsoló fejemre és a kimerüléstől köhögve, kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor és a függönyök gondosan le voltak húzva a hallban és az egész ház néma csendben aludt. Szobám ajtajából széles, gyönyörű szőnyegekkel borított lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe és a nyitott ajtón át egy íróasztalt, könyvszekrényt, egy kényelmes karosszék hátát és gyönyörűbbnél gyönyörűbben kötött könyvek hosszú sorát láttam.

Hangom hallatára hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába és beraktam számba a hamis fogakat. Azonnal a helyükre ugrottak, mintha évek óta mást se csináltam volna, mint hamis fogakat raktam volna szájamba.

Az íróasztal fiókjai be voltak zárva és a redőnyt sem tudtam felnyitni. Sehol sem találtam a kulcsokat és hiába nyúltam a nadrágzsebembe, ott sem akadtam nyomukra. Ismét kénytelen voltam bemenni a hálószobába, de hiába forgattam ki frakkom zsebeit, azután pedig egymásután minden kezembe kerülő többi ruhadarabét is, nem tudtam megtalálni őket. Lázas izgalommal -72- kutattam a kulcsok után és a szoba csakhamar olyan képet mutatott, mintha betörők jártak volna benne. De nemcsak, hogy a kulcsokat nem találtam, de egyetlen fillért vagy egy darabka papírt sem, kivéve az előző esti vacsora számláját.

Különös gyöngeség vett rajtam erőt. Leültem és értelmetlenül bámultam a szerteszórt, heverő, kifordított zsebű ruhadarabokra. Első dühöm már lecsillapodott. Percről percre tisztában állott előttem ellenségemnek hallatlan zsenialitása, amellyel tervét kiagyalta és egyre világosabban láttam helyzetem teljes reménytelenségét. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam és megint átsiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a függönyöket. Azt hiszem, megijedt arckifejezésemtől. Magam mögött behúztam a dolgozószoba ajtaját és a piszkavassal nekimentem az íróasztal fedelének.

Az íróasztal tetejét sikerült felfeszítenem, a leveleket kidobáltam a rekeszekből és szerteszórtam a szobában Esztelen, szenilis dühömben feldöntöttem a tintatartót, kiszórtam a tollakat és összetéptem minden írást, ami a kezem ügyébe került, sőt mi több, a kandallón álló gyönyörű nagy vázát is eltörtem – még ma sem tudom, hogyan. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, nem találtam pénzt, sem semmiféle útbaigazítást arra, hogy hogyan szerezhetném vissza régi alakomat. Vadul rángattam a fiókokat, amikor a komornyik két szobalánnyal belépett a szobába.

Ez átváltozásomnak egyszerű története. Senki sem hiszi el nekem, hogy mindez valóban így történt. Úgy bánnak velem, mint aki megbolondult és ebben a pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig igazán nem vagyok őrült, eszem a helyén van és ennek bizonyságául -73- írtam le ezt a történetet a legapróbb részletességgel. Az olvasóhoz fellebbezek, vajjon van-e nyoma az őrültségnek történetem elbeszélésében?

Fiatal ember vagyok vén ember testébe zárva. De a kétségtelen tényeknek senki se akar hitelt adni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki nem akarja elhinni a történetet és persze én nem tudom titkáraim neveit, nem ismerem a doktorokat, akik megvizsgálnak, fogalmam sincs szolgaszemélyzetem és szomszédaim körülményeiről, de még azt sem tudom, milyen városban élek. Persze eltévedek a tulajdon házamban és minduntalan a legkülönbözőbb kellemetlenségek érnek. A legfurcsább kérdéseket teszem fel és hol sirok, hol dühöngök tehetetlen kétségbeesésemben. Nincsen pénzem és nincsen még csak egy csekk-könyvem sem. A bank nem akarja elfogadni aláírásomat, mert azt hiszem, testi gyöngeségem dacára is a kézírásom még mindig Edené. Környezetem nem engedi meg, hogy személyesen menjek a bankba és azt hiszem, ebben a városban, ahol élek, nincs is bank és valahol Londonban van a folyószámlám. Úgylátszik, Elvesham titokban tartotta személyzete és környezete előtt is ügyvédje nevét.

Elvesham buzgón tanulmányozta az orvostudományt így minden kijelentésem, amellyel meg akarom világítani a különös esetet, egyszerűen megerősíti környezetemnek azt a feltevését, hogy őrültségem annak a következménye, hogy túlságosan sokat foglalkoztam pszichológiával. Két nap előtt még ereje teljében álló fiatalember voltam, aki előtt nyitva állt az élet és most dühöngő, borzashajú, vén ember vagyok, aki kétségbeesetten bolyong egy gyönyörűen berendezett palotában, akinek mindenki kitér az útjából és akire mindenki vigyáz. És Londonban Elvesham most újra kezdi az -74- életet egy fiatal testben, mindazzal a felhalmozott tudással és tapasztalattal, amelyet az én öreg testemben szerzett.

Még most sem vagyok teljesen tisztában vele, hogy tulajdonképpen mi is történt. Az íróasztalban kötetnyi kéziratcsomót találtam és a följegyzések az emlékezet pszichológiájának problémájával foglalkoznak, de a jegyzeteket nem tudom elolvasni, olyan titokzatos írásjeleket, egyenleteket és szimbolikus kifejezéseket használt az öreg. Egyhelyütt az áll, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Azt hiszem, Elvesham egész emlékezetét öreg, fáradt fejéből az én fiatal agyamba helyezte át, viszont az én emlékezetemet az ő pusztuló szervezetébe helyezte cserébe, szóval, száz szónak is egy a vége: testet cseréltünk. De hogy az ilyen csere hogyan lehetséges – meghaladja gondolkodásom határait. Világéletemben mindig materialista voltam, de itt, íme világosan áll előttünk, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletre szántam el magamat, de előbb megírom történetemet. Ma reggel egy kés segítségével, amit a reggeliző asztalról loptam el, sikerült az íróasztal egyik nagyon is szembetünő titkos fiókját felpattantanom. Nem találtam benne semmi mást, csak egy kis zöld üveget, valami fehér porral. Az üveg nyakán cédula hirdette:

Lehet – sőt nagyon is valószínű –, hogy ez méreg. Meg tudom érteni Elveshamot, hogy mérget helyezett a kezemügyébe és bizonyos vagyok benne, hogy titkos intenciója az volt, hogy így szabaduljon meg az egyetlen élő tanutól, aki ellene vallhat. -75-

Elvesham megfejtette a halhatatlanság titkát. Eltekintve a véletlentől, testemben fog élni mindaddig, amíg az én testem is meg nem öregszik, azután félredobva elkopott testemet, valami más fiatal és erős áldozatot keres ki magának. Ha meggondolom szívtelen kegyetlenségét, valósággal rettegés fog rajtam erőt… Vajjon hány testből vándorolt már át lelke más fiatal testbe?…

Nagyon kifáraszt az írás. A por nagyszerűen oldódik vízben és az íze sem kellemetlen.

Ezzel végződik a történet, amelyet Mr. Elvesham íróasztalán találtak. Holtteste ott feküdt a karosszék és az íróasztal között. A történet ceruzával volt írva és a ceruzát nagyon bizonytalan kéz vezette. Az írás egyáltalán nem hasonlított a nagy tudós éles, tiszta betűvetéséhez.

Két rendkívüli tény megállapítása marad még hátra. Eden és Elvesham között kétségkívül volt valami kapcsolat, amennyiben Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden mégsem örökölt semmit. Amikor Elvesham elkövette öngyilkosságát, Eden csodálatos képpen már halott volt.

Huszonnégy órával előbb elgázolta egy automobil, amint a pályaudvar előtti téren át akart szaladni. Így aztán az egyetlen élőlény is örökre elhallgatott, aki világot vethetett volna erre a fantasztikus történetre. -76-

London egyik szűk és sötét mellékuccácskájában még egy éve is kopott és viharvert sárga betűk hirdették:

A kirakatban a legnagyobb összevisszaságban a legkülönbözőbb tárgyak hevertek. Volt ott elefántagyar, pajzsok és kardok, két tigriskoponya, egy ember koponyája, egész csomó molyette, kitömött majom. Az egyiknek a kezében lámpás volt kifujt strucctojáson, halászfelszerelés és egy példátlanul piszkos, üres üvegakvárium. Történetünk kezdetén a kirakatban állott egy tojásalakú, pompásan csiszolt kristály is. Ennek a szemléletébe merült el a kirakat előtt két úriember: az egyik egy magas, vékony pap, a másik pedig egy feketeszakállas sötétbőrű fiatalember. A sötétbőrű fiatalember heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit és szemmelláthatólag minden erejével arra igyekezett társát rávenni, hogy vegye meg számára a kristálytojást.

Mialatt ezek ketten odakünn vitáztak, Mr. Cave belépett az üzletbe. Szakállán még mindig ott voltak a reggeli maradványainak nyomai, de amikor észrevette, hogy a kirakat előtt álló két ember figyelmét mi köti le -77- olyan nagyon, elfeledkezett még arról is, hogy lesöpörje szakálláról a kenyér- és vajmaradványokat. Bűntudattal arcán hátrapislantott a lakás irányába és csöndesen becsukta az ajtót. Alacsony öreg ember volt, nagyon sápadt arccal és különös, vizes-kék szemekkel. Haja sötétszürke volt és öltözete hosszú kék kabátból, régen divatját mult cilinderből, puha bársonypapucsokból állott. Mr. Cave dermedten állott meg és úgy figyelte a két vitatkozó embert. A pap mélyen a nadrágzsebébe nyúlt, egy marék aprópénzt húzott ki belőle és megelégedetten nevetett társára. M. Cave-et egészen leverte, amikor beléptek az üzletbe.

A pap minden teketória nélkül megkérdezte, hogy mi az ára a kristálytojásnak. Mr. Cave idegesen a lakás felé pillantott ismét és kijelentette, hogy a kristály öt fontba kerül.

Valóban, Mr. Cave maga sem gondolta, mikor potom pénzen megvette a tojást, hogy valaha is ilyen hallatlanul nagy árat fog érte kérni – s ezzel hosszú alkudozás vette kezdetét. Végül is Mr. Cave kinyitotta az ajtót és úgy jelentette ki:

Ebben a pillanatban a lakásba vezető ajtó nyílásában megjelent egy idősebb asszony és kíváncsian a két vevőre bámult.

– A tojás öt fontba kerül! – ismételte meg Mr. Cave, de hangja most már idegesen megcsuklott.

A fiatalember egészen idáig nem szólt egy árva szót sem, csak Cave-et figyelte állhatatosan. Most megszólalt:

A pap ámulva pillantott rá, vajjon nem tréfál-e, azután ismét Mr. Cave felé fordult és még jobban elcsodálkozott, -78- amikor látta, hogy a kereskedő egészen elsápadt.

– Öt font sok pénz – mondotta a pap, de azért zsebébe nyúlt és elkezdte összeszedni pénzét. Valami két és fél fontot össze is kapart, de azután végül is társához fordult segítségért, akivel, úgy látszik, egészen bizalmas lábon állott. Ez alkalmat adott Mr. Cave-nek arra, hogy összeszedje gondolatait és a kereskedő egyszerre izgatottan magyarázni kezdte, hogy szó, ami szó, a kristály voltaképpen nem is eladó. A két vevőt természetesen nagyon meglepte ez és felelősségre vonták M. Cave-et, hogy miért nem gondolt erre azelőtt, mielőtt alkuba bocsátkozott volna. Mr. Cave zavarba jött, de makacsul kitartott amellett, hogy aznap délután nem rendelkezhetik a kristálytojás fölött, mert már előzőleg jelentkezett egy vevő, aki másnapig gondolkodási időt kért. A két vevő, abban a hiszemben, hogy Mr. Cave ezzel csak még jobban fel akarja csavarni a tojás árát, úgy tett, mintha ki akarnának menni az üzletből. Ebben a pillanatban azonban a lakás ajtaja kinyilt és belépett rajta egy kis szemű, sötéthajú, nagyon kövér asszony, aki fiatalabb és sokkal hatalmasabb volt Mr. Cave-nél. Az asszony nagyon nehézkesen mozgott és arcán a harag pírja égett.

– A kristály, igenis, eladó – mondotta határozottan – és öt font elég pénz érte. Nem tudom, mi ütött hozzád, Cave, hogy nem fogadod el az urak ajánlatát!

Mr. Cave, nagyon megzavarodva a hirtelen közbelépés miatt, szemüvege fölött ránézett feleségére és idegesen kijelentette, hogy az üzletet ő vezeti és abba nem tűr beleszólást. Hosszú vita vette kezdetét. A két vevő nagy érdeklődéssel szemlélte a jelenetet és időről időre Mrs. Cave pártját fogva szemmellátható mulatsággal, -79- bele-beleszóltak a veszekedésbe. Cave sarokba szorítva is ragaszkodott ahhoz, hogy aznap reggel valaki meg akarta vásárolni a kristályt és ebből sehogy sem akart engedni. Végül is a fiatal keleti vetett véget a vitának azzal, hogy két nap mulva benéznek a tojásért.

– De akkor aztán ragaszkodunk az öt fonthoz – jelentette ki a pap elmenőben.

Mrs. Cave férje helyett is mentegetőzött és kijelentette, hogy az ura „néha egy kicsit különös“; azzal a két vevő eltávozott az üzletből, magára hagyva a házaspárt, hogy tovább vitatkozzanak a tojás fölött.

Mrs. Cave nem nagyon kímélte az urát. A szegény kis emberke egész testében remegve az izgalomtól, egyrészt azt vitatta, hogy van egy másik vevője is a tojásra, másrészt pedig kijelentette, hogy a kristály testvérek között is megér tíz fontot.

– Hát akkor miért kértél érte csak öt fontot? – volt rá felesége válasza.

Mr. Cave mostohalányával és mostohafiával lakott együtt, így aztán este a vacsoránál a dolgot újra megtárgyalták. Egyiküknek sem volt túlságosan jó véleménye Mr. Cave kereskedői ügyességéről, de délelőtti eljárását egyenesen őrültségnek találták.

– Szentül meg vagyok győződve arról, – mondotta tizennyolcéves mostohafia – hogy már más ajánlatokat is visszautasított.

– De öt fontot! – káltott fel felháborodva Mr. Cave mostohalánya, aki bizony már jócskán megvolt huszonhat esztendős.

Mr. Cave dadogva kezdte magyarázni, hogy üzleti dolgait ő érti legjobban, de bizony nem nagyon sikerült meggyőznie családját szavai igazságáról.

Végre is vacsoráját otthagyva, égő fülekkel, könnyekkel -80- szemeiben kiment a szobából, hogy bezárja a boltot. Mért is hagyta olyan sokáig a kristályt a kirakatban? Ilyen őrültség! Egyre csak ez járt az eszében és sokáig nem tudott kitalálni semmit, hogyan kerülje ki a tojás eladását.

– Légy szíves, ne szólj bele üzleti ügyeimbe! – volt minden, amit Mr. Cave ki tudott nyögni.

Vacsora után mostohalánya és mostohafia kicsípték magukat és elmentek hazulról, felesége pedig felment a hálószobába, hogy egy kis szívderítő pálinka mellett meghányja-vesse magában a kristály eladásának dolgát. Mr. Cave az üzletbe ment és órákon át ott maradt, hogy – mint feleségének magyarázólag mondotta – az aranyhalmedence körül szikladarabokat helyezzen el nagy művészettel, valójában pedig, hogy legbensőbb szive vágyát kielégítse, amiről majd később szólunk részletesebben.

Másnap reggel Mrs. Cave észrevette, hogy a kristály eltünt a kirakatból és egy halom ócska halászkönyv mögött van elrejtve. Az asszony nem szólt semmit, hanem fogta a tojást és a kirakat legfeltünőbb helyére tette.

A nap nagyon komoran telt el. Mr. Cave – ha ugyan lehetséges volt – még szórakozottabbnak mutatkozott, mint rendesen és határtalanul ideges volt mindenkivel. Délután, amikor felesége szokása szerint lefeküdt aludni, a kristályt ismét bevette a kirakatból.

Másnap Mr. Cave-nek el kellett mennie egy iskolába, ahol az igazgató a természetrajzi szertár számára egy kitömött cethalat akart vásárolni és távollétében Mrs. Cave gondolatai ismét a kristályra terelődtek. Mrs. Cave már szépen beosztotta magának az öt fontot, amit a kristályért fognak kapni és a vásárlandó tárgyak között első helyen egy zöld selyemruha, második helyen pedig egy -81- richmondi kirándulás szerepelt. Ebben a pillanatban megszólalt az üzletajtó fölött a csengő. A látogató csak azt jött bejelenteni, hogy már nincsen szüksége azokra az élő békákra, amelyeket két nappal előbb rendelt. Mrs. Cave-et nem nagyon érdekelte férje üzleteinek ez a csoportja, igy az egész dolog hidegen hagyta, de tekintete önkénytelenül is a kirakatra tévedt, hogy gyönyörködjék a selyemruhát és kirándulást jelentő kristályban.

Első dolga volt félretolni a halászkönyveket, amelyek mögé előző nap rejtette férje a tojást, de a kristályt ott sem találta és hiába forgatta fel a következő félóra alatt az egész üzletet, sehol sem akadt a kristály nyomára.

Amikor Mr. Cave negyedkettőkor hazajött a cápaügyének letárgyalása után, a boltot a legnagyobb rendetlenségben találta. Felesége négykézláb mászkált a pult alatt és a preparáló szerek között kutatott a kristálytojás után. Dühösen támadt neki férjének, amikor belépett az üzletbe és egyenesen azzal vádolta, hogy bizonyosan „ő dugta el“.

Mr. Cave-et szemmelláthatólag nagyon meglepte ez a kijelentés és gyorsan a kirakatablakhoz sietett.

A hangok hallatára kinyílt a lakás ajtaja és belépett a boltba Mr. Cave mostohafia, aki alig egy-két perccel Mr. Cave előtt jött csak haza és vadul káromkodni kezdett. A fiu egy ócskabútorkereskedőnél volt alkalmazásban, szemben, az ucca túlsó oldalán, de hazajárt ebédelni -82- és most dühöngött, hogy még mindig nincs az ebéd az asztalon.

Amikor azonban meghallotta, hogy a kristály eltünt, megfeledkezett ebédjéről, mindenről és haragja most már anyjáról mostohaapjára terelődött. Először persze mindketten azt hitték, hogy Mr. Cave „dugta el“ a tojást, de Cave erélyesen tagadta, hogy bármit is tudna a kristály sorsáról, sőt odáig ment, hogy végül is először feleségét, azután mostohafiát vádolta azzal, hogy magukhoz vették a kristályt. Ezzel nagyon éles és nagyon helyes vita vette kezdetét, melynek az lett a vége, hogy Mrs. Cave hisztériás görcsökbe tört ki, a mostohafiú pedig egy félórával később ment be az üzletbe aznap délután.

Este a dolgot ismét megtárgyalták Mr. Cave mostohalányának jelenlétében és a vacsora azzal végződött, hogy Cave hangosan bevágva maga mögött az ajtót, visszavonult a boltba. A család többi tagjai Cave-ről távollétében még a keresztvizet is leszedték, azután hozzáláttak a ház átkutatásához.

Másnap a két vevő ismét jelentkezett. Mrs Cave könnyek között fogadta őket és bőbeszédűen elmesélte, hogy ember el nem tudja képzelni, mit kellett neki szenvednie Cave-től házasságuk alatt… Nagynehezen végre kinyögte, hogy a tojás érthetetlen módon eltünt. A pap és barnabőrű társa csendesen egymásra nevettek és kijelentették, hogy „valóban nagyon különös“. Amikor Mrs. Cave a mosolyon felbátorodva hozzákezdett élettörténete elbeszéléséhez, ki akartak menne a boltból. Mrs. Cave még nem adta föl a reményt, hogy megtalálja a tojást, éppen ezért elkérte a pap címét, hogy az esetben, ha mégis előkerülne a kristály, tudathassa vele. A pap készséggel átnyujtotta névjegyét, de ugy látszik a kártya később valahogy -83- elkallódott és Mrs. Cave sehogyan sem tudott visszaemlékezni a megadott címre.

Estére a Cave-család tagjai annyira kimerültek a kutatásban, hogy a vacsora fáradt csöndben zajlott le.

Egy ideig nagyon feszült volt a hangulat a Cave-családban, de miután sem a kristály, sem a vevők nem bukkantak fel többé, az egész dolog lassan-lassan feledésbe ment.

Nos, őszintén szólva be kell vallanom, hogy Mr. Cave hazudott, mert nagyon is jól tudta, hogy a kristály hol volt. A tojás Mr. Jacoby Wace segédorvos szobájában rejtőzött a Szent Katalin-kórházban Ott állott egy asztalkán, fekete bársonnyal letakarva, egy üveg amerikai whisky mellett.

A részleteket is, amelyeknek alapján ez a történet íródott, Mr. Wace mondotta el. Cave a kristályt a kórházba a cápa üres gyomrába rejtve csempészte, másnap, hogy a pap és a sötétbőrü fiatalember meg akarták venni. Könyörögve kérte a segédorvost, hogy rejtse el néhány napig számára. Mr. Wace egy ideig habozott. Barátsága Cave-vel egy kicsikét különös volt. A fiatal orvos nagy előszeretettel tanulmányozta a ritka embertipusokat és az öreg ritkaságkereskedőt nem egyszer hívta meg vacsora után egy egy pohár borra magához, hogy Cave kifejthesse mulatságos felfogását az életről általában és feleségéről különösen. Mr. Wace ismerte Mrs. Cave-et is, mert néhányszor előfordult, hogy Mr. Cave nem volt olyankor odahaza, amikor az orvos beszólt érte a ritkaságboltba. Wace ilyenformán tudott azokról az állandó nézeteltérésekről is, amelyek Cave és felesége között mindennaposak voltak, így alaposan mérlegelve a dolgot, úgy határozott, hogy a kristálynak menedéket ad. Mr. Cave megígérte, hogy majd később részletesen elmondja, -84- miért ragaszkodik olyan nagyon a tojáshoz, de annyit már az első alkalommal is elárult, hogy víziókat látott benne.

Még aznap este ismét felkereste Mr. Wacet s egy bonyolult történetet adott elő neki. A kritályt egy sor más furcsasággal együtt vásárolta meg egy másik ritkaságkereskedő tárgyainak árverésén és miután fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az értéke, tiz shillingre írta ki az árát. Hónapokon keresztül állott a kirakatban ezen az áron a tojás, de nem akadt rá vevő és már éppen arra gondolt, hogy leszállítja az árát, amikor különös felfedezésre jutott.

Akkortájt nagyon rossz volt az egészségi állapota – nem szabad elfeledni, hogy a későbbi események során is állandóan gyöngülőben volt Mr Cave fizikai ereje – és nagyon elkeserítette felesége és mostohagyerekei rossz bánásmódja. Mrs. Cave hiű, képzelődő, szívtelen asszony volt, aki egyre mértéktelenebbül adta át magát az alkoholok örömeinek, mostohalánya közönséges és goromba volt, mostohafia pedig szívből gyűlölte Mr. Cave-et és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ennek kifejezést is ne adjon. A bolt sem ment a legjobban és Mr. Wace azt hiszi, hogy időről időre bizony Cave is a pohár fenekére nézegetett.

Cave jómódú szülők gyermeke volt, gondos nevelésben is részesült, igy aztán a folytonos gondok és bajok nyomán melankólia és álmatlanság köszöntött rá időnek előtte. Nem akarta megzavarni családja éjszakai nyugodalmát, így az álmatlan hajnalokon Cave csöndesen felkelt a felesége mellől és vándorolni kezdett a házban. Egy ilyen alkalommal egy szép augusztusi hajnalon, ugy három óra tájban, véletlenül a boltba tévedt.

A piszkos, kis üzletben koromsötét volt, kivéve egyetlen -85- pontot, ahonnan szokatlan csillogás ütötte meg szemét. Közelebb lépve, észrevette, hogy a fény a kristálytajásból sugárzik. A redőny hasadékán keresztül vékonyka fénysugár esett a tojásra, és egész belsejét fénnyel árasztotta el. Mr. Cave-nek feltünt a dolog, mert ellenkezett az optika minden szabályával, amint azt fiatal korában tanulta. Azt értette, hogy a kristály visszaveri a sugarakat és hogy belsejében egy közös gyujtópontban találkoznak a sugarak, de ez a szétszórt fény ellentétben állt fizikai tudásával.

Egészen közel lépett a kristályhoz, belekukucskált és azzal az érdeklődéssel, amelyet gyerekkorában árzett a kutatások iránt, mindenfelől vizsgálni kezdte a különös tüneményt. Legnagyobb bámulatára a fény nem maradt egy helyben a tojas belsejében, hanem ide-oda táncolt benne, mintha csak a tojás belül üres lenne és belül valami fénylő gáz gomolyogna. Amint ide-oda járkált a tojás körül, hogy különböző szemszögekből vegye szemügyre, egyszerre azt vette észre, hogy bár a fénysugár és a kristály közél állott, azért a kristály továbbra is fényesen ragyogott. Ezen egészen elbámulva, fogta a kristályt, elvitte a fény útjából és a bolt legsötétebb sarkába állította A tojás még vagy négy-öt percig világos maradt, azután lassan-lassan elsötétedett, majd egészen kialudt. Ismét visszatette a vékonyka napsugárba és a kristály pillanat alatt újból ragyogni kezdett.

Legalább idáig Mr. Wace mindenben megerősíti Mr. Cave figyelemreméltó történetét. Ő maga is ismételten a fény felé tartotta a kristályt és utána a tojás koromsötét szobában is még percekig világított. Mindazonáltal úgy látszik, hogy a kristály sugárzása egészen különös lehetett és nem minden szem látta egyformán, mert például Mr. Hardinger egyáltalán képtelen volt bármiféle -86- tüzet is észrevenni benne. De maga Mr. Wace is Mr. Cavehez viszonylag sokkal-sokkal kevesebbet látott ebből a sugárzásból, sőt még Mr. Cave maga sem mindig egyformának látta a fényt, amelyet a kristály magából kisugárzott: ha gyönge és kimerült volt, ez a különös képessége egyszerre megsokszorozódott.

A kristály sugárzása mingyárt kezdettől fogva különös lenyügöző hatással volt Mr. Cavere és köteteknél többet beszélt a szegény ember elhagyatottságáról az a tény, hogy teremtett léleknek nem szólt egy szót sem rendkívüli megfigyeléseiről. Úgy látszik, odahaza, a Cave-családban, olyan atmoszféra uralkodhatott, hogy a boldogság elárulása egyértelmű lett volna annak elvesztésével. Mr. Cave megfigyelte, hogy amint a hajnal közeledett és a napvilág erősödött, a kristály egyszerre elvesztette tündöklését és volt idő, amikor csak az éjszaka kellős közepén, a bolt legsötétebb sarkaiban láthatott belőle valamit.

Mr. Cave hamarosan rájött arra, hogy ha azt az öreg fekete bársonydarabot, amellyel az értékesebb tárgyakat szokta éjszakára letakarni, a fejére borította, nappal is megfigyelhette a kristály belsejében tündöklő mozgást. Végtelenül vigyázott, hogy a felesége ne találjon így rá és csak délutánonként merte elővenni a tojást, amikor felesége ebédutáni álmát aludta, de még ekkor is a pult alá bujt mindig.

Egy szép napon, amint a kristályt ide-oda forgatta kezében, valami egészen különöset vett észre benne. Felbukkant és már el is tünt, mint a villámlás, de ezalatt a másodperc alatt úgy rémlett neki, mintha a kristály belsejében egy tágas és idegen más világ bukkant volna fel és amint most lázas izgalommal ismét -87- ide-oda forgatta a kristályt, a látomány még egyszer előbukkant.

Fölösleges és fárasztó is volna itt még egyszer leírni Mr. Cave hosszú kisérletezéseit, hiszen az eredmény magában véve is eleget mond: hogy ha a kristály belsejébe a beeső fénysugártól mintegy 107 fokos szög alatt tekintett be, egy kiterjedt és különös tájék képe tünt fel abban. A kép egyáltalán nem volt álomszerű, sőt nagyon is valószerű benyomást keltett és mennél tisztább volt a fénysugár, annál kézzelfoghatóbbnak látszott, Mozgó kép volt, amennyiben lassan és kiszámítottan különböző tárgyak mozogtak benne.

Mr. Cave leírása – mint arról Mr. Wace biztosít – nagyon részletes és pontos volt és teljességgel hiányzott belőle minden olyan túlzás, ami hallucinációra látszott volna mutatni. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy Mr. Wace hiába próbálkozott számtalanszor a a kristály belsejében felfedezni mindazt, amiről Mr. Cave beszélt neki; minden kísérlete hiábavaló maradt.

A kép, amely Mr. Cave elé tárult, változatlanul mindig ugyanazt a kiterjedt síkságot mutatta és úgy tünt föl előtte, mintha tekintélyes magasságból pillantott volna le rá, mintha csak valami torony vagy árboc tetején állott volna. Keleten és nyugaton nagy távolságban a síkságot hatalmas vöröses sziklák határolták és a sziklás folytatódtak észak és dél felé is – Mr. Cave a csillagok segítségével még az égtájakat is meg tudta határozni látományában –, de északon és délen lassan elvesztek a messzeségben. Mr. Cave a keleti sziklasorhoz állott közelebb és első látománya alkalmából a nap éppen akkor bukkant ki a hegyek fölött. Odalent, az árnyékban, bizonytalan alakú élőlények sokasága nyüzsgött és az öreg ritkaságkereskedő először madaraknak -88- nézte őket. Egészen lent a síkság közepén épületsor vonult, de nem tudta tisztán kivenni az apróbb részleteket, mert ahhoz túlságosan messze volt tőlük. Különös alakú fákat is látott, sötét, mohazöld és ezüstösen csillogó szürke levelekkel, amelyek egy széles és csillogó csatornát szegélyeztek. Egyszerre egy hatalmas, pompás színekben ragyogó valami röpült át a képen, de Mr. Cave csak villámlásszerűleg figyelhette meg az eseményeket, annyira remegtek az igalomtól a lábai.

Legközelebbi látománya alkalmából, amely több mint egy hét mulva következett csak be, miután hiába kísérletezett ez alatt a hét alatt ismét megtalálni a képet, egészen más szemszögből látta a völgyet. A kép egészen más volt, de ő csodálatosképpen meg volt győződve arról, – amiben különben későbbi megfigyelései is megerősítettek, – hogy a különös világra most is pontosan ugyanarról a helyről tekint alá, ha mingyárt más irányba nézett is. A nagy épületek hosszú homlokzatsora, melyeknek előzőleg csak a tetejét látta, most más perspektívából látszott, így jobban megfigyelhette a részleteket. A házak előtt szokatlanul hosszú és nagy arányokban épített terrasz vonult végig és szabályos távolságokban rendkívül magas és mégis kecses árbocok meredeztek a magasba, s azok tetején apró, csillogó tárgyak voltak, amelyek visszaverték a lenyugvó nap sugarait. Mr. Cave eleinte nem tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget ezeknek a csillogó tárgyaknak és csak akkor ébredt a tudatára, hogy tulajdonképpen mik is lehetnek, amikor később Mr. Wacenek elmesélte vízióját.

A terrasz alatt gyönyörű virágok pompáztak és a dús gyeppázsiton bizonyos testes teremtményeket vett észre, amelyek nagyon hasonlítottak a bogarakra, de -89- azoknál sokszorta nagyobbak voltak. A gyeppázsiton túl rózsaszínű út vonult és az út tulsó oldalán, pontosan a sziklákkal párhuzamosan, éles, tükörszerűen csillogó víz terült el.

Az eget hatalmas madarak csapatai lepték el, amint gyönyörű íveket írtak le szálltukban és a folyó tulsó oldalán pompásnál pompásabb színes épületek emelkedtek, melyek között moha és hinárszerű fák állottak. Egyszerre valami ismételten keresztülcsapdosott a képen, mintha csak valami drágaköves legyezőt lengettek volna meg, vagy pedig szárnyak vertek volna és hirtelen egy arc, vagyis helyesebben szólva egy arc felső fele tünt fel a kristályban. Egy hatalmas szem közeledett veszedelmesen Mr. Cave szeméhez, mintha csak valaki a kristály tulsó oldalára tapasztotta volna szemét. Mr. Cave-t annyira megrémítette ennek a szemnek a valószerűsége, hogy hirtelen visszakapta fejét és a kristály mögé nézett, hogy megnézze, ki űz vele tréfát. A figyelése annyira lekötötte, hogy egészen megdöbbent, amikor a kis bolt hűvös sötétjében teljesen egyedül találta magát, de mialatt körülnézett, a kristály fénye kialudt.

Ezek voltak Mr. Cave első megfigyelései. Elbeszélése csodálatosképpen igen aprólékos volt és minden részletre kiterjedt. Az első perctől kezdve annyira lekötötte a kis öreg emberke minden érdeklődését a különös kristály, hogy szórakozottan, semmivel sem törődve, látta el napi teendőit és valósággal leste a pillanatot, amikor ismét a kristály megfigyelésére fordíthatja idejét. Alig néhány nappal első látománya után jelent meg a két vevő az üzletben, így érthető, hogy az öreg úr kétségbeesése nem ismert határt, mint ahogy azután nem ismert határt öröme sem, amikor nagynehezen -90- sikerült a kristályt megmentenie az eladatás veszélyétől.

Amíg a felfedezés csak Mr. Cave titka volt, egyszerű csoda maradt, miután azonban Mr. Wace tudományos kutatásokkal foglalkozott és szerette mindennek az okát felderíteni, abban a pillanatban, amikor a kristály hozzá került és Mr. Cave elmondta különös történetét, rendszeresen kezdett foglalkozni a dologgal, annál is inkább, miután ő maga is megfigyelte a kristály különös foszforeszkálását a sötétben. Mr. Cave minden este úgy félkilenc tájban elment a kórházba Mr. Wacehez és féltizenegyig ott maradt, sőt vasárnap még délutánonként is megjelent a kis laboratóriumban, ahol Wace a kristályt elrejtette.

