The Project Gutenberg eBook of Ciklámen
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Ciklámen
        Szinjáték 3 felvonásban

Author: Andor Gábor

Release date: July 5, 2024 [eBook #73971]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Dick Manó

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CIKLÁMEN ***


GÁBOR ANDOR

CIKLÁMEN

SZINJÁTÉK 3 FELVONÁSBAN

BUDAPEST

DICK MANÓ KIADÁSA

VII., Erzsébet-körut 12.

Minden jog fenntartva. – A forditás joga is. – Szinházakkal szemben
kézirat. – A darab előadási joga, a magyar vidékre, az Országos
Szinészegyesület Ügynökségénél szerezhető meg

Copyright, 1915 by Dr. Alexander Marton, Budapest




SZEREPLŐK:


Lehotai

Magda

Szendrei

Paula, Szendrei felesége

A kegyelmes ur

A kegyelmes asszony

Inas

Soffőr

Szakácsnő

Szobalány

Portás

Történik Budapesten, az I. és III. felvonás Magda lakásán; a II.
Lehotainál




ELSŐ FELVONÁS.

_(A szinésznő szalónja, kedves, izléses berendezés. A fenéken tágas hall
vagy ajtó. A baloldali ajtó az ebédlőbe és azon keresztül a konyhába és
a mellékhelyiségek felé visz. A jobbajtó a hálószobába. Az összes ajtók
a szinpadra befelé nyilnak.)_

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_(Mikor a függöny felmegy, a szobalány az egyik kis szalónasztalra
terit. Teás-csészéket, kistányérokat helyez el rajta, és egy eszcejgos
kosárból kis kést és villát tesz rá épen.)_


_Első jelenet._

SZOBALÁNY _(kikiált, az ebédlőajtó felé)_: Szakácsné! szakácsné!

SZAKÁCSNÉ _(kiált az ebédlőből)_: Na?!

SZOBALÁNY: Szakácsné! szakácsné!

SZAKÁCSNÉ _(bejön a második ajtón)_: Mi baja, szobajány?

SZOBALÁNY: Nekem, hála istennek, nincsen semmi bajom, hanem a kések
megint agyon vannak smirglizve, szakácsné!

SZAKÁCSNÉ: Honnan tudja azt egy szobajány? Ez, gyerekem, se nem puder,
se nem smink…

SZOBALÁNY: Hát mi?

SZAKÁCSNÉ: Eszcejg ez, Katuska, és hogy az eszcejgot hogyan kell ápolni,
azt bizza csak rám a szobajány!

SZOBALÁNY: Jól van, Juliána, csak ápolja az eszcejgot _(leül a
megteritett kis asztal mellé)_.

SZAKÁCSNÉ: Nana, szobajány, ne üljön le az urak asztalához.

SZOBALÁNY: Mér’ ne üljek le, Juliána?

SZAKÁCSNÉ: Mert ha maga leül, akkor én is leülök. _(Leül.)_ Két
személyre tetszett teriteni?

SZOBALÁNY: Kettőre. Biztosan itt lesz a szinész is.

SZAKÁCSNÉ: Hát persze. Mindig itt van.

SZOBALÁNY: Vasárnap, ha délutáni előadás is van, mindig ittragad
vacsorára.

SZAKÁCSNÉ: Pedig a felesége főzi otthon a vacsorát! Átjön a szaga a
gangon. Mondta a kisasszony, hogy itt eszik a szinész?

SZOBALÁNY: Nem. De ezt ki kell találni. Ha az ember szinésznőnél
szolgál, akkor sok mindent ki kell találni.

SZAKÁCSNÉ: Nana, Kata. De nagyra van maga evvel a szinészettel! Nem maga
a szinésznő, hanem a kisasszony!

SZOBALÁNY: Azér’ kell nekem mindent kitalálni. Kit kell beereszteni, kit
nem, kit mingyár’, kit egy fél óra mulva. Kit kell hagyni akármeddig,
kit kell zavarni már öt perc mulva avval, hogy begyövök és mondom: „Itt
a szabóné a sénangléz kabáttal“. De ezek toalett-ügyek, ezeket hiába
magyarázom egy szakácsnénak…

_(Csengetés az előszoba felől.)_

SZAKÁCSNÉ _(kárörömmel)_: Csöngetnek, szobajány.

SZOBALÁNY _(ülve marad)_: A füle cseng, Juliána.

SZAKÁCSNÉ: Ugorjunk csak ajtót nyitni. Arra való a szobajány.

_(Csengetés.)_

SZOBALÁNY _(fölkel)_: A szakácsné meg akkor tisztul a konyhába. Spórhert
mellé, Juliána!

SZAKÁCSNÉ _(megy a II. ajtó felé, de az ajtóban állva marad)_: Ugy, ugy
Kató, csak forgasd a nyelved, ne nyisd az ajtót!

SZOBALÁNY: A kisasszonynak kulcsa van, más meg várhat.

SZAKÁCSNÉ: Még most is csacsogsz, angyalom, még most sem az ajtót
nyitod?

SZOBALÁNY _(kiment az I. ajtón, nyitva hagyta maga mögött, ott kinn
beszél valakihez)_: Nincs, kérem. A művésznő nincs itthon.


_Második jelenet._

LEHOTAI _(befelé jövet, már az ajtóban)_: Igazán nincs?

SZOBALÁNY: _(utána jön, már bent)_: Igazán nincs, kérem. _(A szakácsné
áll a II. ajtóban és hallgatózik. Látni egy kicsit.)_ Senki sincs
itthon, csak én, meg a mindenes.

SZAKÁCSNÉ _(II. becsapja az ajtót)_.

LEHOTAI: De okvetlenül hazajön a művésznő?

SZOBALÁNY: Igenis kérem, mert ma két előadásunk van, délután meg este.

LEHOTAI: Félóra mulva itthon lesz?

SZOBALÁNY: Igenis kérem, de ilyenkor nem igen fogad. Alig egy órája van
az esti előadásig.

LEHOTAI _(a mellényzsebéből egy ötforintost vesz ki)_: Fogja, fiam.

SZOBALÁNY _(a kezében tartja az ötöst, mert nincs zseb a kötényén)_: És
mit mondjak a művésznőnek?

LEHOTAI: Mondja meg fiam… külömben ne mondjon semmit. Visszajövök.

SZOBALÁNY: De akkor egy félórán belül tessék jönni, mert azután igazán
nem lehet. Akkor átöltözik és nagyon siet az esti előadásra.


_Harmadik jelenet._

SZENDREI _(I. ajtón sietve jön be, a kalap a fején)_: Kati, Kati, Kati!
Az előszoba tárva-nyitva! Ide csak ugy be lehet jönni? He?

SZOBALÁNY _(mentegetődzik és azt a kezét, melyikben az ötös van,
hátrakapja)_: Kérem szépen… tetszik tudni…

LEHOTAI: Meg méltóztatik bocsátani…

SZENDREI _(leveszi a kalapját)_.

LEHOTAI: A művésznőt kerestem…

SZENDREI _(kereken)_: A művésznő nincs itthon. Sőt a művésznő nem is
lesz itthon…

LEHOTAI: A szobalány azt mondta…

SZENDREI: A szobalány mellékes. És e pillanatban már fölösleges is…

SZOBALÁNY: Igenis kérem… de…

SZENDREI: A szobalány már távozik is.

SZOBALÁNY _(vállvonogatva el a II. ajtón)_.

LEHOTAI: Talán a művésznő férjéhez van szerencsém?

SZENDREI _(bemutatkozik, nem várja azonban, hogy Lehotai is
bemutatkozzék)_: Szendrei…

LEHOTAI _(szárazon)_: Örvendek.

SZENDREI _(folytatja)_: Hogy ugy mondjam: a ház régi barátja… s ebben a
minőségemben felvilágosithatom uraságodat, hogy ma délután abszolute
lehetetlen. Kizárt dolog. Két előadás. Délután: züllött levegő a
szinházban… Nem csoda. A nép beözönlik, s mikor a nép beözönlik, a jó
levegő kiözönlik. _(Nevet.)_ Vasárnap délután: lelkes publikum, szó
sincs róla… Mikor az orromat kidugom a szinpadra, már bömbölik:
Szendrei! _(pauza)_ Szendrei! És a taps a felvonás végén dörög, mintha
mogyorót törnének. Hálát adok a jó istennek, hogy mostanában nem vagyok
benne délutáni darabban. De a müvésznő benne van. Ő mindenben benne van,
mert ő a szinház támasza, talpköve, mely ha megdől, Róma le… satöbbi.
Ami még nem volna olyan nagy baj, de a szinház is üresen marad.

LEHOTAI: Akkor talán ajánlom magamat és egy negyed órán belül…

SZENDREI: Ne is próbálja uram, én mondom Önnek, ne is próbálja.

LEHOTAI _(kicsit türelmetlenül)_: Engedelmével, talán mégis…

SZENDREI: Kérem, kérem, negyedóra mulva ön egy reménynyel lesz
szegényebb és egy csalódással gazdagabb.

LEHOTAI _(kimegy)_: Volt szerencsém.

SZENDREI: Ajánlom magamat! _(visszajön.)_ Kati! Kati! _(kinyitja a II.
ajtót)_ Kati! Kati!


_Negyedik jelenet._

SZOBALÁNY _(bejön)_: Kérem szépen.

SZENDREI: Itt megint rut árulás történt, fiam.

SZOBALÁNY: Ha a nagyságos ur azt hiszi…

SZENDREI: A nagyságos ur látta az ötöst.

SZOBALÁNY: Melyiket kérem?

SZENDREI: A tizkoronás ötöst, amit a szobalány az idegentől kapott.
Maga, Katinka, öt forintért ugy eladta urnőjét, de ugy eladta, mint
Józsefet az ő testvérei. Amire én csak azt mondom, hogy ilyen szobalány
én-nálam nem szolgál soká.

SZOBALÁNY: De kérem, nagyságos ur, hiszen nem is a nagyságos urnál…

SZENDREI: Nem nálam? Tehát kegyed is vizsgálat alá veti az én itteni
közjogi helyzetemet?! Hogy miért lakom én itt, a kilences szám alatt,
mikor a gang tulsó oldalán a tizenötös az én lakásom, nem? Mikor maga
meg az öreg szakácsné összeülnek tanácskozni, olyankor, drágám, egyébről
sincs szó, csak arról, hogy mit akarnak itt ezek a szinészék, és főkép,
mit akar itt ez a szinész, aki a művésznőnek senkije-semmije. Mert maguk
tudják…

SZOBALÁNY: Mink nem tudunk semmit.

SZENDREI: Maguk, édesem, mindent tudnak, mert maguknak borzasztó sok van
a fülük mögött, és ami a fülük mögött, az a szájukon és ami a maguk
száján, az mindenki száján. De magukat én innen el fogom távolitani.
Hogy enyhe szóval éljek. El. De el ám!


_Ötödik jelenet._

MAGDA _(az I. ajtón jön be, Szendrei háttal áll neki, a szobalány szembe
vele.)_

SZOBALÁNY: Kezét csókolom. _(Odamegy és kezet csókol.)_

SZENDREI _(megfordul, elveszti kontenanszát, el az előbbi pergő
beszédét. Nagyon meghunyászkodva)_: Kezeit csókolom.

MAGDA _(a szobalányhoz)_: Kati, el! Balhátul! Csengetek, ha a vacsorát
be kell adni.

SZOBALÁNY: Igenis. _(El.)_

_(Kis csend.)_

MAGDA _(leteszi a kalapját egy székre, a köpenyegét egy sezlongra.)_

SZENDREI _(szolgálatkészen forgolódik körülötte. Nem beszélnek.)_

MAGDA _(leül, Szendrei állva marad)_: Szendrei!

SZENDREI _(félénken)_: Parancsoljon velem.

MAGDA _(megfenyegeti az ujjával)_: Szendrei!

SZENDREI _(alázatosan)_: Magduska!

MAGDA: Szendrei… maga megint olyan szerepet játszott, amit senkisem
osztott ki magának.

SZENDREI _(kapkodva)_: Világért se… világért se…

MAGDA: Maga megint a cselédséget exercirozta, Szendrei.

SZENDREI: De igazán… igazán, csak a szobalányt…

MAGDA: Ugy? Csak? A szakácsné holnapra marad, nemde? És az inas
holnaputánra.

SZENDREI: Az inas? Melyik?

MAGDA: Amelyiket holnapután felfogadok. Vagy azután, vagy amikor, akkor.

SZENDREI: Mért piheg annyira, Magda?

MAGDA: Mert a lift megint nem jár és gyalog kellett feljönnöm a harmadik
emeletre. Máskor ne béreljen nekem lakást a harmadik emeleten, Szendrei,
főparancsnok ur.

SZENDREI: Megint csufolódik.

MAGDA: Nem csufolódom. Hazajövök egy órácskára, két előadás közt, még
gőzölög a fejem és már itt van Szendrei. Ki ő? Atyám? Nem. Gyámom? Nem.
Férjem? Nem. Szeretőm? Nem.

SZENDREI: Mindene!

MAGDA: Semmim. A felfedezőm.

SZENDREI: S azóta is rajongó hive, tenyerén hordozója.

MAGDA _(idegesen)_: Hagyja. Ne hordozzon a tenyerén. Szivesebben járok
autón. A felfedezőm. Na. De valakinek csak fel kell fedezni az embert,
édes barátom. Hányadszor mondjam ezt magának? Ha valahol tűz támad, azt
a tüzet mindig egy valaki veszi észre először s az az egyvalaki szól a
többieknek.

SZENDREI: Magduska… megbocsásson… bocsásson meg… a hasonlat rossz… Aki a
tüzet észreveszi, azért szól a többieknek, hogy eloltsák. És én azért
szóltam, hogy mindenki lássa, hogy mindenki gyönyörködjék benne és
melegedjék mellette.

MAGDA _(némileg unatkozva)_: No és… és, Szendrei?

SZENDREI: És most mindenki melegedhetik mellette, csak én nem… Hát
igazság ez, Magda? _(nagyon szomoru az arca)_.

MAGDA: Nem igazság, hanem rágalom, ó atyám, férjem és szeretőm. Maga
tudja, kedves barátom, sőt maga tudja legjobban, hogy a tűz lobog,
lobog, de senkit sem melegit. Istenem… huszonnégy éves leszek maholnap…
nagykoru… és itt-állok egyedül, mint az ujjam… játszom és fürdöm a
dicsőségben… Szerepek, megint uj szerepek… Gyönyörü! A férfiakat meg sem
nézem magam körül Nincs időm. Meghalok és nem volt időm arra, hogy
éljek. Hires nő vagyok és hol a szerelem? Sehol.

SZENDREI: Elég szomoru.

MAGDA: Nincs csók.

SZENDREI: Legyen.

MAGDA: Ez ismét ajánlkozásnak hangzik. Hagyja Szendrei. Bizza rám, majd
ha akarom, mégis lesz.

SZENDREI: Hála istennek!

MAGDA: Ne hálálkodjék… A maga helyzete akkor is reménytelen lesz. Maga
Szendreikém, maga állandóan elfelejti, hogy felesége van… Várjon,
leteszem a gyürüimet… _(Bemegy a III. ajtón.)_ Elfelejti…

SZENDREI _(az ajtó felé fordulva, felelni akar.)_


_Hatodik jelenet._

PAULA _(Szendrei felesége, jön a II. ajtón és az ajtóban megáll)_: Imre!

SZENDREI _(odanéz)_: Kérlek… Mi az? Mindig akkor zavarsz, mikor a
legjobban el vagyok foglalva…

PAULA _(szelid szemrehányással)_: Itthon vagy és még haza sem jöttél…

SZENDREI: Jó, jó. Majd máskor harsonákat küldök magam előtt, mint a
Sekszpir-darabokban, hogy bejelentsék az érkezésemet…

PAULA: Ó… azt nem muszáj…

SZENDREI: Pedig azt hittem, hogy muszáj… De ne zavarj, kérlek…

PAULA: Világért se akartalak…

SZENDREI: Az uj szerep… tudod… azt tanulmányozzuk…

PAULA: De hazajössz vacsorázni?

SZENDREI: Haza… haza… majd!… tedd félre…

PAULA: Olyan van, amit nem lehet félretenni.

SZENDREI. Olyan nincs. Mindent félre lehet tenni. A legtehetségesebb
embert is. Engem már hónapok óta félretesz az igazgató…

PAULA. De kihül…

SZENDREI: Én is kihülök, mégis félretesznek.

PAULA: Hiszen fáj is neked.

SZENDREI: A vacsora nem olyan érzékeny, mint én.

PAULA: De nagyon jó vacsoránk van…

SZENDREI: Én is nagyon jó szinész vagyok. Csak erigy, erigy, kérlek,
csak erigy…

PAULA: Megyek már… _(kimegy a II. ajtón.)_

SZENDREI _(utánanéz)_: Ez is folyton a gyomromban keresi a szivemet és
csodálkozik, ha nem találja meg.


_Hetedik jelenet._

MAGDA _(kijön az ajtón és folytatja, ahol az imént abbahagyta)_: Maga,
Szendrei, állandóan elfelejti, hogy felesége van…

SZENDREI _(sóhajt)_: Dehogy felejtem el.

MAGDA: És azt is elfelejti, hogy mestersége szerint szinész, szakmája
szerint: hősszerelmes. Nem tartok semmilyen nőről kevesebbet, mint az
olyanról, aki egy hősszerelmesnek esik áldozatul. Aki beugrik a
kifestett arcnak, a puder és a pirositó enyhe keverékének, s az édes
bajusznak, ami a szinházi fodrász tulajdona. Mindezt pedig azért mondom
kedves Szendrei, mert látom, hogy maga négy év óta, a gyámkodás ürügye
alatt, énrám vár… Folyton egy házban lakunk, és maga ugy tesz, mintha a
feleségével őriztetne. De közben közel sem engedi hozzám azt a jó
asszonyt, a barátnőmet.

SZENDREI: Nem igy van, nem igy van!

MAGDA: De igy van. Maga hálára számit. Szendrei. Azt várja, hogy kitör a
hála. Fölfedezett, köszönöm. Elinditott a sinen, amin mehetek előre,
köszönöm. Megyek is, de maga fut utánam, mert azt hiszi, hogy a hálát
végül mégis csak inkasszálni lehet. Hát nem lehet, Szendrei, abszolute
nem lehet. Ugy érzem, máris tulsok hála volt, hogy árnyékomnak
szerződtettem.

SZENDREI _(szomoruan)_: Csak tűr.

MAGDA: Vagy türöm… Mindegy. Kifelé a legrosszabb látszatoknak teszem ki
magamat. Borzasztó, hogy a világ azt hiheti rólam, hogy egy amorózó –
egy amorózó! – a szeretőm! _(Fölkel és csenget.)_

SZENDREI: Mit parancsol?

MAGDA _(gunyosan)_: Behozatom szerény „estebédemet“.

SZENDREI: Honnan tudja, hogy szerény?

MAGDA: Onnan, hogy a szalónban teritettek. Hideg vacsora és a szalón,
ezek együttjárnak a mi közös háztartásunkban.

SZENDREI _(bizonytalanul)_: Menjek?

MAGDA _(kedvesen)_: Miattam akár maradhat is.

SZOBALÁNY _(jön a II. ajtón és teát hoz)_.

MAGDA: Mi van, Katinka?

SZOBALÁNY: Tea és felvágott.

MAGDA: Na látja, majordómusz ur, inkább arról gondoskodnék, hogy ne
tömjenek minden vasárnap sonkával meg párizsival. _(Szobalány kimegy.)_

SZENDREI: Nem bizott meg vele.

MAGDA: Hát egyébbel megbiztam? Az egész ügyvédi kamarában nincs egy
olyan fogadatlan prókátor, mint maga.

SZOBALÁNY _(bejön, hozza a felvágottat)_.

SZENDREI _(a szájára teszi a mutatóujját és könyörgő arcot vág, hogy
Magda ne beszéljen)_.

MAGDA _(jókedvüen)_: Az illető ugysem tudja, miről van szó.

SZENDREI: Az illető tudja.

MAGDA: Nem beszélhetek franciául.

SZENDREI: Miért ne?

MAGDA: Mert maga nem értené.

SZENDREI: Németül.

MAGDA: Németül az illető jobban tud, mint mi ketten együtt.

SZOBALÁNY _(kiment)_.

MAGDA: Igaz is? És maga? Maga otthon vacsorázik?

SZENDREI _(akadozva)_: Nem… Paula ma nem főzött… el is ment vizitbe…

MAGDA: Akkor tartson velem. Kérek még egy teritéket.

SZENDREI: Nem kell. Már itt van.

MAGDA _(vidáman)_: Nini. Csakugyan. Látja, látja, ez az én helyzetem.
Szendrei megint meghivta magát vacsorára. A páros napokon itt
vacsorázik. Viszont a páratlan napokon itt ebédel.

SZENDREI: De Magda… én nem hittam meg magamat…

MAGDA: És a teriték?

SZENDREI: A szobalány tette föl előre…

MAGDA: Még rosszabb. Már a szobalány is összead bennünket. _(Az arcához
nyul)_. Egy kis festék, ugy látszik az arcomon maradt. _(Elindul a háló
felé)_. Addig kitöltheti a teát, hogy a sokféle minősége mellett még
háziasszonynak is érezhesse magát… _(Bemegy III.)_

SZENDREI _(gyorsan a csengőhöz ugrik, látszik, hogy idegességében
kétszer nyomja meg a csengőt)_

_(Kis szünet)_.


_Nyolcadik jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(bal II)_: Tetszik?

SZENDREI: Mért jött be maga?

SZAKÁCSNÉ: Mert kettőt tetszett csöngetni. Egy: az szobalány. Kettő: az
szakácsné. Három: hogy vizet hozzunk. Négy: hogy kenyeret. Tetszik
tudni.

SZENDREI _(boszusan)_: Nem tetszik tudni.

SZAKÁCSNÉ _(harapósan)_: Pedig tudhatná a nagyságos ur.

SZENDREI _(szórakozottan)_: Miért?

SZAKÁCSNÉ: Mert régebben szolgál a háznál, mint én.

SZENDREI _(mintha nem venné észre a gorombaságot)_: Nem az a kérdés.
Hanem, hogy mért van ma hideg felvágott?

SZAKÁCSNÉ: Meleg vacsora van.

SZENDREI: Hol?

SZAKÁCSNÉ: Odaát, a nagyságos uréknál.

SZENDREI _(lenyeli a gorombaságot)_: De itt?

SZAKÁCSNÉ: Itt vasárnap van.

SZENDREI: Ez az egész?

SZAKÁCSNÉ: Ez. Vasárnap csak ott van meleg vacsora, ahol az asszony maga
főz.

SZENDREI: Másutt nincs?

SZAKÁCSNÉ: Nincs. A királynál se.

SZENDREI: Ott sincs?

SZAKÁCSNÉ _(makacsul)_: Ott se.

SZENDREI: Kitünő. Beavatott körökből jelentik.

