The Project Gutenberg eBook of Mindennapi problémák
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Mindennapi problémák

Author: István Szomaházy

Release date: July 15, 2024 [eBook #74055]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Grill Károly Könyvkiadóvállalata

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MINDENNAPI PROBLÉMÁK ***


MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA

XXX. KÖTET.

SZOMAHÁZY ISTVÁN:

MINDENNAPI PROBLÉMÁK

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

MINDENNAPI PROBLÉMÁK

IRTA

SZOMAHÁZY ISTVÁN

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

A NAP nyomdája, Budapest, VIII. Rökk Szilárd-utca 9.




A snájdig leány

Mivel, fájdalom, nem tartozom azok közé, akiknek nevét az ujságok a
legtöbb adót fizetők listájában közölni szokták, s a jószágkormányzóm
(aki a holdban él) becstelenül elhanyagolja a befolyó pénzek elküldését,
viharos mult után, fehér hajjal, mint hites tanácsadó keresem a
mindennapi Graham-kenyeremet. Hogy ez nem könnyü életpálya, ma is
tapasztaltam, amikor egy szende, falusi kisasszony arra kér: magyarázzam
meg neki, hogy mikép lehet valaki ugynevezett snájdig leánynyá, mert
neki a környéken lakó fiatal urak valamennyien azt mondták, hogy a
huszadik században csak a snájdig leányok hatnak a serdültebb ifjuságra.
Akármi a véleményem erről a különös kérdésről, köteles vagyok eleget
tenni az óhajtásnak, mert ha valaki – mint e sorok szerény irója –
tanácsadásból él, hát nem szabad fitymálnia semmiféle problémát se. A
kisasszony tudni akarja, hogy mik a snájdig leány kellékei, – nincs hát
jogom hozzá, hogy holmi unalmas morálprédikációkkal hozakodjam elő,
hanem rezonirozás nélkül eleget kell tennem a nyájas olvasó parancsának.
Ezennel pontozatokba foglalom tehát azokat a kellékeket, amelyekkel a
huszadik századbeli kisasszony a snájdig jelzőt megszerezheti magának.

_A)_ A snájdig leány ugy viselkedik a társaságban, mintha
kabaré-énekesnő lenne, s a pódiumon énekelne valami kétértelmü, vagy
nagyon is egyértelmü kuplét. Vagyis: a szemei állandóan körutazást
tesznek a férfiak arcán, a kezeivel feltünő gesztusokat csinál, s mindig
olyan hangon beszél, hogy a távolabb ülők is kényelmesen meghallhassák.

_B)_ A snájdig leány, ha ülő helyzetben van, az egyik lábát mindig
átveti a másik lábán. Ez ugynevezett fius fesztelenséget kölcsönöz neki.

_C)_ A férfiakat a snájdig leány mindig a keresztnevükön szólitja, akkor
is, ha először látja őket életükben.

_D)_ Szenvedélylyel használja a budapesti, kávéházi tolvajnyelvet. A
beszélgetésében tehát sürün fordulnak elő az eféle kifejezések: „Maga
nekem ilyen fiatal!“ – „Ezt a froclit jól beszopta, öregem!“ – „Maga is
Montiba rulettezne most, ha elegendő dohánya lenne!“

_E)_ Olyan szük szoknyát hord, hogy az összes járókelők megfordulnak
utána.

_F)_ Merészen szakit azokkal a régi hagyományokkal, amelyek a fiatal
leányoktól holmi szüzies szemérmetességet követelnek. Lehetőleg ugy
beszél, hogy a fiatal urak – mint a snájdig leányok mondani szokták –
minél jobban „ugorjanak“. Tehát abszolute nem riad vissza attól, hogy az
udvarlóinak eféle elmésségeket mondjon: „Hány évig vállalkoznék értem a
juhászkutyuska szerepére?“ – „Mit gondol: lenne-e bennem bizonyos
helyzetekben elég temperamentum?“ – „Nem haragudnék, ha egy kicsikét
megbolondulnék, ugy-e?“ Stb. stb.

_G)_ Kijelenti, hogy ha férjhez megy, teljes szabadságot ad az urának,
de viszont teljes szabadságot is követel tőle.

_H)_ Légyottokat ad, de nem megy el, hanem egy barátnőjével titokban
kilesi a türelmetlenül föl- s alájáró fiatal urat.

_I)_ Tüntet vele, hogy mindenről ép ugy informálva van, mint a vele
egykoru férfiak.

_J)_ Kijelenti, hogy ha egyszer férjhez megy, okvetetlenül a két
gyermek-rendszer hive lesz.

_K)_ Szenvedélyesen cigarettáz és pezsgőzik, s a szupé-csárdást ugy
járja, hogy a legöregebb botokudnégerek is bizonyára elszédülnének, ha
meglátnák.

Ime körülbelül ezek a kellékek szükségesek ahhoz, hogy valaki a snájdig
leány cimét és jellegét megkapja. Aki buzgón és ambicióval fog a
dologhoz, bizonyára hamarosan elsajátithatja a felsorolt
kvalifikációkat.

A falusi kisasszony remélhetőleg meg lesz elégedve az előzékeny
felvilágositással. Ha szerény szolgálataim révén sikerül most már
snájdig leánynyá lennie, én szivemből gratulálok neki, de egyet
óvatosságból kijelentek: ha nekem egy leányom lenne, aki a snájdig
jelzőre pályáznék, én bizonyisten gondolkozás nélkül leütném a derekát.




Házasságközvetitők

A kérdés, melyet ma döntés céljából elibém terjesztettek, annyira
kényes, hogy még én is, aki nem tartozom épen a gyáva legények közé, egy
pillanatig szinte habozom a válaszszal… Egy fiatal leány titokban
levelet ir nekem (ceruzával, mert minden pillanatban rajtakaphatják) s a
felől kéri nagybecsü véleményemet, vajjon egy uri kisasszony, aki
gyermekkorától fogva comme il faut-nevelésben részesült, férjhezmehet-e
házasságközvetitő utján? Az apropos-t az adta meg ehhez a kérdéshez,
hogy ő, a gyöngéd és érzékeny fiatal leány, a minap kihallgatta titokban
a szülői beszélgetését, s rájött, hogy az a nagyszakállu, öreg bácsi,
aki több izben megfordult a házukban, tulajdonképpen azért olyan gyakori
vendég, mert őt végre hozzá akarja juttatni a főkötőhöz. A
tiszteletreméltó aggastyán ugyanis közönséges házasságközvetitő.
„Elképzelheti – irja az én bájos ismeretlenem – mennyire lesujt engem a
szülőim összeesküvése; hiszen mindeddig csillogó álmokat szőttem arról,
hogy egyszer, ha későn is, csakugyan megérkezik az a mesebeli lovag, aki
engem a fehér leányszobámból elrabol… Hogy ugy adjanak el, mint egy
mángorlót, vagy egy parádés lovat, ez a gondolat egyszerüen
kétségbeejt.“

Szivesen kacérkodom a vénségemmel, gyakran hivatkozom hófehér
szakállamra, de annyira mégsem vagyok öreg, hogy ennek a szép és
melegszivü kisleánynak a nagy bubánatát meg ne érteném. Hiszen talán az
egész világ kifordulna sarkaiból, ha még ezeknek a naiv fiatal
teremtéseknek a szive se nyujtana édes otthont a mindenünnen kiüldözött
romantikának. Egy házasság, mely közvetitő utján jön létre: ugyan, hol
az az álmodozó leány, akit ez a gondolat meg ne borzongatna? A házasság
az égben köttetik, – mondja a régi közmondás – mily iszonyu lehet hát az
a tudat, hogy az ő napfényes szőke hajkoronáját, csillogó, fekete szemét
egy öreg, kiszáradtszivü üzletember veszi az ajkára valamelyik
kávéházban?

Beismerem, hogy ez a csunya próza engem is felháborit, – és mégis azt
mondom: szép kisasszonyom, ne haragudjék azokra a jótékony tündérekre,
akik magukat ridegen házasságközvetitőknek nevezik. Mert ha jobban
meggondoljuk a dolgot, rájövünk, hogy ez a mesterség már talán a bibliai
korban is a népszerüek közé tartozott, hogy ne is szóljak ősapáinkról és
ősanyáinkról, akik – igaz, hogy iparjogositvány nélkül – mindannyian
szivesen foglalkoztak a házasságközvetités mesterségével. Az asszonyok,
főképp az öregasszonyok, minden időben valami perverzus gyönyörüséget
találtak abban, hogy a fiatalokat egymás karjaiba vezessék, s ha a régi
házasságokat megvizsgáljuk, akárhány olyat találunk közöttük, mely a
Miska bácsi, vagy a Cenci néni atyafiságos gondosságának köszönheti a
létrejöttét. De ma már se a Miska bácsik, se a Cenci nénik, nem érnek rá
arra, hogy az Ámor istenke dolgaiba kontárkodjanak; Miska bácsi uj
jelzálog-kölcsönökön töri a fejét, Cenci néni pedig a cselédszerző
kifutójának udvarol, hogy a derék Samu egy jó mindenesleányt szerezzen
neki. A dilettáns házasságközvetitő helyébe tehát a hivatásos
házasságközvetitő lépett, vagyis az a férfiu, aki józan kenyérkereset
céljából vette föl a törvényes szerelmet az ügykörébe. A mestersége
tehát prózaibb, mint a régi urabácsiké és néniké, de annyiból talán
megbizhatóbb, hogy – mivel az ő üzleti renomméja is kockán forog – ő
jobban és alaposabban belemélyed a házassági ügyletet kötő fiatalok
egyéniségébe. És van még egy, bizonyára nem kicsinylendő előnye: száz és
száz olyan urat és hölgyet ismer, aki mind készen áll arra, hogy a
házasság sulyos keresztjét magára vegye. Vagyis: minden módja megvan
hozzá, hogy az egymáshoz illő karaktereket kiválaszsza. Igaz, hogy
mindennek kissé üzleti ize van, de ki biztositja Kegyedet afelől, hogy ő
nélküle rá fog találni az igazira, s hogy tisztán a romantika alapján
nem lesz százszorta boldogtalanabb, mint igy, hogy köhögő öreg bácsi
veszi a kezébe a sorsa intézését? Hány fiatal teremtés van, akinek a
vénleánysága határáig sincs alkalma ahhoz, hogy hozzáillő urakkal
megismerkedjék, s hogy azt a tökéletes férfi-ideált feltalálja, akiről
leányszobájában álmodott? Hiszen a mai házasság kizárólag a véletlen
alapján áll, a vak és szeszélyes véletlen alapján, mely néha, zsarnoki
kegyetlenségében, épp azokat boronálja össze, akik örökös és
elviselhetetlen gyötrelmeket okoznak egymásnak. Az a vén bácsi
tulajdonképpen egy merész ujitást képvisel: ő háborut üzen a vak és
megbizhatatlan véletlennek, s a logika, a pszikhologia és az
emberismeret alalpjára helyezi az emberi intézmények leghatalmasabbját:
a szent házasságot. Hátha éppen ő fogja megtalálni a Kegyed számára azt
a csinos, derék és szerelmes legényt, akit az égiek már ötezer évvel
ezelőtt arra szántak, hogy Kegyedet boldoggá tegye? A pajkos Ámortól –
igy olvassuk a mitologiában – minden huncutság kitelik, miért ne telnék
hát az is ki, hogy kopottcilinderes, tubákoló öregekkel képviseltesse
magát ebben a kései évezredben?




Levelezés

A nagy svájci, olasz és egyéb nemzetközi hotelekben könnyen megy az
ismerkedés. Diner után, amikor a hall fényes csillárai kigyuladnak, s a
sok dekolletált, estélyruhás szép asszony és a sok jókedvü, viruló,
fiatal leány a frakkok tömegében elvegyül, a hangulat villamos szikrái
gyorsan lángra lobbantják a kezdődő barátságot, sőt a parázs módjára
pislogó szerelmet is. A bájos és nyilttekintetü amerikai hölgyek,
utazásaik közben, nem ellenségei a könnyed flirtnek és a fiatal ladyk és
fraulein-ok kedves és mulatságos epizódnak tekintik, ha a pálmagruppok
közt minél több olyan gavallérjuk akad, akivel, lefekvés előtt, pompásan
agyon tudnak ütni egy órácskát… De nem csak itt, a szállodák
milieujében, kedves ez a rohamosan fejlődő barátság, hanem mindenütt,
ahol gondtalan, vidám és előkelő emberek kerülnek együvé. A nagy,
óceánjáró hajók fedélzetén, mikor a stewardok elszedték a
virágbokrétákat az étterem asztalairól, odafenn, a kormányos bódéja
körül, néha késő éjfélig se szünik meg a terefere és a kacagás… A
hallgató, csillagfényes tenger közepén száz vonzalom és barátság
születik meg, melynek néha akkor is folytatásuk van, amikor a hajó már
rég befutott a kikötőbe. Nem mindig komoly folytatásuk – ezek a női
globetrotterek nem gondolnak folyton a házasságra, mint a mi fiatal
hölgyeink, – hanem olyan, mely nálunk csak az egynemüek közt szokásos:
meleg és gyakran évekig tartó jó pajtásság… Az amerikai leány, amikor a
gőzös Plymouthban kiköt, férfiasan megrázza a gavallérja kezét és igy
szól hozzá, minden furfangos mellékgondolat nélkül:

– Nagyon megörvendeztet, ha ir nekem Londonba, a Carlton-szállodába…
Majd én is megirom, hogy hol találhat meg bennünket juliusban vagy
augusztusban…

A nagy kulturnemzetek hölgyei ugyanis nem találnak semmi különöset
abban, ha idegen férfiakkal leveleznek. Sőt ez a szokás mindjobban tért
hódit: a hall-, hajó- és fürdőbeli barátkozásnak rendesen nincs vége az
elválás után, mert mindkét fél szükségét érzi annak, hogy még ezután is
hirt halljon egymásról. Azok a boldog emberek, akik nem a hétköznapi
élet ördögmalmában töltik az idejüket, hanem a világ minden szép taván
hajóznak, minden valamirevaló hegyét megmászszák és minden előkelő
szállodájában végigülnek nehány dinert: többnyire állandó levelezésben
állanak azokkal a fiatal leányokkal, akikkel utazásaik közben
megbarátkoztak… Az ilyen levélváltás kedves és pikáns füszere e szomoru
életnek, s igazán nincs reá semmi ok, hogy holmi hazug és affektált
illendőségi smokkságok miatt az okos emberek lemondjanak róla. Miért ne
beszélnénk szivesebben egy bájos és frisslelkü fiatal leánynyal – ha
csak levélileg is – mint egy unalmas és nagyképü férfivel? Föltéve, hogy
nem üres és frivol léhaságok kerülnek szóba köztük, még a legóvatosabb
mama se találhat kivetőt abban, ha a jólnevelt leánya egy komoly és
értékes emberrel levelez. Annak a fiatal teremtésnek tehát, aki ma
kérdésével hozzám fordul, bizvást azt válaszolnám, hogy semmi oka sincs
megvonni magától ezt az ártatlan élvezetet, – és mégis azt mondom: hogy
a mi viszonyaink között az ilyen intimitást nem helyeslem. Én, mint apa,
nem engedném meg, hogy a leányom idegen férfiaktól levelet kapjon, de
nem azért, mintha általánosságban helytelennek tartanám ezt a szokást,
hanem azért, mert a mi fiatal uraink még nem érték el azt a műveltségi
szinvonalat, mely e kiváltságra kvalifikálná őket. Az a férfi, aki
nálunk egy fiatal leánynyal levelez, már a harmadik levelében okvetetlen
szerelmi célzásokkal hozakodik elő, mert valami különös virtust lát
abban, hogy minden nőt, aki a barátságával kitünteti, hamarosan magába
bolonditson. Önzetlenül, jó pajtás módjára egyáltalában nem tud beszélni
egy fiatal leánynyal, s igazi elemében csak akkor érzi magát, ha léha,
kétértelmü és haszontalan megjegyzésekkel hozakodik elő. Ez, fájdalom,
annak a jele, hogy a nyugateurópai, internacionális műveltség még
meglehetősen ritka vendég nálunk. A mi ifju gavallérjaink nem a kedves,
finomlelkü, diszkrét jó barátot látják a fiatal hölgyben, hanem a
szerelmi hóditásaikra alkalmas médiumot. És ezért: a leghatározottabban
ellene vagyok annak, hogy a mi hajadon leányaink egy idegen ur levelét
elfogadhassák. Ennek az ideje csak akkor fog elérkezni, ha az általános
gondolkodás nálunk is nemesebbé és magasabbrendüvé lesz. Sajnos, nincs
reményem hozzá, hogy én, a fehérhaju öreg, ezt a boldog időt megérhetem.




Vőlegényjelöltek

Egy névtelen levél ma – sok száz, sőt több ezer anya nevében – olyan
kérdést vet föl, melynek megoldása bizonyára nagyon népszerü lenne, nem
csupán a Kárpátoktól az Adriáig, hanem Skandinávia legszélső csucsától
kezdve egész a sziciliai partokig, sőt talán még azokban az idegen
világrészekben is, melyeknek társadalmi életét csak a tudósok leirásából
ismerjük. Az Anonymus, vagy talán helyesebben: az Anonyma azt kérdezi
ugyanis tőlem, mik azok a módok, melyek egy jó és gondos anyának a
rendelkezésére állanak, amikor a leánya udvarlóját rá akarja birni arra,
hogy értelmesen és világosan beszéljen. „Mert a férfiak közt – irja a
levél – nagyon sokan vannak, akik állandóan kitüntetik leányainkat az
érdeklődésükkel, megeszik az összes kompótot, ami az éléstárunk polcain
található, néha egy-egy ibolyabokrétával is kifejezést adnak leányunk
iránt táplált rokonszenvüknek, de ne adj’ isten, hogy végre magukra
huznák azt a bizonyos szalonkabátot, melyben a felnőtt kisasszonyok
kezét az uriemberek megkérni szokták. Mit tegyen ilyen körülmények
között a gondos anya? Azt mégse lehet kivánni tőlünk, hogy egyenesen
fölkináljuk a leányainkat egy idegen férfinak, sőt még célzásokat se
szabad tennünk arra, hogy már nagyon is vágyakozunk az anyósi
méltóságra, – hol van hát az a módszer, amelylyel ezeket a néma és
nyakig begombolkozott csukákat megszólaltathatjuk?“

Konstatálnom kell, hogy az aggódó anya a hasonlatok terén nem müködik
valami nagy szerencsével, mert a nyakig begombolkozott csukák
meglehetősen ismeretlenek a természetrajzban. De én – mint gavallér
ember – nem ragaszkodom tulságosan a szavakhoz s értem és méltányolom a
tiszteletreméltó hölgy fájdalmát, akinek ölelő karjaiból szive drága
gyermekét abszolute nem akarják elrabolni. Utóvégre nagyon is
természetes dolog, hogy minden anya a maga leányát tartja a föld
legtökéletesebb teremtésének, s igy csakugyan nem értheti meg ama rideg
kompótevők lelki állapotát, akik oly nehezen akarják magukra ölteni a
leánykéréshez szükséges szalonkabátot. Szivesen koncedálom, hogy ezek az
emberek kőszivü vandálok, de mindenesetre van egy enyhitő körülményük:
ők nem a mama gyöngéd szemével nézik azt a karcsu és mégis molett
kisasszonyt, akit néha egy-egy ibolyabokréta erejéig kitüntetnek. De még
ha azzal is néznék: akkor is százszor és még százszor meggondolják, amig
az életbevágó nyilatkozatot megteszik, mert manapság már a leglángolóbb
szerelmesek is tisztában vannak a lakásinséggel és a piaci árakkal s jól
tudják, hogy a szende kicsike, aki a mama szerint önmaga szokta varrni a
bluzait, asszonykorában nyomorult smuciánnak minősiti az urát, ha nem a
Berkovicsné műhelyében rendelheti meg az uj tavaszi toilette-jét. A
házasélet ma már olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának s
ez az oka, hogy a kétezer forint jövedelemmel rendelkező fiatal ur ez
idő szerint már nem a mamát nézi meg, hogy a leányát elvegye (mint a
régi közmondás ajánlja), hanem a telekkönyvet vagy az édes apa
folyószámláját.

Annak a körülménynek tehát, hogy a csuka nyakig begombolkozik, nem a
házasulandó ifjak szemérmetességében kell keresni a magyarázatát, mert
ezek az ifjak, amig nőtelenek, távolról se olyan ostobák, ahogy a
tépelődő mamák hiszik. Ők nem szégyenkezésből hallgatnak, hanem abból a
megokolt félelemből, hogy a drága gyermeket esetleg hozomány nélkül
varrják a nyakukba. Ez az oka annak, hogy oly nemes nonchalançe-szal
eszik a kompótot és a sandwicheket, anélkül, hogy beszédes ajkukat szóra
nyitnák. Nem bátoritás kell hát nekik, hanem az a bizonyosság, hogy az
édes kicsike az apai áldáson kivül egy olyan könyvet is hoz magával,
melynek nem Mikszáth Kálmán vagy Kiss József, hanem Lánczy Leó vagy
Kornfeld Zsigmond a szerzője s melynek felmutatása ellenében a
legzárkózottabb pénzesszekrények is készségesen széttárják az ajtajukat.
Ha ez a könyv feltünik a látóhatáron, a félénk ifju azonnal bátorrá
lesz, oly bátorrá, mint Hannibál vagy Leonidás. A gyöngéd és pironkodó
szemérem csak perfid álarc, melynek védelme alatt teljes biztosságban
lehet elpusztitani egy polgári család éléstárát.

A válasz tehát, melyet a népszerü kérdésre adhatok, nagyon egyszerü: a
bátoritásnak sohase a mamától kell kiindulnia, hanem a józan, rideg és
emberismerő apától. Azt a fiatal embert, aki hosszabb ismeretség után se
nyilatkozik, a legravaszabb fogások se hozzák ki a sodrából, mert a
csirkefogó nem szemérmetességből hallgat, hanem hitvány és alávaló
taktikából. Képes hónapokon át az ostobát adni, csakhogy a
függetlenségét megőrizhesse. De tessék csak hozzáküldeni a derék
nagybácsit, aki az ilyen intim családi ügyeket intézni szokta, majd
meglátják: mint jön meg egyszerre az esze és a bátorsága, melyet a
kompótfogyasztás közben oly gondosan és sikerrel eltitkolt.

Igaz, hogy a szerelmi házasságok se pusztultak még ki egészen ebből a
józan világból, de az ilyen esetekben talán még kevesebb szükség van az
édes mamára, mint azokban, ahol az anyagi kérdések dominálják a
helyzetet. Ha a kisasszony és az urfi anyai beavatkozás nélkül nem értik
meg egymást, akkor a dolgon a legravaszabb furfang épp oly kevéssé
segithet, mint a legropogósabb dinnyekompót.




Háztűznézés

– Tudja Ön, hogy miből áll voltaképen a háztüznézés? – kérdezi ma tőlem
egy ismeretlen fiatal ember, aki, ugy látszik, most egyik nevezetes
fordulópontja előtt áll az életének. Az ember gyönyörüen
megborotválkozik, fölveszi a smokingját vagy a redingot-ját s beállit
egy vadonat-idegen házba, melynek felnőtt, férjhezmenő leánya van.
Mindenki tudja, hogy miért jött – nemcsak az apa, anya, a
menyasszonyjelölt tudja, hanem a nevelőnő és a szobaleány is, – de
mindenki oly ártatlan arcot vág, mintha sejtelme se lenne róla, hogy a
látogatásnak mi a célja? Az egész ház zavarban van, a papa ostobaságokat
beszél, a mama kipirul, a fiatal leány, aki a tiszteletünkre szende
Gretchennek öltözött ki, elsápad, a szobalány gunyosan mosolyog, a
kisebb gyerekek lopva leskelődnek az ajtó függönyén keresztül s nekünk
ezer szamárságról kell beszélnünk, amelyek bennünket épp oly kevéssé
érdekelnek, mint a háziakat. Mikor végre eltávozunk, oly boldogan és
megkönnyebbülve lélekzünk fel, mint egy vizből kifogott öngyilkosjelölt.
Lelkiállapotunk ugyanaz marad, akár tetszik a leány, akár nem tetszik, s
mikor a smokingot levetjük, dühösen megfogadjuk, hogy inkább százszor
agglegények maradunk, semhogy még egyszer hasonló helyzetbe keveredjünk.
Persze a fogadalmat csak addig tartjuk meg, amig egy uj, fiatal hölgy
föl nem tünik a látóhatáron, mert ekkor megint előlről kezdődik az egész
processzus. Házasságot ilyen kinszenvedések nélkül nem lehet kötni, ha
csak valami váratlan, kivételes szerencse nem ér bennünket. Helyesnek
tartja Ön a mai háztüznézés rendszerét? Nem gondolja, hogy ezek nélkül a
borzasztó formaságok nélkül is férjjé lehetne az ember? Ha gondolja, hát
az isten szerelméért, árulja el hamar a háztüznézés diszkrétebb és
kellemesebb formáját, mert elhiheti, hogy számtalan fiatal ember csak
azért őrizkedik a házasságtól, mert ezek az előleges gyötrelmek idegessé
teszik.

A nagy lépésre készülő, boldogtalan ifju lelki-állapotát tökéletesen
megértem, mert valóban, nem kis hősiesség kell hozzá, hogy az ember egy
óra hosszat a Shaw és Pinero darabjai felől csevegjen, amikor egy
szerető és savanyuan hangolt család a legfürkészőbb
Röntgen-pillantásokkal igyekszik belelátni a lelkébe. Mikor tudom, hogy
ők tudják, hogy én egész másra gondolok, mint amit élő szóval elmondok,
s mikor világosan érzem, hogy a gondos apa, a szerető anya, sőt a
szendén piruló menyasszony is annyit törődik e pillanatban Shaw-al s
Pineróval, mint a dalai láma reggeli papucsaival, kétségtelenül kitünő
idegzetre mutat, ha mosolygó arccal és nyugateurópai biztonsággal tudom
adni az elmés és gyakorlott causeurt. Hiszen én is tudom, ők is tudják,
hogy nekem nem a Vigszinház repertoirja van eszemben, s őket sem a
Mücsarnok tavaszi kiállitása érdekli, hanem mindnyájan arra gondolunk,
hogy: istenem, milyen jó lenne immár öregebbnek lennünk egy félórával!
Ők a vagyoni viszonyaim felől szeretnének kimeritő információt kapni, én
pedig a keblem mélyén azt kutatom: hogy a pironkodó kisleányból, aki
most a szelid mezei vadvirágot játszsza előttem, nem egy hisztérikus,
bájos kis bestia fog-e kigubózkodni három hónap mulva, amikor már az a
fölemelő hivatás várakozik majd rá, hogy az én hangulataimat és
gallérjaimat gondozza. De azért mindnyájan édesen, elragadtatva
mosolygunk, – és szenvedélyes, sőt viharos érdeklődéssel emlegetjük
Morris Rosenfeldet, vagy azt a másik, barátságos idegent, akit épp ebben
az időben vetnek föl az aktualitás hullámai.

Arra a kérdésre tehát, hogy helyesnek tartom-e a mai háztüznézés
rendszerét, habozás nélkül azt felelem, nem tartom helyesnek. A fiatal
legény komoly szándékkal csak abban az esetben jelenjék meg a leányos
házban, ha már régebbről is jó ismerőse a családnak, vagy: ha már az
előző formaságokon tulesett. A közeledésnek hasonlithatatlanul
kellemesebb módja, ha a két fél idegen terrénumon találkozik egymással,
de az istenért, ne gondoljanak a kávéházra, – ez a megjegyzés Budapesten
nem fölösleges – mert ez a mód valamennyi közt a legutolsó. Ott a
szinház, ott vannak a finom és előkelő éttermek, ahol csakugyan a
véletlenség látszatával ismerkedhetik meg egymással két egymás után
vágyakozó, fiatal teremtés. Az ilyen találkozást boszorkányos
ügyességgel inszcenálhatja egy közös és jólelkü ismerős. De a szinházon,
az előkelő éttermeken kivül is számtalan hely van, ahol egy disztingvált
uri ember egy disztingvált leánynyal megismerkedhetik; hiszen a fiatal
hölgyeket manapság már nem magáncellákban őrzik odahaza, s Budapesten
is, a vidéken is alig van olyan urileány, aki néha-napján a hozzá illő
társaságot föl ne keresné. Itt, az idegen társaságban, a fiatalok könnyü
szerrel közelithetnek egymáshoz, hiszen a férfi, akinek frakkja és
társadalmi poziciója van, mindenüvé bejuthat, ahova tetszik neki. A zsúr
vagy a délutáni tea intim sokadalmában bizvást megbarátkozhatnak
egymással, akiket a sors egymásnak szánt, anélkül, hogy heves
szivdobogással vagy utólagos ideglázzal kellene az ismeretségért
megfizetniök.

A háztüznéző-vizit, melyet a fiatal ember egy idegen családnál megtesz,
csak tévedésből vagy szórakozottságból maradt ki a _Pokol_ cimü
elbeszélő költeményből.




Jegyesek

Szereplő személyek: _apa_ (vidéki ügyvéd, aki semmit se tud megtagadni
az ő bájos kis leányától), _mama_ (aki jókedvü és még egészen szemrevaló
asszony, de nagyon hirtelen eljár a keze), _a felnőtt kisasszony_ (a
kinek két hónap mulva lesz az esküvője, már a lakás is megvan) s a
_vőlegény_ (állami mérnök s a Dunántul legszebb angol bajuszának a
tulajdonosa.)

Ezek a probléma szereplői. A dráma maga a következő:

A kisasszony e pillanatban élete legboldogabb korszakát éli, amennyiben
rövid hatvan nap mulva ahhoz az urhoz fog feleségül menni, akibe
tizennégyéves kora óta halálosan szerelmes. A szülők szivesen adják
áldásukat a készülő frigyre, mert a vőlegény szorgalmas, talentumos és
derék fiu, aki bizonyosan épp ugy fogja kényeztetni a leányukat, ahogy
ők – a mama egy-két pofonjától eltekintve – a gyerekkora óta
kényeztették. A fiatalok nagyon meg vannak elégedve sorsukkal, csupán
két megváltozhatatlan tény ellen van kifogásuk: az ellen, hogy a nap
mindössze csak huszonnégy órából áll, s hogy az állami mérnöki hivatal
oly kegyetlen és kőszivü, hogy ebből a nyomorult huszonnégy órából is
ötöt naponkint elrabol tőlük. Vegyük tekintetbe azt is, hogy az ember az
alvásra is kénytelen forditani hét órát s hogy kora reggel nem szokásos
a vizitelés; marad tehát összesen vagy kilenc óra, melyet a két
szerelmes együtt tölthet. Kilenc óra, amikor kilenc teljes esztendő se
lenne elég ahhoz, hogy a legsürgősebb mondanivalóikat közöljék
egymással. Ugyebár, ily körülmények között el lehet képzelni, hogy ezt a
kilenc órát akkor is egymásnak szentelnék, ha a háborgó Vezuv tövében
várnák azt a pillanatot, mikor mindörökké az egymáséi lesznek?…

Eddig tehát rendben lenne a dolog, de most jön a bökkenő: a két
szerelmes kilencórás boldogságának is megvannak a sötétlelkü irigyei…
Még pedig nem a menyasszony barátnői, a vőlegény kollégái, s a kisváros
pletykázó kávénénikéi, hanem azok, akik a legközelebb állanak hozzájuk:
a szülők. Ez hihetetlen és vérfagylaló dolog, de igy van. Legalább a
szerencsétlen jegyespárnak ez a véleménye. És hogy ez a vélemény nagyon
is megokolt, az kitetszik a következő szimptomákból:

A vőlegény és a menyasszony egyedül ülnek az ebédlő félhomályában. Hogy
mivel töltik az időt, azt ne kutassuk (valószinüleg a régi spanyol
költők tájszólásairól beszélgetnek), de annyi bizonyos, hogy nem
élvezhetik sokáig az egyedüllétet; öt perc mulva ugyanis kinyilik az
ajtó s a mama mosolygó arccal lép az ebédlőbe.

– Nem láttad, kis lányom, a huskönyvet? – kérdezi a pironkodó
menyasszonytól.

E szavak után tiz percig lázasan keresgél a szobában s csak akkor
távozik, amikor a jegyesek már olyan arccal néznek rá, amilyent szegény
Dózsa György vághatott, mikor a tüzes széken helyet kináltak neki. De
alig maradnak ismét három percig egyedül, már apa ront be hozzájuk
hangos szóval az irodából.

– Holnapra jegyeket vettem a szinházba, – ujságolja oly diadalmasan,
mintha legalább is megütötte volna az osztálysorsjáték főnyereményét.

Az apa is ott marad egy negyedórán át, s mikor nagynehezen eszébe jut,
hogy az irodában a peres felek már várakoznak rá, akkor a kisebbik lány,
a szakácsnő, a kárpitos, a varrókisasszony lép be hozzájuk valami
kifogással az ebédlőbe. Szóval: nincs olyan tiz percük, hogy
háborithatatlanul beszélgethetnének egymással s a szimptomák
határozottan arra vallanak, hogy mindez nem puszta véletlenség: a szülők
direkte ugy intézik a dolgokat, hogy valaki minduntalan megzavarja őket.

„Hitted volna-e, oh, bölcs kádi, – kérdi hozzám intézett levelében a
vőlegény, – hogy ily tigrisanyák is élhetnek a világon, s hogy akadhat
szülő, aki egyenesen gyönyörüséget talál abban, ha a leánya
idegrendszerét ennyire fölborzolhatja?“

Édes fiam, én megértem a te szomoruságodat, s a helyedben magam is azt
mondanám, hogy a vérszomjas tigris szelid galamb e rettentő anyához
képest, de mivel, fájdalom, már tul vagyok azon a koron, amikor az
embernek sürgős beszélni valója van egy szép leánynyal, hát azt mondom:
hogy az a tigris-anya okosan cselekszik, sőt egyenesen az anyai
kötelességét hanyagolná el, ha nem keresné az ebédlőben a huskönyvet. És
az apa is, a kisebbik leány is, sőt a szakácsnő is, meg a kárpitos is
helyesen cselekszik, mikor a tárgyalásaitokat öt percenkint megszakitja.
Hogy miért, azt hiába magyaráznám neked és hiába magyarázom a bájos kis
menyasszonyodnak is, mert ti ugy se fogtok igazat adni nekem és ha
igazat adnátok, meg se érdemelnétek, hogy a jó isten ilyen boldogokká
tett benneteket. Vannak izgalmak, melyekből a kevés is sok, s vannak
gyönyörüségek, melyeknek az adja meg az igazi értéküket, hogy csak
ritkán és akadályokon keresztül lehet hozzájuk jutni. Égő gyufával nem
szabad ott járni a puskaporos torony körül, s aki a toronynál őrt áll,
csak a kötelességét teljesiti, ha minden közeledő gyujtószálra ügyel.
Mindez csak képletes beszéd, de ha buksi, szerelmes fejedet kissé töröd
rajta, hamar rá fogsz jönni, édes fiam, hogy annak a tigrisanyának igaza
van. Már azért is, mert e rövid földi életben tulajdonképpen a boldogság
reménye a legnagyobb boldogság. Aki a holnapi ezresbankóját ma kisértékü
aprópénzre eszkomptáltatja, az még a szerelem terén se mondható kiváló
szakembernek. Várd meg a holnapot, mikor a nagy pénzedet teljes értékben
beváltják, – és gondolj arra, hogy az ember – már az ismert kép szerint
is – csak akkor van „végre egyedül“, mikor az oltár elől eltávozott.
Addig bele kell nyugodni abba a fájdalmas tudatba, hogy apák, mamák,
szakácsnék és kárpitosok is vannak e nyomorult földtekén.




A szökevények

– T. problémagyártó uram, irja ma egy uriember, akinek minden során
meglátszik, hogy nagyon meg van botránkozva. Ön előszeretettel adja a
csalhatatlan római pápát minden illendőségi kérdésben, hát döntse el
most azt az érdekes vitát, mely köztem és egy barátom közt felmerült.
Mind a ketten hivatalosak voltunk egy esküvőre s nagy gálában meg is
jelentünk a lakodalmas asztalnál, mely csak ugy görnyedezett a
virágoktól és az ezüsttől. Ott volt minden notabilitás, akiket állitólag
egy notabilitás-szállitó vállalattól szoktak kibérelni az örömszülők,
egy sereg szép asszony ült a kényelmes karosszékekben, az asztalfőn
pedig a fiatal pár foglalt helyet, akiket félórával azelőtt kötöttek
össze egy hosszu életre az oltár előtt. A hangulat természetesen lelkes
volt, a pincérek sürögve jártak nagy ezüst tálaikkal az asztal körül, a
pezsgő durrogott, a napsugár bekandikált a selyemfüggönyökön át, szóval
érezni lehetett, hogy itt valami édes mámor lebeg a levegőben. Engem
általában száraz legénynek tartanak, aki egykönnyen nem vesziti el a
fejét, de most az én lelkem is megtelt azzal a lázzal, mely a teremben
mindenkit elfogott s a pecsenyénél felálltam, hogy a fiatal párt
felköszöntsem. Már bele is fogtam a beszédembe, amikor hirtelen az
asztalfőre esett a pillantásom s nagy bámulatomra azt láttam, hogy a
fiatal párt egyáltalában nem látom. Eltüntek, vagyis helyesebben:
megszöktek. Gondolhatja, hogy majdnem a torkomon akadt a szó, mert a
legnagyobb mértékben illetlennek találtam, hogy azok, akiknek
ünneplésére az égész nagy társaság összegyült, egyszerüen kereket
oldanak és elpárolognak. Miért huztunk mi akkor frakkot, miért vették
magukra a hölgyek a legszebb ruhájukat? A beszédemet azért, ugy ahogy
befejeztem – csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam botrányt
okozni, – de a lakodalmas ebéd után élénken kikeltem az ellen a csuf
szokás ellen, hogy az uj házaspár ilyen neveletlenül faképnél hagyja a
tiszteletére összegyülekezett társaságot. Voltak, akik nekem adtak
igazat, de a jelenlévők legnagyobb része frivol mosolylyal hallgatta a
vitát s amellett kardoskodott, hogy ezt az édes kis illetlenséget nem
szabad tulságosan rossz néven venni… Szóval nagy többséggel leszavaztak,
de én nem nyugszom meg ebben a verdiktben, hanem Csalhatatlanságodhoz
fordulok azzal a kérdéssel: vajjon van-e joguk az uj pároknak ahhoz,
hogy az etikett törvényeit ennyire lábbal tapodják?

Mielőtt Csalhatatlanságom erre a sulyos kérdésre válaszolna, előbb
szives engedelmükkel megállapitok egy tényállást: azt, hogy ez a
megbotránkozott uriember jóval tulhaladta az ötvenedik évét, hogy
elvileg sohase gondolt a házasságra, szóval: hogy tizenhárompróbás,
megsavanyodott agglegény. Minderről egy szót se ir a levelében, de
szivesen felajánlok száz forintot egy ellen, hogy ez a jellemzés
megfelel a valóságnak. Mert csak egy agglegény beszáradt szive képes
arra, hogy ezeknek a mohó, szerelmes kis csacsiknak a viselkedését az
illem rideg paragrafusai szerint itélje meg…

De hagyjuk ezt, hiszen nem jellemzést kiván tőlem Savanyuságod, hanem
komoly és humor nélkül való döntvényt, melylyel barátai előtt az igazát
megvédheti. Hogy lojalitásomról teljes bizonyságot adjak, ime,
készséggel kijelentem: az a vadonatuj házaspár igenis, illetlenül
viselkedett. Oly illetlenül, hogy a összes német divatlapok szerkesztői
postája jogosan elitélné őket, mert teringettét, az már csakugyan több a
soknál, hogy az ünnepeltek angolosan távozzanak el attól az asztaltól,
ahol az ő tiszteletükre gyült össze egy tekintélyes vendégsereg. Az
illemtanból ezek a könnyelmü fiatalok feltétlenül megérdemelnék a
szekundát. Önnek tehát minden bizonynyal igaza van, – és lássa, én mégis
azt mondom, hogy az a másfélórás férj, aki nem szöktetné meg hasonló
módon a feleségét, bizvást megérdemelné, hogy a világ összes
illemkodexeit végig kelljen olvasnia, mielőtt a pironkodó asszonyával
egyedül marad…

Mert a dolog, tisztelt komolykodó uram, akként áll, hogy kétféle
szempont szerint lehet megitélni a földi emberek cselekedeteit: az illem
és a természetes ösztönök szempontjából. Az illemet a kétkoronás
kézikönyvekből tanuljuk meg, a természetes ösztönt pedig, dijtalan
podgyászként, magunkkal hozzuk erre a gyönyörüséges világra. És az
egyiknek épp ugy hasznát vesszük, mint a másiknak; csakhogy az elsőnek
akkor, a midőn zsurokra és five o’clock teákra megyünk, a másiknak
akkor, amidőn minden vércsöppünk lángolni kezd arra a gondolatra, hogy
egy drága, kicsike teremtést a karjainkba szoritsunk…

Az a fiatal pár, amelyik az esküvői lakomáról ilyen rövid uton
megszökött, kétségtelenül megérdemli a szekundát az etikettből s én
habozás nélkül ki is mondom a verdiktet, hogy itt nagy és sulyos
illetlenség történt. De ez a verdikt egyuttal azt jelenti, hogy a két
szökevény százezerszer bölcsebb volt, mint a világ összes agglegényei,
mert a szerelemben – emlékezzék csak vissza a régmult időkre! – az
illetlenség a legnagyobb bölcseségek közé tartozik. Aki az üres
etikettet még az esküvője napján se rugdossa félre, az vagy olyan öreg,
mint ön, vagy olyan szédületes smokk, mint az a német tanár, aki egy
könyvében komolyan megirja, hogy egy előkelő ur csak délelőtt tizenegy
és tizenkét óra között hunyhatja örök álomra a szemeit.




A flirtelés határai

Erős a gyanum, hogy a kérdést, mely ma, döntés céljából, hozzám
érkezett, viharos jelenet előzte meg: afféle ebédutáni, vagy vacsoraközi
jelenet, mely a házasok életében nem ritka, s mely az agglegényekben
mindig azt a hitet költi föl, hogy mégis csak ők a legokosabb emberek.
Ugy képzelem, hogy egy bájos asszony, aki a szoknyáját feszesebbre fogja
össze, mint ahogy az a filiszter férjeknek tetszeni szokott, a korzón, a
dunaparti étteremben, a szinházban vagy a váci-utcán kissé többet
mosolygott egy raglános urra, mint a mennyit a feleségek illemkodexe
megenged s hogy e mosolygás következésképp egy derék nyárspolgár magából
kikelve rohant el este az intimus ebédlőből, hogy az alsós, vagy a
baccarat izgalmaiban keressen kárpótlást családi boldogtalanságáért…

A kérdés, melyet a meghasonlott lélek kissé zavaros levelében elibém
terjeszt, a fölösleges frázisokat elhagyva, oda konkludál: hol van és
meddig terjed az a határ, amelyen tul már a lojális és nagyvilági férj
se türheti meg, hogy szép feleségének udvaroljanak? Vagyis: meddig
köteles szemet hunyni az idegen férfiak bizalmaskodása fölött és mikor
érkezik el az a pillanat, amidőn az udvarlás ellen joggal és teljes
méltósággal tiltakozhatik?

A probléma nem olyan könnyü, mint amilyennek látszik, mert
általánosságban nem lehet rá megadni a helyes választ. Itt minden a férj
társadalmi helyzetétől függ, – legalább hosszu csatangolásaim közben
állandóan igy tapasztaltam. Egy nagykövet bátran megengedheti, hogy a
felesége idegen urakkal üljön a szinházi páholyban, Marlborough hercegnő
nyugodtan automobilozhat a barátaival, de egy pesti ügyvéd felesége
rosszul tenné, ha az ura nélkül, idegen férfiak társaságában menne az
előkelő étterembe, a szolid iparosné pedig már azzal is gyanut kelt, ha
a fiatal szomszédjával sétálgat tulsokat a külvárosi utcán. Helyes-e,
nem helyes-e, más kérdés, de bizonyos, hogy a mai társadalom fölfogása
szerint az előkelőbb pozicióju hölgy a flirtelés tekintetében több
szabadságra tarthat jogot, mint a kevésbé előkelő. Ez azonban inkább
csak a látszat dolga: ami a lényeget illeti, bizvást el lehet mondani,
hogy az angol peerek, az amerikai vasutkirályok, a francia vicomte-ok
épp oly kevéssé örülnek annak, ha fiatal feleségük más férfiakkal
kacérkodik, mint a pesti orvosok, hivatalnokok és napidijasok. Ez nem a
társadalmi helyzettől függ, hanem attól: ki mennyire szereti azt a
csinos asszonyt, akivel az ebédlőjét, a szalonját és a hálószobáját
megosztja. A legtöbb férj – valljuk meg az igazat – akkor érezné magát
legnyugodtabbnak, ha ő nagysága egyáltalában nem érintkeznék idegen
urakkal; de mivel a nyugoti konvenció a háremszerü elzárást, fájdalom,
nem engedi meg, kénytelen-kelletlen tesz bizonyos koncessziókat a
társadalomnak s büszke, melanchólikus, vagy ostoba arcot vág, amikor a
felesége decolletage-ára tapadó, éhes és csillogó szemeket megpillantja…

Nem beszélek azokról a férjekről, akik ezt a hermetikus elzárást
gyakorlatban is megvalósitják, – hiszen az ilyen nem igen tudna megélni
a mai önző és liberális társadalomban – de bizonyos, hogy még a
leglojálisabb férj is elérkezik némelykor ahhoz a határhoz, a mikor
teljes joggal juthat már az eszébe, hogy nem a más számára házasodott. A
modern asszonyt, aki forradalmi eszméket hordoz a fejecskéjében, nem
lehet eltiltani attól, hogy olykor kellemes és ártatlan flirtekkel
izgassa az idegeit, annál inkább se, mert ennek a könnyü bizsergésnek
legutolsó felvonását ugyis csak a törvényes férj élvezi. Az idegen
férfiakkal való ingerkedést, a pajkos és talán pikáns szinezetü tréfát,
mely az asszonyok és férfiak társaságbeli érintkezését oly vonzóvá
teszi, a mai kor teljesen akceptálta, s a morózus férj, aki az ilyen
ártatlan mulatságot rossz néven veszi, voltaképp csak maga alatt vágja a
fát, mert a gyanakvó hitvestársak felszarvazása már a bibliai kortól
kezdve megszokott dolog. De a pillanatnak, amelytől kezdve a két nem
érintkezése veszedelmessé válik, épp ugy meg vannak a bizonyos
szimptómái, mint akármelyik testi betegségnek, s az okos férj már a
legelső szimptómánál sietve megteszi az óvóintézkedéseket. Mikor az
asszony már a legyezőjével csap az idegen férfi kezére, nagy társaságban
is suttogva beszél, s a férjet, aki gyanutlanul közeledik hozzá, az
udvarlója előtt tulságos gyöngédséggel kezeli: az okos ember – anélkül,
hogy a gyanujának bármily külső jellel is kifejezést adna –
tapintatosan, szinte az öntudatlanság látszatával vágja ketté azt a
fejlődőben levő bizalmaskodást, melynek csak a különböző stádiumai
mások, de a vége többnyira ugyanaz. A comme il faut férj a felesége száz
udvarlójától se ijed meg, de föltétlenül alapos oka van a tünődésre, a
mikor ugyanaz a barátja tulságosan kezd ragaszkodni hozzá, szivesen
föláldozza érte az estéjét, s a szinházba, az étterembe is elkiséri,
mert, „ugyse tudna egyebet tenni az idejével“. Persze a kirándulásokon ő
nagysága is résztvesz, ő nagysága, aki jókedvü lenézéssel beszél az
ostoba, de jó fiuról.

Arra, hogy az összes aggasztó szimptómákat felsoroljam, valószinüleg nem
reflektál a mai levél irója, – hiszen a férjek idegzete épp ugy megérzi
a házaséleti változásokat, mint a leveli békáé az időjárás fordulásait.
De a legtöbb férj – bár valami homályos sejtelem ott motoszkál a lelke
mélyén – egyszerüen abszurdnak tartja azt a gondolatot, hogy őt a
felesége megcsalhatná. És ez a gondolat tényleg abszurd, még maguk az
érdekelt felek: az asszonyok előtt is. De istenem, hát van-e édesebb és
pikánsabb élvezet, mint egy abszurdumot megvalósitani?




A mama lánya

Egy derék, komoly és szimpatikus fiatal ember szerelmes egy bájos,
fiatal leányba. A leány viszonozza az érzelmeit: neki is fölragyognak a
szemei, ha véletlenül összetalálkoznak valahol. A férfinak jó állása
van, évek óta sokat keres, nincs tehát semmi kétség az iránt, hogy a
leendő családját tisztsségesen eltarthatja. A leány jómódu szülők
gyermeke; az apa is, a biztositó társaság is csinos összeget fog
kifizetni annak a szerencsés urnak, akivel majd az anyakönyvvezető előtt
megjelenik. Mindketten szépek, egészségesek, jókedvüek. A leány szülei
is, a férfi szülei is örömmel látnák, ha a kedves vonzalomból örökös
frigykötés lenne. Szóval: minden kellék megvan ahhoz, hogy egy boldog,
példaszerü, harmonikus házasság keletkezzék.