Wace kezdettől fogva pontos feljegyzéseket készített és neki köszönhetjük, hogy ma már pontosan tudjuk, milyen szög alatt kellett a kristályba belenézni, hogy a látomány előtünjék. Ő készítette azt a dobozt is, amelyben a kristályt tartották és amelynek belsejébe csak egy hajszálvékony nyíláson szüremlett egy vékony fénysugár és ő készítette el fekete pamutszövetből azt a zsákot is, amelyet Cave a fejére húzott, amikor a kristályba nézett. Ez persze lényegesen megkönnyítette a megfigyelést, úgyhogy most már Cave a völgyet abból a szemszögből vehette megfigyelés alá, amelyikből éppen akarta.

Ilyenformán most már pontosan le tudjuk írni, milyen is volt az a különös világ a kristály belsejében. Cave tisztán és világosan látta, hogy mi játszódik le odabent. Cave elmondta, mit látott és Wace – aki diákkorában elsajátította, hogy kell a sötétben gyorsírással feljegyzéseket készíteni – nyomban papírra vetette a megfigyeléseket. Ha a kristály fénye kialudt, úgy -91- visszatették a dobozba, rácsukták a fedelet és meggyujtották a lámpát, azonfelül Wace egész sor kérdést intézett Cavehez, megfigyeléseinek azokra a részleteire vonatkozólag, amelyek nem tetszettek előtte teljesen szabatosaknak.

Cave figyelme hamarosan azokra a madárszerű teremtményekre terelődött, amelyeket oly sűrűn látott előző látományai alkalmával. Első megfigyeléseitől eltérőleg, sokáig azt tartotta róluk, hogy holmi nappali denevérek lehetnek, majd különös módon azt kezdte hinni, hogy talán cherubok. A furcsa teremtmények fejei gömbölyűek voltak és hihetetlenül hasonlítottak az emberi fejhez. Hamarosan kiderült, hogy az egyik teremtmény szeme volt az, amely úgy megijesztette Mr. Cave-et második megfigyelésénél. Hatalmas, ezüstös szárnyaik voltak, amelyeket nem borított toll és amelyek úgy csillogtak, mint a frissen ölt hal pikkelyei. A szárnyak nem voltak olyanok, mint általában a madarak szárnyai szoktak lenni, vagy a denevéreké, hanem mint Mr. Wace megtudta, a szárnyakat domború bordák feszítették ki. (Legjobban talán a lepkék szárnyaira hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy a bordák ívesen kifeszítették őket.)

A különös teremtmények teste aránylag kicsi volt és közvetlenül szájuk alól különös csápszerű nyúlványok ereszkedtek alá. Bámilyen különösnek is tünt fel eleinte Mr. Wacenek, végül is nem vonhatta kétségbe, hogy ezek a különös teremtmények voltak a majdnem egészen emberi palotasorok és a gyönyörű kertek urai. Mr. Cave sok más furcsasággal együtt azt is megfigyelte, hogy a házaknak nem voltak ajtajai, hanem csak nagy, gömbölyű ablakaik és a furcsa teremtmények ezen jártak ki és be. Amint röptükben elérkeztek -92- az ablakokhoz, kinyujtották csápjaikat, megálltak rajtuk, egészen szorosan összehajtogatták szárnyaikat, azután beugrottak a szobába. De ezeken kívül a völgyben még temérdek aprószárnyú, dongószerű teremtmény és pompás színekben csillogó, óriási szárnytalan bogár is repkedett. Az utakon és a terraszokon ezenkívül még sok nagyfejű és a szárnyas teremtményekhez mindenben teljesen hasonló különös lény is mászkált hosszú csápjain össze-vissza.

Már említettük, hogy a terrasz árbocain apró csillogó tárgyak állottak és Mr. Cave egy este rájött, hogy ezek a csillogó tárgyak éppen olyan kristályok, amilyenbe ő kukucskált. Időről időre egyik-másik szárnyas teremtmény odarepült valamelyik kristályhoz és szárnyait becsukva, csápjaival az árbocba megkapaszkodva, egy ideig feszült érdeklődéssel – néha tizenöt percig is tartott egy-egy ilyen megfigyelés – szemlélte, hogy mi játszódik le a kristály belsejében. Hosszas vizsgálódások után Mr. Wace és Mr. Cave rájött, hogy a kristály, amelybe Cave belenézett, a terrasz legvégén álló árbocon állott és hogy legalább egy alkalommal annak a másik világnak egy teremtménye Mr. Cave arcába bámult, mialatt megfigyeléseit végezte.

Ennyit ennek a nagyon különös történetnek a kétségbevonhatatlan tényeiről.

Ha csak nem akarjuk feltételezni, hogy az egész történetet Mr. Wace találta ki, egy-két dolognak feltétlenül hitelt kell adnunk és pedig, hogy Mr. Cave kristálya vagy két világban volt egyidejűleg és mialatt az egyikben ide-oda cipelték, a másikban állandóan egy helyben maradt, ami kétségkívül lehetetlennek látszik, vagy pedig, hogy a kristálytojásnak valami különös -93- összefüggése volt a másik, tökéletesen hasonló kristállyal, amely a másik világban volt.

Úgyhogy ami megfelelő körülmények között az egyikben látható volt, azt a másikban is látni lehetett és fordítva. Ma még nem tudjuk a módját, hogyan lehet két kristályt ilyen összefüggésbe hozni, de mai tudásunk mégis csak elég már ahhoz, hogy ne vonjuk kétségbe: az ilyen dolog valóban lehetséges. Wace is, jómagam is, meg vagyunk győződve arról, hogy valóban ilyen összefüggésnek kellett lennie a két kristály között…

És vajjon hol lehetett ez a másik világ? Mr. Wace nagy tudása hamarosan fényt derített erre is. Napnyugta után a másik világ égboltja hamarosan elsötétült és csakhamar feltüntek a csillagok. Ugyanazok a csillagok ragyogtak a másik világban is, ugyanazokban a konstellációkban, mint innen, a földről nézve. Mr. Cave felismerte a Fiastyúkot, a Pleiadokat, az Aldebarant és a Siriust, úgyhogy kétségtelen volt, hogy a másik világ is a naprendszerhez tartozik és alig néhány százmillió kilométerre a miénktől. Ezen az alapon Mr. Wace megállapította azt is, hogy éjjel az égbolt odaát sokkal kékebb volt, mint minálunk és hogy a nap valamivel kisebbnek látszott. És éjszaka két hold kelt föl az égbolton!

– Egészen olyanok, mint a mi holdunk, csak sokkal kisebbek és másképpen mozognak – mesélte Mr. Cave.

Egyikük olyan gyorsan járta útját, hogy mozgása szemmellátható volt. A két hold sohasem járt túlságosan magasan az égen, de fényük mingyárt kialudt, amint feljöttek az égboltra, ami kétségtelenül arra vezethető vissza, hogy mozgásukban maga az égitest vetett árnyékot rájuk, olyan közel jártak hozzá. Ezek a -94- megfigyelések, bár Mr. Cave semmit sem értett a csillagászathoz, mindenben megfeleltek annak, amit az asztronómia a Marsról tanít. Valóban, egészen valószínű, hogy Mr. Cave, a kristályba nézve, a Mars bolygót és annak lakóit látta. Ha ez valóban így volt, úgy az esti csillag, amely oly fényesen tündökölt a másik világ égboltján, nem volt egyéb, mint a mi Földünk.

Egy ideig a Mars-lakók – ha ugyan tényleg Mars-lakók voltak – úgy látszik, nem vették észre, hogy Mr. Cave figyeli őket. Egyszer-másszor ugyan belekukucskáltak a kristályba, de azután gyorsan továbbálltak egy másik árbochoz, mint hogyha nem lettek volna megelégedve a látvánnyal. Így aztán Mr. Cave nyugodtan szemmel kísérhette a különös szárnyas lények életét, anélkül, hogy bármi is zavarta volna szemlélődésében és beszámolói – jóllehet egy kicsit elmosódottak és szakadozottak voltak is – még mindig nagyon szuggesztív benyomást gyakoroltak Wace-re. Képzeljék csak el, hogy egy marsbeli megfigyelőnek milyen látványban lehetett része, ha hosszas előkészületek és szemfárasztó figyelés után egy magas templomtoronyból letekint London uccáinak nyüzsgő életére!

Mr. Cave nem tudta megmondani, vajjon a szárnyas Mars-lakók ugyanazok voltak-e, akik a terraszokon és a sétautakon járkáltak és hogy vajjon ezek is tudtak-e szárnyakat csatolni vállaikra? Többízben is látott bizonyos ügyetlen kétlábúakat, amelyek talán legjobban még a majmokra hasonlítottak. Ezek a lények fehérek és szinte teljesen áttetszőek voltak. Mr. Cave látta, amint ezeknek a különös lényeknek egy csoportja egyszer vadul menekült az utánuk ugrándozó gömbölyűfejű Mars-lakók elől. Az egyik Mars-lakónak mégis sikerült hosszú csápjaival egyet közülük elfognia, de -95- ebben a pillanatban a kép elhomályosult és Mr. Cave sötétben maradt.

Egy más alkalommal szörnyű dolog tünt föl az egyik sétaúton, amelyről Mr. Cave eleinte azt hitte, hogy valami óriási bogár, de amint egyre gyorsabban közeledett a csatorna felé, Cave rájött, hogy hallatlanul bonyolult szerkezetű, fényes fémből készült gépezet. Amikor újból belepillantott a kristályba, hogy ismét szemügyre vegye a különös szerkezetet, addigra már eltünt a házak mögött.

Egy idő mulva Mr. Wace-szel elhatározták, hogy magukra vonják a Mars-lakók figyelmét és a legközelebbi alkalommal, amikor az egyik Mars-lakó különös szeme ismét odatapadt a kristályhoz, Mr. Cave fölkiáltott, félreugrott, fölcsavarták a villanyt és vadul gesztikulálni kezdtek, mintha csak jeleket akarnának adni. Amikor azonban Mr. Cave ismét belenézett a kristályba, a Mars-lakó már eltünt.

Idáig jutottak a megfigyelésekkel november elsején, amikor Mr. Cave úgy kezdte érezni, hogy családja gyanúja a kristályt illetőleg teljesen elült és ettől kezdve a tojást ide-oda vitte magával, hogy ha arra akár éjjel, akár nappal alkalma adódna, beletekinthessen. Mr. Cave életében most már szemmelláthatólag a kristálytojás játszotta a döntőszerepet.

Decemberben Wace minden idejét lefoglalták a közeledő vizsgák, így aztán egy hétre felfüggesztették a megfigyeléseket és tíz vagy tizennégy napig – Wace nem egészen bizonyos ebben – nem találkozott Caveval. Amikor túlesett a vizsgákon, Wace első dolga volt, hogy fölkeresse Cave üzletét, de amikor a ház elé jutott, észrevette, hogy a redőnyök le vannak húzva. Kopogott az ajtón és a mostohafiú lépett eléje gyászruhában. -96- Azonnal kihívta Mr. Cave-et, aki olcsó, de mégis pompázó özvegyi gyászban sietett eléje. Mr. Wacet nem nagyon lepte meg, amikor az asszony elmondotta, hogy Cave meghalt és már el is temették. Bőségesen ömlött az özvegy ajkáról a szó, de végül is Mr. Wace mégis csak megtudott egyetmást Cave halálának körülményeiről. A kis, öreg régiségkereskedőt az utolsó találkozásukat követő reggel holtan találták a boltban és jéghideg kezeiben még mindig ott szorongatta a kristályt. Arcára mosoly ült – mondotta Mr. Cave – és egy bársony rongy feküdt a lábainál. Már öt-hat órája halott lehetett, amikor rábukkantak.

Wace-t nagyon megrendítette az öreg úr halála és keserű szemrehányásokat kezdett tenni magának, hogy nem vigyázott jobban Cave egészségére. De főérdeklődése azért mégis a kristályt illette. Óvatosan kérdezősködni kezdett a tojás sorsáról és valósággal megdermedt, amikor azt hallotta, hogy a kristálytojást eladták.

Mrs. Cave első gondolata, mialatt Cave holttestét felvitték az emeletre, mindjárt az volt, hogy tüstént ír a bolond papnak, aki öt fontot ígért a kristályért és közli vele, hogy a tojást megtalálták, de akárhogyan is kutattak lányával együtt a házban, képtelenek voltak rábukkanni a címre. Miután nem volt pénzük arra, hogy Cave-et a család méltóságát illető pompával temettessék el, egy régiségkereskedő társukhoz fordultak, aki megvette raktáruk jó részét.

Mr. Wace néhány banális vígasztaló szó után, amelyeket talán egy kicsit felületesen is mormolt el, tüstént ennek a régiségkereskedőnek a boltjába sietett, de itt az a hír várta, hogy a kristálytojást már eladták egy -97- magas, szürkeruhás, sötétképű úrnak. Ezzel ennek a különös – és legalább, ami engem illet, nagyon is szuggesztív – történetnek hirtelen vége is szakad. A régiségkereskedő nem tudta megmondani, hogy ki volt a szürkeruhás, sötétképű idegen és nem is vette annyira szemügyre hogy személyleírást tudott volna róla adni. Wace ugyan jó darabig reménytelen keresztkérdések alá fogta a kereskedőt, de végül is ráeszmélt, hogy minden hiába és minden szétfoszlott, mint egy álom. Hazament lakására és csodálta még azt is, hogy íróasztalán ott látta a feljegyzéseket, amelyeket Cave megfigyeléseiről készített.

A dolgoknak ez a fordulata természetesen nagyon leverte és elcsüggesztette Wace-t. Elment másodszor is a régiségkereskedőhöz, majd hirdetéseket adott föl a legkülönbözőbb ujságokban, amelyekben a kristálytojás után érdeklődött. Wace megírta a történetet és be is küldte néhány lapnak, de a szerkesztők azt hitték, ostoba tréfáról van szó, így megkérték, hogy fontolja meg jól a dolgot, mielőtt leadnák a történetet, mert – sajnos – olyan kevés tanubizonyság szól mellette, hogy egy ilyen különös elbeszélés nagymértékben veszélyeztetné a tudományos hírnevét.

Közben Wace dolga is nagyon megszaporodott, így aztán pár hónap mulva feladta a reményt, hogy valaha is megtalálja a tojást és azóta valóban nem is bukkant elő a kristály. Időről-időre persze Wace – mint maga mondotta nekem – valósággal a haját tépi dühében a kristály eltűnése fölötti elkeseredésében és legfontosabb dolgát is otthagyva, sorra járja a ritkaságkereskedőket abban a reményben, hogy mégis csak nyomára bukkan a tojásnak.

Hogy előkerül-e valaha is a kristály, vagy sem, ma persze igazán nem lehetne megmondani, de ha a vevője -98- ritkasággyűjtő lett volna, úgy feltétlenül tudomást kellett volna szereznie a régiségkereskedő útján arról, hogy Wace milyen lázasan kutat a kristály után. Wace megtalálta Mr. Cave lelkészét és a társaságában levő „keleti urat“ is, akiről kiderült, hogy jávai herceg. A herceg a tojást csak merő kíváncsiságból és különcködésből akarta megvenni és azért ragaszkodott annyira a kristály megszerzéséhez, mert látta, hogy Cave semmi áron sem akar tőle megválni.

Könnyen lehetséges, hogy Cave halála után a kristályt egyszerűen olyasvalaki vásárolta meg, aki minden, csak nem ritkasággyűjtő és így a kristálytojás – könnyen lehetséges – talán nincsen száz méternyire sem tőlem, valamelyik szomszédos lakásban, ahol a kopott szalón díszét képezi talán, vagy mint papírnyomó hever egy íróasztalon, anélkül, hogy bárkinek is tudomása volna csodálatos tulajdonságairól. Bevallom, ez a föltevés volt a főoka annak, hogy az egész történetet megírtam, mert azt reméltem, hogy így talán felhívom tulajdonosa figyelmét arra, milyen érték van a kezei között.

Szerény véleményem szerint a kristályt illetőleg Wace-nak igaza van és én is azt tartom, hogy a marsbeli árbocon álló kristály valami kapcsolatban van Mr. Cave kristályával, ha mindjárt nem is tudom szabatosan megmagyarázni, hogy milyen is lehet ez az összefüggés. Wace is, én is, meg vagyunk győződve arról, hogy a földi kristály – valamikor, réges-régen – a Marsról került a Földre, hogy a Mars-lakóknak betekintést nyujtson életünkbe. Valószínű, hogy a többi árbocon álló kristályok párjai szintén a mi Földünkön vannak, mert semmiféle teória vagy hallucináció nem bírkózhatik meg a tényekkel. -99-

Messziről sokszor láttam a bűvészboltot, egyszer-kétszer el is mentem előtte és láttam a kirakatban az apró kis bűvös labdákat, a csodálatos kúpokat, a bűvös tyúkokat, a hasbeszélő bábukat, a kártyapaklit, amely egészen kifogástalannak látszott és a többi hasonló csodálatos dolgot, de soha eszembe sem jutott, hogy bemenjek, amíg egy szép napon, úgyszólyán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Gip ujjaimnál fogva a kirakathoz húzott és úgy viselkedett, hogy nem volt mit tennem, be kellett vinnem a bűvészüzletbe. Nem is tudtam, hogy a bolt olyan közel van, dehát ott állott előttem, bármennyire csodálkoztam is rajta és Gip apró kis ujja mereven mutatott a kirakatban sorakozó ezernyi, a gyermekszemnek annyira kedves dolog felé.

– Ha gazdag lennék – mondta Gip az Eltünő Tojásra mutatva –, azt mindjárt megvenném és azt is… – „A Síró Baba“ volt, – meg azt – igen rejtélyes valami lehetett, mert felirata azt hirdette, „Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat“.

– Minden eltűnik – folytatta Gip – azok alatt a bűvös kúpok alatt. Tudom, mert olvastam egy könyvben. És az, papa, az Eltünő Fillér, csak úgy tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják. -100-

Gip, a drága fiú, édesanyja természetét örökölte, így nem indítványozta, hogy menjünk be az üzletbe és egyáltalán semmi más módon sem igyekezett erre rávenni, csak éppen teljesen öntudatlanul ujjamnál fogva az ajtó felé ráncigált és szemmelláthatólag nagy érdeklődést mutatott.

– Ha a tied volna? – kérdeztem és erre a sokat igérő kérdésre Gip arca egyszerre felderült.

– Megmutathatnám Jessienek – válaszolta, most is rögtön játszópajtására gondolva.

– Száz nap sincsen már a születésnapodig, Gibbles – szóltam és kezem már a kilincsen volt.

Gip nem is válaszolt, de szorítása még erősebbé vált ujjamon és így léptünk be a boltba.

Nem mindennapi üzlet volt. Bűvészbolt volt, a legcsodálatosabb dolgokkal zsúfolásig megrakva és Gip egészen az én vállaimra hárította a beszéd terhét.

Egészen szűk kis bolt volt, nem is volt valami nagyon kivilágítva és az ajtón másodszor is siránkozva megszólalt a csengő, amikor becsuktam magam mögött. Vagy egy percig magunk voltunk, a boltban és volt alkalmunk körülnézni. Az üvegszekrényben, amely a pult alsó részét foglalta el, papírmasé-tigris csóválta a fejét, egy komolyképű, nagyon barátságos tigris, mellette számtalan kristálygömb hevert, egy kínai sárga, hosszúujjú keze bűvös kártyákat tartott, a legkülönbözőbb nagyságú, csodálatos színű halmedencék sorakoztak orgonasípszerűen egymás mellé és egy szemtelen bűvészkalap szemérmetlenül mutogatta titkos rúgóit. A falak mentén görbe tükrök állottak, amelyek hol végtelen hosszúnak mutattak, hol megdagasztották a fejünket -101- és eltüntették lábainkat és azt hiszem, mialatt ezen mulattunk, jött elő a boltos.

Annyi bizonyos, hogy egyszerre ott állott a pult mögött. Különös, komoly fekete ember volt és egyik füle nagyobb volt, mint a másik, az álla pedig egészen olyannak tünt föl előttem, mint a cipő orra.

– Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezte, hosszú bűvészujjaival az üvegszekrényekre mutatva és így jöttünk rá hirtelen, hogy ott áll előttünk.

– Fiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészjátékot vásárolni – jelentettem ki. – Van valami mulatságos dolguk?

– Hm! – azzal a boltos elkezdte a fejét vakarni, mintha gondolkodnék. A következő pillanatban tisztán láttuk mind a ketten, hogy a fejéből egy üveggolyót húz elő.

A dolog egészen váratlanul ért. Előadásokon ezerszer és ezerszer láttam ezt a trükköt, hiszen a bűvészek egyik legkedveltebb mutatványa ez, de itt igazán nem voltam rá elkészülve.

Gip menten utánakapott apró ujjacskáival, de csak a boltos üres tenyerét markolta meg.

– Már a zsebedben is van – világosította föl a tulajdonos és valóban ott is volt!

– Üveggolyókért nem számítunk semmit – válaszolta a kereskedő udvariasan. – Mi magunk is ingyen jutunk hozzájuk – jelentette ki és mialatt beszélt, a könyökéből húzott elő egy újabbat. -102-

Egy harmadikat a füléből rázott ki és a pult tetejére tette társai mellé. Gip egészen megzavarodva pislogatott a kezében lévő üveggolyóra, azután kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik két golyóra, végül pedig nagy várakozással a boltosra függesztette szemeit.

– Azt a kettőt is elteheted – nyugtatta meg a boltos – és ha nincs kifogásod ellene, egyet a számból is. Így la!

Gip egy pillanatig némán tanácsot kért tőlem, majd méltóságteljes komolysággal zsebredugta a négy golyót, majd megnyugvást találva ujjaim szorításában, felkészült a következő eseményre.

– Ez a tréfás módja, hogy az ember apróságokhoz jusson – jegyezte meg a boltos közömbösen és én erőltetetten felkacagtam, bizonyságot tenni, hogy értem a tréfát.

– Ahelyett, hogy nagyban vásárolná, – válaszoltam, – hiszen így persze sokkal olcsóbb is.

– Bizonyos értelemben tényleg olcsóbb – válaszolta a boltos. – Bár a végén megfizetünk mindenért, ha nem is olyan drágán, mint ahogy az emberek képzelik… A nagyobb dolgokat és minden mást, amire szükségünk van, abból a kalapból szedjük elő… És tudja, uram, – bocsássa meg, hogy ezt mondom, – nincs is nagykereskedés, ahol valódi bűvös dolgokat árulnának. Nem tudom, látta-e cégtáblánkat, az áll rajta, hogy Az igazi bűvészbolt. – Ajkából egy reklámkártyát húzott elő és átnyujtotta nekem.

– Igazi – erősítette meg mégegyszer, ujjával a szóra mutatva. – Igazán nincs benne semmi csalás, uram. -103-

Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, hiszen a fegyelem érdekében ezt titokban szoktuk tartani odahaza, de Gip a legnagyobb nyugalommal, tekintetét le nem véve a tulajdonosról, vette ezt tudomásul.

És azzal, mint hogyha csak mingyárt be is akarta volna bizonyítani, a kilincs megcsikordult s egy vékonyka nyafka hangot hallottunk kivülről elmosódottan megszólalni.

– De én be akarok menni, papa! És be akarok oda menni! Na-a-a! – majd utána hallottuk a szülő megnyugtató hangját, amint magyarázó előadást tartott rossz kölykének.

– De be van zárva, uram – válaszolta a tulajdonos tiszteletteljesen. – Az ilyen gyerekek előtt mindig be van zárva.

Miközben beszélt, pillantást vethettünk az ajtóban álló gyerek sápadt, fehér kis arcocskájára, amelyet a sok édességevés egészen felpüffesztett és a gonosz szenvedélyek eltorzítottak. Kegyetlen, önző kis fráter állott előttünk.

– Nincsen értelme, uram – jegyezte meg a boltos, amint segítségükre akartam sietni és az ajtó fele igyekeztem és valóban, a következő pillanatban az elkényeztetett -104- gyereket hangos bőgés közepette elcipelte az atyja.

– Bűvészet! – mondta egyszerűen a boltos, gondtalan kézmozdulattal és közben ujjai hegyéből színes szikrák pattantak, csakhogy ismét eltünjenek a bolt sötétjében.

– Azt mondtad, mielőtt bejöttél – intézte szavait a tulajdonos Giphez –, hogy szeretnél egy Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat dobozt.

Azzal keresztülhajolt a pulton – valóban nagyon hosszú felsőteste volt – és a csodálatos ember a jelzett tárgyat a bűvészek szokott módján kihúzta fiam zsebéből. „Papiros“, mondotta és az üres kalapból óriási ívet vett ki. „Zsineg“ és – borzalmas még elképzelni is! – a szájában egyszerre ott láttam egy óriási zsinegtekercset, amelyből végtelen fonalat húzott ki. Amikor szépen átkötözte vele a csomagot, leharapta a zsineg végét és rémületemre azt kellett látnom, hogy lenyeli az egész gombolyagot. Azután meggyujtott egy gyertyát az egyik hasbeszélő bábu orrán és ujját, amely pecsétviasszá változott, a lángba dugta és lepecsételte vele a csomagot.

– Azután szerettél volna még egy Eltünő Tojást – tette hozzá és kabátom melléből nyugodtan előhúzta a kívánt tárgyat és becsomagolta ezt is épúgy, mint a Síró Babá-t. Én a csomagokat egyenként átnyujtottam Gipnek, amint készen voltak, Gip pedig rögtön görcsösen mellére szorította őket. -105-

Alig szólt valamit, de szemei annál többet beszéltek és kis karjai görcsös szorítása száz szónál is többet mondott Ez valóban igazi bűvészet volt.

Hirtelen úgy éreztem, hogy valami nagyon puha és meleg dolog mozog a kalapomban. Gyorsan levettem a fejemről és egy borzas galambot találtam alatta – semmi kétség, ez is cinkostárs volt. A galamb gyorsan leszállt a fejemről, végigszaladt a pulton és eltünt egy kartondobozban a papírmasé-tigris mögött.

– No, no! – szólalt meg a boltos, ügyesen megszabadítva furcsa fejdíszemtől. – Vigyázatlan madár és – én úgy éljek – éppen most költött.

Kirázta kalapomat és kinyujtott tenverében két vagy három tojást, egy nagy darab márványt, egy zsebórát, vagy féltucat elkerülhetetlen üveggolyót és összegyűrt, szakadt papírt, egyre több és több összegyűrt, szakadt papírt szedett elő, közben pedig folyton arról beszélt, hogy az emberek milyen gondatlanok, hogy eszükbe sem jut, hogy belül is kikeféljék kalapjukat, épúgy, mint ahogy kívül ki szokták kefélni. Természetesen végtelenül udvariasan mondta mindezt, de azért nem hiányzott bizonyos személyes él sem szavaiból.

– Mindenféle dolog összegyűlik, uram… Persze igazán nem önről van szó egyedül… Majdnem minden vevővel így van… Egészen meglepő, hogy mi mindent hordanak az emberek kalapjuk belsejében…

Közben a pulton egyre nőtt és nőtt a gyűrt papír, mind több és több lett, míg végül is majdnem eltünt a boltos mögöttük, végül pedig tényleg egészen el is tünt és még mindig hallottuk, amint egyre tovább és tovább beszél.

– Igazán senki sem tudhatja, hogy mi minden rejtőzködhetik egy emberi lény külseje mögött, uram. -106- Valóban, nem vagyunk egyebek, mint jól kikefélt külsők, fehérre meszelt koporsók…

Hangja egyszerre elhalt – egészen úgy, mint amikor a szomszéd gramofónját egy jól célzott dobással telibe találja a tégla – és megszünt a papír zizegése és teljes csönd köszöntött ránk.

Gipre bámultam, Gip énrám bámult és körülnéztünk az üzletben, de nem láttunk mást, csak eltorzított alakjainkat a bűvös tükrökben. Nagyon nyomasztó, nagyon komor és nagyon csöndes volt köröttünk minden…

– Azt hiszem, indulnunk kell – mondtam nagy hangosan. – Legyen szíves, mondja meg, mibe kerül mindez?…

– Hallja – kiáltottam most már teljes torokból –, a számlámat kérem! És legyen szíves, adja vissza a kalapomat.

– Nézzünk csak a pult mögé, Gip – mondottam. – Úgy látszik, tréfát űz belőlünk. Gipet kézenfogva, elmentünk a fejét csóváló tigris előtt. És mit képzelnek, mi volt a pult mögött? Semmi sem volt mögötte! Csak a kalapom hevert a földön, egy közönséges, tapsifüles fehér nyúl mellett. A nyuszi mély elmélkedésbe volt merülve és olyan butának, olyan gyűröttnek látszott, amilyen csak egy bűvész nyula lehet.

Ismét birtokomba vettem kalapomat és a nyúl egy-két ugrással kitért az utamból.

Én is nagyon szeretném – gondoltam magamban –, ha a pult nem nyúlna meg egyszerre annyira, hogy elzárja előlünk az utat az ajtó felé. – De Gip figyelmét persze nem hívtam fel erre a körülményre.

– Nyuszi! – mondotta Gip, kezével a nyúl felé nyulva, ami ott ugrált el mellettünk. – Nyuszi, mutass valami bűvészetet Gipnek! – és szemeivel nyomon követte az ijedt szemű fehér nyulat, amint beugrott egy ajtón, amelyet egy pillanattal előbb határozottan nem vettem még észre.

Az ajtó azután tágabbra nyilt és megjelent benne az az ember, akinek az egyik füle nagyobbnak látszott, mint a másik. Most is mosoly ült az ajkán, de amikor pillantása pillantásommal találkozott és megszólalt, hangja jókedvű, de egyben bocsánatkérő is volt.

– Önt bizonyosan érdekelni fogja bemutató termünk is, uram – mondta méltóságteljesen.

Gip megrántotta kabátom ujját és amint átnéztem a pulton, tekintetem ismét találkozott a boltos tekintetével Kezdtem a bűvészetet már egy kicsit túlságosan hamisítatlannak találni.

– Nincsen nagyon sok időm – mondottam, de már bent is voltunk a bemutató teremben, mielőtt befejezhettem volna mondatomat.

– Hasonló dolgok teljesen azonos minőségben – jegyezte meg a boltos, hajlékony kezeit dörzsölve – és ez A Legjobb. Semmi sincs itt, ami ne volna hamisítatlan Bűvészet és kezeskedem érte, hogy minden valóban A Legkülönösebb Bocsásson meg, uram!

Éreztem, hogy valamit lehúz rólam, valamit, ami éppen kabátujjamba kapaszkodott és láttam, hogy egy -108- kis kapálódzó vörös démont fog farkánál fogva – az apró teremtés rúgott, harapott és mindenáron a kezét akarta elkapni – és a következő pillanatban gondtalanul a pult mögé dobta. Semmi kétség, a különös lény bizonyára csak gumiból volt, de az első percben…!

Gipre pislantottam, de Gip egy bűvös hintaló szemléletébe volt merülve. Örültem, hogy nem látta a dolgot.

– Hallja – jegyeztem meg halkan, Gipre és a vörös démonra pillantva –, remélem, nincsen sok ilyen holmijuk errefelé?

– Nekünk nincsen egy se! Valószínűleg magával hozta, uram! – válaszolta a boltos szintoly halkan, még az eddigieknél is lekötelezőbb mosoly kíséretében. – Csodálatos, hogy mi mindent cipelnek az emberek magukkal, anélkül, hogy tudomásuk volna róla!

– Bűvös Játékkard. Nem törik, nem hajlik és nem vágja el az ujjadat. Győzhetetlenné teszi azt, akinek a kezében van, minden tizennyolc éven alulival szemben. Három shillingtől hét és fél shillingig – nagyság szerint! Ezek a pajzsok a fiatal kóborlovagok számára nagyon hasznosak, ezek a Biztonság Pajzsai. Mellettük hevernek a Gyorsaság Sarui és a Láthatatlanná Tevő Sisakok.

Szerettem volna megtudni az árukat, de a boltos ügyet sem vetett rám. Gip most már szívvel-lélekkel az övé volt és így a boltos hozzákezdett, hogy bemutassa egész bűvös raktárát és semmi sem állíthatta meg többé. A bizalmatlanság és irígység egy nemével állapítottam meg, hogy Gip most ennek az embernek az ujját fogta, úgy, mint ahogy csak az enyémet szokta tartani. Semmi kétség, a fickó kétségkívül érdekes ember – gondoltam magamban – és a holmijai is igazán jó hamisítványok, valóban egészen valódi hamisítványok, de hát mégis…

Utánuk ballagtam és nagyon keveset szóltam, de nem vettem le tekintetemet pillanatra sem erről a boszorkányos fickóról. Végül is Gip jól mulatott és semmi kétség, ha elérkezik az indulás ideje, a legnagyobb könnyedséggel távozhatunk majd.

Furcsa, különös hely volt a bemutató terem, amelyet minduntalan állványok, oszlopok, galériák szakítottak meg és a boltozatos folyosókon át be lehetett látni a többi osztályba, amelyekben a legfurcsább külsejű segédek ácsorogtak és bámultak a bepillantóra. Függönyök és tükrök ejtették zavarba a látogatót, olyannyira, hogy egyszerre arra eszméltem, hogy nem tudom, melyik ajtón át léptünk be.

A boltos Gipnek bűvös vonatokat mutogatott, amelyek gőz és óramű nélkül szaladtak, úgy, ahogy jelzéseket adott az ember nekik, azután néhány doboz nagyon, nagyon értékes játékkatonát, amelyek menten életrekeltek, amint levette a doboz fedelét és azt mondták… Az én fülem nem nagyon éles és a hang is egészen különös hang volt, de Gip – aki az édesanyja jó hallását örökölte – azonnal megértette.

– Bravo! – kiáltott fel a boltos, azzal a katonákat -110- minden ceremónia nélkül visszasöpörte a dobozba és átnyujtotta Gipnek.

– Nos, hadd lássuk – mondta a boltos és a következő pillanatban már Gip keltette életre őket.

– Igen, megveszem őket – mondottam –, hacsak nem kéri el értük a teljes árat, mert akkor amerikai milliárdosnak kellene lennem…

– Édes Istenem! Nem! – azzal a boltos ismét összesöpörte a katonákat, rácsapta a dobozra a fedelet, egyszer megforgatta a levegőben a dobozt és már be is volt csomagolva, szép barna csomagolópapírba, színes szalaggal át volt kötve – és Gip teljes neve és címe állott rajta!