SZAKÁCSNÉ: Elég szép tőlem, hogy itthon ülök, mikor sétálni is mehetnék…

SZENDREI Hová?

SZAKÁCSNÉ _(kurtán)_: Az orrom után.

MAGDA _(bejön, simogatja az arcát, mint aki mosakodott)_: Juli, kimehet.

SZAKÁCSNÉ: _(el bal II.)_

MAGDA: Szendrei, mért kezd velük, hiszen mindig maga huzza a rövidebbet?

SZENDREI: Jó, jó… majd én megtanitom őket!

MAGDA: Hagyja. Inkább üljön le vendéglátó asztalomhoz és egyék. És a
tea?

_(Az asztalkához ülnek, Szendrei gyorsan kitölti a teát.)_

SZENDREI: Parancsol egy szelet sonkát?

MAGDA: Kérek háznagy ur.

SZENDREI: Kenyeret vagy kiflit?

MAGDA: Amit ön ad, kedves gazda.

SZENDREI: Ásványvizet, vagy egy pohár borocskát?

MAGDA: Vizet, édes pincemesterem.

_(Kis szünet. Magda nem eszik.)_

SZENDREI: Mért nem eszik?

MAGDA: Nem vagyok éhes.

SZENDREI: Mért nem iszik?

MAGDA: Nem vagyok szomjas.

SZENDREI: Hát akkor… _(nem tud mit mondani.)_

MAGDA: Unom magamat, Szendrei. És mért unom magamat? Mert unom magát…

SZENDREI _(nagyon szerényre huzza össze magát.)_

MAGDA: Szendrei, kenyeres pajtásom, a maga órái meg vannak számlálva…

_(Kint csengetés.)_

SZENDREI _(nem figyel a csengetésre)_: Nem mondhatja ezt komolyan…

MAGDA: Kit hoz az ördög? Mit akarnak tőlem? Mit akarhatnak még tőlem egy
délutáni és egy esti előadás közt, vasárnap!

SZENDREI: Az a sürgős ember lesz.

MAGDA: Az a…? Melyik?

SZENDREI: El is felejtettem megmondani.

SZOBALÁNY _(bejön az előszoba felől)_: Az az ur van itt, aki az előbb
itt volt.

MAGDA: Szendrei! talán ahelyett, hogy itt ostobaságokat beszéltünk
oda-vissza, inkább megmondta volna, hogy kerestek.

SZOBALÁNY: Itt a névjegye. _(Odaadja.)_

MAGDA _(elveszi a névjegyet és olvassa)_: Lehotai Emil. Na, most sokat
tudok. Furcsák ezek a civil-emberek.

SZENDREI: Furcsák.

MAGDA: Miért?

SZENDREI: Nem tudom.

MAGDA: Na látja. Azért furcsák, mert ráteszik egy névjegyre a nevüket s
azt hiszik, hogy ezzel már minden felvilágositást megadtak a
személyükről.

SZENDREI: Igen.

MAGDA: Ne helyeseljen. Nem tudja, hogy mit gondolok. Hiszen azt se
tudja, amit maga gondol.

SZENDREI: Igen.

MAGDA: Egy ilyen civil-ember névjegyén annak is rajta kellene állni,
hogy micsoda, hol született, hány éves…

SZENDREI: Mikor halt meg.

MAGDA: És még akkor sem tudna az ember semmit. Különben egyre megy. Nem
fogadom Lehotai urat. _(A szobalányhoz)_. Mondja meg, hogy nagyon
sajnálom, két előadás közt vagyok. Fáradt és ideges. Legyen szerencsém
holnap.

SZOBALÁNY: Igenis. _(kimegy I.)_

SZENDREI: Már az előbb is itt volt.

MAGDA: Itt? és a ház ura fogadta. Nemde? Mert a ház ura a vendégeimet is
fogadja?

SZENDREI: Ugyan, Magda! Vendég? Egy ismeretlen ur!

MAGDA: Nem ismeretlen _(fölveszi a névjegyet)_ Lehotainak hivják.

SZENDREI: Maga mondta, hogy ez kevés.

MAGDA: Nekem. Magának elég.

SZENDREI: Én csak megmondtam neki, amit az imént maga is: két előadás,
fáradt, ideges… nem fogadhatja…

MAGDA: Akkor fogadom.

SZENDREI: Azért is?

MAGDA: Azért is.

SZOBALÁNY _(jön I)_: A nagyságos ur igen kéri a kisasszonyt, hogy, ha
csak egy lehetőség van, fogadja.

MAGDA: Vezesse a dohányzóba.

SZOBALÁNY: Nem lehet. Az uj szerep ruhái vannak a székeken, meg a
sezlongon.

MAGDA: Akkor ide. Van egy lehetőség, ugy-e, Szendrei? És az ugy hangzik,
hogy maga legyen szives hazasétálni. Katinka, hamar szedd le ezt a kis
asztalt, gyere vissza és vezesd be azt az urat.

SZOBALÁNY: Igenis _(gyorsan szedi az asztalt)_.

MAGDA: Katinka, mehetsz. _(Szobalány ki II.)_ Szendrei mehet. Indulás,
drága gyámom.

SZENDREI: Igazán nem maradhatok?

MAGDA: A szinész müvészete nem maradandó! Nem maradhat. Pá.

SZENDREI: _(lehorgasztott fejjel megy II. felé.)_

MAGDA: Pá.

SZENDREI _(találkozik a szobalánynyal, sziszegve)_: Dolgozik az ötös,
mi?

SZOBALÁNY: _(II. felől átmegy I. felé.)_

MAGDA: _(Megigazitja a frizuráját.)_

SZOBALÁNY: _(kivül nyitja az ajtót, ő maga nem jön be, bebocsátja
Lehotait.)_


_Tizedik jelenet._

LEHOTAI _(bejön, meghajtja magát)_: Kezét csókolom, nagyságos asszonyom.

MAGDA: Kedves jó uram, nem haragszik, ha őszinte vagyok?

LEHOTAI: Lekötelez.

MAGDA: Még azt sem tudom, mondjam-e önnek, hogy foglaljon helyet. Nem
akartam fogadni, ugy-e bár? ön azonban ragaszkodott hozzá.

LEHOTAI: Megbocsájt… igen sürgős, fontos ügyben…

MAGDA: Igen, igen… De ma a rendesnél is kimerültebb és rosszabbkedvü
vagyok…

LEHOTAI: Nagyságos asszonyom, ha a dolog nem volna igazán életbevágó…

MAGDA: Éppen ezért megkérem, halasszuk holnapra talán. A kegyed
érdekében mondom, kedves… _(keresi a nevet, a névjegy után nyul)_.

LEHOTAI _(szerényen)_: Lehotai.

MAGDA:… Lehotai ur. Holnap délután szivesen állok rendelkezésére. Nagyon
kérem, ha lehet… Ha lehetne… Holnap.

LEHOTAI: Megbocsát, nagyságos asszonyom. Lehetetlen. Vakmerőség, hogy
feljöttem háborgatni önt, vakmerőség, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy
fogadjon s még nagyobb vakmerőség, hogy mikor ön ilyen kedves kérést
intéz hozzám, azt felelem rá, hogy lehetetlen. Elnézést kérek, a
halmozott illetlenségért. Az ügy fontossága…

MAGDA: Kérem. Ön tudja. Foglaljon helyet.

LEHOTAI: Nagyságos asszonyom… A legnagyobb, a legkinosabb zavarban
vagyok… Nem vagyok már fiatal ember…

MAGDA _(ránéz)_: Nem öreg.

LEHOTAI:… mindamellett az első percekben ugy viselkedem, mint egy
gyerek, akire virgács vár, vagy egy diák, aki professzor előtt áll.

MAGDA: Csak az első percekben? Azután nem?

LEHOTAI _(szerényen)_: Legalább ugy remélem… Nagyságos asszonyom, olyan
okosnak és megértőnek mutatkozott már eddig is, hogy ugy érzem, ki fog
segiteni a zavaromból.

MAGDA: Jó. Akkor üljön le, először. Másodszor ne szólitson nagyságos
asszonynak, mert nem vagyok asszony. Leány vagyok. Viszont igaza van, ha
nem akar kisasszonynak szólitani, mert az a szobalányom cime. Tudja mit?

LEHOTAI: Parancsoljon.

MAGDA: Szólitson kegyednek, önnek, magának, vagy ne szólitson sehogy. Ez
a legegyszerübb.

LEHOTAI: Igen… A legegyszerübb… Igen… arra akartam megkérni, nagyon
szépen megkérni, hogy egy negyed óra mulva, mikor már elmondtam, amiért
idejöttem, ne kergessen ki.

MAGDA: Ejnye… de furcsa. Ne kergessem ki?

LEHOTAI: Igen… azt kérem.

MAGDA: Hát azt hiszi, ki fogom kergetni?

LEHOTAI: Ki, biztosan.

MAGDA: Különös. Ezennel megigérem Önnek, hogy nem kergetem ki.

LEHOTAI: Köszönöm. És még arra is meg kell kérnem, hogy abból, amit mi
ketten most beszélni fogunk, senkise tudjon meg, soha, egyetlen igét se.

MAGDA: Érdekes. Vasárnap délután, két előadás közt, eljön hozzám valaki,
nem engedi elküldetni magát… Bejelenti, hogy olyan dolgokat fog mondani,
amikért kikergetem… És aztán titoktartási esküt tétet velem. Érdekes. Az
esküt leteszem.

LEHOTAI: Ezt… ezt… engedje meg… komolyan veszem.

MAGDA: Komolyan is teszem. Mindig komoly vagyok; ha nevetek, akkor a
legkomolyabb.

LEHOTAI: Én… Én most ugy beszélek Önnel, nem mint egy nővel, hanem ugy,
mintha férfival beszélnék… uriemberrel. Nem is ugy… mint a gyóntatómmal…
olyan sulyos és bünös és csunya dolgokat mondok el… Kérem… Legyen
türelemmel…

MAGDA _(bólint)_.

LEHOTAI: És tekintsen régi barátjának… vegye ugy, mintha gyerekkora óta
ismerne…

MAGDA: Legyen nyugodt. Barátomnak tekinthetem. Olyan kevés barátom van.

LEHOTAI: Köszönöm. Akkor engedje meg, hogy hirtelen, behunyt szemmel,
ahogy veszedelmes árkot szoktak átugrani, megmondjam, hogy van ebben a
városban egy nő, aki meglepően hasonlit kegyedhez, a haja szine, az
arca, a termete, a járása… s az a nő…

MAGDA: Az ön szeretője?

LEHOTAI: Az. Hálás vagyok, hogy megkimélt a szó kimondásától. Férfinak
égeti a száját.

MAGDA: Tudom, barátom. Van egy olyan nő, magam is ismerem. Az ilyesmit
mint kedves csemegét tálalják fel a művésznő ismerősei. Beszéltem is
vele.

LEHOTAI: Megbocsát, megbocsát… lehetetlen. Ha igy volna, nekem tudnom
kellene róla.

MAGDA: Pedig igy van. Beszéltem vele abban a virágos boltban, ahol a
kislány eladó-mamzell. De ön, ugylátszik, nem nézett a szemébe… elég
csodálatos. Vagy az enyémbe nem nézett. Annak a kislánynak kék szeme
van… az enyém barna.

LEHOTAI: Nem, nem, nem, az én asszonyomnak is barna a szeme. Asszony.
Férjes nő. Bocsásson meg, hogy folytatom a csuf indiszkréciót. Egy
nagyrangu államtisztviselőnek, arisztokratának, a felesége.

MAGDA: Méltóságos asszony?

LEHOTAI: Kegyelmes.

MAGDA: Szép?

LEHOTAI: Nézzen a tükörbe.

MAGDA: Kedves?

LEHOTAI: Nekem sokáig a legkedvesebb volt.

MAGDA: Nem merek kérdezni tovább… Nem tudom, nem lépem-e át a határokat,
amiket ön, aki régi jóbarátom ugyan, de akit mégis ma láttam először,
engedélyez számomra.

LEHOTAI: Ezer, ezer bocsánat. Én most egy szerelemről beszélek, ami önt
nem érdekli…

MAGDA: A szerelem mindenkit érdekel.

LEHOTAI: S főként egy szerelemről, amiből önre csak kinos
kényelmetlenség… De ezt hagyjuk későbbre.

MAGDA: Hogy hivják azt az asszonyt? Csak a keresztnevét kérdem.

LEHOTAI: Margit a neve. De a másik nevét is meg fogja tudni. Mert ahhoz,
amit még mondanom kell, önnek ismerni kell az összes adatokat… Margit a
neve. Két gyönyörü gyereke van… Mondja, folytathatom? Nem rettenetes,
hogy ilyeneket mondok?

MAGDA: Rettenetes. De ön tudja, hogy mért mondja, folytassa.

LEHOTAI: Három esztendeje, hogy egymásra akadtunk… és… és… megszerettük
egymást… Kérem, nagyon kérem, ne gondoljon szaladó, léha és ostoba
szeretkezésre.

MAGDA: Nem gondolok. Szerelemre gondolok.

LEHOTAI: Igazi, vad és bolond szerelemre. Mikor a férfi elveszti az
eszét, ha két lépésről megérzi a nő hajának az illatát, vagy meglátja a
csipője ringását, vagy meghallja a hangjának zengését, mikor tele van
azzal a nővel, csordultig tele… mikor, mikor szeret… És mikor a nő nem
tud magáról, nem a világról, csak szédül és összeroskad és mindig a
férfi karjába roskad…

MAGDA: Igen… igen… értem…

LEHOTAI: Hiszen tudja, vagy ha nem tudja, hallott róla, hogy van ugy,
hogy két ember, aki sohase hallott egymásról, egyszerre csak találkozik,
egymásra néz, kigyullad, összefonódik, megörül és ég, ég, csodálatosan,
gyönyörüen, halálosan. Van ugy…

MAGDA: Van ugy… Maga… maga barátom nagyon szépen beszél a szerelemről.

LEHOTAI: Az én asszonyom, az én édes, szép asszonyom, aki csak abban
különbözik kegyedtől, hogy csendes, halk és álmodó asszony…

MAGDA: Honnan tudja, hogy én másmilyen vagyok?

LEHOTAI: A szinpadról.

MAGDA: Á! a szinpad. _(tagadóan rázza a fejét)_. Mondja tovább.

LEHOTAI: Az én asszonyom rám bizta vakon az életét, jött utánam, amerre
vittem és nem kérdezte, mi lesz, mi a vége… csak szeretett, ahogy és is
csak szerettem…

MAGDA: Különös… olyan különös… egy férfi, akit sohase láttam… itt van,
beszél velem… elbódultan mondja, hogy hogyan szeret, hogyan imád… egy
másik nőt… egy másikat, aki olyan, mint én vagyok… különös. De mondja
tovább. Ne törődjön velem. Nyilván van ez még tovább is Ha nem volna,
ezt sem mondta volna el.

LEHOTAI: Köszönöm, hogy ilyen szépen gondolkodik rólam, akit nem is
ismer.

MAGDA: Már ismerem… egy kicsit… mondja tovább.

LEHOTAI: Csaknem három esztendeig tartott ez a gyönyörü szerelem, amig
el nem kezdett lehülni, meghiggadni, elcsöndesedni. S talán ennek
következtében lettem én vigyázatlanabb… De tény, hogy megláttak
bennünket…

MAGDA: A férj?

LEHOTAI: Előbb nem a férj. Valaki más, nem tudom ki, aki irt a férjnek.

MAGDA: Névtelen levelet?

LEHOTAI: Azt.

MAGDA: A férj ugy-e eldobta a levelet?

LEHOTAI: De előbb megmutatta nékem.

MAGDA: A férj eszerint barátja Önnek?

LEHOTAI: Az. Csendes ember, gőgös, hivatalember, de veszedelmes ember.
Szikár, konok, rossz ember. Nagyon megijedtem.

MAGDA: Fél tőle?

LEHOTAI: Nem félek.

MAGDA: Akkor miért ijedt meg?

LEHOTAI: Mert félek tőle.

MAGDA: Fél? Nem fél?

LEHOTAI: Nem félek magam miatt, de félek az én asszonyom miatt.

MAGDA: Nem a magáé! Az övé!

LEHOTAI: Nem volt az övé! Az enyém volt.

MAGDA: A nő azé, aki elvette.

LEHOTAI: A nő azé, akinek adta magát. Neki: a felesége. Nekem: két
esztendeig az életem. De a férj ragaszkodnék a tulajdonjoghoz és ha
megtudná, hogy az enyém volt, ami az övé, elpusztitaná az asszonyt.
Nyugodt ember, rossz ember, azt hinné, hogy joga van hozzá.

MAGDA: Van.

LEHOTAI: Nincs. De mégis megtenné. Elpusztitaná a nőt, aki nem is tehet
semmiről. Aki akaratlan és ártatlan volt, mint a gyerek.

MAGDA: Ártatlan… barátom… kicsit ferdén látja a helyzetet.

LEHOTAI: Elpusztitaná! Ez döbbentett meg már akkor, mikor a névtelen
levelet megmutatta és nagyon rosszizüen nevetett.

MAGDA: Nevetett?

LEHOTAI: Nevetett.

_(Szünet.)_

MAGDA: Mért nem folytatja?

LEHOTAI: Félek attól, amit mondani fogok. És öntől.

MAGDA: Szép, hogy bevallja. De ne féljen.

LEHOTAI: Megpróbálom… mert… most… tudja… ez a legnehezebb.

MAGDA: Folytassa. Most kezd nagyon érdekes lenni. Eddig csak szép volt.

LEHOTAI: Igen. De most csunya lesz. Innen kezdve ön is… Ott hagytam el
ugy-e, hogy…

MAGDA: A névtelen levél…

LEHOTAI: Igen. De az már régen elmult… Tegnap azután, mikor fentvoltam
náluk, az asszony nem volt bent a szobában, a férj a vállamra tette a
kezét és azt mondta: „A feleségem a szeretőd“. „De öregem…“ „Hogy
beszélhetsz ilyet, amig…“ „Láttalak benneteket.“ „Minket?“ „Titeket,
közelről, husz lépésről, de ti egész vakok vagytok, nem láttatok. A
feleségem volt.“ „Nem az volt.“ „Az volt, én magam láttam. Az arcát is
láttam.“ Én… én rekedten röhögtem, nincs rá más szó, rekedten röhögtem…
és azt mondtam…

MAGDA: Mit mondott?

_(Innen a jelenet egész vontatott.)_

LEHOTAI: Azt mondtam, hogy nem a felesége volt.

MAGDA: Igen, igen… Ezt már hallottam.

LEHOTAI: Hogy tévedt, tévedt!

MAGDA: Ezt is képzeltem.

LEHOTAI: Nem a felesége volt.

MAGDA: Hanem?

LEHOTAI: Hanem… _(Kinos pauza.)_

MAGDA: Hanem én?

LEHOTAI: Ön _(Kimeredt szemmel néz rá. Szünet.)_

MAGDA: Ezt mondta?!

LEHOTAI: Ezt.

MAGDA: Ezt mondta?!

LEHOTAI: Ezt.

MAGDA _(izgatottan)_: Hogy merte?

LEHOTAI: Egy… egy asszony élete… becsülete…

MAGDA _(növekvő izgalommal)_: Ember! hogy merte! Ki az az asszony!

LEHOTAI _(csendesen)_: Az az asszony, akit szerettem.

MAGDA _(nagy izgalommal)_: A maga szeretője, a maga kegyelmes szeretője.
Ki az? Mit tudom én. Egy férjes asszony, aki megcsalja az urát. Annak a
becsülete. Hol van az? Egy budai legénylakásban, mi? egy szőnyeges
kereveten, mi? vagy a fehér medvebőrön, ami a kandalló előtt fekszik.
Ott? Mindenütt, ahol ölelkezni lehet. Ahol forrni lehet ugy-e? Mert
forrni jó, tüzelni, égni lobogni, mert az is jó.

LEHOTAI: Kérem, kérem, könyörgöm, ne mondjon ilyen iszonyu dolgokat.

MAGDA: Hallgasson. Ne védje az asszonyát. Engem ki véd meg? Az én
becsületemnek hol a lovagja? Mondja! _(Meg fogja elül a kabátjánál)_. És
hol az én becsületem! Mi? Az sehol sincs? Hogy merte!?

LEHOTAI: Az istenért, csillapodjék!

MAGDA: Nekem nincs becsületem? nekem, aki husz esztendős vagyok,
szereplő, szép, hires, divatos, aki mindent tudok, mert a szerelem
csatornái mellett élek és tiszta vagyok, lány vagyok, lányabb, mint a
maga asszonya, mielőtt nászéjszakára cipelték… Hát az én becsületemet
akármelyik jöttment felhasználhatja… Akármelyik. Ki? Lehotai!… A
szeretője becsületének a kifoltozására!

LEHOTAI: Igy kellett… A helyzet… a kinos pillanat.

MAGDA _(magánkivül)_: Hiszen akkor… akkor minden személy, akinek fitos
az orra, akiben egy vonás van az én arcomból, mindegyik az én nevemet
dobja oda, valahányszor egy savanyu csókon rajtacsipik. És én, a
szinésznő, aki fürödhetném a szerelemben, de ugy élek, mint a klastrom
apácája, én hiába vagyok fehér, tiszta és szent, mindenki engem ölel és
az én testembe törli az ajakát. _(Összerázkódik.)_ Hogy merte!

LEHOTAI: Belátom és térdenállva…

MAGDA: Nem látja be. Mondja: hogyan kerülhetek én olyan helyzetbe, hogy
egy idegen embertől, akit ma látok először, akiről egy félóra előtt még
azt sem tudtam, hogy a világon van, ilyeneket kelljen végighallgatnom,
hogy egy ismeretlennek ilyeneket kelljen mondanom?! A lányságommal
kérkednem? Kirakatba tennem az ártatlanságomat, az érintetlenségemet!

LEHOTAI: Ami elégtételt én adhatok…

MAGDA _(nem engedi beszélni)_: Honnan? hogyan? És ha itt előttem
főbelövi magát és ha megirja annak az embernek, hogy hazudott, akkor is…
ki hiszi el? Ki hiszi most már, hogy őexellenciája és nem a szinésznő:
őnagyméltósága settenkedett fel egy hátulsó lépcsőn, fütött szobába,
férfi ölébe és nem a szinésznő, akinek ez kenyere. A kegyelmes asszony,
akinek két aranyhaju babája van, ment el egy kis izgalomért, egy kis
csiklandásért Senki urhoz és nem a szinésznő, aki ugy is eljár Mindenki
urhoz? Ki hiszi el? Ki hiszi el? Mit csináljak önnel?

LEHOTAI _(csendesen)_: Ha tudnám, hogy azzal csilapodnék, azt mondanám,
üssön meg. Férfiasan, ököllel.

MAGDA: Ó, ha férfi volnék, összetörném! De igy?… Nevetne rajtam otthon,
hogy ezt milyen olcsón elintézte.

LEHOTAI _(csendesen)_: Nem nevetnék, megérteném.