És ime, ahelyett, hogy a jegyváltás expressz uton megtörténnék, a fiatal
ur aggódó arccal ül le az iróasztalához, s hosszu, töprenkedő levelet ir
nekem, az ismeretlen, vén globetrotternek, s a levélben szinte esdeklően
arra kér: adjak neki, az isten szerelmére, lelkiismeretes tanácsot arra
nézve, vajjon ezt a bájos, kékszemü, barnahaju gyermeket csakugyan
elveheti-e feleségül? És minden egyes sorából az látszik, hogy komoly és
izgatott lelki tusák előzték meg ennek a furcsa levélnek az elküldését…

Miért ez az érthetetlen aggódás? Nem azt kell-e hinnünk, hogy ennek a
fiatal urnak a nagy boldogság hirtelen megzavarta az eszét?

Nem. A töprenkedésnek megvan az alapja. Száz házasulandó férfi közül
legalább kilencven szakasztottan ugy cselekednék, mint ez az én különös
levelezőm.

A leánynak ugyanis, akiben minden kellék megvan ahhoz, hogy egy derék
embert magába bolonditson, nemcsak apja van, hanem anyja is. Még pedig
olyan anyja, aki ma is a legszebb asszonyok egyike. Harminchét éves, de
nem igen látszik többnek harminckettőnél. Karcsu és mégis telt, csillogó
szemü, csábitó, szép asszony. És ezenkivül pikáns, jókedvü és jólelkü
asszony is. Már menyecske korában is szivesen vette, ha udvaroltak neki
és még ma se érezné jól magát, ha nem venné körül az udvarlók és a
bámulók serege. A kis városban hire van a kacérságának; és a rossz
nyelvek azt beszélik, hogy nem igen elégszik meg az elméleti
kacérsággal. Több olyan urról beszéltek, akik szerencsével udvaroltak
neki. A szép asszony gyakran fölrándul Budapestre, s ilyenkor az
aranyifjuság egyik-másik tagja is eltünik néhány napra a kisvárosból.
Ezt mindenki tudja, beszéli, terjeszti, csupán a férj nem vesz róla
tudomást. A férj szorgalmasan dolgozik reggeltől estig a hivatalában, s
nagyon boldog, mikor a feleségének egy-egy szenzációs uj toilletje a
fővárosból megérkezik. A pletykák nem érdeklik, talán nem is hisz
bennük. Pedig aligha lehet rideg ember, hiszen a kis leányával
bizalmasan összebujva szokott sétálgatni esténkint a kisváros korzóján.

Értik-e most már, hogy miért habozik az a fiatal ur?

Ha nem értenék, ide irok néhány sort a hozzám intézett leveléből:

„Tisztelt uram, ön azt mondja, hogy öreg, tapasztalt és világlátott
ember, aki mindenütt járt, mindent megfigyelt és az a szenvedélye, hogy
a lelki problémákkal foglalkozzék. Bizalommal és szeretettel fordulok
tehát önhöz azzal a kérdéssel: vajjon elvehetem-e feleségül ennek a léha
és haszontalan asszonynak a leányát? Nem kell-e attól tartanom, hogy a
szerény és egyszerü gyermekben is az édesanyja nyughatatlan vére lobog?
Ki biztosit róla, hogy nem egy kacér, rossz és felületes asszony fog
kigubózkodni ebből a finom és ártatlan kisleányból? Hiszen a közvélemény
is azt mondja, hogy az ilyen lépés előtt az édesanyát kell megnézni…
Mindenre kérem, adjon nekem valami jó tanácsot, mert a magam
temperamentumát ismerve, bizonyos vagyok benne, hogy borzasztó
katasztrófa lenne abból, ha az én feleségem is olyan asszonynyá lenne,
amilyen az édesanyja.“

Kedves, ismeretlen barátom, aki e percben valószinüleg dobogó szivvel és
sötét kétségekkel a lelkében kóborol egy vidéki ház ablaka alatt, –
melyen belül a szép mama talán éppen a legfrissebb udvarlójával flirtel
– én értem, nagyon is értem azokat a motivumokat, melyek önt arra
birhatták, hogy hozzám forduljon… Nem ön az első és nem ön az egyetlen,
aki ebben a csunya és embertelen babonában hisz… Az átöröklésről annyit
beszélnek a mi korunkban, hogy nem csoda, ha valaki e jelszó örve alatt
egy szegény és ártatlan gyermeket ilyen kegyetlenül meggyanusit… Örülök,
hogy hozzám fordult, mert igy elmondhatom önnek, hogy amit gondol, az
érthetetlen barbárság. Hosszu bolyongásaim közben mindig ugy láttam,
hogy a rossz és erkölcstelen anyáknak éppen felnőtt leányaik, a
szerencsétlen kis mártirok, a legszigorubb kritikusai… Az ő
gyermekszivük mindig megérzi, hogy az a lény, akit legjobban kellene
tisztelniök a világon, a romlottság és alávalóság utját járja… Nézze meg
a serdülő leányt, akinek anyja a korrektség ösvényéről letért:
valamennyi szinte beteges ragaszkodással csügg a szomoru és hallgatag
férfiun: az édesapján… Ezek a sajnálatraméltó gyermekek nem a léhaságot
viszik magukkal abba az uj világba, ahova a szerelmesük elvezeti őket,
hanem a természetes undorodást mindattól, ami piszkos, alávaló és
erkölcstelen… Csupán a férjtől függ, hogy ez az uj világ mindazért a sok
fájdalomért kárpótolja őket, amit gyermekszivük mélyében oly sokáig és
oly mérhetetlen kínok közt rejtegettek…

Ha ön becsületes és jó ember – és a levele után itélve, bizonyosan az –
akkor gondolkodás nélkül megkéri annak az édes kis teremtésnek a kezét
és a lehető legrövidebb idő alatt kiragadja abból a milieuből, melybe
egy gonosz és mostoha véletlen helyezte…




A szerelem sportsmanjei

Az eset, amelyről egyik, ma hozzám intézett levélben szó van,
egyáltalában nem tartozik a rendkivüliek közé, de mivel a tipust,
amelyik ennek a vidéki kis regénynek a hőse, még nem méltányolták
eléggé, szivesen megállok mellette egy pillanatra. Érdemes, mert a
férfiaknak ez a fajtája épp ugy feltalálható a legkisebb pusztai tanyán,
mint a budapesti kávéházakban.

Aki a mai levélben szerepel, az nagyon csinos és szeretetreméltó fiu.
Jól öltözködik, elolvassa az ujságok művészi és irodalmi rovatát,
elmésen cseveg s kitünően tud beszélni az asszonyok nyelvén. Azok közé a
férfiak közé tartozik, akiket a francia _homme à femmes_-oknak nevez. Az
az élet-eleme, ha leányok és férjes nők társaságában lehet. Udvarol,
tréfál, ezer apró szolgálatot tesz, szóval: kellemes, szinte
nélkülözhetetlen ember. És mégis: egyike a legveszedelmesebb
kalandoroknak, a mint a következőkből kitetszik.

Egy fiatal ur – irja a levél, melyről föntebb szólottam – naponként
eljár egy uri házba, ahol csinos, felnőtt leány van. Majdnem mindennap
ott iszsza meg a teáját, de néha ebédre és vacsorára is ott tartják. A
szülők azon a véleményen vannak, hogy a kedves, fiatal ember a felnőtt
kisasszony kezére pályázik. És mivel jó és biztos állása van, s a leány
is láthatólag rokonszenvez vele, a mama nagyon szivesen venné, ha az
elmés causeurt hamarosan a vejének mondhatná. De mulik az idő, fogy a
tea és a sandwich, a fiatal ur azonban nem nyilatkozik érdemlegesen.
Végre a gondos anya megkérdezi a leányát:

– Még mindig nem szólt?

Mire a komoly leány, akinek nincs titka az édesanyja előtt, igy
válaszol:

– Arról, hogy feleségül akar venni, még nem szólott. De minden jel arra
mutat, hogy mégis csak ez a szándéka. Amikor elválunk, mindig
megszoritja a kezemet, százszor elmondja, hogy szerelmes belém, s néha
órákon át zaklat, vajjon én is szeretem-e? Már meg is mondtam neki, hogy
szeretem, mire hálásan és elérzékenyülve szoritotta meg ujra a kezemet…

A mama megnyugszik: mi következhetik ezek után egyéb, mint hogy a
fiatalember meg fogja kérni a lánya kezét? De nem kéri, hónapok mulva se
kéri, bár naponkint ott van a házukban, s épp oly meleg pillantásokat
vált a szép leánynyal, mint megismerkedésük elején. Sőt azóta is
mindennap megkérdezi: vajjon igazán szerelmes-e bele? És ha a fiatal
teremtés egy napon kedvetlenül válaszol, hát lehorgasztott orral,
láthatólag megsértődve ballag mellette a kisváros sétaterén.

Vajjon mi hát a célja ennek a furcsa fiatal urnak? – kérdezi a levél,
melyet a család egy jó barátnője hozzám intéz.

Meg fogom mondani, hogy mi a célja, s egyuttal bemutatom azt a tipust,
melyből ez a szentimentális, de fölöttébb óvatos lovag kikerült.

Kegyed, asszonyom, bizonyosan meg fog érteni engem. Hiszen ennek a
tipusnak az asszonyok között aránytalanul több a tagja, mint a férfiak
között.

Nincs kétségem benne, hogy Kegyed a mintafeleségek példaképe. De
gondoljon csak vissza arra az időre, amikor még fiatal, jókedvü és
pajkos volt (most már, a levele szerint, fehér a haja), vajjon nem
szerzett-e örömet és mulatságot Kegyednek, mikor azt látta, hogy egyik
udvarlóját magába bolonditotta? Biztos vagyok benne, hogy még
gondolatban se volt hütlen az urához, de hiuságának mód fölött jól
esett, hogy hódolói serege megszaporodott. Ne szégyenkezzék, ne mondjon
ellent; a legbecsületesebb asszony se haragszik meg érte, ha azt látja,
hogy valakiben szerelmet ébresztett.

A férfiak, legalább régente, nem elégedtek meg ezzel az elméleti
diadallal. Ők vagy mindent akartak, vagy semmit. Nem arra a tudatra
pályáztak, hogy egy szép teremtést meghóditottak, hanem arra a gyönyörü
és mámoritó pillanatra, amikor egy bájos nő szerelmesen a nyakukba
borul.

Manapság – hihetetlen és mégis ugy van – mindjobban megszaporodik ama
férfiak száma, akik izgalmas sportnak tekintik, hogy a szerelmi
vallomásokat rakásra gyüjtsék. Ezeknek elég, ha a kiszemelt áldozat
pirulva beismeri, hogy szereti őket. Az asszonytól kicsikarják a
légyottot, amelyre nem mennek el; a lányt magukba bolonditják, de nem
veszik el feleségül. Szóval: azokra az előkelő rókavadászokra
hasonlitanak, akik tüskön-bokron át kergetik a szerencsétlen állatot, de
ha elérik, nyugodtan visszafordulnak, mert nekik nem a róka kell, hanem
a diadaluk és ügyességük tudata.

Ebből a tipusból való a Kegyed fiatal gavallérja, asszonyom. Az ő
hiuságát tökéletesen kielégiti, ha egy szép leány a kézszoritását
viszonozza, s dobogó szivvel sugja a fülébe, hogy mindörökre szeretni
fogja. Ez gyönyörü, izgalmas és édes érzés, mely bőven megéri a _run_
fáradságát. A légyott (ha férjes asszonyokról lenne szó) már azzal a
veszedelemmel járna, hogy egy vérszomjas férj is feltünhetne a
látóhatáron; a házasság (ha leány van a játékban) azzal, hogy az
embernek egy egész, hosszu életre le kellene mondania a függetlenségéről
és a szabadságáról. De a szerelmi vallomás kicsikarása olyan sport,
melynek nincsenek kockázatai és következései…

Kegyed azt hiszi, hogy csupán a perverz gondolkodásu férfiak találhatnak
örömet ebben a módszerben? Én azon a véleményen vagyok, hogy a hiuságnak
is lehet olyan fokozata, mely a perverzitással határos.




A hallgató asszony

Kedves atyámfia, aki egyéb dolgod hijján azt a kérdést intézed hozzám,
hogy mikép lehet kikurálni rettenetes bajából a _hallgató_ asszonyt,
hidd meg nekem, hogy a te problémádhoz képest a földkerekség minden
problémája ártatlan gyermekmese, nem véve ki még a kormányozható léghajó
kérdését se, amit különben – naponként olvashatod az ujságokban – ma már
kényük-kedvük szerint oldogatnak a tekintetes tudós urak. Hiszen az
végre is csak a technika kérdése, s a technika, istennek hála, szinte
nap-nap után tökéletesedik. De a hallgató asszony betegségét nem
gyógyithatja meg a legnagyobb tudomány se, mely az emberi lélek bajai
ellen ép oly tehetetlen, akár a mi legnagyobb bajunk: a halál ellen.
Ezredévek mulva, mikor a levegőben talán már gyönyörü pályaudvarok
lesznek a gyors- és az expressz-léghajók számára, s amikor a tifuszt, a
tuberkulózist, a rákot s a többi nyavalyát egy éjszakán át kifujják az
emberi szervezetből, még mindig seregestül fognak élni a földön a
hallgató asszonyok, akik a férjük életét tiz-tizenöt évecskével
megröviditik.

Az olvasó előtt, aki ismeri – a saját tapasztalásából ismeri – a
házsártos, nyelvelő és veszekedő asszonyt, talán meg kell magyaráznom
néhány szóval, hogy te, tisztelt atyámfia, mit is értesz voltaképen a
_hallgató asszony_ elnevezése alatt? Röviden kijelenthetem, hogy a
hallgató asszony a házsártos asszony ellentéte. Vagyis: nem veszekszik,
nem csapja a földhöz az ártatlan teáscsészéket, nem karmolja ki első
felháborodásában az ura szemét, nem használ testi erőszakot a
konyhapénzeket sikkasztó Julcsa ellen, hanem konokul, rémületesen és
ijesztő következetességgel hallgat. Ugyebár azt hihetnéd, hogy ez az
asszony az ideálja a jó és kellemes feleségnek? De te, oh nyájas
olvasóm, nem hiszed ezt, mert a magad szomoru tapasztalásából jól tudod,
hogy a lármázó és pörlekedő asszonynál, akinek házához képest a
hajmáskéri tüzérségi hadgyakorlat szinhelye egyszerü trappista kolostor,
csak egyetlen borzalmasabb tipus van a világon: az a feleség, aki
napokon át se nyitja fel rózsapiros ajkacskáit. A lárma ellen még
találhat fegyvert az a férj, aki nem ijed meg a saját maga árnyékától;
hiszen istennek hála, még vannak kaszinók és kávéházak, ahová az ember a
családi viharok elől elmenekülhet. Tapasztalt gourmandok szerint kevés
nagyobb élvezet van a világon, mint az az alsós-partie, melyet a békés
tüzhelyünk mellett lejátszódott nagy jelenet után játszunk a kávéház
zöld asztalánál. Mert vagy nyerünk, s akkor a sors kedvezésében találunk
kárpótlást magánéletünk kellemetlenségeiért cserében, vagy vesztünk, s
ekkor megvigasztal bennünket az a tudat, hogy nemcsak a magunk, de
kedves nőnk őnagysága vagyonából is elpocsékoltunk valamicskét. Ám hogy
rohanjunk el hazulról, mikor a hatásos távozást nem alapozza meg előbb a
haragos feleség patáliája? A lárma ellen ezer módunk van a védekezésre,
de hogyan védekezzünk a konok hallgatás ellen, amelylyel imádott
feleségünk az idegeinket kínpadra fesziti? A veszekedést könnyü
kiparirozni a viszontveszekedéssel, de a hallgatás ellen a
viszonthallgatás semmit se használ, mert mit ér az erkölcsi elégtétel,
ha az ember belsőleg megpukkad?

Nekem, tisztelt atyámfia, régi és szent meggyőződésem, hogy kiváló
irótársam, az öreg Dante, aki oly megrázó szinekkel tárja elénk a
pokolban kinálkozó gyötrelmeket, nagy és értékes mulasztást követett el,
a mikor irásművének félelmetes alakjai közül a hallgató – vagyis
budapesti idioma szerint: truccoló – asszonyt kifelejtette. Mert abba a
gondolatba, hogy forró olajban kell főnöm potom tiz-huszezer esztendeig,
még csak meg tudok nyugodni valahogy; de ha elgondolom, hogy tulvilági
büntetésemképpen kétszáz truccoló asszony közt kell majd vezekelnem, hát
már most is hidegség fut át a hátam közepén, s kijelentem, hogy inkább
ebben a földi siralomvölgyében maradok még akár százötven évig is,
semhogy az élet izgalmait a halál nyugalmával fölcseréljem. Nem kell
bizonyitgatnom, hogy az ember türelmetlenül várja azt a pillanatot,
amikor a földi életet a tulvilág kellemességeivel fölcserélheti, de én –
akár hiszik, akár nem – inkább meg se halnék, semhogy a hallgató
asszonyok között kelljen a pokol borzalmait megizlelnem.

Az Ön naiv és gyermeki lelkére vall, kedves barátom, hogy a kedves neje
kikurálása ügyében tanácsot kér tőlem. Ha éppen ragaszkodik hozzá,
készséggel a rendelkezésére állok, minden bonyolultabb esetben:
megmondom, hogyan menekülhet meg a tigristől, ha véletlenül a sivatag
közepén összetalálkozik vele, felvilágositom, hogyan ugorhat ki ügyesen
a töltésről lezuhanó gyorsvonatból, biztos szert ajánlhatok a skorbut és
a lépfene ellen, – de a truccoló asszony betegségére a földi életem
eddigi nyolcvan esztendeje alatt még, fájdalom, nem találtam meg az
orvosságot. Ez nem is betegség, hanem sorscsapás. Az ember épp ugy
belenyugszik, mint abba, hogy néha a föld megremeg és hogy a tüzhányó
kitör és eget kér. Okosabbat, mint ha belenyugszik, ugyse tehet.




A könyvvezető feleség

A minap egy elkeseredett férj bevádolta előttem a feleségét, még pedig
nem azért, mintha az asszony kokett, pazarló, vagy hűtelen lenne, hanem
abból a különös okból, hogy őnagysága rendszeres könyvet vezet a
kiadásairól és bevételeiről. Persze a dolognak vannak némi bonyodalmai,
mert annyira még egy férj se lehet bolond, hogy ezt a szokást csak ugy
egyszerüen inkriminálja. A baj ott van, hogy a szép asszony este,
vacsora után, bibelődik a könyveivel, s akkor veszi elő a tollat és a
tintát, mikor a szobaleány már végzett az asztalbontással. A férj, aki
szorgalmasan dolgozó hivatalnok, s este többnyire elálmosodik, nem győzi
bevárni a könyvvezetés végét, hanem néhány elkeseredett ásitás után
nyugalomra tér, s mire a felesége őnagysága lefekszik, már javában az
igazak álmát aluszsza.

– Hát kérem, – irta a derék ember felháborodva, – azért házasodtam én
meg, azért vettem el olyan asszonyt, akiért minden barátom irigyel, hogy
a feleségem minden este a főkönyvvel meg a strazzával bibelődjék?
Tisztelt kádi, nem tudom hány esztendős Ön, de biztositom róla, Ön is
elvesztené a hidegvérét, ha egy szerelmes feleség helyett egy pedáns
könyvvezető hölgygyel ülne minden áldott estén az asztal mellett…

Nem akarok most a szóban forgó esettel foglalkozni (mert az még vita
tárgya se lehet, hogy ez a bájos, fiatal asszony helytelenül cselekszik,
mikor vacsora után a könyveit dédelgeti az ura helyett) de
általánosságban – mivel már különben is többen megkérdezték e felől a
véleményemet – készséggel válaszolok arra a kérdésre: vajjon a korrekt
háziasszony qualifikációjába szigoruan beletartozik-e az is, hogy
rendszeres könyvet vezessen a kiadásairól és a bevételeiről s nem egy
parányi smokkság-e, ha egy szép, fiatal hölgy ilyen pedáns és unalmas
munkával foglalkozik?

A kérdést – ha igazságosak akarunk lenni – épp oly kevéssé szabad
eldöntenünk a felsőbb leányiskolák szempontjából, mint a gunyolódó és
indolens férjek felfogása szerint. A leányiskolákban arra tanitják a
növendékeket, hogy a könyvvezetés elengedhetetlen kellék minden
háztartásban, melynek épp ugy szüksége van a maga rendszeres budgetjére,
akár egy kereskedő cégnek, egy részvénytársaságnak, vagy magának a
mindenható államnak. A férjek ellenben (már t. i. azok, akik minden
nemes eszmét kigunyolnak) cinikus vállvonogatással nézik a könyvei
fölött görnyedő, fiatal teremtést s ahelyett, hogy elismerőleg a
keblükre ölelnék, bizonyos felsőbbséges lenézéssel igy szólanak hozzá:

– Édes szivem, ugyan miért rontod a szemedet az efféle fölösleges
munkával? Az asszonyokat arra teremtette a jó istenke, hogy paradicsommá
tegyék ezt a nyomorult, földi létet, – ehhez pedig sem dupla
könyvvezetés, sem nyers mérleg nem szükséges. A fődolog az, hogy a
konyhapénzedből elsejéig kijöjj, – hogy aztán mire költekeztél hónap
közben, az már bizony isten, mellékes dolog.

Vajjon melyik a helyes a két különböző felfogás közül? Én azt hiszem,
feltétlenül a leányiskoláké. Első sorban azért, mert a legtöbb család
anyagi viszonyait a háztartás budgetje dönti el, hiszen – mindig
középsorsu, polgári családokról beszélünk s nem milliós
részvénytársaságok vezérigazgatóiról – a férj keresetének legnagyobb
részét direkte a háztartás emészti fel. Miért lenne hát fölösleges
munka, hogy ez a budget épp oly világossá, meggondolttá és reálissá
tétessék, akár egy tisztességes kereskedő-cégé? A magánember
jövedelmének bölcs beosztása legalább is oly fontos kellék magára az
illető magánemberre, mint a bankjövedelmek beosztása egy gazdag és
előkelő részvénytársaságra. Nekem az a meggyőződésem, hogy a család
vagyonosodása, vagy anyagi lezüllése, többnyire a feleség
gazdálkodásától függ, s igazán nagy könnyelmüség kell hozzá, hogy a
háztartás költségvetésének megállapitását és ellenőrzését vállvonogató
nembánomsággal intézzük el. De van egy második szempont is, mely szintén
nyom valamicskét a latban: az, hogy a könyveivel bibelődő, komoly és
lelkiismeretes feleség aligha fog olyan léhaságokra gondolni, mint az a
csillogó, felületes, pénzfecsérlő teremtés, aki a verébfejecskéjével
egyáltalában meg se tudja érteni: micsoda nagy és kinos küzdelmekbe
kerül manapság, hogy a férj tisztességgel és becsülettel gondoskodhassék
a családja szükségletei felől. A könyvvezető asszony bizonyosan a
fogához ver minden nikkel-huszfillérest, mielőtt könnyelmüen kiadná, de
persze csak akkor, ha ez a bájos pedantéria a vérében van, s nem csupán
ideig-óráig, a házassága legelső hónapjaiban foglalkozik, affektálásból,
a háztartási könyvével.




Kártyázó asszonyok

Egy fiatal, még majdnem mézeshetes asszony e héten összeveszett az
urával, s most megtört szivvel fordul hozzám, a bölcs és jószivü
öreghez, hogy ügyében expressz uton igazságot szolgáltassak, mert
különben annyira elbusulja magát, hogy még a reggeli tisztogatást is el
fogja hanyagolni, ami – lássák be, t. felebarátaim! – mégis csak a
legnagyobb dolog a világon. Arról van szó, hogy az ifju párhoz a minap
egész sereg látogató érkezett, sok férfi és egy asszony is, s ezek a
látogatók azzal töltötték el az időt, hogy ebédutántól késő estig
kártyáztak. A ház urnője egy darabig ott tett-vett a kártyázók háta
mögött, de mivel ő szegény nem tudja megkülönböztetni a makk felsőt a
piros nyolcastól, hát végre is megunta a mulatságot, s csöndesen
félrevonult valami sarokba, nehogy a vendégei mulatságát zavarja. A kis
menyecske azt hitte, hogy helyesen cselekszik, pedig ugy látszik, valami
szörnyü dolgot müvelt, legalább az ura, mikor a látogatók végre késő
este eltávoztak, keserü szemrehányásokat tett neki, hogy udvariatlanul
és illetlenül viselkedett.

– De hiszen én nem értek a kártyázáshoz, – mondta a fiatal asszony
könyezve.

A zord férjet azonban nem hatották meg a könyek.

– Elég hiba, hogy nem értesz hozzá, – szólott haragosan. – Az édes anyád
megtanithatott volna rá, mert neki, amilyen öreg, már tudnia kellene,
hogy manapság minden társaságbeli asszony kártyázik. De ha már ugy
elhanyagolták a nevelésedet, legalább annyi belátásod lehetne, hogy ne
kuksolj egy sarokban, mintha az orrod vére folyna… A vendégek teljes
joggal ostobának tarthatnak, s elképzelheted, hogy ez nekem egyáltalában
nem kellemes…

A nagyságos ur e kis monológ után elvonult a kaszinóba, a menyecske
pedig gyászbaborult szivvel ült le az éjjeli szekrény elé, hogy előttem
e tengernyi bánatát kiöntse… Csakugyan igaz-e, – kérdi tőlem – hogy az
édes anyja oly szörnyüségeset hibázott, mikor a kártyázásra elfeledte
megtanitani? Tarthatja-e ő magát tovább is intelligens női lénynek,
amikor most ilyen szégyenszemre kitudódott, hogy a tercet nem tudja
megkülönböztetni a bélakasszától? És mit kell tennie, hogy a haragos
uracskáját kiengesztelje, amiért a vendégek előtt a szegény embert ilyen
sulyosan kompromittálta?

Kedves kis nagyságos asszonyom, Kegyed nem hiába fordult hozzám a
panaszával, mert én olyan tanácsot fogok adni, hogy az egész életében
hálás lesz érte. A sikerért én becsületszóra garanciát vállalok, csak
azt az egyet kötöm ki, hogy pontosan az előirásom szerint viselkedjék.

Tehát hallgasson ide: Kegyed holnap délben, amikor a szegény,
kompromittált férje zord arccal helyet foglal az asztalnál, hogy a
levesét elköltse, nyugodtan oda fog állni elébe és igy szól hozzá:

– Édes fiam, tedd le most egy pillanatra a kanalat, mert amit mondani
fogok, az egy csöppet se tréfaság. Te a minap ostobának neveztél engem,
mert az édes anyám nem tanitott meg a kártyázásra. Vedd tudomásul kedves
barátom, hogy gonoszabb ostobaságot még soha se mondott senki, mint
amilyet te mondtál a fiatal és ártatlan feleségednek. Engem az édes
anyám nem kártyapartnernek nevelt, mert ha kártyapartnerre volt
szükséged, akkor mentél volna el háztüznézni a legelső budapesti
kávéházba. És én magam se pályázom arra, hogy a makk felsőt meg tudjam
különböztetni a piros nyolcastól, mert én nem azt fogadtam meg az
anyakönyvvezető előtt, hogy jó angén- vagy alsós-játékos leszek, hanem
azt, hogy hüséges, jólelkü, együttérző társa leszek az uramnak. Ha van
olyan asszony, aki a kártyázásban örömet talál, hát lelke rajta; én
tőlem akár azt is megteheti, hogy karambolt játszik egy nyilvános
kávéházban. De én sem kártyázni nem fogok, sem azt meg nem türöm, hogy a
boldog házi tüzhelyemet kávéházzá degradálják. Nem mondom, hogy néha,
egy-egy téli estén, a jó pajtásaiddal itthon is nem játszhatsz egy-egy
kedélyes partiet; de délután, asszonyok között, ezt a léha mulatságot
egyáltalában nem engedem meg. És még csak pajtáskodni se fogok az olyan
asszonyokkal, akik illetlenül kártyát vesznek a kezükbe, amikor én, a
ház urnője, nem értek ehhez a tudományhoz. Azt hiszem, megértetted, amit
mondtam, mert meglehetős világosan beszéltem. És most, ha ugy tetszik
édes fiam, hát tovább kanalazhatod a levesedet.

Mondja el ezt, az én felelősségemre, a kompromittált urának s én ezennel
jót állok róla, hogy a kis prédikáció nem fog válópörrel végződni. Sőt
nagyon tévednék, ha a kedves férje nem egy bünbánó, szégyenkező
kézcsókkal felelne erre a jogos és önérzetes beszédre.




Hires emberek feleségei

Az a probléma, hogy a hires emberek miért imponálnak az egész világnak,
csupán a tulajdon feleségüknek nem: igazság szerint nem is mondható
problémának. Annyira természetes dolog ez, hogy a legkisebb fejtörés
nélkül is rá lehet jönni a megoldására. Az igazán nagy ember ugyanis még
a feleségének is imponálna; de hol a földkerekségén az a férfi, aki a
felesége szemében is nagy maradna?

Kérem, tessék csak megvizsgálni annak a fiatal leánynak a lelki
állapotát, aki egy hires celebritáshoz megy felségül.

A közönséges ember abban a kellemes helyzetben van, hogy többnyire
olyannak nézik, mint amilyen. A kereskedőről, az orvosról, az ügyvédről,
a tanárról még a legnaivabb lány is el tudja képzelni, hogy meg vannak
benne mindazok az emberi gyöngeségek, melyeket családja férfitagjainál
annyiszor látott. Kivételes lénynek az ilyen józan kenyérkeresőt még a
legálmodozóbb leány se látja; nem csalódik tehát, s nem kell lemondania
az illuzióról, amikor szive bálványa, hat hónapi házasság után,
egyszer-másszor akut idegrohamokat kap. De az a fiatal hölgy, aki egy
iróhoz, festőhöz, szobrászhoz, vagy zeneszerzőhöz megy feleségül, vagy
az a férfi, aki a szinpad egy tündöklő starját vezeti az oltár elé,
abban a szent hitben távozik el a szerelmesével az anyakönyvvezető elől,
hogy egy tökéletes emberi lény karján fogja végigjárni az életét. Kell-e
mondanom, hogy ez a rózsás képzelődés hova vezet? Tökéletes asszonyok és
tökéletes férfiak, fájdalom, nincsenek ezen a világon, s a legnagyobb
drámairóról és leggeniálisabb zeneszerzőről is nagyon hamar kitudódik,
hogy a magánéletében nem tartozik a félistenek közé. Sőt: ami az
idegzetét illeti, bátran fölveheti a versenyt a szanatóriumok
legtörzsökösebb habituéivel is. Mi lehetne hát egyéb vége a rettentő
szerelemnek, mint a leghidegebb és legjózanabb kiábrándulás?

Egy tizennyolc éves, álmodozó, szép leány könyek közt hallgat végig a
szinházban egy drámát, melyet egy kitünő költő irt. Vagy: megindult
szivvel olvas el egy gyönyörü novellát, mely hazai szépirodalmunk egyik
kiváló oszlopának tolla alól került ki. Vagy: reszketve és boldogan
élvezi azt a megragadó szimfoniát, mely egy nagystilü zeneszerző viharos
lelkében született meg. Nem természetes-e, hogy a költőt, a novellairót,
a komponistát hasonlithatatlanul különb férfinak tartja, mint azt a sok
cinikus, hétköznapi frátert, aki banális elmésségekkel mulattatja? S nem
dobog-e fel büszkén a szive, mikor ez a hires ember őt választja ki
élettársául? Hiszen bolondos gyermeklelkében ugy képzeli, hogy a müvész
mindörökre ki fogja őt ragadni a hétköznapiság hullámai közül – s ugyan,
hol az a fiatal lány a világon, akit meg ne inditana és el ne
érzékenyitene az a remény, hogy egy müvész álomképe és kedvese lehet?

A menyasszonyság sejtelmesen boldog óráit azonban fájdalom, nagyon hamar
fölváltja a házasélet rideg és hétköznapi prózája. A geniális drámairó
veszett sakálként ordit, ha a gallér-állománya véletlenül kifogy, a
novellistának lefoglalják a fizetését egy rendezetlen váltótartozás
következtében, s a fjordok hangulatában tobzódó zeneszerző becsületsértő
kifejezésekkel illeti a szakácsnét, ha a levesben főtt marhahus nem
olyan puha, mint a piritott libamáj. A drámairónak, a novellistának, a
zeneszerzőnek is kétségtelenül igaza van, de istenem: nem borzasztó és
fölháboritó tudat-e mégis, hogy az az ember, aki a holt királyok
tragédiáját szedi versekbe, a sápadt holdvilág miszticizmusáról mond
édes és hátborzongató meséket, s a dal szárnyán messze felülemelkedik a
föld piszkos párakörén, egy kirojtolt gallér, egy szövetkezeti tartozás,
vagy egy darab kevésbé sikerült marhahus miatt épp ugy lármázzék és
dühöngjön, akár egy Rákóczi-uti cipőkereskedő? A fiatal asszony ámulva
és megdöbbenve nézi a borzalmas jelenetet s álmait siratva, igy szól
magában, mikor az ebédlőben egyedül marad:

– Hiszen az uram épp olyan közönséges ember, akár Vermes ur, vagy Radó
ur, akiket miatta kikosaraztam… Mi a különbség akkor a müvész és a
bádogos között, ha a müvész épp oly prózai legény, mint a bádogos?… Ez
az ur engem csunyául felültetett, amikor a kivételes lényt játszotta
előttem…

És amikor ezt gondolja, már mindörökre vége is annak a boldog álomnak,
mely leányélete utolsó perceit megédesitette. Mert az ügyvédnek, a
tanárnak, a kereskedőnek még a legfinomabb asszony is megbocsátja, ha
néha-néha közönségessé lesz, de a müvész, ha a piedesztáljáról leszáll,
már végérvényesen elveszitette a játszmát. Még a nagy Napoleon is
törpévé lett a saját felesége előtt, – hogyne lenne hát törpévé az a
szerencsétlen alanyi költő, aki még csak arra se képes, hogy egy rongyos
csatát megnyerjen?

Hogy a müvészházasságok legnagyobb része boldogtalan, az tehát nagyon is
érthető dolog. A hamisköves gyürüt – ha tisztában vagyunk az értékével –
esetleg nyugodtan hordhatjuk egy életen át, de a csillogó ékszert,
melyről váratlanul kitudódik, hogy silány hamisitvány, megvetéssel a
sutba dobjuk.




Toilette-számlák

Ha iskolakönyvek számára irnék erkölcsös olvasmányokat, akkor a
kérdésre, melyet ma egy olvasónőm hozzám intéz, körülbelül ezekkel a
szavakkal válaszolnék:

– Nagyságos asszonyom, Kegyednek nincs igaza, amikor a szegény urától,
aki nehéz munkával keresi meg a mindennapi, köritett marhahus árát,
finom kalapokat, drága toiletteket és puha, karlsbadi cipőket kiván. A
jó feleséget az efféle bünös hiuság nem gyötri; s inkább olcsó
kartonbluzt visel, a kalapját is maga disziti, semhogy az urának
gondokat és fejfájást okozzon. Hiszen a boldogság nem a drága ruhákban
rejlik, hanem a lélek nemességében és harmóniájában…

Igy szólanék, ha a vallás- és közoktatásügyi miniszter azzal bizna meg,
hogy egy népszerü olvasókönyvet szerkeszszek. De mivel nem a
kultuszminiszter ur ő excellenciája, tehát nem a Bandika és Juliska
számára irok, hanem a felnőtt asszonyok és urak számára, a válaszomat
egészen máskép fogalmazom meg. Eképpen:

– Nagyságos asszonyom, Kegyednek tökéletesen igaza van, amikor a léha
urától, aki kávéházakra, klubokra, szivarokra és kártyaveszteségre nem
sajnálja a pénzét, azt kivánja, hogy finom kalapokban, drága
toilettekben és puha, karlsbadi cipőkben járassa. Mert a feleség
akármilyen jó és egyszerü is, sohase tud lemondani arról az élvezetről,
hogy másoknak tetszeni akarjon. És százszor jaj neki, ha erről lemond,
mert akkor egyuttal a házasélete boldogságát is kockára teszi. A férjek
ugyanis, akik elvileg a takarékosság és egyszerüség barátai, hamarosan
megunnák azt az angyalt, aki a lélek nemességével akarja őket megtartani
a hitvesi hüség ösvényén. A legjobb férjnek is csak akkor tetszik igazán
a felesége, ha látja, hogy mások is osztoznak vele a szép asszony
bámulatában. Az a nő, aki jól és csábitóan öltözködik, sokkal hosszabb
időre bebiztositja a férjeura szerelmét, mint az, aki délután is a
kopott és megkopott barket-pongyoláját viseli…

Ezek után talán fölösleges mondanom, hogy én az asszonyoktól nem
követelem azt a természeti abnormitást, hogy a külsejüket elhanyagolják.
Sőt: egyenesen azt mondom, hogy az okos nő mindig különben öltözködik
egy fokkal, mint ahogy azt a társadalmi helyzete megengedi. És ez a
nézetem nem is immorális; mert az emberi, – igazabban a férji lélek
ismeretéről tanuskodik. Ismerem a saját fajtámat és igy tudom, hogy
bármennyire puritánok legyünk is, nagyon hamar megunjuk a puszta lelki
nemességet, s kedves nőnk ő nagyságát hasonlithatatlanul csábitóbbnak
találjuk, ha nem csupán házias erényeivel, hanem bájos megjelenésével is
elkápráztat bennünket.

A probléma tehát szerencsésen meg lenne oldva, ha a döntvénynyel
kapcsolatban nem merülne föl egy másik, égető kérdés: honnan vegye az
okos feleség azokat az összegeket, amelyekből a toilette-költségeit
fedezheti? Mert a toilettek, a finom toilettek, veszettül drágák és a
férjek – miért ne vallanók be magunk között? – semmitől se irtóznak
annyira, mint hogy az édes és szeretett nő ruhaszámláit kifizessék. Még
az is, aki nincs ráutalva a takarékosságra, akut idegrohamok közt intézi
el ezt a kinos és kellemetlen ügyet; hát még a megszámlált pénzből élő
nyárspolgár, akinél egyenesen katasztrófaszámba megy, hogy egy nagyobb
összeget egyszerre kifizessen. Hiszen már a történetirók is
megállapitották, hogy a családi viharok legnagyobb részét a feleség
ruhaszámlái okozzák. Az okos nő tehát kikerüli ezeket a veszedelmes
szirteket s tudván, hogy a gaz férfiak csak az idegen hölgyekkel szemben
gavallérok, ama bölcs pénzügyminiszterek példáját követi, akik az
ugynevezett indirekt adórendszer segitségével szivják ki a vért a
szegény polgárok testéből. Amit e ravasz államférfiak a szesz, a dohány,
a kártya, a bélyeg utján vesznek ki a zsebünkből, azt ő nagysága,
szeretett nőnk, a konyhapénz törvényes cimén szerezheti meg a
legkönnyebb és a legkényelmesebb módon. Ne mondja nekem senki, hogy a
férfiak a konyhapénz dolgában se bőkezüek. Igaz, hogy a legtöbben e
téren is becstelenül fukarok, de mivel a sárgarépa, a kelkáposzta és a
nullás liszt tekintetében még a legfurfangosabb férfiu se tartozik a
kipróbált szakemberek közé, a praktikus asszony mindig talál rá módot,
hogy háztartási budgetjét, drága férje lóvátételével, fölemelje. Akinek
nincs pénze, az sikkaszt a konyhapénzből, – mondja egy ismeretlen bölcs,
aki jól ismerte a huszadik század férjeit s bölcsen tudta, hogy a meg
nem vásárolt sárgarépa néha szenzációs selyembluzokká és pompás
kalapokká változik. A fukar bestia legfölebb éhesen kel föl az asztal
mellől, de mi ez ahhoz a másik éhséghez képest, amely a csinos,
jólöltözött, elegáns felesége megpillantásakor elfogja?




A velezpongyola

Egy érdekes és sajátszerü rébusznak a megfejtéséről van szó, mely rövid
szavakba foglalva ekképpen hangzik: miért rokonszenvez oly feltünően a
férjes asszonyok kilencvenöt százaléka a velezből, vagy – közkedveltebb
kifejezéssel élve – a pargetből készült házi pongyolával?

Ez a kérdés, igy felületesen nézve, egyszerü divatproblemának látszik,
de aki a szivekbe és a vesékbe lát, jól tudja, hogy mély és fontos,
lélektani motivumok rejtőznek az egyszerü velezpongyola mögött.

A rébusznak ugyanis – akármilyen különösen is hangzik ez a válasz – az a
megfejtése, hogy a nagyságos asszonyokat nem igen bántja az az ambició,
hogy a férjeik őket bájos és csábitó teremtéseknek tartsák. Helyesebben
szólva: egyáltalában nem törődnek azzal, hogy szeretett hitestársuk
azzal a pillantással nézi-e őket, ami minden szép asszonynak kijár
minden jóizlésü férfiutól. A velezpongyola, ha beszélni tudna, igy
szólana hozzánk:

– A férjnek az a kötelessége, hogy a háztartási pénzt rendesen kiadja
nekünk, hogy a házbért pontosan kifizesse a háziurnak, hogy drága, szép
és elegáns toilettekről gondoskodjék, melyeket azonban csak akkor
veszünk magunkra, ha idegen férfiak tünnek fel a látóhatáron. Azonfelül
kötelessége, hogy a rossz ebédet jónak találja, hogy a cselédkérdések
viharait elsimitsa, s hogy sündisznó módjára összekuporodjék, mikor a
rendes, heti idegrohamunk meglátogat bennünket. Joga e kötelességekkel
szemben mindössze annyi, hogy egyszer-másszor – ha jó hangulatban
vagyunk – megcsókolhat bennünket. Arra azonban, hogy a kedvéért szépek
és kedvesek igyekezzünk lenni, semmi esetre se reflektálhat, mert mi már
akkor is módfelett kitüntettük őt, amikor megtiszteltük azzal, hogy
feleségül mentünk hozzá. A férjünket már az esküvő előtt meghóditottuk,
az esküvő után tehát azokat a férfiakat kell meghóditanunk, akik még
leánykorukban nem bolondultak belénk…

Ezt mondaná a velezpongyola, ha beszélni tudna, – mert mi egyéb, más
jelentősége lehetne annak a titkos ligának, melyet ez a csuf, esetlen,
közönyt és hidegséget jelentő ruhadarab szimbolizál? Mi egyebet lehetne
következtetni abból a furcsa, de általánosan elterjedt szokásból, hogy
bájos, fiatal asszonyok is, akik a nyilvánosság előtt mindig elragadóan
tökéletes full dress-ben jelennek meg, otthon, amikor nem találkoznak
más férfiszemmel az urukén kivül, szándékosan és bünös nemtörődömséggel
elcsufitják magukat? Nem kétszer kettő négy-e, hogy a férjük hideg
butordarabbá, az otthon egy szükséges kellékévé lett a szemükben, akinek
a tetszése, vagy a nem tetszése, teljesen hidegen hagyja őket, épp ugy,
mint valamikor az édes apjuké, a kedves, jólelkü, de minden földi
szenvedelemtől megszabadult öreg emberé…

A velezpongyola, a kopott, a szinehagyott ruhadarab, melyet imádott
nőink oly babonás ragaszkodással öltenek magukra a házi tüzhely
magányában, kétségtelenül ennek a tébolyitóan józan felfogásnak a
szimboluma, de a velezpongyolának – higyjék meg nekem – nincs igaza. A
férj, bármilyen jó és nemes lélek legyen is különben, sohase fog
ékeskedni azokban a polgári erényekben, melyek a szülői ház szelid
patriarcháját az önök édesatyját jellemezték. Ő is szeretettel és
gyöngédséggel nézi Kegyeteket, amikor, mint édes kis fészkük tündérei,
fürgén, rózsás arccal végzik házi dolgaikat, de ez a szeretet és
gyöngédség mérhetetlenül különbözik az apa érzéseitől, melyek tiszták,
nemesek és hófehérek voltak, mint a Mont Blanc csillogó hegyorma. A férj
szeretete, bármily háborgó oceán legyen is, önzetlenségben nem
versenyezhet az apáéval, mert ő nemcsak a házitüzhely szelid nemtőjét
látja Kegyetekben, hanem a férfi örök és izgató álmát: az asszonyt is.
Az apa illuzióinak tehát még a legkopottabb velezpongyola se ártott – ő
az alatt is csupán az édes kis leánykája lelkét látta – de a férjet, aki
nem elégszik meg a lelki szépséggel, a kijózanodásnak valami hideg
szellője csapja meg, amikor szive királynője paradicsomfoltos
pargetszövetbe burkolja fejedelmi termetét. És ez természetes is, hiszen
ő nem csupán az együttérző pajtást keresi abban a nőben, akit oltárhoz
vezetett, hanem a csábitó és kivánatos asszonyt is, aki minden asszonyok
közt a legszebb és a legtökéletesebb. Mennyire kiábránditja hát, ha a
drága lény piszkos és gyürődött pongyolában fogadja, holott mindazideig,
amig a maga házi tüzhelyét meg nem alapitotta, sohse találkozott olyan
nőkkel, akik otthon züllött pargetszövetekben sürgölődtek. Akiket addig
látott, mind csipkés selyempongyolát viseltek, – illuzióinak fájdalmas
és szomoru vesztét jelenti tehát, mikor épp azt látja közönségesnek és
banálisnak, aki eddig mint a poézis és a finomság képviselője szerepelt
féltve őrzött álmaiban.

Az asszonyoknak, akik annyira rokonszenveznek a pargetszövettel, azt
ajánlom: öltsék fel ezután a hites férjük kedvéért is a legszebb
pongyolájukat. Mert különben megtörténhetik, hogy a kedves férjük más,
praktikusabb nőknél fogja keresni a csipkével diszitett,
selyemotthonkát.




Az ujságolvasó férj

Egy nő – csak nő képes az ilyesmire – azt a különös kérdést szögezi a
mellemnek, hogy mi érdekel jobban a kettő közül: Bosznia-Hercegovina
annektálása-e, vagy egy bájos, huszonhárom esztendős, karcsu asszony,
akinek az az egyetlen ambiciója, hogy én őt szépnek és kivánatosnak
találjam. Mondhatnám, hogy engem a boszniai események jobban érdekelnek
– az én koromban már azt is elhiszik az emberről, – de nem akarok
hazudni, hát bevallom, hogy dacára ezüstfehér szakállamnak és
tiszteletreméltó, patriarchai ábrázatomnak, engem százszor, ezerszer,
sőt tizezerszer jobban izgat egy édes és kacér asszony, mint a világ
összes politikai eseményei.

A probléma tehát pár szóval meg lenne oldva, ha a kérdésben nem
rejtőznék valami ravaszság – mert hogy a dolog nem olyan egyszerü,
amilyennek látszik, azt mindenki eltalálja, aki az asszonyokat ismeri. Ő
nagysága ugyanis bővebben kifejti, hogy tulajdonképpen mit akar tudni, s
igy elárulhatom, hogy nem ilyen ártatlan és akadémikus jellegü
elméletről van szó. A szelid kérdés mögött természetesen egy haszontalan
férj rejtőzik, aki délben, mikor a hivatalából hazajön, rögtön ujságot
kap a kezébe, s mohó kiváncsisággal legeli végig a politikai
eseményekről szóló cikkeket és táviratokat. Este, változatosság okáért a
hirrovatot és a törvényszéki csarnokot olvassa, s a lapot csak akkor
teszi le a kezéből, amikor a hirdetéseknek is a végükre ér. „Hát nem
égbekiáltó barbárság ez? – kérdezi tőlem a szép asszony megbotránkozva.
– Én egész nap a cselédekkel és a lakással bajlódom, s alig várom, hogy
egy órát, vagy másfél órát az urammal tölthessek. Nem szégyellem
bevallani, hogy egyenesen kacérkodom vele – a legcsábitóbb pongyolámat
veszem föl, mire hazaérkezik – de hiába minden raffinéria: ezt a
szörnyeteget jobban érdekli a politika, mint az én legbájosabb mosolyom.
Olvas, olvas és mindegyre csak olvas, – már nem csodálnám, ha olyan
tudós lenne, mint egy akadémiai rendes tag. Mondja meg kérem, mit akar
ez a szamár az ujságoktól? Biztositom róla, hogy más férfi örömkönyekkel
a szemében borulna a lábaimhoz, ha ennyire kelletném magamat előtte, –
ez a fabábu pedig közömbösen, ásitva szól hozzám elvétve egy-két szót,
hogy aztán ujra belemerüljön az unalmas és kiállhatatlan ujságjába. Nem
vagyok inklinálva semmi rosszra, de ha ez igy tart tovább, bizony isten
nem állok jót magamról.“

Észrevehették, hogy szivesen kokettálok e cikkekben az öregségemmel, s
igy könnyü volna azt mondanom, hogy a politika is van olyan fontos, mint
akármelyik szép asszony, de nem tartüffösködöm, s nem adom a kihült
szivü vulkánt, hanem becsületszavamra kijelentem, hogy az az ur
csakugyan nagy csacsi. Azt is mondhatnám, hogy nagy szamár, de én finom
ember vagyok, s tartózkodom az erősebb kifejezésektől. Mert az isten
szent szerelméért, nem ostoba-e az olyan férj, aki nagyorru Ferdinánd
kiáltványait olvassa, ahelyett, hogy a szép felesége karcsu derekát
ölelgetné? Mindennek megvan a maga ideje – és senkise találhat
kifogásolni valót abban, ha egy felnőtt férfi a közesemények iránt is
érdeklődik. Ott a kaszinó és a kávéház, ahol mindenki óraszámra
olvashatja az ujságokat (mert bizonyos, hogy ez az ur is jár kávéházba),
sőt az estéből is marad mindenkinek annyi ideje, hogy kedvére
tobzódhatik a legszenzációsabb táviratokban. De hogy egy férj, akit egy
csinos asszony vár otthon, minden szabad idejét ujságolvasással töltse,
ez már csakugyan barbárság. Sőt nemcsak barbárság, hanem a legsulyosabb
meggondolatlanság is, mert egy fiatal teremtéstől csakugyan nem lehet
azt kivánni, hogy órák hosszáig szótalan elragadtatásssal gyönyörködjék
a drága férje arcvonásában. Az asszonynak is joga van hozzá, hogy a
szórakozásokból kivegye a maga részét, s ha az ura nem méltatja arra,
hogy foglalkozzék vele, hát végre is az idegen uraknál keres majd
kárpótlást, akik egyáltalában nem csinálnak titkot belőle, hogy őt
érdekesebbnek találják, mint a Balkán-kérdést. Ma még az ostoba ura
kedvéért veszi föl azt az elragadó, csipkés pongyolát, de holnap már
megtörténhetik, hogy a titkos látogatóját fogja elkápráztatni a csábitó
selyemdress-szel. Hiszen már egy ismeretlen indus bölcs is megmondta,
hogy a világ minden asszonya erényes egy bizonyos időpontig: addig, amig
el nem szánja magát arra, hogy az erényének bucsut mondjon.