Ezután Gipnek egész sor trükköt mutatott, furcsa és különös trükköket és még sokkal különösebb volt a mód, ahogyan csinálta őket. Mindent megmagyarázott, össze-vissza forgatta a dolgokat és a drága kis kölyök csak komolyan bólogatott hozzá buksi fejecskéjével.

– Hé, „presto“! – mondta a Bűvös Boltos és a következő pillanatban már megjött rá a visszhang, fiam tiszta, boldog – hé „presto“-jában.

De figyelmemet más dolgok kötötték le. Egyre jobban kezdtem érezni, hogy milyen boszorkányos is ez az üzlet -111- körülöttem. Hogy úgy mondjam, valósággal át és át volt itatva boszorkányossággal. Valami boszorkányos volt még a bútorokban is, a padlóban és a mennyezetben, sőt a vad összevisszaságban álló székekben is. Úgy éreztem, hogy ha csak egy pillanatra is levettem róluk pillantásomat, rögtön megmozdultak, elkezdtek kóborolni a szobában és „hol az olló komámasszony“-t játszották.

És akkor egyszerre az egyik furcsa segéd kötötte le figyelmemet. Úgy látszik, nem vette észre, hogy figyelem – én is csak éppen az arcát láthattam egy halom játék mögött, az egyik árkád ívén keresztül – és a segéd, amint a pulton könyökölt, a legborzasztóbb fintorokat vágta!

A legrémesebb kétségkívül az volt, amit az orrával csinált. Először rövid és tömpe volt az orra, azután hirtelen kilőtte, mint valami teleszkópot. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett az orra, míg végül is hosszú, piros, hajlékony ostor lett belőle. Mintha csak lidércnyomás ült volna a mellemen! Megcsóválta a levegőben és kivetette az orrát, mint ahogy a halászok szokták kivetni horgukat.

Nyomban arra gondoltam, hogy Gipnek ezt semmiesetre sem szabad látnia. Megfordultam, de Gip ott állott, teljesen elmerülve a boltos magyarázataiban és semmi rosszra sem gondolt. Sugdolóztak és minduntalan rámpillantottak. Gip egy kis széken állott és a boltos valami nagy dobot tartott a kezében.

– Játsszunk bujócskát, Papa! – kiáltott felém Gip. – Te leszel a hunyó!

És mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos már be is födte az óriási dobbal.

– Vegye le róla tüstént! – kiáltottam rá izgatottan. – Megijeszti a fiút. Vegye le azonnal!

A boltos szó nélkül engedelmeskedett és felém tartotta a hatalmas hengert, csak azért, hogy megmutassa, hogy üres. És a kis széken sem volt semmi! A fiam pillanat alatt nyomtalanul eltünt!…

Bizonyosan mindnyájan tapasztalták már azt a rettenetes érzést, amikor mintha egy láthatatlan kéz egyszerre összefacsarná az ember szívét. Ezt éreztem most én is. Pillanat alatt ott álltam a mosolygó boltos előtt és felrúgtam a székét.

– Legyen vége ennek az ostoba tréfának! – kiáltottam rá. – Hol a fiam?

– Íme – mondta, még mindig a dob üres belsejét mutogatva. – Nincs benne semmi csalás…

Kinyujtottam a karomat, hogy torkon ragadjam, de ügyes mozdulattal kitért előlem. Ismét nekitámadtam, de ő már közben kinyitott egy odáig láthatatlan ajtót és kiugrott rajta.

Kint állottam az uccán és egy tisztes külsejű munkásemberrel ütköztem össze. Talán egy méternyire tőlem pedig ott állott Gip, egy kicsikét megzavarodva. Kölcsönösen kimagyarázkodtunk a munkással, azután Gip sarkonfordult és széles mosollyal kis arcocskáján hozzámlépett, mintha csak pillanatig hiányoztam volna neki.

Egy másodpercig a legnagyobb zavarban voltam. Megfordultam, hogy a bűvészüzlet ajtaját megkeressem és – az ajtó eltünt! Eltünt az ajtó, eltünt az egész bolt és semmit se láttam, csak egy jól megtermett oszlopot, amely a képkereskedés és a baromfiüzlet kirakatai között terpeszkedett.

Teljes zavaromban az egyetlen lehetséges dolgot csináltam, megforgattam esernyőmet és megállítottam egy autotaxit.

Besegítettem a kocsiba és egy utolsó erőfeszítéssel odakiáltottam a sofőrnek a címet. Amint leültem, valami keményet éreztem hátsó zsebemben és amikor odanyúltam, egy üveggolyót húztam elő. Dühösen kidobtam az ablakon.

Ezzel helyben is lettünk volna! Most már tudtam, hogy Gip hogyan gondolkodik az egészről. Semmi baja sem történt és annyi bizonyos, hogy más igazán nem látszott drága kis arcocskáján, mint hogy végtelenül meg van elégedve a délután szórakozásaival és – tetejében még négy csomag is volt a kezében.

– Hm! – mormoltam. – Kisfiúk nem mehetnek ám mindennap ilyen üzletekbe.

Szokott, sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet és egy pillanatig nagyon sajnáltam, hogy az édesatyja vagyok és nem az édesanyja és így nyomban ott az uccán, az automobilban nem csókolhattam -114- össze. Végül is, gondoltam magamban, a dolog nem is sült el olyan rosszul.

De csak akkor nyugodtam meg végkép, amikor kinyitottuk a csomagokat. Három dobozban játékkatonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan nagyszerű kivitelben, hogy Gippel egészen elfelejttették, hogy eredetileg a csomagokban Bűvös Dolgok voltak, az Egyedül Valódi és Hamisítatlan fajtából. A negyedik csomagból egy cica bújt ki, egy kis élő, fehér cica, amely nagyszerű egészségnek, jókedvnek és étvágynak örvendett.

Nagy megnyugvással szemléltem a csomagok felbontását. Sokáig még ott ténferegtem a gyermekszobában…

Ez hat hónap előtt történt és kezdem hinni, hogy minden rendben van. A cica csak annyiban volt bűvös, amennyiben minden cica bűvös és a katonák olyan csöndes katonák voltak, amilyeneket csak álmukban képzelnek el maguknak a tábornokok.

Az értelmes szülő meg fogja érteni, hogy Gippel szemben óvatosan kellett eljárnom.

– Mit szólnál hozzá, Gip, ha a katonáid egy szép napon életrekelnének és maguktól masíroznának?

– Az enyémek úgy szokták – válaszolta legnagyobb elképedésemre Gip. – Csak egy szót kell kimondanom, mielőtt felnyitom a doboz fedelét.

– Ó, hogyne, Papa. Nem is szeretném őket olyan nagyon, ha nem ilyenek volnának.

Nem árultam el meglepetésemet és azóta, valahányszor -115- alkalmam nyílik rá, meglepetésszerűleg rányitok Gipre, amikor a katonákkal játszik, de idáig még egyszer se vettem észre, hogy bűvös mutatványokkal szórakoztatják a fiamat.

Hátra van még a dolog pénzügyi oldala. Gyógyíthatatlan betegségem, hogy szeretem kifizetni tartozásaimat. Azóta ezerszer is kerestem a kis üzletet, de sehogyan sem tudtam megtalálni. Azt hiszem, ezzel a dolog a lovagiasság szabályai szerint el is volna intézve és miután Gip nevét és címét ismerik, nyugodtan rábízhatom a boltosra – akárki lett légyen is –, hogy majd a maga idején benyujtsa számláját. -116-

Még mindig kérdéses, a tanuvallomások ellenére is, vajjon hitelt lehet-e adni Gottfried Plattner esetének vagy sem. Az egyik oldalon hét tanu áll, – sőt, hogy egészen pontosak legyünk, hat és egy fél pár szem és egy kétségbevonhatatlan tény; a másik oldalon áll viszont – hogy is mondjam csak – a józan ész, az elfogultság és a közvélemény maradisága. Soha még nem akadt hét ilyen becsületesen gondolkodó tanu és nem volt még kétségbevonhatatlanabb tény, mint Gottfried Plattner anatómiai szervezetének megváltozása, de nem volt viszont talán még soha ilyen különös eset sem. A legkülönösebb a dologban magának Gottfriednak a vallomása – mert őt is a hét tanu közé számítom.

Isten ments, hogy bármiféle babona is vezéreljen és én is kénytelen legyek Eusapia Palladio pártfogóinak a sorsában osztozni. Egész őszintén szólva, magam is azt hiszem, hogy valami baj van a kréta körül Gottfried Plattner esetében, de hogy ez mi lehet, nem tudnám megmondani. Meglepett, hogy milyen sokan adtak hitelt a történetnek, de azt hiszem, a leghelyesebb lesz az olvasó elbírálása alá bocsátani az egészet, minden további megjegyzés nélkül.

Gottfried Plattner, dacára nevének, született angol. -117- Édesatyja Elzászból vándorolt Angliába a hetvenes évek végén és egy tiszteletreméltó angol lányt vett feleségül, akinek az ősei egyáltalán nem tüntek ki semmiben. Gottfried édesatyja a kilencvenes évek elején egy teljesen szürkén és eseménytelenül leélt élet után, melynek javarészét szobák parkettázása töltötte be, eltávozott az élők sorából. Gottfried akkor még egészen kis baba volt és ma huszonhét éves. Hála annak, hogy szüleitől három nyelvet örökölt, Gottfried egy kis magániskola nyelvtanára lett Anglia déli felében. A futólagos szemlélő előtt Gottfried semmiben sem különbözik a többi angol magániskolák nyelvtanáraitól és ruhája sem nagyon drága, sem nagyon divatos, ami azonban nem jelenti egyben azt is, hogy feltünően olcsó vagy nagyon kopott is lenne. Termete, arcszíne, fellépése egyaránt nem feltünést keltő. Aki közelebbről nézte, hamar rájött, hogy mint az emberek nagy többségénél általában lenni szokott: az ő arca sem volt egészen szimmetrikus. Jobb szeme egy kicsikét nagyobb volt, mint a bal és állcsontja is erélyesebben fejlődött ki a jobboldalon.

Ha valaki a szokásos felületes módon vizsgálta volna meg mellkasát és érezte volna szíve lüktetését, alkalmasint nem talált volna semmi feltünőt rajta, pedig éppen ezen a ponton tértek el gyakorlott megfigyelők véleményei. Persze, ha valaki felhívta volna rá a figyelmet, mindenki azonnal rájött volna a dolog szokatlanságára és menten megállapította volna, hogy Gottfried szíve mellkasa jobboldalán ver és nem a balon.

Nos, Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különössége, bár kétségtelen, hogy ez a felületes szemlélő előtt a legfeltünőbb rajta. Anglia legjobb orvosának -118- megállapításai szerint Gottfried minden belső szerve pontosan az ellenkező oldalon foglal helyet, mint a többi emberé. Mája jobb csúcsa a baloldalon fekszik és a balcsúcs a jobbon, tüdei pedig ugyancsak ilyen ellentétesen helyezkedtek el és ami talán még különösebb – és ezt el kell hinnünk, hacsak nem akarjuk feltételezni, hogy Gottfried tökéletes színész – Plattner jobbkeze szinte máról holnapra szerepet cserélt balkezével. Azok óta az események óta, amelyeket el akarunk mondani – és pedig a lehető leggyorsabban –, Gottfriednak igen nagy nehézségére esik az írás és privát feljegyzéseit úgy készíti önmaga számára, hogy balkezével balról jobbra veti a sorokat. Jobbkezével nem tud hajítani és az étkezések alatt állandó zavarban van, hogy melyik kezébe vegye a kést és melyikbe a villát. Gottfried szenvedélyes kerékpározó, de a különös változás óta nincsen tisztában az országút szabályaival és így állandó veszélyt jelent nemcsak embertársaira, hanem önmagára nézve is, pedig mielőtt a különös esemény történt vele, Gottfried igazán nem volt balkezes.

Még egy sokatmondó bizonyság szól a történet mellett és ez az, hogy Gottfried gyerekkori fényképeivel tudja bizonyítani, hogy arca egész szabása megváltozott. A legelső fényképen, amelyet úgy öt-hatéves korában készítettek róla, Gottfried balszeme egy kissé nagyobb volt, mint a jobb és álla is valamivel erősebb a baloldalon.

Ma mindennek pontosan az ellenkezőjét észlelhetjük rajta. Gottfried fényképe tizennégy éves korából ellent látszik mondani ennek a ténynek, viszont azonban ez a fénykép úgynevezett „enyveshát“ – amelyek nagyon divatosak voltak akkoriban – és -119- az „enyveshát“-akat tudvalevőleg a fotográfusok néhány pillanat alatt készítették olyanformán, hogy a lemezt megfordítva helyezték a másolópapírra és így pontosan fordítva adták vissza mindenki képmását, egészen úgy, mint ahogy a tükör szokta megfordítani arcunkat. A harmadik fénykép Gottfriedot huszonegy éves korában ábrázolja és mindenben megerősíti a két másik fénykép bizonyságát. A fényképek tanusága szerint tehát nem kétséges, hogy Gottfried arcának balfele helyet cserélt arcának jobbfelével, de hogy egy emberi lény hogyan változhatik meg annyira, teljesen érthetetlen, ha csak nem akarunk csodára gondolni.

Egyféleképpen persze meg lehetne magyarázni mindent, tudniillik, ha föltételezhetnénk, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve a jobboldalon dobog, az egész világot az orránál fogva vezeti, hiszen fotográfiákat is lehet hamisítani és balkezességet is lehet tettetni. De Gottfried Plattner egész jelleme ellentmond ennek a feltevésnek. Gottfried nyugodt, csendes, magábavonuló, szerény ember és még Nordau szempontjainak figyelembevétele mellett is teljesen józan. Néha-néha szeret egy pohár sört meginni, mérsékelt dohányos, mindennap nagy gyalogsétákat tesz és egészségesen túlbecsüli tanári munkásságának jelentőségét. Kedves, iskolázatlan hangja van és szívesen énekel, jókedvű, népszerű dalokat, nagyon szeret olvasni – főképpen boldog végű regényeket, – jól alszik és csak nagyon ritkán álmodik. Szó ami szó, Gottfried Plattner az utolsó ember, akiről fel lehetne tételezni, hogy ilyen fantasztikus történetet talált volna ki. Valóban – esete elmondásában Plattner mindig nagyon tartózkodónak mutatkozott és valósággal szégyenli, hogy ilyen szokatlan dolognak éppen ővele kellett történnie. -120-

Sajnálatosképpen Plattner elvi ellensége a boncolásnak és így alkalmasint sohasem szerezhet a világ teljes bizonyosságot afelől, vajjon valóban minden szerve helyet cserélt-e testében, pedig éppen ez a tény a döntő az egész történetben. Hiába fognánk egy embert és hurcolnánk ide-oda a térben – a tér alatt azt értem, amit az emberek általában annak szoktak nevezni – a test szervei nem fognak helyet cserélni. Bármit csináljunk is az emberrel, a jobboldala továbbra is jobboldal marad, a baloldal pedig baloldal.

Persze, egy teljesen lapos dologgal ezt meg lehet tenni. Ha papirosból kivágunk egy alakot – bármilyen alakot, amelynek bal- és jobboldala van –, könnyen felcserélhetjük oldalait, mert csak egyszerűen fogjuk és átfordítjuk a másik oldalára a figurát. De a testekkel egészen másképpen áll a dolog. A matematikusok azt mondják, hogy ez is lehetséges és egy szilárd test jobb- és baloldalát fel lehet cserélni, ha fogjuk a testet és kivisszük a térből – ami érthető nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy kivisszük egyben a létből is – és a téren kívül fordítjuk meg. Ez kétségkívül egy kissé zavaros magyarázat, de minden matematikus készségesen megerősíti, hogy valóban így van.

Hogy a dolgokat kézzelfoghatóbbá tegyük, Plattner jobb- és baloldalának különös felcserélődése azt bizonyítja, hogy Plattner kívül járt a téren, az úgynevezett Negyedik Dimenzióban és hogy onnan ismét visszatért a mi világunkba. Ha csak nem akarjuk magunkat egy hihetetlenül leleményes félrevezetés áldozatainak tartani, hitelt kell adnunk a matematikusok e magyarázatának.

Ennyit a tényekről. És most elérkeztünk beszámolónknak ahhoz a részéhez, amelyben elmondjuk annak -121- a tüneménynek a történetét, amely Plattner időleges eltünését eredményezte a Földről.

Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern nyelveket tanította, hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzot és minden egyéb olyan tantárgyat is, amely felé a fiúk szüleinek érdeklődése időről időre fordulni szokott. Plattner csak nagyon keveset, sőt mondhatnám semmit sem értett ezekhez a különböző tantárgyakhoz, de hát a tanárnak nem is kell nagyon sokat értenie ahhoz, amit előad, hanem inkább csak erkölcsi határozottságot és úri hangot kell adoptálnia.

Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern sem tudott – mint ő maga mondja – a Három Gázon kivül –, akármi legyen is ez a három gáz. Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak és minden tudásukat az ő előadásaiból merítették, ez nem okozott neki – vagy akárkinek is – a legkisebb gondot sem éveken keresztül, mindaddig, míg egy Whibble nevű fiú nem tünt fel egy szép napon az első sorban, akit úgy látszik, valami rosszakaró rokona rászoktatott arra, hogy minduntalan a legkülönösebb kérdéseket tegye fel.

A kisfiú Plattner előadásait mindvégig feszült figyelemmel és érdeklődéssel kísérte és hogy mások is tudomást szerezzenek érdeklődéséről, időről időre különös tárgyakat hozott Plattner előadására, hogy azokat tanárjával analizáltassa. Plattnert először nagyon meglepte, hogy ilyen érdeklődést tudott kelteni tanitványaiban előadóképessége. Bízott a fiú teljes tudatlanságában, így aztán analizálta az átadott dolgokat, sőt bizonytalan és homályos mondatokban be is számolt azok vegyi összetételéről. Őszintén szólva, uj tanítványának tudásvágya arra bírta Plattnert, hogy meghozasson Londonból egy analitikai-kémiai -122- szakkönyvet, amelyet azután szabad idejében tanulmányozott. Legnagyobb meglepetésére azt találta, hogy a kémia egészen érdekes tudományág.

Idáig a történet egészen hétköznapi, de most egyszerre egy zöld por tünik fel a színen. Sajnos, a zöld por eredetét ma már nem lehet kétségbevonhatatlan hitelességgel megállapítani és a fiatal Whibble hosszú és kalandos történetben számol be arról, hogy a zöld port a tengerparton találta egy viaszosvászon rongyba csavarva. A legjobb megoldás úgy Plattnerre, mint talán még Whibble szüleire nézve is az lett volna, ha gyufa ér a zöld porhoz már a megtalálás percében.

A fiatalúr kétségkívül nem az eredeti csomagolásban hozta a port az iskolába, hanem egy közönséges orvosságos üvegben, amelynek dugóját ujságpapíros helyettesítette. Whibble a zöld port a délutáni előadás végén adta át Plattnernek. Négy gyereknek büntetésből bent kellett még az előadás után is maradnia, hogy elkészítsék írásbeli feladataikat és Plattner ügyelt fel rájuk abban a kis tanteremben, ahol a kémiai kísérleteket szokta végezni.

Az iskolában, csak úgy, mint a legtöbb vidéki intézetben, a kémiai oktatás demonstrálására szolgáló eszközöket szigorú egyszerűség jellemzte. Plattner iskolájában a kémiai „taneszközöket“ egy kis szekrényben tartották, amelynek terjedelme igazán nem haladta meg egy közepes útibőrönd méreteit. Plattnert végtelenül úntatta a felügyelet a haszontalan gyerekek felett, így, úgy látszik, valósággal megörült annak, hogy Whibble feltünt zöld porával és így legalább valami foglalkozást talált az unalmas óra idejére. Gottfried kinyította a szekrényt és azonnal hozzákezdett analitikai kísérleteihez. Whibble jó messze helyezkedett el a katedrától és a négy csinytevő -123- gyerek, mialatt lázas szorgalmat tettetett, a legnagyobb érdeklődéssel figyelte minden mozdulatát.

Valamennyien teljesen egybehangzóan számolnak be az ezután bekövetkezett eseményekről Plattner a zöld port vizsgálócsőbe töltötte, azután egymás után vízzel, klórsavval, sósavval és kénsavval vegyítette. Miután mindezek a kísérletek nem jártak sikerrel, az üvegben maradt zöld port – közel egy fél üveg volt – tálcára szórta és meggyújtotta. Az orvosságos üveget balkezében tartotta. A por először csak füstölni kezdett, azután hirtelen fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.

Az öt fiú abban a pillanatban, amikor észrevette a lángot, már sejtette, hogy a következő pillanatban bekövetkezik a katasztrófa s így gyorsan lekapták fejüket a pad alá és tényleg egyikük sem sérült meg súlyosabban. Az ablaküvegek csörömpölve törtek ezer darabra és a tábla is felfordult a sarokban. A tálca porrá zúzódott és a menyezetről lehullott a vakolat. Nagyobb baj nem érte sem az iskola épületét, sem a felszerelést és a fiúk eleinte, amikor nyomát sem látták Plattnernek, azt hitték, hogy a robbanás ereje bizonyára a földhöz vágta és valahol ott fekszik a katedra és az első pad között, ahova helyeikről nem láthattak. Természetesen azonnal felugráltak és segítségére akartak sietni, de legnagyobb bámulatukra, Plattnert sehol sem találták. A váratlan robbanás annyira megzavarta őket, hogy valamennyien a folyosóra rohantak, abban a hiszemben, hogy Plattner kétségkívül megsebesült és kiszaladt a teremből, hogy sebeit bekötöztesse. De Carson, aki legelől rohant, már az ajtóban majdnem összeütközött Mr. Lidgettel, az igazgatóval. Mr. Lidgett kövér, nyugtalan ember, akinek csak egy szeme van. A fiúk szerint az igazgató már az -124- ajtóban elkezdett káromkodni és egymásután hordta le őket.

– Hol van Mr. Plattner? – ez volt a kérdés és ezt a kérdést ismételték azután a következő napokban oly sokszor, nemcsak az iskolában, hanem az egész környéken is. Valóban úgy látszott, mintha ez egyszer bekövetkezett volna a szólás-mondás, hogy „a levegőbe repült“, mert a földön igazán semmi nyomát sem lehetett találni. Egyetlen csepp vérre, egyetlen posztó, bőr vagy vászondarabkára sem tudtak sehol sem találni és Plattnert úgy látszik úgy elfújta a robbanás ereje, hogy még csak nyomot sem hagyott hátra.

Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a robbanás következtében Plattner teljességgel eltünt. Felesleges talán itt elmondanunk, hogy milyen izgalmat keltett az iskolában, de a környéken is ez a különös esemény. Lidgett mindent megtett, hogy elejét vegye a különböző találgatásoknak, sőt egyenesen tagadta idegenek előtt még azt is, hogy bármi szokatlan is történt volna iskolájában. Huszonöt sor büntetést mért ki minden diákra, aki csak kiejtette száján Plattner nevét és kijelentette az egész iskola előtt, hogy „ő tudja, hol tartózkodik Plattner tanár úr“. Lidgett ezt azzal magyarázta előttem, hogy nem akarta iskolája jóhírnevét veszélyeztetni a könnyelműen felidézett robbanás történetének terjesztésével és még kevésbé akarta, hogy még ráadásul Plattner eltünésének titokzatossága is hozzájáruljon ehhez.

Lidgett meg is tett mindent, ami tőle tellett, hogy az egész ügyet úgy állítsa be, mintha az a legtermészetesebb valami lett volna. Elsősorban az öt szemtanut vette olyan szigorú keresztkérdések tüze alá, hogy azok a végén már kételkedni kezdtek abban is, hogy egyáltalán láttak valamit. Mindez azonban nem használt és kilenc -125- napon át a környéken vadabbnál vadabb mesék szálltak szájról szájra a csodálaos eseeményről és a szülők egész sora vette ki szépen hangzó ürügyek alatt gyerekét az iskolából.

Érdekes, hogy a környéken egész sereg ember ezekben a napokban szokatlanul élénken álmodott és valamennyiük álmaiban megjelent Plattner. Ezek az álmok érthetetlen módon teljesen egybehangzóak voltak. Plattner hol egymagában jelent meg az álmokban, hol társaságban és bizonytalan, tündöklő fények vették körül. Arca kivétel nélkül minden esetben sápadt és eltorzult volt és Plattner nem egyszer vadul gesztikulált az álmodók irányába. Egyik-másik fiú – bizonnyal lidércnyomás hatása alatt – álmában azt látta, hogy Plattner feltűnő gyorsasággal közeledik feléje és egészen közelről mereven az arcába bámul, mások viszont Plattnerrel együtt bizonytalan, gömbalakú teremtmények elől menekültek. De mindezeket az álmokat a kihallgatások és keresztkérdések hatása alatt elfelejtették, amikor a robbanás utáni kilencedik napon Plattner egyszerre váratlanul visszatért.

Visszatérésének körülményei éppen olyan különösek voltak, mint eltünéséé. Ha Mr. Lidgett kolerikus szavaival kiegészítjük Plattner némikép bizonytalan előadását, úgy megállapíthatjuk, hogy szerdán este, napnyugta felé, amikor Mr. Lidgett éppen befejezte előadását és a kertbe ment epret szedni, hirtelen végigcikkázott valami az égen és mielőtt még Mr. Lidgett akárcsak körül is tudott volna nézni, az égből egy nehéz test zuhant rá hatalmas puffanással. A súly alatt Lidgett természetesen összeroskadt és nemcsak a kezeiben tartott eperszemek, hanem a cilindere is – Mr. Lidgett ragaszkodik ahhoz, hogy az iskolaigazgatóknak tekintélyt kell -126- tartaniok és ezért állandóan cilinderben jár még tulajdon kertjében is – összenyomódott. A nehéz tárgy, amely a hátára zuhant és amely most mellette hevert az eperágyban, nem volt más, mint a nagyon zilált külsejű Mr. Gottfried Plattner. Gottfrieden nem volt gallér és hiányzott a kalapja is, fehérneműje szennyes volt és a kezeiből valósággal omlott a vér. Mr. Lidgett annyira meg volt lepve, hogy elfelejtett még felállani is és már négykézláb elkezdte Plattnert szidni, tiszteletlen magaviselete miatt.

Ez a csak mérsékelten idillikus jelenet zárta le a Plattner-történet külső jelenségeinek sorát. Talán fölösleges apróbb részletekbe bocsátkoznom és elmondanom, hogy milyen körülmények között bocsátotta el Plattnert Mr. Lidgett az iskola kötelékéből, hiszen a részletek a pontos nevekkel és dátumokkal mind benne vannak abban a kimerítő jelentésben, amelyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé terjesztettek.

Plattner jobb- és baloldalának sajátságos fölcserélődését az első időben észre se vették és csak akkor tünt fel a dolog, amikor Plattner a táblán egyszer csak balról jobbra kezdett írni. Plattner igyekezett eltitkolni a különös körülményt, mert úgy vélte, hogy ez rossz hatással lenne jövőjére. Arra, hogy a szíve mellkasa jobboldalán dobogott, csak hónapok mulva jöttek rá, amikor egy fogoperáció alkalmával el kellett altatni. Az operációt követőleg – hosszas vonakodás után – megengedte, hogy alapos orvosi vizsgálatnak vessék alá, miután a doktorok ragaszkodtak ahhoz, hogy esetét az „Anatómiai Közlemények“-ben közzétegyék. Ezzel aztán végképpen elfogytak a tények, így áttérhetünk Plattner csodálatos esetének elbeszélésére.

De előbb vonjunk éles határvonalat a történet első -127- része és aközött, ami alább következik. Mindazt, amit idáig leírtam, egész sor olyan tanuvallomással tudom megerősíteni, amelyeket bármely bíróság hiteleseknek fogadna el. Minden szemtanu életben van ma is és Gottfried Plattner is itt járkál közöttünk, jobboldalán dobogó szívével. Bebizonyítottnak vehetjük, hogy Plattner egy robbanás következtében kilenc napra eltünt és hogy azután éppen olyan váratlanul jelent meg ismét a föld színén, teljesen fölcserélt belső szervekkel.

Ebből az utolsó körülményből, mint már mondottam, világosan következik, hogy Plattner ez alatt a kilenc nap alatt valahol a téren kívül járt. A tanuvallomások és bizonyítékok valóban olyan súlyosak, hogy ezeknél sokkal gyengébb bizonyítékok már nem egy embert juttattak bitófára.

Ami azonban azt illeti, hogy hol tartózkodott ez alatt a kilenc nap alatt Plattner, nincs semmi bizonyítékunk, magának Plattnernek némikép zavaros és részleteiben nem egyszer ellentmondó magyarázatain kívül. Nem akarok visszaélni olvasóim bizalmával, éppen ezért rámutatok arra – amire a szokatlan természeti tüneményekkel foglalkozó írók általában el szoktak felejteni rámutatni –, hogy ezen a ponton a kétségbevonhatatlan bizonyosságok széles és kitaposott ösvényéről letérünk és olyan utakra indulunk, amelyek járatlanok és kacskaringósak. Persze, mindenkinek jogában áll úgy gondolkodni a most elmondandókról, ahogyan éppen tetszik, hiszen Plattner elbeszélése homlokegyenest ellenkezik a tapasztalati tényekkel és egyenesen a csodák világába vezet. Én nem akarom befolyásolni az olvasó gondolkodását egyik irányban sem, hanem egyszerűen elmondom a történetet, ahogyan Plattner mesélte nekem. -128-

Plattner bevallotta, hogy a robbanás pillanatában bizonyos volt afelől, hogy az explózió kioltotta életét A robbanás rettenetes ereje felkapta a földről és hátralódította. Bizonyosan nagyon fogja érdekelni a pszichológusokat, hogy Plattner röptében tisztán és világosan gondolkozott és azon törte a fejét, vajjon a szekrényt fogja-e betörni, vagy pedig a táblát dönti-e föl. Végre földet ért a lába és Plattner megpróbált talpraállni, de ismét visszazuhant valami puha és mégis szilárd anyagra. Egy pillanatra az ütődés elkábította. Orrát egyszerre égett haj szaga ütötte meg és úgy vélte, hogy Lidgett hangját hallja, amint a nevét kiabálja. Az olvasó bizonyosan meg fogja érteni, hogy Plattner egy ideig nem tudott egészen tisztán gondolkozni.

Eleinte az volt a benyomása, hogy még mindig az osztályban áll. Látta a fiúk határtalan ámulatát és észrevette, amint Mr. Lidgett belép az ajtón. Erre egészen határozottan emlékezik. Megjegyzéseiket nem hallotta, de ezt a fülsiketítő robbanás következményének tartotta. A tárgyak körülötte csodálatosképpen sötétek és elmosódottak voltak, de ezt azzal magyarázta, hogy a robbanás bizonyosan nagy füstöt fejlesztett, bár Plattnernek ez a magyarázata – mint tudjuk – egyáltalán nem állotta meg a helyét. A félhomályban Lidgett és a fiúk olyan csöndesen és ködösen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még mindig égette a robbanás tüze és mint mondotta, „egészen meg volt zavarodva“.

Első gondolatai, úgy látszik, személyi biztonságára vonatkoztak. Azt hitte, talán megvakult és megsüketült. Végigtapogatta tagjait, hogy mind megvannak-e és ezután egy kicsikét megnyugodott. Nagyon csodálkozott azon, hogy nem látja az osztály megszokott öreg padjait, -129- hanem helyettük csak bizonytalan körvonalú, alaktalan, szürke tömegek voltak körülötte. Azután valami történt, ami arra késztette, hogy hangosan felkiáltson és kábult érzékeit cselekvésre ösztönözze. Két fiú izgatottan gesztikulálva, egyszerűen keresztülsétált rajta! Egyiken sem látszott a legkisebb jele sem annak, hogy egyáltalán tudnának jelenlétéről. Nehéz elképzelni, milyen érzések ébredtek Plattnerben ebben a pilanatban. Azt mondja, hogy a fiúk olyan egyszerűen és természetesen hatoltak át rajta, mintha valami ködgomolyag lett volna.

Plattner első gondolata ezután az volt, hogy bizonyosan meghalt. Mindazonáltal, miután világéletében józanul gondolkozott ezekről a dolgokról, meglepte, hogy teste még mindig megvolt. Második gondolata az volt, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek körülötte és hogy a robbanás elpusztította az iskolát és minden teremtett lelket megölt, jómagán kívül. De ez a megoldás sem elégítette ki teljesen, így további megfigyelések folytatására határozta el magát.

A tárgyak körülötte szinte teljes sötétségbe burkolóztak, sőt eleinte bizony azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölé fekete égbolt borult és csak valami halványzöldes fény világította meg a tájat, amely a messze háttérből sugárzott feléje. Mondom, ezek voltak az első impressziói. Amint a szeme lassan-lassan hozzászokott a sötétséghez, valami bizonytalan zöld színt kezdett kivenni a mindent körülölelő fekete éjszakában. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedett ki az osztály bútorzata és a benne lévő emberek halványan és megkülönböztethetetlenül foszforeszkálva jártak-keltek. Kinyujtotta a kezét és minden nehézség nélkül keresztüldugta a falon. -130-

Plattner elmesélte, hogy kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy magára vonja a figyelmet. Rákiáltott Lidgettre és megpróbálta a fiúk karját megfogni, amint ide-oda futkároztak mellette. Csak akkor hagyott föl ezekkel a kétségbeesett kísérletekkel, mikor Lidgett felesége, akit – mint helyettes tanár – természetesen szívből utált, belépett a terembe. Azt mondja Plattner, hogy hallatlanul kellemetlen dolog volt a világon lenni és mégis egészen távol állani az emberi társadalomtól. Azzal hasonlította össze érzéseit, mint amikor a macska ablakon keresztül kénytelen figyelni egy egér jókedvű hancurozását. Úgy érezte, hogy áthághatatlan fal választja el a világtól, amelyen hiába is próbálkozott volna áttörni. Ezután közvetlen környezetére fordította figyelmét. Az orvosságos üveg nem tört el és még mindig a balkezében volt, benne a zöld por maradványaival. Zsebre tette az üveget és elkezdett maga körül tapogatózni. Sziklaszirten találta magát, amelyet bársonyos moha borított. Az éjbe burkolt tájat nem tudta tisztán kivenni, miután az iskolaterem ködös képe azt eltakarta előle, de az volt az érzése – ami talán a hideg szélre volna visszavezethető –, hogy egy hegy gerince közelében ülhetett és hogy lábai alatt egy meredeken aláereszkedő völgy terült el. Az ég alján beszüremkedő zöld fény percről-percre nőtt, úgy kiterjedésben, mint erősségben. Felállt és megdörzsölte szemét.