MAGDA _(föl és alá jár)_: Mit tegyek önnel? Én, aki nő vagyok, aki
semmit sem tehetek Mit tegyek, mondja, mit tegyek! _(ujra növekvő
haraggal.)_ Már az előbb, mielőtt alkalma lett volna rám önteni ezt a
szennyet… El kellett volna távolitanom. Nem ismerem!… Nem volt itt!…
Valaki elkövetett egy aljasságot a személyemmel. Nem tudok róla!… Nem
hallottam!… De most menjen! Kikergetem, igenis kikergetem, mert nem
tehetek egyebet. Ha férfi volnék, korbáccsal hajszolnám ki… Ki! Ki
innen!

LEHOTAI _(fölkel, megy az ajtó felé csendesen)_: Megmondtam, hogy
kikerget… és… és… igaza van.

MAGDA: Nem igaz! Ó nem! Ez is olcsó volna! _(rákiált.)_ Maradjon!
_(csönget.)_

LEHOTAI _(csendesen)_: A cselédeivel dobat ki? Kérem… ugyis meg kellett
alázkodnom azzal, hogy idejöttem… Kérem!

SZOBALÁNY _(jön II)_: Parancsol a kisasszony?

MAGDA: Erigy át Szendrei urért. Otthon van a lakásán.

SZOBALÁNY: Igenis _(el)_.

LEHOTAI: Mit akar csinálni az istenért? Ön azt mondta, hogy maradjak,
tehát nem mehetek el. Hiszen én bántottam meg önt… s ön most tönkretesz
egy asszonyt, aki nem bántotta…

MAGDA _(élesen)_: Bántott a szeretője! Én nem tehetek semmit… de egy
férfi elé állitom önt… az… az… agyonverheti.

LEHOTAI: Könyörgöm… engedje meg, hogy elmenjek… mielőtt egy harmadik
személyt is belevon… amibe nekem sem lett volna szabad önt belevonnom…
legyen irgalmas…

MAGDA: Nem leszek.

LEHOTAI: Megesküdt, hogy titokban tartja… mindenre kérem, ami szent ön
előtt… hadd megyek el!…

MAGDA: Ha férfi, itt marad.

LEHOTAI: Esedezem!

MAGDA: Ne könyörögjön!

LEHOTAI: Nincs jogom tönkretenni azt az asszonyt… botránnyal elhozni az
urától… nincs jogom.

MAGDA: Mért nincs?


_Tizenegyedik jelenet._

SZENDREI _(bejön III, áll az ajtóban)_.

MAGDA _(megismétli a kérdést)_: Mért nincs?

LEHOTAI: Mert már nem szeretem.

_(Szünet.)_

SZENDREI: Magduska… hivatott?

MAGDA _(kis pauza után)_: Igen, hivattam. Idehallgasson. Ez az ur
_(rámutat és ránéz Lehotaira)_. Ez az ur… Lehotai ur… nagyon fontos
dologban…

LEHOTAI _(könyörgő arccal néz rá)_.

MAGDA: Nagyon fontos dologban jött fel. Azt akarja, hogy a tél folyamán…

SZENDREI: A tél folyamán?

MAGDA: Igen… a tél folyamán… lépjek fel egy házi szoáréjukon… ezt
akarja? Nemde? _(Lehotaira néz erős szemmel.)_

LEHOTAI _(nem felel)_.

MAGDA _(parancsolóan)_: Ezt akarja? Ugy-e?

LEHOTAI: Ezt.

SZENDREI: Magduska… és ezért?

MAGDA: Igen… ezért. A maga tanácsa nélkül, tudja, hogy semmit sem
teszek.

SZENDREI: Nagyon… nagyon megtisztelő.

MAGDA: Én magántársaságokban nem szoktam fellépni, tudja. Fellépjek?
Mondja Szendreikém, fellépjek?

SZENDREI: Fel… le… nem tudom… ahogy gondolja. Ezért hivatott?

MAGDA: Ezért, Szendreikém. Köszönöm, hogy olyan kedves volt. És most még
a részleteket is meg kell beszélnem Lehotai urral.

SZENDREI: Részleteket?

MAGDA: Igen, azért nem is tartóztatom.

SZENDREI _(Magdához)_: Magda… _(Lehotaihoz)_ Ajánlom magamat.


_Tizenkettedik jelenet._

MAGDA _(az ajtóig kiséri)_: Pá. _(Engesztelően)_ Jőjjön be este az
öltözőmbe _(visszajön)_.

LEHOTAI: Ön… ön ugy tett, mint a legerősebb férfi _(kezet csókol neki)_.

MAGDA: Nem barátom… ugy tettem, mint a leggyöngébb asszony.

LEHOTAI: Akármit tett volna, igaza lett volna.

MAGDA _(bizonytalanul)_: Nem tudom… talán nem is lett volna igazam.
Mondja: nagyon szereti maga azt az asszonyt?

LEHOTAI: Nagyon szerettem.

MAGDA: És az az asszony olyan mint én?

LEHOTAI: Olyan.

MAGDA: De nem egészen?

LEHOTAI: Most látom, hogy nem egészen.

MAGDA: És elkövette miatta ezt az aljasságot? Elkövette?

LEHOTAI: El.

MAGDA: Mert aljasság?

LEHOTAI: Az. A legnagyobb aljasság.

MAGDA: Hát… látja… ez… ez szép.

LEHOTAI: Szép?

MAGDA: Hogy már azért az asszonyért ilyen aljasságot tud elkövetni.

LEHOTAI: Azért?

MAGDA: Azért, aki nem is volt egészen a magáé! Aki a másé volt, amikor
az a más akarta… és most is a másé… aki nem olyan, mint én vagyok, nem
lehet olyan. _(Fölkel. Hamar)_. De hagyjuk ezt. Üljön le ujra.

LEHOTAI: _(Leül.)_ Köszönöm.

MAGDA: Biztosan nem azért jött, hogy nekem ezt elmondja?

LEHOTAI: Valóban nem.

MAGDA: Mert ez titokban is maradhatott volna.

LEHOTAI: Csakugyan.

MAGDA: Ennek tehát még folytatása van.

LEHOTAI: Van.

MAGDA: És a folytatásnak még hajmeresztőbbnek kell lennie.

LEHOTAI: Az is. Mikor a férjnek azt mondtam, hogy ön az…

MAGDA: Mindjárt elhitte. A gazember!

LEHOTAI: A gazember nem hitte el.

MAGDA: Derék ember.

LEHOTAI: Akkor én azt mondtam, hogy győződjön meg róla.

MAGDA _(felugrik)_: Hallatlan! _(leül.)_ Mondja tovább, igyekszem
kibirni.

LEHOTAI: Azt mondtam a férjnek, hogy jó, ha nem hiszi, jöjjön el hozzám.
Bemutatom magát neki.

MAGDA: Engem?

LEHOTAI: Magát. Holnap délután 6 órakor.

MAGDA: Hogy mutassam meg, hogy nem csak a szeretője vagyok, hanem a
szemérmetlen szeretője. Szinésznőmetresz, aki nem is szégyenli magát.

LEHOTAI: Ne igy fogja fel.

MAGDA: Játsszam el az arcátlan nőt, aki nem bánja, ha kedvese a
csókszagra vendéget is hiv. Szinésznőnek szabad. Szinésznőnek minden
mindegy. Ott szeretkezik, ahol akar, akivel akar… szinésznő: rongy
_(lehajtja a fejét, csendesen sir)_.

LEHOTAI _(zavartan néz körül)_: Kérem müvésznő, asszonyom, kisasszony…
_(megsimogatja a fejét.)_ Sir?

MAGDA _(fölkapja a fejét)_: Nem sirok. Csak szégyellem magam, hogy van
egy ember ezen a világon, aki ilyesmit föltételez rólam és akit meg sem
büntethetek érte.

LEHOTAI: Miért nem?

MAGDA: Mert idegen. Mert senkim. Ha szeretője volnék és ezt kérné tőlem,
akkor nem tenném meg és megcsalnám, a halálos ellenségével csalnám meg,
de igy…

LEHOTAI: Igy?

MAGDA: Igy… _(pauza.)_ Megteszem.

LEHOTAI: Megteszi?

MAGDA: Meg. Nem tudom miért? Meg. A szerelem miatt, ami nem érdekel.

LEHOTAI: Mindenkit érdekel.

MAGDA: A szerelem miatt, ami másé.

LEHOTAI: Mindenkié.

MAGDA: Ami sértő rám nézve.

LEHOTAI: Hizelgő… minden nőre.

MAGDA: Nem igaz, de mindegy. Megmentem az ön asszonyát.

LEHOTAI: És, ha nem bántom meg vele…

MAGDA _(nevet)_: Mondja, megbánthat-e maga engem valamivel?

LEHOTAI: Ha nem bántom meg vele, a… vagyonom felét felajánlom ezért a
félórárért.

MAGDA _(felpattan)_: Nem teszem meg. Nem teszem meg. Hogy tételezhette
fel, hogy egy jó nő pénzért kapható a rosszra? Az ingyen van barátom.
Ahogy a jó is ingyen van a rossz nőtől. Amit elmondott, azzal, minddel,
csak felháboritott. De ezzel megsértett.

LEHOTAI: Nem akartam.

MAGDA: Ezt nem akarta: a többit akarta. Férfilogika. Inkább mondja el a
részleteket.

LEHOTAI: Holnap délután, hat órakor, a lakásomon. Koháry-utca 9.

MAGDA: Nincs is messze. És nincs Budán. Bocsánat, hogy Budával
meggyanusitottam.

LEHOTAI: És átadok egy kulcsot.

MAGDA _(megnézi)_: Aluminium… szerelmi kulcs…

LEHOTAI: A hátsó lépcső előszobáját nyitja, az előszoba után egy kis
szoba jön, annak az ajtaján legyen kegyes kopogni, nehogy véletlenül is
meglepetések érhessék. Az inasom…

MAGDA: Nagyobb meglepetés annál, hogy elmegyek a legénylakására
valakinek, akihez semmi közöm, igazán nem érhet. Kosztüm?.

LEHOTAI: Nézzük csak… mi is volt rajta akkor? Valami olyan lila ruha és
structollas kalap.

MAGDA: Milyen gyerekség! Átöltözési komédia! És milyen valószinütlen.

LEHOTAI: Ha látná az én asszonyomat, nem mondaná, és különben is: husz
lépésről… ugy-e, arról van szó?… Nem is lesz nehéz a bizonyitás!…

MAGDA: Mondja… mert mégis, igy látatlanban, csaknem lehetetlen… Hátha az
az asszony… mozgásban, testtartásban nem is hasonlit hozzám… Hátha… nem
volna lehetséges, hogy lássam? Ha egy pár percre is.

LEHOTAI: Nem tudom. Talán… Rá kell beszélnem.

MAGDA: Hol van az az asszony? _(őszintén.)_ Szegény. Ott lent drukkol,
hogy ez a vakmerő szamárság sikerül-e. Menjen gyorsan és hozza fel.
Próbálja meg.

LEHOTAI: És ha nem sikerül?

MAGDA: Gondolja, hogy sikerül. A nehezebbik fele sikerült. Hitte volna?

LEHOTAI: Nem.

MAGDA: Látja… mégis sikerült. Siessen. Nekem még át kell öltöznöm, mert
szinház után még rám olvasnak egy tragédiát a direktoromnál.

LEHOTAI: Nem sok idejét vesszük el… Kezét csókolom… _(megy)_.

MAGDA _(utána szól, mikor az I. ajtónál van)_: Még egyet: mi a parfömje
a kegyelmes asszonynak?

LEHOTAI: _(visszafordul)_: De hisz az…

MAGDA: Az is fontos.

LEHOTAI: A parfőmje?

MAGDA: Igen, igen, az hozzá tartozik a nőhöz.

LEHOTAI: Ciklámen.

MAGDA: Köszönöm. _(Lehotai el.)_ Ciklámen.

_(Kis szünet. Csönget.)_


_Tizenharmadik jelenet._

SZOBALÁNY _(bejön II.)_

MAGDA: Katinka, az egyszerübb estélyi ruhám rendben van?

SZOBALÁNY: Igenis.

MAGDA: Akkor bejösz és rámadod. De előbb hamar hozol egy limonádét.
Kiszáradt a torkom.

SZOBALÁNY: Igen… de a konyhában…

MAGDA: Mi van a konyhában?

SZOBALÁNY: Valaki vár.

MAGDA: Várjon! Siess. Hozd a limonádét. _(Fölveszi a köpenyét és
kalapját és beviszi a III. ajtón. Csak egy pillanatig marad, visszajön,
kiált.)_ Katinka! Hol az a limonádé?

SZENDREI _(jön II. felől, tálcán limonádét hoz)_.

MAGDA _(nagyot kiált)_: Szendrei!

SZENDREI _(alázatosan)_: Magda… maga nem mondott igazat. Maga az előbb…
nem azért hivatott.

MAGDA: Talán nem. Biztosan nem. Hazudtam, atyám és gyámom, hazudtam!

SZENDREI: Mért hazudott?

MAGDA: Mert nem mondtam igazat.

SZENDREI: És mért nem?

MAGDA: Mert megesküdtem, hogy nem fogok igazat mondani.

SZENDREI: És nem szegi meg?

MAGDA: Nem. Ha egy nő megesküszik rá, hogy igazat fog mondani, akkor
semmiesetre sem mond igazat, de ha arra esküdött meg, hogy hazudni fog,
akkor megesküdhetsz rá, hogy hazudik.

SZENDREI: Ez az ember… mit keresett itt?

MAGDA: Ne azt kérdezze. Hanem azt kérdezze, hogy mit keres maga itt,
pedig elküldtem.

SZENDREI: Visszajöttem.

MAGDA: Jó. Majd később leszámolunk. Azért is, ha hallgatózni
méltóztatott, mert azt látom, hogy haza nem ment.

SZENDREI. Nem. Ott kint voltam.

MAGDA: A cselédek között?

SZENDREI: Igen.

MAGDA: És hallgatózott?

SZENDREI: Szerettem volna, nem mertem… a cselédek miatt…

MAGDA: Azok meg maga miatt nem mertek. Tehát nyertem az üzleten.

SZENDREI: Én csak azt hallottam, hogy maga kiabált… Be akartam jönni,
hogy összeverjem ezt a _(gazembert akar mondani)_.

MAGDA: Na!… Hogy beszél?!

_(Csönget.)_

SZENDREI _(korrigálja)_:… ezt az idegen urat.

MAGDA: Jó, majd elintézzük. Át kell öltöznöm. _(A szobalány bejön II.)_
A szobalány nálam lesz; a szakácsnénak mondja meg, hogy, ha csöngetnek,
bebocsátja ezt az urat.

SZENDREI _(fájdalmasan)_: Hát vissza is jön?

MAGDA _(kurtán)_: Vissza. És maga elmegy, de nem jön vissza. Érti?

SZENDREI: Értem.

MAGDA _(bemegy a szobájába III., a szobalány vele.)_

_Kis szünet._


_Tizennegyedik jelenet._

SZENDREI _(néz utána, majd a csengőhöz megy)_: Egy: szobalány; kettő:
szakácsné. _(Csönget; elmegy a csengőtől föl és alá lépked a szobában és
számolja a lépéseit.)_ Egy: szobalány, kettő: szakácsné… ámbár ebből a
szakácsnéból egy is bőven elég. Nem nagyon siet Juliánna asszony. Nem
sok szerencséje van Magdának a cselédeivel. Ezentul én megyek a
helyszerzőhöz.

SZAKÁCSNÉ _(jön, sötéten)_: Tessék!

SZENDREI _(nyájasan)_: Szakácsné, lelkem…

SZAKÁCSNÉ: Mondom, hogy tessék!

SZENDREI: Szakácsné, lelkem, nem hallotta, hogy csöngettem?

SZAKÁCSNÉ: Az elsőt nem halottam.

SZENDREI: És a másodikat?

SZAKÁCSNÉ: Arrul azt hittem, hogy a fülem cseng.

SZENDREI: Kettőt cseng a maga füle, lelkem?

SZAKÁCSNÉ: Kettőt, mert két fülem van. A nagyságos ur sokallja?

SZENDREI: Nem, lelkem, én egyebet sokallok. Ami magának csak egy van _(a
száját mutatja.)_ De csak azt akartam mondani, hogy, ha az előszobában
csöngetnek, akkor maga beereszt egy nagyságos urat.

SZAKÁCSNÉ: Be. Mert én vagyok a szobalány.

SZENDREI: Azt én nem mondtam.

SZAKÁCSNÉ: Nem is vóna tanácsos. Na, ilyen furcsa házba se szegődtem
még! Ahány ajtó, azt mind én nyitogatom. Mért nem tesznek a konyhába
kiküldeni a szobalányt, hogy az keverje a galuskát helyettem?

SZENDREI: A szobalány nem tud főzni.

SZAKÁCSNÉ: Ugy nézem, ajtót nyitni se tud, ha nekem muszáj az előszobába
silbakolnom.

SZENDREI: Ezek katonai müszavak, lelkem, amiknek a provenienciája nem is
homályos előttem. Mindamellett nyissa majd ki az ajtót és ereszsze be
azt a nagyságos urat.

SZAKÁCSNÉ: A nagyságos ur nem ereszthetné be a nagyságos urat?

SZENDREI: Nem.

SZAKÁCSNÉ: Mért nem?

SZENDREI: Mert én mingyárt nem leszek itt.

SZAKÁCSNÉ: El tetszik menni?

SZENDREI: Nem.

SZAKÁCSNÉ: Akkor itt tetszik lenni.

SZENDREI: Nem.

SZAKÁCSNÉ: Hát ugy még senkise vót kérem, hogy valahun ne lett vóna.

SZENDREI: És mégis ki tetszik nyitni az ajtót, még akkor is, ha nem
tetszik.

SZAKÁCSNÉ: Jó.

SZOBALÁNY _(kinyitja a 3 ajtót és kinéz)_.

MAGDA _(hangja)_: Szendrei! Maga még itt van?

SZENDREI: Itt vagyok Magdácska, itt vagyok!

MAGDA _(hangja)_: Hát ne legyen itt!

SZOBALÁNY _(áll az ajtóban)_.

SZENDREI: Megyek már! Megyek már!

_(Csöngetés.)_

SZOBALÁNY _(visszaszól az ajtóba)_: Kisasszony, kérem, most csöngetnek
csak!

MAGDA _(hangja a szobalányhoz, aki áll a III. ajtóban)_: A kegyelmes
asszonyt vezessétek be hozzám, Lehotai urat ültessétek le a szalónban.

SZOBALÁNY _(átszalad és kifelé mondja)_: A kegyelmes asszony
kegyeskedjék befáradni a müvésznőhöz, a nagyságos ur sziveskedjék várni
a szalónban. A kisasszony még nem öltözött fel. _(Ezt akadozva mondja,
miközben a szeme kimered a csodálkozástól. Átjön a szalónon, megy a III.
ajtó felé és hangosan mondja)_: Szentisten, kisasszony! Csuda! De ilyet!
Nem lehet elhinni! _(becsapja a III. ajtót.)_


_Tizenötödik jelenet._

ASSZONY _(félénken jön, szemrehányó arccal néz Lehotaira; különbség,
sápadtabb, mint Magda, a szemöldöke sötétebb, a szája szélesebb és
vastagabb, szóval olyan külömbségek vannak, amiket könnyen és hamar
meglehet csinálni. Vigyázni csak arra kell, hogy másfajta cipő legyen
rajta, okvetlenül. A toálett egy külön e célra szerkesztett übervurf.)_

SZAKÁCSNÉ _(jön utánuk és némán csodálkozik)_.

LEHOTAI _(halkan)_: Ne féljen, szivem.

ASSZONY _(a hangja vontatott, kicsit éneklő)_: Nem félek. Nem szoktam
félni. De ez a megalázkodás…

LEHOTAI: Nem, nem! Ez egy igazán kiváló nő… Nagyon kedves nő. Okos.
Megértette.

ASSZONY: És… és… nekem is… meg kell… erre kérnem?

LEHOTAI: Nem is kell… csak egy pár barátságos szót váltson vele…

SZAKÁCSNÉ _(illedelmesen állt az I. ajtó mellett)_: Arra tessék. _(A
III. ajtót mutatja.)_

ASSZONY _(belép a III. ajtón)_.

LEHOTAI _(izgatottan néz utána)_.

SZAKÁCSNÉ: A nagyságos ur tessék helyet foglalni… _(Odamegy egy
asztalhoz, egy albumot vesz fel.)_ Tetszik parancsolni addig a
fényképeket? Ezek a régi szerepek… mert, kérem, a mi nagyságánk
szinésznő… a szinházba játszik szerepeket… _(egy ezüst tálcát tesz oda,
amin fényképek vannak.)_ Ezek a legujabbak.

SZOBALÁNY _(kijön a III. ajtón. Miközben az ajtót kinyitja: Magda
hangja.)_

MAGDA: Ó igazán meglepő… Nem haragszik, hogy igy, félig felöltözve…

SZOBALÁNY _(beteszi az ajtót, int a szakácsnénak, hogy mehet már.
Szakácsné nem akar, játék. A szakácsné nem megy.)_

MAGDA _(az ajtót kinyitja belül és kiszól)_: Katinka, a gyémántcsatt
benn van az uj ruha derekában, amit délelőtt próbáltam. Hozd be.
_(Befelé)_: A kegyelmes asszony nem is hiszi…

SZOBALÁNY _(a II. ajtón bemegy, kihozza a selyemderekat, amin csillog az
ékszer, átviszi a szobán és beadja Magdának.)_

_(Ezalatt)_

LEHOTAI _(nagyon kényelmetlenül érzi magát, turkálja az arcképeket, a
szakácsnéhoz)_: Mondja, lelkem…

SZAKÁCSNÉ: Tessék parancsolni.

LEHOTAI: Mikor kell a müvésznőnek a szinháznál lenni?

SZAKÁCSNÉ: Azt kérem, én nem tudom. Én itt a szakácsné vagyok. Nem a
szobajány.

MAGDA _(hangja mikor a bluzt a szobaleány beadja)_:… szó sincs róla…
igazán nagyon szivesen…

SZOBALÁNY _(beteszi az ajtót, visszafordul.)_

SZAKÁCSNÉ: Hallja, szobajány, a nagyságos ur azt kérdi, mikor kell a
kisasszonynak a szinháznál lenni?

SZOBALÁNY: Nyolc után. Mert az első felvonás közepén jön csak.

LEHOTAI _(megnézi az óráját)_: Háromnegyed. Még elkésik. Szóljon be
fiam.

SZOBALÁNY _(kopog, az ajtó kinyilik.)_

MAGDA _(hangja belül)_: A viszontlátásra.

LEHOTAI: Igen, igen… mennünk kell, mert már inkomodáljuk a müvésznőt.

ASSZONY _(visszafelé szól a nyitott ajtóba)_: Köszönöm… nagyon, nagyon
köszönöm.