Az uraknak tehát, akik most oly türelmetlen mohósággal olvassák ő szent
apostoli királyi felségének bölcseségtől sugárzó kiáltványait, jó lesz
meggondolniok, hogy politikai jártasságukat esetleg nagyon drágán kell
megfizetniök. Mert még ő szent apostoli felsége, koronás királyunk se
segithet többé rajtuk, ha egyszer a más kedvéért fogja fölvenni ő
nagysága a csipkés pongyolát.




A férj felöltője

Kedves, nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy szeretetreméltó szavaira,
melyeket tegnap egy közös barátnőnk házában hozzám intézett, itt, a nagy
nyilvánosság szine előtt válaszoljak. Tegnap oly szerencsés voltam, hogy
kegyeddel – akinek szépségéről már annyit hallottam – végre személyesen
is megismerkedhettem s ne vegye banális bóknak, ha azt mondom, hogy amit
láttam, messze felülmulta még a barátaim lelkes ditirambuszait is.
Higyje meg, hogy csak az ilyen világot járt csavargó, mint én, tudja
igazán méltányolni azt a budapesti asszonytipust, amelynek Kegyed egyik
legragyogóbb képviselője. Napról-napra olvasunk a francia nő
bájosságáról és szelleméről, az angol leány karcsu termetéről és rózsás
arcszinéről, – de én becsületszavamra azt mondom Kegyednek, hogy
mindezek a hölgyek bizvást elbujhatnak a társaságbeli budapesti asszony
előtt. Régi szakember vagyok e téren, hát ezt én nekem habozás nélkül
elhiheti. Amikor Kegyed a csillár szivárványfényben sziporkázó
üvegprizmái alatt, ott, abban a kedves, intim szalónban előttem állott,
én, a rezignált, fehérhaju öreg, egy pillanatig ugy éreztem, mintha
mindjárt sirva kellene fakadnom az örökre eltünt fiatalságom miatt.
Istenem, hát hogyan is lehet élni, ha már reménységünk sincs meg többé
arra, hogy az ilyen édes asszonyok, mint Kegyed, valamikor szerelmesen a
nyakunkba borulnak?

Amint látja, nem azért irom ezt a levelet, hogy Kegyednek, szép
barátnőm, udvariatlanságokat mondjak, – de reflektálnom kell egy tréfás
megjegyzésére, amelyet tegnap, abban a jókedvü és csillogó sokaságban,
nem méltányolhattam eléggé. Kegyed oly szeretetreméltó volt, hogy
jóakaró elismeréssel beszélt az ujságban közzétett fecsegéseim felől s
dijmentesen nekem adományozta a világ legszebb cimét, azt, hogy: az
asszonyok lovagja. Hozzátehette volna, hogy a kopott és megrokkant
lovagja, de Kegyed sokkal kedvesebb, semhogy a koromat is éreztette
volna velem. Hiszen minden asszony született pszichologus s igy Kegyed
nagyon is jól tudja, hogy hiába kacérkodunk mi, vén csacsik a korunkkal,
alapjában véve épp oly hiuk vagyunk még nyolcvanéves korunkban is, mint
akkor, amidőn lángoló szivvel huzattuk el az ilyen szép asszonyok
ablakai alatt a legszomorubb magyar nótákat. De bocsánat, nem erről
akarok beszélni, hiszen ezeket az elemi dolgokat Kegyed épp oly jól
tudja, mint én… Ami a tollat a kezembe adja, az egy furcsa epizód, mely
akkor történt, mikor a barátnőnk selyemtapétás kis interieurjéből
eltávoztunk. Kegyed kitüntetett azzal, hogy a vénasszonyos fecsegéseimet
dicsérte, sőt odáig ment a jóságában, hogy az öreg embert a lovagjául
fogadta s megengedte, hogy a tea után hazakisérjem. Együtt jöttünk végig
a Mária Valéria-utcán és a Fürdő-utcán s a József-tér sarkán egy
sajátszerü urral találkoztunk, aki Kegyednek udvariasan kezet csókolt.
Az idegent, aki kopott felöltőt, gyanusan foltos fekete kalapot s
züllött nyakkendőt viselt, Kegyed igy mutatta be nekem:

– Az uram.

Kezet ráztunk, kölcsönösen örültünk a szerencsének s ekkor – hiszen
Kegyed olyan pszichológus, aki kényelmesen olvas a magamfajta egyszerü
ember lelkében – egyszerre csak nevetve igy szólott hozzám:

– Igen, ez az uram, aki megveti a világi hiuságokat… Ő csak akkor érzi
jól magát, ha a rézkapcsos főkönyvei fölött gubbaszthat, – s még álmában
se jut eszébe azzal törődni, hogy a felesége közben a legveszedelmesebb
udvarlókkal flirtöl…

Ezt mondta s mind a hárman nevettünk: Kegyed szivből és kissé kacéran,
én némiképp zavart arccal, a kedves ura pedig azzal az ismert
savanyusággal, mely a férjeket háromezer év óta jellemzi. Ezután
beszéltünk még egy-két közömbös és felületes szót, együtt mentünk
hármasban a Nagykorona-utcáig s ott elváltunk egymástól, azzal az
igérettel, hogy én legközelebb a Kegyetek házában is tisztelkedni fogok…

Édes, nagyságos asszonyom, engedje meg nekem, hogy a megigért tisztelgés
helyett, ime, egy levéllel állitsak be Kegyedhez, egy levéllel, mely
talán nem lesz oly udvarias, mint amilyet tőlem teljes joggal
elvárhatna…

A megjegyzésre, melyet tegnap a József-tér sarkán tett, itt az
iróasztalomnál akarok válaszolni Kegyednek. Még pedig röviden, de
határozottan, csak annyit, hogy: én a szegény ura iránt, aki oly
szenvedélylyel gubbaszt a rézkapcsos főkönyvei fölött, mélységes
részvétet éreztem…

Nézze, édes, nagyságos asszonyom, mondok Kegyednek valamit: én gyülölöm
azokat a bájos és elegáns teremtéseket, akiknek a férjei kopott felöltőt
és gyanusan foltos fekete kalapokat viselnek. Még pedig azért gyülölöm
őket, mert szent meggyőződésem, hogy ezek nemcsak hiu és kacér
teremtések – ehhez végre is joguk van, – hanem rossz, szivtelen és
vérszomjas kis fenevadak is. Az asszony, aki maga két-háromszáz forintos
toilettekben jár, mig az ura züllött nyakkendővel botorkál mellette az
utca aszaltján, körülbelül azt a rettenetes hatást teszi rám, mint a
ragadozó, amely a gyöngébb állat vérét kegyetlenül és mohó élvezettel
szivja mindaddig, amig az a szerencsétlen el nem pusztul…

Valamikor azt irtam egy szép asszony emlékkönyvébe: mutasd meg nekem az
uradat és én megmondom, hogy ki vagy! Most oda bővitem ki az axiómámat,
hogy az az asszony, akinek az ura kopott, de az udvarlója elegáns, az én
szememben akkor is bukott nő, ha sohase is tudná rászánni magát arra,
hogy szerelmi légyottokra siessen…

Az a felöltő, amit a Kegyed férje tegnap viselt, testvérek közt is alig
érne meg öt forintot. De ez még nem lenne olyan nagy baj, mint hogy a
felöltő öt gombja közül kettő – a középső kettő – hiányzott. Ezzel
szemben Kegyed, édes, nagyságos asszonyom, szép és elegáns volt, mint
egy francia marquisné s azt hiszem, nem tévedek, mikor azt gondolom,
hogy a kalapja – fenomenálisan szép kalap volt – legalább is belekerült
annyiba, mint egy sárberényi földszintes ház.

Lássa, ez az oka annak, hogy én ezt a hosszu és kellemetlen levelet
megirtam.

Én a Kegyetek uri házába, bár tegnap este határozottan megigértem,
sohase fogok elmenni. Még pedig nem megyek el azért, mert ez a látogatás
nem szerezne örömet nekem. Irtózom a vérszopóktól, még akkor is irtózom,
ha ilyen bájosak és szeretetreméltóak, mint Kegyed, világszép nagyságos
asszonyom…




A régi kedves

A fiatal, mézeshetes menyecske, aki kerek tiz nappal ezelőtt távozott el
az anyakönyves szine elől, két nagyon édes és nagyon forró csók között
hizelkedve odaborul az ura nyakába s asszonyos kiváncsisággal igy szól
hozzá:

– Drágám, ha csak egy picurkát is szeretsz, hát elmondod nekem, hogy
kikkel volt viszonyod, mielőtt engem feleségül vettél!…

A férj erre nyugodtan ezt válaszolja:

– Édes kis csacsim, én nemcsak egy picurkát szeretlek, hanem ugy
szeretlek, hogy már a fodrászsegéd is leolvassa a nagy szerelmemet az
arcomról, mikor reggelenként a bajuszomat felköti. De a kérésedet még se
teljesithetem, egyrészt azért, mert nekem senkivel se volt viszonyom,
mielőtt megházasodtam, másodszor, mert ha lettek is volna viszonyaim,
ezt nem illetnék bevallani a tiznapos feleségem előtt…

A fiatal asszony erre még szorosabban átöleli az ura nyakát s miközben
az ajkacskája, mint egy megbántott bébének, félig-meddig már sirásra
áll, szepegve ezt mondja:

– Ha igazán szeretnél, nem lennél ilyen gonosz és bizalmatlan hozzám…
Miért ne vallhatnád be, hogy kiket csókoltál meg az esküvőd előtt?…
Hiszen csak nem vagyok olyan ostoba, hogy azokra legyek féltékeny,
akiket előttem szerettél… Most tudom, hogy csak engem szeretsz, – azok a
többiek hát ugy sem számitanak komolyan… De ha mindent elmondanál, azzal
bebizonyitanád, hogy az egész világon én vagyok neked a legkedvesebb…

Az uj férj tréfával, komoly beszéddel, majd sértődéssel akarja elütni a
furcsa kivánságot, de végre is, ki az a vasember, aki egy tiznapos
menyecskétől meg tudna tagadni valamit? Másnap, harmadnap, vagy
negyednap – reggel, este, vagy éjszaka-e, az mellékes – a férj magához
szoritja az izgatottságában kipirult asszonykát, aztán vállatvonva, nagy
sóhajtások közepette, igy szól hozzá:

– Hát isten neki, kövessünk el megint valami ostobaságot…

És ekkor őszintén – olyan őszinteséggel, amilyenre csak egy naiv és
szerelmes férj képes – mindent meggyón a ragyogó szemmel figyelő
menyecskének: a csinos szobalányokat, a jókedvü kis szinésznőket, az
orfeumok könnyüvérü pillangóit, s a szép, kokett polgári asszonyokat,
akik garçonkorának egyedülvalóságában megvigasztalták… Valamennyit
felsorolja, egész a legutolsóig, akinek közvetetlen az eljegyzése előtt
nyomta a végső csókot a sima, hófehér vállára…

– De most már elég a bolondságokból, – mondja röstelkedve, mikor az
asszony még ujabb, kiváncsi kérdésekkel akarja ostromolni…

A dolog ezzel rendben van, a mézeshetek tovább folynak, a kis házastárs
mindjobban tökéletesedik, a férj gyöngéd, az asszony szerelmes s egyszer
– a turbékolások rózsaszinü korszaka még javában tart – elérkezik a
szomoru időpont, mikor a társadalomnak is meg kell adni a magáét…
Vagyis: meg kell kezdeni az etikettszerü látogatásokat, mert a kis
városban az ilyesmit sokkal szigorubban veszik, mint itt Budapesten… A
menyecske tehát előkésziti a legszebb selyemruháját, a férj kivasaltatja
a redingot-ját, s egy este, nagyot sóhajtva, összeállitják ama családok
névsorát, akiknél az ilyen fészekrakóknak jelentkezniök kell… És akkor
váratlan dolog történik: az egyik névnél a fiatal asszony hirtelen
megrázza a szőkefürtös fejecskéjét, s röviden, de határozottan ezt
mondja:

– Oda, édes fiacskám, én nem megyek.

– Miért nem? – kérdezi megdöbbenve a férj.

– Azért, mert az a hölgy legénykorodban a szeretőd volt. Magad vallottad
be, hogy csak közvetetlen az eljegyzésünk előtt szünt meg köztetek a
szerelmi viszony. Azt hiszem, hogy nem kivánhatod hát tőlem, hogy ezzel
a nővel szemben kedves és udvarias legyek…

– De, drágám, hiszen magad mondtad, hogy nem vagy féltékeny a multamra…
Gondold meg, hogy az ilyen kisvárosban a legnagyobb mértékben gyanus
lenne, ha egy uriasszonyt negligálnánk… Még a férjnek is jogosan
feltünnék ez az illetlenség… És ezenfelül: a család előkelő és
befolyásos, s egyszerüen tönkretenném az exisztenciámat, ha ilyen
neveletlenül viselkedném… Ne légy hát csacsi, kis fiam, hanem szánd el
magad szépen erre a tizperces látogatásra…

A menyecske ismét megrázza a fejét s konokul ezt válaszolja:

– Akármi történik is, de ahhoz a nőhöz én nem megyek… Még ha elválsz
tőlem, akkor se megyek… Elájulnék izgatottságomban, ha ott ülnék
szemtől-szemben egy olyan asszonynyal, akiről tudom, hogy épp ugy
csókolt, mint én…

A férj még egyszer kapacitálni akarja a bolond kis teremtést, de hiába
minden: az asszony kijelenti, hogy ott semmi szin alatt se vizitel… És
most ugy áll a dolog, hogy botrány, még pedig csinos botrány készül
abban a pletykázó kisvárosban…

„Bölcs kádi, – irja most a férj, aki ugyancsak kinos helyzetbe jutott –
engedd meg, hogy mi, két bolondok, ezennel odajáruljunk a szőnyeged elé,
melyen pipázva, filozófus nyugalommal osztogatod az igazságot, s
alázatos szivvel arra kérjünk: mondd meg, hogy melyikünk cselekszik
helyesen? Én-e, aki mindenáron el akarom vinni a feleségemet az egykori
kedvesem házába, avagy a feleségem-e, aki hallani se akar affelől, hogy
azzal a hölgygyel, akárcsak tiz percre is, összetalálkozzék.“

Gyermekeim, a kérdés nem nagyon könnyü, s bizony, egy-kétszer végig kell
simitanom hófehér szakállamat, hogy a kellő megoldással szolgálhassak
nektek, de azért mégis megpróbálom, hogy itéletet tegyek köztetek.
Járuljatok csak ide szépen a szőnyegem elé, s hallgassátok meg lehajtott
fővel a következőket:

– Te, édes fiam, oktalanul és meggondolás nélkül cselekedtél, mikor
annak a hizelkedő kis cicának a duruzsolására a legbelsőbb titkaidat is
elárultad. Akárhogy is szereted a feleségedet, meg kellett volna
fontolnod, hogy az asszony akkor se hall szivesen a vetélytársairól,
mikor azok már visszavonhatatlanul és végérvényesen bevándoroltak a mult
idők ködébe… És meg kellett volna fontolnod azt is, hogy nem a nagy
metropolisok háztengerében élsz, hanem egy kicsike városban, ahol
mindenki mindenkinek a szomszédja… Nem tudhattad-e előre, hogy ez a
találkozás kikerülhetetlen?… Gyönge és együgyü voltál, édes fiam, s
bizony alaposan rászolgáltál, hogy a sors egy kicsit megcibáljon a
könnyelmüségedért…

– Neked, édes lányom, feltétlenül igazad van, amikor attól a kellemetlen
látogatástól huzódozol… Igazad van és mégse cselekszel helyesen, amikor
az igazadból tőkét kovácsolsz… Ha ezt tennéd, csaló és szédelgő lennél,
mert akkor, azon a nevezetes éjszakán, ugyancsak tiltakoztál az ellen,
hogy a multakra féltékeny vagy. Hiszen ugyis tudom, hogy nem
meggyőződésből okozol nehézséget az uradnak, aki őszinteségében ugy
vallott, mint a parancsolat. Ha tudod, hogy csak téged szeret, miért
félsz attól a találkozástól? A mult miatt?… Hát mutasd meg nekem azt a
férfiut a föld kerekségén, aki ilyen vagy még zajosabb mult nélkül lép
az anyakönyves hivatalába! Édes lányom, az öreg kádi azt parancsolja
neked, hogy habozás nélkül vedd magadra azt a hires selyemruhát, s meg
se állj addig az emeletes házig, ahol egy szegény, irigykedő asszony
várakozik rád… És beszélj vele tiz percig az irodalomról és a
müvészetekről, hozd szóba a cselédkérdés mizériáit, ha az idődből
tellik, vegyed bonckés alá az uj, tavaszi kalapdivatot is, – aztán térj
vissza az uraddal a magad édes kis fészkébe, s öleld magadhoz igaz
szeretettel azt a nagy darab legényt, aki bizonyára nem rosszabb, mint
az édesapád volt, s mint amilyen – süsd csak le a szemedet! – a te fiad
lesz, akivel a gólya már bizonyosan készülődik hozzád…

És most, gyermekeim, menjetek a jó isten hirével és hagyjátok, hogy a
pipámat tovább szivjam…




A szédelgő

A történet annyira mindennapi, hogy nem is lenne érdemes foglalkozni
vele, de a pointe, mely egyáltalában nem mondható banálisnak, elég
érdekes és jellemző ahoz, hogy ezt az egész, kortörténelmi esetet szóvá
tegyük. A történetnek két szereplője van: a férj és a feleség. A férj az
ismert teherhordó állatok közül való, akik szivesen törik magukat
reggeltől estig a legnehezebb munkában, csakhogy ő nagysága finom
toilettekben járhasson, elegáns fürdőkben tölthesse a nyarat, s a
szinházban, a hangversenyteremben a prédikátumos hölgyek szomszédságában
ülhessen. Ő maga gyürött kabátban, rojtos kézelőben jelenik meg a
nyilvánosság szine előtt, rossz ötös szivarokat szi, s mig kedves neje a
hüs hullámokban kacér uszó-öltözetekkel ragadja el az udvarlóit, ő
kilógó nyelvvel, verejtékes homlokkal lohol a pesti aszfalton, silány
korcsmákban ebédel, s legfölebb szombaton este rándul le a fürdőbe, hogy
a családi tüzhely képzelt melegét élvezhesse. Ilyenkor ugy fest ő
nagysága mellett, mint egy polgári ruhába öltözött hordár, s ezt az
elegáns asszony meglehetősen érezteti is vele. De hogy is ne! Hiszen ő,
a „jó családból való“ fiatal leány valóságos martiriumot követett el,
amikor ehez a Schlemihl Péterhez feleségül ment. Hogy ez a Schlemihl
Péter fárad, dolgozik, liheg érette, hogy időnap előtt megöregszik, hogy
az életből a munkán kivül nincs egyéb élvezete, – ugyan, hát van olyan
ostoba ember, aki ezt is érdemnek kvalifikálja? Köszönje meg az a
komikus figura, hogy az ilyen szép, ünnepelt, elegáns asszony a nevét
viseli, s hogy néha – amikor különös jó kedvében van – még azt is
kegyesen eltüri tőle, hogy az éjszaka leple alatt magához szoritsa.
Vajjon ez is nem százszor, sőt ezerszer több annál, mint amit ez az
igavonó barom megérdemel?

Azt hiszem, senki sincs Önök között, t. olvasók, aki őnagyságát, s
kedves férjét közvetlen tapasztalásból ne ismerné, hiszen az ilyen
házasság éppenséggel nem tartozik a ritkák közé. Az alakok itt
meglehetősen banálisak – Budapesten, ha a kezünket kinyujtjuk,
okvetetlen megfogunk egy efajta férjet, – de az én történetem mégse
tartozik a mindennapiak közé, mert a vége nagyon eltér a rendes,
megszokott sablontól. A férj ugyanis, akiről szó van, nem olyan
szerencsés, mint a kollegái. Annyiból nem, hogy a munkája kevesebbet
kamatozik, mint amennyire szüksége van. Hiába gyötrődött, hiába
lihegett, mióta az eszét tudja, az üzletek mindennap rosszabbul mentek,
egyre több szédelgő akadt, aki furfangosan rászedte, szóval: elérkezett
egyszer az a pillanat, amikor sehonnét se lehetett többé megszerezni azt
a pénzt, amire ő nagyságának szüksége volt. És ekkor – mit tehetett
volna mást? – a szerencsétlen ember rálépett arra az ösvényre, mely
egyenesen Kisfaludy fogházigazgató ur karjaiba vezet: sikkasztani kezdte
az alkalmazottjai kaucióit, sőt uj és uj alkalmazottakat szerződtetett,
csakhogy minél több kauciót sikkaszthasson. Ez a manőver csak akkor
szünt meg, amikor a rendőrségtől egy detektiv jelentkezett az irodában,
s a főnök urat egylovas bérkocsin beszállitotta az ugynevezett
központba. Ez a központ nem teketóriázott sokat, hanem nehány furfangos
keresztkérdés után egyszerüen letartóztatta a boldogtalan teherhordót,
abban a pillanatban, amikor a nagyságos asszony éppen teljes gőzzel
Siófokra készülődött, hogy barátnőit az uj tailettejeivel megpukkaszsza.
A váratlan epizód után azonban egyelőre lemondott az utról, e helyett
elájult és sirógörcsöt kapott, majd – mikor fellocsolták – telefonált az
ügyvédjének, hogy adja be sürgősen a válópert.

– De hiszen tisztára csak ő miatta sikkasztottam! – kiáltott fel a
boldogtalan férj, mikor cellájában a szomoru hirt közölték vele.

Ő nagysága azonban, mikor e nyilatkozat felől értesült, haragosan vonta
össze gyönyörü szemöldökét.

– Akármiért sikkasztott, – mondta nemes megbotránkozással, – azt senkise
kivánhatja tőlem, hogy egy megbélyegzett emberrel, egy börtönviselt
szédelgővel, együtt éljek. Engem leánykoromban ugy neveltek, hogy soha
semmit se kellett nélkülöznöm abból, amiben csak valamikor örömem telt.
Nem azért mentem férjhez, hogy rossz ruhákban járjak, s hogy a lemondás
erényében gyakoroljam magamat. Az uramtól jogosan megvárhattam, hogy
minden jóval elhalmozzon, – hogy honnan vette a pénzt, ez kizárólag csak
ő reá tartozott. Azt se bántam volna, hogy sikkaszt, ha a büne a világ
előtt ki nem tudódik. De igy vége köztünk a barátságnak, mert egy
gazemberrel nem lakhatom egy födél alatt. Sajnálom, de én nem születtem
arra, hogy mártir legyek…

Aki ezt az esetet beküldte nekem, arra kér: mondjak kemény itéletet az
asszony felett, aki ilyen galádul cserbenhagyja azt az ostoba és magáról
megfeledkezett boldogtalant. Nem teszem, mert ellenkeznék a
meggyőződésemmel: annak a bestiának tökéletesen igaza van. Sajnálnunk
talán lehet azt a szegény félbolondot, de együtt nem érezhetünk vele: a
férfi, aki becstelenné lesz, csakhogy a felesége drága toilettekben
járhasson, valóban rászorult arra a büntetésre, hogy éppen az hagyja
legelőször a faképnél, akinek kedvéért a becsületét feláldozta. Ez a
legtisztább nemezis, melyről az antik bölcsek beszélnek. Az az asszony,
aki alávaló költekezésével az ura életét és tisztességét tönkre tenni
akarja, bizonyára megérdemli, hogy épp ugy kikergessék a házból, mint
azt a másikat, aki a hitvesi becsületéről megfeledkezett. Az a férj,
akinek nincs meg ehez az ereje, föltétlenül érdemes a részvétünkre, de
nem érdemes arra, hogy a sors attól a nagy és borzalmas fájdalomtól
megkimélje, melynek az a szegény sikkasztó áldozatul esett.




Kirándulás a vánkos alá

Tisztelt uram, aki oly kegyes, hogy a soraimat végigolvassa, nem tudom,
vajjon kegyed ama boldogok közé tartozik-e, akik házasságkötés céljából
valaha az anyakönyvvezető előtt megfordultak, de ha van egy női lény a
földön, aki a kegyed gyönyörü hangzásu nevét viseli, hát akkor
bizonyosan jól ismeri a mindennapi élet következő epizódját:

Kegyed fölkel, kicsinositja magát, s reggel kilenc óra tájban elballag a
hivatalába. A villanyoson, ahol az átszállójegyet megváltja, előveszi a
pénzestárcáját, hogy az aprópénz közül egy huszfillérest kihalászszon.
De mielőtt a pénzt kivenné, tünődve néz maga elé a levegőbe, s igy szól,
miközben a homlokán kidagadnak az erek:

– Bizonyosan tudom, hogy tegnap este legalább is husz korona aprópénzem
volt, mert az alsósban csinos összeget nyertem s a partnereim mindketten
aprópénzzel fizettek. Azóta nem adtam ki többet egy koronánál, s lám,
most mégis négy koronám és harmincnyolc fillérem van mindössze. Hova
tünt tehát tegnap este óta tizennégy korona? A pénzestárca egész éjjel a
vánkosom alatt volt, a cselédnek tehát nem volt alkalma, hogy
megdézsmálja. De különben is bizonyos vagyok róla, hogy Teréz, aki három
év óta nálunk szolgál, nem nyul semmi körülmények között idegen pénzhez.

E monológ után átveszi a kalauztól az átszállójegyet, s ekkép folytatja
az érdekes magánbeszélgetést:

– Imádott nőm őnagysága lopott el megint tizennégy koronát a
pénztárcámból…

Ha kegyed ama boldog emberek közé tartozik, akik egy drága nőt a
magukénak mondhatnak, akkor épp oly jól tudja, mint én, hogy ez a
monológ mindennap százszor és százszor megismétlődik Budapesten és az
ország többi részein, a villamoson, a tovarobogó konflis ölében, vagy a
gyalogjáró aszfaltján. Az édes kis teremtések, akik a férjük
pénztárcáját kora hajnalban megdézsmálják, tekintélyes számban élnek
szeretett hazánk virányain, mert az asszonyi felfogás egyáltalában nem
egyezik meg a büntetőtörvénykönyv paragrafusával, mely tudvalevőleg
ridegen lopásnak minősiti azt a tényt, ha valaki tudtunkon kivül a
pénzünket eltulajdonitja. A szende nő, akit dobogó szivvel vezettünk
valaha az oltár elé, többnyire annak a nézetnek hódol, hogy a férj
pénzéhez a feleségnek is joga van, s igy akkor, amidőn vidám horkolásunk
órái alatt kifosztogat bennünket, abszolute nem müvel helytelen dolgot.
„A csicserlit (igy nevezik a polgári háztartásokban az aprópénzt) a jó
istenke arra teremtette, hogy a hüséges feleség ellopja“, – mondják
szeretett élettársaink, akik egyébként attól se riadnának vissza nagyon,
hogy az osztrák-magyar bank velinpapirosra nyomott utalványait is
kiszedegessék hófehér párnácskáink alól.

A vánkosok alatt kalózkodó hölgyek problemáját abból az alkalomból
teszem itt fejtegetés tárgyává, hogy egy naiv asszony kérdést intéz
hozzám affelől: vajjon csakugyan bünt követ-e el a feleség, ha az ura
pénzestárcáját ilyenmódon kiüriti? Mielőtt a választ megadnám,
mindenesetre kalapot emelek e romlatlan virágszál előtt, aki e közkeletü
cselekedet elkövetése előtt az én szankciómat kéri, holott sokkal
egyszerübb lenne, ha utólagos jóváhagyásom reményében tenne
kirándulásokat a szeretett férje vánkosa alá. De mivel kérdez, hát
szivesen válaszolok: én bizonyos fentartással az asszonyok pártjára
állok s kijelentem, hogy az aprópénzes tárca kifosztogatását nem
minősitem fegyházra méltó büntettnek. Tudom, hogy ezzel a nézetemmel az
összes férjeket magam ellen bőszitem, de én az igazságért szivesen
megköveztetem magamat, s az igazság ebben az esetben az: hogy a férj
vagyona egyuttal a feleségé is s igy áldottlelkü hitvesünk csupán a maga
tőkéjét fogyasztja, amikor szendergésünk édes pillanataiban kirabol
bennünket. De – amint mondtam – csak bizonyos fentartással teszem ezt a
kijelentést, s ez a fentartás abból áll, hogy csupán a takarékos és
szolid feleségeknek adom meg a jogot a haramia-iparhoz, ellenben
könyörtelen vagyok azokkal az asszonyokkal szemben, akik az ekként
elharácsolt aprópénzt haszontalan fényüzésre forditják. Aki az ilyen
pénzből a kis gyerekeit ruházza, a maga toilette-számláját fedezi, a
háztartás horribilis kiadásait pótolja, azt előre is fölmentem a lopás
vádja alól. Az ilyen asszony nem lop, hanem csupán a budgetjét emeli
föl, a mi hallgatag jóváhagyásunkkal.

Tessék tehát csak bátran odanyulni az alá a vánkos alá. A jóravaló férj
– biztositom önöket róla – nem fog megharagudni az ilyen kedves és
ártatlan tréfáért. Ellenkezőleg: örülni fog, hogy a feleségének
akaratlanul is örömet szerezhet.

_Nb._ megjegyzem, hogy én nem a vánkosom alá teszem a pénzestárcámat,
hanem gondosan elzárom a Wertheim-szekrénybe.




Más

Minthogy sokkal becsületesebb vagyok, semhogy titokban az elégedetlen
férjekkel összejátszszam, ezennel ridegen leleplezem azt az urat, aki
ma, nagy diszkréció kikötése mellett, arra kér, hogy mossam meg ebben a
rovatban a felesége fejét, mert őnagysága meg nem érdemelt jóakarattal
viseltetik az én öreges fecsegéseim iránt, s igy bizonyára sokkal jobban
imponál neki az, amit én leirok, mint az, amit az ura a polemizálás
hevében mondani szokott. A ravasz ember arra biztat, hogy a világért se
szolgáltassam őt ki a feleségének, vagyis: ne áruljam el, hogy az ő
levelére válaszolok, hanem csak ugy, általánosságban beszéljek arról a
problémáról, amit ő négyszemközt közöl velem. Amint Önök látják, én nem
vagyok kapható az ilyen csalafintataságokra, s ezennel nyiltan
kijelentem, hogy direkte ennek az urnak a levele szolgáltatja nekem az
alkalmat ahhoz, hogy a dolog felől a véleményemet elmondjam. Remélem, ez
a nyiltságom a legnagyobb mértékben lekötelezi őnagyságát, az én
ismeretlen tisztelőmet, annyira lekötelezi, hogy most már nem fogja
rossz néven venni tőlem, ha magában a lényegben nem adok neki igazat.
Hiszen az asszonyoknál a forma mindig hasonlithatatlanul fontosabb a
lényegnél…

Maga a kérdés, melyről nyilatkoznom kell, abból áll: mi a véleményem
azokról a feleségekről, akik a házasélet akut vitái közben sürüen és
előszeretettel használják az efféle kijelentéseket:

– Más férjnek a szeme sülne ki, ha igy beszélne!

– Más férj tejbe-vajba füröszti a feleségét, mig én ott is sirok, ahol
senki se látja!

– Más férj akkor a legboldogabb, ha észreveszi, hogy a felesége
mindenkinek tetszik.

– Más asszony már rég kikaparta volna a szemedet!

– Más asszonynak mindig puccon jár az esze, mig én olyan kalapokban
járok, hogy a hátam mögött minden ismerősöm kinevet.

– Más asszony majd tudná, hogy mit csináljon, ha ilyen banditához került
volna!

Szóval: azokról az asszonyokról kell nyilatkoznom, akik minden polémiát
akképp intéznek el, hogy mást képzelnek a maguk vagy a férjük helyébe s
az ugynevezett összehasonlitó iskola révén jutnak el arra az eredményre,
hogy az uruk tizenhárompróbás csirkefogó, ők pedig sajnálatraméltó
mártirok.

Lojalitásommal, melynek föntebb oly nemeslelküen a tanujelét adtam, azt
hiszem, jogot váltottam ahhoz, hogy őszintén felelhessek a kérdésre.
Tehát udvariaskodás nélkül kijelenthetem, hogy őnagysága módszerét nem
találom se őszintének, se igazságosnak. Mert én nemcsak abban nem
hiszek, hogy más férj, vagy más feleség olyan lenne, amilyennek az
elégedetlen asszonyok elkeseredett felkiáltásaiban szerepel, hanem még
abban se, hogy maguk az elégedetlen asszonyok komolyan hinnék azt, amit
mondanak. Sajnos, mindnyájan tudjuk, hogy más férj se angyal, sőt:
valamennyi épp ugy kártyázik, épp ugy füllent, épp ugy félreudvarol,
mint az, akivel szemben oly lesujtó hangon kijátszszák őket. Aminthogy
az se titok előttünk, hogy más asszonyok se kaparják ki mirnix-dirnix a
férjük szemét, s hogy a folytonos puccon csak azoknak jár az eszük, akik
léhák, felületesek és haszontalanok. Az ilyen példálózás csak üres
beszéd, mert valamint nincs kétség abban, hogy udvariasabb férfiak is
vannak a világon, mint őnagysága férje, ugy az is egészen bizonyos, hogy
nála sokkal rosszabbak, durvábbak és szivtelenebbek is ezrével
megfordultak már az anyakönyvvezető előtt. Sőt egy kis jóakarattal
minden asszony konstatálhatja, hogy a barátnői közül talán nem is ő járt
a legrosszabbul, aminthogy higgadt perceiben még a legméltánytalanabb
férj is beismeri a lelke mélyén, hogy őnagyságánál sokkalta léhább
teremtések is sürüen bitorolják az asszonyi méltóságot.

A másra való hivatkozásnak, amit az asszonyok oly előszeretettel
gyakorolnak, különben nem is az a célja, hogy az igazság konstatáltassék
vele, hanem az, hogy a férjek ideggörcsöket kapjanak, s távol legyen
tőlem olyasmit állitani, hogy ez a cél talán nem méltó tárgya egy finom,
női lélek ambiciójának. Utóvégre: ha már az ember nem csináltathat
minden szezonban három-négy uj toilettet, legalább azzal szórakozik,
hogy drága hitestársát minél sürübben megpukkaszsza. Ez legalább vidám
és olcsó mulatság.




„Maga“ vagy „te“?

Kedves kis barátnőm, aki sulyos lelki tépelődései közben most hozzám
fordul azzal a kéréssel, hogy gyötrő gondjaitól megszabaditsam, a Kegyed
levele élénken eszembe juttatja azt a pedagógust, aki a felsőbb
leányiskolák számára a Shakspere szinmüveit átdolgozta. Ez a derék ember
nagyon komolyan vette a feladatát, s például Romeót és Juliát olyan
illedelmes tónusban beszéltette egymással, hogy munkáját még a
leggondosabb mama is teljes megnyugvással adhatta a serdülő kis leánya
kezébe. Romeó az erkély alatt a Julia hogyléte felől tudakozódott,
megkérdezte tőle, hogy végzett-e már a tisztogatással, Julia pedig
gyöngéden igy szólott:

– Kérem, türje föl a gallérját, mert ebben a hidegben meghülhet és
náthát kaphat…

Mi, akik nem foglalkozunk pedagógiával, talán furcsának találjuk a
kitünő tanerő ujitását, de illedelem szempontjából – hiába tagadnók – a
tisztes férfiu föltétlenül különb, mint a hatalmas britt oroszlán. És
bár sokan vannak, akik az érzelmek viharai közepette meglehetős kis
szerepet juttatnak az etikett kérdéseinek, bizonyos, hogy a körültekintő
ember mindig tekintettel van azokra a §-okra is, melyeket az illemkodex
fejezetei előirnak…

Kegyed, szegény kis barátnőm, most különös zavarban van: pár hónapja
férjhez ment egy szeretetreméltó uri emberhez, még pedig egy egész
idegen városba, ahol az urán kivül mindeddig senkit se ismert.
Természetesen sorra vizitelte a kisváros minden valamirevaló családját,
s ugyancsak megijedt, a mikor azt a tapasztalatot tette, hogy a
házaspárok, akiknél megfordult, kivétel nélkül magázzák egymást… Abban a
városban egyenesen parasztságnak minősitik, ha egy férj és egy feleség
palam et publice tegeződnek… Kegyed (nekem négyszemközt be meri vallani)
már menyasszony korában is te-nek szólitotta a vőlegényét, s most szinte
képtelennek érzi magát arra, hogy ilyen idegen és szertartásos stilusban
beszéljen vele… De mit tegyen, ha nem akarja, hogy kipletykázzák?
Affektálja-e a magázást, mint a többiek, vagy ne törődjék senkivel és
semmivel, hanem megmaradjon tovább is a _te_ szócska mellett?… Az ügy
oly kényes és sürgető, hogy immár egy pillanatig se várhat tovább s
azért engem, a huszadik század vén magán-Kniggéjét kér meg arra, hogy a
borzadalmas kétségéből kimentsem…

Kedves asszonyom, amikor az imént arra a derék pedagógusra hivatkoztam,
aki az öreg Shaksperet a zsur-illem szempontjából átdolgozta, már
körülbelül meg is feleltem a kérdésére. Azok a házaspárok, akik az
arisztokratikus magázást kultiválják, szintén azt az önkénytelen humort
müvelik, mint ama jónevelésü tanférfiu… Mert ha a megfejelt Romeó, aki
Juliát Kegyednek szólitja, furcsa és nevetséges figura, legalább is
ugyanilyen nevetséges az a férj és feleség, aki az illemkodex kodifikált
paragrafusai szerint beszélget egymással. Már tudniillik a logika
szempontjából, – mert hiszen a divat, amint tudjuk, egyáltalában nincs
összefüggésben a logikával. A divat nagyobb ur, mint a logika, nemcsak a
francia szinmüvekben, ahol a férj asszonyom-nak szólitja a feleségét,
hanem a polgári életben is, ahol – ha már automobilt nem tarthat az
ember – legalább az előkelő magázással ringatja bele magát az előkelőség
illuziójába. A mágnások kivétel nélkül magázzák a feleségüket, – miért
ne magázzuk hát őket mi is, amikor ez az arisztokratáskodás egyetlen
fillérünkbe se kerül? A divat tehát készséggel elfogadta ezt az uzust,
de a szegény logika sirva vonul meg a sarokban ennek a sok nevetséges,
affektáló komédiásnak a láttára. Mert mondja meg nekem, édes, naiv kis
szivem, mi a logika abban, hogy otthon, a négy fal között, a maga
uracskája olyan jeleneteket rögtönöz minden este, hogy az
olvasókönyvbeli Illem riadtan menekül a kulcslyukon át (ha ott maradna,
bizonyosan megpukkadna mérgében) s másutt, idegen társaságban, Kegyed
is, az ura is földig hajolnak a kifestett arcu vén dáma előtt, akit
hazulról, mikor egyedül maradnak a puha fészkükben, kacagva kergetnek el
minden nap? Nem éreznék-e, hogy természetellenes dolgot cselekesznek,
amikor Kegyetek, a két bolondos, szilaj, szerelmes jópajtás, egyszerre
ilyen idegen hangon beszélnének egymással? Nem, akármit is pletykáznak
azok a hegyesorru kávénénikék, maguk csak maradjanak meg ezután is a
tegeződésnél, s higyjék meg nekem, hogy nem az az igazi Illem, amit az
ünnepélyes, vén szamarak annak mondanak…




Civakodó házastársak

Két ember összevész és nagyon szeretne kibékülni egymással, de mindegyik
sokkal büszkébb, semhogy a kibékülést kezdeményezné. Ugyebár, ez igen
könnyen megoldható probléma? Amelyik okosabb – és kétségtelen, hogy
mindakettő okosabb – az egyszerüen odalép a másikhoz és igy szól hozzá:

– Vigyen el az ördög, ne bolondozz, hanem nyujtsd ide a kezedet, vén
kutya!

Ez volna a leghelyesebb megoldás, ha nem volna egy sulyos bökkenője a
dolognak: a két haragos fél ugyanis nem két jó barát, hanem – egy ur és
egy hölgy, vagyis röviden szólva, egy házaspár. Igy már sokkal bajosabb
a helyzet. Mert két jóbarát közt még csak elképzelhető az ilyen egyszerü
kibékülési jelenet, de egy házaspár közt – soha! Azok közül egyik se lép
oda a másikhoz ilyen rövid uton, mert mindegyik meg van győződve róla,
hogy véres igazságtalanság esett rajta. Hiszen ha nem ezt gondolná, ugy
az összeszólalkozásnak bizonyára nem lett volna harag a vége. „Csak nem
alázkodhatom meg akkor, amikor igazam van!“ – mondja magában a férj is,
a feleség is. És igy történik, hogy néha napokig, sőt hetekig
lehorgasztott orral ül az asztalnál két ember, aki tulajdonképpen ugy
szereti egymást, mint a galamb a tiszta buzát, sőt néha szótalan
haraggal át is öleli egymást – persze csak a diszkrét sötétség leple
alatt – hogy aztán, mikor az öreg nap ismét elárasztja sugaraival a
világot, ott folytassa a haragot, hol tegnap este abbahagyta.

– Mi itt a teendő? – kérdezi tőlem levelében az egyik fél, aki nagyon
lelkemre köti, hogy óvatosan kezeljem az ügyet, mert a férje még rá
talál jönni, hogy ő fordult tanácsért a vén világcsavargóhoz, s oktalan
elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő az, aki a kibékülést forszirozni
akarja.

Édes gyermekem, én koros, tehát udvarias ember vagyok, s igy föltétlenül
meg vagyok győződve róla, hogy Kegyed egy szelid és ártatlan bárány, az
ura pedig egy rabiátus fenevad. Efelől egészen bizonyos vagyok és mégis
azt mondom: Kegyed épp oly hibás a dolgok idáig való fejlődésében, mint
az a brutális és kiméletlen fráter… Egy öreg, immár fogatlan diplomata
tanitott meg engem egy igen nagy bölcseségre, valahol egy kairói hotel
terraszán, februárban, mikor a fekete kávénkat szürcsöltük s mindenféle
haszontalanságokról beszélgettünk… Arról volt szó, hogy néha a
legszerelmesebb házaspárok is teáscsészéket vagdosnak az egymás fejéhez
(persze csak jelképes értelemben) s hogy ostoba félreértésekből
némelykor véres tragédiák születnek… A fehérhaju diplomata, aki a
szerelmi kérdésekben is elsőrangu szakember volt, egy darabig
elgondolkodva szivta a szivarját, aztán igy szólott:

– Van egy biztos mód arra, hogy ezeket a csunya jeleneteket minden
házaspár kikerülje, de csak abban az esetben, ha a férj is, a feleség is
azt a hatszázéves, öreg kabalát alkalmazza, amely – ugy emlékszem – még
a boldogult Kis Pipintől ered… Ez a kabala abból áll, hogy a megsértett
házasfél, mielőtt a sértésre illendően válaszolna, előbb elmondja
magában háromszor egymásután a Miatyánkot…

Ezt mondta az öreg diplomata és én épp oly csodálkozva néztem rá, mint
Kegyed most énreám, de azzal a különbséggel, hogy én csakhamar
megértettem az ő bölcseségét… Mert bizonyos, hogy a legtöbb
összeveszésnek a hirtelen harag az oka, mely bizonyosan elpárolog, vagy
legalább is megenyhül, ha a vér ismét visszatér a fejünkből a szivünkbe…
Erre jó a Miatyánk, sőt jó az egyszeregy és a Garay János Kont vitéze
is, minden jó, amivel az ember a meggondolatlan válasz veszedelmét
elkerülheti…

Ezzel tehát meg lehetne akadályozni a házastársak összekoccanását, de
mivel a Kegyetek esetében már nem arról van szó, hogy egy készülő
összekoccanást megakadályozzunk, hanem arról, hogy egy már megtörtént
ostobaságot elsimitsunk, ideirom azt a másik bölcseséget is, amire a
sivatagban tanitott engem egy bronzarcu törzsfőnök, aki a sátorát
vendégszeretőleg megosztotta velem.

– Édes fiam, – mondta a százhusz éves aggastyán, aki reggeltől másnap
reggelig sohase ejtette ki a szájából a nargiléja szopókáját, – a
haragosok kibékülésének legbizonyosabb módját egy ismeretlen próféta
hagyta ránk, aki kétezer évvel ezelőtt halálozott meg,
háromszázesztendős korában… Ez a próféta szigoruan meghagyta az ő
hiveinek, hogy két haragos fél közül mindig annak kell előbb
megalázkodnia a másik előtt, akinek kettejük közül – igaza van…

Kedves gyermekem, a szivem egész melegével azt ajánlom önnek, függeszsze
ki a régi próféta tanitását a hálószobája falára. És fügeszsze ki a
többi millió házas is, akivel – ugyebár? – annyi keserü jogtalanság
történik. Ha a tanitást követik, nem lesz egy asszony és egy férfi se
ebben az egész országban, aki készséggel meg ne alázkodnék a hitvestársa
előtt. Mert a két millió ember közt egyetlenegy se akad, akinek ne lenne
igaza…




Lidia és a többiek

Igen, igen, legyünk már végre lojálisak és valljuk be, hogy szegény nőnk
őnagyságának se olyan zavartalan, fenékig tejfel az élete, amilyennek
mi, férjek, feltüntetni szeretjük. Igaz, hogy az élet legsulyosabb
gondjai: az anyagi gondok nem őszitik meg őt időnek előtte, mint
bennünket, s a mord férfiak elől, akik az előszobában a kifizetetlen
számlákat lobogtatják, nyugodtan visszavonulhat a hálószoba vagy az
ebédlő magányába, mig mi verejtékes homlokkal emlegetjük azt a bizonyos
elsejét vagy tizenötödikét, amikor minden hitelezőnkkel
visszavonhatatlanul leszámolunk. Abban a kellemes viaskodásban, melyet a
mai, sőt a tegnapelőtti kenyér megszerzéséért folytatunk (mert az
adósságokat a tegnapelőtti kenyér okozta) neki, a kiváltságos lénynek,
nincs része. Ő csak a véres viaskodás végeredményét veszi át tőlünk:
vagyis a finom készpénzt, melynek csak a sürgős elköltése tartozik a
resszortjába. A látszat szerint tehát irigylendő a helyzete, mert hiszen
ugy rendezheti be az életét, a hogyan önmagának tetszik: a háztartási
aprólékosságok elintézése után teljesen annak a nagy és nemes
hivatásának szentelheti minden idejét, hogy a barátait (esetleg néha az
urát is) mindennap ujólag meghóditsa. A külszin azt mutatja, hogy az
asszony, akinek lelkiismeretes férje van, az életnek csupán a derüs
oldalait élvezi. Igy tartja a felületes férfiak közhite, – de én,
tisztelt atyámfiai, azt mondom nektek, hogy a külszin, mint annyi
sokszor, ebben az esetben is nyomorultul hazudik.