Néhány lépést tett előre és lefelé indult a meredek hegyoldalon, de megbotlott és majdnem elesett. Ismét leült egy sziklára és tovább figyelte a zöld fény derengését. Hamarosan rájött arra, hogy a világ körülötte teljesen csendes. Amilyen sötétség borított mindent, éppen olyan csönd is honolt és jóllehet hideg szél fujt a völgy felől, még fűszál zizegését sem hallotta. Így azután -131- hallotta – miután nem láthatta –, hogy a hegyoldal, amelyen állott, sziklás és teljesen kopár. A zöld fény egyre erősebbé vált és közben valami áttetsző, vérvörös fény keveredett a fölötte elterülő égbolt koromsötétjébe. Azt hiszem, ez a vörösség bizonyosan a zöld fény kontrasztjaként keletkezhetett. Valami fekete dolog szállt az égbolt alját megülő sárgászöld derengés felé, azután nagyon gyöngén megszólalt egy éleshangú harang alant, a völgyben.

Lehet, hogy Pattner egy óránál is tovább ült a sziklán, mialatt a különös zöld fény egyre világosabbá vált és egyre tovább terjedt a zenit felé. Ezzel egyidejűleg a mi világunk képe mindjobban kezdett elmosódni.

A Földön különben is beesteledhetett már, így Plattner miután nem látott semmit többé belőle, lefelé indult a hegyoldalon.

Alig tett néhány lépést, észrevette, hogy egyszerűen keresztülsétált a kémiai tanterem padlóján és hirtelen megállt. Ebben a pillanatban a földszinti nagy tanteremben találta magát, amint a mennyezet és a padló között feleúton a semmiben állott. A szoba berendezését így is ki tudta venni, de sokkal halványabbnak tünt fel előtte minden, mint amikor Lidgettel találkozott. A fiúk éppen írásbeli dolgozatot készítettek és Plattner nagy meglepetéssel látta, hogy szinte valamennyien – még a legjobb tanulók is – „puskáznak“. Amint az idő múlott és a zöld hajnal mindinkább tért nyert, a tanterem képe egyre jobban elhalványodott előtte.

Plattner lenézett ismét a völgybe és látta, hogy a zöld derengés közben lassan halad lefelé a hegyoldal szikláin és a völgy fenekét most már imitt-amott megvilágította egy-egy zöld fénysugár. Ebben a pillanatban a hegy gerince fölött feltünt egy óriási zöld égitest, -132- melynek fényében a komor hegytömegek borzalmassággal meredeztek az ég felé. Plattner egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nagy tömeg gömbalakú tárgy úszik feléje a levegőben, mint ahogy az árvalányhaj vitorlázik a szél szárnyán nyár végén a mezők fölött. A legközelebbi a szakadék tulsó oldalán úszott, így Plattner el nem tudta képzelni, hogy mi lehet. Alant a völgyben a harang egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett szólani és egész sereg fény mozgott ide-oda. A leckéjüket készítő fiúk képei ekkorra már annyira elhalványodtak, hogy Plattner alig tudta kivenni alakjukat a sötétben.

Különös, hogy a mi világunk képe kialudt abban a pillanatban, amikor a zöld nap fölkelt odaát, de Plattner határozottan és erőteljesen ragaszkodik ehhez az állításához. Odaát éjszaka nagyon nehéz járni, tekintettel arra, hogy a mi világunk képe ebben a sötétben különös élességgel bontakozik ki. Érthetetlen, hogy ha ez mind így van, a mi világunk miért nem lát mégsem semmit a Másik Világból?

Talán arra vezethető ez vissza, hogy a mi világunkon sokkal nagyobb a világosság. Plattner azt mondja, hogy a Másik Világon még délben, amikor a zöld nap fénye teljében áll, még mindig nincsen olyan világos, mint nálunk holdtöltekor, az éjszaka pedig koromsötét. Ilyenformán aztán még az a csöpp fény is, amely a teljesen besötétített szobában dereng, elegendő ahhoz, hogy láthatatlanná tegye a Másik Világ tárgyait, éppen úgy, mint ahogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat is csak a legteljesebb sötétségben láthatjuk.

Amióta Plattner elmondta nekem történetét, én is megpróbálkoztam néhány kísérlettel, hogy lássak valamit a Másik Világból és egy éjszaka bezárkóztam egy -133- fotográfus barátom sötétkamrájába. Valóban láttam is holmi zöldes sziklákat és szakadékokat, de be kell vallanom, csak nagyon bizonytalan körvonalakban. Az olvasónak talán több szerencséje lesz.

Plattner azt mondja nekem, hogy amióta visszatért, sűrűn álmodott a Másik Világról és felismerte azokat a helyeket, ahol előzőleg járt, de ez alkalmasint emlékezete számlájának javára írható, de egyáltalán nincsen kizárva, hogy nagyon jószemű emberek alkalomadtán valamit megpillanthassanak ebből a különös Másik Világból, amely körülöttünk terül el.

Térjünk vissza azonban tárgyunkra. A zöld napkelte után lent a szakadékban egy hosszú ucca vált láthatóvá, amelyet fekete épületek szegélyeztek, de Plattner csak nagyon-nagyon bizonytalanul tudta kivenni a képet, így azután némi habozás után elhatározta magát, hogy leereszkedik a meredek hegyoldalon. Az út hosszú volt és fáradalmas, nemcsak azért, mert a hegyoldal hihetetlenül meredek volt, hanem azért is, mert a sziklák minduntalan megmozdultak lába alatt és legörögtek a völgybe. A lárma, amelyet lépteivel előidézett – sarkai minduntalan szikrát szórtak a sziklákon – volt az egyetlen nesz, amely hallatszott, mert a harangszó időközben elhallgatott.

Amint közelebb érkezett a völgy aljához, úgy látta, hogy a különböző épületek feltünően hasonlítanak a síremlékekre, kriptákra és mauzoleumokra, azzal az egy különbséggel, hogy valamennyien feketék voltak és nem fehérek, amint általában a sírkövek szoktak lenni. A legnagyobb épületből egyszerre nagy tömeg világos, gömbölyű, halványzöld alak tódult ki, mint ahogyan a templomból szoktak az emberek kijönni. Az alakok a széles uccán különböző irányokba oszoltak szét és -134- egyesek mellékutakon át a hegyoldalnak indultak, míg mások eltüntek a kis, fekete épületekben, amelyek az utat szegélyezték.

Plattner, amint szemközt találta magát a hegyoldalon feléje gomolygó alakokkal, megállt és rájuk bámult. Az alakok nem jártak – valójában nem is volt lábuk – és egészen olyanok voltak, mint emberi fejek, csak éppen alattuk piócaszerű test himbálózott. Plattnert annyira meglepte különösségük, hogy el is felejtett komolyan megijedni tőlük. Feléje úsztak a levegőben, a hideg szél szárnyán, mint ahogy a szappanbuborék úszik a léghuzatban. Amint jobban megfigyelte a legközelebbit, látta, hogy tényleg emberi fej, amely hihetetlenül tágranyilt szemekkel meredezett rá és amelyen olyan példátlan kétségbeesés ült, amelyet Plattner soha földi halandó arcán még nem látott kiütközni.

Meglepte, hogy a furcsa valami egyáltalán nem törődött vele, hanem szemmelláthatólag valami mozgó tárgyat követett és figyelt ereje teljes megfeszítésével. Az első pillanatban nem értette a dolgot, de azután rájött, hogy a különös teremtmény tágranyilt szemeivel bizonyosan valami olyant kísér figyelemmel, ami abban a világban történik, amelyet Plattner éppen elhagyott. Egyre közelebb és közelebb jött a különös teremtmény és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy elfelejtett még felkiáltani is. A különös teremtmény alig észrevehető zajt okozott szálltában, azután gyöngén megütötte Plattner arcát – érintése nagyon hideg volt –, majd elhaladt mellette, fölfelé, a hegygerinc irányába.

Plattnerben az a különös érzés támadt, hogy a fej rendkívül hasonlít Lidgettére, de azután figyelmét rögtön a többi fejre fordította, amelyek most már valósággal rajzottak fölfelé a hegyoldalon. Egyiken sem -135- mutatkozott a legcsekélyebb jele sem annak, hogy észrevették volna, sőt némelyikük egészen közel járt arcához és majdnem követte az első példáját, de Plattner undorral kitért útjukból.

Legtöbbjükön ugyanazt a határtalan fájdalmat figyelte meg, amelyet az elsőn látott, egyikük-másikuk sírt és az egyiken, amint sebesen gomolygott a hegygerinc felé, pokoli düh ömlött végig. De voltak olyanok is, akik teljes közömbösséget mutattak, sőt akadtak, akik még bizonyos derült érdeklődést tanusítottak a dolgokkal szemben, legalább is az egyiken valósággal örjöngő öröm kifejezései látszottak. Plattner nem emlékszik, hogy bármelyiküket is felismerte volna.

Plattner órákon át kísérte figyelemmel ezeket a különös eseményeket és mindaddig nem ereszkedett le a völgybe, amíg valamennyien el nem tüntek a hegyoldalban. A sötétség, amint lefelé haladt, csak fokozódott, úgyhogy nagy üggyel-bajjal járt leereszkedése a hegygerincről. Feje fölött az égbolt most már világoshalványzöld köntöst öltött. Plattner sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Amikor végre is megszomjazott, egy hűvös patakra bukkant és a sziklákat borító ritkás moha, amikor kétségbeesésében enni kezdett belőle, egészen jól ízlett neki.

A síremlékek között ide-oda bolyongott, hiába keresve ezeknek az érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú időbe telt, míg végül is ott állott a nagy mauzoleumszerű épület kapujában, amelynek sötét mélyéből a fejek előtüntek. Odabent egy sor zöld fény égett holmi bazalt-oltáron és a magasból egy harang kötele csüngött alá. A falakon tüzes betűkkel valami írás állott, de Plattner nem tudta a különös betűket elolvasni. Mialatt ezen törte a fejét, kívülről, az uccáról -136- nehéz léptek közeledő zaja ütötte meg a fülét. Azonnal kirohant a sötétbe, de semmit sem látott. Habozott, hogy meghúzza-e a harangkötelet, vagy kövesse-e a lépéseket, míg végre is az utóbbira határozta magát. De akárhogyan rohant is, sohasem tudta a lépéseket utólérni és hiábavaló volt minden kiáltozása is. A völgy, úgy látszik, végtelen kiterjedésű volt és mindenütt olyan sötétség ült, mint a földön éjszaka, amikor csak a csillagok világítanak, jóllehet a kísértetiesen zöld nap mégis csak megvilágította a hegyoldalakat. Lent a völgyben egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, valamennyien odafönt, a hegyoldalon voltak elfoglalva. Tényleg, amikor fölnézett, ide-oda látta őket imbolyogni. Egyikük kényelmesen haladt előre, másikuk viszont valósággal száguldott a légen át. Az egész dolog – mondotta Plattner – „nagy hópelyhekre“ emlékeztette, csak éppen ezek feketék és halványzöldek voltak.

A soha el nem haló lépések követésével töltötte Plattner a következő hét-nyolc napot, de hiába járta be a völgy egyre újabb és újabb ismeretlen tájait, hiába mászta meg a meredek hegyoldalakat, sohasem sikerült a lépéseket utólérnie. Bár egyszer-kétszer észrevette, hogy figyelemmel kísérik jártában, egyetlen lélekkel sem váltott szót. Fönt a hegyoldalban, a sziklák között feküdt le mindig aludni. Lent, a völgykatlanban a földi dolgokból semmi sem volt látható, egész egyszerűen azért, mert a völgy valószínűleg túlságosan mélyen feküdt. Fent, a gerincek mentén, mihelyt a földi nappal elkezdődött, a mi világunk láthatóvá lett előtte. Mialatt görcsösen kapaszkodott a sötétzöld sziklákba, hogy le ne bukjék a szakadékba, maga körül a sussexi mezők tarka virágait látta és amint a komor -137- szirtek között járt, a kis falu uccáját rótta és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, a kis háztartások magánügyeit figyelte meg.

Rájött, hogy a mi világunk szinte minden élő lényéhez tartozott egy imbolygó fej és hogy minden embert szakadatlanul figyel egy-egy ilyen tehetetlen teremtmény.

Hogy mik ezek – ezek az „Élők Őrzői“ – Plattner sohasem tudta meg. De kettő közülük, amelyek hirtelen rátaláltak és attól kezdve szakadatlanul követték, feltünően hasonlított édesatyjára és édesanyjára, ahogyan képük gyerekkora emlékeiből rámaradt. Egyszer-másszor más arcok is rámeresztették szemeiket, halottak szemei, akik nagyon gyűlölték, vagy nagyon szerették földi életükben. Valahányszor ilyen pillantásokkal találkozott, Plattneren különös kényelmetlenség vett erőt. Megpróbált édesanyjával szóba elegyedni, de anyja nem válaszolt szavaira, csak szomorúan és nagyon gyöngéden nézett rá – sőt mintha egy kis szemrehányás is lett volna tekintetében.

Plattner egyszerűen csak elmondta történetét és meg se próbálta magyarázatát adni, teljesen tetszésünkre bízva, hogy kik ezek az Élők Őrzői és ha tényleg a halottak, miért tanusítanak olyan nagy érdeklődést azzal a világgal szemben, amelyet örökre elhagytak.

Lehet, hogy amikor befejeztük életünket – én magam ezt látom a legvalószínűbbnek –, amikor nem választhatunk már többé szabadon a jó és a rossz követése között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk azokat a következményeket, amelyek tetteink következtében állottak elő. Ha a lélek nem szűnik meg a halál után, úgy bizonnyal az emberi érdeklődés sem múlik el azonnal. De mondom, ez csak az én feltevésem -138- és Plattner semmiféle magyarázattal sem szolgál, mert ő maga sem talált semmiféle magyarázatot.

Plattner reggeltől estig járta ezt a különösen világított világot és az utolsó napokban már kimerült, fáradt és éhes volt. Nappal a jólismert sussexi vidék képe állandóan zavarta, mert nem tudta, hova lépjen és mit kerüljön ki, amellett pedig minduntalan beleütköztek az Őrző Lelkek, hidegen simítva végig arcán. Este még jobban borzadt ezektől az Őrző Lelkektől, mert ilyenkor még jobban érezte rajtuk határtalan kétségbeesésüket. Hiába ordított rájuk, hogy ne bámuljanak úgy rá, azok tudomást sem vettek szavairól és akármilyen gyorsan is futott el előlük, mindig a nyomában maradtak.

A kilencedik napon estefelé Plattner ismét közeledni hallotta a láthatatlan lépteket a völgy mélyén. Éppen akkor ugyanazon a gerincen járt, ahová akkor esett, amikor ebbe a különös Másik Világba került. Megfordult, hogy lefusson a völgybe, de figyelmét lekötötték azok az események, amelyek a mi világunkon egy az iskola közelében álló ház hátsó szobájában játszódtak le. Mindkét embert, akik a szobában voltak, látásból jól ismerte. A napfény széles sugarakban ömlött be a nyitott ablakokon a szobába, de az ágy fejénél mégis gyertya égett.

Az ágyban magasra rakott párnákon egy egészen elgyöngült, kísértetiesen sápadt ember feküdt, aki összekulcsolt kezeit a feje fölé emelte. Egy kis asztalkán mellette néhány orvosságos üveg, egy vajaskenyér, egy üveg víz és egy pohár állott.

Időről időre a szerencsétlen ember ereje minden megfeszítésével beszélni akart, de egyetlen szót sem tudott kiejteni ajkán. Az asszony észre sem vette, hogy a -139- férfi valamit akar, mert minden figyelmét annak szentelte, hogy egy ódivatú íróasztal fiókjából különböző írásokat szedjen elő. Plattner először egészen tisztán látta a jelenetet, de amint a zöld hajnal egyre világosabbá vált, a földi kép annál jobban elhalványodott.

Amint a visszhangzó lépések egyre közelebb és közelebb hangzottak mellette, Plattner maga köré tekintett és látta, hogy a sápadt arcok egész tömege gyűlt össze körülötte a völgy sötét mélyéből és valamennyien a szobában lévő két embert figyelték. Soha ekkora tömegét az Élők Őrzőinek még nem látta. Egyik felük csak a haldoklót figyelte a szobában, másik felük viszont végtelen haraggal az asszony mozdulatait követte, amint lázasan kutatott valami után, amit sehogyan sem tudott kézrekeríteni. Olyan nagy tömegekben gomolyogtak körülötte az Őrző Lelkek, hogy egyszer-másszor megakadályozták azt is, hogy a szobába lásson, de azért Plattner világosan emlékszik rá, hogy bent a szobában minden végtelenül csendes volt.

Két lélek arcára különösen jól emlékszik még ma is. Az egyik egy asszony fehér és tiszta vonalú arca volt, amely valamikor talán hideg és kegyetlen lehetett, de amelyet most egy a földön nem ismert okosság lágyított puhára. A másik talán az asszony atyja lehetett. Mindkettőjük figyelmét szemmel láthatólag teljesen lekötötte valami gyűlöletes cselekedet szemmel kísérése, amelyet nem tudtak megakadályozni. A férfi mögött szintén egy csomó fej gomolygott, de ezek már nem lehettek szülők, hanem olyan lények arcai, akik valamikor talán maguk is ridegek voltak, de akiket a fájdalom megtisztított. Egészen az előtérben egy lány arca tünt fel, de ezen sem fájdalom, sem harag nem látszott, csak végtelen türelem és fáradtság, amint – ahogyan Plattner mondja – -140- szabadulását várta. Plattnert cserben hagyta leíróképessége, amikor ennek a kísérteties tömegnek a gyülekezéséről beszélt.

A lelkek a harang szavára gyültek össze és szinte pillanatok alatt verődtek össze a szoba körül. Úgy látszik, Plattner olyan izgatott volt, hogy egészen önkénytelenül, idegességében kivette a zöld port tartalmazó üveget a zsebéből és maga elé tartotta, – de erre már nem emlékszik egészen világosan.

A lépések egyszerre elhallgattak. Plattner hiába várta a következőt, néma csönd ülte meg a tájat és azután egyszerre a váratlan csöndben, mint egy éles, vékony penge, keresztülvágott a harang szava. A hangra a fejek tömegei jobbra-balra kezdtek imbolyogni és hangos sírás hallatszott körülötte. Az asszony a szobából mindebből semmit sem hallott, mert valamit lázas gyorsasággal a gyertya lángjába tartott. A harang második kondulására minden egészen elhalványodott és jeges széláramlat szórta szét a Lelkek Őrzőit. A harmadik kondulásra valami hirtelen keresztülnyúlt rajta az ágy felé. Bizonyosan mindnyájan hallottak már fénysugárról. Nos, ez olyan volt, mint valami sötétségsugár és amikor Plattner jobban odanézett, tisztán kivett egy sötét kart és kezet.

A zöld nap most már majdnem delelőjére érkezett és a szobában lefolyó eseményeket odaátról már alig lehetett kivenni, de Plattner látta, amit az ágy fehérje görcsösen megvonaglik és az asszony válla fölött meglepetten visszatekint az ágy irányába.

A hideg szél gyorsan magával vitte az árnyakat a völgy mélyében fekvő templom felé és Plattner ekkor hirtelen megértette a fekete kar jelentőségét, amely átnyúlt válla fölött és megragadta zsákmányát. Nem mert -141- a háta mögé nézni, hogy meglássa az Árnyat a kar mögött. Kétségbeesett erőfeszítéssel, szemeit eltakarva, rohanni kezdett, de talán még húsz lépést sem tehetett, mikor megbotlott egy kőben és elesett. Előre bukott kezeire, az üveg pozdorjává zúzódott a földön és a zöld por abban a percben felrobbant. A következő pillanatban kábultan és számtalan sebből vérezve, ismét az iskola kertjében találta magát szemtől szemben ülve Lidgettel.

Ezzel Plattner története véget ért. Igyekeztem olyan sorrendben leírni a dolgokat, ahogyan Plattner mesélte nekem és gondosan óvakodtam attól, hogy bármit is változtassak akár annak stílusán, akár felépítésén, pedig könnyű lett volna a szenzáció kedvéért úgy beállítani a dolgot a haldokló ágyánál, mint valami összeesküvést, amelyben Plattner is szerepet játszott, de eltekintve attól, hogy egy egészen kivételes, de különben igaz történetbe csempésztem volna hamisításokat, az ilyen dolgok, véleményem szerint, csak rontottak volna azon a hatáson, amelyet ez a sötét világ a maga zöld világításával és az össze-vissza gomolygó Élők Őrzőivel az olvasóra tesz.

Hozzá kell tennem, hogy tényleg az iskola közelében egy házban bekövetkezett az a haláleset, amelyről Plattner beszélt történetében, és pedig pontosan abban a pillanatban, amikor Plattner visszatért a földre. Egy adótisztviselő halt meg és özvegye, aki jóval fiatalabb volt megboldogult uránál, a mult hónapban férjhezment egy környékbeli állatorvoshoz. Miután a történet, amelyet itt elmondottam, különböző formákban szájról szájra járt az egész faluban, az asszony fölhatalmazott arra, hogy nevét kiírjam, de kikötötte, hogy ő határozottan tagadja, hogy bármi is igaz volna Plattner elbeszéléséből, -142- ami megboldogult férje utolsó óráit illeti. Ő nem égetett el semmiféle végrendeletet – bár Plattner soha nem is vádolta ilyesmivel – és néhai férjének csak egy végrendelete volt, amelyet közvetlenül házasságkötésük után készített. Annyi bizonyos, hogy Plattner leírása a halottas szoba bútorzatáról teljesen pontos volt, ami egészen csodálatos, ha tekintetbe vesszük, hogy Plattner előzőleg soha nem járt a házban.

Még egy dolog van, amelyről idáig nem szóltam, de miután nem szeretném, ha babonás vagy túlságosan hiszékeny színben tünnék fel, most erre is felhívom az olvasók figyelmét. Plattner kilenc napi távolléte e világból kétségbevonhatatlan tény, de ez még nem bizonyítja egyben azt is, hogy elbeszélése is mindenben megfelel a valóságnak, mert könnyen lehetséges, hogy még e földi téren kívül is hallucinálnak az emberek.

Egyszer volt egy kis emberke, akinek az édesanyja gyönyörű öltözet ruhát varrt. Aranyból és zöldből szőtték az anyagát és olyan szép volt és olyan finom, hogy le se tudom írni. Gyönyörű narancsszínű csokor díszítette az álla alatt és a ruha gombjai ragyogtak, mint a csillagok. Módfelett örült az új ruhának és hallatlanul büszke volt rá, amikor pedig először állott a hosszú tükör elé új ruhájában, annyira meg volt lepve és annyira el volt ragadtatva, hogy alig tudott megválni a gyönyörű látványtól.

Mindig csak azt akarta viselni, hogy ismerje mindenki városszerte. Elképzelte titkon, mit szólnának az emberek, ha új ruhájában bejárja azokat a helyeket, ahol odáig megfordult, sőt elképzelte magát azokon a helyeken is, ahol sohasem járt még életében, de amikről mások meséltek neki és megpróbálta elképzelni, hogy mi volna, ha most felkerekedne és elmenne mindenüvé ragyogó, új ruhájában. Szeretett volna menten kirohanni benne a hosszú harmatos fűbe és a meleg napfényben fürdő rétekre.

De az édesanyja szigorúan megtiltotta neki. Elmagyarázta, hogy nagyon vigyáznia kell, mert soha többe az életben még csak megközelítően olyan szép ruhához nem fog jutni. Takarékoskodnia kell vele és csak -144- ritka, ünnepélyes alkalmakkor szabad viselnie. Ez a lakodalmi öltönye, mondotta az édesanyja, azzal fogta magát és a gyönyörű ragyogó gombokat selyempapirossal vonta be, nehogy elveszítsék csillogó fényüket. A manzsettákra és a ruha könyökére, ahol legkönnyebben szokott kikopni a szövet, kis védőket varrt fel, hogy semmi baj se érhesse a pompás öltönyt.

Fia kézzel-lábbal kapálódzott ez ellen és gyűlölte az egész dolgot, dehát mit tehetett volna? Végre is engedett anyja figyelmeztetéseinek és rábeszéléseinek: levetette gyönyörű, új öltönyét, gondosan összehajtogatta és elrakta a szekrénybe. Majdnem olyan volt, mint hogyha eltemette volna az új ruhát. Mindig csak arra gondolt, hogy milyen lenne, ha hordhatná az öltönyt és azon járt az esze, hogy talán eljön egyszer annak is a napja, valami fenséges alkalommal, amikor manzsetta és könyökvédők nélkül veheti fel és nem borítja selyempapir a gombokat sem.

Egyik éjjel, amikor szokása szerint erről álmodott, álmában leszedte a selyempapírt az egyik gombról és úgy találta, mintha a gomb már nem volna olyan fényes, mint amikor édesanyja becsavarta a selyempapirosba és ez még álmában is egészen kétségbeejtette. Elkezdte fényesíteni a szegény, megvakult gombot. Eszeveszetten fényesítette, de a gomb – ha ugyan ez még lehetséges volt – nem hogy nem lett ragyogóbb, hanem még jobban megfakult. Felébredt és sokáig nyugtalanul hánykolódott ágyában. Egyre csak az elhalványodott gombon járt az esze és azon tépelődött, vajjon mi volna, ha a Nagy Alkalommal (bármi legyen is az), az egyik gomb nem lenne olyan ragyogó, mint újkorában. Napokon keresztül nem tudott másra gondolni és egyre csak ezt az eshetőséget forgatta agyában. Amikor édesanyja -145- legközelebb megengedte, hogy felvegye öltönyét, alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy legalább egy kicsit megkaparja a selyempapirost, vajjon a gombok még mindig olyan fényesek-e, mint azelőtt?

Álmatagon ment végig a hosszú fasoron, amely a templomhoz vezetett. Keményen küzdött a lelkében ébredt vad elhatározással. Mert tudni kell, hogy édesanyja ismételt, gondos figyelmeztetése után nagynéha megengedte, hogy az olyan vasárnapokon, amikor nem fenyegetett eső, nem fújt a szél, és egyáltalán semmi baj nem érhette az öltönyt, megengedte, hogy abban menjen a templomba, de persze a gombokról nem volt szabad levennie a selyempapirost és a védők is helyükön maradtak. Ha túlerős volt a napfény, napernyőt kellett hordania, hogy megvédje az öltönyt a kifakulástól, az ilyen kirándulások után pedig gondosan kikefélte a ruhát, szépen összehajtogatta, ahogyan anyja tanította és eltemette ismét a következő alkalomig.

Az édesanyja által emelt korlátokat nem szegte meg soha és engedelmeskedett a szigorú parancsoknak mindaddig, míg egy különös éjszakán fel nem ébredt és nem látta meg a holdfényben fürdő kertet. Úgy rémlett neki, hogy a holdfény nem közönséges holdfény és az éjszaka sem közönséges éjszaka. Egyideig bódultan bámult ki az ablakon, folyton visszatérő témáját forgatva agyában. Gondolat gondolatot követett, míg végre is egyszerre teljesen ébren felült ágyában. Szíve vadul vert a torkában és hideg borzongás futott végig a hátán. Végre elhatározásra jutott. Tudta, hogy most úgy fogja hordani gyönyörű öltönyét, ahogy azt hordani szokták. Semmi kétsége nem volt a dologban. Félt, rettenetesen -146- félt, de egyben boldog is volt – határtalanul boldog.

Kiugrott ágyából, egy percig megállott az ablaknál és kinézett a holdfényben fürdő kertre. A levegő tele volt tücsökcirpeléssel és a bogarak zümmögésével. Végtelenül halkan, lábujjhegyen odasettenkedett a sötét ruhaszekrényhez, ahol gyönyörű öltönye gondosan összehajtogatva várt a feltámadásra. Nagy elővigyázattal, nehogy valakit felébresszen az alvó házban, egyenként szedte ki a ruhát, azután gyengéden, de mégis heves vággyal letépte a selyempapír-takarót és a manzsetta- és könyökvédőket, míg végre ott volt előtte a gyönyörű öltözet, olyan kifogástalan állapotban, amilyen akkor volt, amikor először látta édesanyja kezében – hosszú-hosszú idő előtt. Gombjai nem vakultak meg, szövete nem fakult el, az emberke boldogan könnyezett, amikor nesztelen sietséggel beléje bújt. És azután visszament halkan és vigyázva az ablakhoz, amely a kertre nézett és pillanatra megállott a holdvilágban. A holdfény megtörött a csillogó gombokon. Azután kinyitotta az ablakot és óvatosan kimászott a kertbe. Ott állott édesanyja háza előtt, amely majdnem olyan egyszerű volt, mint nappal, csak a fák sötét árnyéka borított fekete csipkefátylat a fehér falakra.

A holdsütötte kert azonban már egészen más volt, mint az a kert, amelyben nappal szokott járni. Minden virág vagy vakítóan fehér volt, vagy vörösen fekete, a levegő teli volt apró tücskök gyámoltalan zenéjével, a fák láthatatlan rejtekeiben pedig pacsirták daloltak.

Nem volt semmi sem sötét az egész világon, csak meleg, titokzatos árnyékok borultak egyes tárgyakra. A fák leveleit és a fűszálak széleit a harmat gyönyörű ékkövei diszítették, az éjszaka melegebb volt, mint bármely -147- éjszaka azelőtt és a mennybolt valami csoda folytán egyszerre messzebb is és közelebb is volt, mint odáig. A sötétkék égbolton ott ragyogott az elefántcsontszínű hold, mint a világ uralkodója, a csillagok pedig tündökölve ragyogtak.

A kis emberke mégsem kiabált és még csak nem is énekelt örömében. Egyideig csak álldogált, mintha villám sujtotta volna, azután furcsa kis felkiáltásra fakadt, kitárta karjait és elkezdett futni, mintha át akarná ölelni az egész nagy-nagy világot. Ügyet sem vetett a szépen kicirkalmazott utakra, hanem torony irányában szaladt a kerten keresztül, átvágott a virágágyakon, a nedves, magasranőtt, illatos növényeken, míg végre elérkezett a nagy sövényhez, de ő ezen is keresztültörte magát és bár a tüskék véresre karcolták és össze-vissza hasogatták gyönyörű öltönyét, ő mindezzel nem törődött, mert tudta, hogy hordhatja a ruhát, amire már annyira vágyott.

– Boldog vagyok, hogy fölvettem a ruhát – kiáltotta hangosan a világba. – Örülök, hogy az új ruhámban vagyok.

A sövény túlsó oldalán a kacsaúsztató terült el vagy legalább is az, ami nappal kacsaúsztató szokott lenni. De éjszakára a kacsaúsztató gyönyörű koronggá változott, és a kis emberke belevetette magát a vízbe, amely először csak térdig ért, de azután elborította már a vállait is, úgy hogy elkezdett úszni a gyönyörű, ragyogó hullámokat csapdosva karjaival. Így került át a túlsó partra és úgy rémlett neki, mintha nem a kacsaúsztató piszkos vizén, hanem színtiszta ezüstön haladt volna keresztül és az most kövér cseppekben pereg alá ruhájáról. Továbbhaladt a mezőn és lélegzete is elakadt, amikor boldogan megérkezett az országútra. -148-

– Boldog vagyok, – mondotta – módfelett boldog, hogy olyan ruhában vagyok, amely méltó erre az alkalomra.

Az országút nyílegyenesen rohant az égbolt sötétkék búrája alatt, az út fehér volt és ragyogott a holdsütésben és ő csak rohant előre, hol nagyokat ugorva, hol kényelmesen sétálva, gyönyörű öltönyében, melyet édesanyja fáradhatatlan, szerető kezekkel varrt számára. Az országút teli volt porral, de ő ezt észre sem vette és amint ment a maga útján, egy óriási éjjeli pille zümmögte körül nedvesen-ragyogó, siető alakját. Először észre sem vette a pillét, de azután boldogan integetett neki és szinte táncra perdült vele, amint a pille feje körül köröket irt le.

– Puha pillém! – kiáltott fel – drága pillém! És te, gyönyörű éjszaka! Mit szólsz hozzá, drága pille, milyen gyönyörű ruhám van? Olyan szép, mint szárnyaid hímpora és az ég és föld ezüstje!

És a pille egyre közelébb vonta köreit feje körül, közelébb, egyre közelébb, míg végül is bársonyos szárnyaival megsímogatta ajakát…

Másnap reggel holtan találták: nyakátszegve feküdt a kőbánya fenekén. Gyönyörű öltönye éppen csak egy kicsit lett véres és nem piszkította be ruháját a kacsaúsztató piszkos vize sem. Arca olyan boldogságot árult el, hogy ha láttad volna, valóban elhinnéd, hogy boldogan halt meg, nem tévesztve össze a tiszta és csillogó ezüstöt a kacsaúsztató piszkos vizével. -149-

Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától, száz mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador legelvadultabb havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet egy irtózatos kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az Andesekben a Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a völgy legalább annyira nyitva állott az emberiség előtt, hogy gyalogosan, irtózatos szakadékokon és jeges lejtőkön át meg lehetett közelíteni és valóban jöttek is emberek: egy-két perui félvér-család, akik a spanyol zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor váratlanul kitört a Mindobamba, ez az állandóan füstfelhőbe burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap és tizenhét éjszaka honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt és a víz úszó halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket. A Csendes-óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak, az öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.