LEHOTAI _(az ajtó felé meghajtja magát. Kifelé mennek)_: Ugy-e, hogy
minden rendben van?

ASSZONY: Igen… mehetünk barátom… _(Kimennek, a szobalány utánuk.)_


_Tizenhatodik jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(csak ott áll és néz)_: De ilyent!… ezt is csak egy szinészné
házában látja az ember!

SZOBALÁNY _(visszajön)_: Nahát!

SZAKÁCSNÉ: Én is éppen azt mondom, hogy nahát! Az embernek elkáprázik a
szeme. Kicsibe, hogy nem a mi kisasszonyunk! Mutogathatnák magukat a
cirkuszban.

SZOBALÁNY: Ha nem volna kicsit ványadtabb, éppen olyan lenne. Mit
akarhatott?

SZAKÁCSNÉ: Hát megmutatta magát, hogy ő is a világon van. Ölég különös.

SZENDREI _(bejön a II. ajtón)_: Maguk még itt vannak?

SZAKÁCSNÉ: Mink itt.

SZENDREI: Az az ur már nincs itt?

SZAKÁCSNÉ: Tetszik látni. Ha itt volna, azt is tetszene látni. Nem
dugtam a kötényem alá.

SZENDREI: Maga kimehet.

SZAKÁCSNÉ: Hogyne! Ha a nagyságos ur már nem posztol a konyhába!
_(kimegy II.)_

SZENDREI _(a szobalányhoz)_: Maga is kimehet.

SZOBALÁNY: Igenis ki _(bókol, kimegy)_.

SZENDREI _(a III. ajtóhoz megy, kopog rajta, nagyon félénken)_: Mehetünk
a szinházba… mindjárt nyolc óra.

MAGDA _(kilép, egyszerübb fajta estélyi toálett van rajta, fején még
igazitja a tolldiszt)_: Ugy látszik, ezt a számüzetést is a konyhában
méltóztatott tölteni?

SZENDREI _(csendesen)_: Ott. Nem akartam hazamenni.

MAGDA: Leskelődött. Kellemetlen.

SZENDREI: Magda… mondja…

MAGDA _(türelmetlenül)_: Mit mondjak?

SZENDREI: Mi volt ez itt?

MAGDA: Mi?

SZENDREI: Ez a furcsa járás-kelés. Ez a különös izgalom?

MAGDA: _(kurtán)_ Járás-kelés, izgalom. Mi lett volna? Az volt. Látta.
Mért kérdi?

SZENDREI: Nevessen ki… csak érzés, ugy-e, hiszen semmit se tudok… hogy
maga itt valami rosszra készül… valami könnyelmüségre. Ne haragudjon. Én
ugy féltem magát!

MAGDA: _(nyersen.)_ Ne féltsen! Érti? Ne féltsen! Ezt nem fogom türni,
és ezt az örökös megjelenést sem a lakásomon. Hiszen nem vagyok ura a
cselekedeteimnek! Börtönben ülök és állandóan benéz hozzám a kis ablakon
a porkoláb. Ki fogom adni a parancsot…

SZENDREI: Magda! Ne!

MAGDA: És ha kedvem támadna szeretőt tartani? No? Ugy mint a többiek.

SZENDREI: Maga nem olyan mint a többiek.

MAGDA: De ha kedvem támadna… ha azt akarnám, hogy itt ki-be járjanak a
férfiak. Nem lehetne. Szendrei itt lábatlankodnék.

SZENDREI: Ne mondja tovább. Hiszen nem csinálok semmi rosszat. Csak azt,
amit már két év óta mindig… járok utána… hüségesen, mint a kutya…
kiszolgálom… lesem a parancsát… félek a szeszélyeitől… de megnyugszom
bennük… Bün ez?

MAGDA: Ez bün. A feleségét féltse.

SZENDREI: Mit akart ez az ember?

MAGDA: Semmit.

SZENDREI: Magdácska… mondja meg… nézze… régi jó barátja… mondja meg… ez
az ember… ez szereti magát?

MAGDA _(idegesen)_: Nem. Még nem.

SZENDREI: De igen… igen!

MAGDA: Mi ez? Egy komplett féltékenységi jelenet?

SZENDREI: Magdácska… ha meg tudnám védeni!

MAGDA: Nem tud.

SZENDREI: Nem, mert nincs rá egyéb jogom, csak az, hogy… _(halkan)_
szeretem.

MAGDA: Tudom, tudom… szeret. Nem igaz, csak szeretne, szeretné, ha a
babája lennék, mint egy kóristalány. Pfuj! Hálából, pfuj! Ne folytassuk.

SZENDREI: Nem… nem ugy gondolom. Szeretem, annyira szeretem… hát nem
látja, hogy mi van velem?… Hiszen ugy fel vagyok forgatva, sokszor nem
is tudok magamról… és ha magát nézem, nem is hallom, mit beszélnek
hozzám… és mindig csak magát nézném és maga mellett lennék, és közben
játszanom kell a gondos apát, a jó barátot, az udvari bolondot… pedig én
csak szerelmes vagyok… semmi egyéb; nem tudok más lenni… és nem tudom,
hogyan mondjam meg, mert valahányszor meg akarom mondani, félek, hogy
kinevet, hogy azt mondja, hogy valamelyik szerepemből mondom, pedig
nincs egyikben sem olyan eszetlen, olyan szomoru, olyan alázatos
szerelem, mint az enyém… _(egyik mondatnál letérdel.)_ Magda, ez
kétségbeejtő… Magda… ez kétségbeejtő!…

MAGDA _(szeliden)_: Térj az eszedre, Szendrei. Hiszen feleséged van!

SZENDREI _(csendesen, komolyan)_: Elválok tőle.

MAGDA: Szendrei! Nem tréfálsz?

SZENDREI: Komolyan beszélek.

MAGDA _(őszinte felháborodással)_: Kelj föl. Ki merted ejteni a szádon
ezt a gyalázatosságot. Utállak! Erigy a szemem elől, nem akarlak látni!
Amig azt hittem, hogy csak szaladsz utánam, addig eltürtelek. De hogy
ilyen gonoszságra mersz gondolni, nem vártam tőled. Ez felháboritó. Ne
kerülj a szemem elé.

SZENDREI: Magda! Csak ezt ne mondd! Inkább nem mondtam semmit. Csak
engedd, hogy tovább is járhassak utánad, melletted lehessek, szivhassam
a levegőt körülötted. Csinálj, amit akarsz, menj, ahová akarsz, légy,
akié akarsz. Csak türj meg magadnál. _(Keservesen sir.)_

MAGDA: Ne sirj, hallod, ne sirj! _(az I. ajtó felé megy)_.

SZENDREI _(sirva)_: Elkisérlek.

MAGDA: Nem. Maradj. Nem kellesz. Most irtózom tőled. Megyek a szinházba.
Erigy haza. _(Eloltja a villanyt, kimegy, a szinpadon egyedül marad
Szendrei. Halkan utána szól)_ Magda!

_(Csend.)_


_Tizenhetedik jelenet._

SZENDREI _(sirva borul egy kerevetre)_.

_(Kis szünet. A II. ajtón bejön Szendreiné, megáll az ajtóban és nagyon
csendesen szól.)_

SZENDREINÉ: Imre… Imre, gyere fiam vacsorázni.

– Függöny. –




MÁSODIK FELVONÁS.

_(Lehotai lakása. Jó agglegény-elegancia. A fenékajtó az előszobába
visz. Baloldalt két ajtó van. Egy kicsi, nem szárnyas, ami az inas
szobája felé vezet, s egy szárnyas, ami Lehotai másik szobája. Ez az
ajtó a szinpadról kifelé nyilik. A középen kell lennie egy nagy
diványnak, szőnyeggel letakarva, ez előtt áll egy kis asztalka, azon van
a felvonás végén a kis villam-lámpa, ami szerepel. A jobb oldalon egy
gázkandalló, de szép nagy, fatörzs-imitációkkal. Lehotai soffőrje fiatal
ember, az inas őszfejü, derék legény, régi szolga.)_


_Első jelenet._

SOFFŐR _(ül egy fotelben, mélyen, kényelmesen)_.

INAS _(tesz-vesz a szobában, az ozsonna körül foglalatoskodik, amiről
később szó lesz)_.

SOFFŐR: Biztosan nem kell a motor.

INAS: Nem biztos.

SOFFŐR: De bizony. Már több, mint egy éve nem kell délután.

INAS: Örülj neki.

SOFFŐR: Örül a fene. Az ember ül a garázsba és unatkozik. Én tudom, mit
jelent ez. Ha délután nem kell a motor, akkor férjesasszony van.

INAS: Ne mondd!

SOFFŐR: Mit teszi magát, mintha nem tudná? Férjes asszonyt nem lehet
járatni a mi kocsinkon. Azért nem kell a motor délután.

INAS: Vigyázz, mert még kitalálod a puskaport!

SOFFŐR: Ki én. Ha már ki nem volna találva, én kitalálnám. Mikor
lány-féle volt, akkor kellett a motor…

INAS: Jó, jó.

SOFFŐR: Hát persze, nekem jó. De azér ez már mintha lefelé menne…

INAS: Mi?

SOFFŐR: Ami most van. Szerelem. A mult héten már kétszer-háromszor
kellett a motor délután is. Kár a pénzt a fiákerosoknak adni.

INAS: Fiákerosoknak?

SOFFŐR: Na igen. Taxás-motorra nem ül uriember.

INAS: Hát, akinek gépe van…

SOFFŐR: Pedig nekünk van, finom kocsi…

LEHOTAI _(kint I. ajtó mögött)_: János!

INAS _(soffőrhöz)_: Vigyázz! Jön a méltóságos!

SOFFŐR _(fölkel, szépen kihuzza magát)_.


_Második jelenet._

LEHOTAI _(bejön, az utcáról jön, ugy van öltözve)_.

_(Inas és soffőr meghajtják magukat.)_

LEHOTAI _(a soffőrhöz)_: A motor nem kell.

SOFFŐR: Igenis.

LEHOTAI: Különben egy óra mulva visszajöhet, hátha megyünk valahova
este.

SOFFŐR: Igenis.

LEHOTAI: Nem kell felcsengetni, feljönni se. Csak vár odalenn. Majd
leizenek.

SOFFŐR: Igenis. _(Köszön és el a II. ajtón.)_

LEHOTAI _(leveszi a kalapját, kabátját, az inas beszélgetés közben
kiviszi az előszobába)_: János.

INAS: Tessék.

LEHOTAI: Minden rendben van?

INAS: Minden.

LEHOTAI: Azt a köpenyt meg a kalapot elvitték oda délelőtt?

INAS: El.

LEHOTAI: A számlát?

INAS: Ideküldik.

LEHOTAI: A szamovár?

INAS: Itt van a kis asztalon.

LEHOTAI: A sütemény?

INAS: Friss.

LEHOTAI: Vaj, sonka, gyümölcs?

INAS: Friss, friss.

LEHOTAI: Akkor elmehetsz.

INAS: Igenis.

LEHOTAI: Elmégy a szobádba.

INAS: El.

LEHOTAI: Lefekszel aludni.

INAS: Le.

LEHOTAI: És nem bujsz ki, érted?

INAS: Értem.

LEHOTAI: Ha a ház összedül, akkor sem.

INAS: Akkor sem.

LEHOTAI: Ha csöngetnek, nem hallod.

INAS: Nem hallom.

LEHOTAI: Ha lárma van, nem hallod.

INAS: Nem hallom.

LEHOTAI: Nem látsz és nem hallasz.

INAS: Ugy lesz.

LEHOTAI: Mehetsz.

_(Csengetés.)_

INAS: Csöngetnek.

LEHOTAI: Mit mondtam?

INAS: Hogy mehetek.

LEHOTAI: Tehát mehetsz.

INAS: De ha csöngetnek.

LEHOTAI: Nem hallod.

INAS: De ha most csöngetnek?

LEHOTAI: Akkor most nem hallod.

INAS: Igenis. _(Csöngetés.)_ Ezt nem hallom. Nem csöngetnek _(meghajtja
magát és el)_.

LEHOTAI _(az órájára néz)_: Öt. _(Erős csengetés, kimegy, a kifelé
vezető ajtót nyitva hagyja.)_


_Harmadik jelenet._

SZENDREI _(kint)_: Csak egy percre!

LEHOTAI _(kint)_: Csak egy pillanatra!

SZENDREI _(felét már bent mondja)_: Nem fogom méltóságod idejét
tulságosan igénybe venni…

LEHOTAI _(udvariasan)_: Szeretném, ha ugy volna.

SZENDREI: Szendrei, ha még emlékszik…

LEHOTAI: Emlékszem… _(udvariasan.)_ Kérem, nagyon röviden.

SZENDREI: Igen… ámbár… Ami azt illeti… Igyekezni fogok… Hogy ugy
mondjam: egész röviden…

LEHOTAI: Mivel lehetek szolgálatára?

SZENDREI: Ó… szolgálat! Szolgálatról szó sincs… dehogydehogy!
szolgálat!?… Méltóságod valóban…

LEHOTAI _(türelmetlenül várja a végét)_.

SZENDREI _(egyszerüen befejezi)_: Valóban. Csak azt akartam mondani,
hogy a… a… a…

LEHOTAI: Kedves uram, ha minden névelő ilyen sok időnket veszi el,
akkor, nagyon sajnálom, de aligha várhatom be a végét.

SZENDREI: Csak egy percet még… egy egész kurta percet… mert ha mi ketten
volnánk itt… csak… magunk…

LEHOTAI: Magunk vagyunk.

SZENDREI: Ha nem volna jelen egy harmadik… _(körülnéz.)_

LEHOTAI: Nincs.

SZENDREI: Ó… ó… nem ugy gondoltam, hogy férfi… mert az a harmadik nő is
lehet…

LEHOTAI: Nem lehet. És ezt ne is folytassuk, mert ön, ugy látom, olyan
területekre téved…

SZENDREI _(bocsánatkérően)_: Kérem, kérem.

LEHOTAI: Higyje el, hogy nincs időm és legyen szives, mondja meg, hogy
mit parancsol?

SZENDREI: Parancs… Ó parancs… Dehogy!

LEHOTAI _(kicsit bosszusan)_: Kérem, keres ön itt valamit?

SZENDREI _(belekapaszkodik a szóba)_: Valamit? Nem. Szó sincs róla.

LEHOTAI _(türelmetlenül)_: Vagy valakit?

SZENDREI _(nem felel)_.

LEHOTAI: Mert igy nem tudunk végezni. Méltóztassék megmondani, hogy kit
keres? Mert engem, látom, nem illet ez a vizit.

SZENDREI: Ne tessék haragudni… ne tessék. Én… _(pauza.)_

LEHOTAI: Nos?

SZENDREI: Én a művésznőt keresem.

LEHOTAI: Nálam?

SZENDREI: Önnél… mindenütt… Kérem, bocsásson meg… én… én… Nem tudok a
nyugtalanságtól hová lenni!

LEHOTAI: Ön nem atyja a művésznőnek?

SZENDREI: Nem, nem.

LEHOTAI: Nem férje?

SZENDREI: Dehogy.

LEHOTAI: Akkor… nem értem.

SZENDREI: Édes jó uram, méltóságos uram, még egyszer kérem, bocsásson
meg egy szegény, elvakult szerelmes embernek… Hiszen férfiak vagyunk. Ön
megért engem.

LEHOTAI: Pardon, nem egészen. Azt hiszem… ugy tudom… az ember
mindenfélét összeolvas… Ön nős ember. Vagy az egy másik?

SZENDREI: Nem, az én vagyok. De méltóztassék megérteni… ez is én vagyok.
És méltóságod tegnap ott volt…

LEHOTAI: Ez igaz.

SZENDREI: Önök közt valami történt.

LEHOTAI: Ez nem igaz.

SZENDREI: Vagy mintha történt volna… És Magda, akinek két év óta én
vagyok az egyetlen bizalmasa, tanácsadója, apja… Magda, amikor
megkérdeztem… Magda nem mondott semmit.

LEHOTAI: Jól tette.

SZENDREI: De egészen más volt, mint rendesen. Egészen más. Tehát
történni kellett valaminek.

LEHOTAI: Nem történt.

SZENDREI: Vagy történni fog.

LEHOTAI: Az isten áldja meg Önt! Ön, ha már ennyit tud, azt is tudja,
hogy tegnap láttam a művésznőt először… illetve tegnap volt először
személyesen szerencsém, száraz üzleti ügyben.

SZENDREI: Azt… azt nem hiszem.

LEHOTAI: Kérem, vigyázzunk a szóra. Ön kíméletet kér, mint szegény,
szerelmes ember. Én viszont megkövetelhetem… hogy…

SZENDREI: Nem mintha kétségbe vonnám.

LEHOTAI: Azt nem is tanácslom.

SZENDREI: De méltóságod ottléte idézte elő a változást. És én félek…

LEHOTAI: Mitől fél?

SZENDREI: Azt nem mondhatom meg.

LEHOTAI: Ahogy tetszik.

SZENDREI: És… és mert olyan gyámoltalannak és szerencsétlennek érzem
magam…

LEHOTAI: Ez nem az én dolgom.

SZENDREI: Szóval ezért jöttem fel… Hogy… hogy alázatosan… megkérdezzem…
megkérjem.

LEHOTAI: De… de… ez kétségbeejtő, ez a naivitás… Uram… én is voltam
szerelmes, de hogyan képzelte? ha az az eset forogna fenn, amitől ön
fél, hogyan képzelte ezt a vizitet? Ön megkérdezi, hogy szerelmes
vagyok-e a müvésznőbe? Vagy megkér arra, hogy ne legyek szerelmes bele?
Vagy hogy?…

SZENDREI: Sehogy. _(Lehotai háttal a III. ajtónak, Szendrei szembe.)_

_(Csend.)_

_(A III. ajtó kinyilik és megjelenik az Asszony, összerezzen, halkan
elsikitja magát, becsapja az ajtót.)_

SZENDREI _(eközben)_: Magda!

LEHOTAI _(megfordul, akkor már nincs ott senki)_: Uram, uram, távozzék,
távozzék, ön nem tudja, miről van szó.

SZENDREI _(csendesen)_: Istenem, tudom.

LEHOTAI: Kérem… menjen, nem ugy van, ahogy ön gondolja…

SZENDREI _(egészen fejbeverve)_: Megyek… most már ugyis hiába. Ha ma
nem, hát holnap. _(Lehotai viszi magával az I. ajtó felé.)_

LEHOTAI: Kérem, kérem, siessünk. _(Kint gyorsan becsukja az ajtót és jön
vissza, szinte fut vissza a III. ajtó felé.)_ Korán jött és ilyen pehhes
véletlen. Ennek a csacsinak épen most kellett idetalálni! _(Az ajtó
felé, mikor a kilincsen van a keze)_ Müvésznő… _(mikor egészen
benyitott)_ De Margit! Hogy tehetett ilyet?!


_Negyedik jelenet._

AZ ASSZONY _(vontatottan)_: Nem tudtam, hogy van itt valaki… Csend volt
a szobában.

LEHOTAI _(kulccsal zárja be az ajtót és a kulcsot lehuzza)_: Nem az! az
nem baj, az nem baj. Ez a szerencsétlen ember ugy sem tudja, ki maga,
_(elharapja)_.

AZ ASSZONY _(minden átmenet nélkül)_: Emil! csókoljon meg.

LEHOTAI _(megcsókolja a kezét)_.

AZ ASSZONY _(fájdalmasan)_: A kezemet?

LEHOTAI _(elháritja)_: Margit… kérem… Hogy jutott eszébe most idejönni?

ASSZONY: Nem tudtam otthonmaradni.

LEHOTAI: Ez a könnyelmüség… Összedöntheti az egész kártyaházat, amit
olyan kinos erőfeszitéssel fölépitettünk.

ASSZONY: Nem baj! Szeret?

LEHOTAI: Ne… ne arról beszéljünk. Hogy volt bátorsága eljönni hazulról?
Ijesztő.

ASSZONY: Az uram nincs otthon. A miniszter kérette. Emil, szeret?

LEHOTAI: Ha nem szeretném, elkezdtem volna-e ezt a vakmerő játékot?
Hazudtam az urának, belerántottam egy nőt, akinek semmi köze az
egészhez.

ASSZONY: Azt a nőt sajnálja?

LEHOTAI: Megaláztam magam azzal, hogy elmentem hozzá, hogy elmondtam
neki a szerelmünket…

ASSZONY: Minek tette?

LEHOTAI: De hiszen maga is akarta?

ASSZONY: Akkor még nem éreztem, amit most.

_(Szünet.)_

Emil, nézzen a szemembe. Ugy mondja: Szeret-e?

LEHOTAI: Szeretem… ó istenem!

ASSZONY: Akkor megteszi, amit kérek.

LEHOTAI: Mit?

ASSZONY: Ne játsszuk tovább ezt a csunya komédiát.

LEHOTAI: De mikor csak ez ment meg bennünket.

ASSZONY: Nem kell, nem kell. Nem akarom. A titkunkat egy harmadiknak
odadobni… nem akarom.

LEHOTAI: De hisz már megtörtént.

ASSZONY: Mindegy… nem birom tovább. Eljöttem magáért… hogy megkérjem:
vigyen el magával. De ez az utolsó erőm, érzem… Holnap már annyi sem
lesz, hogy hazudjak az uramnak. Ha ma nem leszek a magáé… egészen,
holnap már sehogysem… Visszavonulok… öregedni… Emil, menjünk!

LEHOTAI: Ha akarja, megteszem. De gondoljon az urára… a világra, a
gyermekeire.

ASSZONY _(nagy szünet)_: Értem… a világra hivatkozik… ó értem! Maga
játszani szeretné ezt a játékot tovább is… mert ez érdekesebb… azzal a
másikkal…

LEHOTAI: Féltékeny rá.

ASSZONY: Az vagyok.

LEHOTAI: Arra a nőre, akivel tegnap beszéltem először?

ASSZONY: Az a nő olyan, mint én vagyok.

LEHOTAI: Nem olyan!

ASSZONY: Nem. Hát meg akarja tudni, hogy milyen. Az ize, az illata…

LEHOTAI: Hogy mondhat ilyet?… nem is engem sért, hanem egy nőt, akit nem
ismer… aki hozzáférhetetlen. Érintetlen. Még nem volt senkié.

ASSZONY _(csendesebben)_: Ki mondta?

LEHOTAI: Ő.

ASSZONY: Akkor… akkor már a tiéd.

LEHOTAI: Ne bántsd. Nem tudod, mit cselekszel. Meggyanusitsz egy nőt…

ASSZONY _(közbevág)_: Akit te most megvédsz. Nem tőlem. Magadtól. Ne
tedd, hiába teszed. A nő, ha volt valakié, csak az előtt tagadja el,
akié lenni akar, s ha senkié sem volt, csak annak mondja meg, akié lesz…
_(Hisztériásan.)_ Elvesznek tőlem. Emil, gyere… gyere… Nem engedem, hogy
találkozz vele!