Nincs szándékomban, hogy az ugynevezett cselédkérdés millió
kellemetlenségét most részletesen felsoroljam, de röviden meg kell
állapitanom, hogy a mai házasélet tiszta harmoniáját leginkább azok a
válságok zavarják meg, amelyeknek a konyha vagy a reggeli pongyolájában
levő lakás a szinhelye, s a bekötöttfejü Mari, Terka, Anna vagy Lidia a
hősnői. Amikor imádott nőnk délben egy vértanu ábrázatával telepedik le
a teritett asztal mellé, amikor egyenesen személyes megbántásnak
minősiti, ha a marhahus keménységi fokozatát természetrajzi alapon
megállapitjuk, amikor gyöngéd hitvesi csókunkat „már megint ilyen
ostobaságokon jár az eszed“ kiáltással viszonozza: bizonyosra vehetjük,
hogy távollétünk órái alatt sulyos és megrázó viharok dühöngtek a nyájas
fészekben, melyet a sors, csekély két vagy három ezer korona lefizetése
ellenében a rendelkezésünkre bocsátott. Vajjon e viharok abból
keletkeztek-e, hogy Mari egyéni alapokon számolt-e be neuraszténikus
angyalunknak a konyhapénzzel, avagy abból, hogy Lidia a kefélést azzal a
könnyed nonchalençe-szal végezte, melyet a mindeneslányokban távolról se
becsülünk annyira, mint az Ohnet-regények hőseiben, ez egészen mellékes;
bennünket csak az a szomoru és lesujtó tény érdekel, hogy szivünk
bálványa a Mari vagy a Lidia büneiért bennünket minősit becstelen
gazembereknek. Még pedig nem azért, hogy a lusta Lidia helyett nem mi
járjuk el a parketten a koradélelőtti szupé-csárdást, hanem azért, mert
közömbösen és szelid arccal hallgatjuk végig a Lidia gonoszságainak
történetét. Ha csak annyi becsületérzés lenne bennünk, mint amennyi egy
kicsike ezüstgyüszübe elfér, megbotránkozva, égnek álló hajjal rohannánk
ki Lidiához a konyhába, hogy örökre emlékezetessé tegyük előtte azt a
napot, amelyen drága nőnk idegrendszerét felborzolta.

Ime, most eljutottam a cselédkérdésnek ahhoz a részéhez, mely immár
csakugyan problémává csucsosodik ki; ahhoz a kérdéshez: vajjon a
természet büszke ura, a férfi, helyesen cselekszik-e, ha a cselédügyek
elintézésében aktiv részt vállal, s ha bátran kiperdül a sikra, amikor a
szegény nagysága asszonyi tekintélyét komoly veszedelem fenyegeti. Azok,
akik a sulyos problémát csak felületes szemmel nézik, bizonyára azon a
véleményen vannak, hogy nem cselekszik helyesen; hiszen a feleségnek
amugy sincs egyéb dolga az élet küzdelmeiben, mint hogy az efféle
ügyeket a saját hatáskörében elintézze. De ezek a kényelmes és rossz
férjek elfelejtik, hogy az elintézés nem mindig a feleség jó
szándékaitól függ, mert mit ér a legjobb szándék, ha Mari, Terka, Anna,
Zsófi vagy Lidia a vita hevében némi célzatossággal emlékeznek meg
életüknek arról a nevezetes epizódjáról, amikor előbbi asszonyuknak a
kávédarálót a fejéhez vágták. A tárgyalásnak ebben a stádiumában a
szegény nagysága csakugyan nem tehet mást, mint hogy sietve visszavonul
a belső termekbe, mert a harcias amazontól kitelik, hogy hőstettét
ezuttal is megismétli. Az asszony ugyanis nem imponál a bátor Marinak
vagy Lidiának, mert az asszony már a legelső vita alkalmával elmondja
mindazt, amiből bölcs beosztással, egy egész éven át megélhetne. A
szende nő – hibáztassátok a végzetet, mely ilyennek alkotta! – mindjárt
tulságosan hasznát veszi a nyelvének s igy már eleve lemond arról a
hatásról, melyet a pirongatások taktikus beosztása által elérhetne. A
feleségnek tehát egy egész prédikációja nem ér annyit, mint a férj
egyetlen, majdnem légies megjegyzése. A történelem muzsája följegyezte,
hogy a temperamentumos Lidia, akinek egyéniségéről hatástalanul
pattogott le az asszonyi szidalmazások egész özöne, jámborul és
szerényen burkolózott be a félénk hallgatás köpenyébe, mikor a ház ura
foghegyről csak ennyit mondott neki:

– Azt ajánlom, hogy becsülje meg magát, mert különben, bizony isten, baj
lesz…

Miért ne lépne ki tehát a jó férj a porondra, ha a hatás ilyen
eszközeivel rendelkezik? Egyszerüen kötelessége, hogy a megpróbáltatás
perceiben odaszegődjék az asszonya mellé, ami természetesen nem jelenti
azt, hogy a férfiui tekintélyét a fölösleges szófecsérléssel
tönkretegye.

A döntvény tehát ez: igenis, vannak esetek, mikor a teremtés koronája is
köteles kirándulni a konyhába.




A szalmaözvegy kiskátéja

_Több szalmaözvegy_ aláirással egy asztaltársaság utbaigazitásokat kér
tőlem ama boldogtalan férjek számára, akiket szerető hitvesük a nyári
hónapok idejére egyedül hagy itthon, ebben a kietlen nagy városban.
Mivel az elhagyottak és a szerencsétlenek sorsa mindig részvétet kelt a
szivemben, készséggel eleget teszek a kérdésnek s ezennel összeállitom a
szalmaözvegyek kátéját, még pedig, ahogy szokás, dióhéjban.


1. §.

Nem okvetlen szükséges, hogy az ember egyetlen éjszakán az összes
mulatókat és kávéházakat bejárja. Egy éjszakán tökéletesen elég, ha a
szalmaözvegy két mulatót és nyolc kávéházat megtisztel a jelenlétével. A
bölcs és mértékletes beosztás nagyban hozzájárul a lélek harmóniájához.


2. §.

Egyáltalában nincs értelme annak, hogy a szalmaözvegy az utcán, vagy a
szolidabb kávéházakban minden különösebb ok nélkül „tyuhaj, haj, haj,
haj“ kiáltásba törjön ki. Az okos ember még a tuláradó örömét is
óvatosan elrejti a külvilág elől.


3. §.

A szalmaözvegy határozottan téved, amikor azt hiszi, hogy a pincérek
össze fogják téveszteni a walesi herceggel, ha annak a nagykalapos
hölgynek, akivel az éjszakát egy szeparéban együtt tölti, három
ugynevezett finom falatot, öt befőttes omlettet s kilenc giardinettot
fizet, a nagyszámban elfogyasztott pezsgőkön felül. A pincérek ez
esetben nem a walesi hercegnek tartják, hanem egy agyalágyult vén
szamárnak.


4. §.

A szalmaözvegy, amikor hajnali öt óra felé nyugalomra tér, föltétlenül
rosszul cselekszik, ha a házmestert „hoci ide, vén cimbora!“ kiáltással
zokogva a keblére öleli. A házmester ugyanis, aki a duplájára fölemelt
kapupénzt sokkal többre becsüli, mint a leglángolóbb szerelmi vallomást,
később, ha a borongós ősz elérkezik, a szőnyegporolás viharai közben
okvetetlenül megemlékezik erről az epizódról, mert reméli, hogy ezzel
nagy mértékben – hozzájárul a szekánt nagysága megpukkasztásához.


5. §.

A távollevő feleséghez intézett sóvárgó leveleket az ember sohase irja
abban a szeparéban, amelyikben a barátnőjével együtt mulat. Mert ismét
megtörténhetik, ami már egyizben megtörtént: hogy a becsipett kis szőke
titokban ezt az utóiratot csempészi a levélre: „Csak tessen egészen
nyugodtan lenni, én jól vigyázok a mucusra. Virágvölgyi Nünüke,
szininövendék.“


6. §.

Fiatal nőket, este tiz óra után, az ember nem fogad a szalmaözvegyi
otthonában, azon a cimen, hogy a kiadó lakást nézik. Lehetnek ideges
feleségek, akik még ezt az ártatlan epizódot is félremagyarázzák.


7. §.

Az okos szalmaözvegy óvakodik azoktól az uriemberektől, akik – egyéb
kenyérkereső foglalkozás hiján – a nyári hónapokban mint ugynevezett
inspekciós busulnok-ok tesznek szert kellemes szinekurára. Ezek az urak
ugyanis juliustól szeptemberig abból élnek, hogy este hétkor jólelküleg
hozzászegődnek a kiszemelt szalmaözvegyhez s cigánymuzsika mellett
együtt busulnak vele hajnalig. Ők azok, akik könybeborult szemmel
fujatják a kurucnótákat a tárogatóssal, de közben harminc szardiniát,
négy fölvágottat s kilenc őszi barackot megesznek, természetesen a
cimborájuk költségére. Hogy mit isznak meg, arról egyáltalán ne
beszéljünk.


8. §.

Annyira még a szalmaözvegynek se szabad becsipnie, hogy az itthonmaradt
szobaleány előtt a feleségéről mint vén és veszekedő hárpiáról
beszéljen. Azt se szükséges elmondani a szobaleánynak, hogy őnagysága, a
ház urnője, csupán tizezer korona hozományt kapott, de ugy költekezik,
mintha kétszázezret kapott volna. Mert igaz ugyan, hogy a szobaleány
mennyei élvezettel hallgatja végig ezeket a bizalmas vallomásokat, de
alkalomadtán, ha a bérfizetség körül nézeteltérések támadnak, a szende
Mari a legnyugodtabb hangon vágja oda ájuldozó urnőjének:

– Az én bérem nem hozomány, hogy a nagysága svindlizzen vele.


9. §.

Az se okvetlenül szükséges, hogy a szalmaözvegy a fönmaradást tisztára
öncélképpen kultiválja. Aki csupán azért virraszt hajnalig, hogy egy
magasztos elvhez hü maradjon, nem cselekszik okosan. Ha tehát valakinek
gyomorgörcse, oldalnyilalása, vagy fejgörcse van, kivételesen már
éjfélkor is nyugalomra térhet, anélkül, hogy ezzel a kar becsülete ellen
vétkeznék.


10. §.

Arról a komoly tényről, hogy őnagysága a fürdőből hazakészülődik, bölcs
szalmaözvegy az összes Miciket, Ducikat, Nusikat és Tusikat előzetesen
és idejekorán értesiti. Igy bizonyosan elkerüli azt a kellemetlenséget,
hogy a Micik, Ducik, Nusik és Tusik, mikor őszszel a feleségével jár a
Koronaherceg-utcán vagy a dunaparti korzón, tréfásan megfenyegessék az
ujjukkal s félhangosan igy szóljanak hozzá:

– Nyomorult, hát ilyen hamar hütelen lettél hozzám…

*

A tanácsokat, ha akad még, aki reflektál rájuk, szivesen folytatom.




A tipikus pesti család

Abból az alkalomból, hogy egy tisztességes, komoly, de nagyon naiv
fiatal ember hosszu levélben panaszolja el nekem a maga siralmas
helyzetét, szóvá kell tennem a tipikus pesti családot, mely számtalan
kollekcióban él, mulat és busul is néha ebben a szédelgő, nagyvárosi
sokadalomban. A tipikus pesti családot, mely ma még nem tudja
bizonyosan, hogy holnap mit fog ebédelni, de azért vidám, jókedvü,
optimista és szakasztottan ugy él, mintha egy pedáns jószágigazgató
hónaponként pontosan a postára tenné a vidéki nagybirtokai jövedelmét.

Itt van az apa, a derék, gondtalan csirkefogó, aki hajnali tizkor kel,
gondosan megborotválkozik, aztán reggelizni a kávéházba siet, ahol
csevegéssel és ujságolvasással tölti el a délelőtti órákat. Délben
megebédel, majd feketekávézni ujra elmegy a kávéházba, ahol estig
egy-egy jövedelmező tartli-partieval üti agyon a hosszu és unalmas időt.
Vacsora után természetesen ismét elsiet a kávéházba s napi programmjában
csak akkor áll be némi változás, ha a Lovar-egylet plakátjai megjelennek
az utcai hirdető-oszlopokon. Ilyenkor délután a totalizatőr és a
bookmakerek körül kószál, tipeket hajszol, gyanus alakokkal tárgyal s
néha tekintélyes bankjegyekkel tér meg családi tüzhelyéhez. Szóval: e
derék ember a kedvező véletlenek kivárásával tölti el az életét s ez nem
csupán a játékra vonatkozik, mert abszolute nincs elvi kifogása az ellen
se, hogy más uton szerezze meg azt a csinos összeget, melyre szüksége
van. Olykor váratlan jó üzletek akadnak a kávéházban is: alkalmi
ügynökösködések, megszorult gavallérok összehozása a kedélyes uzsorás
bácsikkal, sőt nem ritkán olyan kedvezően alakulnak az üzleti
konjunkturák, hogy egy-egy váltócskát is el lehet helyezni valamelyik
kevéssé skrupulózus szövetkezetben. Pénz tehát mindig cseppen valahonnan
s ilyenkor a lelkes apa – akiből a közszereplés nem ölte ki a családja
iránt érzett szeretetet – sugárzó kedvvel toppan be a háromszobás
lakásba s félóráig azzal tölti az idejét, hogy a magával hozott
csomagokat bontogatja. Ami e csomagokban van, az talán a néhai öreg
Esterházy herceget is sárga irigységgel töltené el; mert e derék
embernek semmise drága, csakhogy familiájának örömet szerezzen. Tengeri
rák, friss szőlő januárban, szamóca március közepén, sárga dinnye
áprilisban: mindez inycsiklandozó illatok kiséretében kerül az asztalra,
miközben a vidám családfő szemcsiptetve ezt mondja:

– Egye meg a fene, ugyis meghalunk, hát legalább éljünk jól!

Igaz, hogy némelykor marhahusra se jut pénz, hogy a végrehajtó hetenként
kétszer felirja a diófaszekrényeket és az ebédlői kredencet, hogy a
füszeres legénye olykor botrányokat csap az előszobában, – de ki törődik
az életnek ezekkel az apró és szórványos kellemetlenségeivel? Ha nincs
pénz, akkor az ember legfeljebb hitelbe tartlizik, de ha van, akkor
páholyba megy és ifju libákat ebédel, még pedig haragos zöld saláták
kapcsán.

Itt van a mama, a kissé elhizott, de még mindig mutatós asszony, aki
kettőkor már öltözködni kezd, nehogy a kávéházból lekéssék, aki a
hitelezők megnyugtatásában széditő virtuozitásra tett szert házasélete
huszonhat esztendeje alatt, aki a lelke harmóniáját nem áldozza fel
olyan csekélységeknek, hogy a mindenesleány nem tisztogat alaposan (mire
való az ágy alja, ha nem arra, hogy alája söpörjék a szemetet?) s aki
bámulattal és elragadtatással néz az urára, mikor meghallja, hogy ismét
szerencsésen elhelyezett egy háromszáz koronás váltót. Itt vannak a
fiuk, akik ellopják az ezüstnemüt (ha ugyan nincs zálogban) s annak az
árából játszszák meg a favoritokat a lóversenyen. Itt vannak a felnőtt
leányok, akik titokban az összes antikvárius-kiadványokat végigolvassák,
a lelkük mélyén arról álmodoznak, hogy egy magánsziniiskolába fölvétetik
magukat s az utcán ráütnek a fiatal emberek kezére, mert azok szemtelen
s nagyon is egyértelmü tréfákkal mulattatják őket. Nem édes, csillogó és
nagyszerü családi élet-e ez? Nem kell-e mindnyájunknak irigykedve
tekintenünk e jókedvü, okos, gondtalan és mulatós emberekre, akiknek
frisseségét, humorát, rugalmasságát, könnyü vérét ugyancsak nem
pusztithatja el az életnek semmi váratlan csapása?

Nekem és olvasóimnak is bizonyára imponál ez a szimpatikus pesti család,
de a fiatal ember, aki ma egy hosszu levélben fordul hozzám tanácsért,
nincs olyan könnyü helyzetben, mint mi vagyunk: ő ugyanis – szegény –
halálosan szerelmes egy csinos leányba, akit ebben a milieuben neveltek
fel s mivel ő maga komoly, derék és szorgalmas hivatalnok, most attól
fél, hogy örök életére szerencsétlenné lehet, ha ezt a szép leányt
feleségül veszi. Tőlem vár vigasztalást és bátoritást, de én – ha nem
lenne a levelében egy olyan passzus is, melyre azonnal vissza fogok
térni – fájó szivvel azt tanácsolnám neki: hogy fusson, de minél
gyorsabban fusson el ezeknek a jókedvü szédelgőknek a közeléből s inkább
vonuljon be trappista vagy ferencrendi barátnak valami kolostorba,
semhogy ilyen auspiciumokkal kezdje meg a családi életét. Ezek a
kisasszonyok ugyanis tényleg a magánsziniiskolák számára születtek, de
arra igazán nincsenek kvalifikálva, hogy egy pedáns és tisztességes
magánhivatalnok ingébe reggelenként a gombokat betegyék. Ezt felelném,
még pedig minden habozás nélkül, ha az én ismeretlen barátom még valamit
nem irna a levelében: azt, hogy a szóbanforgó fiatal hölgy egyáltalában
nem hasonlit a szüleire, mert mindennek inkább látszik, mint léha,
felületes és könnyüvérü teremtésnek. Sőt inkább: nagyon szolid, egyszerü
és házias leány. Őt nem is a kisasszony karaktere aggasztja, hanem a
szülei élete, mert azt hiszi, hogy az ilyen környezetben felnőtt
leányból később épp olyan haszontalan asszony lesz, mint az édes
anyjából. Tisztelt barátom, szabad kérdeznem, hogy miért etette meg Ön
velem a békát? Mért adott föl olyan problémát, mely nem is probléma? Azt
mondom Önnek, hogy siessen el gondolkodás nélkül abba a kávéházba, ahol
e derék kis teremtés édesapja tartlizni szokott s a vén csirkefogótól
minden gondolkodás nélkül kérje meg a leánya kezét. Mert abból a
gyermekből, aki egy ilyen házban szolid és egyszerü maradt, oly derék és
tökéletes feleség lesz, hogy a legszkeptikusabb szaldo-kontista is már
előre megnyalhatja a száját, ha az a jó kis leány a kezét elfogadja.




A kölcsönkérés technikája

Az a fiu, aki ma egy hosszu levélben a kölcsönkérés technikája felől
tudakozódik nálam, nem tartozik a humor nélkül szükölködő szegények
közé. A fiatal ur előbb bizalmasan beavat abba a titokba, hogy ő
tizennyolc éves kora óta állandóan pénzzavarban szenved (nyolcvan forint
fizetésből nem élhet meg egy pesti gavallér, aki társaságba jár és
tisztességesen öltözködik), aztán nemes nyiltsággal igy folytatja a
levelét:

Lehet, hogy könnyelmü fickó vagyok, lehet, hogy nem vagyok rosszabb,
mint a többi, de annyi bizonyos, hogy nem emlékszem olyan időre, amikor
három napig mentes lettem volna az anyagi gondoktól. Ha ma nem is volt
gondom az ebédre és a vacsorára, ha a hatalmas istenek egyszer meg is
engedték érnem azt a gyönyörüséget, hogy a szabószámlámat pontosan
kifizethessem, – a következő nap már kétségtelenül nehéz gondok közt
virradt rám s a kávéházban, reggelizés közben, már azon kellett törnöm a
fejemet, hogy, jó isten, miből fogok ma borravalót adni a képviselőék
szobalányának, aki a zsur után a kabátomat fölsegiti. Három napig
egymásután még sohasem örvendtem ugynevezett konszolidált
pénzviszonyoknak s igy Ön, aki – legalább eddig ugy vettem észre – nem
holmi pedáns smokkoskodással kezeli a fiatal urak könnyelmüségét –
bizonyosan nem itél meg valami sulyosan azért, hogy amióta az eszemet
tudom, jóformán mindig kölcsönből élek. A pénzügyi politikámnak az az
alapja, hogy – az egyik lyukat állandóan betömöm a másik lyukkal.
Vagyis: ma azt fizetem meg, amit tegnap kölcsön kértem, s holnap azt
fogom megfizetni, amivel jószivü barátaim a mai napon kisegitettek. Ez a
politika egészen célszerü is lenne (hiszen utóvégre én is el fogok
egyszer jutni abba a nyugodalmas révbe, amelynek hajóhidján egy jószivü
após várakozik a kikötni készülő fiatal emberre), ha nem lenne egy
borzalmas tulajdonságom, mely állandóan Damokles-kardjaként függ a fejem
fölött: az, hogy még mindig ostoba módon zavarba jövök, ha valakit arra
kérek, hogy tiz forinttal kisegitsen. Ebben a tekintetben hasonlitok
Blaha Lujzához, aki emlékirataiban megirta, hogy bár gyermekkora óta
folytonosan a szinpadon mozog, még mindig halálos lámpaláz gyötri, ha a
kulisszák közt a jelenésre várakozik. Talán szemtelenség tőlem, ha a
nemzet csalogányához hasonlitom magamat, de bizonyos, hogy én is ugy
vagyok, mint ő: bár innen-onnan tizenöt esztendeje lesz, hogy a
kölcsönkérési müveletekben a drámai hős szerepét játszom, még mindig
összeszorul a torkom a lámpaláztól, amikor a kulisszák közt a
jelenésemre várakozom. És ez – bármennyire mulasson is rajtam, öreg
tanácskofa – nagy, igen nagy, sőt borzasztóan nagy szerencsétlenség reám
nézve, mert a kölcsönkérés átka, mint egy indus bölcs már kétezer és
egynehány évvel ezelőtt megállapitotta, föltétlenül abban rejtőzik, hogy
micsoda ábrázattal s a biztosság milyen mértékével tudom meghóditani a
leendő hitelezőmet. Ha sápadtan, reszketve, izgatott dadogással adom elő
a kérésemet, tiz eset közül nyolcszor okvetetlen tagadó válaszban van
részem. Ellenben, ha mosolyogva, nyugodt nonchalance-szal (mint a
boldogult Degré Alajos hiszi) s az előkelő ember könnyedségével kérek
holnapig huszonöt koronát, alig akad még a fukar férfiak közt is olyan
cinikus fickó, aki könyörtelenül kosarat adna. A nyugodt hang tehát a
kölcsönkérőnél szinte exisztenciális kérdés, mert e nélkül ezen a pályán
csak a legritkább ember boldogulhat. Mit tegyek hát, hogy ezt a
nyugodtságot elsajátitsam? Már tiz nyilt brosurát elolvastam, melyeknek
ez volt a cimük: Wie werde ich energisch? – de, fájdalom, egyik se
használt. Végső zavaromban hozzád fordulok hát egy jó tanácsért s
biztositlak róla, hogy még a legutolsó váltóm aláirásakor is hálával
fogok visszagondolni rád, ha most az egyszer a bölcs utbaigazitásodat
meg nem vonod tőlem.

Az imént azt mondtam, hogy a levél irója nem szükölködik minden humor
nélkül, de a dolog tulajdonképpen ugy áll, hogy ezeknek a soroknak a
látszólagos humora alatt komoly és érdekes pszikhológiai igazságok
rejlenek. Régi tapasztalás, hogy a kölcsönkérő akció sikere sohase a
szenvedő féltől függ (vagyis attól, akit a sors hitelezőnek
predesztinált), hanem mindig attól, aki mint adós készül szerepelni a
keletkező ügyletben. Egy öreg barátom, aki negyven évig a barátai
jóvoltából élt – még pedig jól és előkelően élt – a bizalmas vallomások
egy pillanatában egyszer elmesélt erről nekem egyet-mást, a maga
tapasztalatainak gazdag és érdekes tárházából.

– Ha azzal a szándékkal megyek valakihez, – mondta ez a vidám kóbor
lovag – hogy a tárcáján eret vágjak, én már a lépcsőházban
csalhatatlanul megérzem, vajjon sikerrel vagy kudarccal fogok-e távozni
a kiszemelt áldozat lakásáról? Ebben az érzésemben még sohase csalódtam.
És tudja, hogy miért nem? Azért, mert a siker mindig és kizárólag az én
pillanatnyi diszpoziciómtól függ. Ha inspirálva vagyok (hiába nevet, a
kölcsönkéréshez épp olyan inspiráció kell, mint a lirai költemények
irásához), nincs az a fukar kutya, aki ellent tudna állani a kérésemnek,
– viszont bizonyos, hogy a leghitványabb kifogással is le tud valaki
rázni a nyakáról, ha gyáván, minden ihlet nélkül adom elő a dadogó
kérésemet. A szuggerálás ereje seholse nyilatkozik meg oly elemi erővel,
mint a kölcsönkérés gyönyörü és magasztos perceiben…

Igy szólt a legklasszikusabb pumpoló, akit világéletemben megismertem, –
nálam inkább tehát senkise tudja méltányolni azt a panaszos levelet,
amelyet ma ez a fiatal ur hozzám intéz. De ha méltányolom is a bánatát,
segiteni nem tudok rajta, mint ahogy az orvos se tud segiteni azon a
betegén, aki tüdővészes lázában igy szól hozzá:

– Mentsen meg, – és én még a haló porában is áldani fogom…

Hogyan mentse meg, ha a halál már eljegyezte magának? Uj tüdőt még a
világ legnagyobb doktora se adhat a betegének, – aminthogy uj energiát
se lehet adni annak a szerencsétlen embernek, akit a természet gyávának
és izgatottnak alkotott, vagyis: aki nincs inklinálva arra, hogy a
közadósi pályából megéljen. Fáj a szivem, de én megjósolom, hogy az én
fiatal barátom betegsége gyógyithatatlan s hogy egyszer – oh, rémes nap!
– el fog érkezni az az idő, mikor a szegény fiu arra lesz utalva, hogy a
fizetéséből megéljen. Ez ugyan borzalmas perspektiva, de istenem, a
halandó ember mindig kénytelen belenyugodni abba a szörnyüségbe, hogy a
végzet egy értékes talentumot megtagadott tőle.




Sértődések

A sértődés, mely bizonyos tekintetben közös betegsége az egész
emberiségnek, aligha grasszál valahol oly hatalmas mértékben, mint
minálunk. A legtöbb ember napjában egyszer okvetetlen megsértődik,
függetlenül attól a poziciótól, melyet a társadalmi életben elfoglal. A
képviselő sértődötten vonul félre, ha a miniszter egy fokkal hidegebben
viszonozta a köszöntését, az ügyvéd megsértődik, ha a tárgyaló biró az
ékesszólása zsilipjeit egy brüszk közbeszólással elzárja, az orvos
morózus arccal veszi tudomásul, hogy a paciens nem tartja szentirásnak
mindazt, amit ő a betegágynál enunciál. Az uriasszony megsértődik, ha az
előkelő estélyre meg nem hivják, de esetleg akkor is megsértődik, ha
meghivják, mert a levél hangja nem felel meg teljesen az izlésének. A
kávéházi vendég a maga méltatlan lealázásának veszi, ha két másodpercen
belül nem kapja meg azt az ujságot, melyet a pikkolótól kért. A vidéki
fiatal ur haragos arccal veszi tudomásul, hogy a kaszinó
rendező-bizottságába nem választották be, de az arca akkor se lesz
barátságosabbá, ha beválasztották, mert igy meg abban lát célzatos
tendenciát, hogy nem ültették bele az alelnöki vagy a főpénztárosi
méltóságba. A nyárspolgár panamáról beszél, ha nem választják meg
iskolaszéki tagnak, az iskolaszéki tag csuf mellőzésről beszél, amiért
nem vették fel a bizottsági tagok listájába. Akit egy estélyre, egy
eljegyzésre, egy esküvőre, egy névnapra meg nem hivtak, akinek a
köszönését nem ugy viszonozzák, mint az abruzzói hercegét, akinek a
szerelmi vallomására nem csókkal és lázas öleléssel válaszolnak, akinek
a villamos kalauz nem „parancsoljon nagyságos ur“ – megszólitással adja
vissza a husz fillérjéből kijáró nyolc fillért, az mind a legkomolyabban
megsértődik, s föltétlenül meg van győződve a felől, hogy embertársai
viselkedése és tettei mögött határozott mellőzés és kisebbités rejtőzik.

Mindezt régen tudom, s polgártársaimnak e csuf betegség iránt való
fogékonyságát jól ismerem, de mégis meglep az a levél, melyet ma egy
intelligens uri asszony intéz hozzám. Ez a fiatal és szeretetreméltó
hölgy keservesen panaszkodik amiatt, hogy őt érzékenyen megsértették, s
mivel nem tudja, hogyan szerezzen magának elégtételt, hozzám fordul,
hogy tanácsaimmal a szolgálatára legyek. Panaszának az a lényege, hogy a
törvényszéki elnök, a város egyik legtekintélyesebb polgára, a minap
meghalt s gyászbaborult özvegye, aki a halálesetet diszes partecédulában
tudatta a kisváros értelmiségével, őt – bizonyára szándékosan – nem
tisztelte meg a gyászjelentéssel. „Mindenki kapott partét, – irja
izgatott levelében – mindenki, aki csak valamit is számit az idevaló
társaságban. Én azonban, aki vagyok annyi, mint akárki, nem kaptam, még
pedig bizonyosan azért, mert az a felfuvalkodott nő örömet talált abban,
hogy ilyen módon megsértsen. Roppantul lekötelezne, ha megirná, hogyan
viszonozzam ezt a szemtelen és bizonyára tendenciózus mellőzést.“

Merem állitani, hogy engem már a legnagyobb abszurdummal se lehet
kihozni a sodromból, de ez a levél megtette azt, amire immár hosszu idők
óta nem vagyok képes: őszintén és a legnagyobb mértékben megdöbbentett.
Hogy a sértődés még a koporsó mellett is grasszálhat, ezt még én se
hittem, aki pedig mindent elhiszek, s aki szeretett polgártársaimat még
a legőrültebb lehetetlenségek elkövetésére is képeseknek tartom. Ő
nagysága szakasztottan ugy ir, mintha egy vidám és kedélyes mulatságon
mellőzték volna, s mintha valami nagy kitüntetés lenne, ha valakit egy
temetésre meghivnak. A gyászszertartásnak ez a batyu-bállal vagy névnapi
mulatsággal való összetévesztése már csakugyan több a soknál, sőt több
mindannál, amit eddig nálunk a sértődés terén produkáltak. Pedig az
európai rekord ezen a téren ősidőktől fogva állandóan a miénk volt.

Ugyan mondja csak, kedves, érzékeny lelkü, nagyságos asszonyom: nem
gondolt egy pillanatig se arra, hogy a mellőzésnek más oka is lehetett,
mint az, hogy Kegyedet tudatosan megsérteni akarták? Nem gondolt például
arra, hogy egy gyászbaborult özvegynek az ura koporsója mellett talán
más egyéb is járhat az eszében, mint a temetésre meghivandók névsora? És
nem hiszi, hogy lehetnek pillanatok az életben, mikor valaki ártatlan is
lehet abban, hogy az etikett szabályai ellen véteni merészelt? Én azt
ajánlom, tegye jégre a haragját addig a napig, amelyen a törvényszéki
elnökné majd a legidősebb leányát férjhez adja, s Önt, aki minden
tiszteletre érdemes, elfelejti meghivni az esküvői ebédre.




A szép férfi

Az a kérdés, melyet egy olvasóm ma hozzám intéz, eszembe juttatja a
hires anekdótát, melyet a zsidó talmud-bölcsek ma is gyakran emlegetnek:
az anekdótát az eleven és a holt csukáról. A levél ugyanis, mely
természetesen négyoldalas (az emberek nem tudják megtanulni nálunk a
rövidséget), abban a kérdésben konkludál: miért van, hogy a legtöbb szép
asszony és szép leány nem szereti a nagyon is szép férfiakat? Mielőtt a
problémával foglalkoznám, elmondom a nagyszakállu zsidó bölcs esetét,
akihez hivei egy napon azt a kérdést intézték: miért sulyosabb a holt
csuka, mint az eleven csuka? A bölcs bezárkózott a szobájába, két hétig
bujta a könyveket és a szentirásokat, aztán kijelentette, hogy a meglepő
sulybeli differenciának a vér elváltozása az oka. A hivek megnyugodtak a
magyarázatban, de egy akadékoskodó hitsorsos ekkor hirtelen közbeszólt:

– De vajjon igaz-e, hogy a holt csuka sulyosabb, mint az eleven csuka?

A talmudtudós meghőkölt, s a hivek erre megmérték a csukát: és ekkor
kiderült, hogy az árnyékvilágból elköltözött csuka egyáltalában nem
sulyosabb, mint az eleven. A bölcset tehát egyszerüen felültették.

A levél, mely a mai problemát elibém terjeszti, élénken felidézi bennem
a régi anekdotát s én is azt kérdezem, amit amaz izgága hitsorsos
kérdezett:

– De vajjon igaz-e, hogy a szép férfiut kevésbbé szeretik az asszonyok
és leányok, mint a csunya férfit?

Az én alázatos nézetem ugyanis az, hogy ez az egész probléma hamis, mert
hiába filozófálunk, kedves atyámfiai, hiába hozakodunk elő a szép
emberek közmondásos ostobaságával, a dolog, fájdalom, ugy áll, hogy
ezeknek a délceg, csinos bajuszu férfiaknak sokkal nagyobb a
szerencséjük a nőknél, mint nekünk, elmésségtől sugárzó legényeknek. Az
átlag-nő (tehát a többség) bizony szó nélkül ott hagy bennünket a
faképnél, mikor egy ilyen ragyogó külsejü, szép fiu a látóhatáron
feltünik, s hiába a mi francia esprit-nk és egyéni
szeretetreméltóságunk, egy karcsu termet, egy domboru mellkas, s egy
szabályszerüen megkonstruált arc mindig többet nyom a latban, mint a mi
legjobb és legfrappánsabb ötleteink. Ne tartsuk mi az asszonyt
különbnek, mint a férfit: az első, ami a nőt megkapja, mindig a külső
megjelenés, aminthogy – terringettét, valljuk csak be! – mi se a szép
lelket keressük a korzón és a Váci-utcában, hanem a gyönyörü alakot, a
bájosan pisze orrot, s nevető buzavirágszin vagy éjfekete szempárt. A
szép nőnek (hiába a nagy bölcseségünk és elmésségünk) már a legelső
pillanatban nyert ügye van nálunk, amint hogy a nők se az én ragyogó
szellememmel fognak kokettálni a verőfényes tavaszi délelőttökön, hanem
a mulandó, de formás testi mivoltommal. A csunya férfinak, ha
érvényesülni akar, előbb diadalmasan meg kell küzdenie azzal a
kellemetlen impresszióval, amit külső megjelenése okoz. Nem mondom, hogy
ez lehetetlen: hiszen csakugyan elég példa van rá, hogy egy rosszabb
külsejü férfiu, a szellemi felsőbbségével, le tudja győzni azokat a
vetélytársait is, akik nála, testi megjelenés dolgában,
beszámithatatlanul különbek. De ez először is mindig sokkal nagyobb
időbe kerül, mint amennyit az ugynevezett szép emberek az
átlag-hóditásaikra rendesen forditanak. Másodszor: a csunya emberek csak
a szellemileg nagyon kiváló nőknél arathatnak igazi szerelmi sikert. Az
a leány, vagy asszony, aki az esztétikai érzés rovására a csunya férfiut
jobban kitünteti, mint a szépet: föltétlenül csak finom, előkelő
gondolkodásu, tartalmas nő lehet, akinek lelkében épp oly antipátiát
kelt a szép emberek nevetséges parvenü-gőgje és affektált szerénysége,
mint amennyire őszinte rokonérzésekre hangolják az igazi férfi nemes és
imponáló belső tulajdonságai. Hála isten, ilyen nő is elég van, s ez
éppen a legmeggyőzőbb cáfolata azoknak a frivol pszichológusoknak, akik
az asszony lelkét alábbvalónak mondják a férfiénál. A csunya, de elmés
férfiak szerencséje gyönyörü bizonysága a női lélek finomságainak, s
annak az igazságnak, hogy a magasabbrendü gondolkodás sohase a nemtől
függ, hanem az ember egyéni diszpozicióitól.




Pikantériák

Őszintén szólva, nagyon szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának,
mielőtt pikáns, de közérdekü levelére a választ megadnám. Mert – ha be
szabad vallanom az igazat – nekem az a gyanum, hogy ennek a szép
asszonynak a megbotránkozása nem egészen komoly, bár én, akit afféle
morálcsősznek tartanak, nagyon örülnék, ha csakugyan egy haragtól
csillogó szempár rejtőznék az érdekes levél mögött. De a tapasztalásaim,
fájdalom, arra tanitottak, hogy az effajta panaszok többnyire csak
elméleti alapokon nyugszanak, s hogy a divatos asszonyok egyáltalában
nem veszik rossz néven, ha a gavallérjaik kissé megfeledkeznek arról a
tiszteletről, melyet a régi, naiv illemkódexek előirtak.

Beszéljünk világosabban: egy csinos hölgy – aki önjellemzése szerint
hüséges feleség és jó anya – az iránt panaszkodik, hogy a társaságokban,
amelyekben az urával megfordul, a fiatal urak olyan tónusban
beszélgetnek vele, amely neki, a szerény és jólnevelt teremtésnek,
mindig az arcába kergeti a vért. „A szinházban még csak megjárja ez a
hang, – mondja szép levéliróm – mert ott az előadás alatt, nagyon
bölcsen, elhomályositják a nézőteret s a szinészek, akik
kétértelmüségeket mondanak és cselekesznek, nem csupán nekem, a
zsöllyémen diszkrétül meghuzódó asszonynak beszélnek, hanem mind a
kétezer embernek, aki a földszintet, a páholyokat és az emeleteket
megtölti. Ott legalább a szemem elé tarthatom a gukkeremet, vagy lázasan
belemerülhetek a szinlap tanulmányozásába, szóval: meg van hozzá a
módom, hogy elterelhetem magamról a figyelmet. Nem tagadom, hogy a
szinházban jól is mulatok ezeken a pikantériákon, hiszen mi, becsületes
asszonyok is rászomjazunk némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre.
De a társaságban, a villamos lámpák ragyogó fényében, amikor
szemtől-szemben ülök egy idegen férfiuval, már egészen másképp áll a
helyzet: ott direkte nekem mondják a sikamlósságokat, s direkte azért
mondják, hogy zavarba hozzanak. És itt még a gukkert se emelhetem a
szememhez, még a szinlapot se tarthatom magam elé, hanem
kénytelen-kelletlen meg kell hallgatnom azokat az impertinenciákat,
amelyekkel ezek a léha urak mulattatnak. Sőt mosolyognom is kell, nehogy
ostobának, vagy prude-nek tartsanak. Mi erről az ön véleménye, tisztelt
globetrotter uram? Kénytelen vagyok-e eltürni ezt a haszontalan modort,
vagy megmondjam-e nyiltan azoknak az uraknak, hogy szemtelenül
viselkednek? Az uramnak semmi esetre se panaszkodom, mert ő, amilyen
hübele-Balázs, még képes lenne belekötni a gavallérjaimba, s arra már
igazán semmi kedvem, hogy ezt a derék embert lovagias affaire-ba
kényszeritsem.“

Azt mondtam az imént, hogy szeretnék a szemébe nézni a mai levél
irójának, s ime, ez a csinos és haragos asszony akaratlanul többet
mutat, mint amit kivántam: megengedi, hogy a lelkébe vethessek egy
pillantást. Elárulja ugyanis, hogy még a becsületes asszonyok is
rászomjaznak némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre s ezért nagyon
jól érzik magukat azokban a szinházakban, melyeknek szinpadján a
házasságtörő feleség rendes és szivesen látott habitüé. Tehát nem a
pikantériák ellen van kifogásuk, hanem a külső látszat ellen. Ott, ahol
óvatosan elrejtőzhetnek a nézőtér kétezer főnyi sokaságában, egyenesen
élvezetet okoz nekik, ha a szinmüvész ur vagy a szinmüvésznő ő nagysága
malacságokat beszél; de a társaságban ugyanezért már megbotránkoznak,
mert ott nincs szinlap és nincs gukker, amelylyel a közfigyelmet
elterelhetik magukról. A morál tultengésének ezt a felfogást bizonyára
nem mondhatom, de megérteni megértem, hiszen a legtöbb becsületes
asszony igy gondolkozik. Sőt elismerem, hogy a két eset közt van is némi
különbség, mert a szinész egy nagy, személytelen nézőtérnek beszél, mig
az a fiatal ur direkte egy-egy pironkodó nagyságos asszony zavarában és
szeméremérzékének feltámadásában keres valami kellemes izgalmat a maga
számára. De tulontul tragikusnak még ennek a fiatal urnak a viselkedését
sem tartom, mert – ismerjük csak be – a mai hölgyek rákapatták a
gavallérjaikat erre a tónusra, sőt majdnem provokálják, hogy igy
beszéljenek velük. A pikáns és kétértelmü beszélgetés: ez éppen a
privilégiuma szerintük a feleségi méltóságnak. Persze-persze, azok az
urak kötelesek lennének tekintetbe venni, hogy kivel beszélnek, de
istenem: miért bocsátkoznának szegények pszikologiai kutatásokba, amikor
majdnem bizonyosra vehetik, hogy a sikamlósságaikat minden asszony
szivesen meghallgatja?

Hogy mégis miképp védekezzenek a szolid asszonyok az eféle erkölcsi
orvtámadás ellen? Nagyon egyszerüen: ne csináljanak különös kázust az
esetből. Hallgassák meg, – mit tehetnének egyebet? – a gavallérjuk
kétértelmüségeit, de egyáltalában ne reagáljanak rájuk; se bájos
mosolylyal, se azzal, hogy – a vidék némely pontjain ez szokásos – a
legyezőjükkel ráüssenek az udvarlóik kezére. Hallgassák meg nyugodtan a
pikantériákat, aztán térjenek át minden megjegyzés nélkül egy más
témára: ennyi tökéletesen elég, hogy azok az urak a tónusukat
megváltoztassák. A védekezésnek ez az egyetlen módja, hogy nem szabad
táplálékot adni a megkezdett téma folytatásának: se nevetéssel, se
tiltakozással, se megbotránkozott pillantással. De ez a mód mindenesetre
veszedelmes, mert ezektől az uraktól csakugyan kitelik, hogy nem
mondanak többé egyetlen pikantériát se.




Tavaszi gondok

Kedves barátaim, azt mondom nektek, hogy az ilyen fehérhaju, gyékényen
guggoló magánbölcs élete se mindig olyan fenékig tejfel ám, ahogy ti, a
láthatatlan messzeségben, hiszitek… Lám, ma reggel a posta – ajánlott,
express-levélben – egy sereg sulyos gorombaságot hozott a ti szegény,
vén szolgátoknak, aki bizonyára nem adott még okot arra, hogy ilyen
szigoruan bánjanak vele. Van bennem annyi hiuság, hogy az egész levelet
nem árulom el nektek, de egyet-mást mégis kiszedek belőle, hogy az
együgyü reflexióimat nyilvánosságra hozhassam.

„Bölcs kádi – mondja a levél – én szédületesen el vagyok ragadtatva a te
hatalmas eszedtől, de engedd meg azt az alázatos megjegyzést, hogy a
tanitásaid nem érnek egy fabatkát. Összegyüjtött müveidet meg nem
érdemelt figyelemmel olvasom minden nap, de olyan bölcseségre, aminek én
is hasznát vehetném, még nem akadtam az irásaidban. Mit akarsz
folyton-folyvást a szerelemtől, s azoktól a rejtelmes, lelki
processzusoktól, amiket csak a dologtalan novellisták találtak ki? Te is
azt hiszed, hogy az egész világ csak a szerelem körül forog? Nem akarlak
kiábránditani, öreg világcsavargóm, de hidd el nekem, hogy ez mind csak
olyan smonca, ahogy ti, pesti irók, oly bájos közvetetlenséggel mondani
szoktátok. Nekem például, aki e sorokat irom, százszor, sőt ezerszer
több gondot okoz az a probléma, hogy miből fogom előteremteni a családom
fürdőzési költségeit, mint az, hogy miféle viharok játszódnak le a
Tusznelda grófnő szivében. Ezt a problemát oldd meg bölcs kádi, s akkor
én, a józan pesszimista, is le fogom emelni előtted tönkrezüllött
borzalino-kalapomat. Hagyj nekem békét a szerelemmel, de mondd meg
magyarán és értelmesen: honnan keritsek elő junius végéig nyolcszáz
forintot, mert legalább is ennyire van szükségem, ha nem akarom, hogy
tisztelt nőm ő nagysága az egész nyaramat megkeseritse.“

Ime, száraz magva a „józan pesszimista“ levélnek, melynek egyes
kifejezéseiért még a VI. ker. kir. járásbiróság is habozás nélkül
megállapitaná a becsületsértést. Én azonban nem fogom föl a dolgot
nagyon érzékenyen, hiszen jól tudom, hogy a pénztelen ember nem szokott
pályázni a középeurópai udvariassági rekordra. Sőt azt is elismerem,
hogy a haragos levélirónak némileg igaza van, mert azokban az esetekben,
mikor üres az erszényünk, csakugyan nem szoktunk érdeklődni a Tusznelda
grófnő szerelmi problemái iránt. De ha én ilyen nemeslelkü és konciliáns
vagyok, viszont névtelen levélirómtól is megkivánhatom, hogy ne engem
okoljon azokért a bajaiért, melyeknek előidézésében igazán nincs részem.
Tovább megyek: még módom sincs hozzá, hogy legalább a tanácsaimmal
segitsek. A gyékényen ülő remeték ugyanis feltétlenül bölcs férfiak, de
mint váltógiránsok nem tartoznak a legjobbak közé. Kornfeld Zsigmond is,
Lánczy Leó is gondolkodás nélkül ajtót mutatnának az öreg Diogénesnek,
ha mint jótálló vagy készfizető kezes akarná a jóakaratukat megnyerni.
Igy tehát – bármennyire szeretném – nem ajánlhatom fel a gondbaborult
családapának szerény girómat, sőt még azt se tanácsolhatom neki, hogy a
szövetkezetekhez forduljon, mert, ha a klienseimtől hallott hirek
megfelelnek a valóságnak, akkor a szövetkezeti vezérigazgatók mostanában
adósak maradnak a főpincérnek a kávéjuk árával. Gyakorlati utbaigazitást
tehát nem adhatok, de egy tényállást mégse hallgathatok el: azt, hogy
ezek a különleges tavaszi gondok tisztára a mi szép hazánk
specialitásai. A külföldön minden középsorsu polgár már októberben
számolni kezd a nyaralás kérdésével, s jövedelmeiből pedánsul félrerak
egynehány százalékot, hogy aztán junius végén, vagy julius elején
elvihesse a családját a nagyvárosból. A fürdőköltség rendes, szigoruan
respektált rovata a német, francia, vagy angol háztartás budgetjének.
Nálunk, nehány komoly hivatalnok-családtól eltekintve, a fürdőzés
problemája csak akkor kerül felszinre, mikor a fürdők nagyhangu
prospektusai megjelennek az ujságokban. Ilyenkor aztán megered a
futkosás: a véres hajsza a pénz után, a szégyenkezések, megalázások és
megőszülések korszaka, amikor a bankok előszobái mindig tele vannak
verejtékező uri emberekkel, s amikor az államnyomda fokozott üzemmel
nyomatja a váltókat és az adósleveleket. Mindenki a bank pénzéből akarja
meghozatni szerető családjának a sárgadinnyét, ahelyett, hogy ahoz az
összeghez nyulna, melyet – a viszonyaihoz képest – az egész év folyamán
félrerakott. Ez a baj, tisztelt atyámfia, nem pedig az, hogy én szerelmi
smoncákat irok. Mert nekem nem az anyagi ügyek elintézése a resszortom,
hanem a lelki problémák földeritése. Az anyagi kérdéseket az okos ember
mindig a saját eszével oldja meg, s nem fordul miattuk öreg remetékhez,
akik boldogok, ha sóskát és salátát ehetnek, s ha a finom és illatos
dohány naphosszat ki nem fogy a pipájukból…




Az utipodgyász

Mostanában, amikor még az is utazási tervekkel bibelődik, aki még a
zálogház esedékes kamatait se tudja kifizetni, nagyon aktuális az a
kérdés, amelyet egy „gazdag, budapesti magánzó“ intéz hozzám: hogy mit
visz magával a praktikus ember, ha négy-öt heti időre fürdőkkel és
idegen városokkal cseréli fel a megszokott otthonát. „Eddig ugyanis –
irja az óvatos magánzó – sem én, sem a feleségem sohase tudtuk teljesen
élvezni azt a gyönyörüséget, amit az ilyen céltalan kóborlás nyujt; mert
habár mindig kitünően éreztük magunkat, s a sok uj látnivaló nagy lelki
élvezetet okozott mindkettőnknek, volt valami, ami következetesen
elrontotta az örömünket: a podgyász. Nem beszélek a vámvizsgálatokról,
ahonnét az ember mindig agyonhajszolt állatként kerül vissza a kupéjába;
nekünk az ugynevezett kispodgyász is mindig elkeseritette az életünket.
Az a két-három kézi koffer, az utitáska, a kalapskatulyák, az
esernyőtartók: mindez oly pokoli gyötrelmeket okozott az átszálló
állomásokon, hogy akárhányszor még azt a percet is megátkoztuk, amikor
az utazásra elszántuk magunkat. Nem is akarok most azzal előhozakodni,
hogy a temérdek hordárdij jóformán megkétszerezte az utazás költségeit,
mert ebben még csak megnyugodtam volna, de azt a sok vesződséget,
izgalmat, futkosást, amivel az ilyen aprólékos podgyász szállitása jár,
csakugyan nem birja ki az olyan ember, akinek nincsenek hajókötelekből
az idegei. Higyje meg, hogy inkább lemondok az utazásról, semhogy még
egyszer ezeket a borzasztó és türhetetlen izgalmakat átszenvedjem.“

Ha van kérdés, melyhez illetékesen hozzászólhatok, ugy ennek a levélnek
a problémája bizonyára az, hiszen a Kegyetek öreg szolgája ugyszólván az
élete háromnegyed részét a vasuti kupékban és a nagy hajók födélzetén
töltötte. Mint elsőrangu szakember mondhatom tehát, hogy szeretett
honfitársaim abszolute nem is konyitanak az utazás müvészetéhez.
Akárhányszor megtörtént velem, hogy belső részvéttel néztem a szegény,
verejtékező magyart, aki a vasutról a hátán vitte át a podgyászát a
hajóállomáshoz – hordárt tudvalevőleg nem mindig kap az ember – mig a
felesége könnyes szemmel tipegett mellette a gyalogjárón. Az ilyen
pillanatokban mindig elhatároztam, hogy nyilttérben fogom figyelmeztetni
turista-honfitársaimat a praktikus utazás törvényére, de az ilyen
fogadalmakat öt perc mulva, fájdalom, mindenki elfelejti. Most tehát
jóváteszem a mulasztásomat, s ideirom azt az aranyszabályt, mely csupán
egyetlen §-ból áll, de amelynek megtartásával temérdek pénzt,
vesződséget és gyötrelmet megtakarithatunk, s mely igy hangzik:

„Az okos ember mindig csak annyi podgyászt visz magával, amennyit
végszükségben sajátkezüleg is el tudna vinni két kilométernyire,
anélkül, hogy ezt a hátidegei megsinylenék.“

Kegyetek ezt az aranyszabályt még némi kételkedéssel olvassák végig, de
az amerikai, az angol, sőt ujabban a francia utas is már teljesen
tisztában van vele, hogy a kényelmes utazásnak ez a paragrafus a
legfontosabb biztositéka. A kultur-utazó ma ugyanis kétféle módszer
szerint utazik: másképp, ha például egy fényüző fürdőben akar eltölteni
nehány hetet, – és másképp, ha egyik városból a másikba siet, vagyis, ha
jóformán naponként más és más szállodában akarja nyugalomra hajtani a
fejét. Az első esetben egyszerüen mindazt becsomagolja, amire a
reprezentációs helyen szüksége lehet, s az egész podgyászt feladja arra
az állomásra, amelyik a vasuti utjának a végcélja. A második esetben
csupán a legszükségesebb holmit viszi magával, vagyis: a hölgy némi
fehérnemüt, két bluzt, s egy esti parádés ruhát, az ur egy jó és finom
uti ruhát, – ez rajta van – s egy tisztességes smoking-öltözéket.
Ezenfelül két puha inget, négy kemény inget, a többi elengedhetetlen
fehérnemüt, s egy fogport, kefét s egyebeket magában foglaló
utinecessaire-t. Minden más holmi teljesen fölösleges. Uton a
legelőkelőbb hölgy is állandóan bluzban jár, s a legelegánsabb ur is
szürke öltözetben nézheti végig a képtárakat, a templomokat és az egyéb
látnivalókat. Öltözködni csak este kell, a diner-hez, s ehhez a hölgy
egyetlen estélyruhája s az ur egyetlen smokingja tökéletesen elegendő. A
fehérnemüt minden jó hotelben huszonnégy óra alatt megtisztitják, s ha
még valamire hirtelen szükség van: ezt utközben bizvást meg lehet venni
abból a pénzből, amit az ember a hordárokon és a kocsikon megtakarit. Az
amerikai milliárdosok kivétel nélkül ennek a principiumnak az alapján
utaznak, s józan észszel igazán nem lehet belátni, hogy mi, a szegény
emberek, miért lennénk előkelőbbek, mint a newyorki vasutkirályok és
szilvaizhercegek.