A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában történetesen a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld hatalmas megmozdulása elvágta őt családjától és kis gyermekétől, barátaitól és birtokától, akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét visszatér -150- közéjük. Az ő szájából értesült azután a világ arról, hogy az Auraca leomlott meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből hamarosan legenda szövődött, amely még ma is él a Cordillerák hosszú hegyláncának lakói között. Elmondotta, hogy a völgyben megvan minden, amire csak az ember szíve vágyik: bőségesen folyó édesvízű patakok, gazdagon termő fekete föld, óriás gyümölcsöket hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó fenyőrengetegek. Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se hullott hó, a gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták vízzel a termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a völgyben és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden jó ellensúlyozására.

Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a gyerekek, akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén elvesztették szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett mindenáron találni a különös betegség leküzdésére és abban az időben, amikor még az emberek nem ismerték a bacillusokat és a fertőzést, hanem csupán a hitben találtak bizodalmat, azt hitték, hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a vakság szörnyű átka, mert nem él pap közöttük és nem áll templom s oltár Isten tiszteletére. Ezért indult el a vándor a völgyből azzal az elhatározással, hogy oltárt visz magával visszatértében – egy csinos, olcsó, mindenképpen kielégítő oltárt –, amelyet azután a betegség leküzdésére haladéktalanul felállítanának. Ereklyéket is akart magával hozni és más ehhez hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében -151- ezüst rudakat vitt magával ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói örömmel adták össze pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a szent segítséget betegségük ellen.

Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította, cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű, figyelő pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem, mekkora volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan ereklyékkel dúsan megrakodva vissza akart térni családjához és barátaihoz és áthághatatlan sziklafallal találta magát szemközt ott, ahol még nem is olyan régen könnyen járható ösvény nyilott. Balszerencséjének további részleteiről nincsen tudomásom, csak szomorú halálának körülményeiről tudok még ezenkívül. Rosszul elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és a legenda már vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a külvilágtól elzárva élnek.

És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a betegség tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul láttak, a gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a világosságot a sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották meg születésükkor sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt a hófödte hegyekkel övezett medencében amelyben nem voltak rosszindulatú rovarok és nem voltak vadállatok, csak szelíd és könnyen idomítható lámák, amelyek a telepesekkel együtt jöttek a békés völgybe. A vakság fokozatosan köszöntött be: alig vették észre a völgy lakói a látás hiányát és akik még valamennyire is láttak, világtalan gyerekeiket keresztül-kasul vezetgették a völgyben, így azután, amikor végleg -152- beköszöntött a teljes sötétség, a kis törzs tovább élhetett.

Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a tűzre, amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor letelepedtek a völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-olvasni is alig tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és csupán a régi Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták magukkal tarsolyukban.

Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek. Hagyományaik a nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg végre mítosz lett belőlük, melyet szájról-szájra adtak az apák fiaiknak. A látástól eltekintve minden tekintetben erős emberek voltak és egy szép napon az átöröklés szigorú szabályai szerint egy anya olyan gyereket szült, aki később vezérévé vált az egész törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen beszélő embert egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs műveltebb és okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más törzse, hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági problémájukat.

Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció lakta a völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy ereklyékkel megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös játéka folytán megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.

Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és világot látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és vállalkozó szellemű ember volt, -153- akit egy csoport angol kiránduló magával vitt a hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci vezető közül az egyik megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet, megmászták a másikat, míg végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az Andesek Matterhornjához, ahol azután a perui vezető végleg elveszett a nagyvilág számára. A baleset történetét százszor is megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb közülük. Ő elmondja, hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte merőlegesen emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn egy nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy Nunez eltünt közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét kiabáltak és fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltötték.

Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai. Kizártnak látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé zuhant, a hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas meredélyre érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas hótorlaszhoz érkezett. Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas szakadék széléig lehetett követni, azon alul azután minden nyom eltünt. Messze, egészen messze, majdnem egészen lent a völgyben a turisták fákat láttak egy szűk, minden oldalról körülzárt völgyben: a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták, hogy ez az elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi különbséget e között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség elvette kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború, Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt. -154-

A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel lejebb hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában Nunez keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte lejtőn száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.

Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a másikon Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette eszméletét, de egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban. Végre aztán enyhébb lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt Nunez síkságra érkezett, csak éppen a magával rántott hótömegek egészen eltemették. A hó mentette meg Nunez életét és amikor lassanként magához tért, az első pillanatban azt hitte, hogy betegen ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra, hogy tulajdonképen mi is történt vele, mire a hegylakók biztos ösztönével hozzáfogott ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent eltemető hótömegen.

A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre megpillantania maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét eszméletlenül, míg aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy hol is lehet és mi történt vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy gombjai zuhanásában leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a zsebéből és elvesztette a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg az álla alatt. Lassankint eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket akart hozni sátra falának rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.

Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a meredélyen. Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy milyen rettenetes zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul meredeztek az ég felé és a lassan előbujó -155- hold furcsa fénye vonta be valószinütlen, ezüstös fénnyel a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs lepte meg és ismét elvesztette eszméletét…

Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik. Lejebb, a hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el. Nagynehezen talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn. Amikor megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak partján lerogyott, hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.

Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad meredély szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket, keletről nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy másik szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén járhatatlannak tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó szemével hamarosan megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.

Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek mélyén most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa kőházat. Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene haladnia, majd árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és barátságosabban integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban végre megérkezett a síkságra. Merev volt minden tagja s a fáradtságtól alig tudott járni. Leült egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát a patak jéghideg vizével, egy hajtásra kiitta és hosszú ideig pihent, mielőtt továbbindult volna a házak felé.

A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább tartózkodott a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak találta az egész tájat. Legnagyobb -156- része sötétzöld mező volt, melyet szebbnél-szebb virágok tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni, hogy különös gonddal öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből épített csatorna kerülte meg, melyből kis erek ágazták be az egész síkságot. A hegyoldalakon lámák legelésztek és helyenként jászlak állottak, melyeken élelem állott készen számukra.

A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak össze és a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez különös, városi jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak még jobban kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel raktak ki. Minden kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés futott végig szabályos egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán nem hasonlítottak a hegyi falvak megszokott, rendetlen összevisszaságban épített kunyhóihoz; a központi út két oldalán megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban állottak. Imitt-amott ajtók szakították meg a házak tarkára festett homlokzatait, de egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan tarkabarkaságban rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke volt, hol zöld, hol meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva összevisszaságnak a láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.

– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett, mint egy vakondok.

Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz és a csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott a mezőn heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni álmukat aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében, gyerekek szunyókáltak. Egészen a közelében három embert -157- látott egy kis ösvényen haladni, vállukon mezei munkához való szerszámokkal. Lámagyapjuból készült ruhát viseltek, cipőik és öveik bőrből készültek. Fejükön posztósapkát hordtak, melynek ellenzői nyakukra és fülükre hullottak.

Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak, mint az olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami olyan biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez egyetlen pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely mögé elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész völgy visszhangzott tőle.

A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha körülnéztek volna. Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul integetett feléjük. Ők azonban úgy látszik minden integetése dacára sem vették észre, majd egy idő mulva messze jobbra a hegyek felé fordulva, ők is kiabálni kezdtek, mintha válaszolnának az előbb elhangzott kiáltásra. Nunez megint integetni kezdett és amikor gesztikulálása megint hiábavalónak bizonyult, megint eszébe ötlött a „vak“ szó.

Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy mind a három férfi vak.

Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett rajta erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje, hanem csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul hangzó lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett állottak, mint az olyan emberek, akik -158- meg vannak ijedve és Nunez látta, hogy szempilláik be vannak húnyva, szemgödreik mélyen beestek, mintha a szemgolyók egészen eltüntek volna alóluk.

Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető spanyol nyelven megszólalt:

– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami szellem, amely a sziklák közül ereszkedett alá.

Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép be az életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az elveszett völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban egyre csak a régi közmondás járt:

„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok országában az egyszemű a király“.

Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben szemlélődött.

– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az országból, ahol az emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember lakik és be sem lehet látni a várost.

Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más hímzés volt.

Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.

– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta karjánál fogva. -159-

Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül, hogy egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem végeztek vizsgálatukkal.

– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit kezdték tapogatni.

Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó szempilláival. Újból és újból végigtapogatták.

– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a többiek Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen durva a haja! Akárcsak a láma szőre!

– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték – szólt Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival Nunez borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!

– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva szövetéhez ért.

– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira fekszik a tengertől.

– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is képesek embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a rothadás…

– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, -160- különben a gyerekek megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!

Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a házak felé vezette Nunezt.

– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro lábában.

– Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak ember. – Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek kézenfogva.

– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve vezették a falu felé.

Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha eljön az ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!

Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út közepén csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és türelmét jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének lakóival, mint ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb érkeztek a faluhoz, az folyton nagyobbnak látszott, a tarka összevisszasággal mázolt falak egyre furcsábbnak tüntek föl és egy csoport gyerek, ember és asszony (az asszonyok és a lányok, ahogy ezt tetszéssel állapította meg, nagyon csinosak voltak, ha az ember eltekintett csukott szemeiktől és mélyen besüllyedt szemgolyóiktól) menten körülfogta és végigtapogatta puha, érzékeny kezeivel, körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden szavát. Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni hozzá és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük mellett. Három -161- vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak tulajdonosai volnának és egyre csak azt hajtogatták:

– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. – Hallottátok, hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása egyáltalán nem alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd küszöbére.

– Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.

– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a tömegből.

– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd elesett, míg idevezettük.

Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába, melynek csak a tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben levő kályha. A tömeg betódult utána és ettől kezdve egyetlen fénysugár sem hatolt be a vaksötétbe. Mielőtt Nunez még feleszmélhetett volna, egy ülő férfi lábaiban megbotlott és végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta karjait és így estében valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások hallatszottak és pillanat alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül hiába próbálta magát kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és erre Nunez hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült a földön.

– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a koromsötétben nem látok semmit. -162-

Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan emberek gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel mondani. Végül is Correa szólalt meg elsőnek:

– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és értelmetlen szavakat kever beszédébe.

Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette meg szavaikat.

– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé ellenetek harcolni.

Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez megpróbálta elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe. Próbált beszélni a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás ezer más csodájáról az öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének örök éjszakájában élték le egész életüket. Sehogy sem értette, miért tartják értelmetlennek elbeszélését.

Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta világtalannak születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a borzalmas kataklizma elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással összefüggő dolognak még a neve is elenyészett közöttük és a külvilágról szóló történetek elhalványodtak emlékezetükben. Megszünt minden kapcsolatuk azzal a világgal, amely a sziklás lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének fiai közül kikerülő nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét is kiverték társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb magyarázatokkal pótolják.

Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett -163- abban, hogy megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így, miután hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek, akik elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és zavaros meséjét egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé megzavarodva –, belenyugodott abba, hogy tanításaikat végighallgassa.

A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia és mi a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze csak az ő kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először üres katlan volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen lények jelentek meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a tapintás isteni adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda, akiknek már kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek, végül pedig az angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet csak hallani, de akiket nem sikerült még senkinek sem végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg legjobban és eleinte sehogyan sem értette az angyalokról szóló elbeszélést, míg végül is rájött, hogy a vakok az angyalok alatt bizonyosan a madarakat értik.

Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a hideg és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az éjjelt jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a melegben aludni és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem érkezett volna meg történetesen éppen a meleg időszak első órájában, már az egész falu nyugovóra tért volna.

Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a tökéletességnek arra a fokára, -164- amelyen a völgy lakói állanak. Végül azzal bocsátotta el az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a nappalt hívták éjszakának –, már nagyon előrehaladt és így ideje, hogy valamennyien nyugovóra térjenek. Atyai gondossággal megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan kell aludni, mire Nunez megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még enni kért.

Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig elvezették egy távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és megmutatták neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami alatt az estét kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem aludt el egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és közben egyre a vele történt csodálatos események forogtak fejében. Időről időre fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.

– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki az érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem őket. Lássuk csak… Lássuk csak…

Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a Vakok Völgyében elérkezett a munka ideje.

Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most a lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb látványának tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen szépségeiről lassan a félhomályba boruló falu felé vándorolt és hirtelen annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy térdre borulva adott szíve mélyéből hálát Istennek a látás nagyszerű adományáért.

Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy megmutassa ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű adománya Istennek. Keresni fogják, de nem találják meg.

Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak. Megdöbbenve állott meg.

– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a vak ember. – Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem hallod az utat, amin jársz?

– Olyan szó nincs, hogy látom, – szólalt meg a vak ember rövid habozás után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim hangját.

– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az egyszemű a király?“

Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna inkognitóját.

Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott, szépen megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan elsajátította a Vakok Völgyének szokásait.

Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta, így elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.

A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, de nem erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük untig elegendő volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik is, nagyon szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy megvolt közöttük, mint odaát a hegyeken túl.

Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket megkönnyíthette. A völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak kivétel nélkül egyugyanazon szög alatt találkoztak és mindegyiket más-más jel különböztette meg a másiktól. Az utak és mezők minden egyenetlenségét régen elsimították már és minden tárgy az ő különös igényeikhez alkalmazkodott.

Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven lépésről meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember szívének a verését is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az ásóval és kapával pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más. Szaglásuk egészen rendkívüli volt. Az embereket szaguk után megismerték, mint a vadászkutyák, szelíd lámáikat -167- pedig, amelyek a sziklák között éltek és a körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért jártak le, úgy kezelték, mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.

– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti nem értetek!

Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje fordított fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle telhetőt megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás. Hallgatói között állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a szemhéjai nem voltak olyan vörösek és beesettek, mint a többieké, úgyhogy szinte azt lehetett hinni, hogy csak behúnyva tartja szemeit.

Beszélt a látás gyönyöreiről, a hegyek hókoronázta ormairól, a csillagokról és a napkeltéről, de hallgatói csak mulattak rajta. Fölvilágosították Nunezt, hogy egyáltalán nincsenek hegyek és hogy a világ a szakadék szélén végződik. Onnan emelkedik az az óriási tető, ahonnan a harmat és a dér hull alá, amikor pedig Nunez erre kijelentette, hogy a világnak nincsen vége a szakadék szélén és hogy onnan semmiféle tető nem emelkedik a völgy fölé, egyszerűen bomlasztó tanításoknak bélyegezték ezeket az állitásokat. Nunez látta, hogy megdöbbentette őket és föladta a reményt, hogy fölvilágosítsa a vakok népét a dolgok igazi állásáról. -168-

Egy szép reggel látta, amint Pedro a tizenhetediknek nevezett uton a házak felé közeledik, de még a vakok hallásának és szaglásának határain túl jár.

Egy öreg ember megjegyezte, hogy Pedronak semmi dolga nincsen a tizenhetedik uton és abban a pillanatban, mintha csak meg akarta volna erősíteni az öreg szavait, Pedro sarkon fordult és átvágott a tizedik útra, amely visszavezette a körfalhoz. Persze a vakok elkezdték csúfolni, amikor Pedro nem érkezett meg és amikor Nunez később a többiek előtt megkérdezte Pedrotól, hogy járt-e a tizenhetedik uton, az egyszerűen letagadta a dolgot és attól kezdve Nunez ellenségévé vált.

Első kísérletének csúfos kudarca után nem adta fel rögtön a harcot, hanem rávette az embereket, hogy vezessék el jó messze a falutól, ott, ahol a szántóföldek végződnek és a körfal kezdődik. Kijelentette, hogy olyan távolságból is el tud mindent mondani, ami a faluban történik, pedig nincsen olyan éles fül, amelynek hallása olyan távolságból is meg tudná különböztetni a hangokat. Az emberek járás-kelését valóban meg is tudta figyelni, de azokat a dolgokat, amelyek ezeknek az embereknek a szemében valóban meglepőek lettek volna, mégsem láthatta, mert azok az ablaktalan házak belsejében folytak le.

Csak ezután az ismételt kudarc után határozta el magát Nunez arra, hogy most már erőszakhoz folyamodik. Arra gondolt, hogy felkap egy ásót és hirtelen leteríti egyiküket-másikukat vele, hogy szemtől-szembe való küzdelemben bizonyítsa be előttük a látás előnyeit. Elhatározásában -169- el is jutott odáig, hogy felkapott egy ásót, de ekkor új tapasztalatra ébredt: érezte, hogy nem képes hidegvérrel leütni egy vak embert.

A már felragadott ásó megállott kezében és ekkor látta, hogy a körülötte álló vakok valamennyien tudatában vannak annak, hogy felragadta az ásót. Feszülten figyelve állottak körülötte, feléje fordítva füleiket, várakozva, hogy mi fog történni.

– Tedd le azt az ásót, – szólalt meg az egyik és reménytelen kétségbeesés vett Nunezen erőt.

Mégis meggondolta magát. Széttaszította a közelében állókat, kiugrott a körből és elrohant a mezők irányába.

Felfelé haladt a hegyek felé, majd egyszerre leült az út mentén. A harcot megelőző elfogódottság vett rajta erőt, de ez már-már teljes reménytelenségbe ment át nála. Kezdett rájönni, hogy még harcolni sem lehet olyan emberekkel, akik egészen más gondolatvilágban élnek, mint ő. Messze lent, a faluban közben megindult egy sereg ember ásóval-kapával felfegyverkezve. Hosszú, szétszórt vonalban közeledtek feléje a számtalan utat mind elállva. Lassan közeledtek, egyre beszélgetve egymással és a kordon minduntalan megállott, hogy szimatoljon a levegőben és hallgatózzék.

Mikor ez először történt meg, Nunez csak nevetett rajta. De később már elfelejtett nevetni.

Egyikük ráakadt nyomára a letaposott fűben és négykézláb tapogatózva elindult rajta.

Öt percig figyelte a kordon lassú közeledését s ekkor bizonytalan cselekvési vágya egyszerre lázas izgalommá fokozódott. Felállt, egy-két lépést közeledett a körfalhoz, majd megfordult és visszafelé indult. A vakok ekkorra már alig pár lépésnyire állottak tőle. -170-

Visszanézett a magas és megmászhatatlan körfalra, melyet számtalan apró ajtó szakított meg, majd szembefordult az üldözők egyre közeledő vonalával. Az első raj mögött újabb és újabb csoportok fejlődtek fel ásóval, kapával, vasvillával kezeikben.

– Nekik megyek, ha hozzám nyúlnak! – fogadkozott magában. – Istenemre, nekik megyek.

– Nézzétek! – szólt most hangosan üldözőihez. – Azt fogok csinálni ebben a völgyben, amit akarok. Halljátok? Azt fogok csinálni, amit akarok és oda megyek, ahová akarok!

Gyorsan közeledtek feléje és az egész jelenetnek olyan színezete volt, mintha szembekötősdit játszanának és csak egyetlen ember látna a játszók közül.

Mire Nunez föleszmélt, már félköralakban körül is fogták a vakok. Érezte, hogy határozottnak és erélyesnek kell lennie.

– Nem értitek? – kiáltott rájuk előtte erősnek és határozottnak tetsző hangon, amely azonban már a -171- mondat közepén megtörött. – Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!

Ez az utolsó parancs a maga hallatlan polgáriasságában olyan groteszk volt, hogy Nunezt elöntötte a düh.

– Bántani foglak! – kiáltotta haragtól remegő hangon. – Istenemre, bántani foglak! Hagyjatok békén!

Futni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, hova is fut. Futott a legközelebbi vak ember elől, mert borzadt tőle. Megállott, majd még gyorsabban kezdett rohanni, hogy kiszabaduljon az egyre jobban körülzáródó gyűrűből. Arrafelé futott, amerre a legnagyobb volt a rés az üldözők láncán, de a kétoldalt álló vakok meghallották léptei zaját és rohanva állták el útját. Nunez előreugrott, látta, hogy feltétlenül elfogják, ha nem csinál semmit és abban a pillanatban lesújtott az ásó. Érezte, amint a kemény acél hangosan csattan a puha húson és a következő pillanatban hangos jajkiáltással terült el a vak ember a fűben.

Áttörte az üldözők láncát! Egészen közel volt a faluvégi házakhoz, melyekből csak úgy rajzottak elő az ásót, kapát forgató vak emberek.

Éppen idején hallotta meg, hogy háta mögött rohanva közeledik feléje egy magas férfi. Egészen elvesztette a fejét és egy lépésről feléje dobta ásóját, majd sarkon fordult és elrohant az ellenkező irányba. Ott is szembe találta magát egy vak emberrel, akit hangos kiáltással lökött fel.

Pánik fogta el. Vadul szaladgált össze-vissza, lökdösődve ott is, ahol nem volt arra szükség és miután félelmében folyton jobbra-balra forgatta fejét, minduntalan csetlett-botlott. Egyszer el is esett és a vakok tüstént észreveték, hogy mi történt vele. Messze, távol a -172- körfalon az egyik kis ajtó nyitva állott és mintha csak mennyei üdvösség várna ott rá, Nunez vad iramban arra felé rohant. Ügyet sem vetett többé üldözőire mindaddig, míg el nem érte az ajtót és keresztül nem haladt a csatornán átvezető hídon. Még ekkor sem állt meg, hanem még egy darabon tovább rohant a sziklák között egy békésen legelésző láma nagy meglepetésére.

A falakon kívül maradt két napon és két éjszakán át. étlen-szomjan és egyre csak a történteken járt az esze. Tépelődései közben minduntalan visszatért agyába az ostoba közmondás:

Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná a vakokat harcban, küzdelemben leigázni és lassanként rájött, hogy erre semmi lehetőség nincsen. Nem volt fegyvere és most már nem is szerezhetett magának többé.

A civilizáció mételye elérte Nunezt még az Andesek vad hegyláncai között is és nem tudta elszánni magát arra, hogy orvul legyilkoljon egy vak embert.

Persze, ha ezt meg tudná tenni, akkor könnyen rájuk tudná kényszeríteni akaratát, azzal a fenyegetéssel, hogy lassan-lassan valamennyiüket orvul legyilkolja.

Megpróbált élelmet keresni a magas fenyőfák között és megpróbált hajlékot találni a hideg éjszakára, sőt megpróbálkozott azzal is, – bár eleve kevés reménnyel – hogy megfogjon egy lámát, hogy azután leölje – talán úgy, hogy egy nagy kővel addig kalapálja, míg nem végez vele – és így talán végül is élelemhez jusson. De a lámák elejétől fogva gyanakodtak és nagy, barna, bizalmatlan szemeket meregettek rá, -173- amikor pedig közeledett feléjük, egyszerűen elvágtattak előle. Félelem fogta el a második napon és a hideg is kirázta éjszaka. Végül is leereszkedett a körfalhoz és megpróbált békét kötni a vakokkal. A patak medrében haladt lefelé, egyre kiabálva, míg végre is két vak ember kijött a kapun és szóba állott vele.

Azután akaratlanul is könnyekre fakadt, mert nagyon beteg és gyenge volt és ezt a vakok kedvező jelnek vették.

– Körülbelül száz ember magasságban a világot sziklatető fedi… amely nagyon… nagyon… sima… – felelte Nunez megadással.

Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de ezek a vakok nagyon türelmes emberek voltak. Lázadását csak gyengeelméjűsége újabb jelének vették és miután megostorozták, a legegyszerűbb és a legnehezebb munkát jelölték ki a számára. Nunez látta, hogy nem tud másképen megélni, így engedelmesen megtett mindent, amit mondtak neki.

Néhány napig betegen feküdt és a vakok nagyon gyengéden ápolták. Ez könnyebbé tette számára az engedelmességet. Ezzel szemben viszont a vakok ragaszkodtak -174- ahhoz, hogy sötétben feküdjön és ez nagy szenvedés volt.

Vak filozófusok jöttek betegágyához és magyarázták, milyen gonosz is a gondolkodása és olyan meggyőződéssel magyarázták a sziklatetőt, amely kozmikus fazekukat beborítja, hogy már-már Nunez is kételkedni kezdett abban, vajjon nem hallucináció-e, hogy mindezideig nem látta még a sziklatetőt maga fölött?

Így vált Nunez a Vakok Völgyé-nek polgárává és a vakok megszüntek előtte egyszerű tömegnek lenni: ismerte már őket egyenként, összebarátkozott velük és a hegyeken túl elterülő világ mind távolabbinak és valószínűtlenebbnek tetszett előtte. Ott volt Yacob, a tanítómestere, aki nagyon kedves volt, semmi nem hozta ki sodrából, ott volt Pedro, Yacob unokaöccse és ott volt végül Medina-saroté, Yacob legfiatalabb leánya.

Medina-sarotét kevésre tartották a Vakok Völgyében, mert arca tiszta metszésű volt és hiányzott róla az a jellemző símaság, amely a vakok előtt a női szépség ideálja, de Nunez rögtön gyönyörűnek látta, később pedig őt tartotta a világ legszebb teremtésének. Lehunyt szemhéjai nem voltak vörösek és nem voltak beesettek, mint a völgy többi lakóié, hanem egészen úgy festettek, mint hogyha bármelyik pillanatban kinyilnálnak. Medina-saroténak hosszú szempillái voltak, amit a Vakok Völgyében csúfnak tartottak és hangja is erősebb volt, mint a többié, így azután a finom hallású vakok nem szívesen tűrték beszédét. Így történt azután, hogy nem volt udvarlója.

Volt idő, amikor Nunez arra gondolt, hogy ha el tudná nyerni kezét, még arra is képes volna, hogy egész életét a Vakok Völgyében élje le. -175-

Állandóan szemmel kísérte és kereste az alkalmat, hogy apró szolgálatokat tehessen neki. Végül is csendes udvarlása eredménnyel kezdett kecsegtetni Medina-saroté elkezdett érdeklődni utána. Az egyik pihenőnap estéjén egymás mellett ültek a csillagok enyhe fénye mellett és édes zene hangzott a távolból. Nunez keze találkozott a lányéval és Nunez meg merte szorítani Medina-saroté balját. A leány végtelenül gyengéden viszonozta a szorítást. Egy szép napon, amikor a sötétben vacsorához ültek, Nunez érezte, hogy a leány keze keresve nyúl az övé után. A tűz éppen akkor lobbant fel egy pillanatra és Nunezt valósággal elbűvölte a leány arcának végtelen bája.

Egy szép éjjelen véletlenül rábukkant, amikor a nyári holdvilág által megvilágított kis udvarban rokkáját pörgette. A holdfény titokzatos ezüst fénnyel sugározta be. Nunez lábaihoz ült és elmondotta, hogy szereti és hogy milyen gyönyörűnek találja. A szerelmes hangján szólott és szavai majdnem áhitatosak voltak. Medinasarotéhoz még senki sem közeledett odáig szerelemmel. Nem adott végleges választ, de szavaiból félreérthetetlenül kiviláglott, hogy Nunez udvarlása tetszik neki.

Ettől fogva Nunez mindig fölkereste, valahányszor alkalma nyílott rá. A Vakok Völgye lett a világa és a világ, amely a hegyeken kívül terült el, ahol az emberek napfényben élnek, már csak mint tündérmese maradt meg az emlékezetében, amely legfeljebb csak arra jó, hogy Medina-saroténak meséljen róla. Nagyon tartózkodóan és félénken, a látás ezer csodájáról mesélt neki.

A látás a legköltőibb kitalálásnak tetszett a leány szemében, így Nunez leírását a csillagos égboltról, a hófödte hegyekről, sőt saját völgye holdsütötte szépségeiről -176- is csupán – szerinte vétkes – türelemmel hallgatta. Nem hitte Nunez egyetlen szavát sem és félig értette meg csak, mit is akar vele elhitetni. Mégis el volt ragadtatva beszédétől, úgyhogy Nunez azt hitte, hogy Medina-saroté mindenben megérti őt.

Szerelme lassan elvesztette az áhitat jellegét és Nunez egyre több bátorságot merített. Váratlanul kijelentette, hogy elmegy a leány apjához, Yacobhoz és megkéri Medina-saroté kezét, de a leány aggodalmaskodott és lebeszélte róla.

Medina-saroté egyik nővére volt aztán az első, aki elmondotta apjának, hogy Medina-saroté szereti Nunezt.

Elejétől fogva a legnagyobb ellenzésre talált Nunez és Medina-saroté házasságának terve. Nem annyira amiatt, mintha a leányról túlságosan jó véleménnyel lettek volna, hanem mert Nunezt féleszű, tökéletlen lénynek tartották, aki nem üti meg az emberrel szemben felállított mérték legalacsonyabbját sem. A leány hugai elkeseredetten ellenezték a házasságot, mert szerintük az szégyent hozna az egész családra és az öreg Yacob, aki valami különös módon ugyan szerette ügyetlen, de engedelmeskedő munkását, egyszerűen a fejét rázta a gondolatra és kijelentette, hogy az lehetetlen. A fiatalemberek valamennyien dühösek voltak már annak a gondolatára is, hogy Nunez elvegye a leányt, mert ez szerintük az egész fajt megfosztaná tisztaságától és egyikük annyira ment dühében, hogy megütötte Nunezt.

Nunez visszavágott és ekkor érezte először azóta, hogy a Vakok Völgyébe jutott, a látás nagy előnyeit. A verekedés után már senki sem emelt rá többé kezet, de azért a házasságot mégis lehetetlennek tartották.

Az öreg Yacob legjobban legfiatalabb leányát szerette -177- és elszomorodott, amikor Medina-saroté vállán elsírta bánatát.

– Tudod, drágám, Nunez gyengeelméjű. Folytonosan értelmetlenségeket hajtogat és semmit sem végez rendesen.

Tudom – sírt tovább Medina-saroté – de Nunez azóta sokat javult és még egyre javul. Drága atyám, Nunez erősebb és kedvesebb, mint bármely más férfi a földön. Aztán meg szeret engem atyám és én szeretem őt.

Az öreg egészen kétségbeesett, amikor látta, hogy leánya vigasztalhatatlan, amellett pedig – s ez volt a legkétségbeejtőbb – sok apróság miatt ő maga is nagyon megkedvelte Nunezt. Így aztán fogta magát és elment az ablaktalan tanácskozóterembe, hogy hallgassa a többi öreg beszélgetését. Gondosan figyelt a beszéd folyására s az első alkalmas pillanatban megszólalt:

– Nunez állapota egyre javul. Fölöttébb valószínű, hogy ő is olyan ép lesz, mint mi vagyunk.

Ekkor az egyik aggastyánnak, akinek mélyen szántottak a gondolatai, nagyszerű ötlete támadt. Ő volt a vakok törzsének leghíresebb orvosa. Gondolkozása filozófikus, amellett azonban találékony is volt. Így erősen foglalkoztatta Nunez meggyógyításának ideája. Egyszer, amikor Yacob is jelen volt az öregek ülésén, a beszélgetést Nunezre fordította.

– Megvizsgáltam Bogotát – szólalt meg – és most már világos az egész dolog előttem. Azt hiszem, meg lehet gyógyítani.

– Azok a furcsa dolgok, amelyeket szemeknek mond s amelyek arra valók, hogy az arcban kellemes bemélyedést okozzanak, Bogota esetében megbetegedtek, még pedig annyira, hogy ez az agyára ment. Bogota szemei nagyon ki vannak fejlődve, szempillái vannak és szemhéjai mozognak, minek következtében agya állandóan izgalomban van.

– Azt hiszem, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy teljesen ki tudom gyógyítani betegségéből és ehhez nincs is másra szükség, mint egy könnyű kis sebészi beavatkozásra, – tudniillik, ezeknek az idegizgató testeknek az eltávolítására.

– Teljesen egészséges lesz és egészen tiszteletreméltó polgár válik belőle.

– Adassék hála Istennek a tudomány áldásaiért! – kiáltott fel az öreg Yacob és sietett Nunezhez, hogy minél gyorsabban értesítse őt boldog reményeiről.

De Nunez viselkedése a jó hír hallatára hidegnek és elutasítónak tetszett előtte.

– Még azt hihetné valaki – szólt Yacob – abból a hanghordozásból, ahogyan a hírt fogadod, hogy nem is szereted a lányomat.

Medina-saroté volt az, aki rábeszélte Nunezt arra, hogy fölkeresse a vakok sebészét.

– Te csak nem kívánod, – mondotta Nunez – hogy elveszítsem a szemem világát?

– Olyan gyönyörű dolog látni… látni a tarka virágokat, a mohát a sziklák közt, a nevető égboltot fehér bárányfelhőivel, a napnyugtát és a csillagokat. Azután meg itt vagy te is. Már csak azért is jó látni, hogy mindíg előttem lehet édes, komoly arcocskád, meleg piros ajkad, drága összekulcsolt kezed… A szemeim azok, melyek először foglyoddá tettek, a szemeim fűznek hozzád örökre… a szemeim, amelyeket ezek az eszeveszettek ki akarnak oltani… Azután már csak tapinthatnálak, hallhatnálak, de sohasem láthatnálak többé… Nekem is be kellene vonulnom a komor sziklatető alá, a szomorúság és sötétség sziklateteje alá, az alá a rettenetes tető alá, amely szárnyát szegi minden képzeletnek! Csak nem akarod, hogy erre vállakozzam?

Kellemetlen kétség ébredt benne. Megállt és nyitva hagyta a kérdést továbbra is.

– Tudom, hogy szép… a képzeleted játéka. Imádom hallgatni, de most…

– Azt hiszed… úgy véled… talán jobb volna?… – A szavak alig akarták elhagyni Nunez ajkát.

Hirtelen ráeszmélt a dolgok igazi állására. Haragudott, -180- valóban haragudott a sorsra ostoba játékáért, de egyben együtt is érzett Medina-sarotéval amiatt, hogy nem tudja megérteni a dolgok állását, és ez nagyon közel állt a sajnálathoz.

– Drága, – mondotta, amikor a lány sápadtsága elárulta, hogy milyen harc dúl belsejében. Átölelte, megcsókolta a fülét és egy ideig csendben ültek egymás mellett.

– Mi volna, ha beleegyeznék? – szólalt meg végül Nunez végtelenül gyengéden.

– Ó, ha beleegyeznél! – mondotta könnyek között – Csak beleegyeznél!