LEHOTAI: Margit!

_(Kopogás a III. ajtón.)_

ASSZONY: Már itt van!

LEHOTAI: Itt, itt. Lássa be, hogy lehetetlen… Maga izgatott, menjen
haza…

ASSZONY _(kis sikitással)_: Nem, nem… haza nem megyek, haza nem! _(de
már megy kifelé, tétován)_.

LEHOTAI: Ott az ura jöhet. Menjen erre. _(a II. ajtóra mutat)_. Ez is a
hátsó lépcsőre visz. Vigyázzon! _(Az asszony el.)_

_(Kopogás az ajtón.)_

LEHOTAI: Azonnal… azonnal… csak a kulcsot nem tudom hová… _(kapkod)_.
Talán idetettem… _(Végigkapkodja az összes butorok tetejét.)_ Hová
tettem? _(észreveszi, hogy a markában van, pattint az ujjával.)_ Milyen
izgatott vagyok. _(Kinyitja a III. ajtót)_.


_Ötödik jelenet._

MAGDA _(most ugyanugy van öltözve, mint az asszony volt. Igen jókedvü,
friss és kedves)_: Jónapot Lehotai. Nehéz bejutni magához.

LEHOTAI _(zavarosan)_: Dehogy, dehogy… A kulcsot nem tudtam… hová… Hát…
hát… eljött?

MAGDA _(nevet)_: Nem. Otthon maradtam.

LEHOTAI: Látja, miket beszélek! Kicsit elfogult vagyok.

MAGDA: Ne csodálja. Először, legelőször egy legénylakáson, szerelmi
tanyán.

LEHOTAI: Ki?

MAGDA: Maga. Nyilván. Mert maga az elfogult s nem én. Üljek le, ugy-e?
Foglaljon helyet művésznő… Azt akarta mondani?

LEHOTAI: Ne… nem!

MAGDA: Nem? Ejnye, milyen barátságtalan!

LEHOTAI: De müvésznő… persze, hogy mondani akartam… Ide, ebbe a fotelbe…
vagy a kerevetre…

MAGDA: Szóval mégis üljek le? Kedves. Idehallgasson méltóságos ur. Báró.

LEHOTAI _(szerényen és kedvesen meghajtja magát)_.

MAGDA: Mért kell ezt a cimtárból, a telefonkönyvből megtudnom? mért nem
irja fel a báróságát a névjegyére?

LEHOTAI: Nem dicsekszem vele.

MAGDA: Mért nem?

LEHOTAI _(egyszerüen)_: Mert nem én szereztem.

MAGDA: Vagyis dicsekszik vele. De én most már megmaradok a maga puszta
neve mellett.

LEHOTAI: Hálás vagyok érte.

MAGDA: Mikor nálam volt, nem tudtam, hogy báró.

LEHOTAI: Akkor én se nagyon tudtam. Zavarban voltam.

MAGDA: Eszerint most se igen tudja, mert most is zavarban van. De nem
miattam… Én itt női hangot hallottam.

LEHOTAI: Igen… a szobalány.

MAGDA: Nana, óvatosabban. Magának inasa van, nem szobalánya.

LEHOTAI: Nem az én szobalányom.

MAGDA: Az övé?

LEHOTAI: Az… levelet hozott.

MAGDA: Érdekes. _(Mosolyogva)_ Hát hol van az a levél? Ha már itt
vagyok, szeretnék egy kicsit indiszkrét lenni. Hol az a levél?

LEHOTAI: Eltéptem.

MAGDA: És a darabkáit zsebre tette…

LEHOTAI: Elégettem.

MAGDA _(mosolyog)_: Hol?

LEHOTAI: A kandallóban.

MAGDA: Amelyben tüz sincsen.

LEHOTAI: Az ám, az inasom!

MAGDA: Elfelejtett tüzet rakni? És maga elfelejtett levelet kapni.

LEHOTAI: Müvésznő!

MAGDA: Hogy ne vallassam? Mert nem vagyok vizsgálóbiró?

LEHOTAI: Na, nem, nem ugy gondoltam.

MAGDA: De ugy látszik, mégis vizsgálóbiró vagyok, mert maga mindjárt az
első kérdésemre füllentett. Igaz?

LEHOTAI _(bólint a fejével)_: Igaz.

MAGDA: Jó. Akkor majd én mondom maga helyett az igazat. Az asszony itt
volt.

LEHOTAI: Honnan tudja? Nem látta.

MAGDA: Őt nem, de látom magát. Tehát itt volt, mert ő akkor jön, amikor
akar, és én akkor, amikor maga akarja. Mit akart az asszony?

LEHOTAI: Semmit, eljött, mert… mert eljött.

MAGDA: Ha itt volt, akart valamit. Mit?

LEHOTAI: Azt nem mondom meg.

MAGDA: Mért nem?

LEHOTAI: Mert ha megmondom, maga elmegy.

MAGDA: Ha nem mondja meg, akkor megyek el. _(Fölkel.)_

LEHOTAI: Maradjon. Az asszony itt volt, idejött, mert féltékeny.

MAGDA _(felháborodva)_: Ó… _(fölkel.)_

LEHOTAI: Ugy-e mondtam, hogy elmegy…

MAGDA: Nem… nem megyek el… Féltékeny? Rám? _(Kis pauza.)_

LEHOTAI: Én nem tehetek róla. Itt volt, elrohant. Szerettem volna, ha
találkoznak, de nem akarta látni kegyedet.

MAGDA _(idegesen)_: Nem. Hagyjuk. Már nem érdekel a maga asszonya.
Abszolute nem érdekel. Nincs itt. Ami itt van, sokkal jobban érdekel.
Hol a férj? Az persze később jön, különben az asszony nem mert volna
idejönni.

LEHOTAI: Igen. Később jön.

MAGDA: Nem baj. Nem vagyok kiváncsi rá _(körül jár a szobában)_.
Kényelmes kis otthon. Barátságos…

LEHOTAI: Igen… Az ember igyekszik…

MAGDA: Barátságos lehet, ha az embert barátságosan fogadják benne.

LEHOTAI: De müvésznő!

MAGDA: Müvésznő! Egy csepp fantáziája sincs?

LEHOTAI: Van, hogyne volna!

MAGDA: Csak volt, amig kigondolta ezt a fantasztikus játékot. Most már
befagyott és ha én nem tartanám szóval, elaludnánk. Müvésznő. Müvésznő.
Azt a másikat is müvésznőnek szólitja?

LEHOTAI: Ó dehogy!

MAGDA: Hanem?

LEHOTAI: Margitnak.

MAGDA: Na látja. És én olyan vagyok, mint az?

LEHOTAI: Talán.

MAGDA: Hát akkor?…

LEHOTAI: Igen is Margit.

MAGDA: Nem Margit! Magda.

LEHOTAI: Magda.

MAGDA _(nevet)_: Egész jól ejti.

LEHOTAI: Magda.

MAGDA: Igen, igen, Magda. De ez még kevés. Ha játék, hát játssza jobban.
Játsszék! Ha van fantáziája. Azt a másikat is igy fogadja? „Igen, nem,
talán, kérem“.

LEHOTAI: Az más.

MAGDA: Mert az az igazi? De eljátszani csak el lehet velem is? Eljövök
életemben először egy legénylakásba és akkor unatkozom.

LEHOTAI: Mit mondjak, Magda?

MAGDA: Ha nem tud egyebet, akkor mondja azt, amit ilyenkor szokott. A
másiknak.

LEHOTAI: Nem!… Hogyan?

MAGDA: Hát majd én elkezdem. Hisz én vagyok a müvésznő. _(Fölkel,
visszamegy a III. ajtóhoz, kimegy rajta.)_

LEHOTAI _(maga marad és kissé tanácstalanul néz körül)_.

MAGDA _(igen kedvesen és gyerekesen bedugja fejét az ajtón)_: Emil!
_(abbahagyja a szerepet)_ Mert, ugy-e, Emilnek hivják a bárót?

LEHOTAI _(még most is zavartan)_: Annak.

MAGDA: Emil, itt vagyok.

LEHOTAI _(kicsit, mintha szégyelné a játékot, éppen ezért nagyon
természetesen)_: Isten hozta édes… Magda… Isten hozta… Ugy vártam.

MAGDA _(bejön)_: Ah! remélem, nem látott meg senki? Mit gondol Emil? _(a
saját hangján)_ mert, ugy-e, a kegyelmes asszony magázza magát?

LEHOTAI: Honnan tudja?

MAGDA: A művész fantáziája! _(a másik hangján)_ Milyen jó meleg van itt…
Brrr. Ugy összefáztam… _(ki a szerepből)_ De ezt csak ugy mondom, mert,
bizony isten, nincs meleg itt…

LEHOTAI _(komolyan)_: Felgyujtom a kandallót.

MAGDA: Nagyon helyes…

LEHOTAI: Idejöjjön melléje. _(Meggyujtotta a lángot.)_

MAGDA _(őszintén)_: Jé! Milyen szép kék, meg milyen piros!

LEHOTAI: Egész piros a maga arca is a hidegtől… Leteszi a kalapját?

MAGDA: Nem, nem! Mi jut eszébe?

LEHOTAI _(kérő hangon)_: Tegye le.

MAGDA: Ma csak ugy felszaladtam magához… Nem érek rá…

LEHOTAI: De a kalapját leteszi? _(ki akarja huzni a kalaptüt)_.

MAGDA: Ne bántsa.

LEHOTAI: Honnan jön?

MAGDA: Hazulról. Mindent otthagytam.

LEHOTAI _(melegen)_: Leteszi a mantillát is?

MAGDA: Jó, jó… azt is… _(leveti a köpenyt, beleül a nagy karosszékbe,
amit Lehotai a kandalló elé tolt)_. Most igazán melegszem.

LEHOTAI _(a karosszék hátára könyököl, ugy néz le a nőre)_: Kellemes,
ugye, kellemes?

MAGDA _(fölnéz rá)_: Jöjjön, üljön le maga is… _(ki a szerepből, de most
utoljára, ez után a játék hangja mindkettőjüknél észrevétlenül a
komolyba megy át)_ Hova szokott?

LEHOTAI _(a kandalló elé mutat)_: Oda.

MAGDA: Hová?

LEHOTAI: A… térde elé… csak ott érzem jól magam… _(egy puffot odatesz és
szépen a térde elé ül.)_

MAGDA: Mit csinált egész nap?

LEHOTAI: Semmit.

MAGDA: Járt-kelt, szórakozott, mi?

LEHOTAI: Jártam, keltem… igen, de azt se tudom: hol, merre…

MAGDA: És nem gondolt rám?

LEHOTAI: Éppen azért… azért, mert magára gondoltam.

MAGDA: Rám?… sokszor?

LEHOTAI: Nagyon sokszor… egyébre sem. Egész nap csak magára. Csak
magára…

MAGDA: Ez igazán kedves.

LEHOTAI: Ugy látszik, nem tudok egyébre gondolni, amióta megláttam.

MAGDA: Mikor volt az? Tegnap?! Ó…

LEHOTAI: Hogy kisért a fejemben, az tegnap óta van, de hogy megláttam,
annak rég ideje már…

MAGDA: Mennyi? Mégis?

LEHOTAI: Két esztendeje… Három…

MAGDA: És azelőtt?

LEHOTAI: Most nem jut eszembe, hogy mi volt azelőtt… és ma ugy érzem –
bár ez furcsa – hogy nem is tegnap óta ismerem… sokkal régebben…

MAGDA: Pedig nem ugy van.

LEHOTAI: Tudom… De most ugy összezavarodnak a dolgok… Nem tudom mért…
most ugy rémlik, mintha… mintha az a másik… az is maga lett volna…

MAGDA: A másik… Igaz, igaz, a másik…

LEHOTAI: És a többi nők…

MAGDA: Voltak? sokan?

LEHOTAI: Voltak… Hiszen nem vagyok már fiatal… Negyven felé járok…

MAGDA: Szépen élt?

LEHOTAI: Talán… Ki mondhatná az életéről, hogy ma már szép… amig holnap
majd még szebb lehet… s akkor lesz igazán szép… Gazdag vagyok…
független… ur… és a szemem mindig nyitva volt… ez elég… mert a tarka
világ mindig önti elénk a szépet… És én néztem azt, ami szép. Néztem. Ez
az élet. S amit megkivántam: az enyém lett.

MAGDA: Ez a boldogság.

LEHOTAI: Nem. Ez csak a nyugalom. A boldogság valahol ezen tul kezdődik.
A boldogság váratlanul kell, hogy eljőjjön… Hogy hirtelen megdobogtassa
az ember szivét… igy gondolom.

MAGDA _(halkan)_: Szóval… voltak nők?

LEHOTAI: Voltak… vagy nem is voltak… De egyik sem jött váratlanul. Egyik
sem volt hihetetlen… De most, hogy itt ülök maga előtt… és maga itt van…

MAGDA _(csendesen)_: Itt.

LEHOTAI: Drága, friss, fiatal testével ebben a kuckóban… és én a negyven
éves… és maga talán husz sincs… nem is tudom elhinni, hogy ez igaz.

MAGDA _(csendesen)_: Igaz, itt vagyok _(megsimogatja a férfi fejét)_.

LEHOTAI _(egész szerényen megcsókolja a kezét)_: Igaz, itt van… milyen
édes illata van a kezének…

MAGDA _(mintha nem hallaná.)_

LEHOTAI: Ma éjjel is… egész éjjel álmodtam erről.

MAGDA: Miről?

LEHOTAI: A mi találkozásunkról.

MAGDA: Mit álmodott? Mondja el szépen.

LEHOTAI: Azt álmodtam,… _(röstelkedve.)_ Elmondjam az álmomat?

MAGDA _(szeliden)_: El, kérem…

LEHOTAI: Azt álmodtam… de ne nevessen ki…

MAGDA: Csak mondja… Figyelek…

LEHOTAI: Azt álmodtam,… hogy még sohase láttam magát… Otthon voltam… az
anyám házában…

MAGDA _(igazi, szép érdeklődéssel)_: Él még az anyja?

LEHOTAI: Meghalt.

MAGDA: Az enyém is.

LEHOTAI: Ültem egymagam a szobában. Kedves, kis sötétes szobám volt
otthon, abban az erdélyi kastélyban, és az anyám bekopogtatott. Soha
kopogtatás nélkül nem nyitott volna be… És azt mondta: „Fiam, édes fiam,
hoztam néked valakit…“ Nagyon együgyü álom. Akkor én fölnéztem; nagy
világosság áradt be az ajtón, de nem ugy, mintha a nap sütött volna be…
máskép. Az anyám kézenfogva vezetett egy fehérbe öltözött leányt…
Koszoru volt a fején.

MAGDA: _(csendesen)_: Mirtus?

LEHOTAI: Az. Ugye banális?

MAGDA: Nem… A mirtus sohasem lesz banális, amig szüzlányok lesznek a
világon.

LEHOTAI _(folytatja)_: Az a fehér lány ragyogott annyira, hogy nehéz
volt ránézni… és az anyám mondta: „Fiam, ez a te menyasszonyod…“
Gyerekes álom, nem?

MAGDA: Mért volna gyerekes? Álom. Szép.

LEHOTAI: A lány odajött elém, le volt sütve a szeme, és ahogy’ a szent
Erzsébet legendájában, ugy tele volt az öle rózsával. Piros meg fehér
rózsával… És olyan hihetetlen jó szaguk volt – de nem rózsa-szaguk volt
– hogy szinte fájt lélekzetet venni abban a szobában. Giccs? Ugy-e?

MAGDA: Lehet. De ha szép! Rózsával?

LEHOTAI: Fehérrel, meg pirossal. És elkezdte, szeliden lehajtott fejjel
szórni rám a rózsát. Azt mondta, vagy talán nem is mondta, csak én
gondoltam, hogy mondja: „A tiéd, mind a tiéd…“ De, ez volt a csodálatos,
a rózsa nem fogyott, mindig több volt, tele volt vele a padló, minden,
körös-körül… és én szivtam magamba azt a képtelen illatot, ami nem volt
rózsaillat, egyre kábultabb lett a fejem és ugy éreztem, hogy elájulok.
Akkor… az utolsó pillanatban… álomban sokszor van igy…

MAGDA _(érdeklődve)_: Az utolsó pillanatban?

LEHOTAI Megismertem, hogy az a lány maga _(kis csend)_.

MAGDA: Mikor álmodta ezt?

LEHOTAI: Mára, virradóra. Az előtt nem ilyen együgyüen szép álmaim
voltak… Inkább nagy szerelmi tusák… mindenféle…

MAGDA: És mondja… ki volt az a lány?

LEHOTAI: Maga.

MAGDA: Én?

LEHOTAI: Maga.

MAGDA: Vagy csak olyan, mint én?

LEHOTAI: Nem. Maga. Álmában az ember tudja, hogy ki az, még akkor is, ha
az arc, esetleg, másé. Maga volt…

MAGDA _(kiegésziti)_:… Margit.

LEHOTAI _(csendesen)_: Nem; maga volt… Magda. És mikor reggel
fölébredtem, boldog voltam. Miért? És most is… Fiatalnak és boldognak
érzem magam… Miért?

MAGDA: Én… én nem tudom _(innen egész halk és forró a jelenet)_.

LEHOTAI: Mert az egész hosszu és szines életen át, sok, sok nő között –
ez most egy furcsa vallomás – soha még nem közeledtem leányhoz…
leányhoz, aki senkié… Ezrenkint vagyunk igy, férfiak… Sokan meg is
halunk anélkül… és most érzem… hogy ez az igazi szomjuság… Az egyetlen…

MAGDA _(bódultan)_: Igen… nem tudom…

LEHOTAI: Ez a boldog és izgalmas vágyakozás. A leány… aki csak az enyém,
a szent és áhitatos tulajdonom. És maga most itt van… szeretném puhán
megsimogatni az óra percmutatóját és megkérni halkan, hogy ne szaladjon…
ne vigye tovább az időt…

MAGDA: Ne… ne vigye.

LEHOTAI: Hagyja igy, ahogy most van, mikor az ölébe hajthatom a fejemet,
mig el nem szédülök… vannak az életnek ijesztően szép pillanatai, mikor…
mikor elakad a lélekzetünk és szétfoszlanak az idegeink a rajtuk
átszivárgó, csendes gyönyörüségtől…

MAGDA: Igen.

LEHOTAI: Talán soha ez igy nem lesz többé… hogy ilyen közelről láthatom
az arcát. _(Magda lejebb hajol hozzá)_ Hogy reszket a karom, attól, hogy
átfogom a nyakát _(alulról nyul fölfelé, és ugy fogja át a nyakát)_.
Milyen édes illata van a testének!…

MAGDA _(lehajolva és nagyon csendesen)_: Ciklámen…

LEHOTAI:… talán soha ez igy nem lesz többé… Sohasem látom a szemem
fölött igy csillogni a szemét, igy égni, pirosodni a száját… a száját…
Magda… a száját… _(már csak a csók hiányzik)_.

MAGDA _(megriad, eltolja a férfi fejét)_: Lehotai!

LEHOTAI _(szembe fordul vele, de még ül)_: Borsásson meg, elragadtattam
magam…

MAGDA _(furcsán és bizonytalanul)_: Én is…

LEHOTAI _(fölkel)_: Csak játék volt.

MAGDA _(elindul)_: Veszedelmes játék!

LEHOTAI: Elmegy?

MAGDA: El.

LEHOTAI: Magda, cserbenhagy? És az igérete?

MAGDA: Az igéretem nem számit, amikor megigértem, akkor még nem tudtam…

LEHOTAI: Mit?

MAGDA: Nem tudom, hogy mit nem tudtam, de valamit nem tudtam… Mert ha
tudtam volna… nem igértem volna.

LEHOTAI: És a férj?

MAGDA: Mi közöm hozzá? Csak nem gondolta, hogy most, igy…? Lehotai, csak
nem gondolta? Most nem állhatok elébe… Nem tehetem… Nem játszhatom… nem
tudok játszani… Ostobaság volt az egész… valószinütlen, vakmerő tréfa…
nem is igaz… mese… Az egész mese: asszony, férj, hogy én idejöttem…
Mindez nem igaz… csak álom volt… isten vele!

LEHOTAI: Maradjon!

MAGDA: Jön a férj!

LEHOTAI: Nem bocsátom be. Nem mutatom, ó dehogy mutatom! Őrzöm… mindenki
elől titkolom…

MAGDA: Kit? Engem? Engem titkol? Miért? Hiszen nem voltam itt… Csak álom
volt… együgyü álom… már szét is foszlott… felejtse el… isten vele!
_(Indul, megy.)_

_(Csengetés.)_

LEHOTAI _(utána szól)_: Magda! _(megy ajtót nyitni I.)_


_Hatodik jelenet._

A FÉRJ _(hangja kinn)_: Szervusz.

LEHOTAI _(hangja kinn)_: Szervusz.

_(Bejönnek, a férj elől.)_

A FÉRJ: Megbocsáss, hogy nem voltam pontos. Elkéstem. De a miniszter
kéretett. Azt mondta, fontos. Neki fontos. Félóra hosszat fecsegett.
Magad nyitsz ajtót?

LEHOTAI: Az inasom elment.

FÉRJ: Elküldted. Na igen. Nálatok, legényembereknél, ennek már rendes
tehnikája van. Az inas elmegy hazulról, véletlenül elmegy…

LEHOTAI _(szórakozottan)_: Igen… El…

FÉRJ: De előbb mindent rendbehoz _(körülnéz)_. A szamovár és az uzsonna.
Nem rossz. Nem rossz.

LEHOTAI: Persze, hogy nem rossz. Mi nem rossz?

FÉRJ: Igy legénykedni. Amig az ember rajta nem veszt… de ez az eset, ez
nem is veszedelmes.

LEHOTAI: Kérlek.

FÉRJ: Ugy gondolom, hogy itt nincs kitől félni. Szórakozott vagy.

LEHOTAI: Igen, egy kicsit. Tudod, mégis kellemetlen.

FÉRJ: Ugyan kérlek. Egy szinésznő. Na!

LEHOTAI: Kérlek.

FÉRJ: Istenem, meg ne sértődj, nem azért mondom, mintha talán… hanem ez
mégis más… Ez az igazi, a szabad szerelem _(rossz hangon nevet)_.

LEHOTAI: Nem ugy van, ahogy képzeled.

FÉRJ: Nem szivesen ment bele, ugy-e, hogy velem megismerkedjék?

LEHOTAI: Nem.

FÉRJ: Nem is veszem rossz néven. Ha egyszer nem szoktatok a világ előtt
mutatkozni. Mert nem szoktatok?

LEHOTAI: Nem.

FÉRJ: Pedig a mostani felfogás ilyen dolgokban nagyon liberális.

LEHOTAI: Az.

FÉRJ: A másik államtitkár például, a politikus…

LEHOTAI: Ismerem.

FÉRJ: Vén agglegény. Annak is mindig szinésznő barátnője van, persze nem
olyan szerencsés, mint te. A legelsők egyike! Hisz ez szép, ez nagy
dolog. De az szabadon mutatkozik velük.