Persze, mindezt könnyebb leirni, mint betartani, mert a mi hölgyeink még
mindig valami lealázkodásfélét látnak abban, ha nem öt kalappal, három
napernyővel és nyolc elegáns toilette-tel száguldnak végig a svájci vagy
az olaszországi hoteleken. De arra való a férj, hogy az ilyen
kérdésekben egész a késhegyig energikus legyen. Mint udvarias férfiu,
halálomig azt vallom, hogy a házassági konfliktusokban föltétlenül a
férj kötelessége a kapitulálás, de e szabály alól van egy kivétel: az a
konfliktus, mely az utipodgyász ügyében támad. A férj, aki ebben a
kérdésben enged, kihallgatás nélkül megérdemel hat hónapi börtönt, vagy
– ami ezzel egyenértékü – két esztendei szanatoriumot.




Téli fürdőzés

Hogy mi a véleményem a téli fürdőzésről általában és azokról az
emberekről, akik havas esőben, minusz tiz fokos hidegségben szakitják el
magukat a hivataluktól és a rendes társaságuktól, hogy a természet szüzi
fehérségével, vagy a délszaki vidékek aranyos napsugaraival cseréljék
fel a budapesti zsurokat és a füstös kávéházakat? Édes nagyságos
asszonyom, attól tartok, hogy engem is épp ugy le fog nézni, mint azokat
a csavargókat, akikről oly fensőséges lenézéssel beszél a levelében,
mert – mi tagadás benne – én, a fehérhaju öreg is, akárhányszor sárga
irigységgel gondolok szerencsésebb barátaimra, akik ilyenkor a nagy,
angol bőröndjeiket csomagolják, s távirati uton rendelnek egy jó
hálóhelyet a szentpétervár-nizzai luxusvonat egyik kényelmes fülkéjében.
Sőt: még azt is irigységgel hallom, ha ezek a csavargók – Ön nevezte igy
a téli fürdőzőket – egy-két hétre kiszabaditják magukat a rendes
igájukból, s a Tátra hótól és jégtől csillogó világában skiznek,
ródliznak és tobogánoznak. Akár csavargók, akár nem, én őszinte szivvel
irigylem őket, mert az a meggyőződésem, hogy voltaképpen valamennyien a
kószálásra születtünk, s hogy emberi hivatásukat talán leginkább
nyughatatlan vérü ősapáink közelitették meg, akik addig maradtak egy
helyben, amig lovaik és marháik a körülöttük zöldelő friss füvet
lelegelték. Az az ördögmalom, amelyben mi az életünket leéljük,
egyszerüen megöli a fantáziánkat, kipusztitja belőlünk a lelkünk
rugalmasságát, s időnek előtte megvénit és kiszárit bennünket. Ne
hozakodjék nekem elő a boldog és nyugodt öregekkel, akik halálukig se
hagyták el a kedves falujuk határát, mert ezek a boldog emberek még nem
ismerték az idegek intézményét, s bizonyára sohase gondoltak olyan
együgyüségre, hogy rostélyos és töltött káposzta helyett bromnatriummal
kinozzák a gyomrukat. A mi idegrendszerünk más, mint az övék, még pedig,
fájdalom, a mi hátrányunkra. Mi nemcsak, hogy belepenészesedünk a
mindennapiságba, hanem egyenesen fizikai szenvedések között éljük le
monoton életünket, ha néha-napján a rendes környezetünknek bucsut nem
mondunk. Nem is beszélek most az irókról, a müvészekről, s azokról az
egyéb szellemi foglalkozásokat üző emberekről, akik időnek előtte
kimerülnek a munkájukban; de azt mondom, hogy manapság e lázas és
tülekedő világban még a hivatalnoknak, a kereskedőnek vagy az iparosnak
is szüksége van arra, hogy egyszer-másszor uj milieuben frissitse föl
elernyedt lelki képességeit. Ennek a változatosságnak a vágya oly
élénken él mindnyájunkban, hogy akárhányszor sirva, tehetetlen dühvel
forgatjuk a vasuti menetrendet, s anarchista vérszomjusággal gondolunk a
boldog kiváltságosokra, akik ilyenkor az aranytapétás express vonatokban
szelik át a tavaszi szellőktől illatos Itáliát, s kupéjuk ablakából
ragyogó pillantást vethetnek a Cote d’azur narancserdeire, a zöld lombok
közül kifehérlő villákra, a Földközi-tenger olvasztott fejérhabjaira, s
a virágoktól, ezüsttől csillogó nagyvilági pensiókra, ahol dekolletált
asszonyok kacagásában fürödhetik a frakkosok és szmokingosok hada.
Dehogy is szabad csodálkoznia, ha a szivem már a gondolatára is kalimpál
annak a gyönyörüségnek, hogy én is ott lehessek ebben a paradicsomban, s
ha megvetés helyett olajsárga irigységgel bucsuzom azoktól a
csavargóktól, akiknek ilyenkor, havas tél derekán is módjuk van hozzá,
hogy ezt a nagyszerü milieut megvásárolhassák maguknak.

Persze más kérdés – s itt rögtön egy nézeten leszünk – az, vajjon
helyes-e, hogy manapság már nemcsak a gazdag emberek, de a szerényebben
szituáltak is rendszeresen beállanak a téli fürdőzők mind jobban
megsokasodó gárdájába? Ennél a pontnál már nem térnek el véleményeink,
mert magam is azt mondom, hogy nagy átlagban bizony nem ugy élünk, ahogy
a vagyoni viszonyaink megengednék. Ez különben egyáltalában nem ujság,
hiszen akik társaséletünket figyelemmel kisérik, régóta tudják, hogy
percentuális tekintetben talán mi közülünk kerül ki a legtöbb szédelgő
Európában. Nem azokat a szédelgőket értem, akik hiszékenyebb
embertársaikat rászedik és megkárositják s akik a számlájuk és a
podgyászuk hátrahagyásával távoznak az elegáns hotelekből, hanem azokat,
akik minden reális alap nélkül játszszák a dusgazdag és könnyüpénzü
utazót. Ezt a tipust mi képviseljük a legsürübben, amiről mindenki
tanuságot tehet, aki télen Nizzában vagy Cairóban, nyáron Ostendében
vagy Aix les Bains-ben megfordult. A belga tengerparton, vagy a
montecarlói kaszinóban lépten-nyomon összetalálkozunk olyan
honfitársainkkal, akiknek tudomásunk szerint nemcsak hogy vagyonuk
nincs, de akik évi jövedelem tekintetében se igen mehetnének tul a
ránk-herlányi fürdő határain. Gyanus alakok, akiknek semmi látható
kenyérkeresetük nincs, elsőrangu hotelekben laknak, pezsgőt bontatnak
fel az ebédjükhöz, s olyan összegekben játszanak, amilyet a középsorsu
államhivatalnok legfölebb csak álmában lát. Honnan szerzik meg ezek az
urak a passzióikhoz szükséges pénzeket? Csak a jó isten tudja. Ha
hölgyek volnának, – mert azok még nagyobb számban vannak – könnyen meg
tudnók fejteni a nagy titkot, de hol az a zsilip, melyen át e
férfi-szédelgők ölébe hull az aranyak és bankjegyek zuhatagja? Ezt
sohase tudtam kitalálni, de annyit, ugyebár, jogosan sejthetek, hogy
derék honfitársaim nem idegenkednek a szelidebb fajtáju szédelgésektől,
s hogy nem mindenki szükségszerüleg gentleman, aki frakkot és fehér
nyakkendőt ölt, ha a Palace Hotel-ek diner-jein megjelenik?

Ezért, nagyságos asszonyom, azt ajánlom, egyezzünk ki ötven százalékra,
s mondjuk ki határozatilag, hogy a téli fürdőzés igen okos divat, de
csupán azok számára, akik a kellő óvatossággal választották meg annak
idején a kedves szülőiket, vagy akik legalább is három nagy bankban
huzzák az igazgatói tantiéme-eket.




Levéltitok

A régi francia drámákból mindenki emlékszik a redingot-kabátos, előkelő
marquisra, aki a faragványos rokokó-kandalló előtt, melyben vigan égnek
a tölgyfahasábok, merev arccal veszi el a lakájtól az ezüst-tálcán
átnyujtott leveleket, majd igy szól ahhoz a hajporos, fiatal dámához,
aki lorgnonján át eddig egy selyemkötéses diszmüben lapozgatott:

– Marquisné, ez a levél a kegyedé…

A fiatal hölgy átveszi és felbontja az illatos levelet, futólag
végigszalad a sorokon, aztán egyszerüen a kandalló tüzébe dobja a
halványkék velinpapirt. A marquis ur pedig nyugodtan olvassa tovább a
Temps hireit, s ugyancsak nem jut eszébe az a dőreség, hogy a levél
tartalma felől tudakozódjék.

Igy volt a régi, francia drámákban és a nézőtér szép, polgári asszonyai,
akik irigykedő pillantásokat vetettek a szalon pompás butoraira, a
kandallóban égő hasábokra, s a lakáj aranyszegélyes frakkjára, meghatva
és elámulva gondolták:

– Istenem, milyen finomak és előkelők ezek a francia marquis-k és
marquisnék!… Egészen ugy viselkednek egymás iránt, mintha abszolute nem
lenne közük egymáshoz…

A szép polgári hölgyeknek ugyanis nagyon imponált, hogy a hajporos dáma
nem mutatta meg az urának a levelet s hogy az ura még csak nem is
érdeklődött az iránt, vajjon nem valami fiatal gavallér irt-e neki
lángoló szerelmi vallomást? Elvileg gyönyörünek találták ezt az
arisztokratikus bizalmat, de otthon, mikor a rokokó szalon milieujéből a
maguk ó-német ebédlőjébe visszatértek, ugyancsak más hurokat pengettek
volna, ha a férjek ezt az előkelő szokást a maguk házi tüzhelyénél
meghonositani próbálják…

A marquis-k és marquisnék párbeszéde abból az alkalomból jut eszembe,
hogy egy olvasónőm ma kérdést intéz hozzám az iránt, vajjon illő-e,
helyes-e, megengedhető-e, hogy a házastársak az egymás leveleit
fölbontsák és elolvassák? A levélből azt következtetem, hogy ő nagysága
már rég megoldotta ezt a problémát, még pedig oly módon, hogy ő minden
lelkifurdalás nélkül felbontja az urához érkező irásokat. Sőt azt is
tudom, hogy a polgári asszonyok legnagyobb része habozás nélkül
elolvassa az ura egész korrespondenciáját, részint nyiltan, minden
titkolódzás nélkül, részint a hajtü, horgolótü és egyéb tüfajok
segitségével. Az asszonyok ugyanis elég naivok ahoz, hogy ilyen egyszerü
és gyermekes módon akarnak hozzájutni a ravasz férjük titkaihoz.
Elfelejtik, hogy a férj – még az is, aki a legártatlanabbnak látszik
köztük – sokkal óvatosabb annál, semhogy a gyanus leveleket, ha ilyenek
egyáltalában érkeznek hozzá, a lakására cimeztesse. Menjen el ő nagysága
a kaszinóba, a kávéházba, vagy a férje hivatalába, ott esetleg elcsiphet
egy olyan levelet, amelyért az ura szemeit kikarmolhatja; de otthon
nyugodtan meg fogja érni az aranylakodalmát, annélkül, hogy valami
diszkrét titoknak a nyomára akadjon. A kalandor-férjnek ezer és ezer
módja van ahhoz, hogy gazságaihoz az előmunkálatokat megtehesse; s
nagyon ostoba legény lenne, ha galád cselszövése szálait a saját lakásán
vezetné keresztül. Ezért nincs praktikus célja annak, hogy a feleség az
ura levelei után kémlelődjék. Az ilyen szokás csak arra jó, hogy a
bizalmat a két fél köztt megrontsa, s a kölcsönös, nobilis tisztelet
helyett a gyanakodás méltatlan bázisára helyezze egymáshoz való
viszonyukat. Az én nézetem szerint az egész házaséletnek finomabb és
előkelőbb a tónusa, ha a férj és feleség a külső látszat szerint is
biznak egymásban. Az az asszony, aki nem nyul az ura postájához s az a
férj, aki gyanutlanul és – olvasatlanul adja át a feleségének még a
leggyanusabb levélkét is, okvetetlenül nagyot nő a másik fél
becsülésében. És ezt annál könnyebb megtenni, mert igazi, telivér
titkokhoz ugy se lehet hozzájutni a hajtü és a horgolótü utján.

A döntvény tehát, melyet a hozzám intézett kérdésben hoznom kell,
föltétlenül az, hogy a levéltitkot az okos házasoknak respektálniok
kell. Természetesen nincs kétségem benne, hogy a kiváncsi és ideges
feleségek az én döntvényem ellenére se fognak megváltozni s ezután is
izgatottan fogják kihuzni a frizurájukból a hajtüt, ha a levélhordó az
előszoba ajtaján becsönget.




Lovagiasság

Egy vidéki kaszinóban két ur kártyázik. Az egyik nyer, a másik –
természetesen – veszit. Ez a másik egyébként igen jóravaló uri ember, de
nem tartozik ama gentlemanok közé, akik az Ohnet-mester regényeiben egy
szemhunyoritás nélkül fizetnek ki a partnerüknek tizezer aranyat, ha a
kártyaszerencse elfordul tőlük. Az Ohnet hősei ugyanis az ilyen esetben
nyugodtan leteszik a kezükből a kártyát, a zsebükből egy zöldboritékos
könyvecskét vesznek elő, aztán igy szólnak, miközben a havannájukból
bodor füstmacskákat eregetnek a plafond felé:

– Itt van, tengernagy, egy tizezer aranyról szóló cheque. Holnap majd
eljövök a revancheért…

Az én vidéki uriemberem nagyon szereti olvasni az Ohnet regényeit, de az
őrgrófok és tengernagyok példája nem hat reá: ő nem veszi elő a
cheque-könyvét, nem bocsát bodor füstmacskákat a levegőbe, hanem igen
dühösen fizeti ki a kilencforintos kártyadifferenciát. Sőt annyira nem
nyugszik bele a végzetébe, hogy igy szól fizetség közben a partneréhez:

– A fene ette volna meg azt az ötletemet, hogy magával kártyázzam.

– Hogy érti ezt? – kérdi a szerencsés nyerő.

– Ugy értem, hogy csak olyan emberekkel passzió kártyázni, akik szépen
és uri módon játszanak. Önt a hideg rázza félelmében, hogy esetleg husz
krajcárt elveszit…

Az ilyen beszéd rendes uzus az ugynevezett alrendi kártyázók között, s a
ravasz nagyvárosi játékosok nem is csinálnak belőle valami különösebb
affaire-t. De az áldott vidéken, ahol még hisznek a lovagias ügyek
szentségében, s ahol a kaszinó kigolyózza azt a gyáva egyént, aki a
rajta esett sérelmet nem torolja meg fegyveres kézzel, egészen más
megvilágitás alá esik az efféle kedélyeskedés. A boldog nyerő itt
hidegen zsebrevágja a kilenc forintot, majd begombolja a kabátját és igy
szól:

– Elég, uram, a többit majd elvégzik a segédeink…

Ezzel, mint egy modern Antonius, távozik a füstbe burkolt kaszinói
teremből.

Még aznap este két komor férfiu jelenik meg a sértegető ur lakásán, s a
nyerő nevében ünnepies arccal elégtételt kér. A sértegető azonban,
ahelyett, hogy a maga segédeit megnevezné, közömbös vállvonogatással ezt
válaszolja:

– Ilyen szamárságokba egyáltalában nem megyek… Nem vagyok én Bayard
lovag, hogy egy éles karddal hadonázzak… Elégedjék meg az az ur azzal,
hogy a kilenc pengőforintomat elnyerte…

Igy állnak most az ügyek s nagyon természetes, hogy a kisvárosban
egyébről se beszélnek, mint a megtagadott elégtételről. Némelyek már azt
az eszmét is fölvetették, hogy a lovagiatlan urat ki kellene golyózni a
kaszinóból, de mielőtt erre a rémes lépésre sor kerülne, hozzám, mint
világban járatos férfiuhoz fordulnak azzal a kérdéssel: vajjon nem
becstelen himpellér-e, aki sérteget, de gyáván elbujik, mikor a
sértéseit számon kérik?

Tisztelt uraim, én tudom, hogy mivel tartozom a közvéleménynek, s nagyon
érzem, hogy az elém terjesztett problémára az lenne az egyedüli, méltó
válasz, hogy: ki ezzel a salakkal a lovagias társadalom testéből! De nem
bánom, ha engem disztagnak is választanak a kaszinóba, csak azért, hogy
egyhangulag kigolyózzanak belőle, nyiltan, félelem nélkül kimondom:
annak a lovagiatlan himpellérnek igaza van. Nemcsak azért van igaza,
mert a párbaj felnőtt emberek között manapság már ugyszólván végképp
kiment a divatból. Tessék csak megnézni a társadalom ugynevezett
oszlopait: a politikusokat, államférfiakat, mágnásokat, előkelő kaszinói
tagokat: ezek immár évek óta se veszik kezükbe a vértől rozsdás, harci
szablyákat. A párbajokat e nobilis férfiak többnyire egy iv
miniszterpapiroson intézik el. De erre, amint mondtam, nem is
hivatkozom; mert ha a párbaj épp ugy a virágkorát élné ez idő szerint,
mint a középkorban, akkor is hüdéses butaságnak lehetne minősiteni, ha
valaki az ilyen kártyaügyből kifolyólag vágatna folytonossági hiányt a
bőrére. A vesztő mindig haragszik; ezt már a boldogult Tubalkain épp ugy
tudta, mint a mai kaszinótagok és kávéházi törzsvendégek. Nyugodt márkik
csak a rossz francia regényekben vannak; az eleven játékosok nem igen
tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy egy rosszabb kártyás (mert a
partner mindig kevesebbet tud, mint ők) nyerte el az ő finom
készpénzüket. A kártyaasztalnál mondott gorombáskodás tehát az okos
ember szemében nem számit, föltéve, hogy a szokvány-gorombáskodás
törvényes határait nem lépte át. Az ilyesmit az ember egy jókedvü
viszont-gorombáskodással intézi el, de nem küld gérokkos segédeket, ha
csak azt nem akarja, hogy kinevessék. A józan férfiu ugyanis nem teheti
kockára az életét azért, hogy több volt a quintje, mint az ellenfelének.
A bejött quintért – mint a költő oly szépen dalolja – az ember fölir egy
bummedlit, de nem áll ki érte, harci karddal a kezében, a lovagiasság
porondjára.

Az az ur egyébiránt még okosabban intézte volna el az ügyét, ha eleget
tesz a formaságoknak is s előzékenyen megnevezi a segédeit. A segédek
majd gondoskodtak volna róla, hogy egy iv miniszterpapir árán megmentsék
a veszélyben forgó becsületet.




A kézcsókról

Egy vidéki fiatal ember, aki – a levele szerint – gyakran megfordul a
fővárosban is, azzal a kérdéssel fordul hozzám: mi a legujabb divat a
kézcsók dolgában, s igaz-e, amit neki egy igen előkelő uriember mondott
a kaszinóban, hogy t. i. a comme il faut gavallér mindig kezet csókol a
hölgyeknek. Az uriember, aki annyira kardoskodott az obligatorius
kézcsók mellett, állitólag Pesten, a Nemzeti Szinházban, gyakran tanuja
volt annak, hogy Mihályfi Károly nemes eleganciával csókolta meg a
márkinők és a hercegnők kezét, mikor a dráma második felvonásában a
főuri szalonba belépett.

Szivesen foglalkozom a kézcsók kérdésével, mert ebben a dologban még
talán nagyobb a bizonytalanság nálunk, mint abban, hogy fekete vagy
fehér csokrot csatoljon-e a társaságbéli ur a gallérjára, amikor előkelő
hölgyek között megjelenik. Akárhányan vannak, akik elvileg megnyalják
minden csinosabb uriasszony kezét, sőt a fiatal leányoknak is kezet
csókolnak, azzal a megokolással, hogy ez a mulatság „nagyon jól esik a
magyarnak.“ Szép hazám kávéházaiban gyakran láttam, hogy egy-egy fiatal
ur, akit négy vagy öt uri hölgynek bemutattak, mindegyik asszonynak
megnyálazta a jobb kezét, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szegény nők
egész a homlokukig elpirultak zavarukban. Mások a kávéházban nem
csókolnak ugyan kezet, de a szinházban már, ha a mellettük ülő hölgy
régi ismerősük, nem vonják meg maguktól ezt az élvezetet, abszolute nem
törődve azzal, hogy egy egész zsufolt nézőtér a tanuja parlagi
udvariasságuknak. Ismét mások a szinházban is megőrzik diszkréciójukat,
ellenben a zsurokon valóságos körcsókolózást végeznek a jelenlevő
asszonyok kezén. Sőt olyanok is akadnak, akik egyenesen faragatlan
fráternek minősitenek minden férfit, aki az ismerős asszonyok kezét nem
hozza érintkezésbe az ajkizmaival.

E viharos nézeteltérések ellenére én nem habozom azzal a kijelentéssel,
hogy a kézcsók a legtöbb esetben határozottan illetlenség. Nem tudom,
hogy viselkedik Mihályfi ur a főuri szalonokban, lovagias ügybe se
óhajtok bocsátkozni ama tiszteletreméltó kaszinói uriemberrel, akire
névtelen levéliróm hivatkozik, de kimondom és megállapitom, hogy sehol a
nagyvilágban nem grasszál annyira ez az izléstelen szokás, mint nálunk.
Nem a divatra hivatkozom – a Mode-Journal áprilisi füzetét még,
fájdalom, nem olvastam – de arra az ösztönszerü jó izlésre, melyet az
igazi uri emberek már születésükkor magukkal hoznak erre a tökéletlen
világra. Az igazi gavallér csak azoknak a hölgyeknek csókol kezet, akik
már kétségkivül tul vannak a flirtelés korán, mert ezt a kézcsókot
senkise magyarázhatja tolakodó és neveletlen léhaságnak. A fiatal, szép
asszonyokkal szemben csak akkor engedheti meg magának valaki ezt a
bizalmaskodást, ha erre világos felhatalmazást kapott. Akarata ellenére
senkit se lehet arra kényszeriteni, hogy a kezét egy idegen férfi
ajkával benyálaztassa. Kezet csókolhatunk ezenfelül a menyasszonyunknak,
annak a jó barátunk feleségének, aki ezt a lovagias hódolatot
szemmelláthatólag szivesen veszi tőlünk, de idegen hölgyeknek, vagy
azoknak, akiket csak felületesen ismerünk, ilyen módon sohase szabad a
tudtukra adnunk, hogy ez a közvetlen érintkezés mennyire jól esik
nekünk.

Tudom, hogy ez a kijelentés nem pályázhat valami nagy népszerüségre,
mert mi tagadás, mindenkinek jól esik, ha egy finom, fehér, puha kezet
egy pillanatig odaszorithat az ajkához. Még nekem, a vén embernek is jól
esik, s akárhányszor bizony szivesen elengednék az elmult életemből tiz
esztendőt, ha egy bájos, fiatal teremtés plasztikus kezét
megcsókolhatnám. Sőt teringettét, attól se riadnék vissza, hogy a forró,
piros ajkát megcsókoljam. De amint nem tehetem meg ez utóbbit, épp ugy
nincs jogom az előbbihez sem, bárhogy is kalimpál ez a vén szivem attól
a vágytól, hogy ilyen édes, ingerlő közelségbe juthassak a jó barátaim
feleségeivel.




A köhögő nézőtér

Egy elmés, de nagyon haragos fiatal hölgy ma hosszu levelet ir nekem,
amelyben szörnyen kikel a budapesti szinházlátogató közönség ellen. Nem
azzal az immár banálissá lett panaszszal hozakodik elő, hogy nálunk
minden második ember későn jön a szinházba, hanem egy másikkal, melyben
csakugyan sok az igazság: azzal, hogy a mi szinházaink nézőterén
ugyszólván légyottot ad egymásnak a náthás és influenzás közönség.

– Ez már nem is szinház, mondja a levél, hanem valóságos szanatórium,
melyben négy-ötszáz ember szinte versenyt köhög egymással. Kérem, én
drága pénzen megváltom a földszinti támlásszékemet, hat-nyolc koronát
fizetek, csakhogy kényelmesen végighallgathassam az előadást s ehelyett
mi történik? Az történik, hogy a legjobb esetben csak minden
második-harmadik szót tudok megérteni, mert ez a köhögőlavina a legszebb
és legizgalmasabb jeleneteken is végighömpölyög. A P. Gazsi Mariska és
Tanay legszebb jelenetét, mikor már-már a meghatottság könyei
szivárognak a szemembe, egyszerre tulköhögi a szomszédom, s én kénytelen
vagyok részvéttel nézni rá, hátha megfullad a szegény, amikor
tulajdonképp az esnék jól, ha ugy a kedvem szerint arculüthetném. Nincs
szinház Budapesten, ahol ez időtájt ne ülne két-háromszáz köhögő, aki
tönkreteszi az előadott szindarabokat, s versenyt lármáz a zenekari nagy
dobbal. Azt hiszem, igazat ad nekem, ha azt mondom, hogy ez csunya
kiméletlenség a nem köhögő társadalom idegei ellen. Hiszen a tapintatlan
orrfuvásoktól is eleget kell szenvednünk, – még csak az hiányzik hát,
hogy az emberek köhögni is a szinházba jöjjenek. Miért nem marad otthon
az az ember, aki a rossz időjárás folytán meghült? Ki kényszeriti, hogy
a szinházba jöjjön, ahelyett, hogy Priessnitz-borogatásokat rakna a
mellére, s fiakkerporral, meg forró teával kurálná magát? Kérem,
figyelmeztesse az olvasókat, hogy ez épp oly kevéssé járja, mint az,
hogy ha valaki jodoformos vattába burkolózva jelennék meg egy szinház
nézőterén.

A hozzám intézett óhajtásnak készséggel eleget teszek, s ime,
figyelmeztetem az olvasókat, hogy ha meg vannak hülve, akkor maradjanak
szépen otthon a meleg kályha mellett, mert a gégénk vagy a hangszálaink
betegségéhez épp oly kevés köze van a nyilvánosságnak mint ahhoz, ha
reménytelenül szeretünk. Én ugyanis megengedem, hogy a köhögés kitünő
szórakozás lehet annak, aki köhög, de semmiképp se kitünő a másik
száznak vagy ezernek, aki a köhögést végighallgatni kénytelen. Mert
csakugyan nem kell éppen tulzottan neuraszténikusnak lennünk, hogy
ezeken a nézőtéri koncerteken felháborodjunk. Az ember nyolc koronát
fizet egy támlásszékért, hogy Hegedüs Gyulát, Varsányi Irént hallja, s
ehelyett egy jómódu kereskedőt, vagy egy öreg ügyvédet hall, aki két
percig hasztalan erőlködik, hogy a köhögését visszafojtsa, s a harmadik
percben szinte explodál ettől a visszafojtott indulattól. És az ügyet
még bonyolitja, hogy az ilyen köhögési rohamok, isten tudja miért, a
legnagyobb mértékben ragályosak, s ha a földszinten egy ur öblös basszus
hangon köhögni kezd, rögtön megjön a válasz az erkélyekről és a
karzatokról, s egyszerre olyan orkán zug végig az egész házon, hogy még
egy egész zenekar is beleveszne, nemhogy egy szalonhangon előadott
dialog. Még pedig – ez szintén a megfejthetetlen rejtélyek egyike –
mindig a point-t köhögik agyon, vagy pedig azokat a részleteket, melyek
okvetlenül szükségesek a cselekvény megértéséhez.

Én tehát mindenkinek ezennel szigoruan a lelkére kötöm, hogy a jövőben
csak egészséges gégével menjen a szinházba, de attól tartok, hogy a
figyelmeztetésemnek nem lesz sok foganatja, mert a budapesti ember csak
akkor marad otthon, ha már agonizálni kezd. Egy kis köhögésért, vagy egy
gyöngébb torokgyuladásért senki se hajlandó szobafogságban sinlődni,
mert az otthonlét rideg és unalmas, ellenben a kávéház, a szinház, a
hangverseny mulatságos és szórakoztató időtöltés. Mert mondani se kell,
hogy a köhögők táborkara nem csupán a szinházak nézőterét lepi el, hanem
a kávéházakat és a hangverseny-termeket is. Mindenki irtózik attól, hogy
egy egész napot – vagy, horribile dictu, esetleg kettőt – otthon
töltsön, a kártyázásról, a pletykáról, a szivarozásról lemondjon, s
herbateát igyék félbarna kapuciner helyett. Inkább tovább köhög néhány
nappal, de nem hagyja el a rendes szórakozásait, mert az kizökkentené a
rendes kerékvágásból. Arra, hogy nem csupán önmagának árt, hanem idegen
embereket is felboszant, a budapesti köhögő még csak nem is gondol, mert
az ő elve az:

– Aki nem akar köhögést hallani a szinházban, az maradjon szépen otthon,
ahol senkise háborgatja.

Sok reményem tehát nincs rá, hogy a cikkemmel az ügynek használni fogok,
mert a közfelfogás nálunk az, hogy a szinházban mindenki szabadon
köhöghet a pénzeért, s akinek ez nem tetszik, az ne menjen szinházba.
Aminthogy a jelekből itélve, tényleg ugy áll a dolog, hogy nem is megy
más, csak aki a köhögők hangversenyében résztvehet.




Egylovasok és kétlovasok

A mai kérdés – vajjon az igazi uriember odahajtathat-e egylovas
bérkocsiban egy előkelő fogadó vagy egy finom magánpalota kapuja elé? –
eszembe juttatja egy régi, müncheni látogatásomat, amikor valakinél
dolgom akadt a régens-herceg palotájában. Miközben öltözködtem,
becsöngettem a szobapincért, s meghagytam neki, hogy állittasson egy
csinos fiakkert a szálloda kapujához. Mily nagy volt azonban a
bámulatom, amikor en pleine parade lefelé haladva a lépcsőkön, egy
kopott, rozzant droschkéra esett a pillantásom, melybe csupán egyetlen,
sovány ló volt fogva.

– Mi ez? – kiáltottam dühösen a _Vier Jahreszeiten_ elegáns portására.

– Ez, uram, egy müncheni droschke, – válaszolta nyugodtan a portás.

– Hát nem mondták meg, hogy én fiakkert akarok? Csak nem képzeli talán,
hogy ezen a hitvány járművön fogok odahajtatni a régensherceg
kastélyához?

Az aranysipkás portás hidegen vállat vont, aztán nagy flegmával igy
felelt:

– Ön egész nyugodtan mehet egy lóval a régensherceghez, hiszen a
régensherceg maga is egy lóval szokott idehajtatni a fogadó elé…

Hogy a portásnak igaza volt; arról tiz perc mulva meggyőződtem; a
régensherceg kapusa – dacára, hogy csak egy lóval jöttem – mély
tisztelettel nyitotta ki a rozzant kocsi ajtaját, s egyáltalában nem
éreztette velem, hogy közönséges és krajcároskodó fráternek tart.
Valószinüleg sokkal inkább csodálkozott volna abban az esetben, ha két
orosz trapperrel robogok az aranycirádás kapuhoz.

A világotjárt embernek nem szükséges megmagyaráznom, hogy a müncheni
felfogás Európaszerte érvényben van; Párisban, Berlinben, Londonban épp
oly ritkaság a fiakkeren járó gentleman, mint a bajorok fővárosában. Sőt
egyáltalában nincsen is fiakker; két lóval csak az az ember jár, aki
saját maga tart fogatot, vagy annyi a dolga, hogy hónapszámra fogatot
bérelhet. A hercegnek, a grófnak, a szenátornak, a képviselőnek
egyképpen nem derogál, hogy egylovas bérkocsiba üljön, mert mindegyiknek
az a véleménye, hogy az igazi előkelőség nem a használatba vett lóerők
számától függ. Csupán Bécs és Budapest tobzódnak ebben a viszonyaikhoz
nem illő eleganciában, még pedig olyan mértékben, hogy a külföldről
idetévedt utas jogosan a milliomosok városának tarthatja ezt a
szerencsétlen koldusfészket. Olyan emberek, akik nyolcvan forintot
keresnek havonként, fiakkeren hajtatnak a lóversenyre, s a legszerényebb
polgári családok programmjából se hiányzik a vasárnapi gummirádlizás.
Csak akkor hiányzik, ha egyáltalában nem kapnak fiakkert, ami sokkal
gyakoribb eset, mint az ellenkező, mert a kövér és pirosarcu budapesti
fiakkeres ugyancsak megnézi azt a legényt, akit ünnepnapon a kocsijára
fölenged. Bizvást el lehet mondani, hogy a gondos családapa, aki a
legkedvesebb leányát akarja férjhezadni, távolról se végez olyan
pszikhológiai kutatásokat a leendő vőlegénynyel szemben, mint amilyennel
a bakon ülő ur a pironkodó utasnak a veséjébe tekint. És ennek az
előzetes vizsgálatnak nagyon is megvan az oka; a derék fiakkeres csak
akkor csördit a lovai közé, ha két órai hajtással bőven megkeresheti a
lovai két hétre való abrakocskáját. Miért menne olcsóbban, mikor ezt az
árat is szivesen megfizetik neki? Istennek hála, a sikkasztók még nem
haltak ki a világból, – és ahol a sikkasztási ipar virul, ott a szegény,
kétlovas bérkocsis is hozzájuthat néha-napján egy-egy havanna-szivarhoz.

Hogy ez nem tulzás, azt minden budapesti ember tudja, – és mégis: a
jóravaló, becsületes, makulátlan uraknak egész sokasága él közöttünk,
akinek az az ambiciója, hogy a sikkasztókat utánozza, s aki egyenesen
dehonesztálónak tekintené, ha fényes napvilágnál egylovas bérkocsival
hajtatna végig a Kossuth Lajos-utcán vagy a Kristóf-téren. Sőt egyenesen
megborzong arra a gondolatra, hogy az előkelő szálloda portása egy
nyomorult konflis belsejéből segitené ki a gyalogjáró aszfaltjára. Nem
gondolják ezek a tiszteletreméltó uri emberek, hogy felfogásuk nagyon is
balkánízü? A művelt nyugaton még az előkelő urak is csak akkor járnak
kétlovas kocsin, ha ez saját maguknak élvezetet szerez; nálunk a
portások, a pincérek, az utcai járókelők kedvéért ülnek az emberek a
gummirádlis párnájára. Nem hasonlit-e némiképp ez a felfogásuk annak a
vidéki gavallérnak a tempójához, aki rántott békát rendelt az
étteremben, hogy előkelő urnak tartsák, – pedig bizonyosan tudta, hogy
vacsora után nagyzolási mániába fog esni, összetévesztvén magát az öreg
Vézuvval, a szobája padlóját pedig ama kisded falvakkal, melyek az
illetlen hegy lábainál meghuzódnak?…




Egyenruhás rablók

Nem a pincér-borravalókról akarok beszélni, – ezt a témát rég
elkoptatták előttem az aktualitásokban dolgozó társadalmi bölcsek, –
hanem azokról a mindennap előforduló, időleges tiszteletdijakról,
melyekkel a különböző, apró szolgálatokat fizeti meg a nagy városokban
járó kulturember. A liftes, a kalauz, a muzeumi- és kiállitási őr
tiszteletdijáról, mely az utasnak épp oly mindennapi kiadása, akár a
szállodai vagy a vendéglői költekezés. És mindjárt meg is állapitom,
hogy Budapest e tekintetben puritánul tisztességes város; a nagy
rablókat, akik a hires, nyugateurópai metropólisokban oly szemérmetlen
merényleteket intéznek a pénzintézetek ellen, itt jóformán nem ismerik.
Talán azért, mert kevés a gyakorlatuk benne, hiszen Budapest – fájdalom
– még nem esik bele a gazdag, nemzetközi csavargók rayonjába.

A külföldön régóta rendes és becikkelyezett törvényen alapszik az utasok
megadóztatása, Mikor Versaillesban a Maria Antoinette hálószobáját
megmutatták nekünk, s a társaság néhány praktikus tagja észrevétlenül ki
akart surranni az egyik mellékajtón, hogy a borravaló elől
megmeneküljön: mindnyájan ijedten álltak meg, mert hiába nyomogatták
óvatosan a kilincset, az ajtó egyáltalában nem nyilt fel. Be volt
csukva, még pedig kulcscsal, aminthogy az összes ajtók be voltak csukva,
amelyek a világhirü parkba vezettek. Az idegent itt egyszerüen zár alá
helyezik, s a fogságból csak akkor engedik ki, amikor a bőbeszédü ur az
összes mondanivalóit elmondta, s mosolygó arccal, kinyujtott tenyérrel
foglal helyet a kijárás mellett. Belépti dij ugyanis nincs a versaillesi
kastélyba, de kilépti dij, az bezzeg van; s a leggyakorlottabb smuciánok
se párologhatnak el, ha az obulusaikat le nem fizetik. De Versaillesben
utóvégre csak szolgák vannak, akiket senki meg nem szólhat azért, hogy
borravalót kérnek. Ám a londoni Westminster-Abbeyban, ahol meggörnyedt,
ősz barátok mutogatják a Dickens, Tennyson és Stuart Mária
nyugvóhelyeit, épp ugy megkivánják a borravalót, akár egy köruti
kávéházban. A tiszteletreméltó szerzetes, a penészes szarkofágok között,
méltatlankodva nyujtja felénk reszkető kezét, ha csupán hálás
köszönetünk kifejezése mellett akarunk eltávozni a boltivek alól.
Köszönet? Ebből nem lehet megélni, mondja megbotránkozva a kulcscsomóját
zörgető, jámbor atya, aki gondosan megnézi az ezüstpénzeket, mert haj,
temérdek a kalandor, s az isten szolgái gyakran ki vannak téve annak,
hogy silány hamispénzt nyujtanak át nekik a szépen csengő ezüst helyett.

Mikor Párisban, a Pantheonban jártam, a halottak öreg pásztora
szeretetreméltó előzékenységgel kalauzolt végig az apró fülkék között,
melyekben a művészet és irodalom legnagyobb geniejei pihennek. Évekkel
ezelőtt irtam már a Pesti Hirlapban arról a párbeszédről, melyet akkor a
vén ciceronéval folytattam; de most, hogy a borravalók kérdése szóban
forog, megint eszembe jut a borvirágosarcu, egyenruhás aggastyán, aki
nyájasan, derüs kedvben mutatta be nekem a halottjait, közben vidáman
pattintva fel a tubákos szelencéjét, hogy az orrnak is megadja azt, ami
az orré. A bőbeszédü bácsi kissé fitymálva mutatta meg nekem a Rousseau
megragadóan szép siremlékét – a sirboltból kinyuló kart, a lobogó
fáklyával – ellenben a szeme csillogott a lelkesedéstől, amikor a Victor
Hugo fülkéje előtt megállott velem.

– Ez a legkülönb ember valamennyi közt, mondta mély meggyőződéssel,
miközben elismerőleg bólogatott a hatalmas kőszárkofág felé.

– Annyira szereti a _Hernáni-t_ és a _Századok legendájá_-t?

Az öreg megrázta a fejét.

– Én uram, egyiket se olvastam, részben, mert gyönge a szemem, részben,
mert nem birom a derekamat, ha esténként a Montmartre-ba hazavetődöm. De
azért mégis azt mondom, hogy Victor Hugo a mi legnagyobb halottunk. Csak
egy van még nagyobb nála, de az, fájdalom, nem lakik itt a mi
szállodánkban…

– És az kicsoda?

– Emile Zola, uram, az utólérhetetlen regényiró. Bárcsak megjönne már a
kormány esze és mielőbb idehozná nekem ezt a nagyszerü embert. De az
ostobák még mindig tiltakoznak ellene…

– A Zola munkáit eszerint végigolvasta?

– Mondom, hogy nekem nincs időm az efféle időfecsérlésre. Én tőlem akár
tücsköt-bogarat összeirhatott, ahhoz én, világtól elmaradt öreg, amugy
se értek. De azt tudom, hogy kétféle halott van itt a kezem alatt:
finom, jól jövedelmező halott, – és olyan, aki iránt az angolok meg az
amerikaiak nem érdeklődnek. A Victor Hugo koporsóját minden amerikai
leány izgatott kiváncsisággal nézi meg, Zolát ugy keresik, mintha drága
brilliáns volna, de Voltaire ma már nem igen kell a turistáknak. Hugo
pompásan jövedelmez, néha öt- meg tizfrankot is kapok a fülkéje előtt a
lelkes missektől és mistressektől. Hát még ha Zolát is idehoznák! De a
mi kormányférfiaink, uram, vakok és siketek, akik nem tudják megitélni,
hogy ki való a Pantheonba…

Igy szólt a halhatatlanság kapusa és hálásan zsebrevágta az ötfrankost,
amit a Rousseau sirja előtt adtam neki. Sőt: csodálkozó és elismerő
pillantást vetett a Confession irójának fülkéjére. Terringettét, mégse
lehetett ez amolyan értéktelen ember, ha kerek öt frankot jövedelmez!

Mikor a zsaroló Budapestről hallok, gyakran eszembe jut a vén cicerone,
aki a kegyeletet olyan gyönyörüen gyümölcsözteti, ott, a halhatatlanság
csarnokában. És elismeréssel konstatálom, hogy sokkal jobbak vagyunk a
hirünknél. Egyenruhás rablók legalább nincsenek Budapesten.




Full dress

Keserves panaszszal fordul ma hozzám egy uriember amiatt, hogy a rendes
nyári fürdőjében valami érthetetlen nagyzási mánia fogta el a szállodát
bérlő vendéglőst: az étterembe – amely a fürdőben a legelőkelőbb – csak
frakkban vagy smokingban engedik be az esti étkezéshez a vendégeket. Aki
szürke redingot-ban, vagy tisztességes utcai saccóban jön, azt a
főpincér diszkrétül figyelmezteti, hogy a _full dress_ kötelező, s aki
nem igy jelenik meg, azt legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhatják ki.
„Mit szól ehhez a legujabb bogárhoz?“ – kérdezi az én ismeretlenem
felháborodva. Eddig – ha már egyéb kellemességük nem is volt a magyar
fürdőknek – az az egy megvolt, hogy az ember patriarchális
egyszerüséggel mozoghatott az étteremben és a terrászon. Most már ez az
egy sincs meg, – vitte volna el az ördög azt a sok külföldi fürdőt, akit
immár nálunk is majmolni kezdenek.“

Végtelenül rosszul esik nekem, hogy t. felebarátom haragjában nem
osztozhatom, s nem szedhetem le a keresztvizet arról a nagyképü
vendéglősről, – de őszintén be kell vallanom, hogy ez a férfiu egyenesen
imponál nekem, s ha irásban lehetséges lenne a tapsolás, hát én lelkes
tapssal fogadnám ezt az okos és nagyvilági ujitást. Mert bármennyire is
barátja vagyok annak a patriarchális egyszerüségnek, melyről a panaszos
ur oly melancholikus hangon emlékezik meg a levelében, az a nézetem,
hogy éppen ez a nagy és vidám fesztelenség rontotta meg évtizedeken át a
magyar fürdők tónusát. A borozgató, cigányozó, hangos urak, akik néha
fekete jaquetben, néha züllött lüszterkabátban telepednek le a vendéglők
asztalai mellé, különös és nyughatatlan jelleget adtak szép hazánk
fürdőhelyeinek, teljesen eltérőt attól, amelylyel a nagy és elegáns,
külföldi fürdőkben találkozunk. A pohárcsörömpölés, a poharakon való
hangversenyezés, a praepotens hang, melylyel egy-egy asztaltársaság a
legteljesebb magánügyeit megbeszélte, szerintem mind abban a bájos
fesztelenségben gyökerezik, mely a magyar fürdőket annyira
hasonlatosakká teszi a szilaj és mulatós vidéki városokhoz. A frakk és
smoking – bármily furcsa is a dolog – a temperamentumra is tompitólag és
finomitólag hat, s aki full dress-ben ül le a fehér asztal mellé,
nemcsak a külső megjelenésében lesz előkelőbbé, hanem a modorában és a
tónusában is. Ez a titka a nagy, külföldi restaurantok szinte templomi
csendjének és hangulatának, mely – mit tagadjuk? – százszor finomabb és
kellemesebb, mint a legkedélyesebb lárma és duhajkodás. Az a vendéglős
tehát, higyje meg, okos dolgot cselekedett, s igazán célszerü és
kivánatos lenne, ha a példáját minden jobb magyar fürdőben követnék.
Szivesen elhiszem, hogy ez a mindennapi öltözködés eleintén terhes és
alkalmatlan, de ha a művelt angol, francia, sőt orosz is megteszi,
egyáltalában nem tudom belátni, miért ne tenné meg a művelt magyar is,
aki föltétlenül van olyan uri legény, mint akármelyik a külföldiek
közül.

De ha már itt tartunk, én tovább megyek egy lépéssel, s nem elégszem meg
a frakkal és a smokinggal, hanem bátor vagyok azt kérdezni a vendéglős
uraktól: miért nem honositják meg a magyar fürdőkben is a table
d’hôte-rendszert, mely immár Európaszerte divatban van? Az á la
carte-étkezés ma már mindenütt szinte zsarolásszámba megy, de
eltörlésének, ettől eltekintve is van egy pszichológiai oka; a table
d’hôte-rendszer – ha másutt nem – de legalább a vendéglőben egyenlőkké
teszi az embereket, s megszünteti az a balkáni állapotot, hogy a pincér
csak azt tartja uri embernek, aki a legdrágább ételeket választja ki az
étlapból. Aki szerényebben költ, azt csak immel-ámmal szolgálják ki, még
pedig hátul, a mosogató helyiség közelében levő asztaloknál. Külföldön
ez a csuf osztályozás már régóta nincs meg; a table d’hôte-ért mindenki
ugyanazt az összeget fizeti, s igy a herceg, a gróf, az ügyvéd, a
kereskedő tökéletesen egyforma ur az étterem ajtaján belül. De, persze,
az ilyesmi nálunk még nem tetszetős, mert ugyan hogy tudnának megélni a
vendéglősök, ha a fürdővendégek nem azzal bizonyitanák uri voltukat,
hogy két forintot adnak egy adag sárga dinnyéért, s harmadfelet egy adag
amerikai befőttért. Azt azonban e derék férfiak elfelejtik, hogy egy
vendég megzsarolásával száz más vendéget elriasztanak a magyar fürdőből,
s igy végeredményben, az egész szezon alatt legalább háromszorosan
elvesztik azt, amit két hét alatt jogtalanul összeharácsoltak. A
pillanatnyi haszon még nem tiszta haszon, – ennek szomoru bizonyságai
azok a magyar fürdők, amelyeknek vendéglősei – bár öt koronát kérnek egy
adag rántott csirkéért, – a csőd viharos tengerén végzik be közéleti
szereplésüket.