Az operációt megelőző héten Nunez nem hunyta le a szemét és a meleg napsütötte délelőttökön, mialatt a többiek boldogan aludtak, egyre tépelődött és gondolatai ezerfelé vándoroltak. Hiába próbálta agyát egy dologra koncentrálni, sehogyan sem sikerült. Megadta válaszát, megadta hozzájárulását és még mindíg nem volt biztos a dologban. Végre végetért a munkaidő, a nap teljes pompájában kelt fel a hegyormok felett és elérkezett látásának utolsó napja. Néhány percig még együtt volt Medina-sarotéval, mielőtt az lefeküdt volna.

– Drága szivem! – válaszolta a leány és teljes erejéből megszorította a kezét.

– Csak kicsit fog fájni, – próbálta megnyugtatni Medina-saroté – és ezt a kis fájdalmat is én értem viseled el… Drágám, ha egy asszony szíve és élete képes arra: mindenért kárpótolni foglak. Egyetlen drága barátom, mindenért kárpótolni foglak!

Karjába kapta a leányt, ajkát ajkára tapasztotta és utóljára tekintett édes arcába.

Aztán csendben elfordult tőle. A leány hallotta távozó lépteit és azok ritmusában volt valami, ami könnyekre fakasztotta.

Nunez valójában csak egy elhagyatott helyre akart elvonulni, ahol a mezőket gyönyörű nárciszok tarkították, hogy ott maradjon egészen az áldozat órájáig, de amikor mentében feltekintett az égre és látta a hajnalhasadást, amint a reggel aranyfegyverzetébe öltözve lassan leereszkedik a meredek lejtőn… úgy érezte, hogy ezzel a pompával szemben ő és ennek a völgynek egész világa, szerelme és mindene elenyésző semmiség.

Nem kanyarodott jobbra, ahogyan először tervezte, tovább haladt megkezdett útján, kilépett a körfalon, és egyszerre ott volt a sziklák között. Tekintete egyre csak a napsütötte hó- és jégmezőket járta.

Fenséges szépségük elkábította és gondolatai lassan visszavándoroltak róluk azokra a dolgokra odalent, amelyeket örökre el szándékozott most hagyni.

A nagyvilágra gondolt, amelytől most el van zárva, a nagyvilágra, amely az ő világa. Maga elé képzelte a nagy hegyek túlsó oldalán elterülő lejtőket, a többi hegyeket és végül Bogotát, ezt a gyönyörű életteljes várost, amely ragyogó nappal és titokzatos éjjel. Bogotát, a paloták és szökőkútak városát, a szobrok és a fehér házak metropolisát.

Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt keresztül tudná magát küzdeni a sziklákon, hegygerinceken és hágókon keresztül, Bogotába. Arra gondolt, hogy milyen szép a nagy folyókon hajózni, majd a nagy Bogotáról a világ -182- egyéb szépségeire gondolt, városokra és falvakra, erdőrengetegre és sivatagokra, a széles folyamokra, melyek óriás gőzösöket hordanak hátukon és a tengerre… a végtelen tengerre, számtalan szigetével és ezernyi hajójával, amelyek szakadatlan utazásban keringenek a föld körül. És azután fent a hegytetőn nem vonnak az ember látása elé áthághatatlan akadályokat a hegyek és az égbolt… az égbolt, onnan nézve nem egyszerű korong csupán, mint innen a völgyből, hanem mérhetetlen kék bura, a mélységek mélysége, amelyben a körbenforgó csillagok uszkálnak…

Például, ha az ember azon a meredélyen keresztül eljutna ahhoz a sziklakürtőhöz, akkor feljuthat egészen addig a kis törpefenyő-bozótig, amely annak a barlangnak a szájánál kezdődik, onnan pedig már könnyen lehetne magasabbra és egyre magasabbra jutni. És azután? Azt a meredek sziklafalat meg lehetne mászni. Ott aztán talán már lehetne találni egy megmászható lejtőt, amely elvinné egészen a hómező szélén nyíló szakadékig. És ha az első sziklakürtőn nem is sikerülne mindjárt a magasba jutni, akkor távolabb, kelet felé akad bizonyosan egy másik, amely biztosan felvinné a szakadékig. Akkor az ember már ott volna az alabástrom színű hómezőn, fele úton a hegytetőig.

Visszapillantott a falura, azután egészen megfordult és csöndesen szemügyre vette.

Medina-sarotéra gondolt és a leány alakja egyszerre kicsinek és távolinak tünt fel előtte.

Visszafordult megint a sziklafal felé, amelyen csak nemrégiben ereszkedett alá a Vakok Völgyébe. -183-

Napnyugtakor abbahagyta a mászást, de ekkor már messze magasan fent volt a hegyekben. Volt már magasabban is, de még mindig nagyon magasan járt. Ruhái rongyokra tépve lógtak le róla, keze, lába vérzett, ezer seb boritotta testét, de úgy feküdt a mezőn, mint aki legjobban érzi magát és ajkára mosoly ült ki.

Onnan, ahol feküdt, a falut úgy látta, mintha valami kút mélyén feküdne mérföldekkel alatta. Már elborította az árnyék, pedig a hegycsúcsok még gyönyörű verőfényben ragyogtak és a körülötte heverő sziklák a legszebb napsütésben pompáztak. Az egyik sziklán zöld ércér szaladt végig, a másikon szebbnél-szebb kristályok ragyogtak és ott a fenyőfa alatt pompás narancsszínű moha tapadt a kövekhez. Rejtélyes mély árnyékok ülték meg a szakadékot, bíborba játszó sötétkék árnyékok, feje fölött pedig az égbolt határtalan magasságokig engedett ellátni.

Nunez már nem törődött mindezzel, mozdulatlanul, teljes tétlenségben feküdt a puha hótakarón és mosolygott, mintha már egyedül az a tény, hogy megszabadult a Vakok Völgyéből, ahol valamikor király akart lenni, végtelen megelégedéssel töltené el.

Lassan leáldozott a nap, eljött az éjszaka és Nunez ott feküdt mindennel kibékülve a tisztafényű hideg csillagok alatt… -184-

A három dinamónak, amely a villamosvasutat árammal látta el James Holroyd volt a fölvigyázója, aki Yorkshireből került Camberwellbe. Ügyes villanyszerelő volt, de nagyon szerette a whiskyt. Sűrű, vörös, sörteszerű haj borította nemcsak az arcát, hanem kezeit és meztelen karjait is és baromi arcából szabálytalan, csorba fogai úgy álltak ki, mint a vaddisznó agyarai. Nem hitt Isten létezésében, de olvasta Shakespearet, akiről azt találta, hogy nagyon gyönge kémiában.

Segéde a titokzatos keletről jött és Azuma-Zi-nek hívták. De Holroyd csak Pooh-Bahnak nevezte. Holroyd örült, hogy négert kapott maga mellé segédnek, mert az nem bánta, hogy rugdossák – ez volt Holroyd kedvenc szokása – és nem kukucskált a gépekbe, hogy eltanulja természetüket. Holroydnak soha még csak eszébe sem jutott az a lehetetlen lehetőség, hogy egy néger agyveleje hirtelen a civilizáció koronájával kerüljön érintkezésbe, habár a vége felé valami kóstolót kapott ebből.

Őszintén szólva, Azuma-Zi etnológiai rejtély volt. Talán leginkább még negroidnak lehetett mondani, ha mindjárt haja inkább hullámos volt, mint göndör és -185- orra is nyerges orr volt. Sőt mi több, a bőre nem is annyira fekete volt, mint inkább barna, a szemefehérje pedig sárga. Széles pofacsontja és keskeny álla arcának egészen olyan formát adott, akár a vipera V-alakú feje. A feje is hátul volt széles, elől keskeny és alacsony, mintha csak agya pontosan fordítva foglalt volna benne helyet, mint az európaiaké. Termetre alacsony volt és angol tudása még termeténél is kisebb. Beszéd közben időnként ismeretlen hangokat hallatott és ritkán ejtett szavai groteszkül csengtek. Holroyd megpróbálta felvilágosítani vallási kérdésekben és – különösen ha whiskyt ivott – valósággal előadásokat tartott neki a babonák és a misszionáriusok ellen. Azuma-Zi állhatatosan kitért istenei megvitatása elől, bárha rugások is jutottak ki neki ezért osztályrészül.

Azuma-Zi öltözete fehér volt, ha mindjárt nem is egészen tiszta fehér, amikor a Lord Clive kazánházából hirtelen felbukkant a Straits Settlementsekről jövet Londonban. Már gyerekkorában sokat hallott London kincseiről és nagyságáról, ahol az asszonyok szőkék és karcsúk és még a sarki koldusok is fehérek. Zsebében jókedvűen csörgette a nehéz munkával szerzett aranyakat.

Megérkezése napja nem volt éppen a legszebb. Az ég borúsan, szürkén terült el London felett és a sáros uccákat szakadatlanul csapkodta a zuhogó eső, de Azuma-Zi merészen belevetette magát a kikötő lebujainak örömeibe, hogy aztán hirtelen, megrongált egészséggel, ruházatában kifinomodva, fillér nélkül tünjön fel ismét csak azért, hogy James Holroydnak legyen kivel játszania és legyen kit kínoznia a camberwelli villanytelepen, hiszen Holroyd legnagyobb gyönyörűsége a kínzás volt.

Három dinamó állott Camberwellben és kettő közülük -186- a telep felállítása óta dolgozott. Ezek kis gépek voltak, de a nagy gép egészen új volt. A kis gépek nagy lármát csaptak, szíjaik búgva keringőztek a kerekek fölött és a kefék időről-időre sisteregtek és a levegőt állandó huhogás töltötte meg. Egyiknek úgylátszik meglazulhattak a csavarai, mert az egész termet állandó rezgésben tartotta.

A nagy dinamó elnyomta ezeket a kisebb zajokat állandó búgásával. A látogató feje egészen belekábult a gépek állandó lüktetésébe, a nagy kerekek szédítő forgásába, a biztonsági szelepek golyóinak keringésébe, a gőzgépek köpködésébe és mindenek felett a nagy dinamó soha meg nem szünő, mély búgásába. Ez az utolsó zaj talán mérnöki szempontból hiba volt, de Azuma-Zi ezt a szörnyeteg büszkeségének és hatalmának tudta be.

Azt szeretném a legjobban, ha az a folytonos zaj, amely megtöltötte a géptermet, állandóan ott zümmögne az olvasó körül, mialatt ezt a történetet olvassa. A különböző zörejek és lármák összetételéből minduntalan ki-kihallatszott a nagy dinamó mély búgása és a padló állandóan reszketett az ember lába alatt. Zavarbaejtő, nyugtalan hely volt a gépterem és igazán nem volt csoda, ha benne az ember gondolatai különös cik-cakban ugrándoztak. Az alatt a három hónap alatt, míg a nagy gépész-sztrájk tartott, Holroyd, aki feketelistás volt és Azuma-Zi, aki csak egyszerű fekete volt, pillanatra sem hagyták el a villanytelepet, hanem ott aludtak és még ott is ettek abban a kis fészerben, amely a gépterem és a bezárt vaskapu között feküdt.

Holroyd rögtön, hogy Azuma-Zi a keze alá került, teológiai leckében részesítette a dinamóról. Ordítania kellett, hogy meg lehessen hallani szavát az állandó zajban. -187-

– Van-e vajjon a te pogány isteneid között egy is, aki fölvehetné ezzel a versenyt? – kérdezte Holroyd.

Azuma-Zi csak ránézett, Holroyd szavát egy pillanatig nem lehetett hallani, azután így folytatta:

– Ölj meg akár száz embert, de fizess tizenkét percentet a részvények után – mondta Holroyd. – Ez egészen olyan, mintha valami Isten volna.

Holroyd nagyon büszke volt dinamójára és addig magyarázta Azuma-Zi-nek a gép hatalmát és erejét, mig istentudja milyen különös uton-módon, egy gondolat vert tanyát a néger göndör fejében. Holroyd nagyon szemléltető előadást tartott arról, hogy hányféleképen tudná a nagy gép megölni azt, aki a közelébe kerül és egyszer Azuma-Zit meg is villanyozta vele, hogy kóstolót adjon neki a gép erejéből.

A magyarázatok után, a pihenés rövid perceiben – Azuma-Zi nagyon sokat dolgozott, mert nemcsak a maga munkáját végezte el, hanem tetejében még Holroyd munkájának nagy részét is. – Azuma-Zi leült és a nagy gépet bámulta. Egyszer-másszor a kefék szikrázni kezdtek és apró kék lángokat köptek. Ilyenkor Holroyd vadul káromkodott, de csak ritkán fordult elő és általában a gép olyan símán és ritmikusan dolgozott, mint egy kronométer.

Így élt a dinamó a tágas, szellős gépteremben, Holroydot és Azuma-Zit szolgálatában tartva. Azuma-Zi úgy érezte, hogy nincs többé bebörtönözve, mint volt a hajón, nem rabszolgája többé a kazánháznak, hanem a hatalmas gép alázatos szolgája csupán. A két kis dinamót Azuma-Zi egyszerűen lenézte, de a nagyot titokban elkeresztelte a Dinamók Urának. A kis dinamók makacsak és akaratosak voltak, minduntalan rendetlenkedtek, ám a nagy gép nyugodtan és méltóságteljesen forgott -188- közöttük. Milyen komolyan és mégis milyen egyszerűen végezte munkáját! Nagyobb és méltóságteljesebb volt még azoknál a Buddha-szobroknál is, amelyeket Rangoonban látott és hozzá még ez nem is volt mozdulatlan, hanem élt és dolgozott! A nagy fekete hajtószíjak forogtak, forogtak, egyre csak forogtak, a gyűrűk pillanatig nem álltak meg a kefék alatt és a hatalmas gép búgása mégis nyugodttá varázsolta az egész zűrzavart.

Azuma-Zi nem szerette a munkát. Ott ült és bámulta a Dinamók Urát, mialatt Holroyd kiment, hogy rábeszélje a portást, hogy hozzon whiskyt, jóllehet Azuma-Zi rendes helye nem is a dinamóteremben lett volna, hanem hátul a gőzgépeknél és ha Holroyd rajtakapta, hogy a nagy dinamóra bámészkodik, rögtön megismerkedett Holroyd cipőjének sarkával. De azért Azuma-Zi valahányszor csak tehette, megint csak oda-odalopózkodott egészen közel a kolosszushoz és egyre nézte, hogy fut körbe a nagy bőrszíj a hajtókeréken.

Különös gondolatok ébredtek agyában a gép zúgásával. A tudósok azt mondják, hogy a vademberek lelket adnak a szikláknak és a fáknak, már pedig egy nagy gép ezerszer elevenebb, mint egy szikla vagy egy fa. És Azuma-Zi alapjában véve még mindíg vadember volt. A civilizáció nála igazán nem jelentkezett másban, mint olajos ruhájában, össze-vissza zúzott arcában és a vastag szénporrétegben, amely egész testét ellepte. Atyja egy meteordarabot imádott istenként és rokonai áldozati vére öntözte a juggernauti nagy kerék küllőit.

Kapva kapott minden alkalmon, hogy csak megérintse a nagy dinamó testét, amely egészen lenyügözte. Addig fényesítgette és tisztogatta a gépet, amíg fémrészei -189- valósággal vakítottak. Titokzatos varázst talált ebben a szolgálatban. Oda-oda ment a géphez és nagy szeretettel simogatta a szakadatlanul körbefutó bőrszíjakat.

Az istenek, akiket odahaza imádott, messze voltak és a londoni nép elrejtette előle isteneit.

Végül is bizonytalan érzései határozott formákat öltöttek: gondolatokká formálódtak, a végén pedig tettekben jutottak kifejezésre. Egyik reggel, amikor belépett a dübörgő gépterembe, mélyen térdet hajtott a Dinamók Ura előtt és amikor Holroyd egy pillanatra kiment a teremből, odament a nagy géphez és megsúgta a dübörgő dinamónak, hogy szolgájául szegődött. Áhítatosan imádkozott, hogy legyen kegyes hozzá és mentse meg Holroydtól. Ebben a pillanatban egy eltévedt napsugár belopakodott az ablakon és a Dinamók Ura sápadtan megcsillant. Azuma-Zi rögtön tudta ebből, hogy Ura kegyesen elfogadta szolgálatait. Ettől kezdve már nem érezte magát olyan elhagyatottnak, mint azelőtt, pedig bizony odáig nagyon-nagyon egyedül volt Londonban. Szabad idejében – ami nagyon ritkán volt – egyre csak ott kószált a gépterem körül.

Amikor Holroyd legközelebb rosszul bánt vele, Azuma-Zi odalopakodott a Dinamók Urához és odasúgta:

És mintha a nagy gép dühös morgással válaszolt volna panaszára. Ettől kezdve úgy tetszett neki, hogy valahányszor Holroyd belépett a gépterembe, a nagy dinamó búgásába új hang vegyül.

– Az én Uram – mondta Azuma-Zi magában – még nem látja elérkezettnek az időt. Ennek az ostoba embernek a rosszasága még nem érett meg teljesen. -190-

És Azuma-Zi várt, várt, egyre csak várta a leszámolás napját. Egy napon valami baj volt a gép körül és amikor Holroyd csak úgy felületesen keresgélni kezdte a hiba okát, a villamosáram alaposan megrázta. Azuma-Zi a gép mögött állt és látta, hogy ugrik a levegőbe Holroyd és hogy átkozza a gépet.

– Most már figyelmeztette! – mondta Azuma-Zi magában. – Az én Uram kétségkívül nagyon türelmes.

Holroyd az első napokban „négerét“ bevezette a dinamó szerkezetének alapelemeibe, hogy rája bízhassa időnként egy kis időre a gépet. De amikor észrevette, hogy Azuma-Zi állandóan a gép körül settenkedik, gyanakodni kezdett. Halványan derengeni kezdett előtte, hogy segédje valamire készül, így aztán azzal az ürüggyel, hogy annak is Azuma-Zi az oka, hogy a gép megrázta, túlharsogva a gépterem lármáját, parancsot bocsátott ki:

– Ne merészelj soha többé a nagy dinamó közelébe menni, Pooh-Bah, vagy lenyúzom a bőrödet!

Ennek a szigorú parancsnak részben az is volt az oka, hogy ha Azuma-Zi-nek örömet okozott, hogy a nagy gép közelében tartózkodjék, már csak a józan ész és a gonoszság is azt követelte Holroydtól, hogy távoltartsa tőle és elrontsa örömét.

Azuma-Zi nem mondott ellen akkor, de később Holroyd rajtakapta, amint a Dinamók Ura előtt hajlong. Persze erre Holroyd nyomban nekiment és amikor Azuma-Zi megfordult, hogy elmenjen, hátulról belerúgott. Abban a pillanatban, amikor Azuma-Zi a gép mögé ért és éppen a gyülölt Holroyd hátát méregette izzó pillantásaival, a nagy gép egyszerre más rítmust vett fel és Azuma-Zinek úgy rémlett, mintha négy szót suttogott volna neki anyanyelvén. -191-

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is az őrület. Én azt hiszem, Azuma-Zi őrült volt. A dinamó szakadatlan búgása alkalmasint egészen megzavarta kis agyát és nagy babonásságát, az azonban bizonyos, hogy amikor arra a gondolatra jutott, hogy Holroydot feláldozza a dinamófétis tiszteletére, hallatlan öröm vett rajta erőt.

Azon az éjszakán egyedül voltak a gépteremben, amelyet egyetlen óriási ívlámpa fénye világított meg. A dinamók sötét árnyékokat vetettek a falakra, az egyensúlyozó gömbök a világosságból minduntalan a sötétségbe tüntek és a dugattyuk hangosan dübörögtek. A külvilág, amelyet a nyitva levő ajtón át láttak, hihetetlenül távolinak és kicsinek látszott. Messze, nagyon messze a fekete vaskerítés vonult és fölötte a kék ég a halványan pislákoló csillagokkal. Azuma-Zi hirtelen átvágott a gépterem közepén és egyenesen a nagy dinamónak tartott. Holroyd egyszerre csak azt hallotta, hogy valami nagyot kattan és a következő pillanatban a kerék forgása irányt változtatott.

– Mi a fenét vackolsz azzal a kapcsolóval? – mordult rá meglepetten. – Nem mondtam…

Ebben a pillanatban Azuma-Zi szemeiben vad elhatározás tüze lobbant fel és az ázsiai az árnyékból feléje indult.

Másodperc múlva a két ember vad birkózásban hempergett a nagy dinamó előtt.

– Csokoládéfejű szamár – hörögte Holroyd torkán egy barna kézzel. – Hagyj békét azoknak a kapcsológyűrűknek.

De ekkor Azuma-Zi már fölkapta Holroydot és a Dinamók Urára dobta. Holroyd önkéntelenül is elbocsátotta kezeivel ellenfelét, hogy távoltartsa magát a géptől.

A küldönc, akit nyomban a gépterembe szalajtottak az irodából, hogy megtudják, mi történt, Azuma-Zit a portásfülkében találta. Azuma-Zi valamit magyarázni próbált, de a küldönc semmit sem értett összefüggéstelen szavaiból, így aztán a gépterembe ment megtudni mi történt. A dinamók mind működtek és az első pillanatban úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van. De aztán az égett haj különös szaga ütötte meg a küldönc orrát. Ebben a pillanatban a tekintete egy furcsa alakú, görcsösen összehúzózkodott testre esett, amely még akkor is vadul kapaszkodott a nagy dinamó drótjaiba.

Amikor közelebb ment, az alaktalan tömegben felismerte Holroyd eltorzult földi maradványait.

Az ember az első pillanatban csak bámult és nem tudta, mit csináljon. Azután megpillantotta az arcot és behunyta a szemét. Sarkon fordult még mielőtt ismét kinyitotta volna szemeit, nehogy még egyszer látnia kelljen Holroydot, azután kiment a gépteremből tanácsért és segítségért.

Amikor Azuma-Zi Holroydot a nagy dinamó ölelésében látta, egy kicsit megijedt tettének következményeitől. Mindazonáltal nagyon megkönnyebbültnek érezte magát és tudta, hogy a Dinamók Urának kegye az ő oldalán van. Terve már készen volt, amikor a küldönccel találkozott és a villanytelep műszaki igazgatója, aki szinte pillanatok alatt szintén odaérkezett a gépterembe, kapva kapott az öngyilkosság kézenfekvő gondolatán. A mérnök jóformán tudomásul sem vette, hogy Azuma-Zi egyáltalán a világon van és éppen csak a forma kedvéért intézett néhány kérdést hozzá.

Azuma-Zi elmagyarázta, hogy a gőzgépek kazánjaival -193- volt elfoglalva és addig nem is látta a dinamót, amíg egyszerre csak nem kezdett egészen más hangon búgni.

A vizsgálat nem volt nagyon szigorú, hiszen a mérnöknek eszeágában sem volt gyanakodni.

Holroyd borzasztóan eltorzult földi maradványait leszedték a dinamóról és a portás a holttestet sietve letakarta egy kávéfoltos abrosszal. Valaki orvost hivott, a műszaki igazgató pedig minden erejével arra törekedett, hogy a gépet ismét el lehessen indítani, mert hét vagy nyolc vonat is álldogált már közben a villamosvasút levegőtlen alagutaiban. Azuma-Zi aszerint, ahogy megértette a kérdéseket, vagy pedig félreértette őket, mindenre igyekezett választ adni, mire az igazgató visszaküldte a gőzgépek kazánházaihoz.

Persze a kapukon kivül máris tömeg verődött össze – Isten tudja, hogy honnan szagolják meg az emberek, ha valami történik, de annyi bizonyos, hogy Londonban mindenütt csoportokba verődve állnak az emberek egy-két napig, ahol hirtelen haláleset történt – két vagy három riporternek sikerült befurakodnia még a nagy gépterembe is, sőt egyikük meg is szólította Azuma-Zit, de aztán a műszaki igazgató eltávolította őket, miután ő maga is amatőrujságíró volt.

A holttestet hamarosan elvitték és vele együtt eltünt a közönség érdeklődése is. Azuma-Zi csöndben ottmaradt kazánjainál és a lángokban minduntalan egy görcsösen vonagló test vergődését látta. Egy órával a gyilkosság után a gépterem olyan békésnek és csendesnek látszott a belépő előtt, mintha az égvilágon semmi sem történt volna benne.

A fekete, amint bekukucskált a gépterembe, egyszerre csak azt hallotta, hogy a Dinamók Ura megint megváltoztatta hangját és egészen úgy búg, mint azelőtt már -194- egyszer az este. Műszaki szempontból ez igazán jelentéktelen apróság volt: csupán egy áram pillanatnyi elhajlása volt az oka, de most a műszaki igazgató magas alakja és karcsú árnyéka helyettesítette Holroyd darabos külsejét a gépek és dinamók között.

– Nem állottam az én Uram szolgálatára, amikor parancsolta? – mormolta Azuma-Zi alig hallhatóan a hatalmas gép árnyékában és a nagy dinamó parancsoló búgása tisztán és érthetően válaszolt. Amint elnézte a zakatoló gépezetet, a nagy dinamó ismét visszanyerte azt a varázsát, amely mintha egy kicsit elhalványodott volna azóta, hogy Holroyd meghalt a karjaiban.

Soha Azuma-Zi nem látott még embert olyan hirtelenül és könyörtelenül meggyilkolni, mint Holroydot. A nagy, doromboló gép másodperc alatt végzett áldozatával, anélkül, hogy még csak meg is változott volna nyugodt forgása.

A mit sem sejtő igazgató hátat fordítva valamit írt egy darab papírra. Árnyéka a szörnyeteg lábaira esett.

Azuma-Zi egy hatalmas szökéssel előreugrott, azután megállott. Az igazgató hirtelen abbahagyta az írást, lassan végigment a géptermen, a legtávolabbi dinamóhoz és közelebbről szemügyre vette a keféket.

Azuma-Zi pillanatig habozott, azután nesztelenül előre lopózott a gépek árnyékában, egészen a kapcsolóig. Itt azután megállott és várt. Kis idő mulva ismét közeledni hallotta az igazgató lépteit. Ez a régi helyére ment, mit sem sejtve arról, hogy a fütő alig pár lépésnyire leselkedik tőle. A nagy dinamó hirtelen búgni kezdett és a következő pillanatban Azuma-Zi előugrott a sötétségből. -195-

Azuma-Zinek sikerült is megkapnia az igazgatót dereka körül és a nagy dinamó felé cipelte, de azután az igazgató addig rugkapálózott és addig ütötte-verte ellenfele fejét, míg végre engedett egy keveset a szorítás a dereka körül és így sikerült elkerülnie a gépet. De a fekete ismét megkapta és göndör fejét mellének szorította.

Így birkóztak egymással végtelennek látszó perceken keresztül. Végül is az igazgató kénytelen volt beleharapni egy fekete fülbe, amelyet nyomban vadul tépdesni kezdett. Azuma-Zi fájdalmában felordított.

Ott hemperegtek a földön és a fekete, akinek vagy sikerült kiszabadulnia az igazgató fogai közül, vagy pedig megvált az egyik fülétől, – az igazgató később sokat törte a fejét, hogy melyik eset következett be a kettő közül – mindenáron maga alá akarta teperni. Az igazgató meddő kísérleteket végzett, hogy valamibe meg tudjon kapaszkodni kezeivel és hogy el tudja rúgni magától a feketét, amikor gyors léptek zaja hallatszott kivülről. Abban a pillanatban Azuma-Zi elengedte és a nagy dinamó felé rohant. Egy másodpercre idegen, különös hang vegyült a dinamó méltóságteljes búgásába.

A hivatalnok, aki belépett a gépterembe, bámulva meredt Azuma-Zire, amint kezeivel megragadta a gép áramvezetőjét és egyetlen borzalmas vonaglás után mozdulatlanul, görcsösen eltorzult arccal függve maradt a vezetéken.

– Mondhatom, igazán örülök, hogy akkor lépett be, amikor belépett – mondta az igazgató, még mindíg a földön ülve.

A hivatalnok még mindíg nem tudta levenni pillantását az eltorzult testről. Nehéz felfogású ember volt.

Az igazgató bizony csak nehezen tudott talpra állni. Ujjai elgondolkozva szaladtak végig gallérján és fejét jobbra-balra ringatta perceken át.

Azután szinte mehanikusan odament a kapcsolóhoz a gép mögé és az áramot ismét a villamosvasút vezetékeibe kapcsolta. Amint megfordította a kapcsolót, a megpörkölt test szorítása egyszerre megszünt és arccal előre végigzuhant a padlón. A dinamó hangosan és tisztán feldübörgött.

Így végződött időnek előtte a Dinamó Istenség imádása, amely talán a legrövidebb életű volt valamennyi vallás között. Mindazonáltal legalább egy mártirral és egy emberáldozattal dicsekedhetett. -197-

A kis lélekvesztő közeledett a parthoz. Az öböl kitárult előtte és tisztán látszott már a kis patak torkolata is. Az őserdő sűrűjében mély völgy mutatta a patak folyásának irányát és torkolata mentén a vadon egészen leért a partig. A messze távolban felhőszerűen feltüntek a hegyek körvonalai és a tenger csöndesen fürdött a kék égbolt alatt a nap sugaraiban.

A másik a lélekvesztő orrában ült és a partot vizsgálgatta. Térdén megfakult, sárga papírlap feküdt.

Az ember, akit Evansnak hívott a társa, előrement a lélekvesztőben és barátja válla felett az írásba nézett.

A papiros durva térkép volt és a sok hajtogatás annyira megviselte, hogy már-már darabokra ment szét és a második ember az elszíntelenedett darabkákat a legnagyobb gonddal igyekezett összetartani. A térképen majdnem teljesen elmosódott ceruzavonások mutatták az előttük elterülő öblöt. -198-

– Itt van a korallzátony – magyarázta Evans – és itt van az öböl bejárata.

– Ez a görbén kanyargó vonal a patak folyása – ejnye, de jó volna egyet inni belőle – és ez a csillag mutatja a helyet, amelyet keresünk.

– Látod ezt a szaggatott vonalat? – kérdezte az ember, aki a térképet tartotta kezében. – Egészen egyenesen vonul és a koralzátonytól egyenesen afelé a pálmacsoport felé vezet. A csillag pontosan ott van, ahol ez a meghosszabbított vonal a patak folyását megtöri. Meg kell jelölnünk a helyet, mihelyt beérünk a lagunába.

– Vajjon – folytatta Evans kis szünet után – ezek a kis jelek mért vannak itt? Egészen olyan, mintha egy háznak vagy valami ehhez hasonlónak a terve volna, de hogy ezek a kis nyilak, amelyek erre-arra mutatnak, mit jelenthetnek, el sem tudom képzelni. És mi ez az írás itt alul?

– Valamennyien kínaiak voltak – jegyezte meg az ember, aki a térképet tartotta.

Néhány percig mozdulatlanul ültek a kanoeban és úgy bámulták a szigetet, mialatt a víz sodra a kis lélekvesztőt csöndesen a part felé sodorta. Evans az evező után nézett.

Társa szó nélkül összehajtotta a térképet, zsebre dugta, majd óvatosan keresztüllépett Evanson és elkezdett evezni. Mozdulatai fáradtak voltak, mint azé az emberé, aki elérkezett ereje legvégső határához. -199-

Evans félig behunyva szemeit elnézte, mint közeledik a korallzátony egyre jobban feléjük. Az ég olyan volt, mint valami kohó és a nap delelőjén járt. Bár most már egészen közel voltak A Kincshez, nem érezte azt az izgalmat, amelyet várt. Az elkeseredett küzdelem a térképért és a hosszú éjjeli utazás a kis lélekvesztőn, saját szavával élve „egészen elbánt vele“. Azzal igyekezett életet önteni magába, hogy az aranyrudakra próbált gondolni, amelyekről a kínaiak beszéltek, de gondolatai sehogyan sem akartak ennél a pontnál megpihenni. Minduntalan csak az járt a fejében, hogy ott a parton édesvíz csörgedezik a patak medrében és hogy a torka egészen kiszáradt. Most már tisztán hallatszott, mint verik a tenger hullámai a korallzátonyt és ebben a pillanatban ez a hang a legkellemesebb zene volt előtte a világon. A tenger hullámai csöndesen csapkodták a kis lélekvesztő oldalát és az evezők egyhanguan merültek a vízbe. Evans csöndesen elszundított.

Még mindig homályos tudatában volt annak, hogy a sziget felé közelednek és különös álom szövődött gondolataiba. Ismét az az éjszaka volt, amikor ő és Hooker rájöttek a kínaiak titkára; maga előtt látta a holdsütötte fákat, a kis tüzet, amely előttük égett és a három kínai sötét alakját. Hallotta, amint konyha-angolsággal beszélnek egymással, miután a kínaiak a Mennyei Birodalom különböző részeiből származtak és így nem értették meg egymás nyelvét. Hooker lett először figyelmes beszédükre és ő késztette, hogy figyeljen.

A beszélgetés egyes töredékeit nem hallották, más töredékeit viszont nem értették meg. Annyit azonban mégis kivettek beszédükből, hogy egy spanyol gálya, amely a Philippinákról volt útban, menthetelenül zátonyra futott és az aranykincset, amelyet fedélzetén vitt, -200- elásták egy kis szigeten, mindaddig, míg ismét vissza tudnak majd térni érte. A hajótörött matrózok között betegség pusztított, harc is tört ki közöttük és végül is, amikor az életben maradt néhány matróz csónakra szállt, hirtelen vihar kerekedett a tengeren és valamennyien odavesztek.

Csang-Hi alig egy év előtt, amikor a parton kószált, véletlenül rábukkant a kétszáz év előtt elásott aranyrudakra, megszökött dzsunkájáról és egy másik helyen hallatlan fáradtsággal, teljesen egyedül ismét elásta az aranykincset. Nagy gondot fordított rá, hogy teljes biztonságban legyen a kincs, hiszen a titokról rajtakívül nem tudott senki. Most segítségre volt szüksége, hogy ismét visszatérhessen a kis szigetre és kiássa a kincset Egyszerre egy kis térkép járt kézről kézre a kínaiak között és hangjuk suttogásba fulladt.