LEHOTAI: Igen.

FÉRJ: Ugy értsd, hogy egyszerre csak egygyel. No, nem hogy társaságba
viszi; azt nem! hanem az esti szórakozásaiban…

LEHOTAI: Igen.

FÉRJ: Szinházban, orfeumban megjelenik, nem is bujik el és nem is
inkognitó. És nem árt a karrierjének. Én nem tenném.

LEHOTAI: Te? Akinek olyan kedves asszony a felesége…

FÉRJ: Hagyjuk, a feleségemről ne beszéljünk. Jó?

LEHOTAI: Kérlek, de akkor talán a másikról se beszéljünk.

FÉRJ: De igen, arról beszéljünk. Furcsa bogaraid vannak. Ne kivánd, hogy
respektáljam őket. Nem tréfából jöttem ide és nem is azért, hogy
hiábavaló beszélgetéssel töltsem az időt. Azért jöttem ide, hogy
bemutass őnagyságának.

LEHOTAI: Nincs itt.

FÉRJ: Kérlek, ez nem olyan egyszerü.

LEHOTAI: Ez a legegyszerübb. Nincs itt.

FÉRJ: Még, vagy már?

LEHOTAI: Ahogy parancsolod. Nincs itt. Nem tudlak bemutatni.

FÉRJ: Itt volt?

LEHOTAI: Erre talán nem kell felelnem.

FÉRJ: De kell. Félreérted a helyzetet. Légy olyan kegyes, és ne bujj a
hamis diszkréció mögé, mert onnan én elő foglak kényszeriteni.

LEHOTAI: Nem mondhatok neked egyebet, minthogy nincs itt, akit vártam.
Nem hiszed? _(Kitárja a kis szoba ajtaját III.)_

FÉRJ: És ez? _(A II. ajtót kinyitja.)_

LEHOTAI: Folyosó? _(Kimutat.)_

FÉRJ: És az az ajtó?

LEHOTAI: Az inasom szobája.

FÉRJ: És a folyosó?

LEHOTAI: Kivezet.

FÉRJ: A hátsó lépcsőre?

LEHOTAI: Az mellékes.

FÉRJ: Az nem mellékes és itt semmi sem mellékes. Te nagyon jól tudod,
hogy én nem a te szinésznődet keresem voltaképpen. Te bizonyitékot
igértél és én belenyugodtam abba, hogy bizonyithass. Most idejöttem és
most te begombolkozol és homályos mondatokkal traktálsz.

LEHOTAI: Világosan beszéltem.

FÉRJ: A tények még világosabban beszélnek s ha te nem akarod bemutatni
azt a szinésznőt…

LEHOTAI: Több tiszteletet!

FÉRJ _(gunyosan korrigálja)_:… őnagyságát, akkor a magam részéről ezt a
felét a dolognak el tudnám én is intézni.

LEHOTAI: Mit mondasz? Nem értelek.

FÉRJ: Azt mondom, hogy mielőtt tennék valamit, én magam megyek el hozzá,
hogy megkérdezzem.

LEHOTAI: Azt nem teszed.

FÉRJ: Miért nem?

LEHOTAI: Mert uri ember vagy.

FÉRJ: Beszélj egyenesen és becsületesen. Nem a szinésznő becsületéről
van szó, hanem az enyémről. Az a szinésznő nem jön ide?

LEHOTAI _(hallgat)_.

FÉRJ: Felelj kérlek. Nem jön ide?

LEHOTAI: Nem.

FÉRJ: Hogy mért nem jön, hogy szokott-e idejönni, vagy ha ő nem, akkor
ki szokott, azt megengeded, most már én állapitom meg… mert valaki jár
ide… _(csengetés)_ valaki jár ide, délutánonként, ebben az időtájban.
Mért nem nyitsz ajtót a vendégednek?

LEHOTAI: Megmondtam, hogy nincs itthon az inasom.

FÉRJ: Nekem is magad nyitottál ajtót.

LEHOTAI: De…

FÉRJ: Engem érdekel, hogy mi történik itt; mert az nem történik, amit te
mondasz. Légy szives, bocsásd be a látogatódat.

LEHOTAI: De öregem… nem veszed észre, hogy nevetséges vagy?

FÉRJ: Nem. Majd én bebocsátom! _(Férj kimegy.)_


_Hetedik jelenet._

FÉRJ _(visszajön)_: Egy ur keres.

LEHOTAI: Na látod! Nem a feleséged? Rossz inas lett volna belőled, mert
a nyakamra eresztesz valakit, akit nem fogadtam volna.

SZENDREI _(bejön)_: Mindössze néhány másodpercre…

LEHOTAI: Tessék. Bár, megbocsát, ismét a legalkalmatlanabb időben…

SZENDREI _(a férj felé)_: Magánügyben… a báró urat…

LEHOTAI: Sajnálom. Őexcellenciája itt van, s csak nem kivánja, hogy az
ön kedvéért elmenjen…

SZENDREI _(gyámoltalanul)_: De ha lehetne…

LEHOTAI: Nem lehet. Tessék talán holnap, vagy holnapután _(bosszusan)_
vagy sohase.

SZENDREI: Beszélhetek kedves vendége előtt?

FÉRJ: Átmegyek talán a másik szobába…

LEHOTAI: Ne menj.

SZENDREI _(bemutatkozik a férjnek)_: Szendrei… bár talán fölösleges is…
nem hizelgek magamnak, de ebben a városban ugy körülbelül mindenki
ismer.

FÉRJ: A szinész?

SZENDREI _(boldogan)_: A szinmüvész!

FÉRJ _(kissé kiméletlenül)_: Nincs szerencsém… Nem járok szinházba.

SZENDREI: Csodálom… de én a báró urral szerettem volna beszélni.

FÉRJ: Csak tessék!… Mintha itt sem volnék…

SZENDREI _(zavarban)_: Igen… lehetőleg… _(A férj felé tekintget, aki
távolabb áll tőlük.)_ Ne haragudjék, ha zavarom… Tudom, hogy a müvésznő
már elment, tudom… láttam.

LEHOTAI: Nem is volt itt.

SZENDREI: Ahogy parancsolja. Megvártam volna önt az utcán, hogy
elmondjam önnek, amire kérni akarom; de mert nem jött, én jöttem fel,
hogy szóljak, mielőtt Magdával ujra találkoznék. Kérem, nagyon szépen
kérem, ne méltóztassék a müvésznőnek szólni arról, hogy itt voltam.

LEHOTAI: Természetes, hogy nem szólok.

SZENDREI: Nagyon helytelenül tettem, be kell látnom. Nem volt rá semmi
okom… vagy ha okom lett volna is, jogom semmiesetre sem volt. Ha Magda
idejött… megtehette… én nem tilthatom meg neki. Szabad nő… Szinésznő…
Azt szereti, akit akar. Engem biztosan nem szeret már… valamikor azt
hittem, hogy igen… olyan kedves volt hozzám. De ez, ugy látszik, kevés.
S nem jogosit fel engem arra, hogy utána lessek… s hogy ma délután mégis
megtettem: szégyellem magam érte. Jobb is lett volna ha nem jövök ide és
nem látom meg itt.

LEHOTAI: Ismétlem: ön nem látott senkit.

SZENDREI: Értem, kérem. Férfiak vagyunk. Nem láttam senkit, de bevallom,
nagyon, nagyon össze vagyok törve. Ugy mentem el innen, mintha megvertek
volna… ön talán nem tudja, mi az, ha egy férfi évekig imád egy nőt,
némán és mikor szólni akar, látja, hogy a nő már másé. Tragédia.

LEHOTAI: Talán máskor beszélnénk erről… Magunk közt, tanu nélkül.

SZENDREI: Köszönöm, hogy kimél. Most már mindegy. Hogy beszélünk róla,
vagy sem. Vége. Csak az a fontos, hogy a müvésznő meg ne tudja, hogy én
megláttam itt, mert akkor biztosan megharagudnék rám és én nem birnám
elviselni a haragját. Eltiltana maga mellől, kerülne is… Akkor én
meghalnék. Tessék elhinni; meg. Ahogy levegő nélkül nem lehet meglenni,
ugy nem tudok én megélni nélküle. Nem szép, hogy kimondom, nem nagyon
férfias, hogy éppen önnek mondom meg… én még most is szeretem, most is,
mikor már tudom… _(Abbahagyja, zsebkendőt vesz elő.)_ Az urak előtt nem
kell restelnem magamat. Hiszen uraim, férfiak vagyunk mindnyájan.

FÉRJ _(akinek kényelmetlen ez a siró ember)_: Na igen, férfiak.

SZENDREI: Még egyszer kérem, hogy a müvésznő ne tudjon meg egy szót sem
arról, hogy itt voltam.

LEHOTAI: Legyen nyugodt. Nem fogja megtudni.

SZENDREI: Köszönöm. S ne nézzenek le érte, ha ellágyultam. Az embernek
tulárad a szive és olyankor, ami a szivén, az a nyelvén.

FÉRJ: Nem is kell részletezni.

SZENDREI: Nem, nem… hiszen férfiak vagyunk mindnyájan. Bocsánat, ha
terhükre voltam az uraknak, de igazán, igazán… _(Kifelé indul, de nem az
előszoba felé.)_

FÉRJ: Arra méltóztassék… Arra! _(mutatja merre.)_

LEHOTAI _(az ajtóig megy és azzal vágja el Szendrei makogását, hogy
beteszi mögötte az ajtót)_.

_(Kis szünet.)_

FÉRJ _(Lehotaihoz, aki visszajön)_: Ejnye, hát mért nem mondtad?

LEHOTAI: Mit mondtam volna?

FÉRJ: Hogy azért nincs itt a szinésznő…

LEHOTAI: Azért nincs itt, mert nincs itt.

FÉRJ:… mert ez a csacsi megneszelte a dolgot és utánajöttt. Szegény fiu!
Hallom, nem is rossz szinész. Te pedig bocsáss meg, hogy igy rád
eresztettem. De akkor, az imént még, a látszat egészen más volt. Egészen
más. És ha az előbb olyasmiket mondtam volna…

LEHOTAI _(könnyedén)_: Ha szivességet teszek vele, elfelejtem, amiket
mondtál.

FÉRJ: Lásd be kérlek, hogy amit előadtál, azzal a szinésznővel, aki
ugyanolyan… hétköznapi használatra kicsit valószinütlen. Ilyesmit az
ember csak a szinpadon hisz el; vagy még ott sem.

LEHOTAI: Most már talán fölösleges tovább bizonyitanom.

FÉRJ: Ha közbe nem jön ez az elcsapott szerelmes, nem mondhattam volna
le arról, hogy be ne mutass a szinésznődnek. Igy is elég kényelmetlen.
Aki meglát vele, mégis azt hiheti, hogy a feleségem.

LEHOTAI: Csak a legritkább véletlen, hogy együttlátnak vele. Légy
nyugodt, ezentul az sem fordul elő.

FÉRJ: Hanem azért furcsa fiu ez a szinész, egész egyéni módon viseli el
ezt a csapást. Náluk ugy látszik nem ritkaság. Ugy látszik, nem is régen
vetted el tőle a nőt.

LEHOTAI _(mereven)_: Kérlek. Rosszul fejezed ki magadat. Nem vettem el
tőle a nőt. Nem volt az övé.

FÉRJ: Értlek, értlek.

LEHOTAI: Nem értesz, vagy félreértesz. Ha azt mondom, hogy nem volt az
övé, légy szives, vedd ugy, ahogy mondom. Minden gunyos mosoly nélkül.

FÉRJ: Anélkül, anélkül. Csak meg ne egyél. Nem volt az övé… talán senkié
se volt.

LEHOTAI: Senkié! Értesz!

FÉRJ: Hogyne, barátom. Ezt el is lehet hinni.

LEHOTAI: Nem lehet, hanem kell. Kell. És most már nagyon kérlek, hogy
csakugyan hagyjuk ezt a tárgyat.

FÉRJ: Ne hevülj ugy neki, édes Emil. Egyáltalában nem beszélek róla.
Szervusz, nem akarok tovább terhedre lenni.

LEHOTAI: Szervusz.

FÉRJ: És nézz fel hozzánk közelebb.

LEHOTAI: Köszönöm a szives meghivást, nem fogom igénybevenni.
Engedelmeddel távolmaradok a házadtól.

FÉRJ: Emil csodállak. Ugy beszélsz, mintha nem volnál értelmes fiu.
Különben, ha majd férj leszel, megérted, hogy nekem ugy kellett tennem,
ahogy tettem. Szervusz. Ne is kisérj ki. Ideges vagy. _(Megy kifelé, az
ajtónál még egyszer visszafordul.)_ Szervusz.

LEHOTAI _(föl és alá járkál, csönget, azután iróeszközt vesz elő, a kis
ajtóhoz megy)_: János, János! _(Szünet.)_ Mi az? Meghaltál, gazember?

JÁNOS: Parancsol a méltóságos ur?

LEHOTAI: Csöngettem.

JÁNOS: Nem hallottam. Nem volt szabad hallanom.

LEHOTAI _(közben már leült és ir, rámutat a teás asztalkára)_: Kiviszed
ezt a szemetet.

JÁNOS: Igenis.

LEHOTAI _(ir, látszik, hogy kinosan megy az irás. Az asszonynak ir)_.

JÁNOS: A méltóságos ur itthon marad?

LEHOTAI _(végigsimitgatja a homlokát, eltépi a levelet)_: Lepihenek, fáj
a fejem.

JÁNOS: Nem csuda, olyan járás-kelés volt, mint a turi vásáron. Csak ugy
durrogtak az ajtók.

LEHOTAI: Most már senki sem jön be. Senki. Se angyal, se ördög.
Megértetted.

JÁNOS: Meg. Se angyal, se ördög.

LEHOTAI: Senki, semmiféle ügyben. A kandallót oltsd ki. Meleg van itt.

JÁNOS _(megteszi)_: Igenis.

LEHOTAI: Mindent olts el, hozd ide a kis állólámpát.

JÁNOS _(megteszi; a középluszter taszterének az első ajtó mellett kell
lenni)_.

LEHOTAI: A levelet el ne felejtsd odavinni _(Elnyulik a divánon.)_

JÁNOS: Igenis, nem felejtem el. _(Kis pauza.)_

LEHOTAI _(fekszik, fejét a kezére támasztja)_.

JÁNOS _(áll és vár)_.

LEHOTAI: Mire vársz? _(Még mielőtt János felelhetne, kinyilik az ajtó,
belép rajta egy nő, de azonnal visszahuzódik, mint a felvonás elején.)_

LEHOTAI _(ijedten ugrik felé s megy arra felé)_: Margit! Margit! Az ura
már hazament!

JÁNOS _(visszalép a saját ajtaja felé, csendesen morog)_: Az angyal már
itt is volna. _(Ki akar menni, de amikor a II. ajtóhoz ér el, besodródik
rajta a férj, félrelöki az inast.)_

JÁNOS: Na az ördög is megjött. _(Gyorsan el.)_

FÉRJ: Lehotai!

LEHOTAI _(odafordul, idegesen)_: Hol jöttél be és mi bajod megint?

FÉRJ: Az inasod szobáján jöttem keresztül, mert ugy látszik, a te többi
ajtaidon rendezés szerint járnak ki-be a látogatók.

LEHOTAI _(nyersen)_: Ugy járnak, ahogy nekik tetszik, vagy ahogy nekem
tetszik. És ezt a tónust kikérem magamnak.

FÉRJ: Te akarod a tónust diktálni? Hiszen elárulod magad! A feleségem
itt van nálad!

LEHOTAI: Előlről kezded?

FÉRJ: Még be sem fejeztem! A feleségem itt van nálad.

LEHOTAI: Féltékeny vagy. Rémeket látsz.

FÉRJ: Elég. Másodszor nem megyek lépre. A feleségemet láttam most, most
éppen, amikor lementem, a kapud alá besuhanni. Felfutott a hátsó lépcsőn
és itt van!

LEHOTAI: Nincs itt, ha mondom. Senki sincs itt.

FÉRJ: Ha nem ő volna itt, nem tagadnád le és nem akarnál innen
eltávolitani. Most mért nem mutogatod sorra a szobáidat?

LEHOTAI: Mert nincs kedvem hozzá. Mert unlak.

FÉRJ: Ez csak világos. Már az előbb leleplezted magad az idegességeddel.
Most mégis elintézzük ezt az ügyet. Mért fehéredtél el? Csak nem félsz
tőlem? Nem ismertelek gyávának. Ha a szinésznőd volna itt, megmutatnád,
de nem az van itt, hanem majd én mutatom meg a feleségemet. Ott van,
vagy ott volt _(elindul.)_

LEHOTAI: Hová mégy?

FÉRJ: Oda. A másik szerelmi odudba.

LEHOTAI: Elfelejted, hogy az én lakásomon vagy. Itt csak odamehetsz,
ahova én megengedem.

FÉRJ: Ne szavalj! Vagy ha éppen beszélni akarsz, mért nem mondod most,
hogy nem a feleségemet láttam, hogy tévedtem: a szinésznő volt; a te
szinésznőd, akihez semmi közöm?

LEHOTAI _(vállat von)_.

FÉRJ: Mért nem állsz most elő avval a hasonlósági mesével? Most, amikor
ellenőrizhetem?

LEHOTAI _(hallgat)_.

FÉRJ: Mert a feleségem van nálad és ami itt az imént történt, csak
megrendelt komédia volt. Nem válik becsületedre, hogy pénzért
végigjátszattad azt a farsangi tréfát és magad is komédiáztál, mint egy
szinész. De most már elég! Vége a türelmemnek!

LEHOTAI: A feleséged nem volt itt és nincs itt…

FÉRJ: Azt mondod, hogy a szinésznő? Nem! Tudod, nem! nem a szinésznő!
Nyisd ki az ajtót, ha nem akarod, hogy én nyissam ki.

LEHOTAI: Nincs ott senki.

FÉRJ: Ha nincs, ha már időt adtál neki arra, hogy elmenjen, akkor is a
feleségem volt. A szinésznődnek nincs oka elszökni előlem! Kinyitod?

LEHOTAI: Esküszöm!

FÉRJ: Vagy olyan becstelen, hogy hamisan esküdj!

LEHOTAI _(elveszti a fejét)_: De most már torkig vagyok veled…

FÉRJ: Nyisd ki, egy-kettő!

LEHOTAI: Azt az ajtót nem, hanem a másikat és kutyakorbácscsal
hajszollak ki rajta.

FÉRJ _(rekedten)_: Nem?

LEHOTAI: Nem!

FÉRJ: _(revolvert vesz ki.)_ Akkor majd beszél ez a Browning… ez nem
játék. Igy majd kinyitod. _(Lehotai hátrál, ledönti a kis asztali
lámpát, sötét van a szobában.)_

LEHOTAI: Hát botrányt akarsz mindenáron?

FÉRJ: Keresztüllőlek… mint egy kutyát. Az még nem botrány. _(Közvetlenül
az ajtó előtt vannak és pedig ugy, hogy a férj Lehotai mellének tartja a
revolvert. A férj van az ajtónak ama szárnya előtt, amely nyilik, az
ajtó felrándul, a nő felfelé üti a férj kezét. Revolverdörrenés.)_

MAGDA _(sikit)_: Emil!

JÁNOS _(berohan a II. ajtón, a fal mellett gyorsan eltapogatódzik az I.
ajtóig, felgyujtja a középcsillárt, remegve áll és nézi a csoportot a
másik ajtónál)_.

LEHOTAI _(lihegve)_: Magda!

MAGDA: Mi történt? Megsebesült?

LEHOTAI: Dehogy, dehogy.

JÁNOS _(el az előszobaajtón át)_.

FÉRJ: Megbocsát… kisasszony… _(Lehotaihoz.)_ Kérlek szépen… állok
rendelkezésedre. _(Kimegy az I. ajtón.)_

LEHOTAI: Magda!?… hát maga az?… maga jött vissza?

MAGDA: Én… Visszajöttem. Most itt maradok. _(Átfonja a férfi nyakát és
megcsókolja.)_

LEHOTAI _(kibontakozik; pauza)_: Nem, Magda!… _(kiált:)_ János!

JÁNOS _(bejön)_.

LEHOTAI: Lekiséred a kisasszonyt a lépcsőn az autóig… _(nagyon
udvariasan és mélyen meghajtja magát.)_

MAGDA: Emil?

LEHOTAI: Vigyázok magára.

MAGDA _(kábultan megy az ajtó felé)_.

LEHOTAI _(egyedül marad, a kandallóhoz megy, leül, arcát abba a párnába
temeti, amin Magda feje a nagy jelenetben nyugodott)_.

_(Függöny.)_




HARMADIK FELVONÁS.

_(Szin ugyanaz a szalón, ami az első felvonásban. Mikor a függöny
felmegy, a szobalány rakosgat.)_


_Első jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(bejön II. nézi, hogy mit csinál a szobalány)_: Kati!

SZOBALÁNY: Pszt!

SZAKÁCSNÉ: Tudom, tudom… még nem kelt föl… Milyen ház ez!

SZAKÁCSNÉ: A nagysága nem kelt föl, de már megreggelizett… Az ebédnek
sincs rendes ideje. Egyszer kettőkor, egyszer háromkor… Milyen ebéd az!

SZOBALÁNY: Csak olyan, amilyent egy ilyen szakácsné főzni tud…

SZAKÁCSNÉ: No no. Ellépek én innen.

SZOBALÁNY: Sir majd a kapufélfa.

SZAKÁCSNÉ: Nem tetszik nekem ami itt van. A nagyságos Szendrei ur! Mit
akar az itt?

SZOBALÁNY: Azt ő tudja.

SZAKÁCSNÉ: Én is tudom… Nem nagy kunszt tudni azt… Férfi mindig csak
egyet akar… de meg a felesége is… azért megreped a szivem.

SZOBALÁNY: Gyönge szive van magának.

SZAKÁCSNÉ: Ahogy ezek itt ki-be járnak, minthogy ha ajtó se volna a
lakáson. De nem azér jöttem be.

SZOBALÁNY: Hát?

SZAKÁCSNÉ: Itt voltak a virágos boltbul.

SZOBALÁNY: Na?

SZAKÁCSNÉ: Azt mondja az a kifutó lány, hogy most nincs nékik az a
cékla-virág. De közbe majd hozatnak a nagycsarnokbul.

SZOBALÁNY: Jó, majd leszaladok mindjárt.

SZAKÁCSNÉ: Aztán csak maradjon el egy órahosszat, hogy nekem kelljen az
ajtót nyitogatni.

SZOBALÁNY: Nem törik le a keze.

SZAKÁCSNÉ: Itt van a portás. A szinháztul. A kisasszonynyal akar
beszélni.


_Második jelenet._

PORTÁS _(kopog a II. ajtón.)_

SZOBALÁNY _(gyorsan eldugja a kefét, leveszi a fejéről a kendőt)_:
Tessék.