Idegek


I.

Az ilyen vén ember, mint én, aki sandwicheinek javát már megette s a
szép, női ajkakat, melyeket a sors kijelölt a számára, már mind
végigcsókolta hosszu életében, – bizonyára nem sok embert irigyel ezen a
földön, mert régen, nagyon régen belátta, hogy olyan halandó, aki az
irigylésre érdemes lenne, nem igen él még az afrikai őserdőkben sem… Én
a magam részéről sokkal inkább kivánkozom arra, hogy nyugodtan emészszek
és jól aludjam, mint arra, hogy a londoni Rothschild vagy a newyorki
Carnegie helyében legyek… És mégis: ma elfogott a legsárgább irigység,
még pedig egy kicsike, ortográfiai hibáktól hemzsegő levél olvasása
után, amelyben egy vidéki gazdálkodó – ah, boldogok legboldogabbja! –
azt kérdezi tőlem, kalendáriumi mindentudótól: magyarázzam meg neki,
lehetőleg értelmesen, hogy micsoda is legyen voltaképp az az idegesség,
melyet mostanában annyiszor emlegetnek?

Ime, barátaim, hát mégis vannak még arkádiai pásztorok; egy huszadik
századbeli, eleven, európai férfiu nem tudja, hogy miből áll az
idegesség, s épp oly kiváncsian tudakozódik felőle, mintha valami
ismeretlen, keletázsiai betegségről lenne szó, melyről csak az ujságok
Vegyes rovata beszél…

A levél meghatott és felháboritott, de utóbb, mikor nyugodtabban
elolvastam, az a furcsa gondolat ötlött az eszembe, hogy ez az ember
talán nem is kiván tőlem oktalan dolgot… Az idegességről csakugyan
érdemes elmondani egyet-mást, mert ez a betegség maga is probléma, még
pedig a legnagyobbak egyike, melyekkel csak az orvostudomány
foglalkozik… Idegorvosok már sürün élnek a kulturországokban, az aranyos
cégtáblák hencegve hirdetik, hogy a tudós férfiak egész légiója
szentelte már magát annak a nemes hivatásnak, hogy a neuraszténikusokból
józan polgárokat faragjon, – de az idegek életéből és titkaiból (nem
bánom, ha meg is köveznek, de kimondom) a doktorok ma sem tudnak sokkal
többet, mint őseik, a boszorkány-konyhában dolgozó felcserek… Anatomice
jól ismerik az idegeket, az élettani funkciók, melyek szerint igazodnak,
nem tartoznak többé a titkok közé, de a hatások, melyeket az érzésekre
és a hangulatokra gyakorolnak, melyek az akaratot és az energiát
akárhányszor sulyosan megbénitják, melyek vérszomjas hősökké
változtatják a gyávákat és siránkozó vénasszonyokká a bátrakat és
erőseket: majdnem egészen ismeretlenek még ama kitünő orvosdoktorok
előtt is, akik szünetlenül az idegesek bajaival foglalkoznak…
Hidegfürdő, félfürdő, séta, táplálkozás és bromnátrium: ime a doktorok
egész tudománya ama száz- és százféle baj, kellemetlenség és gyötrelem
ellen, amely a modern ember életét megkeseriti, a családi tüzhely
hangulatát tönkresilányitja, s a néma és hangtalan tragédiák sokaságával
döbbenti meg azokat, akik belelátnak a társaságos élet kulisszái közé.
Bizvást el lehet mondani, hogy manapság száz felnőtt ember (sőt száz
felnőtt ifju) között legalább kilencvennyolc ideges van, s az izmaikkal
kérkedő athléták között, akik büszkén mutogatnak sulydobási és
távgyaloglási rekordjaikra, épp annyi példány akad, aki a keble mélyén
titokban bolondnak hiszi magát, mint a hajós kapitányok, az irók és a
családanyák, sőt: mint az okleveles és gyakorló orvosdoktorok között. A
neuraszténikusok száma hasonlithatatlanul több, mint a náthásoké s a
különbség mindössze annyi, hogy amig a náthásnak megvan a bátorsága
hozzá, hogy a baját nyiltan bevallja, az ideges szinte remeg a
félelemtől, hogy valaki a félbolondot felismerheti benne…

Ez a nagy probléma tehát mindenképpen megérdemli, hogy kissé szemügyre
vegyük, még pedig nem a tudomány szempontjából, – hiszen ehhez majdnem
oly keveset értünk, mint az orvosok – hanem a társadalom, a józan ész s
a humor pápaszemén keresztül. Irjunk egyet-mást az idegességről és az
ideges emberekről, nem rendszeres tanulmányt, hanem apró vázlatokat és
megfigyeléseket, amelyeknek egy hasznuk mindenesetre meglesz: a sok
gyáva, titkolózó, sunyi módon meglapuló neuraszténikus rá fog jönni
arra, hogy baja ezer, sőt százezer halandóval közös, s hogy ami neki
fáj, az a barátjának, a sógorának, a szomszédjának, a fölebbvalójának,
az alárendeltjének is épp ugy fáj, ha nem jobban. És ha már egyéb
vigasztalásuk nincs, hát az is valami, felebarátaim, hogy a
szégyenkezésre egyáltalában semmi okunk: az a sok őrült gondolat, mely a
mi fejünkben megfordul, polgártársainkat, a látszólag nyugodt és
hidegvérü gentlemaneket is épp ugy meggyötri, mint jó magunkat.


II.

Kezdjük ott, mikor az ideges ember – az édes és undoritó gyermek –
hajnali hétkor, kilenckor, vagy tizenkettőkor az éjszakai álmából
fölébred. Mondjuk, hogy előzőleg hét órát nyugodtan és zavartalanul
aludt, – bár ezt sohase fogja elismerni – tegyük fel, hogy
váltólejárata, kitüzött árverése s más egyéb kellemetlensége se
esedékes, szóval: minden oka meglenne rá, hogy bizonyos életvidorsággal
tekintsen az előtte álló órák felé. Ez logikus és érthető lenne, de nem
igy történik; a neuraszténikus fölnyitja a szemét s mindenekelőtt
konstatálja, hogy a dereka sajog, a feje zug, a közérzete pedig
körülbelül olyan, aminő Husz Ábrahámé lehetett félórával a kivégzése
előtt. Amig a szobában álmosan körülnéz, egyszerre ugy rémlik neki, hogy
az egész élet csak ostoba időfecsérlés. Minek élni? Tulajdonképpen mi
vár rá ma, holnap és holnapután? Az, hogy a huszezredik kávét megigya,
hogy képtelen együgyüségeket beszéljen közömbös idegenekkel, hogy ismét
befaljon egy köritett marhahust, s hogy izgatottan lesse, vajjon a makk
alsó, melylyel quintje lenne és a parthiet megnyerné, véletlenül
odatéved-e a kezébe? Hát ez lenne egy komoly, felnőtt szakállas ember
minden életcélja és ambiciója? Fanyarul nyul az éjjeli szekrényére
készitett reggeli lap után s ismét – századszor, ezredszer, tizezredszer
– megállapitja, hogy ebből a szürke betütengerből őt tulajdonképpen
semmi sem érdekli, mert ő egy mákszemnyivel se fogja jobban érezni
magát, ha az angolok összecsókolóznak az oroszokkal, ha a koronajáradék
sülyed vagy emelkedik, s ha Bárczy István még ujabb és ujabb
segédorvosokat fog kinevezni a balparti közkórházakba. Utálattal dobja
el az ujságot, nagy nehezen rászánja magát, hogy fölkel, miközben ugy
érzi, hogy szédül, hogy sirógörcse lesz s hogy egy falat nem sok, de
annyit se tudna lenyelni a torkán, habár az inkák kincsét is neki adnák
azért a kegyességeért, hogy jóizüen megreggelizzék.

Életvidámnak tehát tulzás lenne most állitani neuraszténikus barátunkat
s a környezet, mely a fölkelés után következő pillanatok hangulatait,
fájdalom, régóta ismeri, gondosan óvakodik attól, hogy a nagyságos,
időleges tébolyodott urnak még a legenyhébben is ellentmondjon. Az okos
feleség tisztában van vele, hogy ilyenkor csak egyetlen taktika segit:
mindent helyben kell hagyni, amit imádott, de félbolond férje állit. Ha
csütörtökön azt mondja, hogy vasárnap van, ha kijelenti, hogy a
könyvnyomdát Franklin Rezső találta ki, a puskaport pedig Kolumbus
Fülöp, a szerető hitves nyájasan bólint s szeliden igy válaszol:

– Igazad van, fiacskám…

Mert jaj, százszor jaj neki, ha ellentmond, ha a vitatkozás vörös
posztójával ingerli az amugy is feldühödött bestiát… Az okos asszony
óvakodik is ettől a könnyelmüségtől, hiszen jól tudja, hogy az ő ideje
is elérkezik, s délben, mikor a hajnali hangulat már elpárolgott, a
kedve szerint boszut állhat mindazokért a méltatlanságokért, melyeket
másfélóráig elszenvedett. Reggel tehát a legképtelenebb abszurdumokat is
készséggel helybenhagyja, s csak annyit mond az édes mamájának, ha a
családi életéről szó esik:

– Az uram nyolctól kilencig dühöngő őrült, de különben jóravaló és
kedves fiu…

És a fiuk, akik már iskolába járnak, szinte dicsekedve mondják a
barátaiknak, ha az apák kiváló tulajdonságai a tizórai uzsonna
alkalmából szóba kerülnek:

– A te papád egy közönséges filiszter, de az enyém minden reggel
megtébolyodik… Ugy ordit és hadonáz, hogy majdnem megpukkadunk
nevettünkben…

Szerencsére a legnagyobb vihar is kitombolja magát egyszer s igy az a
pillanat is elérkezik, mikor a neuraszténikus végre eltávozik hazulról.
Az első negyedórában még vadállatként rohan végig az utcákon, ha valaki
megszólitja, csak egytagu szavakkal válaszol, a kávéházban lelkifurdalás
nélkül meg tudná ölni azt a becstelen gazembert, aki beszélgetéssel
akarja molesztálni, – de lassankint – a jó isten tudja, micsoda belső
processzusok következtében? – a fölkorbácsolt idegei mindinkább
elzsibbadnak, a vére lehül és nyugodtabbá lesz, s negyven perccel
azután, hogy a hálószobáját elhagyta, egyszerre csak tisztába jön azzal,
hogy egyszerü téboly volt, amit odahaza müvelt… És ekkor megsajnálja és
mártirnak minősiti a feleségét s miközben a kiflijét belemártja a
kávéba, józanul igy szól magához:

– Lipót, Lipót, igazán nem értelek… Hiszen különben okos és jóravaló
fickó vagy, – hogy tudhatsz hát ennyire megfeledkezni magadról?…

És ekkor ugy tünik fel neki, hogy az élet mégis csak szép és mulatságos,
hogy az angol király kolosszálisan geniális uralkodó, hogy a
koronajáradék árcsökkenése határozottan érdekes jelenség s hogy Bárczy
István nagyon helyesen cselekszik, mikor a balparti közkórházak
orvos-állományát megszaporitja… És mikor a jó reggeli után a
medea-szivarját meggyujtja, már édes és türelmetlen vágyakozással gondol
a délutáni kártyaparthiejára.

Ebédkor három szál gyönyörü rózsát visz haza a feleségének s szemlesütve
hallgatja, mikor az asszony igy szól hozzá:

– Lipót, ma reggel ismét dühöngő őrült voltál… Mondd, nem szégyenled
magad a felnőtt és okos gyermekeid előtt?…

Lipót nem felel, hanem szégyenli magát. Ilyenkor megfogadja, hogy
másnaptól kezdve oly hidegvérü lesz, mint egy aggkori gyengeségben
szenvedő csuka, de másnap – megint csak a jó isten tudja, hogy miért? –
ujra és előlről kezdi a tegnapi, a tegnapelőtti és a multheti komédiát…

Vajjon mi a patologiai oka a Lipótok e szédületes
hangulatváltozásainak?…


III.

A jó isten tudja, mi a magyarázata annak, hogy az ideges ember valami
oktalan szeméremmel igyekszik eltitkolni a betegségét a világ előtt. A
náthásnak eszébe se jut tagadni, hogy a nyákhártyái gyuladásban vannak,
a rheumás még a felületes ismerőseitől is tanácsot kér a bajára
vonatkozólag, az pedig, aki a gyomrát elrontja, fünek-fának panaszkodik,
akár a gyermek, aki érdemet lát abban, hogy betegnek méltóztatik lennie.
Régi tapasztalás, hogy a hiányos egészségü ember bizonyos gyönyörüséggel
sütkérezik a közrészvétben, amivel ravaszul áltatják. Egyedül a
neuraszténikus szégyenli bevallani, hogy az idegei nincsenek
hajókötelekből, még pedig azért szégyenli, mert az ideges szó nálunk
majdnem szinonim a félbolond szóval, sőt – rosszabb esetekben – a
paralitikus-sal is. Innen van, hogy a neuraszténikus szinte beteges
erőlködéssel imitálja a nyugodt és a jókedvü bohémet, nehogy az
ismerősei és a barátai agylágyultnak tartsák. És ez a felületes látszat
az oka annak, hogy a szegény fiu aki néha törni és zuzni szeretne, mint
aranykedélyü humorista él a köztudatban, s ezáltal olyan tragikomikus
helyzetekbe kerül, amelyek még a legjobb bohózatiróknak is a
becsületükre válnának.

Tegyük fel, hogy az ideges ember a kávéházban vagy a kaszinója
karosszékében ül, s mig látszólag derüs arccal kevergeti a fekete
kávéját, voltaképpen egy különös perspektivára gondol. E perspektivában
ott csillog a nagy, lipótmezei nyaraló egyik dusan kipárnázott cellája,
ahová a vendéget, az érvényben levő etikett-szabályok szerint, csak
ugynevezett kényszer-smokingban bocsátják be, a rácsos ablak, mely
mögött ő, az egyszerü és igénytelen ügyvéd, a hatalmas padisahnak, vagy
a chinai anyacsászárnénak fogja hinni magát, s a kicsike, virágokkal
boritott sirdomb, ahová gyászbaborult özvegye nemsokára elzarándokol,
hogy könyeivel öntözze a hantokat, mely mögött porladó mindensége
nyugszik. Aki az ideges embert ismeri, jól tudja, hogy a legenyhébb
szivdobogás, a legszelidebb derékfájás is elébe tudja varázsolni ezeket
a csábitó képeket, melyeknek bizonyosságában szinte képtelen
pesszimizmussal hisz. Külsőleg azonban az elégedett filisztert adja, aki
boldogan és kéjes lustasággal emészt… Még pedig oly élethüséggel adja,
hogy a klub vagy a kávéház ismert közéleti bajnoka, aki csak akkor érzi
jól magát, ha türelmes és udvarias hallgatóra talál, bizalommal melléje
telepszik az asztalhoz. Nemcsak melléje telepszik, hanem beszélni is
kezd, még pedig frissen, kitartóan és majdnem hipnotizáló
bőbeszédüséggel. Sorra veszi a politikát, a városi közügyeket, a külföld
szenzációit, s mindebből levonja a maga jól megokolt elméletét, melyet
abszolute nem igyekszik eltitkolni… Beszél, beszél és beszél, miközben a
szerencsétlen neuraszténikus udvariasan, lekötelezőleg, majd sóhajtva,
fészkelődve, verejtékes homlokkal, kidülledt szemmel mosolyog és
titokban ezt gondolja magában:

– Ha ez a vadállat két perc alatt el nem hallgat, bizonyos, hogy rosszul
leszek itt a kávéházban…

De a vadállat nem hallgat el, hanem tovább beszél, addig beszél, mig a
partnere – minden látható ok nélkül – egyszerre csak felugrik a
helyéből, s pár mentegetőző szót dadogva, elrohan a kávéházból. Ez a
legokosabb, amit tehet, mert ha tovább maradna, bizonyosan beleszédülne
a visszafojtott izgalomba…

A neuraszténikus ugyanis pompásan tudja mimelni a figyelmes és kiváncsi
hallgatót, de csupán záros határidőig: két percig, három percig, esetleg
öt percig. Azontul végképpen kimerül és összeroppan, főképp akkor, ha
nem olyan ügyekről van szó, melyek őt személyileg érdeklik. A hosszu
elbeszélések kinpadra feszitik az idegeit, de azért megható erőlködéssel
igyekszik adni a nyugateurópait, holott titokban talán a körmeit vájja
bele a karosszék oldalába. A helyzet még sulyosabbá válik, mikor
anekdotákat mesélnek neki, amelyeknek a pointejét egyáltalában nem érti
meg, vagy tanácsot kérnek tőle, amikor majdnem felrobban a vágytól, hogy
feltünés nélkül távozhassék. De ah, a vágyból, fájdalom, nem lehet
valóság: az anekdotázó görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Jaj de fain!
cimü kötet összes elévült adomáit elmesélje, s a tanácskérő se tartozik
ama fiuk közé, akik egy kelletlen mozdulat láttára diszkrétül
meghátrálnának. Ő szivósan, törhetetlenül megtisztel bennünket a
bizalmával, tekintet nélkül arra, hogy mi sokkal közelébb állunk ahhoz,
hogy egy kopogós vitustáncot eljárjunk, minthogy embertársainkat – bár
az ördög valamennyit elvinné! – egy jó tanácscsal megsegitsük.

Az agyonbeszélő, a mókafiu és eszmecserélő: ezek azok a tipusok, melyek
a neuraszténikus ember szegény idegeit lassan, de biztosan megőrlik.




A pesti tónus

Én, aki azt a különös mesterséget választottam öregségem hivatásául,
hogy embertársaim gyöngeségeit pellengérre állitom, nem térhetek ki
annak a különös betegségnek a leirása elől se, amely sehol a világon nem
grasszál annyira, mint a mi szép és virágzó fővárosunkban, s amely
ujabban még a mindeddig romlatlan naiv vidéket is tökéletesen
inficiálta. Ez a betegség a cinizmusig menő léhaság, melylyel nálunk
minden ember, aki szereti, ha modern huszadik századbelinek nézik, a
világ összes eseményeit megbirálja. Utóvégre másutt is vannak cinikus és
gunyolódó lelkek, s a frázisok kora talán már a Kongó partján is
végképpen lejárt, de annak a ragályszámba menő léhaságnak, mely a mi
zsurjainkon, kávéházainkban, társaságaink körében, sőt szinházi
nézőtereinken is dühöng, sehol a civilizált világon nem találni a
párjára.

Nem tudom bizonyosan, hogy megértik-e rögtön, amit mondani akarok, de ha
egy kissé körülnéznek azok között, akikkel mindennap érintkeznek,
bizonyosan habozás nélkül igazat adnak nekem. Budapesten – és most már a
vidéken is – egy évtized óta abból áll a modernség, hogy senki semmit se
vesz komolyan. Vagy helyesebben: mindenki szégyelli bevallani, hogy
valamit komolyan vett. Nincs olyan nagy és szent dolog, amit ne gunyosan
és cinikus léhasággal tárgyalnának, kivéve a nagyon kis helységekben
lakó becsületes és puritán férfiakat, akik legalább a politikai
dolgokban, nem értik a tréfát! A többiek bizonyos megvető iróniával
beszélnek az emberi élet minden nagy motivuma felől, s a szerelmet, a
házaséletet, a tudományt, a művészetet, sőt magát a halált is olyan
tónusban tárgyalják, mintha egy érdekes alsóspartieről lenne szó. Azt
hiszik, hogy csupán az ostoba vagy elmaradt emberek képesek arra, hogy
lelkesedjenek vagy elérzékenyüljenek valamin, s hogy a moderneket éppen
az jellemzi, hogy a világban minden fölött gunyolódnak. Valami furcsa,
lenéző, irónikus és léha tónus lett urrá ebben az országban, melyet
azelőtt csak a kávéházi bohémek használtak, akik mindenkit, aki tiszta
gallért viselt, bárgyu és komikus strébernek tartottak. A züllött,
kapucinert ebédelő bohémek tolvajnyelve volt ez, mely tiz év óta, isten
tudja hogyan, az országnak, de főképp Budapestnek egész sereg komoly és
tisztességes osztályát is inficiálta. Az ember ma néha csodálkozva néz
körül a kávéházi asztalnál, a szinházi nézőtéren, az uri családok
szalonjában: államhivatalnokok, ügyvédek, orvosok, tanárok mind ezen a
csuf és léha argot-n csevegnek egymással, mintha valami óriási szellemi
fejlettségre mutatna, ha valaki mindenről a világon gunyos és cinikus
hangon beszél. Nálunk már ugy áll a dolog, hogy az ember, aki ebben a
hangban nem járatos, ügyetlennek és félszegnek érzi magát a társaságban,
mert azt hiszi, hogy a környezete ostobának tartja. Innen van, hogy
Budapesten majdnem minden hazai darab megbukik, minden magyar festő
képét silány tákolmánynak minősitik, s minden szinészt, komponistát és
tudóst csufolkodva lekicsinyelnek. A külföldi munkát nem merjük bántani,
mert ez esetleg a müveletlenség gyanujába keverne bennünket, de a hazait
lenézzük és megvetjük, mert ez, a léha felfogásuak szerint, a mi lelki
felsőbbségünket bizonyitja. Ez a cinizmus már annyira megy, hogy nem
csupán az idegen embereken gunyolódunk, hanem önmagunkon is, s pokoli
módon röstelkedünk, ha azon kapnak bennünket, hogy valamin – kivételesen
– elérzékenyedtünk. A meghatottságunkat a világért se vallanánk be a
nyilvánosság előtt, mert isten ments, még ostoba és elmaradt embereknek
tartanának bennünket. Szégyelljük, hogy szerelmesek vagyunk,
szégyelljük, hogy a családunkhoz ragaszkodunk, szégyelljük, hogy egy
szép és nemes gondolat föllelkesit bennünket, s százszor, ezerszer
cinikusabbnak tüntetjük fel magunkat, mint amilyenek a valóságban
vagyunk. Közönséges, alantasan gondolkodó, felületes frátereknek
hazudjuk magunkat, még akkor is, ha minden távolabb áll tőlünk, semhogy
csakugyan ilyenek legyünk. És azt hiszszük, – az ördög tudja, honnan
vettük ezt a hitünket? – hogy ezzel az okosságunkat és a modern
voltunkat demonstráljuk.

Talán a mi kávéházi törzsvendégeink se fogják tagadásba venni, hogy
Angliában, Franciaországban, Németországban is vannak modern és okos
emberek, – pedig ezekben a nagy, kulturától ragyogó, igazán fejlett
országokban még nyoma sincs annak a cinizmusnak, mely a mi
társaságainkat jellemzi. A legműveltebb angol, francia, vagy német ember
se szégyelli, hogy a szép dolgokon lelkesedni tud s hogy az élet minden
nagy motivumát komolyan veszi. Ezt a lenéző, kicsinyes gunyolódást, s a
tónusnak ezt a léha és alantas módját seholse ismerik annyira, mint
minálunk. Itt már komoly és értékes beszélgetést egyáltalában nem is
lehet hallani, mert azok, akik az ilyen beszédre kvalifikálva lennének,
félénken elbujnak a világ elől, nehogy a hitvány és értéktelen fecsegők
kinevessék őket.




A bezárt ebédlő

Egy általánosan elterjedt, pesti szokásról akarok irni, mely a szegény
férjeket régóta elkeseriti, anélkül, hogy panaszkodni vagy lázongani
mernének. Én azonban vitézül elmondom a véleményemet, mert a
szerkesztőség biztos négy fala között az ember nyugodtan adhatja a hőst,
még ha otthon, az édes házi tüzhelynél, ugy meg is lapul és össze is
gubbaszkodik, akár egy jól bedresszirozott házinyul.

A szokás, amelyről beszélek, abból áll, hogy a pesti családok
kilencvenkét százaléka (sőt, amint mondják, a vidéki családok egy
tekintélyes percentje is) az előszobában, a fürdőszobában, a spájzban,
vagy a hálószobában költi el az ebédjét és vacsoráját, mert a nagyságos
asszony, aki azt akarja, hogy a lakása mindig rendben legyen, még a
gondolatától is remeg annak a szörnyüségnek, hogy az ebédlője féltett
tisztaságát megbolygassa. Előkelő, uri családok, akik kilencszáz, ezer,
vagy ezerkétszáz forintot fizetnek egy-egy gyönyörü, ötszobás lakásért,
voltaképpen csak azért dobnak ki ilyen horribilis pénzeket, hogy egyszer
egy hétben a vendégeik előtt henceghessenek. Az öt szobából ugyanis
mindössze csak két szobát használnak: a hálót és a gyerekszobát, a
többibe egész héten át nem léphet be más, mint a bekötöttfejü
szobaleány, aki minden reggel az arca verejtékével kefél és törölget,
nehogy egy lázongó porszem valami rejtett zugban elbujhasson. Ha a
tisztogatásnak vége, a három fölösleges szobát gondosan bezárják s csak
akkor nyitják ki ujra, ha zsurt tartanak, vagy látogató érkezik a házba.
Vagyis: két szoba tökéletesen elég lenne, a szobaleányt
megtakarithatnák, adót, házmesterpénzt kevesebbet fizetnének, ha a
vendégek kedvéért nem tartanák szükségesnek a nagy, ezer forintos
lakást. Sőt: olyan familiák se használják a szalont és az ebédlőt,
amelyek három hónapban csak egyszer fogadnak vendéget. Az előkelő,
fényesen butorozott helyiségbe itt hónapszámra se lép be más, mint a
szobalány és a tisztogatásban asszisztáló nagyságos asszony, de azért
fizetik a drága lakáspénzt, – hogy miért: arra csak a jó istenke tudna
feleletet adni. A család, ha nincs vendég – pedig ugyszólván soha sincs
– az előszobában vagy a fürdőszobában ebédel és vacsorál, nehogy a
gyerekek a parkettet bepiszkitsák, vagy a drága butor, isten ments,
megrongálódjék. És ha a férj burkolt célzást tesz arra, hogy minek a
nagy lakás, ha az ember egyáltalában nem veszi hasznát, a feleség
idegesen igy válaszol:

– Azt hiszem, nem engedheted meg magadnak, édes szivem, hogy minden két
évben uj butorokat vásárolj. Majd ha a lányod megnő és fiatal urak
járnak a házhoz, neked is nagyon jól fog esni, hogy a butoraimat
megkiméltem.

– De hát akkor miért fizetem addig hiába a méregdrága lakást? – kérdezi
a szegény férj bátortalanul. – Tizenöt évig, mire a kis leányunkból nagy
kisasszony lesz, e szerint egy kétszobás, udvari lakás is megtenné.

A nagyságos asszony ilyenkor dacosan vállat von s ezt mondja az ő
sajátságosan misztikus logikájával:

– Drágám, engem nem ugy neveltek otthon, hogy most egy háromszáz
forintos udvari lakásban kucorogjak…

Bebizonyitott tény, hogy a férjek legnagyobb része többre becsüli a
családi békét, mint a nagyuri kényelmet s igy előbb vagy utóbb
valamennyi hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy a puritán család az
előszoba sántikáló asztalán, vagy a sötét fürdőszobában ebédel. Az
étkezés, utóvégre is, nem tart soká s a gyönyörü, tükörablakos,
márványoszlopokon nyugvó kávéház pompásan kárpótolja az embert azokért a
kényelmetlenségekért, amelyekben a házi tüzhelynél része van. Hallgat
tehát és sieve nyeli le az utolsó falatot, hogy aztán lóhalálában,
türelmetlenül rohanhasson el a kávéházba, ahol előkelő és kellemes
milieuben költheti el legalább a fekete kávéját.

Az asszonyi logika nem tartozik a sziklaszilárd épitmények közé, de
azért mégis különös és érthetetlen dolog, hogy a nők majdnem szándékosan
gyülöltetik meg a férjükkel a családi otthonukat, holott ha kissé
okosabban gondolkodnának, gyönyörüen rá tudnák szoktatni őket arra is,
hogy sehol se érezzék magukat oly kellemesen, mint a saját lakásukban.
Az a férj, aki a pompás, világos, ezüstnemütől csillogó, meleg
ebédlőjében ülhet asztalhoz s nem a sötét, légvonatos, barátságtalan
előszobában kénytelen elkölteni ebédjét, bizonyára kétszer is
meggondolná, mielőtt a maga kellemes fészkéből kimozdulna s
kétségtelenül több időt töltene otthon, mint az idegenek lármájától
hangos kávéházban. És a serdülő gyerek, aki a mostani rendszer mellett
önkéntelenül megszokja azt a gondolatot, hogy a világot a jó isten csak
a vendégek kedvéért alkotta, mert ha vendég nincs, hát a homályos
előszoba, a piszkos abrosz is jó: mennyivel több finomságot, harmóniát
és jóizlést szivna a lelkébe, ha mindig az a másik, tiszta és derüs
milieut látná maga előtt, amit most oly szigoruan elzárnak előle. De a
nagyságos asszonyok, akik öltözködés dolgában oly szivesen hódolnak a
legfinomabb izlésnek, s a párisi Paquinnál, a bécsi Drecollnál és a
pesti Holzernél vásárolják a nyilvánosság számára a toilettjeiket,
otthon, a négy fal között, egyáltalában nem törődnek a finomsággal és a
jó izléssel. Pedig ha tudnák, hogy milyen oktalanul cselekesznek, hát
mindennap hófehér abroszszal terittetnének föl az ebédlőben s még talán
egy virágbokréta bevásárlásától se riadnának vissza, amelylyel ezüsttől
csillogó asztalukat feldiszitenék.




A fehér asztal analfabétái

Az apró helytelenségek közt, melyeknek tárgyalását a programmomra
tüztem, van egy, mely első látásra nem látszik valami fontosnak, de
amely szerintem távolról sem olyan alárendelt jelentőségü, amilyennek,
felületes szemmel nézve, tartanók: az az indolencia, melylyel nálunk az
evés müvészetét kultiválják. Jó étvágya, istennek hála, sok embernek van
Budapesten és Magyarországon, de enni csak kevesen tudnak, már t. i.
olyan módon, hogy a szemlélő esztetikai érzését ne bántsák. Igaz, hogy
ez szociális szempontból nem nagy baj, mert a fődolog mindig az marad,
hogy legyen mivel csillapitanunk az étvágyunkat, de ha elismerjük, hogy
nemcsak a testi szükségleteknek, hanem a jó modornak is megvannak a maga
törvényei, hát bizony igen gyakran jutunk abba a helyzetbe, hogy kissé
szégyenkeznünk kell embertársaink modortalansága miatt. Aki a nagy,
előkelő, külföldi restaurantokban megfordult, csodálkozva látja, hogy
bár első pillantásra csupa szemenszedett nyugateurópai hölgy és ur ül
nálunk is az éttermek asztalai mellett – a nők gyönyörü estélyruhát, a
férfiak kifogástalan frakkot vagy smokingot viselnek, – de a dekolletált
selyemderék és a csillogó ingplasztron mögött voltaképpen álcázott
tatárok rejtőznek. A menü itt is ugyanaz, ami Párisban, az étvágy pedig
sokkal jobb, de a stilus, melylyel a gazdag lakomát elköltjük, már
ugyancsak nem hasonlit arra, melyet az elegáns angol és francia ember
kultivál az éttermek fehér asztalainál.

Azokról a sokszor szóvátett malacságokról, hogy uri emberek a kés hegyén
szállitják az ajkaik közé a mártást, vagy a főzeléket, hogy a levest
hangos szürcsölés közt tüntetik el a tányérjukról, hogy a kenyeret
vágják, a sajtot pedig törik: egyáltalában nem is akarok beszélni,
hiszen ezeket az apró illetlenségeket már százszor és százszor megrótták
előttem. Föl kell tennem, hogy az evés e vulgáris helytelenségeivel
minden jó társaságbeli ember tisztában van, bár őszintén szólva –
szégyellem, de mégis leirom – akárhány bájos és előkelő asszonyt láttam
már, aki mennyei ártatlansággal veszi az ajkai közé a kést, sőt: ha jól
esik neki, kenyérrel mártogatja ki a tányérjából a tatármártást. Akár
hiszik, akár nem, nálunk az asszonyok közt is aggasztóan tekintélyes
számban találkoznak az evés müvészetének analfabétái. Olyan hölgyek,
akik a külsejük után itélve, hivatottak volnának arra, hogy egy
királyasszony udvarhölgyei legyenek, néha szakasztottan ugy esznek, mint
egy középfinom szobalány. De ismétlem: ezeket az elemi dolgokat nem is
akarom szóvá tenni, csak általánosságban konstatálom a szomoru
igazságot, hogy az étkezés technikájában nálunk csak a legritkább ember
otthonos. Az a finom, diszkrét stilus, mely a nyugati országokban szinte
magától értetődik, nálunk majd csaknem egészen ismeretlen. Száz előkelő
asszony és száz uri ember közt loyálisan számitva se akad tiz, aki a
villát és a kést helyesen tartaná a kezében s aki már a legelső
mozdulatával is el ne árulná, hogy nem igen járt a jóizlés egyetemére.
Pedig az emberismerők jól tudják, hogy nem a drága lakás, a vagyonokba
kerülő butor, a párisi toilette, a pezsgős vacsora, a five o’clock thea
az igazi finomság szimboluma, hanem a fehér asztalnál való tökéletes és
kifogástalan viselkedés. Régebben azt mondták, hogy az urat a cipőjéről
lehet felismerni, ma már tisztában vagyunk vele, hogy jó pénzért elegáns
cipőt is könnyü venni, de egy egész latifundium sem elég arra, hogy
valaki, ha nem az, igazi urnak lássék az ebédlőben és a nyilvános
étteremben. „Vedd a kezedbe a kést és villát s én rögtön megmondom, hogy
ki vagy!“ – szólanak manapság a modern emberismerők, akiknek sokkal jobb
a szemük, semhogy a drága toilette és a fényes ékszer tévutra vezetné
őket.

Annak, hogy nálunk ilyen kevés müvésze van az asztalnál való jó
modornak, kétségtelenül az az oka, hogy a gyermeknevelés programmjában
ez a lényeges pont egyáltalában nem szerepel. A matrózruhás, kényeskedő
kis hölgyeket és urakat senkise tanitja meg arra, hogy a villával meg a
késsel való bánást épp ugy meg kell tanulniok, akár a bostont, vagy a
zongorázást. A mamák azt hiszik, hogy tökéletesen elég, ha a gyermekeik
franciául gagyognak és – ugy, ahogy – eljátszanak egy divatos keringőt,
– az evést épp ugy maguktól megtanulják, ahogy a járást és a beszédet.
Pedig ez sulyos és szomoru tévedés, amelynek következéseit akárhányszor
szégyenkezve érezzük meg mindnyájan, akiket erre a léhának látszó, de
voltaképpen igen fontos tudományra elfelejtettek megtanitani a szülői
házban. A francia vagy az angol gyermeket sokkal sürgősebben avatják
bele az étkezés müvészetébe, mint a zene vagy az idegen nyelvek
rejtelmeibe. Emezeket érett fővel is pótolhatja, amazt, ha kis korában
rá nem szoktatták, sohasem. Innen van, hogy a francia fiu néha nem
tudja, hogy mi Afganisztán fővárosa, de azt korrektül tudja, hogy a kést
miképp kell tartania a kezében, ha azt akarja, hogy később majd finom és
előkelő férfinak nézzék. És akármilyen léhaság is, de bizonyos, hogy
ennek a tudományának sokkal több hasznát veszi, mint amannak.




A levegőbe néző ember

Abban a tág keretben, amelyet a _Mindennapi problémák_ rovata felölel,
szives engedelmükkel szóvá fogom tenni azokat az apró helytelenségeket
és abuzusokat, amiktől a mi társadalmi életünk annyira hemzseg s amiket
a nyugatról érkező ember azonnal észrevesz, mikor kószáló
globetrotterből átvedlik budapesti nyárspolgárrá. Egész sereg kicsike
illetlenség tolakszik elibénk ebben a mi gyönyörüen fejlődő
fővárosunkban s szerintem mindenki érdemeket szerez a hazai kultura
körül, ha a maga ez irányu impresszióit nyilvánosságra hozza.

Nem tudom, láttak-e már Kegyetek orvosi tankönyvet, mely a betegségeket
akképpen demonstrálja, hogy egy képzeletbeli alakon szemléltető
rajzokban mutatja be a pathologiai elváltozásokat. Én is a tankönyvirók
példáját követem s egy közkeletü helytelenségről irván, magát az alakot
mutatom be, aki ezt a helytelenséget leginkább személyesiti. De amint
látni fogják, az én alakom egyáltalában nem tartozik a képzeletbeli
lények közé.

Ha a figurámnak, akit ezennel bemutatok Kegyeteknek, nevet adnék, hát
röviden igy nevezném: a levegőbe néző ember…

Meg fogom magyarázni, hogy kit értek a levegőbe néző ember alatt?

Azt hiszem, La Bruyère mondta ki elsőnek azt az axiómát, hogy a
legfényesebb carriéreket nem azok a férfiak futják be, akik a beszédnek
és az elmésségnek a virtuózai, hanem azok, akik a mások meghallgatásának
müvészetében érik el a legnagyobb tökéletességet. Az első pillanatban
ezt talán nem értik meg Kegyetek egészen, de ha kissé megfigyelik a
finom, előkelő és igazán uriasan viselkedő embereket, gyorsan rá fognak
jönni, hogy az érvényesülésnek a legnagyobb titka csakugyan ebben a
furcsa axiomában rejlik. Beszélni ugyanis mindenki tud (nálunk még
jobban, mint másutt) s azok a talentumos és kitünő egyéniségek se
ritkák, akik ötleteikkel egész hallgatóságukat elkápráztatják. De
bármilyen hihetetlenül is hangzik, a talentumnak ez a fajtája nem sokat
ér. A nagyon elmés férfiakat senki se szereti, mert fölényes okosságuk
élesen és néha kellemetlenül tünteti ki környezetük alárendeltebb
szellemi voltát. Rokonérzésünk inkább azok felé fordul, akik a mi
elmésségünknek hódolnak, vagyis: akik elismerő mosolyukkal, szemmel
látható érdeklődésükkel, tekintetük, gesztusaik, fölkiáltásaik
élénkségével állandóan azt demonstrálják, hogy kiváló, érdekes és
szimpatikus egyéniségeknek tartanak bennünket. Aki engem ragyogó
ötletekkel mulattat, azt esetleg nagytehetségü, de hiu és elbizakodott
fráternek tarthatom; ám aki viharos tetszéssel, vagy legalább is:
látható elismeréssel fogadja az én beszédemet, az rögtön a maga pártjára
hódit, mert én is csak hiu és gyarló ember vagyok, akinek jól esik, ha
mások okos és elmés férfiunak tartanak. Aki tehát müvészettel tudja adni
előttem a figyelmes és elbájolt hallgatót, annak rögtön nyert ügye van
nálam, mert az az impresszióm róla, hogy kellemes, udvarias és finom
férfiu. Ez annyira általános, emberi vonás, hogy a nagy kulturnemzetek
közt mindenki számol vele s innen van, hogy a nyugati országokban már a
gyermekbe is beleoltják a figyelni tudás kincseket érő talentumát. Ha
egy francia, egy angol vagy egy bajor embernek másfél óráig fogok
beszélni olyan témáról, mely őt abszolute nem érdekli, véges-végig oly
lázas kiváncsisággal fog a szemembe nézni, mintha az egész exisztenciája
függne attól, amit abban a percben mondok neki. Belsőleg talán
unatkozik, de az idegrendszere oly fegyelmezett, hogy az igazi érzéseit,
ha azok kellemetlenek reám nézve, sohasem fogja elárulni előttem.

Őszintén meg kell vallanom, hogy a comme il faut és kellemes
nyugateurópai modor ellen nálunk nagyon gyakran vétenek. Elmés ember itt
talán több van, mint másutt, de a sima, fegyelmezett, udvarias ember
már, fájdalom, a kivételek közé tartozik. A társaságunk legtöbb tagja
szivesen mulattat bennünket saját ötleteivel, de ha arra kerül a sor,
hogy a mi történeteinket meghallgassa, egyszerre szemmelláthatólag
unatkozni kezd. Ásit, idegesen fészkelődik, az asztalon dobol s nyilván
nagyon kellemetlen neki, hogy öt percig hallgatásra van kárhoztatva.
Vagy ha nem is mutatja ilyen feltünően, hogy szabadulni szeretne tőlünk,
gépiesen, üveges szemmel néz maga elé a levegőbe, világosan elárulva,
hogy egyáltalában nem is hallja, amit beszélünk hozzá. Egy tekintet, egy
mozdulat, egy mosoly se jelzi, hogy előadásunk a legtávolabbról is
érdekelné. Vonásai csak akkor elevenednek meg ismét, ha a beszédet
abbahagytuk s ujra alkalmat adunk nekik, hogy a maga elmésségét
csillogtassa előttünk.

Ime, ez az a tipus, melynek tagjait az imént a levegőbe néző embereknek
mondtam. Bizvást el lehet mondani róla, hogy hazai specialitás, mely
minduntalan eszünkbe juttatja, hogy finomság, udvariasság és modor
tekintetében még fájdalom, távol állunk a nyugateurópai szinvonaltól.




A székesfővárosi pacsirta

Főtisztelendő Ormándy Miklós tanár ur, aki engem annak idején a
természetrajz titkaiba beavatott, teljes tizenkét órán át beszélt a
veszprémi gimnáziumban a különféle énekes madarakról, de a
székesfővárosi pacsirtát – most sem értem, hogy miért? – épp oly kevéssé
emlitette, mint ahogy Hanák Ker. János s a többi tudós se emliti a
Magyarországban ismeretes szárnyasok között. Ez annál különösebb, mert
az összes, közismert pacsirtafajok között a székesfővárosi pacsirta a
leggyakoribb.

A székesfővárosi pacsirta (alauda metropoliana) abban különbözik a mezei
pacsirtától, hogy majdnem kizárólag a székesfőváros falai között
található. Leginkább a kávéházakban, a borbélymühelyekben s tulzsufolt
villamos kocsikon tanyázik. Tollazata nem oly egyszerü, mint parlagi
atyafiáé; többnyire kockás ruhát, szines mellényt és ugynevezett zöld
agrárius-kalapot visel. Familiáris viszonyaira nézve megjegyzendő, hogy
tulajdonképpen nem a pacsirták családjába tartozik, hanem a jóhangzásu
gentry- vagy lipótvárosi családokba.

Nyájas olvasóm, ugye-bár, ismered a mezei pacsirtát, akiről a költő oly
gyönyörü sorokban emlékszik meg? A kis pacsirta vigan szárnyal a
levegőég magányában s vidám trillájával édes himnuszokat zeng a teremtés
urához, mig a szegény szántóvető, mosolygó pillantást vetve rá, boldogan
törli meg porlepte ingujjával munkától gyöngyöző, verejtékes homlokát. A
székesfővárosi pacsirtának nincsenek ilyen költői ambiciói; ő nem a
levegőégben szárnyal, hanem alsóst játszik a kávéházak kártyaszobájában,
vagy a borbély vasfogantyus székén hajtja hátra érdekes, barna fejét. De
trillázni épp ugy trilláz, mint a mezei pacsirta, bár nincs közelében
egy fia szántóvető se, aki mosolygó pillantást vetne rá. Épp
ellenkezőleg: aki hallja, nem a maga homlokát törli végig porlepte
ingével, hanem őt, a trillázó kis pacsirtát, szeretné kedve szerint
nyakon törülni.

Azt hiszem, e poétikus bevezetés után fölhagyhatok immár a képtelen
beszéddel s elárulhatom – amit Önök már ugy is tudnak – hogy a mi
pacsirtánk nem egy rokonszenves énekesmadár, hanem egy igen antipátikus
fiatal ur, aki száz és száz példányban él itt a mi gyönyörü
székesfővárosunkban. A nevezetessége abból áll, hogy egy különös fixa
ideája van: azt képzeli magáról, hogy az énekesmadarak családjába
tartozik. És e fixa idea kifolyásakép mindig és mindenütt fütyül: a
kártyaszobában, ahol rajta kivül még huszan vagy huszonöten játszanak,
az étteremben, ahová azért megyek, hogy zenekiséret nélkül ebédelhessek,
a villamos kocsiban, ahol finom uri hölgyek is ülnek s a
borbélymühelyben, ahol még tiz ártatlan ember várja, hogy a tokáját
beszappanozzák. Mindezek a hölgyek és urak abszolute nem reflektálnak
arra, hogy fényes nappal fütty-hangversenyt halljanak, de akár
reflektálnak rá, akár nem, a tarka mellényü pacsirta sans gène elfujja
jelenlétükben a kedvenc nótáit, akárha nem is nyilvános helyen volna,
hanem a saját lakásának hálószobájában. Lelkesen, fanatikus kitartással
fütyül, ügyet se vetve az ideges pillantásokra, melyek mindenünnen
feléje repülnek. És – a dologban talán ez a legborzasztóbb – mindig
ugyanazt a nótát fütyüli, ami egy szakaszjegy keretein belül még csak
elviselhető valahogy, de határozottan kinos a hosszabb utvonalon. Én
például föltétlenül kedvesnek találom, ha valaki a Nyugoti
pályaudvar–Andrássy-uti vonalon a holdvilág-nótát fütyüli a fülembe, de
némileg idegessé leszek, ha ugyanezzel a nótával mulattatnak a
Podmaniczky-utcától a Boráros-térig. A jóból is megárt a sok s én azt
hiszem, hogy Boda Dezső főkapitány ur mindnyájunk elismerésére tarthatna
számot, ha a villamos vasut trillázó kis pacsirtáit gazdagabb és
változatosabb müsor megállapitására utasitaná.

De Spass à part, ahogy a Terézvárosban mondani szokták: mi a véleményük
Önöknek ezekről a nyilvánosság előtt fütyölő legényekről? Nekem az a
véleményem róluk, hogy nagyon neveletlen fickók, akik épp oly kevéssé
illenek bele egy kulturváros légkörébe, mint azok az emberek, akik
sohasem adják mosásba a zsebkendőjüket, mert a zsebkendő oda van nőve a
jobb karjukhoz. Aki a vendéglőben, a villamos kocsiban, a
borbélymühelyben hangosan és öntelten fütyöl, az nem pacsirta, hanem
paraszt. A jónevelésü ember ilyen ripőkösködésre sohase képes, mert
tudja, hogy a jóizlésü uri ember nemcsak a zsebkendőjében, hanem a
viselkedésében is kerüli a rikitó szineket.




Havanna és tengeri rák

Abban, hogy a zsúr, a five o’clock, a szükséges intézmények közé
tartozik, már nagyon régen megállapodtak a társadalmi élet bölcsei, akik
tudják, hogy az ilyen tömeges vendéglátás a legegyszerübb és a
legkényelmesebb elintézése az uri család társadalmi kötelezettségeinek.
Az egynapos, fix vendégeskedés mindenesetre sokkal praktikusabb, mint a
mindennapi, s az erszényem, az idegeim egyaránt hasznát látják annak, ha
a hétnek vagy hónapnak csupán egy előre meghatározott napján kell
vizsgálatot tennem a házigazdai erényeimből. A zsúr szükségessége –
főképp a lányos házakban – nem is lehet tehát többé vita tárgya, de
annál többet lehet beszélni arról a keretről, amelyben ezek a fesztelen
összejövetelek a magyar uri házakban lefolynak.