Pompás történet két elcsapott, elszánt európai matróz számára! Evans álma kiterjedt arra a pillanatra is, ami kor Csang-Hi copfját a kezébe kapta. Egy kínai élete igazán nem ér annyit, mint egy európaié. Csang-Hi ravasz kis arca, amint először dühösen és gyülölködően, azután rémülten és kegyelmet esdeklően veti rá pillantását, minden mást elnyomott álmában. Végül is Csang-Hi elvigyorodott és ez a borzalmas vigyor megfoghatatlanul döbbenetes volt. Hirtelen minden nagyon kellemetlenné változott, mint ahogy az az álmokban elő szokott fordulni. Csang-Hi rettenetesen fenyegetőzött és megátkozta őt. Álmában egyre csak aranyhegyeket látott és Csang-Hi mindenáron vissza akarta tartani attól, hogy elérje őket. Végül is megkapta Csang-Hit copfjánál fogva… milyen óriási volt ez a sárga fenevad, hogy harcolt és hogyan vigyorgott! És még hozzá egyre nőtt az alakja Azután az aranyhegyek hirtelen izzó kohóvá változtak -201- és egy kegyetlen ördög, aki meglehetősen hasonlított Csang-Hire, csak hosszú fekete farka volt, szénnel kezdte tömni. A szén borzasztóan égette a száját. Egy másik ördög a nevét kiabálta:

– Evans, Evans! Te álmos disznó! – vagy talán nem is ördög volt, hanem Hooker?

– Ott van a három pálmafa. Egyvonalban kell lennie a bokrokkal – mondotta társa. – Ezt jól vésd az emlékezetedbe. Hogyha a bokrokhoz megyünk és azután egyenes vonalban nekivágunk a bozótnak, ott leszünk, mire elérjük a patak partját.

Most már tisztán láthatták a kis patak torkolatát is. Erre a látványra Evans egyszerre felélénkült.

– Siessünk, öregem – mondotta – vagy istenemre, tengervizet leszek kénytelen inni!

Öklét rágta és úgy vágyakozott az ezüstösen csillogó patak vizére, amint a sziklák és a zöld bokrok között csörgedezett.

Így érték el a patak torkolatát. Amint egy darabon már felfelé eveztek a patak vizében, Hooker tenyerébe vizet merített, megkóstolta és azután kiköpte. Valamivel följebb megint megkóstolta a vizet.

– Az ördög vigye el! – kiáltott fel Evans hirtelen. – Ez nagyon lassú módszer, – azzal veszedelmesen kihajolt a kis lélekvesztőből és fejét egészen a vízbe mártva vadul inni kezdett. -202-

Amikor végül is eloltották szomjukat, a lélekvesztőt a partnak irányították és kikötöttek a sűrű bozót szélén.

– Ezen bizony keresztül kell vágni magunkat, ha el akarjuk érni bokrainkat és egyvonalba akarunk jutni a hellyel – mondotta Evans.

Így aztán ismét eltaszították magukat a partról és ismét visszatértek a tengerpartra, ahol megkeresték azt a helyet, ahol a kis bozót nőtt. Itt végre partraszálltak, a kis lélekvesztőt gondosan kiemelték a vízből, nehogy a dagály elsodorhassa, majd lassan felsétáltak az őserdő szélén, egészen odáig, ahonnan a korallzátony nyilását és a bokrokat egyvonalban láthatták. Evans a lélekvesztőből magával vitte a bennszülöttek egyszerű szerszámát, egy L-alakú csákányt, amelynek keresztszára csiszolt kőből készült. Hooker az evezőket vitte.

– Egyenesen ebben az irányban van – mondotta. – Át kell hatolnunk ezen az erdőn, egészen addig, amíg el nem érjük a patak folyását. Azután majd körülnézünk alaposan.

Nagynehezen keresztülvágták magukat az őserdő szövevényén és eleinte bizony csak lassan jutottak előre, de azután hirtelen megnőttek a fák és az ágak nem akadályozták többé a két elszánt embert útjában. A tűző napsugarak melegét hamarosan felváltotta a hűs árnyék és a fák végül óriási oszlopokként meredeztek magasan a fejük fölött az ég felé. Sápadt, fehér virágok fonták körül a törzseket és szívós indák himbálóztak egyik fáról a másikra. De az árnyék csak még jobban növekedett és a nagy fák lábainál mérgesvörös bolondgombák nőttek.

Hirtelen messze maguk előtt hasadékot láttak a komor árnyékban, ahová a fehér napsugár szinte áradozva ömlött. A napsütötte tisztáson pompás zöld fű közepette gyönyörű, tarka virágok nyiltak. Azután víz csörgedezését hallották.

Buja növényzet borította a patak partját. Addig nem ismert óriási virágok nőttek a nagy fák lábainál és hatalmas zöld legyezőket nyitottak a napfény felé. A csöndes, nyugodt víz felszínén széles, nagy ovális levelek uszkáltak és egy viaszszerű, rózsásfehér virág, amely nagyon hasonlított a vizililiomra. Messzebb, a patak hajlásánál, a víz hirtelen tajtékozni kezdett és gyönyörű kis vízesés tárult a kincskeresők szeme elé.

– Úgylátszik egy kicsit eltértünk az egyenestől – felelte Hooker – dehát ez előrelátható volt.

– Ha egy kicsikét kutatunk itt a patak partján, feltétlenül rá kell bukkannunk – jelentette ki.

Nagy lassan megindultak a kis patak partján, kíváncsian tekintgetve maguk köré. Evans hirtelen megállott.

Egyszerre tisztán kibontakozott előttük, amikor egy kis emelkedés tetejére érkeztek. Mind a ketten rögtön tudták, hogy mi is az, amit láttak.

Hooker gyors léptekkel előre sietett, míg végre meglátta a testet is, amelyhez az elernyedt kéz és kar tar tozott. Keményebben markolta meg a csákányt a kezében. A kék tömeg egy kínai volt, aki az arcán feküdt. A test fekvése nem engedett semmiféle kétséget.

A két ember önkénytelenül is egymáshoz húzódott és dermedten bámultak a holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. Mellette egy kínai ásó hevert és valamivel odébb egy halom kő emelkedett egy frissen ásott gödör mellett.

Hooker elsápadt, de nem szólt semmit. Egészen odalépett az elnyult holttesthez. Észrevette, hogy nyaka püffedt és vörös, kezei és csuklói pedig meg vannak dagadva.

Meglepetten kiáltott fel, majd sürgetőleg rászólt Evansra, aki nyomában járt.

Azzal ismét megfordult és a halott kínaira nézett, majd tekintetét ujra a gödör felé fordította.

Evans odasietett a lyukhoz. A szerencsétlen nyomorult -205- már félig kiásta a kincset és most ott feküdt előttük egy halom sápadtan csillogó aranyrúd. Lehajolt a gödörbe és puszta kezeivel távolítva el a földet, az egyik nehéz aranyrudat gyorsan felemelte. Egy kis tüske megkarcolta a kezét. Finom hegyét puszta kezével húzta ki a sebből, azután kiemelte az aranyrudat.

Hooker még mindíg a halott kínait nézte. A dolog egészen rejtélyes volt előtte.

– Úgylátszik, meg akarta előzni társait – mondotta végül is. – Egyedül sietett ide és valami mérges kigyó megölte… Kíváncsi vagyok, hogy találta meg a helyet.

Evans ott állott az aranyruddal a kezében. Ugyan mit is jelent egy kínai élete?

– Részletekben kell a szárazföldre vinnünk az aranyat és egy ideig ismét el kell ásnunk ott a kincset. Vajjon legalább a csónakig sikerül-e majd elcipelni?

Kabátját levetette, kiterítette a földön és két-három aranyrudat beledobott. Egyszerre azt érezte, hogy egy másik kis tüske is megszúrja a kezét.

– Ennél többet nem tudunk magunkkal vinni – mondotta, azzal hirtelen idegesen megkérdezte. – Mi a csudát bámulsz úgy?

– Nem birom elviselni… Őt… – fejével a holttest felé intett – annyira hasonlít…

– Ne légy szamár, Hooker – mondta Evans – bizd -206- csak ezt a munkát a természetre, az majd hamarosan végez vele.

Hooker még mindíg habozott és tekintete a barna földet vizsgálgatta körülöttük.

– Most az a kérdés – jelentette ki Evans – hogy mit csináljunk az aranyrudakkal? Ássuk el őket ismét itt, vagy vigyük magunkkal a csónakhoz?

Hooker gondolkodott. Bizonytalan tekintete ide-oda vándorolt a fák között és ismét összeborzadt, amikor pillantása a halott kínai kék alakjára esett.

– Mi történt veled Hooker? – kérdezte Evans. – Egészen elvesztetted a fejedet?

A kabátot gallérjánál fogva megragadta, Evans a szemközti sarkokat fogta meg és fölemelték az aranytömeget.

– Különös – jegyezte meg hirtelen Evans, amikor megindultak – a karjaim még mindíg fájnak az evezéstől.

– Az ördögbe is! – folytatta kis idő mulva – de hogy fájnak! Pihenjünk egy kicsit.

Elengedték a kabátot és leültek mellé a földre. Evans arca halálsápadt volt és homlokán nagy csöppekben gyöngyözött a verejték.

– Milyen fülledt a levegő ebben a rengetegben! – jelentette ki Evans, azután hirtelen, minden átmenet nélkül, érthetetlen dühre gerjedt. – Mi az ördögnek várunk itt egész nap? Láss most már te is munkához -207- végre! Idáig semmit sem csináltál, csak azt a halott kínait bámultad egész idő alatt.

Hooker nyugtalanul a társa arcába nézett. Szó nélkül megfogta a kabátot és az aranykincset cipelve vagy száz lépést tettek előre, amikor Evans hirtelen lihegni kezdett.

Evans megbotlott, azután hirtelen káromkodással elengedte a kabátot. Egy pillanatig Hookerre meredt, azután felhördülve torkához kapott.

– Ne gyere a közelembe – mondotta, azzal egy fának támaszkodott, majd néhány pillanat mulva valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Mindjárt jobban leszek.

Karjai egyszerre ernyedten hullottak alá a fa törzséről és Evans lassan összerogyott, míg végül is ott feküdt összekuporodva a fa tövében. Kezeit görcsösen összeszorította és arcát eltorzította a fájdalom. Hooker oda akart menni hozzá.

– Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! – suttogta Evans elhaló hangon. – Tedd vissza az aranyat a kabátra.

Amint Hooker az aranyrudakkal vesződött, hüvelykujján egy kis szúrást érzett. Odanézett és egy vékony kis tüskét látott.

Hooker álla leesett. Pillanatig értelmetlenül bámult a tüskére, azután Evansra nézett, aki most már görcsösen vonaglott a földön, majd a magas fák között arra felé vándorolt a pillantása, ahol a bizonytalan, szürke árnyékban -208- még mindíg látszott a halott kínai kékruhás teste. Eszébe jutottak a kis jelek a térkép szélén és abban a pillanatban mindent megértett.

Most már tudta, hogy a tüskék ugyanolyanok, mint amilyeneket a dyakok megmérgeznek és fujócsöveikből kilőnek. Most már tisztában volt vele, hogy mért mondta Csang-Hi, hogy a kincs tökéletes biztonságban van. Most már megértette azt a borzalmas vigyorgást is, amely a haldokló kínai arcán tükröződött.

De Evans már nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt a földön és csak időről időre rázta meg vonaglás a testét. Tökéletes csend borult az őserdőre.

Hooker vadul szívni kezdte a kis rózsaszínű pontot a hüvelykujján, szívta, szívta, hiszen az életéről volt szó! Egyszerre különös, égő fájdalmat érzett a karjában és a vállában és alig tudta az ujjait behajlítani.

Fel is hagyott a meddő küzdelemmel. Leült az aranyrudak közé, állát tenyerébe hajtotta és úgy bámult társa eltorzult, de még mindíg vonagló testére. Megint eszébe jutott Csang-Hi borzalmas vigyorgása. A tompa fájdalom lassan a torka felé haladt és egyre erősebbé vált.

Magasan a feje fölött kis szellő kezdett fujdogálni a fák lombjai között és valami fehér virág levelei hullottak lassan rája. -209-

Teljességgel lehetetlen megmondani, vajjon tényleg megtörtént-e ez az eset. Egyedül Harringay szavahihetőségén múlik, már pedig Harringay művészember.

Az ő elbeszélését követve, a történet elmondja, hogy Harringay úgy délelőtt tíz óra tájban átment a műtermébe, hogy megnézze, mit kezdhetne azzal a férfifejjel, amin előző nap reggeltől estig dolgozott. A szóbanforgó fej eredetije egy olasz kintornás vállain nyugodott és Harringay úgy gondolta – de nem volt benne egészen bizonyos – hogy „Virrasztó“-nak fogja keresztelni.

Harringay idáig kétségkívül őszinte volt és története eddig a pontig valóban az igazság bélyegét hordja magán. Az öreg olasz kintornással a ház előtt találkozott, amint nyütt kalapját alázatosan elébe tartotta és Harringay azzal a hirtelen elhatározással, amely annyira jellemzi az igazi lángészt, azonnal üstökön ragadta az alkalmat.

– Térdeljen le és nézzen a festőállványra, – parancsolta Harringay – mintha csak a filléreket várná.

– Ne vigyorogjon! – szólt rá Harringay. – Nem a fogatlan ínyeit akarom lefösteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan volna.

Most, hogy egy éjszakát aludt rá, a kép határozottan csapnivalónak tünt fel előtte. -210-

– Az a kis darab a nyakon, jó munka – gondolta magában Harringay. – De…

A műterem más és más sarkaiba állva minden oldalról szemügyre vette a képet. Azután valami csúnyát mondott. Az eredeti történetben ez a szó is benne volt…

– Festmény – mondotta. – Egy verklis képe… Egy egyszerű portré. Ha egy eleven verklis volna, nem is lenne semmi baj. De valahogyan nekem sohasem sikerült semmit sem elevenné tennem. Vajjon a képzeletemben van a hiba?

A történetnek ez a része is igaznak látszik. Harringay képzelete valóban nem túlságosan merész.

– A teremtőerő érzete! Vászonból és pimentből embert teremteni, mint ahogy Ádámot is vörös okkerből teremtette Isten. De ez a vacak! Ha az uccán találkozna vele valaki, azonnal rámondaná, hogy csak műtermi gyártmány. Valami hiányzik belőle… Nos, annyi bizonyos, hogy így, ahogy van, semmit sem ér.

Odament az ablakhoz és elkezdte a függönyöket huzogatni. Kék vászonból voltak és ahhoz, hogy több világosságot kapjon a műterem, le kellett a függönyöket húzni. Összeszedte palettáját, ecseteit és festőrúdját, azután odalépett a kép elé és egy pötty barna festéket rakott a száj szögletére, azután figyelmét a pupillákra irányította. Hosszasan nézegette a képet, végül is rájött, hogy az álla valamelyest túlságosan élénk egy „Virrasztó“-hoz képest.

Egyszerre letette festőszerszámait, pipára gyujtott és úgy nézegette művét.

– Akasszanak fel, ha nem nevet ki – mondotta Harringay és még ma is meg van győződve, hogy a kép rávigyorgott. -211-

A festmény most már kétségkívül sokkal elevenebb volt, de ezzel igazán nem érte el eredeti célját.

– „A hitetlen virrasztó“ – jegyezte meg magában Harringay. – Milyen finom és ügyes gondolat! De a bal szemöldöke nem eléggé cinikus.

Ismét nekilátott a képnek, egy kicsit piszmogott a szemöldökökön és valamivel több színt rakott a fülcimpákra, hogy materialista felfogásban tüntesse fel a képet.

– Attól félek, a „Virrasztó“-nak egyszersmindenkorra vége – gondolkozott fennhangon Harringay. – De mért ne keresztelném „Mefisztofelesz“-nek? De azt hiszem, ez egy kicsit túl közönséges volna. „A doge barátja“… ez már jobban hangzik. Mindazonáltal a páncél nem fog jól festeni rajta. Mi lenne, ha vérvörös talárba öltöztetném és elkeresztelném „A szent kollégium tagjá“-nak? Ebben humor is van, aztán meg megértés Olaszország középkori története iránt.

– Hiába, Benvenuto Cellini nagy művész volt! – folytatta töprengését Harringay. – A kép sarkába hallatlan ügyesen mindíg valami aranykelyhet csempészett. De itt nem nagyon vágna össze az arcbőr színével.

Harringay nagy aprólékossággal mesélte el, hogy piszmogott a képen, csakhogy félelmétől szabaduljon. Annyi bizonyos, hogy a festmény minden volt, csak nem kellemes látvány. Mégis éppen olyan bizonyos, hogy a kép egyre élőbbnek látszott, sokkal élőbbnek, mint bármelyik képe, amelyet életében addig festett.

– Kereszteljük „Egy úr arcképe“-nek – mondta Harringay – vagy „Egy bizonyos uriember“-nek.

– Ez sem lesz jó – töprengett tovább Harringay még mindig nem veszítve el bátorságát. – Ez olyasvalami, -212- amit Rossz Izlésnek hívnak. Azt a vigyorgást el kell tüntetni mégis. Ha az nincs és a szemekben egy kicsikét több tűz ég majd – észre se vettem idáig, hogy milyen meleg szemei vannak – akkor talán azt mondhatnám, hogy…? Mi volna, ha „Szenvedélyes Zarándok“-nak hívnám? De ezt az ördögi arcot sehogy sem fogják bevenni a csatornának ezen az oldalán.

Valami kis tökéletlenség az egész bajnak az oka – töprengett tovább. – Talán a szemöldökök ferdék egy kicsit.

Még lejjebb húzta a függönyöket, azzal ismét kezébe vette a palettát és az ecsetet.

A vászonról rávigyorgó arcon mintha határozott öntudat ömlött volna el. Képtelen volt megmondani, hogy mi lehetett ennek az ördöngősségnek az oka. Nem maradt más hátra, mint tovább kisérletezni. A szemöldökök? Nem valószínű, hogy a szemöldökök lettek volna hibásak. De azért változtatott rajtuk. Nem, így sem volt jobb, sőt az arc – ha ugyan még lehetséges volt – most még sátánibbnak rémlett előtte. A szájszögletek? Odáig csak vigyorogtak, de most, hogy egy-két ecsetvonással átfestette őket, a kép egyenesen röhögni látszott. Hát akkor a szemekben volna a hiba?

Borzalmas! Úgylátszik égő vöröset vett ecsetére barna helyett, pedig egészen bizonyosra vette, hogy a barna festékbe mártja ecsetét. A szemek most már valósággal vérben forogtak és tüzes pillantást löveltek rá. Hirtelen elhatározással – amelyben kétségkívül a pánik bátorságának is jelentős szerepe volt – az égő vörös ecsettel össze-vissza mázolta az egész arcot.

És ekkor nagyon különös dolog történt, valóban nagyon különös dolog… Ha ugyan tényleg megtörtént.

Az ördögi olasz behunyta mindkét szemét és ajkát -213- biggyesztve, kezével letörölte arcáról a rákent vörös festéket.

Azután ismét kinyíltak a vörös szemek, olyan hang hallatszott, mint amikor valaki cuppant a szájával és az arc elmosolyodott.

– Ez egy kicsit elhamrkodott dolog volt az ön részéről – szólalt meg a festmény.

Harringay bevallotta, hogy ebben a pillanatban, amikor a legrosszabb valóban bekövetkezett, egyszerre ismét ura lett önmagának. Meg volt győzödve arról, hogy az ördöggel lehet beszélni.

– Mi a csudának mozog akkor hát annyit? – válaszolta Harringay. – Mért vág arcokat, mért vigyorog és mért gúnyolódik, amikor magát festem?

– De igen, sajátmaga volt – mondta a kép. – Na-a… Ne kenjen rám megint festéket csak azért, mert igazat mondok. Egész délelőtt mást se csinált, mint valami kifejezést akart arcomnak adni. Valójában fogalma sincs arról, mit is szeretne, milyen legyen a kép.

– Nem tudja – jelentette ki teljes határozottsággal a festmény. – Sohasem is tudja, amikor festeni kezd. Amikor az ecsetet a kezébe veszi, csak halvány körvonalakban bontakozik ki agyában a kép, amit festeni akar. Mindíg valami gyönyörűt készül alkotni – ezt az egyet biztosan tudja – és amellett megindítót vagy esetleg tragikusat, de ezen túl minden csak a próbálgatás -214- és jószerencse dolga. Drága barátom! Csak nem képzeli, hogy így lehet képeket festeni?

Nem szabad elfelejteni, hogy ami most következik, tisztára csak Harringay szavahihetőségén alapul.

– Olyan képet föstök, amilyen nekem éppen jólesik – jelentette ki Harringay hidegen.

– Nem festhet képet ihlet nélkül – jegyezte meg kis szünet után a portré.

– Ihlet! – vigyorodott el a sardonikus alak. – Éppen csak hogy egy gondolata támadt, amikor meglátta a kapu előtt azt a verklis olszt! „Virrasztó“! Ha, ha, ha! Egyszerűen csak úgy találomra elkezdett festeni, hátha valami az eszébe jut. Ez az, ami magával történt és semmi más. Amikor aztán láttam, hogy miként állanak a dolgok, megjelentem. Beszélni szeretnék magával!

– A maga művészete – folytatta a festmény – nagyon szomorú valami. Maga paccer. Nem tudom, hogyan van, de annyi bizonyos, hogy képtelen a lelkét belevinni a képeibe. Túlságosan sokat tud. Ez aztán lenyügözi. Elragadtatása kellős közepén azt kérdezi önkénytelenül is önmagától, vajjon nem festettek-e már előbb is ilyesmit? És…

– Nézze – vágott szavába Harringay, aki igazán mást várt az ördögtől, minthogy a művészetét kritizálja. – A festészetről akar vitatkozni velem?

A legvastagabb és legdurvább sörteecsetjét megtöltötte vörös festékkel.

– Az igazi művész – folytatta zavartalanul a festmény – mindíg tudatlan ember. Az a művész, aki teoriákat dolgoz ki művei megfestése előtt, nem művész -215- többé, hanem csak kritikus. Wagner… Na mi az! Minek az a vörös festék?

– Ezzel fogom kifesteni magát ebből a világból – válaszolta Harringay. – Nem érdekel, amit mond. Ha azt hiszi, hogy csupán azért, mert az a hivatásom, hogy művész vagyok, mindjárt hajlandó is vagyok a festészetről vitatkozni magával, akkor alaposan téved.

– Egy percre – vágott szavába szemmelláthatólag megrémülve a festmény. – Ajánlatot szeretnék tenni magának, – nagyszerű ajánlatot! Amit mondtam magának, az mind igaz. Magából hiányzik a fantázia. Nos bizonyosan hallott már a kölni dómról, az Ördög Hídjáról és…

– Szamárság – jelentette Harringay. – Azt hiszi, hogy el akarok kárhozni egyszerűen annak a kedvéért, hogy egy jó képet fössek, amelyet azután a kritikusok a sárga földig lerántanak? Itt van, ez a magáé!

Harringay vére felforrott. A veszedelem csak még gyorsabb cselekvésre birta. Így aztán jókora csomó piros festéket kent a festmény szájába. Az olasz vadul prüszkölt és minden erejével igyekezett szabadulni kényelmetlen helyzetéből. Szemmelláthatólag rettenetesen meg volt lepve. Azután – ismét csak Harringay elbeszélése szerint – nagyon érdekes küzdelem vette kezdetét: Harringay eszeveszett gyorsasággal kente a vörös festéket a képre és a festmény olyan gyorsan, ahogyan rákenték a cinobert, mindíg újból letörölte a festéket.

– Két mesterművet – igérte gyorsan a démon. – Két kétségbevonhatatlanul világraszóló értékű mesterművet. Nem nagyszerű ajánlat?

Néhány percig nem hallatszott más, csak az ecset járása -216- és az olasz köpködése és kifakadásai. Egyszer-másszor sikerült karjával és kezével elhárítania Harringay támadásait, de a festő minduntalan keresztültörte ezt a védelmet. Egyszerre kifogyott a festék a palettán és a két ellenfél, lélekzetvesztve, lihegve állott egymással szemben.

A festmény már annyira össze-vissza volt mázolva vörössel, hogy azt hihették róla, talán valami vágóhíd padlóján gurigáztak vele. A kép lélekzethez sem tudott jutni a fáradtságtól és nagyon kényelmetlen volt számára, hogy a nedves festék mind a nyakába folyik. Mindazonáltal az első összecsapásban ő maradt a győztes.

– Gondolja meg – volt az első szava, amint lélekzethez jutott – két nagyszerű remekművet… Mind a kettőt más-más stilusban és mindegyikük felér a kölni…

– Tudom – vetette oda Harringay, azzal kirohant a műteremből, végigfutott a folyosón és beugrott felesége öltözőszobájába.

A következő pillanatban már ismét ott volt a műteremben, hóna alatt egy nagy bádogdoboz zománcfestékkel. A bádogdoboz láttára a vörösszemű, művészi hajlamú ördög sikoltozni kezdett:

Harringay közben már bemártotta ecsetét a zománcba és két vonással keresztülhúzta a képet.

De most már Harringay kerekedett felül és gyors, bátor ecsetvonásokkal egészen átföstötte a vásznat, míg végül is nem látszott ki semmi a zománc alól. Egyszer egy pillanatra mégis előtünt még a száj, de csak odáig jutott, hogy: -217-

De Harringay ecsetje pillanat alatt ismét elhallgattatta. Ezután már csak a kép vörös szemei tüntek fel egy-egy másodpercre, amint méltatlankodó pillantást vetettek a festőre. De végül is semmi sem maradt vissza, csak a száradó zománc csillogó felülete. Egyideig még valami remegés látszott a felszín alatt, de azután lassanként ez is elmult és a kép végül teljes nyugalomba merevedett.

Ekkor Harringay – tulajdon elbeszélése szerint – pipára gyujtott, leült, rámeredt a bezománcozott vászonra és megpróbálta gondolatban még egyszer rekapitulálni, hogy tulajdonképen mi is történt? Felkelt, megkerülte a képet és megnézte, vajjon hátul nincs-e valami mögötte? Csak ekkor kezdte sajnálni, hogy nem fotografálta le az Ördögöt, mielőtt zománccal átfestette volna.

Ez Harringay elbeszélése – és nem az enyém. Története bizonyítására egy kis negyven-ötven centiméteres vásznat mutatott fel, amely tényleg halványzöldre van zománcozva. Az is igaz, hogy Harringay soha nem föstött egyetlen mesterművet sem azóta és bizalmas barátai véleménye szerint alkalmasint sohasem is fog. -218-

Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna, összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül. Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is, hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de lehet az is, – hiszen nem egyszer megesett már, hogy a szerencsés vevő szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a fínom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!“ Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.

Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta Winter-Wederrburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkozott, pipogya ember volt, akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem volt annyi -219- akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen magának, pedig bélyeget gyüjthetett volna, vagy régi pénzt, Horaciust fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét, de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.

– Az az előérzetem, – jelentette ki reggelizés közben – hogy valami történik ma velem.

– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre… Bár magam sem tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.

– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman szigetekről és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg is vásárolok egyet-kettőt, ha negyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt súgja az előérzetem.

– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza, akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahuga, miközben újból megtöltötte kávéscsészéjét.

– Igen – válaszolta Wedderburn és elmerengett egy darabka pirított kenyér fölött.

– Velem soha nem történik semmi, – jegyezte meg egyszerre, egészen váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más emberrel mennyi minden megesik. Ott van például Harvey esete! Ami csak a mult héten történt vele: hétfőn egy shillinget -220- talált az uccán, szerdán a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!

– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is, – jegyezte meg szárazon házvezetőnője, – de azt hiszem, neked se tennének túlságosan jót.

– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset. Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg… Kiváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös dolgok történnek az emberrel.

– Az az orchideagyüjtő csak harminchatéves volt – húsz évvel fiatalabb, mint jómagam – amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg. Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…

– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a házvezetőnő határozottan.

– Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyedtizenkttős vonattal utaztam, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég meleg van arra – és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd ki hozzá. Azt hiszem… -221-

Kinézett az ablakon a derüs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd idegesen rokonára pillantott.

– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy – felelt a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.

Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg, hogy elég gyorsan el tudta magát határozni arra, hogy vásároljon valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.

Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát ebédjén, csak ezekről beszélt unokahugának. Régi szokása volt, hogy minden londoni látogatását, este unokahuga és saját maga szórakoztatására, mégegyszer átélte hangos szóval.

– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egészen különösen fog viselkedni!

– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni. Lehet, hogy csak egy Paleonophis, de könnyen lehetséges az is, hogy egészen más valami. Lehet, hogy egy újfajta orchidea, de az sincs kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És ez volt az utolsó, amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek volna vele.

– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahuga. – Olyan csúf a külseje. -222-

– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta Wedderburn házvezetőnője. Éjszakára cserépbe fogom tenni.

– Egészen olyan, – folytatta a házvezetőnő – mintha valami halálthozó pók lenne.

– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!

– Szegény Batten holttestét egy mangrove mocsárban találták meg, – folytatta kis szünet után Wedderburna – és a teste alatt éppen egy ilyen orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem jól érezte magát, bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott. Ezek a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták, a dzsungel kúszó növényeinek vérszopó indái. Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.

– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki unokahuga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és chinint szedni. Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman szigetek lakói a legútálatosabb -223- férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak. És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak legyen mivel szórakozniok.

– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Blatten expediciójának bennszülöttei elég civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak gyüjteményére, míg társa, aki ornithológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak még érdekesebbé teszi a dolgot.

– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá unokahuga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a torkomon.

– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon feküsznek.

A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az orchideagyüjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.

Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre életjelt adott magáról. Wedderburn -224- annyira megörült ennek, hogy örömmámorában kiszaladt a konyhába és unokahugát a jamkészítés kellős közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen nagyszerű felfedezésre jutott.

– Az ott egy bimbó – magyarázta – és hamarosan egész csomó levél bújik majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi gyökérszálak.

– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának, – jelentette ki a házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.

– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.

– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de nem hiszem, hogy ismernék olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod, végeik felé egy kicsit ellaposodnak.

– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahuga, hirtelen egész testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon sajnálom, hogy így van, kivált, miután te úgy szereted ezt a borzalmas növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut az eszembe róla.

– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán csak találomra mondtam.

Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan, de ez azért nem akadályozta meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és erről az orchideáról különösképpen. -225-

– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap minden átmenet nélkül Wedderburn – és olyan különös meglepetésekre lehetünk elkészülve. Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos, hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én orchideám is egészen különös valami e tekintetben és ha valóban így volna, hát alaposan hozzá kezdenék tanulmányozásához. Úgy is már sokszor gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott benne. Tudod, a levelek most bujnak lassan elő és nagyon szeretném, ha egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!

De unokahuga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már vagy félméter hosszúak voltak és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki, mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba akarják keríteni az embert.

Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta, hogy soha többé rá sem néz a növényre és Wedderburn kénytelen volt egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy alacsony padon közvetlenül a thermometer mellett állott. -226- Egyszerű szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.

Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének tanulmányozására fordította.

Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt, gőzölgő, kis melegházbaan. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három óriási, nyílott virág pompázott és belőlük áradt a mindent elnyomó édes illat. A bámulat extázisában szinte gyökeret vertek lábai a földben.

A virágok fehérek voltak és csak a szélükön vonult végig egy mély arany vonal, szárai pedig kékesvörös színben pompáztak. Menten látta, hogy egészen új fajtával áll szemközt.

Meg akarta nézni a hőmérőt, vajjon nincs-e túlságosan meleg az üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani kezdett volna…

Félötkor unokahuga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak nem akart sehogysem előkerülni.

– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában és még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.

Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította. Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott heverni a földön, a fűtőtest csövei között…

Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű, légi gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei köré tekergőztek.

Wederburn unokahuga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.

Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt ki belőlük.

Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta is.

Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a következő pillanatban elájul és tudta, hogy nem szabad elájulnia. Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában. Gyorsan fölkapott egy virágcse repet és betörte vele az ablakokat a melegház végében. -228- Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből és közben a különös orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az orchideával együtt a szabadba vonszolni.

Odakünn azután hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként szaggatta el őket és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos ölelésükből kiszabadítani.

A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak csörömpölését, értelmetlenül bámulta, amint véráztatta kezeivel Wedderbun testét vonszolva maga után, feltünt az üvegház ajtajában. Egy pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.

– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre és parancsoló hangja egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahuga ölében nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.

– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra felnyitva szemeit, hogy a következő másodpercben ismét lehunyja őket.

– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és azután rögtön rohanjon dr. Haddonért – parancsolt rá a napszámosra. Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha visszajön.

Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit és unokahuga, amikor látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni kezdte:

Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nem igen történt. Az orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahuga elmondta az orchidea egész történetét dr. Haddonnak.

– De különben jöjjön velem az üvegházba és győződjék meg mindenről a saját szemeivel – tette hozzá a végén.

A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltünt már. A kettétépett régi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi gyökérszál még mindig lázasan remeg és erre habozva megállt szemlélődésében.

Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már fekete volt és rothadni kezdett. A hajnali szellő minduntalan ki-becsapdosta az ajtót és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a hidegben.

De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában, különös kalandja dicsfényében. -230-

A vágottképű ember áthajolt az asztalon és a kezemben tartott gyökereket nézegette.

– Én is megjártam azokat a szigeteket huszonöt-huszonhét év előtt. Ha ezek között a hagymák között új van – nos annak nagyon újnak kell lennie. Bizony én nem nagyon sok új orchideát hagytam magam mögött.

– Akkor még fiatal voltam – folytatta – Úristen, hogy rohantam egyik helyről a másikra. Keletindiában két évet töltöttem és Braziliában hetet. Azután Madagaszkár szigetére mentem.

– Néhány kutatót magam is ismerek – válaszoltam egy hosszú történet reményében. – Maga kinek gyüjtött?

– Butcher… Butcher? – valami bizonytalan emlék ébredt a név nyomában emlékezetemben. Azután eszembe jutott a Butcher contra Dawson per.

– Hát persze, – kiáltottam föl – maga volt az, aki négy évi fizetéséért pörölte őket. Maga volt, aki egy puszta szigeten élt éveken át. -231-

– Az ön szolgája uram, – hajolt meg udvariasan a vágottképű ember. – Fura kis történet, mi? Ott álltam az elhagyatott szigeten és egész vagyont gyüjtöttem ölbetett kezekkel anélkül, hogy dolgoztam volna, ők pedig nem tudtak felmondani nekem. Sokat mulattam ezen a szigeten és el-elszámolgattam magamban, hogy mennyit is keresek, mialatt a szigeten boldog semmittevésben élek. Egészen tekintélyes summa jött ki belőle.