PORTÁS _(bejön)_: Kérem szépen, nekem vissza kell mennem az igazgató
urhoz. Kérem Katinka kisasszony, tessék megmondani a müvésznőnek… Tessék
megmondani, hogy az igazgató ur délután szeretne feljönni a szerző
urral.

SZOBALÁNY: Minek?

PORTÁS: A miatt a harmadik felvonás miatt.

SZOBALÁNY _(érdeklődve)_: Megint rossz?

PORTÁS _(legyint)_: Magyar szerző. Nem tud az jó harmadik felvonást
irni, ha megfeszül, akkor se… De az igazgató ur már nem akarja magához
kéretni a müvésznőt, mert tegnapelőtt éjfékor is evvel a harmadik
felvonással bajmolódtak. Hát hogy itthon lesz-e a müvésznő? Sziveskedjék
megüzenni.

SZOBALÁNY: Jól van, Peske ur, majd szólok neki.

PORTÁS: Isten velük. _(Az ajtóból visszaszól.)_ Délután ötig. _(El.)_

SZAKÁCSNÉ: Addig talán föl is kel a müvésznő.

SZOBALÁNY: Biztosan fönn van már.

SZAKÁCSNÉ: Addig talán föl is veszi a pongyoláját. _(Gunyosan.)_
Pongyoláját. Addig talán a Katinka kisasszony is fölkefélte a szalont.


_Harmadik jelenet._

PAULA _(bejön II.)_: A konyhában nincs senki.

SZAKÁCSNÉ _(morog)_: Na, ez már begyött, ez a kisértet!

SZOBALÁNY: A kisasszony még nem öltözött fel.

SZAKÁCSNÉ: Én meg most kimegyek a konyhába.

SZOBALÁNY: Jól teszi, szakácsné.

SZAKÁCSNÉ _(nem megy ki)_.

SZOBALÁNY: Szóljak a kisasszonynak, hogy itt tetszik lenni?

PAULA: Hagyja Katinka, én várhatok.

SZOBALÁNY: A kisasszony tegnap este nem játszott…

PAULA: Tudom fiam.

SZOBALÁNY: De azért mégis későn feküdt le.

SZAKÁCSNÉ: De milyen későn!

PAULA: Tudom fiam.

SZOBALÁNY: Nagyon ideges volt, mikor hazajött.

SZAKÁCSNÉ: Hüh! Milyen ideges!

PAULA: Tudom fiam.

SZOBALÁNY: És a Szendrei nagyságos ur még nem volt itt ma délelőtt.

SZAKÁCSNÉ _(gunyosan)_: Pedig nagy szükség lett vóna rá.

PAULA: Azt is tudom, fiam.

SZOBALÁNY: És… és… és itt jön már a kisasszony.

SZAKÁCSNÉ _(kimegy)_.


_Negyedik jelenet._

MAGDA _(reggeli pongyolában kilép)_.

SZOBALÁNY: Kezeit csókolom. _(Odaszalad, kezet csókol.)_ Kérem szépen,
itt volt a Peske ur, a portás…

MAGDA: Hagyd csak, ráérsz, kimehetsz.

SZOBALÁNY _(knixet csinál és kimegy)_.

MAGDA: Szervusz Paulus, igazán te vagy az?

PAULA: Csókolom a kezedet.

MAGDA: Na, mit csinálsz? Csak nem akarod a kezemet megcsókolni, mint a
szobalányom.

PAULA: Olyan gyönyörü kezed van!

MAGDA: Erigy már, te! Hogy vagy? Két nap óta nem láttalak. Mért nem
jöttél be hozzám?

PAULA: Voltam itt… de csak olyankor, mikor te nem voltál itthon.

MAGDA _(leül)_: Hol az urad, az a futóbolond?

PAULA: Próbán.

MAGDA: Mi van? Nem is néztem a táblát.

PAULA: Hamlet. Repriz.

MAGDA: Ja igaz. Hamlet. Fekete trikó… nagy monológ és mélabu… Az urad
megint megvadithatja a nőket. Lesz nagy erkölcsi…

PAULA: Lesz… lesz. _(Pauza.)_ Lesz.

MAGDA: Ejnye, de el vagy szomorodva. Mi bajod, Paulus?

PAULA: Semmi, angyalom… semmi, semmi.

MAGDA: De hisz itt a sirás, a torkodba.

PAULA: Semmi… csak beszélni akartam veled. _(Kis szünet.)_ Az uramról…
de ám komolyan.

MAGDA: Lehet a te uradról komolyan beszélni! Az még ötvenéves korában is
gyerek lesz.

PAULA: Az igaz, hogy fiatal még… az Isten tartsa meg… nem öregszik…
olyan fiatal… és olyan szerelmes.

MAGDA: Az a szerepköre. Amorózó.

PAULA _(sóhajt)_: Nem, nem… igazán szerelmes.

MAGDA: Beléd?

PAULA: Nem. Beléd.

MAGDA _(idegesen nevet)_: Az lehet. Nekem tegnapelőtt mondta.

PAULA: És tegnap olyan volt, mintha elvesztette volna az eszét. Egész
nap szaladgált ide-oda, nem találta a helyét, nem tudott egy percig
nyugodtan maradni.

MAGDA: Tegnap?

PAULA: Igen. Egész délután. Este aztán… este ugy sirt, mint a záporeső.
Három zsebkendő nem volt elég. Mind tele-sirta… Magduska… én nem tudom,
tegnap mi történt veled… csak azt láttam, hogy az Imre egészen oda van
érted… És tudod, igaza van szegénykének…

MAGDA: Sajnálod?

PAULA: Persze. Te olyan szép vagy, jaj, olyan szép, olyan kedves, olyan
fiatal és olyan hires! És nézz meg engem.

MAGDA _(kedvesen)_: Nem tetszel magadnak, Paulus.

PAULA: Ó, magamnak! nem tetszem én már senkinek!

MAGDA: Nekem tetszel. Derék asszony vagy.

PAULA: De nem tetszem neki, az Imrének. Látod, befogtam magam a házi
munkába, dolgozom reggeltől estig, takaritok, főzök, rendbentartom,
megbecsülöm… Azt hittem, ez kell neki. Jó, nyugodt otthon, egy ilyen
nagy müvésznek. Mikor elvett…

MAGDA: Kórista voltál?

PAULA _(büszkén)_: Nem. Segédszinésznő. Akkor azt gondoltam, avval
hálálom meg a jóságát, hogy megmutatom: szinésznőből is lehet jó
háziasszony.

MAGDA: Lett is, Paula. Boldog lehet az urad.

PAULA: De nem az… Olyan boldogtalan! _(elsirja magát)_ mert az a nagy
szenvedély… ez egy nagy szenvedély…

MAGDA: Szinész-szerelem. Szeretem a partneremet.

PAULA: Nem, nem! ez egy nagy szenvedély Meghal az érted.

MAGDA: Csak várd meg nyugodtan.

PAULA: Meghal, vagy lesoványodik. Pedig most olyan jó husban van.

MAGDA: Hála istennek.

PAULA: És épen azért jöttem be hozzád… hogy szóljak neked… én nem akarok
akadály lenni…

MAGDA: Akadály?

PAULA _(makog)_: Szerelem… házasság.

MAGDA _(komolyan)_: Te, Paula… mondd… te is azt hiszed?… Hogy az urad
szeretője vagyok?

PAULA: Ó, ó! Hogy tételezhetsz fel rólam ilyent.

MAGDA: Nem rólad: rólam; és nem én, hanem te.

PAULA: Isten ments! ments isten! Hát nem tudom én, hogy te olyan tiszta
vagy, mint a hó… te édes, te szép, te csillag! _(Csókolgatja a kezét.)_

MAGDA: Akkor nem értelek.

PAULA: Én csak azt akartam mondani, ó angyalom, csak azt, hogy én nem
akarom, hogy az én Imrém boldogtalan legyen és hogyha téged el akar
venni… hogy akkor én, ha megszakad is a szivem… mert megszakad… meg,
meg… megszakad.

MAGDA: Na, ne szakadjon meg a szived és térj magadhoz Paulus.

PAULA: Nem, nem! Ha megszakad is a szivem, én elválok, tőle, el, ha
tudom, hogy evvel boldoggá teszem… Elválok.

MAGDA: De Paulus, Paulus! Vedd már elő a jobbik eszedet! Mért akarsz
összeadni az uraddal?

PAULA: Hogy boldog legyen.

MAGDA: De ez a házasság nem az uradtól függ, hanem tőlem.

PAULA: Te is boldog leszel. Ugy szeret, ugy imád. Én elválok.

MAGDA _(nevet)_: Az nem olyan könnyen megy. Soká tart.

PAULA: Nem is tart soká… Nálunk nem… Nálunk hamarabb is meglehetne.
Hamarabb… Akár holnap.

MAGDA: Ugyan mért, te gyerek?

PAULA: Mert mi… _(elakad; halkan:)_ Mert mi nem… _(a fejét rázza)_ nem…
nem vagyunk… megesküdve.

MAGDA _(felháborodva)_: Ó!… ezt nem tudtam, Paulus, ti csak ugy… ugy
együtt…?

PAULA _(lehajtott fejjel)_: Igen… csak ugy… mindig halasztódott… nem
értünk rá… tudod… oda délelőtt kell menni… és a sok próba, Imrének… hát
csak ugy maradtunk. Azért válhatunk el könnyen.

MAGDA: Majd ezt elintézem az uraddal. Hogy ne válhassatok el ilyen
könnyen.

PAULA: Hát nem akarod?

MAGDA: Ugyan, ugyan!

PAULA: Pedig az Imre olyan kedves fiu. A tenyerén fog hordani… téged
biztosan.

MAGDA: Ezentul téged is.

PAULA: Olyan szép ember!

MAGDA: Neked Paulus, neked!

PAULA: És a többi nőknek. Mind a nőknek. Annyi leveleket kap!

MAGDA: Elhiszem. De nekem az amorózó: nem férfi.

PAULA: Az én Imrém az!

MAGDA: Te, én ugy látom, hogy az urad már meg is kérte a kezemet –
tőled. És te oda is adtad neki.

PAULA: Olyan szép pár lennétek! Két ilyen hires!

MAGDA: Ezt a csacsiságot temesd el. Az urad a tiéd.

PAULA _(boldogan)_: Köszönöm, angyalom, köszönöm.


_Ötödik jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(kinyitja II. ajtót)_: Tessék, itt van a nagyságos asszony!

SZENDREI _(mogorván)_: Jó, ha itt van, magam is megtalálom.

PAULA: Az uram! akkor szaladok ebédet csinálni.

MAGDA: Ne szaladj.

SZENDREI: Csókolom a kezét, Magda.

MAGDA: Beszélgessetek addig, gyerekek. De várj meg Szendrei, neked
akarok egyet-mást mondani. _(A saját szobájába megy.)_

SZENDREI _(egy kis szünet után)_: Te is itt vagy?

PAULA _(az egész itt következő jeleneten át megmarad csendesnek és
alázatosnak, mig Szendrei egyre beljebb nyargalja magát)_: Itt.

SZENDREI: Észlelem. Örömmel és lelkesedéssel észlelem.

PAULA _(csodálkozva)_: Mit?

SZENDREI: Hogy itt vagy. Mért bőszited az embert fölösleges válaszokkal?

PAULA: Kérdezted.

SZENDREI: Kérdeztem, kérdeztem! Nem minden kérdésre kell felelni.
Vannak, ugynevezett szónoki kérdések. De asszonyok ezt soha meg nem
tanulják. Mondd, kérlek, mit tanultok meg, ti, asszonyok?… mondd?

PAULA: Hisz én csak megmondtam, hogy itt vagyok. Bejöttem.

SZENDREI: Láttam, hogy itt vagy, ennek következtében azt is láttam, hogy
bejöttél. Ezt magamtól is kitalálom.

PAULA: Imre, kérlek.

SZENDREI: De azt nem találom ki magamtól, hogy otthon miért nincs senki.
Otthon? Kacagok. Nincs nekem otthonom. Madárnak barlangja, medvének
fészke van… nekem nincs otthonom.

PAULA: Megforditva.

SZENDREI: Nem megforditva! Vagy talán a medvének nincs otthona?

PAULA: Nem. A medvének van barlangja.

SZENDREI: Abszolut mellékes, hogy mije van a medvének. Engem az nem
érdekel. Engem az érdekel, hogy nekem nincs otthonom. Mer’ otthon
minálunk nincs senki. Az ember hazalohol a próbáról és olyan fáradt,
mint egy kutya…

PAULA _(nem akar közbeszólni)_.

SZENDREI: Igenis, olyan fáradt, mint egy kutya. A hasonlathoz
ragaszkodom. Ahhoz hasonlitom magamat, amihez akarom.

PAULA: Fáradt vagy, fiacskám?

SZENDREI: Merek lenni.

PAULA: Kérlek szépen…

SZENDREI: Talán megengeded egy szinésznek, hogy fáradt legyen, ha
háromszor végigcsinálta a Hamlet ötödik felvonását. _(Szaval)_:

  Óh! meghalok, Horáció!
  Túlzajg az ádáz méreg lelkemen
  Nem élhetem meg az uj hireket…

és igy tovább, a többi esti lapokat. És ezt az egész jelenést háromszor…
Mert a rendező uj felfogásban akarja a meghalást. Mért nem hal meg ő, ha
olyan nagyszerü uj felfogással tud meghalni? Az ember meghal háromszor,
aztán hazaliheg a próbáról és nincs otthon senki. _(Magda bejön.)_
Senki! Egy lélek se.

PAULA: A cseléd otthon van!

SZENDREI: A cseléd nem a feleségem.

MAGDA _(közbeszól és Szendrei elkezd egész kicsi lenni)_: De a
feleséged, az cseléd, ugy-e?

SZENDREI: Kérem, egy szóval sem mondtam.

MAGDA: Szendrei, egy kicsit szégyelhetnéd magadat, hogy veszekedni mersz
a feleségeddel…

SZENDREI: Bocsánat, Magda… _(morog)_ igaza van, majd otthon.

MAGDA: Se itt, se otthon. Mért bántod ezt az asszonyt?

PAULA: Ne bántsd, Magda, hiszen nem bánt ő engem.

SZENDREI _(kap rajta)_: Na látja, hogy nem bántom. Csak megkivánhatok a
feleségemtől annyit… hogy otthon is legyen egy kicsit és ne üljön egész
nap egy idegen lakásban.

PAULA _(félénken)_: Most jöttem csak.

MAGDA: A feleséged nem ül itt egész nap, Szendrei, de te itt ülsz. És ha
a feleséged itt ülne is, az nem volna olyan nagy baj. Mert a feleséged
okos és kedves asszony.

SZENDREI: Nna!

MAGDA: Nem na! Hanem a feleséged okos és kedves asszony, csak most nem
az, mert most abban fárad, hogy megkérje a kezemet – a te számodra.

PAULA: Ne… ne!

MAGDA: Nem mondtam igazat talán?

PAULA: Ne beszélj róla, édes angyalom.

SZENDREI _(zavarosan)_: Kérem, kérem…

MAGDA: Ennek az ostobaságnak ki kell már csavarni a nyakát. Mit
csinálsz, te szerencsétlen ember?

SZENDREI _(ijedten)_: Kérlek alássan, én, én…

MAGDA: Mért kergeted ilyesmibe ezt az áldott jó asszonyt?… Ez a csacsi,
a szemedből kiolvassa, hogy mit akarsz. Hisz ez az asszony olyan jó
hozzád, hogy kenyérre kenhetnéd, mint egy darab vajat.

SZENDREI: Tiltakozom… tiltakoznom kell!

MAGDA: Kérj tőle bocsánatot, hogy olyan gyalázatosan viselted magad.

SZENDREI: Majd otthon.

MAGDA: Nem. Ezt nem otthon, hanem itt. Csókold meg a kezét.

PAULA: De Magda!

SZENDREI: Igazán azt akarod, hogy…?

MAGDA: Azt. Egy-kettő. Csókolj kezet neki. Ugy _(megtörténik)_. És
csókold meg szépen a homlokát is.

PAULA _(tulboldogan)_: Ó Magda, angyalom!

SZENDREI: A homlokát?

MAGDA: Igen, a homlokát meg a száját.

SZENDREI _(megteszi)_: Ahogy’ parancsolod.

MAGDA: És mondj le arról, hogy engem elveszel.

SZENDREI: Most már nem is… Tegnap… tegnap óta… én láttam… én tudom…

MAGDA: Ha láttál valamit, akkor hallgass, légy férfi.

SZENDREI: Igen… mindnyájan férfiak vagyunk.

MAGDA: Csak nem igaz, hogy te ezt az asszonyt nem szereted?

SZENDREI: Persze, hogy nem igaz. Ki mondta, hogy nem szeretem? Ki az a
gazember, aki azt mondta?

MAGDA: És ha okvetlenül házasodni akarsz, adok neked egy jó tanácsot.
Vedd el a feleségedet.

SZENDREI _(elképed és kinyitja a száját, de nem tud szólni)_.

PAULA: Jaj ne mondd, Magduskám, csak ezt ne!

MAGDA: Igen, igen. Vedd el a feleségedet, szépen, szabályosan, ahogy
tisztességes emberhez illik…

SZENDREI _(némi szünet után)_: Ezt is tudod?

MAGDA: Tudom.

SZENDREI _(Paulára néz)_.

MAGDA: És nehogy az asszonyt egy szóval is megbántsd emiatt, hogy
megtudtam… Most erigy haza nyugodtan és szeresd a Paulát. Jó?

SZENDREI _(sóhajt)_: Jó.

MAGDA: Csak akkor gyere, mikor… különben most egyáltalán ne gyere. Jó?

SZENDREI _(lemondással)_: Hát jó. Ha kidobsz, Magda… ha engem kidobsz…

MAGDA: Ha neked tetszik ez a szó: ki.

SZENDREI: Szivtelenül ki?

MAGDA: Szivesen és szeretettel ki.

SZENDREI _(lassan elindul)_: Akkor én már most megyek.

MAGDA: Isten veled.

SZENDREI: Elmegyek… _(de nem akar menni.)_

MAGDA: Elmégy.

SZENDREI: De tényleg el.

MAGDA: Tényleg.

SZENDREI: El… végleg.

MAGDA: El, el. Szervusz. Paula, te maradj!

SZENDREI _(alázatosan)_: Akkor hát… csókolom a kezedet. _(Kimegy II.)_

PAULA: Istenem, ez a szegény ember! ez még belehal!

SZENDREI _(visszajön)_: Ha szükséged lesz egy hü…

MAGDA: Jó, jó. Tudod mikor jöhetsz vissza?

SZENDREI _(ragyogva)_: Mikor?

MAGDA: Majd ha egy kis irásod lesz arról, hogy elvetted a feleségedet.

SZENDREI: Paula! gyere, menjünk az anyakönyveshez.

MAGDA: Ne siess, ha tiz évig nem siettél.

SZENDREI: Hát akkor holnap. És azután mingyárt bejövök. _(Boldogan el.)_


_Hatodik jelenet._

MAGDA _(Paulához)_: Na látod, nem hal bele. Tegnap, ugy látszik, utánam
lesett. Azért volt olyan izgatott… Látta, hogy velem baj van…

PAULA: Baj? Veled? Magduska! Hát lehetséges volna?

MAGDA: Mi?

PAULA: Hogy te szerelmes lennél?

MAGDA: Még nem tudom, de félek tőle.

PAULA _(határozottan)_: Akkor már megvan. Szép ember?

MAGDA: Nem olyan szép, mint a te urad.

PAULA: Olyan nem is lehet. Fiatal? Gazdag? Finom?

MAGDA: Nem tudom… nem kérdeztem… nem érdekelt…

PAULA: Akkor szereted. Jaj, vigyázz, Magduskám, vigyázz nagyon!

MAGDA: És… és ha már késő volna, Paulus?

PAULA: Istenem. Az lehetetlen. Ilyet ne mondj… olyan okos voltál… és
olyan hideg.

MAGDA: De egyszerre megszédültem és felforrtam.

PAULA: És… és történt valami?

MAGDA: Történt. Fenn voltam egy férfi lakásán…

PAULA: Jaj, jaj. És… és?

MAGDA: Megcsókoltam.

PAULA: Hej, hej, hej. Más nem történt?

MAGDA: Nem, más nem… Elküldött.

PAULA: Ki? A férfi?

MAGDA: Az.

PAULA _(őszinte felháborodással)_: De hisz ez borzasztó!

MAGDA: Hideg volt és udvarias. És nem akart más lenni. Vagy nem is
tudott. Paulus! Ha visszafizethetném neki! Paulus, ha még egyszer,
egyetlenegyszer alkalmam volna rá, hogy ezzel a férfival, aki olyan
furcsán keresztezte az életemet, kegyetlen lehessek! Milyen kegyetlen
tudnék lenni! Szeretném szerelmessé tenni magamba, hogy elkergethessem;
a szemébe kiálthassam, hogy nem szeretem; csak bolonditottam, csak
játszottam vele, igen: játszottam, de csak azért, hogy megkinozzam, hogy
gyönyörködjem a szenvedésében! _(Más hangon.)_ Mert… Paulus, az olyan
megalázó, ha az embert nem szereti az, akit… vagy ha az ember azt hiszi,
hogy nem szereti… és mégis rá kell gondolni… folyton… Azért nem tudtam
ma elég szigoru lenni az uraddal. Ma jobban sajnálom, mint tegnap, mert
ma jobban megértem.

PAULA: Hát megcsókoltad azt a férfit?

MAGDA: Meg.

PAULA: Akkor ne félj! Akit te megcsókoltál, Magda, nem mondhat le rólad.
Ne félj. Eljön utánad, ittfekszik a küszöböd előtt egy hétig, megőrül
érted, akit te egyszer megcsókoltál. Ne félj, Magda, az ujjad köré
csavarhatod, ugy meggyötörheted, ahogy akarod… _(szünet, ránéz)_ ha
akarod.

MAGDA _(bizonytalanul)_: Akarom!


_Hetedik jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(bejön II.)_: Fölcsöngettek a földszintről.

MAGDA: Kicsoda?

SZAKÁCSNÉ: Az a kegyelmes, aki tegnapelőtt itt volt, hogy itthon van-e a
kisasszony?

MAGDA _(felugrik)_: És mit mondott?

SZAKÁCSNÉ: Mit mondtam volna, mikor itthon van a kisasszony? Azt
mondtam, hogy itthon van. Gyün is már.

MAGDA: Erigy! erigy!

SZAKÁCSNÉ: Kérem szépen. Két hét mulva egészen.

MAGDA: Paulus, én evvel az asszonnyal nem beszélhetek – … ne kérdezz
semmit. Beszélj vele, mondj neki valamit, ne félj, hamar el fog menni.
Légy hozzá kedves… Vigyázz, Paulus, vigyázz.

PAULA: Kegyelmes?

MAGDA _(a szobájából már)_: Az, az, légy kedves hozzá.

SZAKÁCSNÉ: Aztán én nyissam ki az ajtót? Vagy már arra se vagyok jó?

PAULA: Mért ne volna maga arra jó?

SZAKÁCSNÉ: Tetszett látni az elébb, hogy rám támadt a kisasszony.

PAULA: Mert nem kellett volna azt mondani, hogy a kisasszony itthon van.

SZAKÁCSNÉ: Azt csak a szobalány tudja, hogy mikor van ugy itthon a
kisasszony, hogy nincs itthon; és mikor nincs itthon ugy, hogy itthon
van. Én vidéken szolgáltam.

PAULA: Jó, jó lelkem.

SZAKÁCSNÉ: Voltam én rendesebb házaknál is. De ott mindig otthon voltak
az urak, mikor otthon voltak.

PAULA: Majd máskor vigyáz.

SZAKÁCSNÉ: Megkérdezzem, hogy itthon van-e, ha látom…

PAULA: Igen, igen, meg kell kérdezni.

SZAKÁCSNÉ: Hát most mondjam, hogy nincs itthon?

PAULA: Ne, lelkem, most már csak eressze be.

SZAKÁCSNÉ: Mer’ én mondom azt is, ha kell.

PAULA: Ne mondja, most csak eressze be. Hamar egy kis rendet kellett
volna csinálni.

SZAKÁCSNÉ: Ehe! A szobajány megint csak ugy átabotába takaritott
_(megtörül egy butordarabot.)_ Tetszik látni, itt a por. Nálunk nem köll
egy kis porér’ a patikába elmenni, amig ez a Katuska van a háznál.

PAULA: Ne most takaritson, lelkem. Most siessen.

SZAKÁCSNÉ: Minek a’ kérem? Amig itt valaki föltotyog a harmadik
emeletre, kimék én addig innen Törökbálintra.

PAULA: Hát a lift ma sem jár?

SZAKÁCSNÉ: Nem jár az kérem sohase. Olyan pesti kitalálás az, hogy azér
van, hogy ne legyen!

PAULA: Gyerünk, gyerünk!

SZAKÁCSNÉ: Hiszen mindig mondtam én, hogy nem is rend az, hogy az
embereket kis skatulába huzkodják föl a harmadik emeletre. _(Megáll)_
No, de nem is huzkodják! _(diadalmasan.)_ Azér megyek én el innen! Nem
győzöm én a hárem emeletet.

PAULA: Szakácsné lelkem, hiszen magának liftpénze van.

SZAKÁCSNÉ: Mi örömöm van benne, ha egyszer a lift nem jár? Ha jár, akkor
örülök rajta, hogy megspórolom az öt krajcárt, mer’ látom, hogy a
házmester megpukkad, ha gyalog hozom föl a kosarat. De hogyha nem jár,
akkor mindenki gyalog gyün föl, tetszik látni, még egy ilyen kegyelmes
asszony is.

PAULA: Menjen már, lelkem, az isten áldja meg!

SZAKÁCSNÉ _(indul, fölmegy a lépcsőre, ott megáll, visszaszól)_: Én már
ezentul csak földszinten szolgálok! Nem vagyok én harang, hogy olyan
közel lakjak a jóistenhez!

_(Csengetés.)_

PAULA _(rendbehozza magát)_.


_Nyolcadik jelenet._

ASSZONY _(bejön I, a tegnapi toalett, körülnéz)_: A müvésznő?

PAULA: Ó… foglaljon helyet, kegyelmes asszony. Talán ide… vagy talán
ide… a müvésznő nincs itthon, tetszik tudni, a próbák… rettenetes sok
próba… ha tudta volna, hogy ide tetszik fáradni.

ASSZONY: Nincs itthon?

PAULA: Nincs, de talán egy óra mulva…

ASSZONY: Azt mondták, hogy itthon van, mikor felcsöngettem.

PAULA: Félreértés lehetett… Tetszik tudni… a cselédség… a mai cselédség…
milyen megbizhatatlan… igazán nagyon… ne méltóztassék neheztelni… hogy
ilyen rendetlenség _(körülmutat, de a szobában nincs rendetlenség)_ és
hogy ilyen zavarban vagyok. De ez a furcsa hasonlatosság… mintha ő
volna.

ASSZONY: Nem ő… én. Kérem, ha nincs itthon, akkor persze hiába jöttem.
Kegyed talán rokona a müvésznőnek?

PAULA: Nem. Csak a barátnője vagyok. Kegyeskedjék leülni.

ASSZONY: Köszönöm, hiszen csak egy percre jöttem… Kegyed beszél még ma a
müvésznővel?

PAULA: Ó igen, ha megjön… okvetlen.

ASSZONY: Akkor nagyon kérem… igen… mondja meg neki…

PAULA _(szolgálatkészen)_: Igenis.

ASSZONY: Mondja meg neki… hogy… hogy itt voltam. Irhattam volna, de
személyesen akartam… megköszönni… igen, csak ennyit tessék mondani neki…
megköszönni, amit tett. Ő tudja, hogy miről van szó… hogy nagyon
köszönöm, hogy olyan szives volt… és kedves… igen… és önfeláldozó… És
hogy ha még alkalmam lenne rá az életben… meghálálnám… és hogy… különben
elég, ha ennyivel terhelem kegyedet… csak azt, hogy köszönöm…

_(Csöngetés.)_

PAULA: Valaki jött. Talán a müvésznő…

ASSZONY: Nem! Az nem jön! Tudom!

SZAKÁCSNÉ _(bejön)_: A báró ur… mit mondjak neki?

PAULA: A báró?

SZAKÁCSNÉ: Na igen, a Lehotai báró.

PAULA: Nem ismerem…

SZAKÁCSNÉ: Mit mondjak neki?

PAULA: Én nem ismerem… Nem tudom.

ASSZONY: Én ismerem… kérem, asszonyom, bocsáttassa be és, ha nem veszi
zokon, ezt a különös kérést, hagyjon egy percre magunkra…

PAULA: Ó, dehogy… én, én átmegyek a lakásomra, tetszik tudni, itt lakom
a szomszédban… _(el.)_


_Kilencedik jelenet._

LEHOTAI _(jön, meghökken, összeszedi magát)_: Csókolom a kezét…

ASSZONY: Csodálkozik, hogy itt talál?

LEHOTAI: Igazán… az igazat megvallva… feljöttem, hogy köszönetet
mondjak…

ASSZONY: Én is azért jöttem, Emil. Nekem is van mit megköszönnöm. És
magának is van.

LEHOTAI: De mért beszél velem ilyen különös hangon? Hiszen tegnap
egészen más volt.

ASSZONY: Barátom, az tegnap volt… Milyen régen volt a tegnap!… Egy
álmatlan éjszaka van a tegnap és a ma között. És egy álmatlan éjszakán
egy asszony sokat álmodik. Tiz esztendőt öregedtem tegnap óta, Emil.

LEHOTAI: Ne mondjon ilyet.

ASSZONY: Hagyja, Emil. Tegnap délután ugy mentem el hazulról, mint egy
asszony, aki soha többé vissza nem megy a családi fészkébe. És este
későn, ugy mentem haza, mint aki soha többé ki nem lép onnan… Tegnap el
tudtam volna képzelni, még talán azt is… hogy magával elmegyek a világ
végére. De mikor este egymagam kószáltam az utcákon, akkor megéreztem,
hogy magának volt igaza… hogy a család, a kényelem, a cim… igen… mindez
kell, ha az embernek már üres a szive. Akkor hazajött az uram és
elmondta, hogy mi történt a maga lakásán. Hogy ez a nő… ott volt… ott,
mikor nem kellett volna ott lenni… mert ez, már nem volt benne a
játékrendben. És aztán, ma délelőtt, a maga levele… Hogy most, egyideig
ne találkozzunk. Nem akar veszedelembe sodorni. Értem, Emil, értem…
Most, egyideig… soha többé! Férjes asszonyok mindig igy bünhődnek a
szerelmükért! Jön egy leány… és a lány mindig többet ér, mint az
asszony… És ez a lány, ez mindent tud adni: szépséget, zavartalan
szerelmet, és még annál is többet: érintetlenséget… Istenem, én… én?
amim nekem volt, azt én már odaadtam, és én vagyok a legyőzött ebben a
harcban, amely nem is volt harc, csak tréfa volt, ami komolyan
végződött… Mért nem szól? Mért nem szakit félbe?

LEHOTAI: Mit mondjak Margit?

ASSZONY: Csakugyan. Ne mondjon semmit. Hiszen amit mondana, nem volna
igaz. Amit hallgat, az az igaz. Leszámoltam magammal tegnap…
Megcsókoltam a gyerekeimet és megtisztitottam a szivemet. Azután egyenes
szóval és nyilt arccal nyugodtan azt hazudtam az uramnak, hogy el
akartam menni hazulról, a sértett büszkeségem kergetett el engem, a
tiszta asszonyt…

LEHOTAI: Igen.

ASSZONY: Engem, a tiszta asszonyt! Az uram elhitte. Ezt kellett
megköszönnöm ennek a nőnek. A hátralevő életem nyugalmát… Ezt a
nyomorult nyugalmat, amit ő szerzett meg nekem, mikor magát elvette
tőlem…

LEHOTAI: De nem…

_(Szünet.)_

SZOBALÁNY _(kinyitja a II. ajtót és két kosár virágot hoz be)_:
Kisasszony kérem, itt a virág… Pardon…

ASSZONY: Csak tegye le, fiam. Ajándék. Ugye?

SZOBALÁNY: Dehogy, kérem. Mink csak premieren kapunk virágot. A
kisasszony hozatta. Azt mondta, hogy hozzak fel igen sok cserép
cikláment és rakjuk teli vele a lakást. De csak ezt a kél kosarat tudták
megszerezni. A többi majd ezután jön.

SZOBALÁNY _(kimenőben)_: A fehér egy kicsit gyönge… azt mondták a
virágos boltban, hogy a fehér nem sokáig fog tartani _(kimegy)_

ASSZONY: Bizony, Emil, a fehér egy kicsit gyönge… Nézze. Ugyanaz a
virág…

LEHOTAI: Ugyanaz… Igen…

ASSZONY: És mégis… az egyik fehér, a másik piros… A piros az igazi, a
fehér nem sokáig fog tartani. Már elvirult… a fehér hamarabb virul el…
isten vele, Emil.

LEHOTAI: Lekisérem…

ASSZONY: Nem. Egyedül megyek.

LEHOTAI: A kocsijáig…

ASSZONY: Egyedül megyek. Maga itt marad. Nem azért jött ide, hogy velem
találkozzék. Isten vele. És az uram irni fog két bocsánatkérő levelet.
Magának, és a nőnek. Nem lesz lovagias ügy. Nem engedem meg. Párbaj?…
Nem!… Már magam miatt sem. Semmi se lesz. Isten vele. Örülök, hogy nem
történt baja.

LEHOTAI _(visszajön és a cikláment nézi, cigarettára gyujt, eldobja)_.


_Tizedik jelenet._

SZENDREI _(bedugja a fejét az ajtón)_: Ezer bocsánat… Nem zavarom?

LEHOTAI: Á! Szendrei ur? _(közönyösen)_ Nem zavar. Hogy zavarna? Itt ön
épannyi joggal van, mint én.

SZENDREI: Ne méltóztassék gunyolódni. Méltóságodat itt szivesen látják,
ellenben engem… nekem nem is szabad ittlennem, amig el nem vettem a
feleségemet.

LEHOTAI _(nem érti)_: Kérem?

SZENDREI: Ezt ön nem érti, nem is értheti…

  Több dolgok vannak földön és egen
  Horáció, mintsem bölcselmetek
  Álmodni képes. De jerünk tovább

Én csak beszöktem, hogy bocsánatot kérjek öntől a tegnapi
viselkedésemért, hogy megmagyarázzam…

LEHOTAI: Fölösleges minden magyarázat… Férfiak közt…

SZENDREI: Igen… férfiak vagyunk mindnyájan. Tegnap is az voltam. Nem
tudtam elmenni az ön háza környékéről. Ugy jártam ott, mint a madár,
amit kigyó szeme vert meg. És ugyanugy kinlódtam is. Ugyanugy. Talán még
harmadszor is visszamentem volna… még akkor is, ha tudom, hogy
inzultusnak teszem ki magam.

LEHOTAI: Inzultus! hogy mondhat ilyet!?

SZENDREI: Annak is kitenném magamat! Én ki! Csak tessék! Méltóságodnak
passzpartuja van a becsületemen át. A férfi, akit Magda kiválaszt…

LEHOTAI _(hogy elterelje a beszélgetést)_: Pardón…

SZENDREI: Én tudom, mi a szerelem. Kunyhóban és palotában egyaránt. Azt
lehetne mondani: mindenütt. Nem véletlen, hogy szinpadi karrierem a
szerelem felé sodort.

LEHOTAI: Valószinü.

SZENDREI: Nem valószinü, hanem biztos! A sziv szava ez. Mert ki a jó
szerelmes szinész? Ki? Aki érti a sziv szavát. S aki zengetni tudja a
szó szivét. És én tudom.

LEHOTAI: Valóban.

SZENDREI: Ezt még kritikusaim is elismerik.

LEHOTAI: Okos emberek.

SZENDREI: Csinján!

LEHOTAI _(nem érti)_: Hogy-hogy?

SZENDREI: Csak esetről-esetre okosak. Megtörténik, hogy valamely ezer
soros szerepemről mindössze egy sorban emlékeznek meg.

LEHOTAI _(unatkozik)_: Ez is előfordul?

SZENDREI: Elő. Ezer sort mondok én, egy sort irnak ők. Mily
aránytalanság!

LEHOTAI: Annak látszik.

SZENDREI: És az is. _(Szünet.)_ Uram!

LEHOTAI _(figyel)_.

SZENDREI: Uram. Tegnap még azt hittem, hogy megölöm önt.

LEHOTAI _(udvariasan)_: Nagyon megtisztelő.

SZENDREI: Amig nem tudtam biztosat. De most már ugy érzem, hogy nem ölöm
meg.

LEHOTAI: Köszönöm.

SZENDREI: Most már lehiggadtam és hideg vagyok. _(Nagyon egyszerüen)_
Mint a jégmezők…

LEHOTAI _(fölkel)_: Örülök.

SZENDREI _(elindul)_: És most ajánlom magamat. Magamat ajánlom. Nem
vagyok itt, nem szabad ittlennem. _(Az ajtóból)_ Hideg vagyok, mint a
jégmezők.


_Tizenegyedik jelenet._

PAULA _(jön)_.

LEHOTAI _(meghajtja magát)_.

PAULA: A báró ur, ugy-e bár?

LEHOTAI: Lehotai.

PAULA: Szendreiné.

LEHOTAI: A müvésznő…? _(Magdát érti.)_

PAULA: Itthon van, de átment mihozzánk, nagyon izgatott volt, mikor a
kegyelmes asszony jött. Már szóltam Magdának, de nem akarja a báró urat
sem fogadni.

LEHOTAI: Nem akar fogadni?

PAULA: De azért tessék csak maradni. Szólok még egyszer. Azt hiszem,
Magda még nem tudja, mit akar _(kimegy)_.

LEHOTAI _(egyedül marad)_: Megbánta volna?


_Tizenkettedik jelenet._

SZOBALÁNY _(néhány cserép cikláment hoz)_: Hála istennek, ez is itt van.
Ezek is szépek. Tessék megengedni, méltóságos ur, hogy addig szétrakjam
a szobában. A nagyságám még megharagudna, hogy megjött a virágja, de
kinthagytam a konyhában.

LEHOTAI: Hogy hijják magát, fiam?

SZOBALEÁNY: Katinka a nevem, kezét csókolom.

LEHOTAI: Akkor idefigyeljen, Katinka. Biztos, hogy ez a virág már
megjött a boltból? _(egy huszkoronást vesz ki)_ Vigye ki szépen ezt a
virágot.

SZOBALÁNY: Hát beviszem az ebédlőbe, kérem szépen. Csak a cserepeket?

LEHOTAI: Nem. Az egészet. A kosarakat is.

SZOBALÁNY _(bemegy az ebédlőbe)_: Ideteszem a paraván mögé.

LEHOTAI: Itt a két kosár is. Igy.

SZOBALÁNY _(kikiált)_: De itt is meglátja a kisasszony később.

LEHOTAI: Később? az nem baj. Rakja le.

SZOBALÁNY _(kikiált)_: Kérem szépen, leesnek a virágok!

LEHOTAI _(bemegy, közben ezt mondja)_: Várjon fiam, segitek. _(Behuzza
maga után az ajtót)_.


_Tizenharmadik jelenet._

PAULA _(benyit, visszaszól Magdának, aki utána jön)_: Nincs már itt.

MAGDA _(bejön, kis selyemköpeny van rajta, ahogy a nők a szomszédba át
szoktak menni)_: Megsértődött, elment.

LEHOTAI _(kijön a szobából, egyszerüen)_: Kezét csókolom.

PAULA: Itt van. Meggyötörheted _(szerényen kimegy)_.

MAGDA: Hát még sem ment el? Azt hittem…

LEHOTAI: Okvetlen látni akartam. Beszélni akartam magával. Annyi minden
mondani valóm van!

MAGDA: Nem is lehet. Ha tegnap nem volt, ma se legyen. Nincs közünk
egymáshoz, báró ur, ahogy tegnapelőtt sem volt. Belesodródtam egy
meggondolatlanságba, végigjátszottam a szerepemet. Ezt most megköszöni?
Ugy-e? Akkor, ezzel, már végeztünk is.

LEHOTAI: Nem! Azt köszönöm, hogy nem játszotta végig a szerepet. Hogy
elfutott. _(Más hangon.)_ És hogy visszajött. Mért nem beszélt most az
asszonynyal, Magda?

MAGDA: Fölösleges volt. Tudtam, hogy mit akar. Azért jött, hogy
megköszönje, amit tettem. Üzente is. Mit mondtam volna neki? „Asszonyom,
boldog vagyok, hogy ön boldog. Ver a szivem az örömtől, hogy ön
visszakapta a férfit, akit már csaknem elveszitett.“ És tettem volna
hozzá, hogy „ezentul vigyázzon a szerelmére? És hogyha meg kell menteni,
akkor még jobban vigyázzon rá, ne vigye oda, ahol elveszitheti?“ Mit
mondtam volna, mikor gyülölöm a maga asszonyát, aki miatt csaknem
elszédültem. És ahogy tegnap ő nem tudott az én szemembe nézni, ugy nem
tudnék én ma az övébe! Nem tudok! Nem akarok! Kitéptem ezt a három napot
az életemből. Menjen vissza az asszonyához. Legyenek boldogok!
Ölelkezzenek tovább! És hogy tegnap mi történt… _(elakad, idegesen.)_
Nem történt semmi!

LEHOTAI: Magda! Magda! mért dacol? mért makacskodik? Nem engedem
elhazudni az életem legszebb percét. Nem engedem! Ó, csodaszép volt az
alkalom, de én nem nyultam utána! Nincs még egy férfi a világon, aki
elszalasztotta volna magát, a gyönyörüt, az áttüzesedettet. A csókja
ragyogó emlék. Ajándék volt. Mikor kértem, nem adta; mikor adta, nem
kértem! Ne mondja, hogy tegnap, ha csak egy percre is, nem szeretett.

MAGDA: Nem szerettem.

LEHOTAI: Akkor ma is szeret!

MAGDA: Se tegnap, se ma!

LEHOTAI: Akkor még holnap is.

MAGDA _(meggyőződés nélkül)_: Nem! nem!

LEHOTAI: És a ciklámen?

MAGDA: Kidobtam azt a parfőmöt!

LEHOTAI _(gyöngéden megcsókolja a kezét)_: Most is érzem a kezén. Azt se
dobta ki.

MAGDA: Azt se? Van még egyéb is?

LEHOTAI _(mosolyog)_: Van. A virágok.

MAGDA _(most már nem tagad)_: Hát maga tud róluk?

LEHOTAI: Láttam őket.

MAGDA _(bizonytalanul)_: Hát akkor…

LEHOTAI: Látja, gyerek, látja!… Beszélni kellett volna az asszonnyal.

MAGDA: A maga asszonyával.

LEHOTAI: Ha beszélt volna vele, most tudná, hogy már nem az én
asszonyom. Nem az enyém.

MAGDA: Mióta?

LEHOTAI: Tegnap óta. Vagy nem is. Talán az első perc óta, mióta magát
megláttam.

MAGDA _(gyerekesen)_: És most… most maga igazán engem szeret?

LEHOTAI: Látja, Magda, mingyárt ezt kellett volna kérdezni és nem
kellett volna menekülni a szerelem elől _(meg akarja csókolni)_.

MAGDA _(elháritja)_: Nem, nem, nem!

LEHOTAI _(gyöngéd kéréssel)_: Magda!

MAGDA: Nem! Tegnap nem féltem, most félek.

LEHOTAI _(nagyon melegen)_: Mitől? szerelmem.

MAGDA: A szerelemtől. Nem leszek a szeretője… érti? nem leszek, még ha
szeretem is. Én nem akarok ugy járni, mint az az asszony, szegény, aki
tegnap könyörgött, ma lemond, tegnap sirt, ma is sir és talán sirni fog
egy életen keresztül, ahogy bünös asszonyoknak sirni kell, hogy
vezekeljenek.

LEHOTAI: Ne féljen tőlem… nem vagyok már olyan fiatal… és ilyen virágom
még nem volt… nem, soha!… Nem ciklámen, a nevét még nem is tudom, csak
azt tudom, hogy nem szabad letépnem ugy, mint a többit… _(lassan,
csendesen)_ Nem, deresedik már a fejem, édes szép gyermekem.

MAGDA _(félénken)_: Akkor… hát elválunk?

LEHOTAI _(átöleli)_: Nem. Együtt maradunk. Akar a feleségem lenni,
Magda?

MAGDA _(boldogan hajtja fejét a férfi mellére, halkan)_: Akarok.

– _Függöny._ –




GÁBOR ANDOR KÖNYVEI


=Jaj a feleségem és egyéb jelenetek.= 5. ezer. Ára 2 korona.

=Tarka rimek.= 3. ezer. Ára 2 korona.

=Petúr meg a dinnye.= 4. ezer. Elfogyott. 5–6. ezer sajtó alatt Ára 2
korona 50 fillér.

=Pesti sirámok.= Könyv a beteg városról. 2. ezer. Ára 3 korona.

=Mit ültök a kávéházban?= Szatirikus elmélkedések. 2. ezer. Ára 3 korona
50 fillér.

=A kozák.= 5. ezer. Elfogyott. 6–7. ezer sajtó alatt. Ára 2 korona 50
fillér.

=Palika.= Szinmü 3 felvonásban. 3. ezer. Ára 2 korona 50 fillér.

=Untauglih ur.= Humoros regény, rajzokkal. 3. ezer. Ára 3 kor. 20
fillér.

=Ciklámen.= Szinjáték 3 felvonásban. Ára 2 korona 50 fillér.

Nap nyomda részv.-társ.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CIKLÁMEN ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.