A zsúrnak vagy a five o’clock-nak, legalább elméletben, az a célja, hogy
az egymással rokonszenvező, s egyazon müveltségi fokon álló öregek és
fiatalok kedves és vidám hangulatban töltsék el a téli alkonyatok óráit.
Vagyis: elmésen megbeszéljék a mindennapi élet, a müvészet, az irodalom
eseményeit, néha-néha jókedvüen táncra perdüljenek s tréfával,
udvarlással, olykor egy kis ártatlan emberszólással édesitsék meg ezt a
különben annyira szürke és szomoru földi létet. Aki a zsúrt kitalálta,
bizonyára poétikus, vidám és melegszivü ember volt; hiszen lehet-e
finomabb és kellemesebb mulatság, mint egy finom, világos szalonban,
örökzöld pálmák alatt csevegni okos asszonyokkal és bájosan piruló
leányokkal, mig odakünn ólmos eső hull a csillogó aszfaltra? Nem kell
éppen tulságosan fiatalnak lenni, hogy az ember az efféle intim
szórakozásban a kedvét találja; hiszen még nekem, a fehérhaju öregnek,
is azok a legkedvesebb perceim, amikor szép és elmés asszonyok szemébe
nézve mondhatom el ó-divatu bókjaimat…

Távol áll tehát tőlem, hogy a zsúrok ellen izgassak, hiszen minden
intézmény, mely a közélet tónusának a megfinomitását szolgálja,
kétszeresen, sőt háromszorosan kedves nekem. De akármilyen fanatikus
barátja is vagyok a zsúrnak általánosságban, egy csöppet se lelkesedem
azokért a zsúrokért, amelyek a mi uri házainkban szokásosak. Mert azok
már nem finom, egyszerü és vidám összejövetelek, hanem valóságos felsőbb
tanfolyamai az üres hencegésnek, a kellemetlen nagyzolásnak és annak a
huszadik századbeli szörnyüségnek, melyre nincsen is magyar szó: a
proccolásnak. A mi uri hölgyeink azt hiszik, hogy a zsúr csak akkor
zsúr, ha az ember a szegény ura egész havi jövedelmét elkölti a
vendégeire. Tehát nem egy csésze theát, egy kevés édességet
szolgáltatnak föl a házuk barátainak, hanem dús és százakba kerülő
lakomákat, melyeknek költségeit aztán heteken át megsinylik.
Akárhányszor tanuja voltam annak, hogy tisztességesen szituált, polgári
családoknál, melyeknek évi jövedelme tizezer koronára rug – ez manapság
egészen csinos összeg, – a délutáni összejöveteleken kétszáz forintba
kerülő buffet áll a vendégek rendelkezésére, s a háziur
nyolcvankrajcáros havannákkal kinálta az urakat, nem is szólva arról,
hogy drága cigánybandát is hozatott a rögtönzött tánchoz, holott zongora
is, zongorajátszó is okvetlen akadt volna a társaságban. Az ilyen
látvány engem mindig gondolkodóba ejt, főképp akkor, ha tudom, hogy
mindez a ház felnőtt kisasszonya kedvéért történik. A mamák ugyanis
konokul azt hiszik, hogy a lányaik hamarabb főkötő alá jutnak, ha a
nőtlen urakat a fényüzésükkel elkápráztatják. Én azt hiszem, hogy ez
nagyon silány taktika, mert a fiatal urak, akik szeretnek jól élni s
akik élvezettel szivják végig a papa óriási havanna-rudjait, rögtön más
szemmel nézik a mulatságot, ha arról van szó, hogy az ilyen környezetben
fölserdült kisasszonyt feleségül vegyék. Vendégi minőségükben pompásnak
találják ezt a divatos zsúrt, de mint házasulandó legények, alighanem
aggódva kerülik az esetleg félremagyarázható nyilatkozatokat. Mert ugyan
mi az ördögért vállalkoznának arra, hogy a vendég kényelmes stallumát a
házigazda tövises életével fölcseréljék?

Délutáni összejövetelek a müvelt nyugaton is vannak, de ennek az oktalan
nagyzolásnak, nyugodtan elmondhatom, sehol sincs párja. Az angol uri
házakban csupán egy csésze teával s pár falat édességgel tisztelik meg a
vendéget, de azért minden fiatal ur boldognak érzi magát, ha egy előkelő
családhoz bejuthat. Az ilyen éretlen hencegésnek, valljuk meg őszintén,
kissé Balkán-ize van. Legalább azoknál a középosztálybeli, uri
családoknál, amelyek a családfő becsületes munkájából élnek. Ahhoz, hogy
az ember valahol jól érezze magát, sem tengeri rák, sem januári barack,
sem a vitéz Don Quijotte-ról elnevezett szivarfaj nem szükséges. Sőt:
néha az ember épp ott unatkozik legjobban, ahol a havannák legnagyobbak.




A vendégszeretet túlzásai

Ezt a cikket nem a finom és tökéletes, pesti zsúrasszonyok számára irom,
akiknek tudvalevőleg minden illemkérdés a kisujjukban van, hanem a
kedves, naiv és tapasztalatlan kis vidéki teremtések számára, akik
valahol egy falusi udvarházban serdültek fel viruló, fiatal asszonyokká
s akik egy reggelen hirtelen arra ébredtek, hogy ők, a kis zöldségek,
egy nagy, polgári háztartás élén állanak s épp oly korlátlan urnői az
egész háztartásnak, mint édes mamájuk, a tapasztalatokban megőszült
matróna. Ezeket az édes asszonykákat akarom kitanitani arra a nagyon
fontos és örökké aktuális tudományra: hogy miként kell viselkedni az
embernek olyankor, ha vendég ül az asztala mellett? Most ugyanis, amióta
a hivatásos nagybácsik korába léptem s gyakrabban megfordulok azokban a
vidéki uriházakban, ahol a vendég kedvéért még a falakat is szivesen
lebontanák, a magam tapasztalásából győződtem meg a felől, hogy ebben a
szép országban, melynek a vendégszerető hirét még a külföldön is jól
ismerik, alapjában véve nincsen is olyan jó dolga a vendégnek, mint
ahogy a legendák mesélik. Még pedig – bármily különösen is hangzik ez az
állitás – éppen azért nincs jó dolga, mert a mi vidéki asszonyaink
egyenesen tulzásba viszik a vendégszeretetet s a házukba tévedő
jóbarátot olyan kellemetlen torturákban részesitik, hogy még hosszu
hónapok mulva is bizonyosan megemlegeti.

Akik a vidéki uriházakban megfordulnak, már bizonyára kitalálták, hogy
arról a furcsa és kinos szokásról akarok beszélni, melyet az ország
minden szép asszonya szinte hagyományszerüen kultivál: a vendégeknek
egész a molesztálásig való kinálásáról. Én magam például azok közé az
emberek közé tartozom, akik délben csak azért ülnek az asztalhoz, hogy a
fekete kávét, mely az életnek tagadhatatlanul egyik fénypontja,
kellőképen megalapozzák. Nekem délben tökéletesen elég, ha két kanál
levest, egy szeletke filet-t, egy izletes csirkecombot s egy barackot
vagy egy nemes fajtáju almát megeszem. Ha egyedül vagyok, nem is
szerepel egyéb az étlapomon, aminthogy – bizonyosan tudom – sokan
vannak, akik a déli étkezés dolgában épp oly szerények, mint jó magam.
Már most velem is, másokkal is, sürün megtörténik, hogy vendégképpen
kell megjelennem egy-egy derék, vidéki család asztalánál, amely
természetesen csakugy görnyedezik a magyar konyhaművészet remekei alatt.
Ha rám biznák a dolgot, minden ételből enném egy-két falatot s
szerencsésen a végére érhetnék az ebédnek, a nélkül, hogy másnap az
orvosi tudományhoz kellene fordulnom segitségért. De nem bizzák rám, –
oh, dehogy! – hanem addig kinálnak, addig molesztálnak, amig végre is
kimerül minden energiám s tehetetlenül végigeszem az egész menüt,
miközben borzongó hátgerinccel gondolok arra, hogy holnap
harminckilencfokos lázzal fogok hánykolódni hófehér párnáim között. A
bájos háziasszony valami különös ambiciót helyez abba, hogy én, a
szegény mártir, a gyomromat tönkretegyem s a világért se nyugszik, amig
egy tigris telhetetlenségével mindazt vérbenforgó szemmel fel nem falom,
amit a vendégszeretet örve alatt a tányéromon felhalmoz. Sőt egyenesen
sértésnek veszi, ha betegen nem távozom a házából. Hogy miért gyötör meg
ennyire, azt ő épp oly kevéssé tudja, mint én, – de mivel az anyja, a
nagyanyja is igy bántak a vendégeikkel, hát ő se akar rosszabb
háziasszony lenni, mint azok voltak.

Kedves, jó, vendégszerető, finomlelkü, nagyságos asszonyaim, engedjék
meg nekem azt az alázatos kérdést: ugyan mire való ez a kannibálokhoz se
méltó kegyetlen és izléstelen szokás? Mit akarnak bebizonyitani azzal,
hogy a házukba tévedő idegent agyonetetik? Talán azt, hogy nem sajnálnak
tőle két rostbeefet se s hogy akár egy egész libát is szivesen
feláldoznak a vendégszeretet oltárán? Ez csakugyan nem szorul
bizonyitásra, mert minden vendégük készséggel elhiszi önökről, hogy a
pénzkérdés az ilyen meghivásoknál nem fontos. De ha nem ez a prózai
momentum készteti önöket a középkori emberkinzásra, akkor az isten
szerelméért miért kinálják agyon a szegény és tehetetlen vendégeiket?
Nem teszik fel róluk, hogy kinálás nélkül se halnak éhen? Hiszen végre
is huszadik századbeli emberekről van szó, akik tudvalevőleg nem annyira
szemérmesek, hogy csupa affektálásból szándékosan éhesek maradjanak.

Nagyságos asszonyok, akik az áldott vidéken oly megvesztegető
bájossággal képviselik a magyar vendégszeretetet, nagyon kérem Önöket,
gondoljanak arra, hogy a spanyol inquizició szokásai már sok száz évvel
ezelőtt elévültek s hogy ma már épp oly kevés értelme van a
hüvelykszoritónak és a spanyol csizmának, mint annak, hogy valakit a
fehér asztal mellett megkinozzanak. Az emberszeretet nevében, összetett
kézzel, arra kérem Önöket: hagyjanak fel már egyszer végképpen a
kinálgatással…




Ingujjban

Budapest kávéházaiban – még a jobbakban is – pár nap óta mind sürübben
tünik fel a kánikula ismert és kedves alakja: az ingujjas ember. Már
kora ebéd után megjelenik s egyenesen a kártyaszoba, vagy a
billiárdterem felé tart, ahol igy szól egybegyült barátaihoz:

– Nézzünk az után, amiből élünk!

E szavakkal leveti a kabátját s vidáman letelepedik a zöld asztal mellé,
vagy kezébe veszi a dákót, hogy délutáni szórakozását megkezdje. Az ing,
mely a kabát alól kibukkanik, néha tiszta és száraz, de néha gyürött és
piszkos, sőt: többnyire gyürött és piszkos. Azonfelül láthatólag magán
viseli a harmincfokos hőség nyomait, vagyis: az izzadtságtól egyenesen
rátapad a vidám játékos testére. Ez mindenesetre érthető – hiszen ki nem
izzad ebben a pokoli kánikulában? – de mint látvány, nagyon kellemetlen,
mert mi tagadás: mindenki szivesebben legelteti a szemét ilyenkor egy
hófödte glecscseren, mint egy önlevében kifőni készülő alsósjátékoson. A
finom fehérnemünek akárhányan a bolondjai vagyunk, de a züllött,
kifakult, csuronviz, párolgó kanavász látása nem tartozik azok közé az
élvezetek közé, melyeket okvetetlenül megkivánnánk a pikkolónk mellé.
Pedig akár kivánjuk, akár nem, részünk van benne, mert a budapesti
kávéházban az ingujjas ember elfogadott, sőt népszerü tipus, akit a
kávéháztulajdonos épp ugy respektál, akár a pincér, vagy a többi vendég.

Nem vagyok valami etiketthajhászó félbolond, azt is elismerem, hogy az
ilyen nagy melegben jogunk van kissé meglazitani a társadalmi
törvényeket, de az ingujjas ember feltünő szereplése már régóta szálka a
szememben. Kis, külvárosi kávémérésekben, ahova a mult évtizedek hires
Sauwirthjei visszavonultak, piszkos matrózkorcsmákban, ahol a pofon épp
oly elfogadott akció, mint a sörivás vagy a kolbászevés, egyáltalában
nem találom feltünőnek, ha a vendég ingujjban, sőt feltürt ingujjal
telepedik le a keresztlábu asztalhoz. De uri helyen, a nagy,
tükörablakos kávéházakban, a ragyogó csillárok és freskók alatt az ilyen
fesztelenség – ne tessék rossz néven venni az erős kifejezést –
egyenesen illetlen és undoritó. Ha a kávéházba megyek, nemcsak ahhoz van
jogom, hogy egy szelet fagylaltot kivánjak a pénzemért, hanem ahhoz is,
hogy az esztétikai érzésemet kielégitsék. Az a kávéháztulajdonos tehát,
aki az ingujjas embert a márványoszlopai között megtüri, nem csupán
önmagát, meg a helyiségét becsüli le, hanem engem is, aki nem azért
jöttem a kávéházba, hogy harmatozó, öreg izraelitákat nézzek. Akinek
melege van, az menjen el egy dunai uszodába, vagy menjen haza a saját
lakására, ahol – ha ugy tetszik neki – nemcsak a kabátját vetheti le,
hanem az ingét is. Az alsósra vagy a karamboljátékra tudtommal semmiféle
törvény se kényszeriti a honpolgárokat s aki kabátban nem képes arra,
hogy a partiet blank bélára felvegye, az inkább mondjon le arról a
gyönyörüségről, hogy a nyári hónapokban az embertársait megkoppaszsza.

Ez alkalommal válaszolok annak a mézeshetes asszonynak a levelére is,
aki nagy megbotránkozással panaszolja, hogy az ura – a tökéletes
férfi-ideál – pár nap óta ingujjban ül le délben az asztalhoz, holott a
szülői házban soha életében se látott hasonló illetlenséget. Én ugyan
abban a véleményben vagyok, hogy a férjtől juliusban és augusztusban nem
szabad tulságos szigoruan venni az effélét, de azért azt mondom, hogy az
okos és jólnevelt férj a felesége jelenlétében még se ül le ingujjban az
ebédhez. Nem azért, mintha ezzel valami égbekiáltó bünt követne el,
hanem azért, mert a családi tüzhely finom tónusán még az efféle
kisebbfajta neveletlenséggel is csorbát üt az ember. A középsorsu ur
mindig megengedheti magának azt a fényüzést, hogy egy pehelykönnyü
lüszterkabátot vásároljon, amit az ebéd ideje alatt magára vehet. A
feleség, aki bizonyos pillanatokban maga is szintén megfeledkezik az
ünnepies etikett-törvényekről, a saját megbecsülését látja abban, ha az
ura vele szemben comme il faut gentleman módjára viselkedik. Az etikett
felfüggesztésének pillanatai annál édesebbek és ingerlőbbek, mentül
inkább ragaszkodik az ember az etiketthez azokban az órákban, amikor nem
a forró sziv, hanem a hideg társadalom törvényei szerint kell
cselekednie…




Babonaság

A kaszinónkban, ahol a hazárdjátékok legválogatottabb fajtáival
támogatták az alapszabályokban sürüen emlegetett nemzeti kulturát, egy
öreg doktor is gyakran megfordult a kártyaasztal mellett. Egyébként
vidám és kedves bácsi volt, de ha a kártyaszerencse egy-egy negyedórára
elpártolt tőle, nyugodtan legyilkolta volna azokat a szerencsétleneket,
akik szerényen a háta mögé telepedtek. Szentül meg volt győződve róla,
hogy a rossz kártyajárásnak kizárólag a gibicek az okai s ezt a nézetét
nem is igyekezett eltitkolni előttük.

– De kedves bátyám, mondta neki egyszer valami fiatal ügyvéd, csak nem
hisz komolyan abban a szamárságban, hogy a kártyát a háta mögött ülő
gibic megváltoztathatja?

Az öreg doktor haragosan rázta meg hófehér üstökét:

– Micsoda, hogy ebben a szamárságban nem hiszek? Jegyezd meg öcsém, hogy
az én koromban már semmiben sem hisz az ember, se az igaz hazafiságban,
se a forró szerelemben, sőt még talán a gondviselésben sem, de a
babonában ugy hisz, mint ti, bigott komédiások, a szentirásban. Hogy a
föld csakugyan gömbölyü, a felől nem vagyok egészen bizonyos, de hogy
egy rossz gibic Rothschildot is tönkreteheti, abban egy pillanatig se
kételkedem…

Ez az öreg, goromba doktor jut az eszembe, mikor most egy „kiváncsi
olvasó“ (aki valószinüleg maga is tagja a rossz gibicek grémiumának) azt
a kérdést intézi hozzám: honnan van, hogy a különben okos és intelligens
emberek is gyakorta épp oly babonásak, mint a legostobább falusi anyóka?
Ez a derék ember érthetetlennek találja az ilyen elmebeli aberratiót,
mert ő maga – amint irja – sohase lenne képes rá, hogy egészen közömbös
jelenségeknek és tárgyaknak befolyást tulajdonitson az emberek sorsára
és életére. Ebben talán igaza is van, de abban már egyáltalán nincs,
hogy a babonaság érthetetlen. A babonaság nagyon is érthető és
megmagyarázható, nem csupán az ostoba és elmaradt embereknél, hanem az
okosoknál és az intelligenseknél is. Sőt ezeknél talán még inkább, mint
amazoknál. Hiszen annyi rejtélyes és földeritetlen titok vesz körül
bennünket bölcsőnktől a sirunkig, annyi misztikus és homályos
jelenséggel találkozunk még a mindennapi életünkben is, hogy nem csoda,
ha olyan befolyásokban is hiszünk, melyeket a logika nem tudna
megmagyarázni. A logika még az élet legnagyobb processzusainál is
csütörtököt mond, maga a születésünk és a halálunk is oly félelmetesen
titokzatos, hogy a megmagyarázhatatlan befolyásoknak joggal helyet
adhatunk azon a mesgyén is, mely létezésünknek ezt a két végállomását
elválasztja egymástól.

A babonaság tehát föltétlenül érthető, ami természetesen nem jelenti
azt, hogy a humoros perceinkben ezeket a tébolyitó furcsaságokat
komolyan kell vennünk. Az az ember, aki csak azért jár mindig a
Rákóczi-ut jobboldalán, mert a baloldalon való járás a hite szerint bajt
hoz a fejére, vagy az a másik, aki minden vállalkozása előtt kabalából
nyers citromot eszik: mindenesetre bohózati alak, aminthogy a játékosok
babonái is többnyire kacagtató bárgyuságoknak látszanak. Mert a
játékosok közt, akik a kártya véletlennek látszó titokzatosságai révén
lesznek nábobokká vagy koldusokká, természetesen aránytalanul több a
babonás, mint a hazardozást elvileg megvető emberek között. Én ismertem
kártyást, aki babonából dugóhuzót hordott a mellényzsebében, aki a játék
megkezdése előtt kezet fogott a tüzlegénynyel, sőt olyat is láttam, aki
selyemhernyókat hozott magával a kaszinóba a kalapja bélésében, mert
szentül meg volt győződve róla, hogy a selyemhernyó jelenléte okozati
összefüggésben van az ugynevezett pointeur-seriessel. De ki nem ismer
akárhány embert, akinek ennél még százszor különösebb kabalái vannak?
Engem az se lepne meg, ha valaki védjegyet tetováltatna a hátára,
mielőtt a kártyaasztalhoz leül, vagy játékközben gyaluforgácsot és nyers
gummi arabicum-ot rágicsálna, mert a babonás embertől minden őrültség
kitelik. És az őrültség se őrültség, ha olyan valaki követi el, aki a
babona misztikumában hisz. Ez a földi élet annyira tele van félelmetes
titkokkal, hogy néha a babonaság sokkal inkább megadja hozzájuk a
magyarázatot, mint a leghidegebb és a legkristályosabb logika.




A szép nénik

Él itt Budapesten egy fiatal rokonom, aki foglalkozására nézve
szorgalmas ügyvédjelölt, jellemére nézve derék és megbizható fiu, de van
egy nagy hibája: betegesen rokonszenvez a kávéházi élettel. Reggel
kávéházban költi el a kávéját, ebéd után feketekávézni siet a nagy
tükörablakok mögé, hattól nyolcig a megszokott törzsasztalánál
uzsonnázik, este pedig, ha az utolsó falatot lenyelte, már megint ott ül
a hosszu márványasztal mellett, hogy a világ valamennyi képes és
képtelen ujságját végigolvassa. A sorrend csak vasár- és ünnepnapokon
változik meg, amikor változatosság okából, ebéd előtt is a kávéházban
tölt el egy órácskát.

A minap, mikor megkérdeztem tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire a
füstös levegőhöz, mely végre is tönkre fogja tenni az idegrendszerét, a
fiu jóizüen elnevette magát.

– Miért?… Mondhatom, hogy furcsa kérdés. Hát mi másért járnék a
kávéházba, mint a szép nénikért, akiket minden időben ott talál az
ember…

– Micsoda szép nénikről beszélsz?

– A pesti kávéházak törzsvendégeiről, akik elég jószivüek hozzá, hogy
velünk egy födél alatt töltsék el az összes szabad idejüket… A szép
nénik, épp ugy, mint mi, a kávéházban költik el az uzsonnájukat s csak
este nyolc után mennek haza, amikor a helyiséget söpörni kezdik…

Igy szólt, bajuszát pödörgetve, az én lovagias öcsém, aki – teringettét,
hiszen a véremből való fiu – nem tartozik amaz egyének közé, akik a
barátságos szép asszonyokat elkerülik. Főképp a „szép néni“-ket nem
kerüli el, a nyájas, selyembluzos ifju hölgyeket, akik négy óra után már
letelepednek a különböző kávéházakba s az illusztrált lapok forgatása
közben meleg pillantásokat vetnek a körülöttük settenkedő urakra. Én
tehát mindenképpen megértem lelkes öcsém álláspontját, akinek a VI.,
VII. és VIII-nál töltött száraz délelőttjei után föltétlenül jól esik,
ha bájos és jószivü hölgyek közt felüdülhet. Sőt a „szép nénik“-et is
megértem, akik az élet unalmáért és keserüségeiért legalább röpke
kávéházi ismeretségekben keresnek kárpótlást. De nem értem meg – s ez
az, amiért ezt a banális témát ujra a nyilvánosság elé viszem – azokat a
polgári asszonyokat, akik a „szép nénik“ cimére és jellegére pályáznak.
Vagyis: a kávéház jószivü tündérei közé keveredő, tisztességes
_filiszter_ hölgyeket. Az ő kávéházi szereplésük igazán budapesti
specialitás; mert sehol a nagy világon – se Londonban, se Párisban, se
Madridban, se Newyorkban, se Tokióban – nincs az a szolid uri asszony,
aki nappali világitásnál – pláne férfikisérő nélkül – a kávéházban
lebzselne. Már csak azért se – a háziasszonyi elfoglaltságáról nem
beszélek – nehogy a „szép nénik“-kel összetéveszszék. Budapesten azonban
ez a szokás annyira lábrakapott, hogy az embernek szinte azt kell
hinnie: a filiszter asszonyok egyenesen valami pajkos kalandnak nézik,
ha a kávéházban félreismerik őket. Hogy ennek a különös ambiciónak mi a
lelki rugója: azt, fájdalom, nem tudom megérteni. Annyi bizonyos, hogy
Európa többi kulturvárosában az igazi uri nő nem ülne be órákra olyan
helyiségbe, ahol egész sereg kalandhős fixirozza s ahol a füst, a trágár
szóbeszéd és a trágár pillantás ugyszólván benne van a leltárban.

Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a tisztességes nő
egyáltalában nem járhat a kávéházba. Járhat, de csak bizonyos időben: én
szerintem este tiz és tizenkét óra között. Akkor a legdiszkrétebb
felfogás se találhat semmi kivetőt abban, hogy az uri asszony, aki a
szinházi előadás után még egy csésze forró teát akar meginni, a férje
karján egy előkelő és jó tónusu kávéházban megjelenjék. Aki ilyenkor
jön, arról mindenki elhiszi, hogy nem az én feketebajuszu öcsém miatt
harapja a füstöt s nem azért fogja a kezébe a spanyol képes ujságot,
hogy e sánc mögül négy márványasztal összes férfi-népével kacérkodjék.
De a kávéházban egyedül, vagy a barátnőivel uzsonnázó asszony mindig ki
van téve annak a gyanunak, hogy ő is a „szép nénik“ közé tartozik, abba
az osztályba, melyet ezzel a léha jargonnal keresztelt el a kávéházakban
lebzselő fiatalság. Az uri nő, ha nappal nyilvános helyre akar menni, ám
menjen a jóhirnevü cukrászdába, ahol senkise ad át neki olyan
ujságlapokat, melyeknek margóján szerelmi találkákat kérnek tőle. Mert
ha szép, akkor az én drágalátos öcsém okvetlen kér tőle egy találkát, de
nemcsak ő kér, hanem minden naplopó, aki az aranyos oszlopok között
tartja a hivatalos óráit. A közhit ugyanis azt tartja, hogy aki a „szép
néni“ cimére rászolgál, az már közel van hozzá, hogy a jelleget is
megkapja.




A vásárló szenvedélyről

– Magyarázza meg nekem – irja ma egy fiatal ember, akinek levelét
ezennel tárgyalásra kitüzöm – magyarázza meg, ha tudja, mi az oka annak,
hogy engem, aki februárban már elmultam huszonhat éves, s a közvélemény
szerint nem tartozom a legostobábbak közé, semmi a világon nem izgat:
sem a szerelem, sem a szinház, sem a Conan Doyle regényei, de egy
körülmény mindig megfoszt a józan eszemtől: az, ha több pénz van a
zsebemben a szokottnál. Amikor öt forintom van, nyugodtan és higgadtan
járok az emberek között, olcsón és szerényen vacsorázom, gyalog járok,
hogy a villamost kispóroljam, de ha véletlenül ötven, vagy száz
forinthoz jutok egyszerre, a szó szoros értelmében becsipek a vagyontól
s még álomra se tudom hajtani a fejemet, ha a pénztől hamarosan meg nem
szabadultam. Ilyenkor mindent összevásárlok, ami csak a szemem elé
kerül, oktalanul, sőt nevetségesen gavallér vagyok s egyáltalában nem
gondolok arra, hogy holnap, holnapután is nap lesz. Elköltöm az utolsó
krajcáromat s csak utólag, amikor már ismét antivirilista vagyok, tépem
ki a hajamat bosszuságomban, hogy ujra könnyelmü és beszámithatatlan
voltam. Meg tudná mondani, hogy mi ennek az oka? És ha megtudná, tud
valami orvosságot is ajánlani, amely ebből a nevetséges szenvedélyemből
kigyógyit?

Ime, a fiatal ur problemája, mely nem is olyan kómikus, mint amilyennek
az első pillanatban látszik, főképp azért nem, mert rengeteg sok ember
él a világon, aki ugyanebben a betegségben szenved. És ez a betegség
annyira veszedelmes, hogy nekem, ha afféle unalmas moralista lennék,
most alaposan le kellene szidnom a könnyelmü fickót s nagy
prédikációkkal bizonyitanom, hogy az ilyen szenvedély a biztos romlás
alapja, mert már apáink megmondották, hogy a pénzt sokkal könnyebb
megszerezni, mint megtartani. De mivel sem moralista, sem Tartuffe nem
vagyok, hát bevallom, hogy ezt az időleges részegséget, amit a pénz
okoz, nagyon meg tudom érteni, még pedig azért, mert magam is igen
sokáig szenvedtem a vásárlási mániának nevezett nyavalyában. Ez a hires
bölcs, aki most a gyékényen pipázva adja a nyugodt és hidegvérü
filozófust, valamikor szintén fiatal és hóbortos legény volt, aki a
nélkülözés órái után mindig megszédült, mikor váratlanul pénzhez jutott.
Én voltam az, aki ezer forinttal a zsebemben, reggeltől estig ott
lebzseltem a nagyvárosi utcák kirakatai előtt s nemcsak finom
fehérnemüt, drága nyakkendőket, kincsekbe kerülő szivartárcákat
vásároltam, hanem ujfajta dugóhuzókat, silány szobrokat, japán
papirszalvétákat és ó-német kártyapréseket is, szóval csupa olyan
tárgyat, melnyek világéletemben se vettem hasznát. Emlékszem rá, hogy
egyszer Londonban, mikor a pénzeslevélhordó egy napon váratlanul
benyitott hozzám, a Piccadilly-cirkuszon egy kis ölebet vásároltam két
fontért, pedig bizonyosan tudtam, hogy a boarding-house-omba nem
bocsátanak be háziállatokat. De a pénztől én is becsiptem, mint
mindenki, aki nem szokta meg, hogy állandóan százfontosai legyenek a
zsebében. Az ilyen oktalan költekezésnek épp a vagyon szokatlan tudata
adja meg a pszichológiai magyarázatát. És még valami; a rendes, komoly,
pedáns elfoglaltság hiánya, vagyis: az unalom. Tessék csak megnézni a
személyvonat utasát, aki tizenkét órát tölt a vasuti kocsiban s majdnem
megőszül idegességében, amig az utazása céljához ér. Az ilyen ember nem
csupán a menetrendeket és az ujságokat vásárolja meg, hanem a közbeeső
állomások összes automatáit kifosztja. Egész gyüjteményt szed össze a
kölni vizből, a Sarg-féle szappanból és kalodontból, a pörkölt és
pörköletlen mandulából, a savanyu cukorkából, a gyujtóból és a
bajuszpedrőből. Pedig az egyikre épp oly kevés szüksége van, mint a
másikra. De megveszi, mert az utazás egyhanguságába még az az esemény is
édes változatosságot hoz, ha az ember a nikkel-huszfillérest az automata
nyilásába beledobja.

A betegséget tehát én tökéletesen megértem, de ami az orvosságot illeti,
hát az a nézetem, hogy az ilyen baj hasonlit a neuraszténiához: csak az
idő gyógyitja meg, de az is ritkán. Aki erre a betegségre inklinál, az
többnyire a haláláig nem gyógyul ki belőle. Mérhetetlenül nagy energia
kell hozzá, hogy az ember hidegen tovább menjen a kirakatok előtt, mikor
pénz, sőt sok pénz van a zsebében. És ha tovább is megy, többnyire ugy
jár, mint az a galiciai zsidó napszámos, aki öt pálinkamérést hősiesen
kikerült, de a hatodikban már emelt fővel kért egy pohár borovicskát,
mert gyönyörü önmegtartóztatásáért bőven rászolgált erre a kis
jutalomra. Miért mondjam, hogy az ilyen könnyelmü fecsérlő föltétlenül
jellembeli fogyatékosságban szenved? Ha azok a keserves pillanatok,
mikor egy huszforintos kalitka megvásárlása után kénytelen adós maradni
a főpincérnek a kávéja árával, nem tudják kigyógyitani a betegségéből,
akkor az én szavam ugyis csak annyit ér, mint egy öreg szarvasbogár
döngése.




Az utca lovagja

„Lehetnek-e olyan esetek, amikor a feleség nem köteles megmondani az
igazságot az urának?“ – kérdezi ma tőlem egy habozó, fiatal asszony,
akinek – ugy látszik – van egy ilyen delikát esete, s most az én
girómmal akarja megnyugtatni a lelkiismeretét. Nemcsak azért, mert az
ilyen ifju teremtések lekötelezése különös örömet szerez nekem, hanem
teljes, férfias meggyőződésemmel azt válaszolom: hogy igenis vannak, még
pedig gyakran vannak ilyen esetek, s az asszony, mikor az igazságot
elhallgatja, akárhányszor korrektebbül cselekszik, mint akkor, amidőn
naiv csacsisággal fölösleges dolgokat is elmesél az ő szerelmes
uracskájának.

Ne komédiázzunk és valljuk be igy négyszemközt, hogy tulajdonképpen nem
is különböző esetekről van szó, hanem egyetlen egy esetről, – mert a
többiben már nem értem a tréfát, s a legnagyobb határozottsággal azt
vallom, hogy a házastársaknak nincs egymás előtt titkolni valójuk.
Helyesebben: a tisztességes asszony nem is követ el olyasmit, amit
titkolnia kellene az ura előtt. Persze akkor, amidőn az igazság őszinte
beismerése mellett kardoskodom, nem az ugynevezett konyhabeli
kulissza-ügyeket értem, mert azt a fontos tényt, hogy a szakácsné
gorombán visszafeleselt, vagy azt, hogy a szobalány bünös hanyagságot
tanusitott a padlókefélés körül, nemcsak szabad, de kötelesség is
elhallgatni a férj előtt, akinek igazán nincs feje ahhoz, hogy ezekben a
komolytalan affaire-ekben itélkezzék. Ilyenekről tehát aligha van szó a
kiváncsi, fiatal asszony kérdésében. Hogy miről van szó, azt bátor
leszek rögtön kitalálni, hiszen a magamfajta vén globetrotterek, ha
kincseket nem is tudnak összegyüjteni hosszas kóborlásaik közben, egy
nagy kincsre mindenesetre szert tettek: arra a tudományra, hogy az ilyen
nyughatatlan vérü, fiatal teremtések lelkében éppen ugy tudnak olvasni,
mint a nyitott könyvben.

Tehát lássuk csak a tényállást, kedves kis barátnőm: ugy-e ezuttal is az
utca lovagjairól, a derék aszfaltbetyárokról van szó? Ön szerényen,
lesütött szemmel sétlált a Kossuth Lajos-utcán, vagy esetleg a
Rákóczi-uton, amikor az a borzalmas orvtámadás érte, melyre most is csak
heves szivdobogással tud visszagondolni… A részletek már banálisak: a
felsütött bajuszu gazember megemelte Ön előtt a kalapját s udvariasan
megkérdezte, vajjon megengedi-e, hogy a divatárusnőjéhez elkisérje?
Egyuttal azt is elmondta, hogy Kegyedet már hosszabb idő óta néma
tisztelettel szokta követni az aszfalton, de most már nincs többé lelki
ereje ahhoz, hogy érzéseit eltitkolja…

Ugye-bár, igy történt a hires eset? Kegyed az első pillanatban azt
hitte, hogy rögtön el fog ájulni ijedtében, de aztán meggondolta magát s
nem ájult el, hanem egy megvető pillantást vetve az aszfalt Romeójára,
olyan lépésekkel távozott, mint Jászai Mari szokott egy-egy
Shakespeare-dráma negyedik felvonásában… És az egész uton az járt a
szőke vagy barna fejecskéjében, hogy ugyan mit fog mondani a törvényes
szerelmese, ha erről a rémületes kalandjáról referál neki?

Kedves kis nagyságos asszonyom, mindenekelőtt fogadja a tisztelt férje
nevében is forró köszönetemet azért, hogy nem neki mondta el ezt a
furcsa történetet, hanem nekem. Ha őt avatta volna be életének ebbe a
fájdalmas titkába, fölösleges izgalmakat szerzett volna a derék
embernek, mig én mosolyogva azt mondom: nem történt Kegyeddel semmi
olyasmi, amiért érdemes lenne nyugtalankodnia… Az aszfaltbetyárok népes
családfáját sem az ilyen jó és szolid asszonykák, sem a rendőrök, sem
én, öreg csavargó, nem tudjuk kiirtani a föld szinéről, mert ez a fajzat
sokkal inkább szaporodik, mint a legalsóbbrendü élősdiek… De
szerencsére, nem olyan veszedelmesek, mint azok, mert az olyan bátor
megvetés, amivel Kegyed a kloaka szerelmesét elhessegette magától,
minden esetben elég, hogy a szép és fiatal teremtések a piszkos
tolakodásától megszabaduljanak…

Mi célja lenne annak, hogy ezt a kalandját a tiszta családi tüzhelye
mellett fölmelegitse? A férje – aki bizonyosan föltétlenül meg van
győződve a Kegyed makulátlan tisztességéről – egy pillanatig azt
hihetné, hogy talán egy ártatlan, de mégis hibáztatni való kacérság
bátoritotta föl azt a gyalázatos csirkefogót. Minek zavarná föl ennek a
derék embernek a nyugalmát, mikor a lelke mélyén tökéletesen meg van
győződve a felől, hogy egyáltalában nem cselekedett inkorrekt dolgot?
Hiszen az a lovag amugy is kényelmes inkognitóban párolgott el a
nagyvárosi utca emberoceánja között, – és ha a véletlen ugy akarná, hogy
Kegyed föl tudja lebbenteni azt az inkognitót, ugyan volna-e szive
hozzá, hogy az urát egy olyan lovagias affaire-ba kényszeritse, amelyben
egy tisztességes és gáncs nélkül való gentleman lenne kitéve egy
jellemtelen kalandor golyójának…

Az őszinteségnek csak abban az esetben volna értelme, ha a társadalom az
ilyen arcátlan gavallért egyértelmüleg kilökné magából. De a mi
viszonyaink, fájdalom, olyanok, hogy a leleplezés – a helyett, hogy
tönkretenné – jóformán glóriát fon a bátor férfiu feje köré, aki egy
védtelen asszonyt hősiesen inzultálni merészelt…




Közkeletü neveletlenségek

Mikor néha, hosszabb távollét után, a hazámba visszatérek, az első napon
rendesen ugyanazt a két furcsa jelenséget konstatálom: az utcák sokkal
csöndesebbek, a nyilvános helyek – az éttermeket és a kávéházakat értem
– sokkal hangosabbak, mint a külföldön. Az elsőt könnyen megértem;
Budapest, utcai forgalom tekintetében, még nem érte el a nagy európai
metropólisok szinvonalát. Igazán nagyvárosinak csak néhány exponált
pontja mondható; a Rákóczi-ut, az Andrássy-ut belső része s szép időben
a korzó és a divatos belvárosi utcák egyike-másika. A többi majdnem egy
vidéki város impresszióját kelti, ha az ember Párisból, Londonból vagy
akár Bécsből érkezik meg a keleti pályaudvarra. (A minap, fényes délben,
egész Budáig egyetlen járó-kelővel se találkoztam az uj Erzsébet-hidon.)
Ez azonban még megérthető valahogy; ahhoz, hogy egy nagy városnak oly
széditő utcai élete legyen, mint a nagy nyugateurópai centrumoknak, az
üzleti forgalomnak oly mesés arányai kellenek, amilyeneket odakünn lát
az ember. Ez tehát tisztára csak idő kérdése; ha a mi szép Budapestünk
is olyan üzleti centrummá lesz, mint Páris vagy Berlin, itt is
lépten-nyomon ki leszünk téve annak a gyönyörüségnek, hogy a
tyukszemünket ötpercenkint letapossák.

Amit nem értek s ami állandóan felborzolja még az én nyugodt és
meghiggadt idegeimet is, az nem a mi utcai életünk abnormális
csendessége, hanem a nyilvános helyek csuf és izléstelen lármája,
melyhez hasonlóra csak az ázsiai bazárokban találunk. A budapesti ember,
mikor a kávéházba vagy a vendéglőbe megy, mintha egyenesen valami
perverzus örömet találna abban, ha a szomszédait idegesekké teheti. Nem
is beszélek most azokról a furcsa hölgyekről és urakról, akik
izléstelenül hangosan beszélnek a vendéglői vagy a kávéházi asztal
mellett s akik a legszigorubb magánügyeiket is olyan tónusban
pertraktálják, amilyet a régi rómaiak csak a fórumon használtak, de ők
is csupán akkor, ha a haza komolyan veszedelemben forgott. Ez az
ildomtalanság végre is nem általános szokás s igy inkább humoros, mint
boszantó hatással van a nyilvános helyek többi jóizlésü vendégére. De
ami egyenesen felháboritó, az a budapesti embernek ama közforgalomban
levő neveletlensége, amelyet a pincérrel, az ujsághordó gyerekkel s az
összes szomszédai idegeivel szemben elkövet. Mindig csodálkozom rajta,
miképp tudja itt valaki nyugodtan végigolvasni az ujságját, amikor
valóságos vihara tombol körülötte a csöngetésnek, kopogtatásnak,
kiabálásnak, visitásnak, sőt néha orditozásnak is. Száz ember közül
százegy a késsel veri a poharát, a gyürüjével üti a márványasztalt s
olyan pokoli zsivajt csap, hogy az elmegyógyitó intézetek dühöngő
osztálya valóságos trappista kolostor a budapesti kávéházakhoz és
vendéglőkhöz képest. A bennszülött fővárosi még akkor is csönget, sőt
harangoz, ha abszolute nyugodt állapotban van; de mit müvel, jó isten,
olyankor, ha a felszolgáló pincér nem hozza el két percen belül a kivánt
ujságját (amit háromszáz ujság közül kell kiválasztania) s ha a főpincér
nem abban a minutumban terem előtte, amikor éppen fizetni akar. Ilyenkor
kivörösödik, reszket, görcsöket kap, mert valami felháboritó injuriának
tekinti, hogy őt, aki husz krajcárt ad azért, hogy kávét, ujságot,
vizet, szóda bicarbonát, cimjegyzéket, menetrendet kapjon s a telefont
is annyiszor használhatja, amennyiszer jól esik neki, két vagy – uram
bocsáss – öt percig megvárakoztatják. Ez egyenesen galád beletaposás az
ő egyéni szabadságába s igy csupán a legszentebb jogával él, amikor
megbotránkozása egész orkánját zuditja az alpincér, a főpincér s a
kávéházat birtokló uzsorás fejéhez. Hogy e közben én, az ő ártatlan
vendégtársa, is megőrülök, azzal természetesen nem törődik, hiszen nekem
is jogom van hozzá, hogy csöngessek, visitsak és orditozzak.

Bizonyos, hogy a tombolásnak ez a fajtája sehol a müvelt külföldön nem
szokásos s hogy Budapesten is el lehetne szokni tőle, ha a nagyságos
vendég urak a türelem szent erényében kissé gyakorolnák magukat. Elvégre
még a legbuzgóbb főpincér se járhat biciklin a kávéházban s ha egyszerre
tiz ember akar fizetni neki, kilencet még akkor is kénytelen
megvárakoztatni, ha a kötelességérzet valósággal dühöng benne. A husz
krajcáromért egész sereg jogot szerzek meg magamnak a kávéházban, de azt
a jogot, hogy egymagamban eljátszszam a sziu-indiánok összes harci
jeleneteit, még e tekintélyes pénzösszeggel se szerzem meg. Mert a kés
arra való, hogy a ramsteaket elvágjam vele, a gyürü arra, hogy kedves
nőm őnagyságára emlékeztessen, de már arra, hogy száz ártatlan embert
megőrjitsek, sem a kés, sem a gyürü nem való. Hiszen a kávéház és a
Lipótmező között mégis kell lenni valamiféle különbségnek.




A jóakaró

Igen, igen, a lovagiasságnak is megvan a maga humora, – s ez a humor
gyönyörüen nyilatkozik meg a problémában, melyet egy naiv ifju ma elibém
terjeszt, ujabb bizonyságot szolgáltatva a felől, hogy a szelid,
himporos kedélyek még nem haltak ki végképpen a világból. Ennek a naiv
ifjunak ugyanis van egy ravasz ismerőse, aki már huzamosabb idő óta
minden erejével arra törekszik, hogy neki minél több kellemetlenséget
okozzon. Hogy miért haragszik rá, arról levéliróm nem világosit föl, de
azt tényként megállapitja, hogy ez az ur minden lehető és lehetetlen
alkalmat fölhasznál az ő boszantására s legutóbb olyan trükköt eszelt
ki, amely egyenesen hallatlan és vérlázitó. A minap ugyanis nyájas
arccal félrehivta s igy szólott hozzá:

– Tegnap egy társaságban Önről volt szó. Nem vagyok vénasszony s nem
szivesen vállalkozom arra, hogy pletykákat terjeszszek, de sokkal jobb
szeretem Önt, semhogy elhallgassam, hogy mit beszéltek. A társaság egyik
tagja ugyanis azt mondta, hogy Önnél haszontalanabb, jellemtelenebb
frátert még sohase látott. Valószinü, hogy kellemetlenséget szerzek most
Önnek, de azt hiszem, hogy kötelességem az őszinteség…

– És ki volt az az ember, aki igy beszélt rólam? – kérdezte, aránylag
nyugodt hangon, a naiv fiu.

– Bocsásson meg, de ezt nem vagyok hajlandó elárulni. Egy gentleman nem
szolgáltathat ki valakit, aki a bizalmával megtisztelte. Ez különben,
ugy hiszem, mellékes is. Nekem csupán az volt a célom, hogy Önt a
keringő hirek felől felvilágositsam…

Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem hiszi, az én levéliróm nem ütötte
arcul a derék gentlemant, sőt: annyira zavarba jött, hogy egyáltalában
semmit se tudott válaszolni neki. Csak másnap tért annyira magához, hogy
a kis epizódot el birta mesélni nekem, annak a kérésnek kapcsán: hogy
adjak neki tanácsot, mit cselekedjék az ő különös jóakarójával szemben?

– Meg nem sérthetem – irja édes csacsisággal – mert hiszen nem ő volt,
aki ilyen galádságokat beszélt rólam. Be se pörölhetem, mert hiszen
ugyancsak nem ő volt, aki ilyen alávaló módon gázolt a becsületemben. De
hát mi akkor a tennivalóm? Én nem tudok kieszelni semmi okosat s ezért
Önhöz fordulok, hogy sulyos helyzetemben valamikép sziveskedjék a
segitségemre lenni…

Amint látják, vannak még szelid lelkek a világon, akik még azokkal az
ismert, ősrégi trükkökkel sincsenek tisztában, amelyeket már a
középkorban is sikerrel használtak a naiv kedélyek megpukkasztására. Ez
a fiatal ur még nem ismeri azt a kedves, barátságos, jólelkü fiut, aki e
szavakkal telepedik le a kávéházi asztalhoz:

– Tegnap este ugyancsak kihoztak Ön miatt a sodromból. Van már legalább
is öt éve, hogy nem mérgelődtem annyit, mint tegnap.

– Mi történt? – kérdezzük ijedten és kiváncsi hangon.

– Egy ur, vagyis a leghelyesebben egy szmokingos csirkefogó, nagy
társaság előtt azt állitotta Önről, hogy öreg és szerelemre éhes hölgyek
pénzéből él. Képzelheti, hogy nem maradtam nyugodt az ilyen szemtelenség
hallatára s ugyancsak megmondtam a véleményemet annak a haszontalan
rágalmazónak…

– És nem lenne oly kedves, hogy a rágalmazó nevét is közölné velem?

– Nem, kedves barátom, ezt már nem szabad kivánnia tőlem. De nincs is rá
szüksége, mert elhiheti, hogy derekasan megvédelmeztem…

Ez a trükk már majdnem oly régi, mint az ó-testamentom s a komoly
emberek egyáltalában nem is csinálnak valami különös kázust belőle.
Legfölebb azt cselekszik meg, hogy a védelmezőjüket sonica arcul ütik.
De még talán ennyi is fölösleges. Van az elintézésnek egy célszerübb
módja is s ha megengedi, – hiszen tanácsot kér tőlem, ugy-e? – szivesen
közlöm Önnel ezt az ügyes és kipróbált metódust.

Az elintézés leghelyesebb módja a következő:

Három napig ne szóljon semmit se, sőt: érintkezzék továbbra is
legbarátságosabban azzal a derék gentlemannal, aki a minap annyira
kitüntette Önt a jóakaratával. Három nap mulva azonban hivja félre s
mondja neki, szintén nyájas hangon, a következőket:

– Kedves barátom, ma alkalmam volt rá, hogy az Ön kedvességét
viszonozzam.

– Hogy-hogy? – fogja kérdezni a kitünő uri ember.

– Ugy, hogy tegnap én is egy nagyobb társaságban voltam, ahol az Ön neve
is szóba került. Egy ur ugyanis azt állitotta, hogy gyávább, piszkosabb,
ravaszabb rágalmazót még egyáltalában nem ismert, mint Ön. Képzelheti,
hogy nem türtem ezt a hangot s derekasan megfeleltem annak a
becsületrablónak. Ne hálálkodjék, hiszen az Ön minapi jóakarata után ez
egyszerüen a kötelességem volt…

E szavak után szoritsa meg forrón a derék gentleman kezét és távozzék
nyugodtan a kávéházból. A lovagias ügyet – higyje meg nekem – e
nyilatkozattal végérvényesen elintézi.




Lemondás

Kedves uram, aki oly izgatottan és szorongva várja a választ, melyből
sulyos lelki fájdalmának elmulását reméli, az ön levele eszembe juttatja
nemes kollegáimat, a testi bajok doktorait, akik lelkiismeretes
diagnózisuk után többnyire rögtön megirják a receptet, melylyel a
páciensüket meggyógyitják, de néha komolyan és szánakozva szoritják meg
a szegény betegük kezét.

– A szervi bajok ellen nem sokat használ az orvosi tudomány, mondják
szomoruan. Uj szivet, fájdalom, nem adhatok önnek s igy csak azt
tanácsolhatom, őrizkedjék minden izgalomtól és felindulástól… A jó isten
hatalmával, sajnos, még a legjobb orvosdoktor se rendelkezhetik…

Mióta én, a dologtalan öreg, egyszerü gyékényemen a várószobámat
berendeztem, gyakran ugy érzem magam, mint az orvos, aki diagnózist
csinál és recepteket ir… És néha ugy képzelem, hogy a zsámolyom fölött
valami láthatatlan tábla csillog ezzel a felirással:

LELKI BETEGEK DOKTORA. RENDEL HAJNALTÓL ESTÉLIG.

Igy képzelem – és a szivem nekem is épp ugy elfacsarodik olykor, mint a
doktoré, aki bizonyosan tudja, hogy nem segithet a betegén… Mert a
szervi bajokkal szemben a lelki orvos is tehetetlen… És ilyenkor én is
azt mondom, amit a professzor, aki a páciensét végigkopogtatta:

– A jó isten hatalmával, fájdalom, én se rendelkezhetem…

… Ön, kedves uram, azt irja nekem, hogy alighanem a revolvergolyó lesz
az egyetlen orvosság, amely önt végképpen meggyógyitja. Ön, aki előkelő
állásu ember s négy kedves, gyönyörü gyermek apja, fél év előtt
beleszeretett egy tizennyolc esztendős leányba s érzi, hogy ettől a
gyötrő szenvedélytől sohase fog megszabadulni… Mit tegyen?… A
lemondáshoz egyáltalában nincs ereje, arra a gazságra pedig, hogy a
derék feleségét, az ártatlan kicsikéit elhagyja, sohase lenne képes… Hol
találja meg a kivezető utat ebből a szörnyüséges helyzetéből?… Utolsó
reménykép hozzám, a tapasztalt vén emberhez fordul tanácsért, de érzi,
hogy ez a lépése is hiábavaló; kétségbeejtő bizonyossággal látja már
közeledni azt a pillanatot, mikor vigasztalan küzdelmében kimerül…

Az imént azt mondtam, hogy a szervi bajokkal szemben a lelki orvos is
tehetetlen. Az ön betegsége, szegény uram, szervi baj. Nem azért, mert
egy uj és bünös szerelmet engedett urrá lenni a szivében, hanem azért,
mert gyáván a revolvere golyójáról beszél, amikor négy ártatlan
apróságnak van még szüksége az ön kétségbeejtően tünedező energiájára.

Az az apa, aki szerelmi fájdalom miatt öngyilkosságra gondol, épp olyan
gyógyithatatlan beteg, mint a phtizises, aki már csak a tüdeje
roncsaiból él.

Az elmeorvosok azt beszélik, hogy még a legsulyosabb őrülteknek is
vannak néha világos pillanataik. Nem volt még önnek soha egy világos
pillanata? És ha volt, nem gondolt-e szégyenkezve arra, hogy amit ön
leküzdhetetlen szenvedélynek nevez, az voltaképpen kegyetlen és
egyenesen őrületes gonoszság?

Négy szegény, fejletlen kis emberi lelket akar ön támasz nélkül hagyni
ebben a hideg világban egy ostoba és éretlen fellobbanás miatt? Hát
annál a tébolyodott önzésnél, melyet ön regényes módon szerelemnek mond,
nem százszor, ezerszer komolyabb érzés-e az, amit a természet még a
vadállatba is beleoltott: az apa féltő, ragaszkodó, kimondhatatlan
szeretete a támaszra szoruló gyermeke iránt?

Uram, nézzen körül a világban: mindazok, akiket maga körül lát,
többé-kevésbé megalkudtak már az élettel. Ki az álmairól mondott le, ki
az ambiciójáról, ki egy édes, drága teremtésről, akire valamikor a
boldogság könyeivel gondolt. Mindenki lemondott valamiről, hiszen a
halandók egész élete se más, mint a legszomorubb lemondások sorozata.
Akik mosolyogva rójuk a napfényes utcákat, titokban sirva gondolunk
örökre elveszett álmainkra, de nem panaszkodunk, mert az élet hamar
megtanit bennünket arra, hogy az igazi fájdalomban senkinek sincs
osztályosa… A küzdelmeket magunknak kell végigvivnunk, hiszen ami
rajtunk kivül van, az egy idegen és távoli világ… Valamennyien rejtett
könyekkel kószálunk ezen a földön, – miért kiván ön jobb sorsot, mint a
csendesen szenvedő milliók, akik némán és türelmesen hordják láthatatlan
keresztjüket?… Édes uram, vessen egy pillantást szegény gyermekeire – és
szégyelje magát azért a levélért, melylyel a részvétemet provokálni
akarta…




Az ördöghinta

Ilyenkor, amidőn a mindennapi munka hosszu és szürke időszaka után pár
hétre kimozdulok a mi imádott Budapestünkről s a megszokott
társaságomnak, klubomnak és kávéházamnak egy elhatározással bucsut
mondok egy darabka időre, mindig ugy érzem magam, mint a szenvedélyes
alkoholista, aki egy ritka józan pillanatában hirtelen csak rájön arra,
hogy együgyü, oktalan és szomoru életet él… Mert nemcsak az alkoholnak,
a kártyának vagy a szerelemnek vannak meg a javithatatlan fanatikusai,
hanem az ugynevezett megszokásnak is. Mi budapestiek többnyire a szürke
és közömbös megszokás martirjai vagyunk. A lelkünk tele van a
függetlenség és a szabadság vágyával, elméletben ugy suhanunk el a
tengerek, hegyek és idegen városok fölött, mint egy-egy gazdátlan
léghajó, de ha arra kerül a sor, hogy egyszer-másszor meg is valósitsuk
e vágyainkat, hát érthetetlen módon belesüppedünk megint a legsivárabb
indolenciába. Ezer és ezer intelligens ember él itt, akit a müveltsége,
a hajlamai, sőt a vagyoni viszonyai bizvást arra ösztönözhetnének, hogy
bizonyos időközökben kiragadja magát a rendes környezetéből és
életmódjából, hogy uj, szines gazdag impressziókkal frissitse fel
pislákoló életkedvét, de csodálatos: a legtöbb sokkal nagyobb lelki
emóciók után birja csak rászánni magát arra, hogy például Velencébe vagy
a Garda-tó mellé kiránduljon, mint az angol ur vagy akár egy angol dáma
arra, hogy az indiai hajóra felszálljon. Valamennyien szinte babonás
kegyelettel ragaszkodunk megszokott mindennapi életünk apró kellékeihez,
a pletykázó, kávéházi társaságokhoz, az Andrássy-ut aszfaltjához, vagy a
piszkos konflishoz, melynek ölében a lakásunkból a hivatalunkba vagy a
hivatalunkból a lakásunkba robogunk. Egy szédületesen unalmas, szürke
ördöghintában éljük le az életünket, abba a csalódásba ringatva
magunkat, hogy gyönyörü galoppban utazunk az érzések és impressziók
sokaságán keresztül, pedig éveken át mindig ugyanazt a kicsike kört
járjuk végig, mig egyszer az utolsó állomáshoz meg nem érkezünk.

Ez az indolencia nagyon csodálatos, mert uj benyomásokra, uj életkedvre
minden intellektuális életet élő embernek egyképpen szüksége van, nem
csupán a festőnek, a szobrásznak, az irónak, hanem a kereskedőnek, a
hivatalnoknak, az orvosnak is; aki mindig a megszokott, szük, unalmas
körben mozog, lassankint megsavanyodik és kiszárad, még ha nagy és
jelentékeny talentumokkal ékeskednék is lelki világának kincsesháza. Az
utazás izgalma, a szemünk előtt megcsillanó uj és ismeretlen szinek, az
idegen emberek, a tőlünk távolabb hullámzó világ érintése olyan hatással
van a müvelt emberre, mint az oxigénes levegő a fuldoklóra. A
neuraszténiának azt a könnyü és divatos fajtáját, mely a modern embert
gyötri, semmi se gyógyitja ki oly gyorsan és gyökeresen, mint az
ismeretlen benyomásoknak az a tarka sokasága, amely idegen országokban
megcsap bennünket.

Hogyan lehet mégis, hogy a budapesti ember oly patópáli közömbösséggel
tud belesüppedni mindennapi életébe? Nem igen tudom. Mert az a kifogás,
hogy az utazás sok pénzbe kerül, csak nagyon gyengén állja meg a helyét.
Igaz, hogy mindenki nem szánhat külön tételt a budgetjében az
utazásoknak, de az ördöghinta utasai között olyan is fölös számmal akad,
akit az anyagi szempontok nem igen alterálnak. Sőt azt mondom: az
ugynevezett középosztálybeliek közül majdnem mindenki jut néha abba a
helyzetbe, hogy utazásra is szánhat valamicskét. Igaz, hogy maga a
vasuti költség elég drága, de az életmód külföldön hasonlithatatlanul
olcsóbb, mint minálunk. Nem beszélek most a kivételesen luxuriőz
helyekről – mindenütt akadnak szállodák, ahol maga a lakás
harminc-negyven frankba kerül – de jó, kényelmes s finom és uri
penziókat lehet kapni már napi tiz frankért, még pedig nem csupán a
kisebb, félreesőbb helyeken, hanem olyan exponált pontokon is, mint
például Róma, Palermo, Nizza, Mentone, vagy akár Montecarlo. Három heti
teljes ellátás – a bort és a szivart kivéve – akárhol megszerezhető
kétszáztiz frankért, vagyis, a mi pénzünk szerint, száz forintért. Ez
csak nem nagy pénz, ugy-e? Akárhány bakkistát ismerek – még pedig nem
csupán a vagyonos emberek közül – aki száz- vagy százötven forint
veszteség után oly nyugodtan áll fel a helyéről, mintha csupán a cipőjét
huzta volna fel. Akár egy héten keresztül mindennap elveszit száz
forintot, de az már éveken át sem jut az eszébe, hogy utazásra, tehát a
maga restaurálására két-háromszáz forintot elköltsön. Vajjon nem a
legbünösebb és a legostobább indolencia ez?




A magántisztek

Hadd konstatálok mindenekelőtt egy igazságot: a budapesti ember – az
átlag-ember – köszönés dolgában a müvelt Európa legilletlenebb
egyéniségei közé tartozik. Nem beszélek azokról a fiatal és jólöltözött
gavallérokról, akik a Kossuth Lajos-utcán, a Szervita-téren, a dunaparti
korzón ismerős hölgyeket üdvözölnek; mert ezek nemcsak hogy finoman és
illedelmesen emelik meg a kalapjukat, de meghajlás tekintetében is
bátran fölvehetik a versenyt az aktiv szolgálatban levő diplomatákkal. A
társaságbeli ur Budapesten is tudja, hogy mivel tartozik a hölgyeknek,
habár itt-ott ugynevezett uri ember is akad, aki a rája nézve közömbös
asszonyokat csak könnyed kézlegyintéssel köszönti. De az ilyen ur,
istennek hála, még a mi fővárosunkban is a kivételek közé tartozik, mert
a hölgyekkel szemben – nem hiába, hogy gavallér nemzet hirében állunk –
a magyar föltétlenül lovagias.

Nem is a hölgyek ismerőseiről akarok beszélni ebben a levélben, hanem
azokról az urakról, akik velünk, férfiakkal állanak köszönési
viszonyban. Ezek közt – bocsássák meg nekem a kemény kifejezést – már
meglehetősen nagy százalékot képviselnek a jólöltözött parasztok. A
budapesti utcán egész sereg olyan ur sétál, aki a kalapját elvileg csak
a nála föltétlenül magasabb rangfokozatban álló notabilitás előtt emeli
meg, ellenben a többieknek, akik udvarias üdvözlésükkel megtisztelik,
csak egy lefitymáló kézmozdulattal válaszol. Ezek az urak – ugy látszik
– abban a tévhitben élnek, hogy ők afféle magánhadnagyok,
magánkapitányok és magántábornokok, mert a köszönést állandóan snájdig
szalutálással viszonozzák. Nekem, aki Európa nagyvárosaiban mindig azt
tapasztaltam, hogy az előkelő férfiu éppen az előzékenységével tünik ki
a többi közül, mindig a fejembe száll a vérem, amikor egy-egy uborkafára
fölkapaszkodott, üresfejü stréber ily leereszkedő mozdulattal hálálja
meg, hogy én a kalapomat megemelem előtte. Akárhányszor megesik velem,
hogy boszuságomban állva maradok az utca közepén s csak egy hajszál
hiányzik, hogy utána nem futok a neveletlen fráternek s igy nem szólok
hozzá, mindenek füle hallatára:

– Hallja az ur, vagy ne fogadja egyáltalában a köszönésemet (de akkor
számon fogom kérni a parasztságát) vagy köszönjön ugy vissza, mint a
müvelt emberek között világszerte szokásban van. Aki polgári ruhában
szalutálással viszonozza az udvarias üdvözlést, azt szó nélkül be kell
csukni a bolondok házába.

Amint látják, még engem, a higgadt és öreg embert is ilyen módfölött
fölháborit ez a ripők-viselkedés, mennyire boszanthatja hát a fiatalt,
aki még nem tud ugy uralkodni az indulatain, mint én, akinek már
ugyszólván minden mindegy. De én se veszem a dolgot mindig ilyen
tragikusan, sőt akárhányszor a humor kerekedik felül bennem: főképp
azokban az esetekben, mikor a mi szép városunknak egy másik ismert
tipusával találkozom, aki arról nevezetes, hogy minden ravaszságát
fölhasználja, csakhogy a köszönést kicsiklandozza belőlem. Ez az ur már
messziről lekötelezőleg mosolyog, mikor meglát, ha közeledik, félig
meghajol, mintha a következő pillanatban már köszönni akarna, de a
világért se köszön, hanem furfangosan megvárja amig én megemelem előtte
a kalapomat. Ekkor aztán hirtelen tekintélyes arcot vág s hüvös
leereszkedéssel igy szól hozzám:

– Jó napot!

Vagyis: a helyett, hogy ő köszönne, ahogy a mozdulataival jelezte,
egyszerüen csak visszaköszön, abba a tévedésbe ejtve a járókelőket, hogy
őt még az utcán se hagyják nyugton a tolakodó idegenek.

Ez azonban csak humoros alak, akit könnyen ki lehet játszani azzal, hogy
az ember másodizben már nem ül föl a ravaszságának. De a szalutáló ur
már sokkal boszantóbb alak nála, aki ellen komolyan tömörülniök kellene
az illemtudó embereknek. Mert az ilyen fejlődő nagyvárosban semilyen
harc se jogosultabb, mint az, melyet a neveletlen ripőkök ellen indit a
müveltek és a jólneveltek gárdája.




Öröm és gyász

Alig hinné az ember, hogy egyébként irástudó hölgyeknek és uraknak
mennyi sulyos gondot okoz az a kérdés, hogy micsoda szavakkal fejezzék
ki részvétüket vagy üdvözletüket polgártársaik gyászesetei vagy
örömnapjai alkalmából. Igy, látszatra, nagyon egyszerü a dolog; az ember
papirt, tintát kér a kávéházban a főpincértől, félrevonul az egyik
asztal mellé s könnyedén igy szól magában:

– Ma délben van a Bandi esküvője Nagyváradon. Most meg fogom neki irni a
gratuláló telegrammot.

Bemártja a tollat a tintába, leirja a cimet s akkor veszi észre, hogy
nem jut semmi dolog az eszébe. Mit irjon? A legegyszerübb az volna,
hogy:

„A mai napon melegen üdvözöl és egész életedre szóló, zavartalan
boldogságot kiván – Miska.“

De ez a szöveg együgyünek és banálisnak tünik föl, ami nem méltó
intelligens férfiuhoz. Az üdvözlő táviratnak – ez a közhit – elmésnek és
sziporkázónak kell lennie. És azonfelül kissé pikánsnak is, hogy az
örömapa nevetve pödörje olvastára a bajuszát, az örömanya és a szende
menyasszony egész a homlokukig elpiruljanak, Bandi, a vőlegény pedig ezt
mondja:

– Terringettét, Miska még mindig a régi, javithatatlan csirkefogó!

De hol vegyen az ember egy elmés és pikáns ötletet? Az elmésségek és
pikantériák nem röpködnek a levegőben s polgártársaink, mikor egy
szellemes megjegyzést kölcsönkérünk tőlük, rendesen ostobák, mint egy
muzeumi ágyu. A szerencsétlen gratuláló tehát félig elrágja a tolla
szárát s a végén is olyan táviratot eszel ki, melyet csak bizonyos
szégyenkezéssel ad át a rács mögött ülő hivatalnoknak.

Természetes, hogy nem mindenkinek okoz ilyen nagy gondot az esküvői
táviratok kérdése, mert vannak szerencsés halandók, akik ilyen esetekben
azt a bizonyos körökben közkeletü humort veszik igénybe, melyet a nép
ajka röviden vigéchumornak nevez. Ebben a genre-ban főképp a verses
üdvözletek a népszerüek. Például:

  „Rég megmondta a kasznár:
  Éljen az uj házaspár!“

Vagy:

  „Két zsák liszt és két zsák dara,
  Éljen soká a szép ara!“

Az ilyen táviratok azonban többnyire csak a kisebb, rendezett tanácsu
városokban lakó jegyeseknél szokásosak. Az elmésségnek ezt a fajtáját
képviseli a vigéc-humor pikáns alosztálya is, mely ilyen és ehhez
hasonló, pajzán versikéket biz az ártatan dróthuzalra:

  „Én vagyok a Miska, te a vőlegény,
  Bár csak én volnék te és te volnál én!“

Azok a kényesebb férfiak, akiknek izlését ez a játszi humor nem elégiti
ki, hosszu negyedórákig gyötrik az agyvelejüket, amig egy valamirevaló
táviratban megállapodnak. Ugyanilyen sulyos gondot okoz nekik az a
kérdés is, miképpen fejezzék ki részvétüket ama barátaiknak, akik
gyászukban embertársaik vigasztalására szorultak. A részvét kijelentése
mindig banális és uj fordulatok e téren a legnagyobb stilisták se tudnak
kieszelni. Hogyan eszelnének hát ki azok a derék nyárspolgárok, akik a
fogalmazás terén föltétlenül kisebb kaliberek, mint Ferenc Antal ur,
ahogy Anatole France-t a vérmesebb chauvinisták nevezni szokták.

Az én szerény véleményem e kérdésben az, hogy a gratuláló is, a
részvétkijelentő is akkor jár a helyes uton, ha minél egyszerübben s
mentül kevesebb cikornyával fejezi ki a mondanivalóját. Amennyire
illetlen és izléstelen az egyik genre-ban a humor és a pikantéria,
annyira nevetséges a másikban a nagyhangu és értelmetlen frázis. Hiszen
az efféle levelezés és táviratozás többnyire csak felületes etikett
kérdése s az üdvözlő és a kondoleáló a legtöbb esetben csak a társadalmi
illendőség szempontjából jelentkezik. A bizalmas barátok mindig meg
fogják találni a helyes hangot; azok pedig, akik csak egy közkeletü
formaság miatt szaporitják a postakincstár jövedelmeit, azzal puszta
ténynyel, hogy egyáltalában megemlékeznek ismerőseik öröméről, vagy
gyászáról, már teljesitették társadalmi kötelességüket. A léha
konfidencia épp oly hibáztatni való, mint azok a dagályos frázisok,
melyekkel embertársaikat gyászukban megzavarják. Pár egyszerü, szivből
jövő szó: ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy udvarias és jómodoru
embereknek tartsanak bennünket.




Vacsora vagy illuzió?

A párisi Rothschild alkalmasint jóizü mosolylyal olvasná azt a levelet,
amelylyel ma engem egy derék fiatal ur megtisztelt, sőt bizonyos vagyok
benne, hogy az öreg Rockefeller vagy Carnegie se őrizné meg közmondásos
komolyságát, ha ennek az ifju embernek a problemája a szemei elé
kerülne. De én, aki szivesebben foglalkozom az emberi lélek
szövevényeivel, mint a lóversenyek favoritjaival s aki néha egy töprengő
kis magánhivatalnokot értékesebb egyéniségnek tartok, mint egy idegbeteg
milliomost, én teljesen megőrizem a komolyságomat akkor is, amidőn az
ilyen naiv fiuk járulnak kétségükkel a gyékényem elé. Bizonyos, hogy az
én mai levéliróm problémája nem tartozik azok közé, melyekről Maurice
Donnay valaha drámát fog irni, de én azért mégis tárgyalás alá veszem a
kérdését, mert valószinü, hogy nem ő az egyedüli ember, aki efféle
furcsaságokkal bibelődik.

A fiatal ur, akiről már föntebb megirtam, hogy magánhivatalnok, azt a
kérdést intézi hozzám: mit csinál egy finomlelkü férfiu olyankor, ha
este, mikor a vacsora ideje elérkezik, mindössze csak két koronát
mondhat magáénak a nagy világegyetem rengeteg és beláthatatlan
vagyonából? Elmegy-e egy kicsike és közönséges korcsmába, ahol azon a
pénzen tisztességesen jóllakhatik ugyan, de piszkos abroszon kell
elköltenie az estebédjét, avagy: megiszik-e egy finom kávéházban egy
csésze teát, amely esetben föltétlenül éhesen marad, de legalább nem
rontja el a hangulatát egy piszkos és harmadrendü korcsma milieujével.

Nincs kétségem benne, hogy olvasóim kétharmadrésze nagyon könnyen meg
fogja találni a választ erre a kérdésre, mert finomkodás ide vagy oda,
valljuk meg őszintén, hogy az előkelőség igen fölösleges fényüzés, ha az
embernek a gyomra korog. A piszkos abrosz kétségtelenül szétrobbantja az
elegáns hangulatot, de egy indus bölcs szerint az éhség perceiben a
halandónak nem hangulatra van szüksége, hanem – ha egyéb nem akad – kis
gulyásra és emmenthali sajtra. Erről még vitatkozni is bolondság lenne –
és mégis: én megértem és méltányolom az én fiatal barátom kételyeit,
sőt: kalapot is emelek előtte, hogy egy röpke hangulat kedvéért le tud
mondani az élet reális élvezeteiről. És eszembe jut egy meghalt, öreg
pajtásom, akit mi magunk közt állandóan „az őrgróf“-nak neveztünk, egy
szegény, álmodozó fiu, az életnek amolyan don Quichotte-ja, ki hires
volt arról, hogy sohase volt egyszerre száz forintja, de azért, ami az
előkelőséget illeti, bizvást fölvehette volna a versenyt azokkal a
selyemfrakkos hercegekkel, akik a napkirály udvarában éltek. Ez a fiu
este mindig frakkba öltözött, hófehér plasztronján gyönyörü csokor
ragyogott s igy ült be Budapest legfinomabb kávéházába, ahol egy teát
rendelt minden nélkül. A tea mellé elszivott néhány jó egyiptomi
cigarettát, végigolvasta a _Temps_-t és a _Figaro_-t, s aztán, miután
egy-egy hatos borravalót adott a pincéreknek, boldogan és megelégedetten
tért haza a szegényes legénylakására. Az esti szórakozás mindössze
nyolcvan krajcárjába került, vagyis az ötödrészébe annak az összegnek,
amiből egy comme il faut vendéglőben az uri ember Budapesten
megvacsorázhat. Ő hétszám se evett rendes vacsorát, de azért tökéletesen
meg volt elégedve a sorsával, mert olcsó pénzen meg tudta őrizni az
illuzióit.

– Mit kapok nyolcvan krajcárért? – mondta vállatvonva, amikor egyszer
bizalmasan beszélgettem vele. – Néhány silány husdarabot egy olyan
vendéglőben, ahol még minden asztalon nyoma van a tegnapelőtti
paradicsommártásnak. Az ilyen környezet tönkretenné minden hangulatomat,
pedig a magamfajta szegény embernek mi más öröme van az életből, mint
néha egy kis előkelő hangulata…

Ez a szegény pajtásom néhány évvel ezelőtt örökre itt hagyott minden
földi hangulatot s én már azt hittem, hogy végképp kihalt vele azoknak
az azráknak a fajtája, akik egy illatos illuzió kedvéért ilyen hősiesen
le tudnak mondani a meleg és reális marhahusról. És lám, mennyire
tévedtem: ime, még rajta kivül is élnek halandók ebben a józan
nagyvárosban, akik inkább a lelkük táplálékára gondolnak, mint arra,
hogy a gyomrukat kielégitsék.

Kedves, finomlelkü, fiatal barátom: választ én az ön kérdésére nem
adhatok. Ha az illuziók önt csakugyan boldoggá teszik, akkor maradjon
meg ezután is a teája mellett, de ne felejtse el, hogy a vérsejtjei
aligha fognak megelégedni azzal, ha állandóan illuziókkal táplálja őket…




A látszat

Kedves, öreg, régi világból ittrekedt asszonyom, aki ma oly okos
szavakkal bélyegzi meg ennek a nagyzoló nemzedéknek az üres és
haszontalan fényüzését, jöjjön, üljön ide mellém a vén karosszékbe, mely
isten tudja, hányadik ükapámról maradt rám, – és szidjuk együtt ezeket
az oktalan és felületes fiatalokat, akik azt hiszik, hogy ez az egész
nagyvilág csak a látszaton alapszik s hogy a boldogság tulajdonképp
abból áll, hogy az idegeneknek minél több port szórnak a szemükbe. Mi
ketten, akik még hatalmas cserépkályhák mellett, pádimentumos szobákban
nevelkedtünk, olyan uri házakban, melyeknek még a fele is terjedelmesebb
volt, mint sok mai zsurasszony szalónja, mi megértjük egymást és
helyeslőleg bólintgatunk, mert mi ketten már tisztában vagyunk azzal,
hogy minden földi hivalkodás esztelenség. A Kegyed tisztes, derült
matrónaarca fölé bizonyára jól illik az egyszerü fejkötő is, nekem
minden polgári diszem a hosszu császárkabát s ha a lobogó tüz mellett
néha a bemohosodott gyermekkorunkra visszagondolunk, nem holmi csipkés,
szalagos kis öregek jelennek meg a lelki szemeink előtt, hanem satin
clott- vagy kretonruhás gyermekek, akik naphosszat egy öreg kertben
futkostak, este maszatosan tértek meg a családi tüzhelyhez s mégis
százszor boldogabbak voltak, mint ezek a hencegő kis grandseigneurök és
grande dame-ok, akiknek talán egyetlen ruhája többe kerül, mint a mi
összes, gyermekkori toilette-ünk.

Kegyed, tisztelt asszonyom, arra szólit föl engem, irjak valamit az
esztelen fényüzés ellen, mely napjainkban annyira lábrakapott. „Nézze
meg – irja bölcs és kedves levelében – azt a páváskodó kis lánysereget,
mely délfelé az iskolákból hazafelé özönlik. Mind csupa csipke és
szalag, – egyetlenegy ilyen toilette árából hat egyszerü ruha
kényelmesen kikerülne. Nem elég, hogy az anyák rengeteg összeget
költenek az öltözködésre, még a gyermekeket is a legujabb divat szerint
öltöztetik. Kell-e mondanom, mennyire demoralizálja ez a boldogtalan
kicsikék lelkét? Ezek a szegény gyermekek nem arra gondolnak, hogy az
iskolában kitüntessék magukat, hanem arra, hogy elegáncia dolgában minél
inkább tultegyenek a kollégáikon. Pedig én azt hiszem, hogy az egyszerü
ruházkodás nem tenné boldogtalanná a gyermeket. De igenis boldogtalanná
teszi, hogy ennyire kifejlesztik a hiuságát, mert ha felnő, még a
becsületétől is inkább megválik, semhogy a drága ruhákról lemondjon. A
szülők, akiknek módjukban áll, hogy az apróságaikat divat szerint
öltöztessék, tegyék azt nyáron, a vakációban, de az iskola falai között
ne honositsák meg a bünös és haszontalan fényüzést. Én a magam részéről
nagyon helyesnek tartanám, ha a közoktatásügyi hatóságok egyenesen
köteleznék a szülőket arra, hogy a gyermekeiket egyszerü ruhában küldjék
az iskolába.

Kétség se fér hozzá, hogy amit ez a puritán matróna leir, mind szinarany
igazság, de bátor vagyok azt kérdezni: miért éppen az iskolásgyermekek
fényüzésén ütközünk meg, amikor ennek a kornak minden téren az üres és
hivalkodó fényüzés a legjellegzetesebb tulajdonsága? Nézzen körül
bármelyikünk a saját körében: mindnyájan százával találjuk ismerőseink
és barátaink között a viszonyain felül költekező hölgyeket és férfiakat,
akiknek egész élete alig egyéb, mint nehéz és örökös küzdelem a külső
látszat fentartásáért. A kétezer forintnyi jövedelemmel rendelkező
családok nyolcszáz forintos lakást tartanak, az ötvenforintos hivatalnok
egy forintot költ naponként a kávéházban s olyan emberek, akiknek a
holnaputáni ebédjük még a legnagyobb mértékben bizonytalan, öt forintot
fizetnek ki a vacsoráért a dunaparti fogadóban, csakhogy az
ismerőseiknek imponáljanak. Budapesten a szük polgári viszonyok közt élő
uriasszonyok százhuszforintos utcai ruhát hordanak, a kezdő ügyvédnék
(akiknek a férje néha sulyos gyötrelmeket áll ki a felragasztandó
aktabélyegek miatt) elvileg csupán a páholyból nézik a szinházi előadást
s a kereskedőnék, orvosnék, hivatalnoknék, akik még tulontul gyakran meg
vannak akadva a konyhapénz miatt, vasárnaponként gummitalpas kocsin
hajtatnak végig a Stefánia-uton. Valamennyien személyesen, sőt egészen
közelről ismerjük ezeket a nevetséges nagyzolókat, tisztában vagyunk
vele, hogy a fogadói vacsora, a páholy, a gummitalpas kocsi
váltókölcsönből, szövetkezeti uzsorából s olykor egyenesen a zálogházból
kerül ki, de a fényüzésen még se botránkozunk meg, mert magunk se
vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Miért vennők rossz néven a mások
nagyzolását, amikor ünnepnapon mi is nyolc forintot fizetünk a szigoru
fiakkeres urnak, holott még a legtávolabbról se vagyunk tisztában annak
a másik problémának a megoldásával: hogy miből fogjuk kifizetni másnap a
szövetkezetnek esedékes kamatokat és óvatolási költségeket?

Kedves asszonyom, már a jó öreg Murai Károly, a Kazinczy egykori
lakótársa, bölcsen megmondotta nyolcvan esztendővel ezelőtt, hogy minden
ember egy fokkal előkelőbben él nálunk, mint ahogy a viszonyai
megengednék. Azóta megváltoztak az állapotok: a mai nemzedék nem egy, de
legalább öt fokkal nagyobb urnak akar látszani, mint amekkora uraság
igazában megilletné. Ezen a mi gyámoltalan, öreg szavunk nem segithet.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy minden igy van rendjén, ahogyan van, ha
csak azt nem akarjuk, hogy ez a sok pokolian előkelő ember jóizüen
kikacagjon bennünket.




Akiknek mindenki tetszik

Egy korrekt, udvarias és mindeddig kifogástalan férjről aki különben
szolid, polgári foglalkozást üz, (a magyar állammal áll üzleti
összeköttetésben) a minap hirtelen kiderült, hogy távolról se olyan
filiszter, amilyennek látszik: a felesége rájött, hogy két év óta
rendszeresen megcsalja – mindössze három éve, hogy házasok – még pedig
nem ugyanazzal a nővel, hanem bármelyikkel, amelyik éppen hajlandó rá,
hogy a szerelmi ajánlatait meghallgassa. Vagyis: nevelőnőkkel, elárusitó
kisasszonyokkal, kávéházi pénztárosnőkkel, sőt csinos szobalányokkal is,
ha ezek bizalmasan rámosolyognak. Mindez kétségtelenül kitudódott – és
ekkor a feleség, aki mindeddig azt hitte az uráról, hogy egyedül csak őt
szereti, minden viharosabb jelenet fölidézése nélkül csupán ennyit
mondott:

– Költözz el egy szállodába, – én egyelőre itthon maradok a gyerekekkel.
A válópört még holnap délelőtt be fogom adatni a törvényszékhez.

Igy szólott a vérig sértett asszony – és a férj nagyon különösen
válaszolt neki: egyszerüen sirva fakadt, mint valami alsóosztályu
gimnázista. És később, mikor a könyei nagynehezen felszáradtak, a
következő vallomást tette a feleségének:

– Esküszöm neked, a két kis gyermekem életére, hogy egyedül csak téged
szeretlek… Jobban szeretlek, mint bárkit a világon – és ha csakugyan
beváltanád fenyegetésedet, minden habozás nélkül főbelőném magamat… Nem
tudnék élni nélküled – és mégis megcsaltalak; minden nővel megcsaltalak,
aki az utamba akadt. Nincs erőm hozzá, hogy az ilyen pillanatnyi
szerelmi kalandokról lemondjak, – de el kell hinned nekem, hogy ezek a
hitvány gerjedelmek még csak föl se érnek ahhoz a tiszta és szent
érzéshez, amivel te irántad viseltetem… Amaz csak állati szomjuság, – de
téged jobban szeretlek, mint ahogy valamikor az édesanyámat szerettem…
És látod, azt is előre tudom, hogy a jövőben épp ugy meg foglak csalni,
ahogy a multban megcsaltalak, mert oly nyomorult a természetem, hogy nem
tudok ezeknek a rossz nőknek ellentállni… De az istenre kérlek, ne vedd
komolyan a piszkos kalandjaimat, hiszen most még jobban imádlak, mint
amikor az oltár elől eljöttem veled… Hunyj szemet és sajnálj: hidd meg,
hogy igazán sajnálatraméltó vagyok…

Mindezt most a feleség hosszu levélben megirja nekem s levelét ezzel a
kérdéssel fejezi be:

– Csakugyan szemet hunyjak? Ön is azt hiszi, hogy igy járok el a
legkorrektebbül? Kérem, irja meg, mert az a szándékom, hogy követni
fogom a tanácsát…

Kedves, okos és hidegvérü asszonyom, a Kegyed kérdését épp oly kevéssé
tartom komolynak, mintha például egy királytigris az iránt érdeklődnék
nálam, vajjon helyesen cselekszik-e, ha ezentul véres hus helyett
tejberizskását fog vacsorázni esténként? Mert az a feleség, aki a férje
apró gazságai fölött szemet huny, még sokkal nagyobb természeti
ritkaság, mint a tejkurára átpártolt ragadozó állat. Még az a feleség se
huny szemet, aki maga is megcsalja az urát; mert ha a szivét nem is
érinti a hitvestársa hütlensége, a hiuságát okvetetlen megsebzi az a
tudat, hogy egy más asszony diadalmaskodik rajta. A pszichológusok
akárhány csapodár feleségről tudnak, aki vitrióllal boszulta meg az ura
legelső ballépését.

Ezt a módszert tehát nem ajánlhatom Kegyednek, mert nemcsak balga és
lehetetlen, hanem egyenesen ellene van a természet törvényeinek. Sokkal
célravezetőbbnek tartanám, ha Kegyed – a helyett, hogy a váláshoz
ragaszkodik – egyszerüen igy szólana a t. férjének:

– Kedves barátom, meggondoltam a dolgot és belátom, hogy tökéletesen
igazad van. Csakugyan bünt követnék el akkor, ha a pillanatnyi, érzéki
fellobbanásaidat az irántam érzett szerelmeddel összetéveszteném. Az
alkut tehát ezennel elfogadom; a jövőben, mint jó feleség, készséggel
szemet hunyok a kalandjaid fölött, de csupán egyetlen föltétellel: ha te
is ugyanilyen szempontból fogod megitélni az én elkövetendő
ballépéseimet. Vagyis: nem fogsz kázust csinálni abból, ha néha-napján
én is megcsallak valakivel. Biztositlak róla, hogy erre nem is lenne
okod, mert elhiheted, hogy szeretni csak téged szeretlek igazán. Az az
érzéki kaland nem fogja érinteni a szivemet, amely kizárólag csak te
érted dobog. Remélem, hogy igy mindaketten nyugodtak, jókedvüek és
boldogok leszünk.

Igy kell, hogy válaszoljon az urának, mert ez az egyetlen mód, hogy az ő
ajánlata abszurd, kegyetlen voltát megértesse vele. Meg fogja látni,
mekkora szemeket mereszt majd, ha ezt a kis monológot elszavalja neki;
és mint fog vérbenforgó szemekkel felugrani, ha elhiszi, hogy Kegyed
komolyan hiszi is, amit mondott. Mert bár igaz, hogy teméntelen férj
van, akit a felsége iránt érzett szerelme nem gátol abban, hogy piszkos
kalandok után futkosson, az bizonyos, hogy egy sincs, aki a megoldásnak
ezt a módját ne találná egyenesen vérlázitónak. Az ilyen ember csak
akkor látja be a maga viselkedésének gazságát, ha a felesége az ő saját,
alávaló logikáját forditja ellene. A szép szóra, vagy a viharos
jelenetre nem reagál; de ugyancsak elmegy a kedve a könnyü portyázástól,
ha a maga házatáját veszedelem fenyegeti. Mihelyt el tudja hitetni vele,
hogy a legelső hütlenségét hasonló hütlenséggel fogja viszonozni, már
meg is fosztja őt attól, hogy léha kalandokra disponálva legyen. Aki
joggal fél attól, hogy a felesége egy idegen férfi karjaiba siet, annak
bizonyosan nincs kedve ahhoz, hogy pillanatnyi hóditások után
szaladgáljon.

Ha a t. férje csakugyan szereti Kegyedet, akkor ez a módszer százszor
biztosabb, mint a válópörrel való fenyegetődzés.




A tréfás fiuk

Egy közeli rokonom, aki egyéb, okos foglalkozás hiján, haszontalan mesék
irásával keresi meg a mindennapi fekete kávéját, nemrégiben könyvet irt
egy huncut, de nagyon bájos gépirókisasszonyról, aki addig intrikál,
hizelkedik és kelleti magát, mig a hatalmas pénzintézet félistene, a
milliomos vezérigazgató feleségül veszi. Ez a szőke, kékszemü és
szörnyen ravasz kis teremtés érdemetlenül nagy népszerüségre tesz szert
az olvasók között, ami nem is csoda, hiszen hol az a fiatal leány, aki
ne álmodoznék arról, hogy a mesék lovagja – nem a régi módi keresztes
vitéz, hanem a modern bankigazgató – egy szép napon mint szerelmes kérő
fog a lányszobájában megjelenni? Mióta a piszeorru Lehmann Vilmából
Hontiné ő méltósága lett, azóta minden gépirókisasszony szivdobogva megy
el a főlépcsőn a bank félelmetes ura mellett, hiszen ami a mesében olyan
egyszerüen megtörténhetett, miért ne történhetnék meg végre az életben
is? Az irógépek ábrándozó kis tündérei között tehát joggal népszerü lett
ez az én meséket firkáló atyámfia, sőt – hihetetlen, de igaz – még reám,
az ő vén bátyjára is esett egy-két sugárnyi ebből a kedves és
irigylésreméltó szimpátiából. Abban a temérdek levélben, melylyel a
postás naponként megörvendeztet, mindig van nehány, mely az irógépek
szorgalmas kezelőnőitől ered s valamennyi a szerencsés Lehmann Vilmára
hivatkozik, aki a családom egy tagjának köszönheti, hogy ilyen
tüneményes karriért csinált. Ha Lehmann Vilmáért ennyire exponáltuk
magunkat, akkor – mondják bizalommal – az ő panaszaik se fognak süket
fülekre találni nálunk. Ezek a naiv teremtések ugyanis azt hiszik, hogy
a nagybácsi nemcsak az öcscse adósságaiért, hanem az irodalmi müveiért
is felelősséggel tartozik.

Őszintén szólva, sokkal jobban szeretném, ha az öcsém egy négyezer
holdas birtokon gazdálkodnék, mint hogy haszontalan meséket ir, de mivel
mindig gavallér voltam világéletemben, isten neki, vállalom ezt a
felelősséget is, s családunk kreaturája, az aranyhaju Lehmann Vilma
révén ezennel magamévá teszem mindazokat a panaszokat, melyekkel az
irógépes kisasszonyok fölkeresnek s kijelentem, hogy mától fogva
mindenkinek velem gyülik meg a baja, aki ezeket a szép és szorgalmas kis
leányokat megbántani merészeli. És terringettét senkinek se ajánlom,
hogy engem a sodromból kihozzon, mert habár az öreg kezem reszket is már
némelykor, még nem halt ám meg bennem végképpen az a spadassin, aki a
kardjával valaha öt embert a másvilágra küldött…

És most, hogy a harci szablyámat igy készenlétbe helyeztem, hallgassuk
csak meg azt a szegény és vérig sértett kisasszonyt, aki ma könyezve
fordul hozzám a keserüségével s tőlem várja, hogy a tanácsommal
megsegitem, mert ha én is cserbenhagyom, akkor igazán senkije sincs, aki
előtt a bánatos szivecskéjét kiöntse. Ez a derék kis leány az irógépet
kezeli egy nagy kereskedőház irodájában s mindeddig becsülettel
megkereste ott a kenyerét, de most közel áll hozzá, hogy az
exisztenciáját elveszitse. Még pedig – hihető-e ez vajjon? – a
férfikollégái szégyenletes brutalitásai miatt. Ezek a kamasz legények
ugyanis abban találják a mulatságukat, hogy egész nap piszkos
kétértelmüségeket beszélnek előtte, még pedig szemmelláthatólag azért,
hogy őt, a szégyenkező kisleányt, zavarba hozzák. Ő ugyan váltig
igyekszik, hogy ne vegyék észre a zavarát, de hiába minden igyekezet,
mert mindig elpirul, ha körülötte ilyen ocsmányságok süvitenek a
levegőben. Mit tegyen hát, hogy a durva inzultusokat elkerülje? Ha
reagál rájuk, csak szitja a perverz antilovagok tüzét, ha az állását
otthagyja, akkor magát is, az öreg édesanyját is megfosztja a mindennapi
kenyerétől. Legokosabb lenne, ha ugy tenne, mintha semmit se hallana, de
erre, fájdalom, nem képes, mert a pirulása mindig elárulja, hogy a
gonosz ripőkségeket megértette.

E levelet olvasva, csakugyan azt látnám az egyetlen megoldásnak, ha
ezeket a lovagiatlan sihedereket derekasan fejbekólintanám, de mivel ez
a mód első lépésnek talán mégis tulzott lenne, azt ajánlom, hogy
próbáljunk meg egy másik expedienst. Még pedig olyat, ami a legtöbb
esetben célhoz vezet; az egyenes és az őszinte beszédet. Szedje össze,
kis leányom, az összes bátorságát s ha még egyszer ilyen gaz módon
megsértik, álljon fel nyugodtan a gépe mellől s szóljon azokhoz a
csirkefogókhoz a következőképpen:

– Aki Angolországban egy dolgos leányt megsértene, azt a legelső idegen
férfi megbotozná. Mi még nem tartunk ott, ahol az angolok, de azért
lovagias férfi, istennek hála, nálunk is akad. Figyelmeztetem magukat,
hogy egy ilyen férfihez fogok fordulni segitségért, ha a becsületes
munkámban még egyszer háborgatni merészelnek.

Én azt hiszem, hogy ennyi tökéletesen elég lesz, – de ha nem lenne: irja
meg nekem azonnal egy expressz-levélben. Akkor majd előszedjük azt az
öreg kardot s ugy közibük vágunk a tréfás fiuknak, hogy egész a holtuk
napjáig megemlegetik. Ha azonban a kard esetleg nem lesz kéznél, akkor
egy jó vastag bot is megteszi…




Kaland a nápolyi gyorsvonaton

Egy külföldön járó magyar ur ma különös ügyben fordul hozzám tanácsért,
kedves alkalmat adva nekem, hogy hofitársaim egy helytelen szokását,
melyet kóborlásaim közben magam is gyakran tapasztaltam, ebben a
rovatban szóvá tegyem. A tanácskérő ur egy előkelő, luzerni fogadóban
lakik s a minap, a table d’hote-teremben, két elegáns, uri hölgy
szomszédságába került, akik maguk közt franciául beszélgettek. Azt
kellett tehát hinni róluk, hogy párisi asszonyok, – ezt nemcsak a
beszédjük, hanem a toilette-jük, a modoruk is igazolni látszott.
Honfitársunk szivesen nézegette őket ebéd közben – a fiatalabbik nagyon
csinos volt – s egy alkalommal igy szólott ahhoz a másik magyar urhoz,
akivel együtt lakik a szállóban:

– Ezekkel a hölgyekkel meg kellene ismerkednünk. A kis leány nagyon
kacérnak látszik s azt hiszem, nem haragudnék meg, ha bemutatkoznánk
neki.

Ezt magyarul mondta a barátjának, vagyis olyan nyelven, amit a két
párisi hölgy nem érthetett meg. De mit tesz isten? Mikor az ebédnek vége
volt, az idősebb uriasszony, távozóban, egy pillanatig megállott a két
gentleman asztala előtt s haragtól kipirulva, tiszta magyar nyelven, igy
szólott hozzájuk:

– Uri emberek, ha jó izlésük van, nem szoktak megjegyzéseket tenni az
idegen hölgyekre.

E szavak után fölemelt fővel távozott, a vérig sértett kis leánynyal
együtt, aki szintén megvető pillantással mérte végig őket. A fiatal
uraknak még annyi idejük se volt, hogy egy exkuzáló szót mondhassanak.
Zavartan, lángoló arccal fogadták a rendreutasitást s most engem, az
idegent, kérnek föl egy sürgős expresszlevélben arra, hogy tanácsot
adjak nekik: mint tehetnék jóvá az akaratukon kivül elkövetett
tapintatlanságot. A hölgyek ugyanis még mindig ott laknak a szállóban s
igy mindennap találkoznak velük a dejeunernél és a dinernél.

– Elképzelheti – irják a levelükben – mennyire kinos ez a naponként való
találkozás. Nagyon kérjük, ajánljon valami tisztességes módot, amivel a
szép honfitársnőinket kiengesztelhetnők.

Megvallom, hogy a kérdést még különösebbnek találom, mint a történetet,
mert hogy két uri ember önmagától is rá nem jön a szatiszfakció
leghelyesebb formájára, az engem ugyancsak bámulatba ejt. Ugyan, már mi
ezen a töprengeni való? Az ember, ha ez a kis malheur megesett vele,
másnap bünbánó arccal bemutatkozik a haragos hölgyeknek s egyszerüen ezt
mondja nekik:

– Ha hibát követtünk el, van egy mentségünk: a nagyságos asszonyt és a
kedves leányát franciáknak néztük. Nem gondoltuk tehát még álmunkban se,
hogy a mi hóbortos megjegyzéseinket megértik. Ha sértve érzik magukat,
milliószor bocsánatot kérünk. De a nagyságos asszonynak figyelembe kell
vennie, hogy a férfiak, ha egymás közt vannak, néha olyat is beszélnek,
amit maguk se vesznek komolyan.

Bizonyos, hogy a két uri hölgy megbocsátott volna s a probléma
gyönyörüen meg lenne oldva, anélkül, hogy ezért egy kétezer
kilométernyire szunnyadozó aggastyánt kellene zavarni az ebéd után való
bóbiskolásában. A levelet nem is azért teszem szóvá, hogy az elibém
terjesztett problémát megfejtsem – erre a fiatal urak bizonyosan
maguktól is képesk lettek volna, – hanem azért, hogy honfitársaimat arra
a helytelen szokásukra figyelmeztessem, amely a külföldön már annyi
kellemetlenséget szerzett nekik: hogy t. i. magyarul sans gène teszik a
legfurcsább megjegyzéseket, abban a biztos tudatban, hogy ugy sem értik
meg őket. Pedig ma már mindenütt találkozik az ember magyar utasokkal,
nemcsak Luzernben, hanem még Tuniszban vagy Hammerfestben is. Az a skót
ruhás ur, aki a szomszéd asztalnál angolos flegmával csepegteti a mézet
a vajas kenyerére, esetleg marosvásárhelyi fiskális s az a kokett,
karcsu asszony, aki dekolletált ruhában libben be a palermói hotel
éttermébe, talán mérnökné vagy háztulajdonosné Nagyváradon. Senkinek
sincs a homlokára irva, hogy honnan való s könnyen megeshetik, hogy a
vélt francia kokottról tett megjegyzésünkkel egy tisztességes magyar uri
asszonyt sértünk vérig. Amióta, pár évvel ezelőtt, magam is a hősévé
lettem egy ilyen kinos félreismerésnek, – szerencsére, csak a passziv
hősévé – azóta gondosan őrizkedem attól, hogy semmiféle nyelven se
tegyek valakire félremagyarázható megjegyzést. Rómából utaztam Nápolyba
s valami közbeeső, kis állomáson kiszálltam a kupéból, hogy egy olasz
ujságot vásároljak. Visszamenet, nagy siettemben, egy idegen szakaszba
ugrottam, ahol egy fiatal, magyar házaspár ült. A vonat időközben
megindult s mivel a kocsinak nem volt közlekedése a többi kocsival,
kénytelen-kelletlen ott maradtam s olvasgatni kezdtem az állomáson vett
olasz lapot. Ugy látszik, nem lehettem valami szivesen látott vendég,
mert a fiatal férj haragosan nézett végig rajtam, majd igy szólott
magyarul a feleségéhez:

– Ennek a bivalynak is éppen ide kellett beszállnia…

Mindig szerény ember voltam s igy most se tartottam szükségesnek, hogy
az inkognitómat leleplezzem, – hanem óvatosan elrejtőztem a _Corriere
della Sera_ kibontott lepedője mögé. Szeretetreméltó honfitársaim erre
még egy ideig hasonló modorban tárgyalták csekély személyemet, aztán –
megunva ezt a témát – áttértek a maguk tagadhatatlanul érdekesebb
dolgaira; öt perc mulva tudtam, hogy kétnapos házasok s hogy ő nagysága
gyönyörünek és édesnek találja a mézeshetek intézményét. Még sok egyebet
is megtudtam, még pedig olyan részletességgel, hogy valósággal lángba
borultam az ujságom mögött. A nászutasok isteni fesztelenséggel
csevegtek olyan intimitások felől, amelyekbe harmadik embert még a világ
teremtése óta se avatott bele jóizlésü házaspár. Igy folyt a beszélgetés
vagy másfél órán keresztül, amikor a vonat megint egy nagyobb állomásra
ért s utitársam, aki már azt hitte, hogy lemaradtam valahol, izgatottan
rontott be hozzám a kupéba:

– Hát te itt vagy? – kiáltotta magyarul. – Már telegrafálni akartam,
hogy az esti vonattal visszautazom hozzád…

Hogy e szavakra mi történt, azt talán nem szükséges elmondanom. Még ma
is oda vagyok a csodálkozástól, hogy a kétnapos menyecske ájulás nélkül
esett tul ezen a borzalmas meglepetésen.

Én ott, a nápolyi gyorsvonaton, szentül megfogadtam, hogy ezután
semmiféle nyelven se teszek megjegyzéseket olyan emberekre, akikről nem
tudom, hogy kicsodák. Szabadszáju honfitársaimnak melegen ajánlom, hogy
kövessék a példámat.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MINDENNAPI PROBLÉMÁK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.