– Nos… Hallott valaha az aepyornisról? Tudja, arról a kihalt óriási madárról, amely a mai struccféléknek volt rokona és Madagaszkár szigetén, a jelenlegi geologiai korban halt csak ki. Az aepyornis vázát csak tökéletlen maradványokból ismerjük, de óriási tojásait, melyeket 1550-ben fedeztek fel Madagaszkár szigetén, már régóta széltében-hosszában ismerik az egész világon. Az aepyornis tojása vagy harminc-negyven centiméter hosszú és húsz-huszonöt centiméter széles, azaz akkora, mint hat strucctojás, vagy mint százötven tyúktojás együttvéve. Tudja a régi utazóknak az óriási griff madárról szóló elbeszélései is valószínüleg erre a madárra vonatkoznak.

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen volt az aepyornis, – válaszoltam – hiszen Andrews alig néhány napja mesélt nekem egy új fajtájáról, amelyre mostanában bukkant. Úgy látszik, egyik csípőcsontjára találtak rá és még ez a csont is több mint egy méter hosszú. Valóságos óriás lehetett ennek a csontnak a gazdája!

– Ezt aztán elhiszem önnek – jelentette ki a vágottképü ember. – Tényleg óriás volt. Sinbad griffmadara is közülük került ki. De mikor találták azt a csontot?

– Miért? Mert én találtam meg… Úristen, most már vagy húsz éve ennek. Ha Dawson nem lett volna olyan szamár ebben a fizetési ügyben, teljes ringet csinálhatott volna aepyornis csontokban… Én igazán nem tehettem róla, hogy az az átkozott csónak elszabadult.

– Azt hiszem, ugyanaz a hely lehetett. Egy mocsár, vagy százötven kilométernyire Antananarivótól. Nem ismeri véletlenül? A part mentén, csónakon lehet csak megközelíteni. Nem emlékszik véletlenül arra sem, hogy hol találták a csontokat?

– Bizony, nem tudok rá visszaemlékezni. Úgy rémlik, mintha Adrews beszélt volna valami mocsárról.

– Ugyanannak a mocsárnak kellett lennie. A keleti parton fekszik. És a vízben van valami, ami megóvja a dolgokat a pusztulástól. Olyan szaga van, mint a kreozotnak. Trinidad szigete jutott az eszembe önkéntelenül is. Találtak több tojást is? Én rábukkantam olyan tojásra is, amely félméter hosszú volt. Tudja, a mocsár egészen körülveszi a helyet és elvágja a világtól. Amellett nagyon sós is. Nos… Milyen időket éltem át! Egészen véletlenül bukkantam rájuk. Tojásokért mentünk, én és két bennszülött, azokban az apró kis lélekvesztőkben és akkor találtunk a csontokra. Könnyű sátort vittünk csak magunkkal és négy napra való élelmet és persze a legszilárdabb talajon ütöttük fel sátrunkat.

– Ha csak visszagondolok is, eszembe jut az a szurokillat. Fura kis munka volt, amit végeztünk. Tudja, a mocsárban gázoltunk és minduntalan le-leböktünk a kezünkben tartott vasrudakkal. Rendszerint persze összezúztuk a tojásokat. Szeretném tudni, mikor pusztultak ki ezek az aepyornisok egészen. A misszionáriusok azt mondják, hogy a bennszülöttek legendái sűrűn beszélnek -233- azokról az időkről, amikor még életben voltak, de én magam sohasem hallottam ilyen történetet. Tudomásom szerint egyetlen európai sem látott élő aepyornist, talán az egy Mac Andrew kivételével, aki 1745-ben járt Madagaszkár szigetén, de hát az ő elbeszéléséhez nagyon is sok kétség fér.

– Az azonban bizonyos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk, olyan frissek voltak, mintha éppen akkor tojták volna őket. Frissek! Amint lecipeltük őket a csónak felé, az egyik néger fickó elejtette az egyik tojást és összetört. Hogy összeszidtam a nyomorultat! De olyan édes volt a tojás, még csak szaga sem volt és az anyja már vagy négyszáz éve halott volt!

– De nagyon is eltérek elbeszélésem tárgyától. Egész napunkat azzal töltöttük, hogy a mocsárban ástunk és ástunk, hogy sértetlenül hozzájuthassunk a tojásokhoz, nyakig sárosak voltunk, én meg szörnyen dühöngtem. Amennyire én tudom, ezek voltak az egyedüli tojások, amelyeket teljesen épségben sikerült idáig kiásni. Később elmentem és megnéztem azokat a tojásokat, amelyeket a British Múzeumban őriznek. Mind össze volt törve és csak összeragasztották őket, mint holmi mozaikot, de még így is hiányoznak belőlük nagy darabok. Az enyémek kifogástalan állapotban voltak és én ki akartam fújni őket hazatérésem után. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogy nem bírtam haragommal, amikor az a szamár szerecsen három óra nehéz munkájának gyümölcsét eltörte a sziklán, egyszerűen azért, mert egy százlábú megcsípte a lába ujját. – Alaposan megvertem.

– Ez éppen a különös a történetben. Még három másik tojásom volt. Kifogástalanul friss tojások. Nos, a csónakba raktuk őket és én visszamentem a sátorba, hogy kávét főzzek. A két szerecsent lent hagytam a parton, az egyik még mindig a csípés miatt sopánkodott, a másik pedig segített neki ebben. Eszembe sem jutott, hogy a két nyomorult visszaél majd helyzetemmel, de azt hiszem, a százlábú csípésének mérge és a verés, amelyet tőlem kapott, egészen megzavarta az egyiket – egy kicsit mindig hirtelenharagú volt – és végül is sikerült rábeszélnie társát.

– Emlékszem, ott ültem a sátorban, csöndesen pipáztam és egy kis spirituszlámpán, amelyet mindig magamnál hordtam útjaimon, kávét forraltam és csak úgy mellékesen a mocsár szépségeit bámultam a naplemente rőtvörös fényében. Egészen fekete és vörös volt minden, mondhatom igazán festő ecsetjére volt méltó a látvány.

– És alig ötven méternyire mögöttem ott állott a két átkozott szerecsen. Figyelmet sem fordítottak a természet szépségeire, hanem összeesküvést szőttek ellenem. Azt főzték ki sötét agyvelejükben, hogy megszöknek a csónakkal és engemet otthagynak a puszta szigeten, ócska vászonsátrammal, alig háromnapi élelemmel, egy csepp ivóvíz nélkül. Egyszerre csak kiáltást hallottam és mire visszafordulok, már bent ültek a kis lélekvesztőben – igazán túlzás lett volna csónaknak nevezni – és már vagy húsz méternyire voltak a parttól. Nyomban tisztában voltam a helyzettel. Puskám a sátorban hevert és még hozzá nem is volt golyóspuska, hanem csak sörétes. Persze, a gazemberek ezzel eleve tisztában voltak. De a nadrágzsebemben ott volt kis revolverem, amelyet sohasem hagytam el és miközben a part felé rohantam, kirántottam a zsebemből. -235-

– Valamit visszakiáltottak, amit nem hallottam és széles vigyor ült ki annak a négernek az arcára, akit megvertem. A másikat vettem célba, mert az sértetlen volt és ő kezelte az evezőt, de a lövés nem talált. Csak kacagtak rajtam. Mindazonáltal nem éreztem magamat még vertesnek. Tudtam, csak hidegvéremet kell megőriznem. Ujból céloztam és lőttem és most már nem nevetett többé, hanem felugrott üléséből. A harmadik lövésem fejen találta és a következő pillanatban holtan bukott ki a csónakból, magával víve az evezőt is a mélybe. Pompás lövés volt, egy olyan kis revolverből negyven méterre! Többé nem is bukkant fel a víz felszínére. Nem tudom, lövésem ölte-e meg, vagy pedig csak megsebesült és aztán a vízbe fult. Még egyszer ráparancsoltam a másik fickóra, hogy azonnal térjen vissza, de ő csak összehúzódzkodott a lélekvesztő mélyén és nem is válaszolt. Kilőttem utána revolverem minden töltényét, de nem találtam el egyszer sem.

– Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a rohadt, fekete parton, mögöttem a mocsár, előttem a végtelen tenger síma tükre, és az átkozott csónak csöndesen kifelé tartott az óceán végtelenjén. Mondhatom, nem kíméltem Dawsonékat és a múzeumokat és minden ostoba régiséggyüjtőt, de hiába kiabáltam az után a néger után, csak nem jött vissza, míg végre is teljesen berekedtem.

– Igazán nem maradt más hátra, mint hogy utána ússzam és megkíséreljem szerencsémet a cápákkal. Így aztán kinyitottam vadászkésemet, fogaim közé kaptam, pillanat alatt ledobtam a ruhámat és begázoltam a tengerbe. Mihelyt a vízben voltam, nyomban elvesztettem -236- szem elől a lélekvesztőt, de úgy számítottam, hogy mégis utól tudom érni. Azt reméltem, hogy az átkozott néger nem tudja majd elkormányozni a csónakot és így majd csak sodródni fog. Egyszerre ismét feltünt a horizont síkján, délnyugati irányban. Ekkor már esteledni kezdett és lassanként feltüntek a csillagok az égbolton. Nincs az az úszóbajnok, aki gyorsabb lett volna nálamnál, de lábaim és karjaim hamarosan kifáradtak.

– Mindazonáltal egészen közel jutottam a csónakhoz, még mielőtt a csillagok egészen felragyogtak volna. Amint sötétedett, mindenféle foszforeszkáló dolgokat láttam a tengerben. Időnként egészen beleszédültem. Végül is nem tudtam már megkülönböztetni a csillagokat a foszforeszkáló tárgyaktól és nem tudtam, hogy a fejemen úszom-e, vagy a sarkaimon. A lélekvesztő fekete volt, mint a bűn és a kis hullámok, amelyeket orra a tengerben hasított, ragyogtak, mint a folyékony arany.

– Amikorra utólértem, annyira kifáradtam, hogy nem volt annyi erőm sem, hogy fel tudtam volna mászni a csónakba. Persze első dolgom volt megtudni, hogy mi történt a négerrel. A csónak orrában feküdt összegubbaszkodva, úgyhogy a lélekvesztő fara egészen kiemelkedett a vízből. A csónak végébe húztam és lenyomtam a vízbe, azt remélve, hogy erre mégis csak felébred. Azután kezemben a nyitva tartott késsel nagynehezen felhúzódzkodtam a csónakba, készen várva minden pillanatban a támadást. De a néger még csak meg sem mozdult. Így azután ott ültem az apró lélekvesztő farában a foszforeszkáló tengeren sodródva, várva, hogy valami történjék.

– Egy idő multán nevén szólítottam a fickót, de nem kaptam választ. Így ültünk azután órákon át kettesben a csónakban. -237-

– Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Amikor felébredtem, felkelt a nap és láttam, hogy a néger halott és teste egészen püffedt és vörös. A három tojás és a csontok ott hevertek a csónak közepén, mellettük állott a vizeskulacs, valami kis kávé, néhány darab piskóta és egy kanna spiritusz. Nem volt evezőm, sőt semmi olyasféle sem, amit evezőként lehetett volna használni, így aztán ölbetett kezekkel voltam kénytelen nézni, hogyan sodor magával a tenger árja. Halottszemlét tartottam a néger felett s azt az ítéletet hoztam, hogy valami ismeretlen kígyó, skorpió, vagy százlábú gyilkolta meg. Ítéletem meghozatala után holttestét bedobtam a tengerbe.

– Ennek elvégzése után egy korty vizet ittam, megettem néhány piskótát és körülnéztem a síma tengeren. Azt hiszem, aki olyan alacsonyról néz körül, nem láthat nagyon messzire, én legalább is nem láttam semerre Madagaszkárt, sem semmi más nyomát a szárazföldnek. Délnyugati irányban egy percre megpillantottam egy vitorlát, amint délfelé haladt, de maga a hajótest soha sem tünt fel a horizont felett.

– Hirtelen arra eszméltem, hogy a nap delelőjén áll és izzó sugaraival szinte felforralja agyvelőmet. Először úgy próbáltam védekezni a napszúrás veszedelme ellen, hogy minduntalan be-bemártottam a fejem a tenger vizébe, de aztán eszembe jutott az a régi ujság, amelybe szerszámaimat csomagoltam elindulásom előtt, így aztán végigfeküdtem a csónak fenekén, magamra borítottam a „Cape Argus“-t és attól kezdve nem bántottak többé a nap sugarai.

– Csodálatosak ezek az ujságok! Életemben még egyet sem olvastam végig egészen addig a pillanatig, de különös dolgok történnek az emberrel, amikor olyan -238- egyedül van, mint én voltam. Azt hiszem, vagy húszszor olvastam el a „Cape Argus“ minden sorát, miközben a nap forró sugarai valósággal leolvasztották még a festéket is a kis lélekvesztő orráról és oldalairól.

– Tíz napig sodort magával a tenger árja – folytatta a vágottképű ember. – Ugy-e nem sokat jelent, amikor az ember csak így mesél róla? Egyik nap olyan volt, mint a másik. Kivéve a reggeleket és az estéket még csak ki se pillantottam ujságpapírsátram alól, olyan pokoli volt a hőség. Az első napokban még csak vitorlát sem láttam feltünni a horizonton, amelyeket pedig láttam, azok nem vettek tudomást rólam. A hatodik éjjelen történt, hogy alig félmérföldnyire tőlem hajó haladt el, amelynek minden ablakából fény sugárzott a fekete tengerre. Egészen olyan volt, mint valami óriási szentjánosbogár. Felálltam a csónakban, úgy kiabáltam és üvöltöttem utána.

– A második napon feltörtem az egyik aepyornis tojást, megkóstoltam és boldog voltam, hogy ehetőnek találtam. A szaga ugyan nem volt a legjobb, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tojás volt rossz, csak éppen valamennyire a kacsatojás ízére emlékeztetett. Az egyik oldalán egy gömbölyű foltot találtam, amely vagy tizenöt centiméter átmérőjű lehetett s ezen a folton, mintha vékony vérér vonult volna végig és egy fehér, létraszerű rajzot fedeztem fel. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a különös dolog, aztán meg nem is voltam nagyon válogatós. A tojás eltartott három napig a piskóták és a víz segítségével. Időnként nyers kávészemeket is ettem, mert tudtam, hogy milyen nagyszerűen erősíti az emberi szervezetet a nyers kávé.

– A második tojást, körülbelül a nyolcadik napon törtem fel és egészen elborzadtam. -239-

– El tudom képzelni, hogy el se akarja hinni. Még én is úgy voltam vele, pedig ott volt előttem a dolog, hiszen a tojás vagy négyszáz évig feküdt a fekete, hideg mocsár mélyén. De tévedésről szó sem lehetett. Ott volt előttem – hogy is hívják csak? – az embrió nagy fejével és görbe hátával, a szíve ott lüktetett a torkában és a tojás fehérje már egészen ráncos volt és a vékonyka pergamentszerű réteg, mely a tojás fehérje és héja között volt, minduntalan meg-megremegett. Ott álltam a legnagyobb, kihalt madár óriás tojásait költögetve egy kis lélekvesztőben az Indiai óceán kellős közepén! Ha az öreg Dawson tudta volna! Igazán megérte volna még neki is négyévi fizetésemet. Mit gondol maga a dologról?

– Akárhogy állt is az ügy, kénytelen voltam megenni az undorító dolgot, kénytelen voltam még a legkisebb falatokat is kikaparni, mielőtt megpillantottam volna a kis sziget partját, pedig mondhatom, egyik-másik falat igazán rettenetes volt. A harmadik tojáshoz hozzá sem nyultam. A nap felé tartottam, de a héjja túlvastag volt ahhoz, hogy meglássam, mi játszódik le belsejében, bár azt képzeltem, hogy hallom benne a vér lüktetését, de lehet, hogy ez csak a fülem zúgása volt, mint amit az ember akkor szokott hallani, ha kagylót tart a füléhez.

– Végül mégis csak feltünt valami szárazföld előttem. Éppen a kelő nap alatt tünt fel váratlanul, egészen közel hozzám. A tenger árja feléje sodort és vagy félmérföldnyire jártunk már csak a parttól, amikor az áramlat egyszerre megfordult. Minden erőm megfeszítésével vadul evezni kezdtem kezeimmel és az aepyornis tojás darabkáival, hogy elérjem a szigetet. Nagynehezen partra is jutottam. A megszokott apró kis -240- korallzátony volt, talán négy mérföld lehetett a kerülete, néhány fa is nőtt rajta, a közepén forrás csörgedezett és a kis laguna tele volt hallal. A tojást magammal vittem a partra és jó messze a tengertől, ahol az ár már nem érhette el, kitettem a napra, hogy megadjak minden lehetőséget a számára, azután partra vontam a kis lélekvesztőt.

– Amikor végeztem ezzel, bekóboroltam a szigetet. Fantasztikus, hogy milyen unalmas tud lenni egy ilyen korallzátony. Abban a pillanatban, amikor forrásra találtam, már el is tünt minden érdeklődésem. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy semmi sem lehet pompásabb és kalandosabb, mint Robinson Crusoe életét élni, de az a sziget olyan unalmas volt, mint valami prédikációs könyv. Ehető dolgok után kutattam és elgondolkodtam, de mondhatom, halálos unalom vett rajtam erőt, még mielőtt az első nap végetért volna. Szerencsémet igazolja, hogy még aznap, amikor partra szálltam, az időjárás egyszerre megváltozott. Égiháború vonult végig a kis szigeten és a tengeren olyan rettenetes hullámok voltak, hogy a kis lélekvesztőben igazán ott kellett volna vesznem.

– A csónak alján aludtam, a tojás szerencsére jóval feljebb volt a homokban és az első dolog, amire emlékszem, az volt, mintha száz apró kavics pattogott volna egyszerre a csónakon és egy hullám csapott volna keresztül rajtam. Azt álmodtam éppen, hogy Antananarivóban vagyok és felültem és odaszóltam Intoshinak, hogy megkérdezzem a lánytól, mi a fene történt, azután önkéntelenül kinyujtottam a kezemet, hogy megkeressem a gyufát az éjjeliszekrényen. Csak akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpel hol is vagyok. Foszforeszkáló hullámok rohantak felém, mintha csak be akarnának kapni, -241- de ezektől eltekintve koromsötét volt körülöttem minden. A felhők olyan alacsonyan jártak, hogy szinte attól féltem, beléjük verem a fejemet és az eső úgy zuhogott, mintha egyszerre szakadt volna meg az ég minden csatornája. Egy óriási hullám közeledett felém fenyegetőleg, mint valami tüzes kígyó és én elfutottam előle. Azután eszembe jutott a kanoe és visszarohantam a partra, de a hullám addigra már magával ragadta az óceán mélyébe a kis lélekvesztőt. Azután eszembe jutott a tojás és feléje tapogatóztam a sötétben. Semmi baja nem történt és még a legvadabb hullámok sem tudtak a közelébe jutni. Leültem a tojás mellé, hogy legalább valami társaságom legyen. Úristen, micsoda éjszaka is volt az!

– Reggelre nyoma sem volt többé a viharnak. A parton apró kis fadarabkák hevertek, hogy úgy mondjam lélekvesztőm csontváza, de ez legalább valami munkát adott nekem, mert két borda együtt maradt a borzalmas éjszaka dacára is s ebből azután valami vihartető félét eszkábáltam össze magamnak.

– Kikelt uram, mialatt fejem rajta nyugodott és én nyugodtan aludtam. Egyszerre csak azt éreztem, hogy valami mozog mellettem. Fölültem, láttam, hogy a tojás vége fel van törve és egy különös kis barna fej néz rám kíváncsian.

– Úristen! – kiáltottam fel – Üdvözöllek, – azzal nagynehezen kimászott a tojásból.

Eleinte barátságos, kedves kis fickó volt, akkora lehetett, mint egy jól megtermett tyúk és egészben véve olyan volt, mint a legtöbb más fiatal madár, csak persze nagyobb volt. Piszkosbarna pehely borította és alig volt tolla. El se tudom mondani, hogy megörültem neki. Mondhatom, Robinson Crusoe sem érezhette magát elhagyatottabnak -242- szigetén, mint én, mielőtt barátom kikelt volna a tojásból. De most aztán már érdekes társam akadt. Rámnézett, szemével hunyorgatott egyet, ahogy a csirkék szoktak, menten csipogni kezdett és a földön csipegetett, minthogyha nem négyszáz évvel elkésve kelt volna ki tojásából.

– Örülök, hogy üdvözölhetlek, Péntek! – szólítottam meg, mert azt természetesen már régen elhatároztam, hogy Pénteknek fogom keresztelni, ha kibújik a tojásból. Eleinte aggodalmaim voltak, hogy lesz-e mivel táplálnom, de amikor egy kis nyers halat adtam neki, amit rögtön bekapott és ismét kitátotta a csőrét, hogy adjak még, megnyugodtam. Igazán örültem, hogy nem volt válogatós, mert az adott körülmények között ebben az esetben igazán kénytelen lettem volna végül is megenni őt.

– El sem tudja képzelni, milyen érdekes madár volt az az aepyornis-csirke. Kezdettől fogva nem tágított a sarkamtól. Ott állott mellettem és úgy nézte, hogy halászok a lagunában és én persze elfeleztem vele mindent, amit fogtam. És nagyon értelmes is volt. A parton különös alakú, kis zöld dolgok voltak, egészen olyanok, mint a hámozott uborka, de Péntek csak egyszer próbálkozott meg eggyel, amikor rosszul lett tőle, soha többé rájuk sem nézett.

– És hogy nőtt! Szinte szemmelláthatólag lett egyre nagyobb és nagyobb. Én sohasem voltam társaságba járó ember s így aztán csöndes és barátságos viselkedése nagyon megfelelt nekem. Közel két éven át a legnagyobb boldogságban éltünk a szigeten. Nem voltak üzleti gondjaim, mert tudtam, hogy fizetésem közben egyre gyülik Dawsonéknál. Egyszer-másszor feltünt egy-egy vitorla a távoli horizonton, de soha hajó nem jött a közelünkbe. -243- Azzal szórakoztam, hogy a szigetet kagylókkal, kövekkel, kavicsokkal díszítgettem, úgyhogy a végén a part mentén mindenütt ott állott nagy betükkel, hogy Aepyornis Sziget, mint ahogy odahaza a vasúti állomásoknál a vasúti őrök, síma fehérkavicsokból rakják ki az állomás nevét. Amikor ezzel a munkával végeztem, mindenféle matematikai és geometriai képleteket raktam ki kagylóból és kavicsból és a legkülönbözőbb rajzokat készítettem hasonló módon.

– Amikor belefáradtam ebbe a munkába is, lefeküdtem és elnéztem, hogy jár-kel a különös madár és hogy növekszik egyre nagyobbra és nagyobbra. Eszembe jutott, milyen vagyont kereshetek majd vele, ha valaha sikerül elkerülnöm a szigetről. Nagyon meg is szépült az óriás madár, szép kék tollai nőttek a dereka táján, hátul pedig óriási zöld tollak borították. Sokat törtem a fejemet, vajjon Dawsonéknak joguk van-e a madárhoz, vagy sem? Amikor vihar szántott végig a tengeren és az esős évszakban ott kuporogtunk egymás mellett a kis fedél alatt, amelyet az öreg lélekvesztőből készítettem, hazugságokat meséltem neki régi barátaimról. Amikor a viharok elültek, mindig körbejártuk együtt a szigetet, hogy megnézzük nem vetettek-e valamit partra a hullámok. Azt lehet mondani, hogy egyenesen idillikus életet éltünk és hogy ha dohányom is lett volna, egyenesen a mennyországban éreztem volna magamat.

– A második év vége felé történt, hogy paradicsomi életünknek egyszerre vége szakadt. Péntek akkor már vagy öt méter magas lehetett, nagy feje széles és baltaszerű volt, két nagy, sárgakarikás barna szeme pedig egészen közel állott egymáshoz, akár az ember szemei és nem pislantottak kétfelé, mint a csirkéé. Tollazata gyönyörű volt, – nem olyan félgyászszerű, mint a -244- struccéi, – hanem inkább olyan, mint a kazuáré, már ami a szint és finomságot illeti.

– És ekkor történt, hogy egyszerre képzelődő kezdett lenni, szemtelenkedett és természete egyre undokabbá vált.

– Végre is elkövetkezett az idő, amikor kevesebb szerencsével járt mindennapi halászatom és ettől kezdve különös, habozó léptekkel járt nyomomban. Azt hittem, talán megint tengeri uborkát evett, vagy valami más ilyen dolgot, de most nem a gyomrával volt baja, hanem egyszerűen nem volt megelégedve velem. Én is éhes voltam és amikor végre nagynehezen fogtam egy halat, magam akartam megenni. Aznap reggel, úgy látszik, mind a ketten ballábunkkal léphettünk ki képzeletbeli ágyunkból, mert abban a pillanatban, hogy kirántottam a halat, Péntek nyomban lecsapott rá, mert úgy látszik, hogy magában már ő is elvégezte, hogy a halat egyedül fogja elfogyasztani.

– Ezt neki köszönhetem – mutatott az ember a csúnya sebre, amely arcát eléktelenítette. – Azután megrugott. Olyan volt, mint hogyha egy igásló talált volna teliben. Nagynehezen föltápászkodtam és miután láttam, hogy még egyáltalán nem tekinti befejezettnek az ügyet, eszeveszetten rohanni kezdtem, karjaimmal takarva el arcomat. De ő azokkal a hosszú lábaival gyorsabban futott, mint a legsebesebb versenyló és egyre-másra gőzkalapácsszerű rugásokkal halmozott el, miközben baltafejével minduntalan le-lecsapott a fejemre. A laguna felé vettem utamat és nem nyugodtam addig, amíg nyakig benne nem ültem.

– Péntek a víz partján megállott, mert gyűlölte benedvesíteni -245- a lábát és szídni kezdett a partról. A hangja olyan volt, mint a páváé, csak még rekedtebb és mondhatom, egyáltalán nem volt kellemes hallgatni. Föl és alá sétált a laguna mentén és megvallom, nem valami jól éreztem magam ennek az átkozott őslénynek a felügyelete alatt. A fejem és az arcom csupa vér volt és… nos a testem csupa sárga és kék folt. Elhatároztam, hogy átúszom a lagunát és egy darabig egyedül hagyom, amíg el nem símulnak az ügy hullámai. A túlparton felmásztam a legmagasabb pálmafára és volt időm elgondolkozni a dolgok felett. Azt hiszem, semmin nem sértődtem meg annyira, soha odáig és soha azóta, mint ennek az állatnak a rút hálátlanságán. Igazán több voltam neki, mintha a testvére lettem volna, hiszen én költöttem ki a tojásból és én neveltem fel. Egy ilyen óriási, nyurgalábú, divatból kiment madár! És én, a büszke emberi nem egyik tagja! Az évezredek örököse és a többi ehhez hasonló mondás mind az eszembe jutott egyszerre.

– Azt reméltem, hogy egy idő után ő maga is ebben a színben fogja látni a dolgokat és meg fogja bánni magatartását. Azt reméltem, hogy ha sikerül majd néhány szép halat fognom és azután egyszerre, mintha csak véletlenül történne, elmennék mellette és megkínálnám vele, Péntek mégis csak eszére térne. Jó időbe telt, míg megtanultam, hogy egy kihalt madárféle mennyire nem tud és nem akar felejteni és megbocsájtani.

– El se mondom, mi mindennel próbálkoztam, hogy megnyerjem a madár jóindulatát. De nem is tudnám elmondani. Még most is elönt a szégyen, ha eszembe jut, hogy mennyi visszautasításban és mennyi gőgös lenézésben volt részem ennek az átkozott madárnak a részéről. Megpróbálkoztam az erőszakkal is. Biztos távolságról -246- korálldarabokat vágtam hozzá, de ő egyszerűen csak lenyelte azokat. Célbavettem vadászkésemmel, de majdnem elvesztettem még azt is, ha mindjárt egy kicsit nagy is volt ahhoz, hogy lenyelje. Megpróbáltam kiéhez tetni, fölhagytam a halászattal, de ő egyszerűen lement a partra és az apály idején férgeket fogott. Életem felét nyakig a laguna vizében töltöttem, másik felét pedig fönt, a pálmafák tetején. Egyszer eltévesztettem megszokott fámat és véletlenül egy alacsonyabbra találtam fölmászni. Amikor Péntek ezt észrevette, rögtön ott termett és mondhatom, karácsonyt ünnepelt puszta combjaimon.

– A dolog kezdett kibírhatatlanná válni. Nem tudom, próbált-e már ön pálmafa tetején aludni? Mondhatom, nekem a legborzalmasabb álmaim voltak odafönn. És aztán képzelje csak a szégyent! Ott volt ez a kihalt, madár, amely úgy járkált az én szigetemen, mint valami elvarázsolt herceg és én még csak lábamat sem tehettem szilárd talajra. Sokszor bizony kínomban sírva fakadtam. Egyenesen a szemébe vágtam, hogy egyáltalán nem akarom, hogy egy elhagyott szigeten egy átkozott anakronizmus hajszoljon egész nap. Megmondtam neki, hogy menjen és csipkedje a saját korának tengerészeit. De ő egyszerűen hátat fordított nekem.

– Szégyellek csak rágondolni is, mennyi ideig éltem ezt az életet. Már rég megöltem volna, ha tudtam volna, hogyan. De végül mégis csak rájöttem, hogy bánhatok el vele. Még Délamerikában tanultam meg a módját. Összefontam horgászó zsinegeimet, még tengeri növények indáit is kevertem közbe, úgyhogy a végén, vagy tíz-tizenkét méter hosszú, erős kötél boldog tulajdonosának mondhattam magamat. A kötél végére két koráll darabot kötöttem. Persze, sokáig tartott, míg munkámmal -247- elkészültem, mert minduntalan hol a lagunába kellett menekülnöm, hol egy fa tetejére másznom, ahogyan éppen a helyzet hozta magával.

– Amikor elkészült végre a kötél, gyorsan megforgattam a fejem fölött és elengedtem Péntek felé. Először elhibáztam, de másodszorra a kötél mégis csak gyönyörűen lábai köré csavarodott és a következő pillanatban Péntek már a földön hevert. Persze, nem a szárazföldről dobtam feléje a bolát, hanem derékig a laguna vizében álltam, ahol tudtam, hogy nem fog megtámadni, de abban a pillanatban, amikor a földön volt, már kinn is voltam a vízből és késemmel elkezdtem a nyakát fűrészelni…

– Még most sem szeretek rágondolni. Már akkor is gyilkosnak éreztem magamat, bár akkor haragom még fennen lobogott. Istenem, amikor ott álltam fölötte és láttam, hogy vérzik a fehér homokon és hogy rángatóznak halálküzdelmében óriás lábai és hosszú nyaka…

– Ezzel a tragikus befejezéssel az egyedüllét átka szakadt egyszerre rám. Édes Istenem! El sem tudja képzelni, hogy hiányzott nekem az a madár. Ott álltam holttesténél és valósággal meggyászoltam. Összeborzadtam, amikor körülnéztem a végtelenül csöndes, teljesen elhagyott puszta szigeten. Eszembe jutott, milyen mulatságos, kedves madár is volt, amikor kikelt a tojásból és eszembe jutott az a sok kedves tréfám is, amivel mulattatott, mielőtt megváltozott volna.

– Eszembe jutott, hogy csak meg kellett volna sebesítenem és aztán ápolás közben bizonyosan mégis csak jobb belátásra ébredt volna. Ha akármilyen eszközöm is lett volna, amivel sírt tudtam volna ásni, eltemettem volna. Valahogyan egészen emberinek éreztem Pénteket, -248- De miután erre gondolni sem lehetett és nem akartam mégsem megenni, a lagunába dobtam és a kis halak tisztára rágták csontjait. Még csak egy tollát sem tartottam meg emlékül.

– Azután egy szép napon valami hóbortos fickó, aki fejébe vette, hogy megnézi, megvan-e még a szigetem, kikötött jachtjával.

– Éppen jókor jött, mert már igazán torkig voltam az egyedülléttel és már csak afölött haboztam, hogy kisétáljak-e egyszerűen a tengerbe és zárjam le így az ügyet, vagy pedig én is egyek azokból a zöld dolgokból…

– A csontokat egy Winslow nevezetű embernek adtam el, egy ritkaságkereskedőnek a British Múzeum környékén és Winslow azt mondja, hogy ő rögtön továbbadta őket az öreg Hawersnek. Úgy látszik, Hawers egyáltalán nem vette észre, hogy a csontok tulságosan nagyok ahhoz, hogy struccéi lehetnének, így aztán csak halála után jöttek rá az emberek. Nevet is adtak neki, úgy hívták, hogy Aepyornis… Hogy is hívták csak?

– Aepyornis vastus, – segítettem rajta. Furcsa, hogy egy barátom éppen a multkoriban beszélt róla. Amikor először bukkantak egy aepyornisra, amelynek a csípőcsontja vagy egy méter hosszú volt, azt hitték, hogy ennél nagyobbat már igazán el se lehet képzelni, így azután elnevezték Aepyornis Maximusnak. Azután valaki más talált egy másfélméteres csípőcsontot és ezt azután elnevezték Aepyornis Titannak. Csak azután találták meg, az öreg Hawers halála után, hagyatékában a maga vastus-át, de aztán még egy vastissimus is előkerült.

– Winslow is mondta ezt nekem, – jegyezte meg a vágottképű ember – mégis csak különös, hogy ilyesvalami történhetik az emberrel. Vagy nem?

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CSODÁLATOS TÖRTÉNETEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Csodálatos történetek

CSODÁLATOS TÖRTÉNETEK

I

II

III

IV

V

Az ajtó a falban

I

II

III

IV

A néhai Mr. Elvesham története

A kristálytojás

A bűvészbolt

A Plattner-eset

A gyönyörü öltöny

A vakok völgye

A Dinamók Ura

Az őserdő kincse

Harringay megkisértése

A különös orchidea virágzása

Az őslények szigetén

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE