The Project Gutenberg eBook of Az alispán úr by György Szemere

– Jól van, de ez még nem elég: csak azt bizonyitja, hogy tanulni tud, azt nem, hogy tanitani is tud.

– Kérem. Csak azt tessék megmondani, milyen módszerrel. Dedukcióval, indukcióval, metafizice, avagy logice?

– Helyes. Miféle syllogismust parancsol? Barbara, celarent, darii, ferio, derapti, felapton, disamis?…

– Parancsára… Tehát, főtétel: A ki tudatlan, az nem tud tanitani. Altétel: A tanitó nem tudatlan. Zártétel: Tehát a tanitó tud tanitani.

– Akkor igaz lehet. De hát arra meg mit mond a logika: hogy kell egy olyan fiut tanitani, a ki nem akar tanulni s a kiből mégis vicispánt akar csinálni a család?

– Azt, hogy a mely fiuban nincs meg a tudomány iránti hajlandóság: abba tapintatosan bele kell verni a tudományt.

– A család azt mondja: alispánnak akarom a fiamat, hát addig traktálom a vármegyét, mig rá nem jön, hogy a fiu a vármegye esze.

Ez a tanulságos párbeszéd a fenesi kastélyban hangzott el 1855-ben, a nagyebédlőben, öreg Fenessy Boldizsár és ifju Filax Albert között.

Filax Albert professzor-kandidátus vala (matheseos et classicae philologiae), de ezeken kivül koplalni is tudott. Nem ugyan jószántából, hanem mert muszáj volt neki. Az igazság az, hogy a libapecsenyét és a rostélyost még Horáciusnál is jobban szerette, egy rőf kolbászért meg odaadta volna az egész Ovidiuszt.

Ezt nem is lehetett neki rossz néven venni, mert Ovidiuszszal nem lehet jóllakni, a kolbászszal ellenben igen. Tehát a végcél a kolbász, nem Ovidiusz.

Ennek is megvan a képlete valahol a logikában. Filax tudta és szorosan ahhoz tartotta magát. Teljes erejével azon volt, hogy végkép sajátjává tegye a végcélhoz vezető eszközöket. Éjjel-nappal magolt, -8- négy esztendeig száraz kenyérrel ette a tudományt, hogy majdan megcsiphesse a sült malacot.

Hát megcsipte végre. Instruktor lett a dús fenesi kúrián. Az igéret földjén való sáfári állás sem lehetett ennél különb kondició. Mert ugyan mi lehetett a manna a juhhusos kásához képest? – Siralom.

Hát siralom ám, de nem kell azt hinni, hogy a fenesi kúrián csupa juhhusos kása volt az élet. Ha nem is a pazar asztal fogásaiból, de nyelt Filax siralmat eleget Fenesen is.

A keserű falatokat ifjabb Fenessy Bódi, a család nagyreményű fia, a vármegyei alispáni trón örököse tálalta föl neki. Mindjárt az első napon kijelentette, hogy utálja a bötüt, akkor is bolond volt, mikor megtanulta, most nem szekiroznák vele.

Filax eleinte igyekezett szivére beszélni, de tapasztalván, hogy ez nem használ semmit: a tapintó érzékeire beszélt. Fogta a mogyorófa-vesszőt: azzal diskurált vele.

Bódi addig orditott és kapálózott, mig sikerült megmenekülnie karmai közül. Filax utána… Bódi hatalmas kengyelfutó volt, csak ugy cicázott Filax-szal. Hébehóba hátrafordult és szamárfület vágott a nevelő urnak.

Flegmatikus volt Filax, de ez a szamárfül csak mégis kihozta a sodrából. Összeszedte minden erejét és megcsipte a nebulót. Vitte fülönfogva befelé. Azaz vitte volna, de, szerencsétlenségére, találkozott utközben a ház szép asszonyával.

– Szerencsétlen ember! – tiltakozott az anya majomszeretetteljes gőggel. – Mit gondol maga? Hogy merészel kezet vetni egy enesei, kensei és alsófenesi Fenessyre?… Filax!

– Kérem szépen, – mentegetődzött Filax, – én nevelő vagyok, mogyorófavessző nélkül pedig hogy lehessen nevelni?

– Az a maga dolga, – rippent rá az erélyes menyecske, – megtiltom, hogy verje az én fiamat.

– Szeretettel – ellenveté Filax a mély meggyőződés hangján, – csak a papagájt lehet kitanitani; a gyermek, kérem szivesen, megkivánja a fenyitést. A pedagógia…

Filax olyan tejszines kávét kapott reggelire, hogy megállott benne a kanál. Ebédre kaszásleves volt, borjufej-frikasszé, malactokány, zsivány-pecsenye, pulykasült, turósrétes és levelensült – levelensült!… Hát biz ő egy ilyen paradicsomi állapotból nem engedi magát kiüzetni a rongyos pedagógiája miatt. Horkantott egyet s szólt: -10-

– Ne tessen félni, kezit csókolom, szeretettel fogom nevelni az urfit. – Azzal Bódihoz fordult: – Ne haragudjék, kis barátom, ezentul tanulnia sem kell, majd mesében adom be magácskának a tudományt.

– Csak aztán szép legyen az a mese. Legyenek benne tündérek és hősök is.

– Lássa, – dicsérte Filaxot a szép mama, – igy kell egy urfival bánni.

– Kezit csókolom, – köszönte Filax a bókot… – Hát gyerünk, Bódika: elmesélem az Argonautákat…

Bódi ment, mert kiváncsi volt az Argonautákra. De nem kevésbbé volt kiváncsi Filax arra, hogy miképpen fogja beleszőni az Argonauták regéjébe az első konjugáció szabályait. Mert az volt a célja, hogy azt tanitványa fejébe igy, orozva lopja bele.

Ugy felsrófolta az eszét, hogy majd kiugrott a fejéből. De valóban csak a travesztált mese ugrott ki belőle.

– Hát, – kezdte Filax, – volt a görögöknek egy rettenetes hősük, a Jázon. Ez a Jázon öcscse volt az akkori királynak, egy bizonyos Pelias nevezetű vén görögnek. Mondja Pelias Jázonnak: – Hallod-e, öcsém, Jázon, igen fáj a fogam a kolchisi aranygyapjura, elhozhatnád nékem. – El ám, – válaszolt Jázon bosszusan, – ha nem őriznék hétfejü sárkányok. Elsőbben kergettesd el a sárkányokat, osztán beszélhetünk az aranybirkáról… -11- Pelias dühbe jött. – Hogy mersz velem, királyi bácsiddal igy beszélni, fráter?! Pakkolsz rögtön és hozod a gyapjut, vagy visznek a zsandárok az akasztófa alá!… – Jázon megijedt, mert jól tudta, hogy bácsija nem érti a tréfát. Ijedtében egy szó szaladt ki a száján…

– Hát ebben a pillanatban belép egy görög gróf és az felel a királynak Jázon helyett: amat. A mi meg annyit jelent, hogy: szeret… – Amamus, – tette hozzá; – magyarul: szeretünk…

– Az öreg Pelias, nem tudni mi okból, megharagudott. – Amatis?! – förmedt rá Jázonra és a grófra. – Amant, – válaszolt rá egy aranyos liberiás inas, a ki éppen hozta urának a kávét. -12-

– Jaj, nem lehet ám, édes Bódikám, mert ezek nélkül a szavak nélkül nem lehet a mesét megérteni. A mig meg nem tanulja, biz Isten, nem folytathatom.

– Nono, tudom, a mit tudok. Szerencséje, hogy kiváncsi vagyok a sárkányokra, hát megjegyeztem magamnak azokat a buta szavakat.

Bódi (ugy látszik, jól fogott a nebuló esze) sorjában hiba nélkül felmondta:

– Amo, szeretek; amas, szeretsz; amat, szeret; amamus, szeretünk; amatis, szerettek; amant, szeretnek…

Igy csempészte bele a jeles Filax tanitványa fejébe az első konjugációt. Azt hiszem, kissé ravaszabbul, mint Sinon Trójába a falovat. -13-

Tehát, mint a fentiekből kivilágosodik, vala Bódinak esze bőven. Csak nem akarta koptatni a tudományokon, stiklik kigondolására forditotta az egészet.

Ezekben dús leleményességet fejtett ki Bódi. Egy nap kolompot kötött a kutya farkára, másnap rákot csempészett a Filax úr ágyába; még a Póli nénit sem kimélte: eleven békát csempészett a műkontyába, pedig Póli néninél talán egész Magyarországon sem volt félelmetesebb alak: mindenkit leszólt és szidott, a ki élt.

Hát a Bódit, szó sincs róla, volt is oka szidni, mert a béka-kaland csaknem tragikusan végződött reá nézve. A béka ugyanis kínjában elbrekegvén magát a feje tetején: azt hitte, hogy a fejébe mászott a béka és ugy megijedt, hogy már-már a bolondok házába kellett szállitani. Szerencsére még idejekorán kifészkelődött a rab a kontyból s kisült, hogy Bódi volt a bünös.

Volt is haddelhadd. Póli néni évszázadokra szóló elégtételért rikácsolt és Boldizsár ur, bár titokban -14- ujjongott csemetéje szellemes stiklijén (mert ki nem állhatta Pólit), teljesítette aggszűz testvére kivánságát, mert erbtanti volt. Szegény Bódinak felkötötték a sarkát, két óra hosszat kellett, miként a gólyának egy lábon állania…

Már Filax nem volt ilyen kegyetlen hozzá. Még csak nem is rekriminált a rákok miatt. Azt a kis ijedtséget, a mit okoztak neki, nem Bódin, hanem Felapoton logikai képletének rendelése szerint, magukon a rákokon bosszulta meg. Egyszerüen megfőzte a snellsziderjén és befalatozta őket mind közönségesen.

– Derék ember maga, Filax ur, – dicsérte meg ez pirulva vígan falatozó nevelőjét, – én azt hittem, hogy kitöri a rákoktól a frászkarika.

– Köszönöm az elismerést, Bódika, – nyugtázta Filax tanítványa leereszkedését, – de azt a szót, hogy frászkarika, ne használja többé, mert az csunya szó.

S apránkint belecsürte-csavarta az Aeneas szájába s onnan a Bódiéba a második konjugáció szabályait… -15-

… Ilyen becsapási szisztémával folyt tovább a Bódi gyerek neveltetése. Hősökkel és tündérekkel mondotta el neki Filax még a tizedes törteket is, hogy a szép mama parancsára a szeretettel való nevelés elvének eleget tegyen.

Ilyenformán Filax egy egészen új, soha nem alkalmazott oktatási módszer megalapítója lőn, hála a juhhusos kásának. Eleinte ugyan csak szükségből üzte ezt a metódust, de később annyira vérévé vált, hogy a nagyokkal sem tudott másféleképp beszélni.

Például egyszer, midőn tömegesen döglöttek a -16- Boldizsár ur birkái s a jó ember azon töprenkedék: miféle orvossággal lehetne elejét venni a szapora birkahalálozásnak, igy szólalt meg Filax:

– Méltóztat tudni, mit mondott annak idején Kátó, mikor sorba fűbe haraptak a kecskéi?

– Kérem szivesen, – tiltakozott Filax, – a cigány csak utánozta Kátót, az eredeti mondás tőle való.

… És, nem mondhatni az ellenkezőjét, a módszer fényesen bevált, Bódi szaporán haladt a tudományok rögös mezején.

Kapott is érte Filax ajándékba egy akkora lovat, hogy létrán kellett a tetejébe mászni. De nem volt Filax gyáva: a tetejébe mászott. Ha lecsapta, ujra fölmászott reá. Apránként teljesen belegyakorolta magát a lovagerényekbe, hovatovább fente a bajuszát, megtanult inni, sőt káromkodni is. És idővel olyan szenvedélyes agarász lett belőle, hogy akárhányszor kalap nélkül jött haza.

De olyan ügyes és vakmerő lovas mégsem kerekedett belőle, mint tanitványából, a Bódiból. A kemény vérbeli kölyök olyan kitünő bátorságot és lélekjelenlétet tanusitott szilaj irlandi poniján, hogy égnek meredt tőle Filax minden hajaszála. -17-

– Katonának kell nevelni a fiut, nem alispánnak, – tanácsolta apjának, – hadvezérnek, hősnek született ez, nem pennarágónak.

Öröm és boru nyilallott az apa szivébe, e szavakat hallván. Az utóbbi kerekedett benne felül.

– Minek neveltessem én hadve érnek, hősnek az én fiamat, mikor nincs a magyarnak hozzávaló hadserege?

– Majd lesz! – bizakodott Filax és föllángolt a szeme. – Lesz még egyszer ünnepje a magyarnak, villámok fényinél… Majd ha eljő az a nagy vihar!…

– A nagy viharkor ott álljon a magyar nemes a bástya fokán. Magyarok bástyája a vármegye.

– A nagy kövek megvannak, ha rombadőlve is. S a mig megvannak, nincs baj: a várat ujra föl lehet épiteni.

Mély, sokatmondó, vágykergető sóhaj tört ki a Boldizsár örvényes kebeléből. Ugy állott ott, mint a megtestesült nemzeti tradició, áhitattól és kegyelettől méltóságteljesen.

Filax szürke szeme bágyadt fényben uszott, szeretetteljes bizalommal csüngött nemesen egyszerü, büszke kenyéradó urán. Isten tudja, miféle misztikus érzés nyomása alatt: szeretett volna ráhajolni a kezére és – sirni…

Abban az időben, mikor ez a história lejátszódott, könnyen sirásra állott a szája nemcsak Filaxnak, a legkeményebb magyarnak is. Elég volt ahhoz egy sóhaj… az anyaföld párája, levegő libbenése… a csattogány egy mélabús akkordja, egy -18- gondolat, egy eszme… egy hunyó gyertyaláng, egy semmi. A magyar bánat ott rezgett mindenütt, a föl nem osztható parányt is képes volt fölosztani…

De hejh, nem vágom a fenség aranykoronáját a humor pajzán süvege hegyébe. Bódit kell nyomon követnem az alispáni székig. Holott az ő utján nem akadt lélekemelő, csak vidító mozanat: napsugaras tájképek mindenfelől, tarka, bohókás, üde szinek. Az ő szilaj életkedve rózsákat fakasztott a kősziklákból is. S hű mentora, a jóllakott boldog Filax nem tiporta le eme rózsákat, ellenkezőleg: ha teheti vala, gomblyukába tüzte volna valamennyit.

Ugy megszerette a csintalan, de nemesszívű fiut, mint a saját gyermekét. Gyönyörüsége telt még hibáiban is. Ártatlan csinytevésein könyezésig nevetett, s aggódó hűséggel háritotta el vastag tréfáinak sulyossá válható következményeit. Gondolni sem mert, nem is akart arra, hogy valaha is megváljék tőle. Ő ugyan nem hagyja magát kikergettetni a paradicsomból, nem evett ő benne tiltott almát soha.

Volt a háznál egy csinos kis szobacicus: a Juci. Hát biz abba beleharapott Filax. Hanem ő persze azt hitte, hogy nem tudta meg senki… Hogyis ne! Olyan orra volt Bódinak a pikantériákhoz, mint egy vizslának a nyulhoz. Kétszer se harapott Filax az almába, Bódi már kiszimatolta volt még a találkája helyét és idejét is.

A park végében egy nagy diófa alatt volt a találka helye. Hát Bódi fölmászott erre a diófára a találka előtt és jól megbujt annak sürü lombja között. És valahányszor elcsattant egy csók: egy diót ejtett a szerelmesek fejére.

Azok természetesen nem tudták mire vélni ezt a természet-tüneményt, mert hiszen a dió nem potyogós gyümölcs. És hiába néztek föl a fára, nem fedezték föl rajta Bódit.

– Biztosan egy mókuska játszik odafönt a diókkal, – nyugtatta meg Filax a remegő Jucit.

Cupp! Cupp! Cupp! – Rettenetesen ijesztgették a mókust, de biz az, akárhogy igyekeztek is, nem ijedt meg. Ellenkezőleg, a mikor már nem győzte a csókzenét diókisérettel, kapta magát, lekiáltott a fáról, nem is mókusnyelven, hanem magyarul:

Tudta már a nebuló, hogy a csók édes szokott lenni. Bezzeg savanyuvá lett egyszeribe a Filax ajakán. Még pedig nemcsak az az egy, a mit kettévágott -20- a Bódi szava, de visszamenőleg valamennyi megsavanyodott.

Ugy elszégyelte magát, hogy legjobb szeretett volna belebujni a vakondakturásba… Mitévő legyen?

Tanácstalanul néztek egymás szemébe Filax és Juci. Az utóbbi volt a bátrabb és okosabb: gondolta, legjobb lesz a Bódit megvesztegetni. Fölüzent neki a fára:

Filax irtóztató zavarában zsebébe nyult és megkinálta Bódit a saját zsebkésével. Pedig elcsapatás terhe alatt tiltva volt kést adni a Bódi kezébe. Hiába, a szükség törvényt ront és bünt szül a bün.

– Hát ugy fél? – kegyetlenkedett a nebuló. – Nem is tudtam, hogy olyan nagy bűn a csók. -21-

– Hallgasson. Bün biz az, – ismerte be töredelmesen, – csak akkor nem bün, ha ki nem tudódik. -22-

– No ha ugy van, – jelentette ki Bódi vigyorogva, – akkor rendben vagyunk.

… Bódi nem volt bolond, hogy elszalaszsza a kedvező alkalmat. Hallgatása fejében olyan kemény békepontozatokat diktált a nevelő ur fejére, hogy csak ugy zugott bele. A következő kedvezményeket kötötte ki magának:

1. A számtan kitörlendő a tantárgyak sorából. A helyett szarkatojást fognak szedni Filax urral egyetemben a fák tetejéről.

2. Szerezzen neki a Juci egy dudát, de épp olyat, a milyennel a kondások szokták összedudálni a malacokat.

Mint fenti szerződésből kitünik, a csókkaland után roppantul megnehezedett a Filax helyzete. Különösen a számtan törlése okozott neki súlyos aggodalmakat. Mit találjon ki, ha Bódi a számot már mesében se veszi be?

Mint csinálta: annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy mégis lecsapatta vele a vizsgálatot a számtanból is. Le, mind a nyolcat: az első gimnáziumtól a nyolcadikig. -23-

A Bódi érettségi bizonyitványától ugy megnőtt a Filax tekintélye, hogy mérlegbe vetve lenyomta volna pápa ő szentsége csalhatatlanságát is.

– Filax, maga egy csudaember! – dicsérte Boldizsár ur. – Hogy csinálta?

– Jól van, Filax, megigérem a fiam nevében, hogy, ha alispán lesz, bedugja magát segédszolgabirónak.

Filax csodálatosképpen nem kapott ezen az előlegen, jobb szeretett volna valami pozitivumot.

– Jól van, de a levegőt sem lehet hiába színi. Mit csinálok magával, ha kitanult a fiu?

– Ha szabad instálnom, – bökte ki végre, – tessen kinevezni a család levéltárosának.

– Nem baj, instálom… Aztán, ha alispán lesz az urfi, megcsinálom neki a beszédeit.

– A fején, Filax. Nem bánom hát, kinevezem levéltárosnak, de előbb hajtsa keresztül a fiut az akadémián is.

– Helyes, urbarátom. Legjobb lesz, ha együtt hallgatják a fiuval. Magát is elküldöm vele Eperjesre.

… Igy kerültek fel Eperjesre jogászoknak: Filax, a végzett professzor-mathezeos és tanitványa, a Bódi.

Boldizsár ur kosztra és kvártélyra Szivós professzornál helyezte el őket. Koszt és kvártély teljesen -25- közös és egyforma volt, de nem egyformán honoráltatott. Bódiért ötven pengőforintot fizetett Boldizsár ur, Filaxért csak huszat.

A látszólagos dijkülönbözet abban leli magyarázatát, hogy a Bódiért fizetett összegért ki lett kötve a testimonium is. Azaz szavatolnia kellett Szivósnak, hogy nem bukik meg a fiu.

A professzorok egyszerüen becsületszavát vették az urfi-kandidátusnak, hogy nem lesz fiskális, aztán, akár vallott a tudományból, akár nem, kiadták neki az oklevelet.

Ez a praktika különös nagy szerencse volt Bódira nézve, mert olyan furcsa város volt Eperjes: lehetetlen volt benne tanulni. Jóravaló urfinak annyi egyéb dolga akadt ott, hogy betüre abszolute nem tellett az időből.

Különösen nem a Bódi idejében. Nevezetesen éppen aktorok jártak akkoron a városban. Azokat traktálni kellett. Az aktornéknak ellenben kurizálni kellett. Urambátyámékkal inni kellett; a tisztekkel verekedni kellett. A kisasszonyokkal táncolni kellett; a menyecskékkel cicázni kellett.

Hát ezek után tessék a nap huszonnégy óráját ugy felosztani, hogy az alvásra szükséges négy órán kivül egyébre is fussa. Már mint a Bódi-féle előkelő urfiaknak. Mert Filax: az más. Egy Filaxnak nincsenek kötelességei: az tanulhat, a mennyit akar.

No azt meg is cselekedte Albert. Neki a napot csak két részre kellett osztania. Az egyiket végigette és aludta, a másikat végigmagolta irgalmatlanul. Mialatt Bódi „a leányok ajkairól szedte a mézet“, -26- Filax Justinianus homlokáról tépett magának babért.

Hát ez rendjén volt igy s nem is származott volna belőle semmiféle baj, ha nem telhetetlen a Bódi. De telhetetlen volt. Még pedig a rózsa-szüretelésben. Sőt nemcsak a rózsát tépte, a liliomot is. Az pedig nagy hiba volt.

Mert a rózsát, hejh, azt le szabad szakitani, maga a rózsa se bánja: „Jer, illatos vagyok, édes, mint a méz, csókolj meg és szakits le, – jer…“ De a liliom! A liliom szelid fehér virág, csábitani nem, csak epedni tud: „Oh jövel, szívd fel illatomat, de ne szakits le, nem akarok elhervadni a te kebleden“…

Az a liliom, a mit Bódi csókjaival hervasztott, éppen Szivós Ilonka volt, a kosztadó professzora leánya. Szép hajadon-szűz volt: karcsu, negédes és ártatlan, mint minden liliom.

Szivós igen impraktikus ember volt. Eleinte nem is sejtette, mitől hajlik epedő bánatra az ő szép virága. Keserű sóval gyógyította és ipekakuánával. Ám (érthetetlen), semmit sem használt az ipekakuána: még fehérebb lett tőle a liliom-fejecske. Szivós már-már pemetefü-teát akart a leánykával itatni, midőn végre-valahára rájött a baj igazi okára: hogy a Bódi tüzes csókjaitól hervad a leány.

A spájzban csipte rajta a szerelmeseket. Nem volt közöttük csak egy tejes köcsög. Bódi az Ilonka derekát fogta, Ilonka a Bódi nyakát. Bódi csókolta Ilonkát, Ilonka nem csókolta Bódit, csak a száját tartotta. Igen szép volt. Mindketten veresek voltak, mint a pipacsok. -27-

Szivós is veres lett, de nem attól, a mitől Ilonkáék, hanem a gutátul, a mi meg akarta ütni. Szerencséjére lágy ember volt a tanár ur, csak egy pillanatig dühöngött, a másik pillanatban elsirta magát: a guta belefult könyeibe. -28-

– Az Isten szent szerelmére, mit mível, amice Boldizsár?! – zokogta keservesen.

Bódi ijedtében fellökte a tejes köcsögöt és eleresztette az Ilonka derekát. Természetesen Ilonka is megijedt: egy lisztes hombárba ijedt bele. Csupa liszt lett még a piros, csókos szája is.

– Óh, óh, mit mívelt a leányommal, amice Boldizsár?! – ismételte sirámját a szegény professzor.

– Tejfölt szedtünk kettesben, – hebegte Bódi, kínos zavarában, s rámutatott a felrugott köcsögre.

– Leszedtétek a tejfelt, igen, – keseregte a bánatos apa, – leszedtétek a tejfelt és felrugtátok a köcsögöt… a becsületet.

– De nem tört össze, – vigasztalta Bódi vakmerően s fölkapván a cserépedényt, bizonyságul Szivos ur orra alá nyomta.

– Még hencegni mer, tudatlan minorennis! – zugta a Bódi képébe. – Hát bánom én a cserepet, – s kivágta a köcsögöt a Bódi kezéből, – mikor a becsületemről van szó!… A cserepet – folytatta dühösen, – össze lehet drótozni, de ki drótozza össze az én leányom becsületét?!

Mondván, hajába markolt a bánatos apa. Ilonci a lisztet tisztogatta magáról és keservesen zokogott.

Bódi egész oda lett. Szivét egy egész órára való bünbánat szállotta meg. -29-

– Itt vagyok én, professzor ur, – mondta, – elveszem a kisasszony-leányát.

Ilonci nyakába akart ugrani, de nem hiába volt Szivós impraktikus, a helyett, hogy szimpliciter ő is a nyakába ugrott volna, még a leányát is ellökte tőle.

Bódi nem értette meg Szivós logikáját, de más sem igen értette volna meg. Szegény öreg koránál negyven évvel előbbre bandukolt a fejével: mikor még teljesen ismeretlen volt hazánkban a demokrata gőg, már ő ugy tele volt vele, hogy majd felrobbant tőle. Urgyülölő volt szive fenekéig. Inkább feláldozta volna leánya boldogságát, minthogy sem egy gőgös nemes familiába adja nőül… (Hogy lenézzék a kutyabőrösök?! Hogyisne…)

– Házasodni akar? – ismételte s epésen felkacagott. – Hahaha! Hogyne, mikor ugyis tudja, hogy bele nem egyezik az apja. No de én se. Én is büszke vagyok. Csakhogy nem egy kósza kutya bőrére ám, mint fráter agyagos, hanem azokra az ősjogokra, a miket Isten adott… És ezek egyikének erejénél fogva mindjárt ki is kergetem a házamból… Takarodjék!

És felágaskodott a kis ember: ugy mutatta meg Bódinak, merre van az ajtó. Bódi, mit volt mit tennie, kiment rajta.

Másnap a kollégium ajtaját mutatták meg neki s szegénynek azon is ki kellett mennie…

Mármost hová legyen? És mit mondjon Filaxnak? Az árva már a nélkül is annyit kérődzött -30- miatta a jogon, mint egy bús bak a kövi mohán… Nem, nem akarta szegényt még jobban elkeseriteni.

Elhatározta, hogy nélküle megy világgá. Világgá ám, mert haza csak nem mehet. Szegény Filaxot agyonvernék miatta.

Mindenekelőtt kulacsát töltötte meg. Gondolta, a többi majd adódik magától. Igaz, hogy elfogyott a pénze, már csak három huszasa volt, de jó az Isten, majd csak beleigazitja valami – kalandba…

A kulacscsal a nyakában, három huszassal a zsebében és egy rozsdás pisztolylyal az ővében csakugyan bucsut mondott Bódi Eperjes városa kapufélfájának.

Ilonci az ablakban sirt… Filax a szobában magolt… Szivós a kollégiumban dühöngött… Bódi az országuton kutyagolt és – fütyölt. -31-

Filaxot az a körülmény, hogy Bódi estére nem jött haza, egy csöppet sem busitotta el. Az aggodalom csak akkor kezdte furkálni, mikor jeles tanitványa szokása ellenére reggel sem jött haza. Berontott Szivóshoz.

Szivósnak csak akkor jutott eszébe, hogy nini, hiszen tulajdonképpen együvé tartozik az ő két kosztosa.

Filax torkán megakadt a sok k. Feje elkezdett forogni. A butorok is őrültül forogtak körülötte. A fiszharmónium rá akart dülni, de elugrott előle, aztán háromszor-négyszer megfordult a saját tengelye körül, végül, – szervusz világ! – mint a fején lőtt nyul, lezuhant a földre.

Szivós egy lavór szappanos vizzel föllocsolta -32- ugyan, de, ugy látszik, a katasztrófára, részben legalább, ráment a hű Filax esze.

Rögtön pakkolt ő is s három arasznyi vászon paktáskáját hátára madzagolván, minden bucsuzás nélkül rohant Bódi után. Föltette magában, hogy világgá bujdosik, ha nem találja meg. Hogy soha többé föl ne fedezhessék a fenesiek… Ha másképp nem megy: beáll haramjának a Bogár bandájába. Szerencsére tud lovagolni. Igaz, hogy rabolni még nem tud, de a ki megtanulta a matézist és a jogot, -33- könnyen megtanulhat rabolni is… Nem is lehet unalmas a dolog… Mindenekelőtt egy juhot fog magának lopni és egy zsák kását, mert juhhusos kását egyszer sem evett a fránya Szivósnál…

Egy szó, mint száz: Bódi miatti aggodalmában félig-meddig megkergült szegény Filax…

… Szivós professzor csak harmadnap irta meg a strágest Fenesre. El se lehet képzelni, mekkora riadalom származott ott belőle.

Boldizsár ur ugy feldühödött Szivósra, hogy méreglevezetőnek kénytelen volt fölpofozni az egész ártatlan udvari cselédséget, különben biztosan kilyukadt volna valahol.

A szép mama ellenben ugy megijedt, hogy ki kellett kapcsolni a miderjét, hogy végképp bele ne dagadjon.

– Oh jaj! – siránkozott ez. – Megölik a zsiványok. Vagy, ha nem találják meg, a kutba esik. Avagy eltéved és éhen hal a rengeteg erdőkben… Széttépik a farkasok, vagy leesik egy szikla tetejéről… Átkozott vidék, a hol annyi az erdő és a szikla! Miért is küldték éppen Eperjesre, a mikor Debrecen oly szép laposan fekszik?!… Óh jaj!…

– A ki angyala van annak a kehes iskolamesternek, mit gondol magáról?! Hogy merészelt egy Fenessyt kicsapni! No hiszen majd befütök én neki: ugy kipöndöritem szőröstül-bőröstül az akadémiájából, hogy elmehet kántálni főtt kenyér-napszámba.

Aztán természetesen szegény Filaxra került a sor. Ki lett rá mondva a szentencia, hogy kerüljön csak a szeme elé, hiába professzor: rávereti a huszonötöt. -34- És be is csukatja azonfölül, a miért igy vigyázott a fiura.

… Hanem addig? – Addig is csak kell valamit cselekednie, mert magától semmi sincs, – vélte Boldizsár ur, midőn kissé lelohadt a káromkodástól… Mit csináljon? Hol kezdje? Köröztesse a fiut, mint tavaly az elveszett kopóját?… Azt csak még se teheti meg egy Fenessyvel!… Vagy maga induljon a keresésére? – Hová a gutába? Nyolcvan millió holdon hogy találja meg?

Végre is abban állapodott meg, hogy elhivatja a tiszteletest. Annak ő nyolcvan mérő papi bért fizet évente, hát kutyakötelessége valami okosat kitalálni.

– Fogjatok be, bitangok! – rivallt rá az istállóban ődöngő kocsisokra. – Egy óra mulva itt legyen a pap.

Ott volt még hamarább is. Pedig jó egy mértföldnyire lakott Fenestől, a filiáléjától. Uj atilláját már nem is volt ideje magára hányni, csak ugy jött, hogy még a pipáját is otthon felejtette.

Jól tette, hogy sietett, mert biztos, nagyon kikapott volna. Boldizsár ur ugyanis olyan türelmetlen volt, hogy elébe ment egész a falu végire s már száz lépésről reákiáltott.

– Hol mászkál az ebugatta, mikor szükség van magára!? Vagy nem tudja, hogy kicsapták a fiamat a luteránusok?

– Annak is maga az oka. Minek rekomendálta Eperjest? Most már szedje össze azt a kis eszét és -35- gondoljon ki valamit, különben olyan rostaalját kap kommencióba, hogy a kacsa is kiköpi.

Bacsák György tiszteletest (igy hivták papunkat), rendíthetetlen flegmával áldotta meg Isten. De még talán a flegmájánál is kiadóbb volt a humora. És ezt a kétrendbeli kvalitását ugy össze tudta egyeztetni a hatalmas földesurnak dukáló tisztelettel, hogy a füle se látszott ki belőle. Egyszóval, nagy selyma volt ő kigyelme, saját szavaival szólván: észszel élte a világot.

– Ne tessen busulni, – biztatta az izgatott nagyurat. – Ekébe való vónék, ha még ezt a kicsi bajt se tudnám eligazitani… Hogy történt? Hagy lássuk, mit kell kireparálni?

Boldizsár ur elmondta neki, hogy mindenekelőtt Bódit kell megtalálni, mert nyoma veszett.

– Hát csak keresse, – sürgette Boldizsár ur, – ha megtalálja, magának adom a Rákóczi-pipát.

Boldizsár urnak, bár láthatólag hizott bele, már mégis soknak tetszett ennyi önbizalom.

– Megy ám a pokolba! – tiltakozott a türelmetlen apa. – Majd még a napot lopja nekem!… Kap itt szeredást.

Mondván egy kis félóra alatt ugy kiekvipirozta Boldizsár ur a papot, hogy elmehetett volna akár Szentpétervárra is. Még bortömlőt is kapott, egy félakósat, nehogy az uton elunja magát. És egy olyan finom asztrakánsapkát nyomtak a fejébe, a milyen alatt még nem szuszogott Bacsákfi, mióta világ a világ.

Persze, a dolog nem ment ingyenbe. Ki se fujhatta magát az árva, lökték föl vissza a bricska tetejére és – gyü te! – azonmód el kellett utaznia Bódi után.

Rimaszombaton stációt tartott. Ott egyenesen a postára ment, mert sürgönyözni akart. Komisz egy munka volt ez a sürgönyözés, mert sok mindenfélére kellett ügyelnie: hogy kevés szóval sokat mondjon a szöveg, hogy ne blamirozza az uri családot és hogy mégis világos legyen. -37-

Nem csuda, hogy egy félóráig tartott, mig a táviratot össze birta szerkeszteni. De akkor aztán legalább nyélbe ütődött ugy, hogy majd megszólalt. Ime:

… Tehát, mint a fenti sürgönyből kivilágosodik, azt mondta Bacsáknak a geográffia, hogy Csorváson Telkessyéknél akad rá Bódira. Azért pedig Csorváson, mert ez a falu mindössze egy napi járó út Eperjestől és azért Telkessyéknél, mert nála volt férjnél a Bódi huga és igen vig házat vitt. Különösen szüretkor hét vármegyére szóló dáridókat adott.

Ergo semmi esetre sem mondott bolondot a geográffia, tekintve a Bódi mulatozási hajlamait, aligha nem a logika is azt mondta volna.

Különben ugy számitott Bacsák, hogy mire megérkezik Csorvásra, már ott találja Bódit. De azért ideges volt, mert igen szíhatott volna a Rákóczi-pipából, holott attól tartott, hogy a négy napi terminusig ki nem ereszti az urfit cécós sógora. (Hej, a kiskésit, az irtó nagy baj lenne!) Elhatározta, hogy végső szükség esetén megvesztegeti Bódit s megvesztegetvén, megszökteti.

De mi a menydörgős menykővel vesztegesse -38- meg?… Hopp! Eszébe jutott, hogy él Fenesen egy parázs özvegy menyecske: a Csigolyáné. Azt is tudta, hogy Bódi szaporán eljárogatott hozzá csókot koldulni, de nem kapott. (Majd ha megnő a bajsza.) Hát most lesz csók: a menyecske várni fogja Bódit… A plánum – skrupulizált a papocska, – nem papos éppen, de üsse kő! Két lóért és egy Rákóczi-pipáért megcsinálta volna talán maga szent Ágoston is.

Hát ez rendbejött a lelkiismerettel, most már az lett a fő, hogy csakugyan helyben legyen Bódi idején… (Hej Rákóczi, Bercsényi!…)

Szapora ábrándozása közben alig vette észre Bacsák, hogy ime, a csorvási kastély udvarán zörög már a bricskája. A házigazda és vendégei nem voltak -39- otthon, agarászni jártak. A háziasszony egyedül és sirva jött eléje.

Tehát a sürgöny már megjött és ijesztett, de Bódi még nem érkezett meg, konstatálta magában a pap. (Hej, a kiskésit, mi lesz?!)

De nem fogott a vigasz a kis menyecskén, jó szivecskéjét ugyanazok az aggodalmak gyötörték, a miket anyjától tanult el.

– Ej no, – vigasztalta a tiszteletes, – nem olyan könnyü egy kutba beleesni.

Hát azt nem tagadhatta Bacsák, emlékezett Quigneard urra. Zongorahangoló volt Gyarmaton és biz az csakugyan beleesett Fenesen egy kávátlan kutba. Szerencséjére csak szájáig ért benne a viz, azt a csekélységet, a mi azonfelül találtatódott a kutban, beitta a müvész. És ez a quantum aztán elég is volt neki egész életére. Megfogadta, hogy világéletében sem iszik több vizet. Az igaz, hogy addig se igen ivott.

– A Ginyár?! Az egészen más, – jelentette ki határozottan Bacsák. – A Ginyár először is zongorahangoló volt, másodszor is részeg volt, harmadszor is francia volt… -40-

– Ugyan már! – hüppögött a kis menyecske. – Miért ne eshetnék kutba egy magyar is?

– Mert az lehetetlen, – szavalta Bacsák. – A magyar a lába alá néz; csak a francia olyan, hogy mindig a csillagokat vizsgálja.

S miután a férfiak éppen megérkeztek az agarászatról, nyullal teliaggatott délceg paripákon, legott megejtődött az intézkedés. -41-

Telkessy azonnal befogatott három szekérbe s azonkivül hét gyalogos bérest és kerülőfélét rendelt ki Bódi keresésére, azzal, hogy öt bankó forint üti markát annak, a ki megtalálja.

Mielőtt széjjelszéledtek volna, a pap kioktatta őket. Különösen a kocsmákat ajánlotta figyelmükbe: a zombori kettőscsárdát, a hol kitünő mádi bort mérnek és a tokaji vendéglőt, a hol cigány huzza.

A vendégek egyike, Recsky Bandi, a híres agarász, még a leleszi papokra hívta föl a népek figyelmét, a kik is tudvalevőleg kötéllel fogják a vendéget és el nem eresztik addig, a mig ki nem józanodik, a mi pedig hosszadalmas állapot, mert reggel ott kezdetik vele, a hol este elhagyta, mindaddig, a mig egy bőjti nap nem következik. Ezt aztán átaluszszák vendégestül, hogy, ha akarnák se lehessen inniok…

Ezek után utnak eredt a csapat. A kerülők flintával, a béresek baltával s fokossal a juhászbojtárok. Szeredása mindegyiknek volt, egy hétre való szalonnával bélelve. A kulacsok is ott lógtak a combokon. Sőt Telkessyné jóvoltából három huszast is kaptak. Egyszóval, a fölszerelésben nem igen volt hiba.

Fogadkozott is valamennyi Bódi-kereső, hogy, ha a pokolból is, de előteremti az urfit.

De hajh, hiába fogadkozott. A földön nem tudták megtalálni, a poklokra meg még sem szállott alá érette senki se. Fogyott az idő, mint a foghagymás kolbász és nőtt a bú. Már-már ráragadt a vendégekre is. A kis menyecskéhez orvost kellett -42- hivatni, mert a sok sirástól szemgyulladást kapott. S a pap a Rákóczi-pipára való tekintettel olyan izgatott volt, hogy már még a bort se birta: minden pohár után ki kellett a szobából szöknie.

Telkessy nem aggódott, de mérges volt a nyomott közhangulat miatt. Hogy némileg felizgassa a kedélyeket, tüzijátékot rendezett: felgyujtatott egy iromba kazlat.

Az se használt semmit. A kazlat eloltotta az udvari cselédség, aztán tovább folyt a borongás, már muzsika sem kellett hozzá. A vendégek már-már azon törték a fejüket, miképpen lehetne innen megszökni egy vigabb házba, a midőn egyszer csak, mint valami forgószél, még pdig részeg forgószél, beviharzott a szobába az öreg János, az első cseléd, egy nagy hirrel a bagója mögött. -43-

– Istállom, – jelentette János Telkessynek, – gyütt egy barát sarkantyus csizmába és egy ifjur csuhába.

– Ugy van istállom, a hogy mondom. A csuhás ifjúrnak bajca van, a sarkantyus barátnak meg kopasz a feje teteje.

– Biztosan ruhát cseréltek. Vajjon miért?… Jöjjenek be, – mondta Jánosnak.

Bejöttek. Általános bámulatba fojtott kacagás. A csuhásnak csakugyan bajsza volt, de ugy hányta a lábát a csuhában, mint egy kadét. Azonban a barát is jól mozgott a feszes magyar ruhában és sarkantyus csizmában, ugy lépegetett benne, mint egy balétmester.

– Isten hozta! – üdvözölte őket a szives házigazda, – kik légyenek az urak? -44-

Nosza kerekedett általános nagy hujjahó. Megfogták Bódit jobbról-balról, elülről-hátulról, összeölelgették, meggyomrozták, hogy keze-lába majd kimarjult.

– Csakhogy nem estél kutba! – sóhajtott fel boldogan kis menyecske-testvére.

– Adjatok egy kupa bort, – nyögte Bódi elfulva, – és beszéljen a barát.

A szentatya egy méltóságos gesztust kanyaritott a levegőben s ballábával egy graciózus félkört rajzolván a padolatra, tiltakozott a megtisztelő cim ellen.

– Igenis, én éppen ellentéte vagyok a barátnak. – S szemét ég felé emelvén, oda, a hova a Parnasszus képzelendő, kilökte jobbját a hegy csúcsa felé: – Én szinész vagyok! -45-

– Igazat mond… Azért jár barátcsuhába, – világositja fel a kételkedőket, – mert másképpen nem kap alamizsnát az inséges kolostor számára.

Erre már mindenki kacagott. Az aktornak meglett az elégtétele: elhitték neki, hogy az, a mi.

Aztán megkapta a maga pint borát és beszélnie kellett. Alig győzte felelettel, annyi kérdés zudult a fejére: Hol fedezte fel Bódit? Miért cseréltek ruhát? Nem-e lenne kedve elszavalni az őrültet?…

Böngérfi – igy hivták Thalia papját, – mindenekelőtt a maga kalandos történetét mesélte el.

A nyiregyházi truppnak volt a bonvivánja, de el kellett onnan mennie, mert összeveszett a hősszerelmessel az igazgató feleségén. Nem az igazgató kergette el, szó sincs róla, ő igen meg volt elégedve vele, hanem a hősszerelmes volt nagyon veszedelmes ember: őrült féltékenységében háromszor is bele akarta lökni a spádéját; mert mindig azzal járt, az utcán is, nemcsak a szinpadon. Hát nem birta el a szervezete ezt a bizonytalan állapotot: megszökött a trupptól. És egy uj társulatot szervezett: egy varieté-truppot. A varietének négy tagja volt rajta kivül. Egy borbély, a ki verseket szavalt, illusztrációkkal, azaz olyformán, hogy ha menydörgés volt a -46- versben, tényleg menydörgött is, ha gyilkolás volt benne, fogott egy mordélyt és – piff-puff! – elsütötte… A szavaláshoz szüksgées szerszámok egy asztalra voltak kikészitve, hogy a mikor ugy kivánta a vers szelleme, legott kéznél legyenek. A borbélyt Kupinak hivták, nagy művész volt, megfonta még a lángostort is az Őrültben, (egy bekátrányozott égő madzagból), a mi őrületes szenzációt keltett mindenfelé.

A Böngérfi második művésze Bakcsi uram volt, a bagosi csizmadia-mester. Ez már nem is a másokét szavalta, hanem extemporizált. Többnyire szamárháton jelent meg a világot jelentő deszkákon és a hű állattal játszott el egy bluettet. Ő volt az intrikus szerelmes, a szamár a naiva.

A harmadik társulati tag Csóri Ferke volt, egy tizenötéves paraszt siheder. Ennek az volt a specialitása, hogy békát nyelt és kuruttyolt tőle. De lenyelte ő a csengetyüt is és csengetett tőle.

A negyedik művész végre csak kutya volt, de igen szellemes kutya. A truppnak nem annyira a szinpadon tett szolgálatot, mint inkább a profán életben. Ha ugyanis éhes volt a trupp, csak inteni kellett Bikficnek, Bikfic már értette, alló, neki iramodott és egypár perc mulva meglett a szükséges szalámi-rud. Nem volt a hazában még egy olyan zseniális tolvaj, mint ez a Bikfic. Böngérfinek legkiváltképpen csak ő érte fájt a szive.

Egy gyászos napon ugyanis roppant katasztrófa sujtott le szegényre. Tudniillik egy fránya szolgabiró konfiskálta (a komoly hazai művészet védelmének ürügye alatt) és széjjel toloncoltatta a -47- truppját. S a mi a legfőbb gyalázat, Bikficet magának tartotta meg…

Mit volt mit tennie, kénytelen volt előadó az igazgatóságról lemondani és szólóban komédiázni próbálni. De hej, egy magános embernek egy egész estét végigkomédiázni igen bajos… Egyszóval, belebukott a vállalatába, azaz majd belehalt éhen. Egy kolduló barát már fel is akarta rá adni az utolsó kenetet, a midőn szerencséjére éppen eme barát láttán egy kitünő mentő ötlete kerekedett.

Nagyon hasonlitott hozzá a barát, hát gondolta, miért ne lehetne belőle is az? Addig rimánkodott a szent embernek (hogy bünbánata jeléül okvetlenül csuhában akar a mennyországba menni), mig megszánta végre és odaadta neki fölös ünneplő csuháját. Akkor aztán természetes, már nem volt bolond meghalni: mikor javában agonizált, uccu, megugrott a felette imádkozó barát gála-csuhájában. Azóta vigan él, már disznót is kapott a kolostora számára, de csirkét, sonkát, tojást töméntelent.

– Egyszóval okosan kell élni; – fejezte be önéletleirását a művész, – most már hála Istennek urfi ruhám is vagyon. Mert hogy nem adom vissza, az szent és bizonyos…

Az előadást hangos kacagás és taps-vihar követte. Telkessy jutalmul odaadta a művésznek azt az ezüstveretü rézkupát is, a miből ivott, még tiz márjást is lökött a kupába.

– Finom helyre tévedtem, – nyugtázta az -48- ajándékot, – most már akár elszavalhatom az Őrültet is.

De előbb széttolta a butorokat, mert egy őrültnek nagy hely kell. Aztán csakugyan kiállott a placcra. Azonban mielőtt belefogott volna a tulajdonképpeni tárgyba, még mimikai előgyakorlatokat végzett. Arca skáláján lejátszotta az összes emberi érzelmeket a duhaj örömtől a vad kétségbeesésig. Aztán visszafelé: a vad kétségbeeséstől a duhaj örömig.

Ezen művelet alatt ugy röpködött minden arcizma szájától a füléig, állától a hajáig, hogy attól lehetett tartani: menten százfelé röpül az egész ábrázatja. De nem, a végin csudálatosképpen visszamászott rendes helyére valamennyi porca. A tulajdonképpi szavalatba már egész normális emberi ábrázattal fogott bele. S azontul inkább végtagjainak juttatott szerepet. Keze úgy járt, mint a cséphadaró, lába ellenben úgy, mintha vitustáncot járna egy álló helyében.

Ám hiába, telhetetlen az emberfia, a vig szüreti népet még ennyi rugkapálás sem elégítette ki. Recsky Bandi rákiáltott a vers közepén:

Böngérfi készségesen engedett a felszólitásnak és azontul illusztrálva szavalt. A „pitypalatty“ szónál pitypalattyolt; ennél a mondatnál: „Az asszony vonzza magához a férfiakat“ – szélsebesen odavonzódott -49-
-50- az éppen belépő frájhoz és annak lába elé vetette magát.

Hát ennek aztán már megvolt a hatása. A vendégsereg nem nyugodott addig, mig meg nem ujrázta a nagy jelenetet. És másodszor – hiába visitott a fráj, – Böngérfi vérszemet kapott a sikertől: nem lábai elé borult a leánynak, hanem a nyakába.

Természetes, igy még jobban megtapsolták a passzust. Hát még a vers végét, a mikor a művész „levegőbe röpitette a világot!“

Ezt ugy cselekedte meg, hogy kinézett magának egy garmada kártyát, képzeletében megtette világnak és szerteszélylyel szórta a szoba minden zugába.

Óriási hatás! Két nyurga lábánál fogva megfogták a művészt és – fellökték a kályha tetejére. Onnan köszönte meg, kecsesen hajlongva, a kitüntető tetszés-erupciót…

… Nem soká maradt Böngérfi a kályha tetején, ugyancsak lábánál fogva hamarosan lerántották róla, hogy mesélné el most már a ruhacsere történetét. Érezték az urak, hogy pikantéria rejlik a dologban, hát azt a világért se hagyták volna benne. Ki vele!

Böngérfi igazitott kissé összecibált toalettján, letaposott sarkantyuját helyrekalapálta egy harapófogóval, eresztett a nadrágszijján, beöntött egy kancsó mádi tüzest, azán igy nekikészülve, belefogott a pikáns kaland elbeszélésébe.

… Bódival Csőregen ismerkedett meg egy hamis menyecskénél, a kinél éppen alamizsnát gyüjtött, -51- Bódi ellenben éjjeli szállásért könyörgött. A menyecskének igen féltékeny ura volt, nem bizott Bódiban, inkább őt tartotta ott éjjeli szállásra. Szegény Bódi kénytelen volt egy kazalban hálni… A vers vége: Bódinak igen fájt a szive a menyecske után, ő meg két nap alatt végkép belefáradt. Ilyen viszonyok között nem ment nehezen a megegyezés: két huszasért ruhát cserélt Bódival és ő ment a szalmakazalba lakni. Bódi meg egy sötét estén beosont a házba. Hogy valahogy meg ne csipje a férj, kikötötte, hogy se vacsorát, se világot ne hozzanak a szobájába, sötétben kell imádkoznia. A házigazda nem bánta. (Jól van, hagy koplaljon a barát.)

Egyszóval jól kezdődött a kaland. De elromlott a végén. Bódi ugyanis igen mohó volt: a sötétben felrugott egy egész almáriumot, a mitől a szomszéd szobában hortyogó gazdának fel kellett ébrednie. Mindenekelőtt a menyecskéjét kereste. De az persze nem volt az ágyában… Be a barát szobájába! – Bódi ki az ablakon! – A férj utána! – Szaladt Bódi egyenesen a szalmakazalhoz. – Onnan aztán együtt szaladtak tovább. Meg sem állottak Csorvásig. Nem volt rá idejük, mert a dühös férj folyton puffogtatott… E miatt természetesen ruhájukat sem lehetett visszacserélniök.

A balladaszerüen előadott történet nagy tetszést aratott. Egyedül Becsky Bandi nem volt megelégedve – Bódival.

– Öcsém, – mondotta neki, – másszorra jegyezd meg magadnak, hogy menyecskéhez ne nyulj, ha a férje nincs legalább százhatvanöt lépésnyire. -52-

– Miért éppen százhatvanöt lépésnyire? – kérdezte Bódi kiváncsian.

(Horácius?!) Egypár pillanatra elnémult mindenki: valamennyi fej a Horácius számitási kulcsával bibelődött. Persze senki se fejtette meg. Ergo abbahagyták a töprengést és folytatták, a hol elhagyták, az italozást.

A tiszteletest kivéve. Azt nem hagyta a Rákóczi-pipa gondja még inni se. Inkább Bódiba szerette volna belediktálni a maga részét is, hogy annál -53- könnyebben boldogulhasson vele. Mert hogy az ő puszta kedvéért innen másnap hazamenjen, arra józan észszel gondolni se lehetett.

Szerencséjére vele volt a Rákóczi szelleme. Bódi hajlott a szapora ivásra, de különben is ugy ki volt merülve a nagy szaladástól, hogy éjféltájban egy ültő helyében elaludt.

Nosza vitte Bacsák az ágyba. Dehogy eresztette volna ki a körmei közül. Ott virrasztott felette és hajnali öt órakor ezzel a csábitó igével ébresztette föl:

– Hát hiszen persze. Most már a mióta jogász lett, majd eleped az urfi után.

– Akkor, – rikkantotta el magát Bódi s majd kiugrott a bőréből, – akkor fogasson, papom, mert én is epedek. -54-

Bódi, mi türés-tagadás, kissé szurkolt a bricska tetejében az atyjával való találkozás kilátásaitól. De apap – volt annyi esze, – kiverte fejéből sötét gondolatait.

– Ej, – vigasztalta a fiut, – ne tessen a fejének fájni, a vége ugyis az lesz, hogy összeölelik.

Igaza volt a tiszteletesnek. Ugyszólván még a fejmosás is elmaradt: Boldizsár ur egyet bődült a viszontlátás örömére és keblére zárta egyetlen fiát. Hát még a mama!…

Ezen a ponton tehát nem volt baj. A veszedelem más oldalról fenyegette Bódit…

Az illusztris Fenessy-familiában ugyanis ősi szokás vala, hogy menten összeverődött ifja-vénje családi tanácscsá, ha veszedelem fenyegette a nemzetség becsületét. Sok kemény diót törtek meg ilyesformán egyesült erővel, mert nemcsak szóval és tanácscsal győzték az öregek, kinyitották, ha kellett, a bugyellárisukat is. Volt szivük, volt bugyellárisuk.

Tehát hozzá voltak szokva a családi suskusokhoz -55- a Fenessyek, de a Bódi esete felülmult minden képzeletet: óriási izgalomba hozta a familiát.

Nem csuda, mert mire a bácsik és nénik füléig jutott, oly ijesztő mérvben megnövekedett, hogy beillett volna rémregénynek is.

Csöbörre például, Fenessy Gáspárékhoz ilyen formában jutott el a fáma szárnyán:

Bódi megszökött Eperjesről s egy svadronyosnéval a leleszi erdőbe vette be magát. Onnan hazaküldte a menyecskéjét, maga meg beállott zsiványnak a Sobri bandájába. És ott oly jól viselte magát, hogy harmadnap már a banda társelnöke lett. Szerencsére hamarosan beleunt a haramia-életbe: a leleszi barátokhoz szökött. Akkor aztán odacitálta a svadronyosnét is. És a barátok mindjárt össze is adták vele. Ám a mézes életet is megunta Bódi: megszökött Leleszről is, otthagyva menyecskéjét a barátok nyakán…

Természetes, rögtön pakkoltatott Gáspár ur és befogatott a családi batárba. Abba belefértek mind a hatan: Gáspár ur, az élete párja, két kamasz fia, hajadonszüz lánya és a fráj.

Hirt vévén a szörnyü suskusról, hasonlóképpen cselekedett a többi Fenessy is. Nemcsak Fenessy, de mindama familiák, a melyek, akár leányágon is, szorosabb atyafiságot tartottak a Fenessyekkel. Mert a Bódi „közönséges“ házasságától, valahol csak egy csepp Fenessy-vér folydogált az erekben, mind inficiálva lett. Azt pedig türni nem lehetett.

Mire Gáspárék megérkeztek Fenesre, már két batár és egy urfikocsi ásitozott az uriház udvarán, -56- a mi azt jelentette, hogy a kocsiszin már teli volt.

Csakugyan. Ott volt az egész familia. Tekintetes, nagyságos és méltóságos urak. Ki bagariában, ki lakkos stibliben; a ki nem szerette a nanking-nadrágot, az szőrposztót viselt. Óriási különbség volt az asszonyok között is. Voltak közöttük selyempártás, feketeruhás nagyasszonyok, a kik világéletükben sem csináltak egyebet, mint kemény fiakat és szemérmetes hajadonokat szültek és neveltek – és kivágott nyaku ösztövér „hoppdámák“, a kik szörnyen megvetették termékeny rokonaikat.

A Fenessy-familia különben is kiadó volt minden tekintetben. Lányaik hol grófokhoz mentek férjhez, hol esküdtekhez. A szivük szerint. A gróf azért volt jó, mert uradalma volt, az esküdt, mert fényes, ősi nevet viselt. Egyiket sem lehetett szégyelleni.

De nem szégyellték biz azok egymást sem. Zárday Muki gróf például (pedig a legelevenebb szarkánál is szaporábban raccsolt) ugy csókolt kezet Pünkösdy Bandi urabátyjának (hiába volt már huszéves kamasz), hogy majd beleájult szagtalanitatlan pomádéval ápolt haja illatába és bicskával tövig lenyesett körmeibe. Pünkösdy Laci ellenben, a Bandi ur kamasza, egész bátran végigcsókolhatta atyafiságos jusson a Zárday konteszkák pici száját, nem ütöttek érte a körmire, legfeljebb sápitoztak egy kicsit:

Szép volt az akkor, a mikor még nem állitottak egymás közé korlátokat a magyar nemzet történelemcsináló fiai!… -57-

Kár, hogy olyan hamarosan megszünt ez a demokrácia, s egy másfajta demokráciának adott helyet, egy olyannak, a melynek szellemében az emberek lenézik egymást. Az ordós az ordótlant, a fiakkerező a gyalogost. Akárha hetvenhét őse esett is volna el a mohácsi csatán s hét uradalma ment volna rá a szabadságharcokra.

No de nem kell sirni, jó igy is. Legalább is olcsóbb és kényelmesebb. Mióta a családi büszkeséget a privátgőg váltotta föl, nem kell az embernek hét napig járó járatlan utakon családi tanácsba fáradni és elköltheti Fislipucli gróf az egész százezer forint évi jövedelmét, nem szükséges azon röstelkednie, hogy kedves huga, báró Suliguliné kankánt táncol az orfeumban és börzeügynökökkel legyeskedik… Nincs többé familia! Eltörölte az uj fiakker-arisztokrácia.

De az igazat megvallva, eltörölte volna ezelőtt ötven esztendővel, ha tőle függött volna, Bódi is. Mert a sok néni és bácsi miatt nem szaladhatott (szerencséjére a papnak) azon parázson a Csigolyáné epedő karjaiba. Végig kellett kinlódnia a családi tanácsülés összes gyötrelmeit. Szerencséjére csak extra muros. Ugyanis nem citálták be a tárgyalásra ad audiendum verbum. A papot megtették a védőjének, annak kellett helyette a szükséges fölvilágositásokat megadnia.

És kitünő lelkes védőnek bizonyult a tiszteletes. Igy kezdte védőbeszédjét:

– A ki husz éves korában sem követ el bolondságokat, az akassza föl magát idejekorán, mert előbb-utóbb ugyis lógni fog… -58-
-59-

Különben is megtudván, mennyire tulzott a fáma, meglehetősen elsimult a Bódit fenyegető hangulat. Az atyafiak örömükben inkább humorosan, mint tragikusan fogták föl az ártatlan „suskust“.

Mindössze Póli néni tett egy kegyetlen inditványt. Azt javasolta, csukassék be Bódi a pincébe egy kerek félesztendőre és mindazonideig ne ereszszenek hozzá leányt, hogy örökre leszokjék a csókolózásról.

– Be kell adni Bódit a kartauzi barátok klastromába egy álló esztendőre. Attól talán megijed és megjön az esze.

Zárday grófnak, a Boldizsár ur sógorának már megszivlelték a javaslatát.

– Be kell soroztatni a frátert s a mig kapitány nem lesz belőle, nem kell haza ereszteni. Akkor hazajöhet és megválaszthatják alispánnak.

– Nem lehet, – mondta, – mert biztosan elcsábitja az ezredese feleségét és akkor onnan is kicsapják, a mi már komoly baj lenne, mert az ezredesnét csakugyan el kellene vennie.

– Igaz, – zugta rá a tanács, – az ezredesnék mind kokettek és szépek, elcsábitanák a Bódit, egyebet kell kigondolniok.

Az Ubul öcscse, Gejza, alispánviselt ember volt, az ő eszében bizott leginkább a familia. Hát ki -60- is vágott Gejza nyolc pontozatban egy olyan jóravaló lexet, a mihez mindenkinek hozzá lehetett járulnia.

1. Pestre kell küldeni Bódit, mert a jogot mégis csak muszáj elvégeznie s Pesten még sincsenek olyan ádáz lumpok, mint Eperjesen.

2. Egy kardos menyecskére kell rábizni Bódit, olyanra, a ki féltékeny reá és kikaparja a szemét, ha lumpolni merészel.

3. Filaxot vissza kell keriteni, ha a pokolbul is, mert ő az egyedüli ember Magyarországon, a ki Bódinak be tudja adni a tudományt.

4. Meg kell esketni a fiut, hogy tiz órakor lefekszik. A fölkelés nincs terminushoz kötve, ha tetszik neki, fölkelhet akár öt órakor is.

5. A Komlóba és a Beleznayba járni tilos, mert ott ledér erkölcsök divatoznak: a poéták pincérnőkkel ölelkeznek és csunya verseket deklamálnak.

6. A Nemzeti Szinházba eljárhat Bódi, de csak olyan darabba, a melyben a szinésznők egészen föl vannak öltözködve.

7. Vizitázni csak az atyafiságos házakban szabad, kivéve Remekházy Jenőéket, mert azok Bach-huszárok, tehát honárulók.

8. Ne kapjon Bódi készpénzben csak hat huszas havi gázsit, de kontót csinálhat, a mennyit akar, mert egy Fenessynek reprezentálni muszáj.

Bódi vakon elfogadta valamennyit, neki tökéletesen mindegy volt, akármilyenek a pontozatok. A -61- lényeg az volt, hogy családi tanácshatározattal el nem lehetett törölni a föld szinéről se Komlót, se Beleznayt.

A Bódi-lex mindenkinek nagyobb fejtörést okozott, mint Bódinak. A végrehajtása körül ugyanis óriási nehézségek merültek föl. Mert hol vegyenek: 1. Egy olyan kardos asszonyt, a ki féltékeny Bódira? 2. Honnan a pokolból keritsék elő Filaxot?… Azt ugyanis biztosra vette Boldizsár ur, hogy ijedtében megszökött Eperjesről, sőt az sem lehetetlen, hogy valamelyik fára fölakasztotta magát. Eperjes környékén igen sok a fa…

Az első nehézséget szerencsére hamarosan leküzdték. A pap sugott valamit a Boldizsár ur fülébe, mire az ki se vette szájából a csibukot, ment egyenesen Csigolyánéhoz. Tiz percig tárgyalt vele, aztán megegyeztek. Csigolyáné elvállalta a Bódit.

Ez hát rendbejött. De nyélbeütötték a Filax dolgát is hamarosan. Egyszerüen ráparancsoltak a papra, hogy szaladjon azonmód utána és kajtassa föl. És ne merjen addig prédikálni se, mig helybe nem hozza.

Bacsák György protestált ugyan eleinte, de inkább csak fináncpolitikából. És mint mindig, bevált a politikája: Boldizsár ur kitüzte a jutalmat Filax fejére is. Egy rostára és egy vizhordó szamárra becsülte őkigyelme fejét.

Mint csinálta, annak Isten a megmondhatója -62- csak, de tény, hogy nyolc nap lefolyása alatt meghozta Filaxot, igaz, megkötözve (mert félelmében minduntalan meg akart szökni), de denikve megkerült Filax. Pedig hogy el volt bujva! Bacsák György, a nagy detektiv-pap, a roszkosi kastély egyik kályhalyukából huzta ki. -63-

Egy héttel eme nevezetes események után Boldizsár ur fölpakkoltatta Bódit, az amnesztiát kapott Filaxot és Csigolyánét, „az uti gazdasszonyt“ s ment be velük Pestre. Ő maga külön kocsin utazott Csigolyáné miatt.

Az utazás vigan ment végbe, Bódi és Csigolyáné a hátulsó ülésen ültek; Filaxnak a nyála folyt.

Pesten nagy nehézségek tornyosultak Boldizsár ur elé. Bonyodalmas sor a kvártélykeresés is, de még bonyodalmasabb a professzorokkal való értekezés sora.

A kvártélynak olyannak kellett lennie, hogy Bódi zavartalanul üzhesse benne tanulmányait; a professzorokkal pedig szőrmentén kellett bánni, hogy fölvegyék Bódit az almamaterba. Lejárván ugyanis a beiratkozás törvényes ideje, kivételes favorért kellett volna Boldizsár urnak könyörögnie. Az pedig fene félszeg egy dolog. Hogy holmi professzorral szemben megalázza magát egy fenesi Fenessy!

Nohát azt nem is cselekedte meg Boldizsár ur, más módot eszelt ki. Magához hivatta Stiller Mártont, -64- a rektort, a traktérba, hogy egy ezerforintos alapitványt akar kanyaritani a szegénysorsu diákok számára.

Stiller ur természetesen megérkezett husz perc alatt, nem is egyedül: egy irnokkal és egy nótáriussal. És negyven perc alatt nyélbe lett ütve az alapitvány-levél.

Ilyenformán Stiller volt az, a ki hajlongott és Boldizsár ur, a ki diktált: a Fenessy-dignitáson nem esett semmiféle laesio.

Mire a Bódi dolgára került a sor, már olyan lágy volt Stiller, hogy rá lehetett volna kenni kenyérre vaj helyett.

– No professzorkám, – mondta, – én megtettem a magamét, most már magán a sor. -65-

– Kérem, domine spectabile ac illustrissime, – hajlongott a rektor, – quoad rektori potestasom ac integritásom engedi: állok szolgálatára.

– Ne cifrázza, lelkem, hanem irjon egy dokumentumot, hogy fölvette a fiamat a jogászok közé.

Stillert szigoru szabályok láncolták a földhöz és egyetemhez, hát nem csuda, hogy megijedt a vakmerő kéréstől. Hogy igy, hogy ugy, ő azt nem teheti, mert kitekeri a nyakát az illetékes forum: a helytartótanács.

– Akkor – jelentette ki Boldizsár ur keményen, -66- – visszaszivom az alapitványt, széttépem az okmányt.

Ez imponált. Stiller megijedt és megirta a fölvételi bizonyitványt sajátkezüleg. Erre Boldizsár ur kiszurta neki az ezer forintját és két üveg aszut nyomott a markába, hogy azt is adja oda a szegény diákoknak. S ezzel végérvényesen megpecsételtetett a Bódi fölvétele.

E célból mindenekelőtt elküldte Filaxot egyenesen a főpolgármesterhez, azzal a kérelemmel, hogy bocsássanak a rendelkezésére valami hajduforma embert, a ki kalauzolná őt, hogy el ne tévedjen a sok girbe-gurba utca sorain.

Filax meghozta a városi baktert és Boldizsár ur azonmód utnak indult vele. Megnéztek vagy husz kvártélyt, de a gondos apa tetszését egy sem nyerte meg. Egyik a földszinten volt (ki lehetett ugrani az ablakon); a másikkal szemközt hamis menyecske kandikált ki az ablakon (nem hagyta volna tanulni a Bódit); a harmadiknak meg éppen a kiadója volt huncut menyecske; a negyedik nem volt elég rangos; az ötödik messzire esett az egyetemtől és így tovább.

Az Egyetem-utca sarkán terpeszkedett egy nagy emeletes sárga ház: a Varhanek Ferenc tulajdona.

Varhanek Ferenc hangszergyáros volt, a felesége hegedümüvésznő, de igen csunya. Olyan mint egy házi szifon-üveg: három gömb, a melyek közül a legalsó hat akkora volt, mint a legfelső. Hát ilyen -67- szifonnal enyelegni már a térfogati viszonyok miatt sem lehetett.

De nem ez volt a ház legnagyobb előnye. Hanem az, hogy tiz órakor belakatolta a hegedüművésznő a ház kapuját és reggeli öt óráig az angyaloknak se nyitotta volna ki. Ez a házi törvény döntött. Boldizsár úr kibérelte az elsőemeleti saroklakást: három szobát és konyhát, hogy Csigolyánénak és Filaxnak is jusson külön szoba. Aztán kifiizette a kifizetendőket, Filaxnál kétszáz forintot hagyott (a Bódi nélkülözhetetlen kiadásainak fedezésére), Csigolyánénál százat a konyhára. Azzal megtartotta az utolsó prédikációt. Filaxot leszidta a sárga földig, hogy jól vigyázzon a fiára. Csigolyánénak megparancsolta, hogy spóroljon a hussal, Bódinak megigérte, hogy fölakasztja, ha ismét kicsapatja magát. Végül fölpakkolt Boldizsár úr, alig várta, hogy a lába a hintóban legyen…

… Bódinak, eltünvén atyja batárja a sarkon, ez volt Filaxhoz az első szava:

– Ide azzal a kétszáz forinttal, Filax, mert szomjas vagyok! – Filax megrémült.

– Az Istenért, Bódika, ne kivánja a halálomat! Azt a pénzt a nélkülözhetetlen kiadásokra kaptam, abból szivarra csak hat máriás dukál.

– Hászen, – magyarázta Bódi, – nem is szivarra kell nekem a pénz, hanem a legnélkülözhetetlenebbre: cigányra és borra. Esküszöm, hogy semmit a világon nem nélkülözök annyira.

– Azt bízza rám, – szakitotta félbe Bódi, – kipumpolom én az ő száz forintját is, hogy ne kompromittálhassa magát.

De biz ő nem kötötte föl magát, ellenkezőleg, addig-addig dolgozta Bódi, mig megpuhult végre s ha nem is az egész kétszáz forintot, de százat kiizzadt neki.

Hogy ki volt a sógor? – Egy fogalom. Az ősjogász fogalma. De inkarnálva volt. Ismerte egész Pest. Csibay Lacinak hítták. Bódi Fenesen ismerkedett meg vele, távoli atyjafia volt.

Még csak dél vala, midőn Bódi berontott a sógorhoz, tehát ágyban találta természetesen.

… És csaptak estére olyan murit, hogy reggelre nem maradt ép tükör se a Komlóban, se a Beleznayban. De még pincérnő se. -69-

Bódi ugy kitüntette magát ez alkalommal, hogy jogászpajtásai a sógor inditványára azonmód megtették böhöncnek, a mi egy elsőéves jogászra nézve nagy megtiszteltetés, mert mint olyant csak a gólya cim illette meg.

No de meg is hálálta Bódi cimborái jóindulatát. A muri végén (miután egyik sem tudott a lábán állani) hazaexpediálta valamennyit. Kivéve Szinay Jancsit, a ki olyan gömbölyü volt, hogy végérvényesen belekapaszkodni nem lehetett. Ám még Jancsit sem hagyta Bódi egészen cserben: föltolta valahogy egy billiárdasztalra és betakarta szépen a -70- kasszirfrajla alsószoknyájával. Csak aztán ment haza…

Filax, mint egy őrült, hajadonfőt járkálva várta a Varhanek-udvaron. Csigolyáné korhelylevest főzött neki, a minek a jutalma el nem maradt. Csak aztán, rebus bene gestis, feküdt le a derék fiu.

Filax Argusként őrködött álma fölött. Elnem mozdult mellőle, hanem kapta a római jogot és kimagolta belőle a servitusokat. -71-

Hogy a Bódi jogászkodása idejében Filax volt Pesten a legszomorubb ember: az természetes. Hiába tette föl magában az árva, hogy a vis majorral szemben beszünteti lelkiismeretét: kötelességérzése erősebb volt bölcseségénél: a Bódi megtéritésére irányuló szélmalomharcot egy pillanatra sem adta föl. Természetesen mi foganatja se lett buzgó igyekezetének: Bódi rá se hederitett szivhezszóló kebelhangjaira. Sőt még neki állott följebb.

– Filax ur, drága preceptorom, – viszonozta Albert intéseit, – fogadja meg a tanácsomat és hagyjon föl az erénynyel, mert az lesz a vége, hogy bele fog bolondulni.

– Hát a kötelesség, a becsület! – kiáltott föl a szerencsétlen ember magánkivül.

– Bolond maga, Filax! – eszelte Bódi. – Hát magán mulik, hogy a kötelességét nem teljesitheti? Nem rajtam?… Nohát!… Olyan maga, amice, – folytatta a bölcsek oktató, fölényes hangján, – mint ama bizonyos őrült szélmalom, a melyik -72- nem törődik vele, hogy üresen jár a garatja, váltig kalimpál s buza helyett a kövét őrli meg.

A találó hasonlat, minden szivbeli keserüsége ellenére is bámulatra ragadta a jámbor filozoptert.

– Micsoda ész maga, Bódika! – kiáltott föl lelkesen. – Istenem, Istenem, mekkora ember lenne magából, ha kultiválná kitünő talentumát!

– Bizza rám, – nyugtatta meg Bódi, – nem marad az parlagon. Három napja csak, hogy egy nótára tanitottam Patikárus Miskát és ma már minden utcagyerek fütyüli.

– Hiszen ha attól az ember alispán lenne! – sóhajtott föl Filax busan. – Ha a nóta tenné! De, hajh, nem a nóta teszi.

– Nem ért maga ahhoz, drága barátom, – tiltakozott Bódi fölénynyel, – többet ér a megyei uraknak egy parázs kis nóta, mint akár egy véka tudomány…

… Egyszóval minden disputából Bódi került ki győztesen. Filax, mit volt mit tennie, szügyébe vágta bús fejét s magolt, mint egy bivalyos, jeles tanitványa helyett is. És ha katalogust olvastak a professzorok, harsány jelen-t süvitett az ifj. Fenessy Boldizsár neve után, magának pedig (hogy valahogy ki ne süljön a turpissága), hősies önmegtagadással abszenciát adatott.

Ez a jámbor csalás magyarázza meg azt a levelet, a mivel dr. Stiller Márton Boldizsár urnak a Filax és fia szorgalma felőli tudakozódására válaszolt.

No lőn eme levél fölött Fenesen akkora emóció, a mekkorát negyvennyolc óta nem élvezett Fenessy-fi.

Az öreg ur azonmód iróasztalhoz ült, a kiszáradt gubacstintát föleresztette ecettel és megfaragta a ludtollat. Aztán irt volna, de még se irt. E célból inkább elhivatta a papot és a következő episztólákat diktálta a tollába:

„Édes fiam, Bódi!

Atyai büszkeséggel vegyes aggodalommal tekintek reád. Azt irja Stiller, hogy szorgalmas vagy. Csak nagyon meg ne erőltesd az eszedet, nem származik abból semmi jó.

Mi lelt, édes fiam, hogy igy megváltoztál?! Hiszen, nem mondom, szeretem, hogy tanulsz, de tudós azért valahogy ne kivánkozz lenni, mert abba bele nem egyezem, vicispánnak kell lenned!

Küldök háromszáz bankót mulatozásra, addig ne tanulj nekem, a mig ezt a csekélységet el nem vered.

Szerető atyád, Boldizsár.“

Filax vévén a dorgatoriumot, elájult, Bódi ellenben vévén a 300 bankó forintot, szörnyü nagy kedvében fölugrott az asztal tetejére és elhatározta, hogy lehányja azt a csekély hámot is, a mi még a nyakán lógott: nem csupa Csigolyáné a világ. Fiakkerbe vágta magát és alló, a Semmelweis virágüzletébe!

A virágüzletben mindenekelőtt megcsókolta a virágkisasszonyt és egy harmincforintos bukétát rendelt nála, aztán bejött a virágasszony, azt is megcsókolta és egy huszforintos bukétát rendelt nála. Miglen a bukétákat csinálták, elhajtatott a sógorhoz, értésére adandó, hogy a donna Beritola tiszteletére ünnepséget ád… Az ünnepség a Nádorban lesz s Patikárus Miska fogja huzni. Arra kérte a sógort: vegye át a rendezést, mert neki estig még irtó sok dolga lesz.

Aztán megcsókolta a sógort is és elment a virágokért. Onnan egyenesen föl a Várba, a hol donna Beritola, a Nemzeti Szinház prima ballerinája, az ő titkos vágya, ambiciója lakott.

A ballerina cófája is meg lett csókolva természetesen, tiz percre rá maga a nagy ballerina is.

Egy félóra mulva már ismét Pesten termett Bódi. Kuglerhez hajtatott, mert ott kellett elhelyeznie a másik bukétáját: az Irmuska cukroskisasszony lábaihoz. Egyszóval nagyon szaporán dolgozott a Bódi: nem lopta a napot. -75-

… A Beritola-estély különben fényesen sikerült. A donna igy bucsuzott Bóditól:

Azóta jóbarátok lettek. A mi, hej, kinos bonyodalmaknak lőn a szülője. Először, mert Csigolyáné nem volt az az aszony, a ki hagyja magát; másodszor, mert Beritola harmincforintos selyemharisnyát -76- viselt; harmodszor, mert időközben Filax is belegabalyodott a trióba, még pedig – a szivénél fogva. A szerencsétlen filiszter ugyanis őrültül beleszeretett a Csigolyáné bájaiba.

El lehet képzelni képzelőtehetség nélkül is, hogy ebből a kavarodásból mekkora ramasszuri lett. A bonyodalom csudálatosképpen még ott bogozódott ki legkönnyebben, a hol legvastagabbnak látszottak a csomók: a Beritola selyemharisnyái körül.

Bódi nevezetesen, hogy eme ujonnan fölmerült költséges háztartási cikkre fedezetet teremtsen, oly zseniális fináncmüveletekbe bocsátkozott, hogy megirigyelhette volna Rothschild maga is.

Egyebek között ezerkétszáz tucat koppantót vásárolt hitelbe. De nem adott ám tul az árun, hanem boltot árendált a koppantóknak és elárusitónak felehaszonra Micikét, a Fillinger ünnepelt kasszirkisasszonyát szerződtette bele.

És kitünően ment a koppantóüzlet. Micike igen értett a koppantáshoz: egy ötven krajcáros szerszámért kikoppintott egy-egy vén kecske degez bugvellárisából két forintot is.

… Igaz, hogy Bódinak nem minden üzlete vált be ilyen fényesen. Sokszor kellett pénzért hazairnia. De az ő zsenialitására vallott az is, hogy mindig megkapta a kért összeget. Pumpolási jogcimei ugyanis olyan ötletesek voltak, hogy a legszigorubb apát is lépre csalták volna.

Egyizben például azt irta haza, hogy megrepedt a füle dobja a Varhanek ur réztrombitáitól. Mert hogy Varhanek éppen a szobája alatt gyártja a trombitáit és minduntalan beléjük reccsent… -77- Hát most már össze kell varratnia a füle dobját, különben éltefogytáig hóttsiket marad… Már beszélt is Balassa doktorral, a ki is megigérte neki, hogy leszállitott áron, azaz négyszáz bankóért összevarrja a fülét.

Boldizsár ur eleinte táplált ugyan némi gyanut s ezen irányban meg is interpellálta a papot:

– Hát – kérdezte tőle, – csakugyan előfordul, hogy valakinek megrepedjen a füle? -78-

De a papdiplomata, Bódi ifjusági csinytevéseinek humoros pártolója, mindjárt tudta, honnan fuj a szél: eloszlatta a nagyur gyanuját:

– Hogy a ménkübe ne lehetne! – mondta. – Attól függ, mekkora az adta trombitája. Hászen trombitától repedeztek meg Jerikó falai is.

– Hásze csak azt lehet bevarrni, a mi megrepedt, azt nem, a mi nem repedt meg.

Egyszóval a vers vége megint az lett, hogy Boldizsár ur elküldte a kért összeget, leteremtettézvén az ártatlan Filaxot, a miért nem jól vigyázott a fia fülére.

… A financiákat tehát csak eligazitotta Bódi valahogy. Az, a minek elintézése még neki sem sikerült: az asszonyok dolga volt.

Csigolyáné ugyanis megorrontván a Bódi elhidegülésétől, hogy idegen rózsás kertben mászkál a fiu: kapta magát, egy szép napon kofának öltözködött és utána osont.

Más asszony, az ő helyén, alighanem a Bódi képét karmolászta volna meg, de Csigolyáné praktikusabb vala. Ugy okoskodott, hogy abból neki semmi haszna, ha elcsufitja Bódit, (magának csufitja el), az igazi haszon az lenne, ha Beritolát csufitaná el a Bódi terhére.

Hát e szerint cselekedett. Fellökte az utját elálló cófát és berontott a ballerina puha selymes fészkébe, -79- hogy szélylyelrebbentse a jómadarakat. Azaz állatkákat. Mert Bódi a Mauzi volt, Beritola meg a Cica.

Ezt mindjárt az első percben megtudta Csigolyáné. A cica éppen akkor fogta volt meg az egeret – és játszott vele.

Csigolyáné természetesen azonmód véget vetett a kedves mulatságnak, dühösen nekiment Beritolának, hogy magyar módra jól megtépje a haját. De sajnos, nem sikerült a terve: olyan fürge volt a ballerina, mint egy evetke, mielőtt mérges vetélytársa hozzáérhetett volna, felpattant a bal lábujja hegyére és jobb lábával olyan őrületes piruett-forgatagot vágott ki a megrémült falusi menyecske orra irányában, hogy menten a szőnyegre szédült kurta kofaruhájában.

A szegény kifigurázott Csigolyáné, belátván, hogy keze gyorsasága nem versenyezhet a ballerina lábáéval, megalázva, sanda bosszu után lihegve, hagyta el a pacsulis küzdőteret. S még haza se ért, egy pokoli tervet eszelt ki a megbosszulására.

Nem szólt Bódinak semmit. Bezárkózott szobájába, s másnap, midőn a fiu békitési szándékkal bemerészkedett hozzá, még csak rossz képet se vágott. Rekompenzációképpen mindössze azt kérte Bóditól, hogy vigye el őt a Nemzeti Szinházba.

A váratlan kivánságra kissé zavarba jött ugyan az urfi, (mit szól majd hozzá a ballerinája, a kinek ötször kellett megesküdnie, hogy semmi köze -80- az őrült kofához?), de utóvégre is be kellett látnia, hogy a történtek után lovagias kötelessége az asszony eme aránylag csekély kivánságát teljesiteni: lózsit bérelt neki és estére berukkolt vele a Nemzeti Szinházba.

Csigolyáné módisan kiöltözködött. A frizérossal jobbról-balról hat vuklit kanyarittatott hollóhajából és akkora krinolinnal vette magát körül, hogy majd elrepült.

Bódinak igen tetszett a parádé, csak az volt előtte kissé gyanus, hogy nem lebegett a krinolin, mint szokott, hanem mintha valami suly huzta volna lefele. Nem is állotta meg szó nékül.

– Ennek a krinolinnak valami hibája van, kutyuska… (Tudnivaló, hogy Csigolyáné és Bódi kölcsönösen kutyuskák voltak egymás között.)

– Nincs annak semmi baja, kutyuska, – jegyezte meg a parázs menyecske, – csak lekötöttem egy kicsit, hogy föl ne fujja a szél.

A Bódi helyzete kissé kényelmetlen volt, mert Csigolyáné, bár édesen mosolygott, de Tündér Ilona annál zordonabb pillantásokat vetett rá a szinpadról.

Hát még a mi ezután következett! Az következett, hogy a piéce de resistance, a nagy szólótánc ellejtése után (a mi a háborgó olasz asszonynak lelki állapotából kifolyólag csakugyan gyengén sikerült), -81- a közönség hatalmas hahotája között egy óriási hagymakoszoru repült a ballerina lábai elé…

Szegény Beritola természetesen menten elájult, Csigolyáné ellenben kacagott, kacagott…

… Ezzel azonban még korántsem lett megoldva -82- a gordiusi csomó. Csigolyánénak sikerült ugyan a hagymakoszoru segitségével Bódinak Beritola iránt táplált illuzióját megrontania, (hiába, ilyen gyarló a férfiember!), de hátra volt még a feketeleves: a ballerina.

Filax, Bódi távollétében éppen egy kis szerelemért könyörgött Csigolyánéhoz, midőn a cica szenvedélytől lihegve berugtatott a Bódi lakására…

– Pávián! – utasitotta vissza Csigolyáné a Filax szerelmi ömlengéseit.

– Maladetto! Corpo di Bacco! – süvitette a cica a kutyus fejéhez és nekiment, hogy képébe sülyessze hegyes karmait.

Szerencsére éppen akkor lépett be Bódi, a mauzi, és közbevetette magát…

Ilyenformán együtt voltak az állatkák, mind a négyen: a mauzi, a cica, a kutyus és a pávián.

A cica karmolt, a kutyus csaholt, a pávián szörnyülködve tépte a haját és a mauzi igen szükölt. Volt is miért, mert ő kapott mindent. Egy karmolást az orrára, egy másikat a homlokára, a kutyus a haját tépte meg, a pávián, a ki hüségesen ki akarta ragadni a veszedelemből, a karját marjitotta ki. Szerencséjére, hogy behunyta a szemét: a szemét nem tudta kikaparni senki se…

Azontul Bódi (jól spekulált a familia) nem mert más hölgyekkel cicázni, Filax nagy keserüségére, (a ki éppen a Bódi csapodársága révén remélt egy kis jóhoz hozzájutni). -83-

Ettől fogva Bódi kizárólag férfimulatságokra szentelte minden talentumát. Cigányversenyeket rendezett a Komlóban és fiakkerversenyeket a Rákos mezején. Még pedig olyformán, hogy a bandák közül nem az lett a nyertes, a ki a legszebben huzta, hanem az, a ki a legkeservesebb gyászindulót a leggyorsabb tempóban végezte ki; a fiakkeresek között pedig az, a ki vágtában legutóljára ért a célhoz.

Egyáltalában arra igen ügyelt Bódi, hogy mindent másformán csináljon, mint a többi hétköznapi ember. Ezt a problémát ugy oldotta meg rövidesen, hogy mindent visszájára csinált.

A Kuglerhez omnibuszon járt, de ő hajtott a bakon, s a kocsis volt a publikum. Páros napokon magyar spenclit viselt, de félrőfös pincset ültetett a fejére, a páratlanokon ellenben höherpéterbe vágta magát és pörge kanászkalapot viselt.

Valami csudálatosan perverz föltünési vágy irányitotta minden cselekedetét. Nem bánta, ha különcködéseit -84- ki is nevetik az okos emberek, csak az utca bámulja meg.

Nohát az utca meg is bámulta. A suszterinasok ugy ismerték, mint a tenyerüket s hangos hujjahóval vették körül, midőn a Váci-utcán karéjba hajlitott karral végigevezett, sarkig leemelt pincsével mély komplimentumokat csapván a szembejövő puccos dámáknak s fellökvén minden élőt, a ki nadrágot mert viselni s ki nem tért neki.

Eme cifra mókái révén hovatovább oly népszerüségre -85- tett szert Bódi, hogy a merre csak járt, megállott az utca közönsége s boldog volt, a ki kalaplevéve szemébe mosolyoghatott.

– Szervusz! Csau! Puszi! – köszöngetett jobbra-balra, de ha jókedve és pénze volt, nem érte be szóval: pénzt szórt a suszterinasoknak, a leányoknak puszit, a kedélyes bácsiknak meg szivart nyomott az orruk alá.

Budaiak, a kik évek óta nem jártak Pesten, átrándultak vasárnaponként, hogy szemtül-szembe láthassák a hires tréfás gavallért és hű testőreit: a sógort s a többi vállalkozó szellemü ősjogászt.

És Bódi erkölcsi kötelességének tekintette gondoskodni az ő hű bámulói mulattatásáról. Ha egyebet nem tudott kieszelni, összegyüjtötte a köréje csődült suszterinasokat és a promenádézók nagy gaudiumára cigánykereket hányatott velük.

De ritkán volt szükség eme sovány pótlékra, – ötletekben Bódi nem vala hiányos, – rendezett ő közkivánatra légi utazásokat is. Az még semmi, hogy vastag abroncsos krinolinban kiugrott egy másodemeleti ablakból, fölfelé irányuló légi kalandokról is gondoskodott. A Varhanek Ferencné félfontos kis pincsét például zsebrevágta egy szép napon és összevásárolván száz ökörhólyagot, összekötözte, belemadzagolán a pincsit is. Akkor aztán eleresztette a komplikált léghajót s a publikum ujjongása s a légutazó szörnyü visongása közt a mennyek felé szállitotta a boldogtalan kiskutyát.

… Éppen eme kutyakaland alkalmából egy különös ismeretségre tett szert Bódi. -86-

Egy kurta emberke volt pipaszárlábon, de egyébként rendkivüli térfogati viszonyok között. Olyan volt, mint egy pohos üst, a mibe folyton rotyog valami. Valósággal dúlt benne az élet: váltig karatyolt, mint a szőri szarka; ha nem karatyolt, rángatódzott, mint a megdelejezett békacomb; ha nem rángatódzott, harsogott, mint a Varhanek trombitái. Egyszóval minden ina-porcikája állandóan a legintenzivebb működésben volt.

Bódinak különösen a szája tetszett meg, a mi ferdén volt ráillesztve az ábrázatjára s a jobb füle cimpájától a bal halántékáig ért. Ekkora szájat csak a Bolond Miskában látott Bódi, azon a képen, a melyen a nyurga Német Michel a kövér Magyar Miskát egy kortyintásra lenyeli…

Hát ez az alak a kiskutya mennybemenetelén oly harsogó kacajt robbantott ki gégéje fejéből, hogy egy ideges, puccos dáma ijedtében menten a Bódi karjaiba szédült.

Az ismeretség ezen hölgy alapján lőn megkötve. Olyformán, hogy Bódi, (tekintettel a Csigolyáné félelmetes voltára), udvariasan megköszönvén az elájult dámát, áthelyezte a békaember karjaiba. Csiklandozza eszméletre az, a ki hóttrakacagta.

Az érdekes idegen készségesen vállalta a dolgot, még meg is köszönte Bódinak.

– Tank sén, Herr von Bódi, – mondta és az első kapu alá cipelte a finnyás dámát.

… Herr von Bódi!… Roppantul hizelgett a fiunak, hogy a nép már keresztnevén szólitja, mint a fejedelmeket.

– Sógor! – adta ki a jelszót. – Ezt az embert -87- ki nem eresztjük. Csipjétek meg és hozzátok a Komlóba.

A dáma már ébren volt akkor és a harisnyakötője után kiabált. Azt állitotta, hogy lelopták a lábáról. Már pedig ő nem engedi a tulajdonát, mivelhogy az kedves emléke neki. Ergó vagy adják vissza, vagy a policájra megy.

Szorgos kutatás után megtalálták a fiuk a harisnyakötőt – (nagy betyár lehetett a békaember: az ő zsebéből piszkálták ki), – aztán szélnek eresztvén a dámát, hozzáfogtak a parancs végrehajtásához.

– Szervusz, bugris, mit iszol? – szólitotta meg a sógor a harisnyakötőtolvajt.

– Bor, ser, nafta, tinta, – sorolta elő s büszkén mellére csapott: – Hablicsek Vencel mindent megiszik.

– De hercig neved van! – jegyezte meg Szinay Jancsi és hátbaveregette a bemutatkozót.

Hablicsek erélyesen tiltakozott: hogy német az a kiskutya, a ki a mennyekbe ment, ő Csaszlauból való, jelenleg azonban magyar polgár és csokoládégyáros a Vizivárosban.

Bódinak menten egy eszméje támadt. A pénze fogytán volt: hátha csinálhatna a gyárossal egy kis kedvező hitelmüveletet.

– Mennyiért adja a csokoládé mázsáját? – -88- kérdezte s gőgösen megcsapkodta a szivét, a mi fölött lapos bugyellárisa dobogott.

– Kétszázhuszonöt a kurz, – válaszolt Hablicsek készségesen, – készpénzfizetéssel két százalék rabatt.

– Akkor – szavalta Bódi kevélyen, – nem veszek készpénzen, nem kell kegyelem, engedmény, – váltóra veszek.

Megrázták egymás kezét és mentek a Fillingerbe. Hablicseket jobbról-balról fogták a fiuk, hogy meg ne szaladjon a vásár elől. De, ugy látszik, nem volt szükség az óvatosságra, Hablicsek a váltót és tiz bankóforint foglalót (azt mégis kikötötte) igen jókedvüen fogadta el.

A Komlóba azonban már nem ment készségesen… Hogy sajtot visz a tizennégy gyermekének, okvetlenül haza kell mennie, különben reggelre éhen halnak étkes fiai.

De a fiuk nem eresztették! – Egyenek a gyerekek csokoládét, – mondták, – jól lehet lakni attul is… Denikve becipelték Hablicseket a Komlóba.

Patikárus Miska villogó szemmel várta az ő kedvelt hiveit s a Bódi láttán szilaj nyirettyüjével menten húrba kapott. -89-

Az aranyjogászok elhelyezkedtek, jobban mondva elterpeszkedtek törzsasztaluk körül, biztonság kedvéért jól falhoz ültetvén a csokoládés csehet.

Az most már nem bánt semmit: végképp beletörődött a helyzetbe s megelégedése jeléül aprókat kacagott. Sejtette, hogy jól fogják tartani s ugy látszott, ez a kilátás kellemesen érintette.

– Ez az eleven lyukas hordó! – kiáltott föl elragadtatással. – Hová tér ebbe ennyi elemózsia?

Volt oka a csudálkozásra, mert akkor már a -90- hetedik tál ételnél tartott a csokoládés és még mindig közvetlenül, azaz behunyt szemmel evett. Azt mondta, hogy ő csak akkor szokta kinyitni a szemét, ha rájön az étel ízére.

Sokára következett be. Egy sertéskaraj, egy borjuszelet, három adag szilváslepény és egy gölödénynyel körülteremtettézett szószos pecsenye után.

Nagy látványosság volt eme gölödények eltüntetése. Mert akkorák voltak, mint egy kisebbfajta ágyugolyó és épp oly kemények.

Hablicsek eleinte kétfelé szelte a finom nemzeti ételt s egyszerre csak egy felet nyelt be. Szinay Jancsi azonban, a legnagyobb gasztronóm a társaságban, addig könyörgött neki, hogy próbálkozzék meg egy egész knödlivel, mig egy palack Cliquot fejében beleegyezett a vállalkozásba.

Hablicsek mindenekelőtt fölrántotta a száját és kétszer-háromszor megfenyegette a gombóccal. Aztán beleeresztette azt és hátravetette fejét… Nyelési előgyakorlatokat tett, – nyelt egyet, egy irtózatosat… A gölödény horpadozott, horpadozott, de nem csuszott le, megakadt a torkán…

Minden ember azt hitte, hogy, no most mindjárt megful a kis ember… Szó se volt róla. Bort öntött a gombóc hegyibe és a hátát mutogatta, hogy puffantsanak rá. -91-

– Hallod-e, német, ha megeszel egy egész libát, tőlem is kapsz egy palack pezsgőt.

– Sógor, – jelentette ki Bódi lelkesen, – mától fogva ennek az asztalnak állandó vendége vagy.

– Hujjé, – legyintett kezével Hablicsek, – aztat nem lehet kiszámitani.

Hozták az öt liter bort egy óriási kancsóban s letették Hablicsek elé. Ez belekapaszkodott az edény két fülébe s tapasztalván, hogy a kvantumok imponálnak a társaságnak, nagyhencegve Bódi felé fordult:

– Ed uj palack Cliquotért egyszerre megiszok, – jelentette ki s kevélyen körülhordozta tekintetét.

Hablicsek mosolygott és szájához vitte a kancsót… -92- Aztán elkezdett inni… Négy percig ivott. Olyat szólt minden kortyantása, mint egy örvény buffanása, mikor egy eleven lovat nyel el… Ezekre a hangokra a jogászasztal köré gyülekezett az egész Komló… a cigány elhallgatott… siri, várakozó csend köröskörül.

Hablicsek hosszukat nyelt, szabályos időközökben. Adámcsutkája egy arasztot ugrott minden nyelés után. Az idősebb urak hovatovább aggodalmaskodni kezdtek s be akarták szüntetni a rémitő ivást. De a fiatalok nem engedtek: rajta, rajta!

Hablicsek helyeslőleg intett szemével és folytatta a tornát, a mig egy csöpp bor akadt a kancsó fenekén. Csak akkor tette le a monstre-edényt.

A bámulat moraja zugott végig a vendégseregen. A kis cseh még csak el se szédült: ugy állott a lábán, mint a cövek. Sőt még tósztozni is tudott. Az egekig magasztalta Magyarországot és annak első gavallérját, a Herr von Bódit. Azzal kapta az éppen frissiben fölbontott Cliquot és nyomtatékul az öt literre, egy hajtásra leöntötte a büvös gégéjén.

… Általános hujjahó, vivátozás. A cigány tust huzott. Szinay Jancsi bikanyaka közé kapta a nagy ivót és diadalmenetben körülcipelte az összes éttermeken.

Magasra ágaskodott a jókedv… Bódi valami kolosszális bolondságon törte a fejét… Ugy látszik kisütötte, mert egyszerre csak, észre se vették cimborái, elillant…

… Egy félóra mulva hat fiakker robogott be a Komló udvarára. Az elsőn Bódi ült. -93-
-94-

– Fiuk! – hirdette ki harsány hangon, – tüntetést rendezünk uj cimboránk tiszteletére. Lóra fiuk!

Az eszme óriási lelkesedést keltett. Egy pillanat alatt talpra kaptak a magyarok.

– Hablicsek a legmagasabb lóra ül és négy csatlósa lészen: a Micike, a Tinike, a Jucika és a Sárika… A facér fiakkerosok azonmód teremtsék elő a csatlósokat… Szinay Jancsi párnán viszi az ötliteres kancsót az ünnepelt után… Miska a jubiláns lova fülébe huzza a kufercest; a nagybőgős és cimbalmos egy fiakker tetején fognak játszani.

Megtörténvén minden intézkedés, lóra kaptak a fiuk. Hablicsek alá, miután panaszkodott lova csontos háta miatt, egy kockás dunyhát keritettek valahonnan nyereg helyett.

Bódi a menet élére állott és a pikulás szerszámján megfujta az indulót.

A karaván elindult… Pokoli zsivaj és vivátozás… Az ablakok kinyiltak és hálósapkás és főkötős alakok jelentek meg bennük. A sipkásokat leabcugolta a díszmenet, a főkötősöket ellenben megéljenezte. Bódi egy fehérnyaku menyecskének csókot hányt, a miért a férje hozzávágott egy cserépedényt. Szerencsére tullőtt a célon.

A szerviták terén azonban már egy komoly akadályba ütközött a díszmenet: egy policistába. -95-

A policista belékapaszkodott Bódi vezérlova kantárába és halt-ot parancsolt.

Egy pillanatig gondolkozott csak Bódi, de ez a pillanat elég volt Hablicseknek arra, hogy a policájtól való veleszületett félelmében leugorjon lováról és – uccu, vesd el magad!…

Ez dühbe hozta Bódit. Pikulájával rávágott a rendőr keze fejére, hogy menten eleresztette a kantárszárat, aztán kiadta a parancsot:

A menet megfordult és Hablicsek után ügetett. A rendőr markába huhókolt és azt gondolta, hogy egy egész hadsereggel ugy sem boldogulhat egy magános ember, hát egyelőre belenyugodott a díszmenetbe.

… Az uri-utcában szerencsésen elfogták az ünnepeltet és visszaültették a dunnájára, akárhogy kapálódzott is.

A hires kávéházból kiszaladtak az éjjeli vendégek és nagyon megörültek a heccnek. Bódit különben is ismerte ott mindenki, a legjobb oldaláról, azaz arról, hogy ő vesztett legtöbb pénzt az alagéren.

No de most nem alagérezni jött Bódi a Fillingerbe. Büntetni jött oda. Megfogta – hiába állott vele üzleti összeköttetésben, – a csokoládégyárost és kiteritette egy billiárdasztalra. Aztán a legvastagabb dákóval sajátkezüleg rávágta a szabályszerü huszonötöt.

S hogy Hablicsek kiabálni merészelt, még ki is röpittette azonfelül. Az ablakon dobta ki Szinay Jancsi, a vasgyuró, oly kiméletlenül, hogy a feje volt elül.

De már ettül Bódi is megijedt. Kinézett az ablakon: nem-e tört össze az áldozat valamije.

Szó se volt róla. Talpra esett a gyáros, mint a macska és még csak nem is haragudott. Ellenkezőleg, -97- levette kalapját és illedelmesen köszöntötte kegyetlen biráját.

– Herr von Bódi, – mondta kajánul, – habe die Ehre mich vorzustellen: Jiritsek, Kunstfresser und Championsaufer aus Prag.

Azzal a cimborák nem kis megdöbbenésére úgy eltünt az éjjeli sötétben, mint egy földi manó.

A negyven év előtti policáj nem volt olyan finnyás, mint a mai András-nemzedék, de némi idege volt azért neki is: ha pikulával a körmére ütöttek, biz ő is megharagudott.

A Bódi-rendezte diadalmenet különben is akkora szenzációt kelett városszerte, hogy napirendre térni fölötte nem lehetett…

Bódi még aludta az ártatlanok álmát, midőn, ugy tiz óra tájban beköszöntött hozzá a rend embere. Kivirágzott orra alatt töméntelen bajusz burjánzott, pocakos termetét fehér heveder övezte, különben nem volt semmi baja. Azaz, hogy be volt csipve egy kicsit, de ezt ő már ugy szokta. A snapszszal jött meg és azzal ment el az esze, tehát dukált belé a snapsz.

Azonban tapintata már nem volt a neveletlennek: Bódit nem szóval, hanem a lábánál fogva ébresztette föl.

Bódit, ha egyszer aludt, nem volt gyerekség fölébreszteni: morgott egyet félálmában s a kötelességtudó férfiu felé rugott. Jól talált. A rend embere fölhemperedett. Mindazonáltal nem csinált patáliát, hanem fogott egy kancsó vizet és a makacs alvó nyaka közé zuditotta.

Ebből természetesen egy hatalmas pof származott, de még ezt se vette zokon Bach embere. Kihuzta derékszijából a rendőrfőnök idéző parancsát és Bódi orra elé vágta.

Bódi elolvasta az irást. Az volt benne, hogy letartóztatandó. Hát ennek már a fele sem volt tréfa. Mi türés-tagadás, kissé megszeppent a Fenessy-gyerek. De a humora nem hagyta el.

– Jőjjön barátom délután, – mondta egy kiutasító mozdulattal, – ilyenkor még alszik a becsületes ember.

A rendőr a parancsoló gesztusból mindjárt kiérezte, hogy urral van dolga, nem okvetetlenkedett Bódival. Lakájsorból került a rendőrségre, tehát értett az illemhez is. Mélyen meghajolt a kevély gyerek előtt, ugy mondta egész alázatosan:

– Muszáj neki engedelmeskedni? – kérdezte Bódi, mint a körbe szorult róka, s egyben törte a fejét, -100- mint kellene kiszabadulni a váratlan kutyaszoritóból.

Persze nem sütött ki semmi okosat. A helyzet nagyon uj volt, a perspektiva nagyon sötét: cserbehagyta az eleven esze. Csak nézdelt jobbra-balra és rágta a bajuszkáját. Tekintete a rendőr orrára tévedt, onnan egy mázslásos palackra, a mi a szekrény tetején ékeskedett. Az orrot viszonylatba hozta a mázslással s miután ugy találta, hogy jól viszonylott hozzá, vállára csapott a policájnak, mondván:

A kötelességtudó férfiu rápislogott a finom italra és félrehuzta száját.

A volt lakáj nem tudott a parancsnak ellentállani, szétfente torzonborz bajuszát és ivott. Aztán letérdelt Bódi elé, ugy kérte, ne árulja el, különben kicsapják és éhen hal a kilenc gyermeke.

Bódi őszintén megsajnálta a lelkiismeretes férfiut s a snapszon felül még egy pengő forintot is adott neki. Aztán végtére is hozzá fogott az öltözködéshez. Csizmáját nem találta sehol.

– Biztosan az ágy alá vágtam a csizmámat, – szólt oda a rendőrnek, – no csak, barátom, kaparja ki.

A pocakos férfiu szuszogva, de készségesen lehasalt az ágy alá. A csizma csakugyan ott volt. Bódi fölhuzta. A rendőr segitett neki az öltözködésnél, sőt még a keresztcsontját is megtaposta. Aztán a -101- Bódi parancsára egy kocsiért szaladt. Bódi szokásához hiven maga hajtott, a rendőr és a kocsis a fiakkerben ültek. Igy vonultak föl a városházára…

Egy szürkehaju policájráth fogadta Bódit. Jó képe volt az öregnek s igen biztató volt, hogy ingujjban körmölt. A termete is biztató volt: söröshordó formáju. Már pedig a ki sörön hizott föl, veszedelmes ember nem lehet.

A hatás el nem maradt: a cseh rendőrtiszt fölállott és meghajtotta magát a három prédikátum előtt.

Bódi erre a különös kérdésre sértődve lépett hátra és nem válaszolt.

A tiszt bediktálta a protokollumba: böhönc (egale: Rechtsgelehrter-praktikant) und Grosshändler. Aztán folytatta a kihallgatást. -103-

– Vagy kétszázszor gyermekkoromban és többnyire azért, mert nem engedelmeskedtem.

Látszott a kis tiszten, hogy jobb szeretett volna nevetni, mint mérgelődni, de hát a hivatala ugy hozta magával: rárivallt Bódira:

– Mondtam, hod ne tréfálja, mert pecsukatok… Maga csinálta szombat écaka az a porzasztó skandál? – folytatta dühösen.

– Megpüntetek 2 forint, – vágta el a tiszt Bódi szavát. – Azt kérdezem kik voltak a lumperajban benne?

Bódi kiszurta a rendbirságot s egyben kijelentette, hogy appellál ellene, mert ő igazat mondott: a kérdésre felelt.

A kis cseh sörös kedélye nem állotta tovább a komolyságot: elkacagta magát.

Megtörvén a jég, ezentul nagyon kedélyesen folyt a tárgyalás. Vallott Bódi, mint a záporeső. Olyan tényeket is, a miket el nem követett, csakhogy több zamatja legyen a stiklijének. Gondolta magában: ugyis megbüntetik vagy tiz forintra, tiz forinttal több vagy kevesebb: nem zseniroz egy magyar nemest.

Bezzeg elhült benne a vér, midőn kihirdették előtte a kemény itéletet, melynek értelmében ifj. enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsár ur, jelenleg pesti tartózkodásu böhönc pénzbirságra át nem változtatható három napi elzárásra itéltetett… Ilyet még nem látott a világ. Egy Fenessy a kóterben! Csirkefogók között!!

– Nixnux, nem lehet, – mondta a kis cseh, – kikérjük a rektor magnifikustól és pecsukjuk…

Bódi támolyogva távozott a tárgyalási teremből. A világ tótágast állott vele, az esze is a fejében, de annál jobban megfeszültek az izmai. Irtózatos verekedhetnékje -105- kerekedett. A lépcsőházban egy jámbor dijnokkal találkozott. Megállitotta.

A dijnok ugy megijedt a különös kérdéstől, hogy elejtette a hóna alá csapott iratcsomót.

– Tiszteltetem, – üzente Bódi és ugy vágta -106- kupán az ártatlan embert, hogy menten fölhemperedett.

Csigolyáné éppen lencsét szemelt és Filax éppen térdepelt Csigolyáné előtt.

A szerelmes filozopter ugy megijedt, hogy nem tudott fölállani. Azt hitte, menten agyoncsapják.

De bánta is most Bódi a szerelmet. Még csak meg se haragudott a Filax alattomossága miatt.

– Diadalmenetet rendeztem és becsuknak… Szerencsétlen ember, igy vigyázott reám!

De már erre dühbe jött Filax is. Belekapott -107- dús szőke hajzatába és egy jókora tincset gyökerestől kitépvén belőle, a földhöz vágta mérgiben.

– Hátha hétfejü sárkányok repülnének le az égből, meg birnák őrizni magát! – fakadt ki keservesen.

– Hát ki? Én nem tudok békiteni. És nem én vagyok magamért felelős, hanem maga…

Filaxnak ezt be kellett látnia. Kinos izgalmában le s föl járt a szobában, olyan rohammal, hogy miként egy bús bak, általugrotta a közbeeső székeket…

– Mit csináljak, mit csináljak? Óh, Bódika, miért is rendezett diadalmenetet?

– Azt most ne firtassuk, – dühöngött Bódi, – azon törje a fejét, hogy visszaszivják az itéletet.

Oly kétségbeejtő képet vágott Filax, hogy Bódinak megesett rajta a szive. S egyben egy ötlete kerekedett.

– Kár volna magáért, – mondta s megölelte hű nevelőjét, – inkább csukassa be helyettem magát…

Filax elvben még csak egy pillanatig sem nehézményezte a javaslatot. Csak tárgyi kifogásai voltak ellene. -109-

– De Fenessyt, – világositotta föl Filax, – mert engem az egyetemen a kiskutya is Fenessynek ismer, a rendőrségen meg magát ismerik Fenessynek, hiába ülök helyette akár hét esztendeig.

– Filaxkám, lelkem, – fogta könyörgőre a dolgot, – nem bánom akárhogy, de az egyszer még mentsen ki a slamasztikából. Maga jól érti a logikát.

– A slamasztika nincs benne a logikában, – tiltakozott Filax, – én csak az egyik pácból tudom kirántani… Vizsgázni magának fog kelleni.

… A ki azt hiszi, hogy Filax a rendőrségre ment, csalódik. Ravasz volt Filax, mint egy kopó. Nem a rendőrségre ment, hanem a Csigolyáné szobájába.

– Ne ájuljon el, – támadt rá Filax, – hanem -111- vegye a krinolinját és menjen a rendőrfőnökhöz.

A parázs menyecske nem igen volt szégyellős, de erre az inzultusra még neki is vérbe szaladt az arca.

– Akkor felkötik a Bódit, – üvöltötte Filax, – a maga lelkin szárad az élete!

Csigolyáné elhalványodott. Aztán mártirtekintetet vetvén az égre: megadta magát.

– Hát, – magyarázta Csigolyáné, – a divánhoz vágtam a rendőrfőnököt.

– És maga, – érdeklődött Filax dülledt szemmel, – hol volt akkor? -112-

– Hát, – válaszolt Csigolyáné fülig elpirulva, – én is a divánon voltam.

– Megálljon, ténsasszony, engem sohse vágott a divánhoz… Óh, Csigolyáné, mily boldogtalan vagyok is én!… -113-

Filax féltékeny szivében annyi mindenféle ellentétes érzelem torlódott össze, hogy összezavarodott az esze is. Első gondolata az volt, hogy csuffá teszi a rendőrfőnököt: nekimegy a pókhasának és megdögönyözi. Nem származhatik abból semminemü veszedelem, mert hiszen sulyos visszaélést követett el az ipse: csókkal megvesztegette magát.

Ámde hamarosan meggondolta a dolgot: ezzel az eljárással az ő Bódija alatt vágná a fát… Márcsak inkább megalkuszik valahogy Csigolyánéval… Egy pokoli ötlete kerekedett… Elárulja Bódinak a szivtelen asszony hütlenségét. Igaz, hogy maga tanácsolta neki, de az mindegy. A ki célt akar érni a szerelem terén, ne válogassa meg az eszközöket.

– Erre, amarra, hát nem maga kényszeritett rá?! A ki angyala van magának, mindjárt kikaparom a szemét…

– Magát pedig elcsapja a Bódika… Azt hiszi kérem, hogy egy olyan ur, mint ő, mutyizni fog egy cseh pimaszszal? Attul orra foghagymás!

Csigolyáné nekivágott Filaxnak és előljáróban belemarkolt a fürtös hajába.

Bánta is Filax. Sőt. Fölsrófolta fantáziáját és egyszerüen szerelmi viszonya bevezetésének minősitette megtépásztatását.

– Hát ha ilyen a gusztusa, itt van magának egy pof is, – mondta Csigolyáné és menten beváltotta igéretét.

Filax uszott a gyönyörben. A pofot – vélte egész helyesen, – a csóktól már csak két lépés választja el. Az egyiket neki kell megtennie, a másikat szerelme tárgyának.

– Téns asszony, – jelentette ki megátalkodott -115- határozottsággal, – ha nem csókol meg rögvest, még ebben az áldott órában leleplezem.

A fene menyecske egész zavarba jött ettől az égbekiáltó szemtelenségtől.

– Ilyet még nem hallottam! – kiáltott föl. – Most kapta a pofontot és csókra van gusztusa!

– Óh! – sóhajtott föl a jelleméből kivetkőzött filozopter, – oh, ténsasszony, maga ahhoz nem ért: a haragos asszony csókjánál nincs a világon édesebb dolog…

Határozottan perverz jellem volt ez a Filax. Valamelyik görög ükapjától örökölhette a természetét, különben honnan tudta volna, hogy mi a jó. Még a klasszikusok sem irták meg, legföljebb Horacius ad e tekintetben némi fölvilágositást…

Filax, a jámbor, naiv Filax, egy negyedórával a pof után olyan hetykén járkált a szerelem labirintusában, mint akár Napoleon dicsőséges ezredei között egy nyert csata után…

Baj az, hogy nincs rózsa tövis nélkül: a harmadik csókon rajtavesztett a szerencsétlen Filax. Bódi rajtacsipte ugyanis.

Csigolyáné sirvafakadt és azt állitotta, hogy tévedés forog fönn. Filax elájult és meg akart halni. Bódi csak ennyit mondott:

Ha egy olyan kemény kötésü ténsasszony, -116- mint Csigolyáné, elájul, az nem kicsi dolog. Az becsületes elájulás.

Hiába dörzsölte Filax ecettel, tormaszeszszel, a kétségbeesett menyecske még csak nem is rángatózott tőle.

Filax sirt és orvosért szaladt. Az orvos se ért semmit. Azt mondta, hogy ilyen makacs ájuláson csak a természet segit. Rá kell bizni.

Bódi, az igazat megvallva, nem igen bánta a dolgot, mert unta már a Csigolyáné hüséges ragaszkodását, de viszont nem esett a feje lágyára, -117- hogy ki ne aknázza a kedvező helyzetet. Maga elé citálta Filaxot és ráncbaszedte szemöldökét.

– Alávaló csábitó! – dörögte a képébe. – Igy hálálja meg az apám jóságát?! Szeretőt tart magának és vele fizetteti? Hát kicsoda maga?

– Semmi jaj… Most már vagy leteszi a vizsgálatot helyettem, vagy kicsapatom a levéltárnokságból.

Bódi akaratlanul elnevette magát. Barackot nyomott a Filax fejére, aztán engesztelésül megölelte a bünbe esett férfiut.

– Hát ugy, – válaszolt Bódi, – hogy ezentul per te-s-tu cimborák leszünk.

Filax belátta, hogy a történtek után ehhez csakugyan nincs joga. Szorongó szivvel követte tanitványát a Beleznayba a fenegverekek közé. Eleinte csak foghegygyel szítta a pezsgőt, később azonban rájött az ízére és egész passzióval itta. Éjfélkor már billiárdozni is tudott, sőt reggel felé már kárt is csinált: egy jámbor bugrisnak beverte a pincsét. Egyszóval, urrá vedlett egy tanulmányos éjszaka alatt.

– Vigyázzatok fiuk, – mondta a sógor jóshangon, – egy hónap mulva mindnyájunkat az asztal alá fog inni.

– Micsoda? – vágta ki merészen, – asztal alá iszlak én benneteket ma is.

Hát ez nyilt provokálás volt. A fiuk nem térhettek ki előle. Hajrá, megkezdődött a nagy versenyivás.

Mi türés-tagadás, Filax belebukott. Fényes nappal egy talicskán tolták haza. A böhöncök gyászdalokat énekeltek felette. Csigolyáné hűségesen ápolta és korhelylevest főzött neki.

Nem hiába tartotta magát Filax élete harminckettedik esztendejéig jégbehütve: hogy a parázsba lökték Bódiék, menten vizzé vált és esze ágába se jött visszamászni a jeges vederbe. Kisült, hogy a tüz volt az ő igazi eleme, a tüz, a mi lángol és emészt. Teli tüdővel szivta magába az élet örömeit. Valamiként a juhhusos kását a Fenessy-kurián, ugy habzsolta Pesten az élvezeteket.

Szerencsére annyi őserő rejtőzött Filaxban, hogy gyomrát se juhhusos kása, se dőzsölés nem volt képes elrontani. Rengeteg kvalitásai voltak. Munkabirás tekintetében lefőzte magát Bódit is.

… Éjjel együtt lumpolt a cimborákkal, de reggel nyolc órakor már ott volt az egyetemen. Délben megevett két kondásra valót, ebéd után Csigolyánéval foglalkozott, este magolt. Egy héttel urrátétele után már megcsalta Csigolyánét: Beritolához névtelen szerelmes verseket irt; két héttel rá sikerült meggyőznie Koppantós Micikét, hogy az ő szivében -120- terem a szerelem igazi rózsája. Hovatovább iktatókönyvet kellett vezetnie találkáiról.

Emez uri passziók természetesen pénzbe kerültek. De már a pénzkérdés sem igen alterálta Filaxot. Szimpliciter adósságból élt, mint a többi urak. S csodálatos, mennél többet költött, annál jobban nőtt a hitele.

Az összes filozopter-erények közül egyedül a kötelességérzés maradt meg benne magnak. Igaz, igen szükre szabta kötelességei körét. Azt tartotta: nem azért fogadták meg praceceptornak Bódi mellé, hogy szentet csináljon belőle, hanem csupán csak azért, hogy elvégeztesse vele a jogot. Hát azt majd elvégzi Bódi fényesen…

Elérkezvén a vizsgálatok ideje, terminusért folyamodott és olyan fényes exament csapott, hogy megtapsolták Wenzel professzor s társai.

Bódi ott volt inkognitó a hallgatók sorában és büszkeségtől dagadt a keble, midőn kihirdették az eredményt:

– Ifj. fenesi Fenessy Boldizsár ur az első alapvizsgálaton kitüntetéssel képesitettnek itéltetett…

Estére természetesen megitták rá az áldomást, de mivel a dolog természeténél fogva a jogcimet még a cimborák előtt is el kellett hallgatniok, meghamisitották a titulust. Azt mondták: a Csigolyáné huszonhetedik születésnapját ülik meg szük családi körben, azaz otthon.

A szük családi kör ezen alkalommal kilenc jogászból állott és két hölgyből. Mert (o tempora, o mores!) eljött ám a Beritola is. Nemhogy, de táncolt is az asztal közepén. Sőt ittak is a papucsából az -121-
-122- akkori divat szerint. Csak Filax nem mert belőle inni, ő a Csigolyáné topánkájából ivott…

… Stiller rektor ur a Filax fényes vizsgája után a következő episztolát menesztette Fenesre:

Vévén e levelet, Boldizsár ur szájából kiesett a pipa, sőt a szék is kicsuszott alóla valahogy.

A még mindig szép mama, hallattán fia dicsőségének, elkezdett sirni, mint a záporeső. De még annál is jobban átkozta a professzorokat: hogy agyonkinozták az ő drágalátos szép fiát, bizonyára csupa csont és bőr lesz, hogy még ő se fog ráismerni… Óh jaj, micsoda bolondság is az a tudomány!

– Nono, – mondta, – magam is sokallom a dolgot, de majd csak helyrejön a fiu… Egy vakkantást se szabad az egész vakáció alatt tanulnia.

– Fogja a pennát, az ebugatta és irjon, – rivallt rá harsányan minden bevezetés nélkül.

– Bocsánat, eltévesztettem, – mondá Bacsák és tentába vágta a kalamusa orrát. – Hát mit irjak?

– Azt, hogy jöjjön haza a gyerek azonnal. Filax ugy vigyázzon rá, hogy megnyuzatom Csucsival, ha baja esik.

A pap összejuhászodott és irt, a mint diktáltak. Csak akkor szólalt meg ujra, mikor a levél végére értek.

– Egy instánciám lenne, – mondta olyan fontoskodással, mintha el akarta volna kérni a Fenessy-uradalom felét.

– Persze, persze a bélést! – mondta keményen -124- összeráncolva homlokát. – Hát, – folytatta, – miféle véleményen van maga a bélést illetőleg?

– A mondó volnék, – válaszolt Bacsák, – hogy mentül vastagabb legyen, mert olyan vastag, hogy elég vastag legyen, ugy se lehet.

– Nem szíjom én, csak kispekuláltam, hogy a Bódikának körülbelül ennyi adóssága lehet.

– Nem, kérem. Az én sejtéseim a májamban vannak. Az után akadtam rá Bódikára, meg Filaxra is annak idején.

– Hát ilyet még nem hallottam! – csudálkozott Boldizsár ur; azonban nem sokat okvetetlenkedett: fölpakkolta a papot és vitte magával haza.

– Annyi pénzt, – mondta neki, – nem bizok a postára, elviszi a fiunak személyesen.

– Imposztor! – mondta s majd kicsordult a könnye, – a zsákot sohase felejti el.

A pap fölhasználta a kedvező derüs alkalmat, -126- levetette álarcát, ugy kérdezte meg minden szégyenkezés nélkül.

– Meglesz, – igérte Boldizsár ur s mivelhogy éppen az udvarba érkeztek, azonmód mentek a kocsiszinbe és kiválasztották a kért jármüvet.

Aztán bepólyázták a háromezer pengő forintot uj házi vászonba, s az aként keletkezett csomagot belevarrták a pap atillájának a bélésébe…

Bódi és Filax éppen financiáik rendezésével voltak elfoglalva, midőn Bacsák a lakásukba toppant…

A financiák rendezése abból állott, hogy összehivták hitelezőiket s összeadták fölmutatott számláikat.

A végösszeg 4700 forintra rugott, a miből Bódira 4000 forint esett. Ezt azért kellett külön kiszámitani, mert Filax átvette Bóditól a koppantó üzletet Micikéstül s egy vén kecske, (miután összevásárolt vagy nyolcszáz koppantót), alkudozott vele Micikére bótostul. Hát tudnia kellett, mennyi az adóssága, hogy a vételárat a szerint szabja meg. Ugy eszelte ki, hogy ezer forinttal kér többet az üzletért, mint a mennyi adóssága van.

Filax zsebrevágta az ezrest, miután kifizette hitelezőit. Ez hát rendben voit. Most már csak a Bódi dolgát kellett eligazitani. No, de ez nem igen -127- okozott a hitelezőknek fejfájást, egyhangulag megszavaztak Bódinak egyévi haladékot; még váltót se követeltek tőle, csak a becsületszavát.

Hat a bomba is, hat a száraz menykő is, ha lecsap a tömeg közé, de a Bacsák megjelenése bombánál, -128- menykőnél is jobban hatott. És sokkal kellemesebben.

Bódi menten nyakába ugrott és összeölelte családja hű tanácsosát. Filax vigyorgott és szepegett. Vigyorgott, mert örült a pénznek, de szepegett, mert mit mond majd róla a pap Fenesen. Éppen a legnyalkább Kramer-féle habitusában volt és olyan lakkos stibli nyikorgott a lábán, mint Esterházy hercegnek.

– Ijnye, az áldóját, de kivakarodott, a mióta nem láttam, édes öcsém uram!

– Ugy van az jól, öcskös, – mondta s megveregette a filozopter-jogász vállát, – bolond az, a ki nem ur, ha teheti.

– Ez itt Fillinger ur, a hires; igen becsületes ember, kerek ezer forinttal tartozom neki…

– Tisztelem az ilyen derék, jóravaló embert, a ki tudja, mivel tartozik egy fenesi Fenessy urfinak.

Fillinger ur mekegett és hajlongott. A többi hitelező se különben. (Mert valamennyit megdicsérte Bacsák.) Nem láttak ők még soha ilyen papot.

Bezzeg leesett az álluk, mikor a fizetésre került a sor. Mert ezen a ponton már egy csöppet sem volt -129- Bacsák uram kuláns. Mindjárt ki is jelentette, hogy szigoruan át fogja nézni a listát, mert becsapatni magát nem engedi. Azzal nekidült a számlák jegyzékének és megvizsgált minden egyes tételt töviről-hegyire.

És nem hiába dolgozott, kisült, hogy kerek ezer forintocskával tévedtek a hitelező urak…

Denique helyes volt a fránya pap sejtelme, a midőn a Bódi adósságát háromezer forintra taksálta. Ki is fizette legott az egész összeget, miután bicskával fölfejtette a kabátja bélését.

A hitelezők hajlongva távoztak… Magukra maradtak a fenesiek. Egy ideig szótlanul bámultak az egymás képébe; a pap szólalt meg először, a helyzet ura:

– Ihatnám! – sóhajtott föl epedve. – Merre van itt legközelebb egy jóravaló korcsma?

Filax elősorolta a környék valamennyi korcsmáját, azok előnyeit és hátrányait. Legjobban dicsérte a Kéményseprőhöz cimzett csárdát, a hol piaristabort mérnek s öt krajcárért finom zaftos virstli kapható.

Bódi eleinte tiltakozott, hogy ő holmi lebujba nem teszi be a lábát, de addig könyörgött neki Bacsák, hogy végre megadta magát.

A Kéményseprő egy szurtos kis boltives helyiség volt, a hol boron és virstlin kivül egyebet kapni nem lehetett. A vendégeket hopkáló bóbitás pincérleányok szolgálták ki, a mi a papot éhomra egy kissé feszélyezte. Nem mintha nőgyülölő lett volna, hanem -130- éppen, mert nem volt nőgyülölő. Féltette a papi dignitását. Kacsintani szeretett volna és le kellett sütnie a szemét. A szemérmetest kellett játszania, holott egy csöppet sem volt szemérmetes.

A helyzet félszegségét öregbitette a leányok csintalankodása. A szemébe mosolyogtak Bacsáknak, áthajoltak a vállán: ugy tették eléje a bort. A hamisabbja Bódi gyönyörüségére még azt is megcselekedte, hogy megérintette kezét vagy boglyas fejét, (mintha véletlenül esett volna meg), összekoccantotta a Bacsák üstökével.

Nagy kinban volt a pap. Kinjában nyakalta a bort, mint a gödény s ugy hányta magába a virstlit, hogy se szeri, se száma. Ezenközben izzadt és néma volt, mint a csuka.

– Sose kinlódjék, édes papom, – mondta, – nézzen bátran a kisértés szemébe, hiszen nem tudják meg Fenesen.

– Hásze csak ne lenne rajtam ez a hosszu papi áttilla, – jegyezte meg és szinte megvetéssel nézte le az alkalmatlan ruhadarabot.

– Oda se neki! – biztatta Filax is. – Esküszünk, hogy nem szólunk otthon senkinek. -131-

Bacsák izgett-mozgott, melegedni kezdett a füle töve, hátrább tolta székét és kinyujtotta lábát az asztal alatt. Aztán egyet pödört bajuszán és kihivóan fölvetette fejét.

Ettől a pillanattól fogva teljesen átlényegült a pap. Maga alá türte hosszu kabátját és megeredt a szava. Csak ugy ontotta a jóizü falusi tréfákat. S hogy gyérülni kezdett a vendégsereg, köréje csődültek a korcsmai tündérek, hovatovább le is ültek melléje.

Bacsák már azt se bánta. Kutya kedve kerekedett. Mikor eltávozott az utolsó vendég is, (hopp Sári sarokra!) derékon kapott egy szőke törleszkedő cicát s elropta vele a kállai kettőst, annak rendje-módja szerint kikopogván csizmája sarkával a csárdás minden cifraságát…

Estére járt az idő, midőn végre a szabad levegőre kerültek. Kemény legények voltak mind a hárman, fenesiek: egyiküknek sem ártott meg a bor. Csak a tánc ártott meg a papnak, azt mondta: oldalszurást kapott. S erővel azt követelte Csigolyánétól, hogy kenje meg. De ezt a kivánságát Filax kikérte magának. Inkább kerittetett neki hamarjában egy kenőasszonyt, a ki azonban olyan rut vala, hogy a papnak ijedtében legott elmult az oldalszurása. -132-

Másnap már kora reggel megfujta Bacsák a takarodót. Csigolyánét feldörömbölte, Filaxot kihuzta az ágyából a lábánál fogva.

– Muszáj, – világositotta föl Bacsák, – mert két órára Vácott vár ránk a tekintetes ur.

Hü, ez ellen már nem lehetett ellenvetés. Hozzáfogtak a csomagoláshoz: a pap, Csigolyáné és Filax. Teligyürték a hatalmas bőröndöket. Ki térdelve, ki guggolva dolgozott.

– Tessék? – kérdezte a megszólitott egy bőrönd összeszijjazásával kinlódván éppen.

– Én, – mondta Filax szivére tevén kezét, – teljesitettem kötelességemet. -133-

– Látszik, – válaszolt Bacsák s egy kétértelmü mosoly vonult el ajakán.

– Miért nevet, kérem, szivesen? Az ember elvégre sincs fából, ki kell, hogy rugjon a hámfából.

– Egy csöppel se, – hagyta rá Bacsák és ráhasalt a bőröndre, hogy becsatolja végre.

Filax látván, hogy elvétette a taktikát, nekiment a papnak minden taktika nélkül.

– Hallja, tiszteletes ur, ha csak egy szót is szól az itten tapasztaltakról, a váltóról, a lakkos csizmámról, miegymás, juhászkutya legyek, ha el nem mondom a tiszteletes asszonynak, hogy mit csinált a tegnapi szőkével?

– Mind való igaz, a mit mondott, öcsém, – ismerte be s hamiskásan hunyorgatott hozzá, – az is bizonyos, – folytatta, – hogy megcibál az asszony, ha megtudja a valót… De még annál is bizonyosabb, hogy föl nem akaszt, hanem megbékél harmadnapra, annyival is inkább, hogy nem ez az első eset: öleltem én, egye meg a macska a rossz természetemet, nemcsak szőkéket, barnákat is.

– Hát csak azt, – felelte a pap, – hogy nekem semmi különösebb bajom nem származhatik abból, ha félreprédikálok… Ellenben öcsémnek alighanem a szűre bánja, ha kitudódik a miskulanciája.

– Azt, – vágta ki Bacsák kiméletlenül, – hogy ugy iszik, mint a szűrszabó; azt, hogy huszpengős lakkos stiblit és hetvenforintos gálát visel a nyolc pengő hónapi fizetéséből; azt, hogy elcsábitotta Csigolyánét a Bódikától, szegénynek másutt kellett kereskednie; azt, hogy…

Nem folytathatta Bacsák a létániát, Filax mint egy dühös hörcsög a szavába vágott:

– Nekem semmi, – mondta a pap szörnyü flegmával, – de a tekintetes urnak alighanem lesz hozzá némi kis köze. Mert, – magyarázta ide-oda billegetvén bütykös mutatóujját, – az én tudomásom szerint villámháritónak szegődtették a ténsasszonyt az urfi mellé, már pedig hogy háritson a villámháritó villámot, mikor öcsém a tetejébe ül.

Csak azt akarta a ravaszdi pap, hogy végkép meghódoljon az ellenfele. Mindenha olyan volt a magyar természet: nem reagált a megfélemlitésre, de a legyőzöttel szemben nagylelkü volt: annak semmi kérését nem tagadta meg. Hát Bacsák sem. Odalépett a legyürt Filaxhoz és vállára tette kezét. -136-

– Ne féljen, öcsém, – biztatta. – Én csak azt akartam megmutatni, hogy az ördögtől sem félek, de most már, hogy beadta a kulcsot, egész nyugodtan ihatik: én nem árulom el.

Filax hálát rebegett. Boldog meghatottságban kezet csókolt Csigolyánénak és kisubickolta a Bódi cipőjét. Föltette magában, hogy a fenesiekre való tekintettel visszakapál régi filozopteri erényeihez. Nem csuda, hogy a hosszas urizálás után kissé elvetette a sulykot s ott kezdte, a hol még a sárospataki kollégyiomban hagyta el: a subickoláson.

… A pap által jelzett időre különben minden elvégeztetett. A bőröndök összecsatolva, a konyhaedények elzárva, a butorok letakarva. A kocsik is előállottak Bacsák rendelkezésére: a hazai bricska és egy pakkos. Most már csak Bódi kikészitése volt hátra. A pap tervezte ugy, hogy ez a csimbók utoljára maradjon. Hogy eszmélni se legyen ideje Bódinak. Különben egyet gondol és megköti magát.

A kényes ügy elintézését természetesen magának tartotta fönn Bacsák. Felköltötte Bódit.

– Bódika! Bódika!… Tessen felöltözködni, mert már igen várja a tekintetes ur!

– A tekintetes ur. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok az idén kommenciót, ha az urfit haza nem hozom.

– Azt, hogy elcsapja Filaxot. És Filax akkor, a mint én őt ismerem, világgá bujdosik.

A pap Bódival a bricskába ült. Filax a bakon foglalt helyet. Csigolyáné a málhás szekéren telepedett le, mert valakinek a podgyászra is vigyáznia kellett.

Az utazás különben nem volt éppen vig. Filaxot a lelkiismerete furkálta, de Bódinak is megmozdult a szive. Soha nem sejtett érzések fakadtak ki belőle egyszeribe. Mintha igen bántotta volna valami. Bár maga sem tudta határozottan, mi. Csak ugy érezte, hogy nem fog merni az apja szemébe nézni… Mentül jobban közeledtek Váchoz, antul busabbak lettek Bódi és Filax.

De a papnak sem volt meg a szokásos jókedve, szótlanul pipált és gondteljes ráncokba szedte homlokát.

– Nem az a kis tánc, – vallotta be Bacsák, – azt én nem bántam meg, egvebet bántam meg.

– Hát akkor, – gyónta meg a pap megkönnyebbülve, – szégyenkezve bár, de bevallom, hogy fillentettem.

– Attól félt, – kérdezte, – hogy e jámbor fillentés nélkül nem vasal ki Pestrül?

– Hej, – sóhajtott föl Bódi, visszaesve előbbi melankóliájába, – nem igen rózsás most az én helyem…

Vácott stációt tartottak a Kuriában. Ebéd ideje volt, de csak a pap evett. Filax csak ivott. Bódi még inni se tudott.

A pap sehogysem értette meg a kedveknek ilyetén lehangoltságát. Orrontotta ugyan, hogy némi turpisság esett a Bódi vizsgálata körül (attul fáj az ifjak feje), de hogy miben állott a turpisság, még csak nem is sejtette. Már-már arra gondolt, hogy hamisitvány volt a rektor levele s Bódi egyáltalában nem vizsgázott. S ez a gyanuja, bármily kuláns is volt az ethikája, fájdalmat okozott neki. Elhatározta, -139- hogy kezébe veszi az ügyet s helyrevágja, ha lehet, a Bódi eme könnyelmü ballépését. Félreszólitotta a busuló fiut és kezét kezébe vette, ugy nézett a szeme közé.

– Akkor, – kérte a pap s ellágyult különben érces hangja, – öntse ki a szivét. Meg akarom könnyiteni.

– Van testimonium, – válaszolt Bódi őszintén, – de a vizsgálatot nem tettem le.

S azon való örömében, hogy a jellemekben nem esett nagyobb hiba, – (zseniális stiklinek minősitette a Filax leleményességét,) – ugy összeölelgette Bódit, hogy szinte ropogott bele.

Bódinak minden vére arcába szökött. Ellökte magától Bacsákot s égő arcát kezébe temette. Majd megbánta hevességét s változékony lobbanó szive egész hevével a pap keblére vetette magát.

– Bocsásson meg, jó papom, megérdemeltem ezt a gyanusitást is. Igy is hamisitvány, hazugság a testimonium.

Óh de szivesen megbocsátott Bacsák. Nemhogy, -141- még mentegette is a Bódi picike stiklijét, Filaxra kenvén annak minden odiumát.

De Bódi visszautasitott minden mentegetést, vigasztalást. Elementáris erővel törtek ki szivéből családjának vérébe fogant antik erényei: azok nem türtek elnézést, megalkuvást.

– Hazudtam, csaltam, – válaszolt Bacsák vigasztalására, – de kiköszörülöm a csorbát, engem ugy segéljen!

… Az emberi lélek változásának megvannak a maga törvényei. De ezek a törvények nem mindig számithatók ki, az egyéni jellemek szerint változók. Sokszor a legnagyobb csapás is nyomtalanul viharzik el az emberi sziv fölött, néha pedig egy átfutó hangulat, borongós sejtelem, egy köny, egy fonnyadt virág is elég ahhoz, hogy szeliddé simuljon a legszilajabb kedv, a legháborgóbb indulat. Az átmenet ilyenkor oly gyors, annyira kiszámithatatlan, hogy az átlényegülés kutforrása és folyamata emberi elmével ki nem nyomozható…

Nem csuda, hogy se Filax, se a különben éleslátásu pap még csak meg se közelitették a Bódi lelkivilágában hirtelen fölkavarodott érzéseket. Távolfekvő okokban kerestek rá magyarázatot, a minélfogva a való megoldáshoz nem juthattak el.

Hogy is!… Mily alapon képzelhette volna Filax, hogy Bódit a bizonyitványa miatti lelkifurdalása renditette meg? Hiszen ő maga kivánta s még csak egy-két nappal ezelőtt is nagy gyönyörüsége telt a „virtuóz-stikliben“. A csinytevés volt életeleme: Filaxnak még csak eszébe se botlott, hogy -142- a buzavetésben keresse a konkolyt… Holott a konkoly ott terem.

… Az a levegő, a melyben Bódi közel egy évig élt, részegitő elem: tele mikrobával, a mi megszállja az agyat és megtéveszti annak itéletét. A nagyváros zürzavarában cinikus erkölcsök teremnek, a miknek érintésétől lepattog a lélekről a zománc. A szilaj életkedv kicsapongásaiban sincs annyi kártékony elem, mint a tömegközöny tespedt nyugalmában. Itt fölismerhetetlenekké válnak az emberi erények, a sziv értékei, a tiszta erkölcsök erősségei.

Bódi itélőképességét, duhaj egyéniségének egyensulyát itt: a nagyvárosi élet élvezetei között vesztette el. Öntudatlanul. Átlépte azokat a határokat, a miket veleszületett nemes kvalitásai hóbortjai elé szabtak. Csalt. És azon a ponton volt, hogy eme csalásának gyümölcsét is megszedje, hogy szemébe hazudjon apjának, ártatlan lelkü édesmamájának…

Soha!… A mint kijutott a főváros megtévesztő légköréből: legott tudatára ébredt annak, hogy hiba esett jellemén.

Jellem! Nagy szent szó volt ez a Fenessy-családban. Örök tradició. Vallás, hit.

Mennél közelebb jutott az atyai házhoz: annál intenzivebben fogta el szivét annak tiszta puritán szelleme. Mindjobban marta, égette lelkét az önvád tisztitó tüze. Föltette magában keményen, férfiasan, hogy azonnal leleplezi magát. Csak azon vivódott még, szóljon-e szándékáról Filaxnak, a kit természetesen igen közelről érintett emez elhatározása.

Nem szólt neki. És ezen a ponton talán helytelenül -143- cselekedett. Igaz, nem számithatta ki hallgatásának megdöbbentő következményeit… Általános nagy vonásokban ismerte apját: az öreg nemes lelki tisztaságát, nagy elnéző szivét, nem gondolhatta, hogy van egy olyan sarkpont is a világon, a melyen az a nagy sziv könyörtelenné válik, a keresztyéni irgalmat nem veszi be…

Bódi elsőnek édesanyját látta meg Fenesen. A fehér asszony a kert végiben várt édes magzatjára. Fehér ruhában állt ki oda lesbe: ugy vágyta órákig lázasan epedve, mint egy szerelmes leány. S hogy feltünt a kocsi a látóhatáron, tárt karokkal eléje szaladt, átugorva bokrot, árkot, kőkupacot: fönséges szárnyak vitték, az anyai szeretet szárnyai.

Bódinak érzelgésre nem hajlott a természete, mélyek, de nyugodtak voltak az érzései. De az egyszer kivetette nyugalmából lelke krizise. Meg sem állott kocsija, kiugrott belőle és már messziről zokogva szaladt anyja elé. Keblére vetette magát és nem tudott tőle megválni: sirt, folyton sirt, mint egy kis gyermek…

Kart-karba öltve gyalog mentek a parkon át. A pap orrát fujta meghatottságában, Filaxra rájött a csuklás.

Öreg Fenessy Boldizsár a halastónál pipázgatott, midőn meglátta fiát. Mióta embernyi ember lett, nem tett az öreg egyetlenegy siető lépést s most elhajitotta kalapját, pipáját: ugy sietett fia elé. Keblére akarta ölelni…

Egy sulyos, nagy pillanat következett… Bódi elsápadt, mint a halál és elháritotta magától atyja -144- ölelését. Kezére hajolt, csókolta görcsösen s ujból megeredtek a könnyei.

A vén szittyát megdöbbentette fiának ez a szokatlan megindultsága. Valami ismeretlen veszedelmet sejtett ki belőle. Izgalomtól remegve kérdezte:

Bódi hátralépett és most már elszántan makacsul nézett atyja szemébe: ugy válaszolt.

Fenesi Fenessy Boldizsár a fejéhez kapott. Elszédült. De menten összeszedte magát.

– Akkor csakugyan nincs kit megöleljek, – mondta tompán, – nem vagy a fiam.

Az édesanya, a végtelen szeretet, a nagy irgalom földi angyala, szivettépő sikolylyal borult ura keblére.

– Boldizsár, ne kisértsd Istent, ne vétkezz fiad ellen! Vond vissza, vond vissza!…

– Nem vonom vissza, – mondta s egy elutasitó kézmozdulattal elkergette fiát a szeme elől.

Bódi tántorogva szelte át a parkot. Mint egy álomkóros. Észre se vette körülötte bugva repeső anyját. Se a papot, a ki sarkában járt és váltig vigasztalta, erősitette: -145-

… Filax ott maradt az öreggel és némi ájulások között meggyónta neki a bizonyitvány történetét. Magára vett minden ódiumot, önfeláldozással, becsületesen. Csakhogy kimentse Bódit.

Az öregnek láthatólag megkönnyebbült a lelke. De fiát azért nem mentette föl. Mindössze Filaxra háramlott keserüségének a nagyobbik része. S annak menten kifejezést is adott.

– Maga ezentul nem maradhat az én becsületes házamban, mert megrontotta a fiamat. Ötezer forintot kap a szolgálatáért, aztán – elkergetem.

– Megérdemlem, – ismerte be Filax. – További szava belefult hangos csuklásaiba. -146-

A fenesi kuria mintha gyászba borult volna… Boldizsár ur elszomorodott, mint egy gazdátlan komondor, hitvese nem találta helyét, bujkált a könnyeitől.

Az apai szigor nagy terhet mért a Bódi lelkére: az asztaltól eltiltatott, nem volt szabad atyja szine elé se kerülnie…

Filax kiüzetvén a paradicsomból, fogta a vándorbotot, de egyelőre nem ment vele a világ, csak a falu végére. Ott lakott Csigolyáné. Filax legjobb szeretett volna örökre ott maradni, de ez természetesen lehetetlen volt a pletyka miatt. Keserves könnyhullatások között el kellett bucsuznia. Mikor kitette lábát a fenesi határból, oly meghatottság vett rajta erőt, hogy elszédült bele. Tántorogva támolygott egy utszéli kőszenthez s nem törődve az arra járókelőkkel, leborult előtte s zokogva ölelgette lábait…

A közhangulat sötétségébe csak Bacsák, a pap volt képes néha-néha egy fénysugarat ereszteni. Érezte a hű barát, hogy emez érzelmi válságban -147- nagy szükség van rá a fenesi kurián, hát nem sokat okoskodott, otthagyta az eklézsiát és egyszerüen betelepedett az urikastélyba. Különösen Bódi végett tette, a kit ugy szeretett, mint a saját fiát.

S valóban nagy szüksége volt a fiunak egy résztvevő kebelre, mert nagyon elővette atyja néma megvetése, még fizikailag is. Életerőtől duzzadó hatalmas fiatal teste megvánnyadt, ragyogó szemének tüze kialudt s lecsuklott büszke tartásu szép feje. Váltig azon töprengett, mivel tehetné jóvá megtévelyedését. De itélőképességét is fölemésztette a bánata.

Mily jól esett neki, hogy ott állott a pap, oldalán, esze nyugalmával, becsületes szeretetével, tanácsaival.

– A bizonyitványt semmisnek kell tekinteni és le kell vizsgázni, – javasolta neki ez mindenekelőtt.

És Bódi megfogadta tanácsát: nekidült könyveinek és szinte falta a tudományt. Oly kitartó, szinte fanatikus buzgalommal, a milyenre csak a legerősebb jellemek képesek.

Meg sem nyilt az uj tanév, tökéletesen elkészült a tananyaggal. Szót se szólt róla még édesanyjának sem, tervét csak Bacsáknak árulta el. Az volt a szándéka, hogy a kész bizonyitványnyal kezében kéri ki atyja bocsánatát. Megirta kérvényét: határnapot kért a vizsgálatra a jogi dekanatustól. Egy hét mulva visszajött a kérvény azzal a végzéssel, hogy nem érthető, mert az alma maternek csak egy Fenessy Boldizsár nevü tagja van, az pedig már levizsgázott, még pedig fényesen.

A végzés, bár el lehetett volna rá készülve, -148- meglepte Bódit. Most már mittévő legyen? Leleplezze magát a tanári kar előtt? Mily szégyen, mily megalázkodás!

Nem sokáig lázongott önbecsérzete: legyőzte magát. Elhatározta, hogy nyiltan szembeszáll álszemérmével: mindent elmond Stiller Mártonnak, a lelépő rektor magnifikusnak s ügyét az ő kegyeibe fogja ajánlani. Aképpen cselekedett. A pap társaságában fölutazott Pestre és a jó öreg professzor csakugyan eligazitotta a baját. Egész lelkesedéssel cselekedte: imponált neki az ifju őszinte megtérése.

Bódi vizsgálatát kitüntetéssel tette le. Mérhetetlen boldogság járta át szivét, midőn kitünő bizonyitványával atyja elé lépett s annak sujtó kezére borult. Pedig tudta, érezte, hogy ezzel még nem nyeri el teljes bocsánatát.

Nem is. A vén Kátó nem vonta el ugyan kezét a fiától, de hallgatag maradt. Csak éppen a szeme villant meg egy pillanatra. Mintha egy könnycsepp égett volna benne. A másik pillanatban elfordult és lehajtott gondolkozó fővel ellépett fiától… Igen kemény ember volt az öreg nemes.

Azonban a Bódi helyzete ettől fogva mégis nagyot fordult. Édesanyja még aznap közölte vele, hogy atyja megbocsátott neki, ezentul az asztalnál étkezhetik.

Eleinte bizony kinos volt Bódira nézve ez az együttérzés, mert atyja nem beszélt vele s ennek folytán feszélyezve volt az anyjával s a pappal való társalgásban is. Ám lassacskán megtört a jégburok, a mi az öreg ur szivét körülvette, fia komolysága s tapintatossága megtette hatását. Midőn Bódi -149- tanulmányainak folytatására került a szó, megszólalt végre.

Bódi válaszolt s azóta esett itt-ott szó közöttük. Sőt midőn Bódinak el kellett utaznia, hosszu, komoly beszédbe ereszkedett vele.

– Fiam, – mondta egyebek között, – jól tartsd eszedben, hogy annak fejében, a mit őseid a hazáért cselekedtek, egy Fenessynek sok minden szabad. Jogod van ahhoz, hogy fennhord a fejedet s apáid véradója fejében megköveteld másoktól a kegyeletadót, – bizonyára nem akad magyar, a ki ezt megtagadja tőled mindaddig, a mig méltó vagy reá, – de egy dologhoz nincs jogod: hogy elpocsékold azt a nagy erkölcsi tőkét, a miből nemzetségünk ereje kisarjadazott. Örökre megsziveld a Fenessy-család hagyományos törvényeit: hazudni és félni nem szabad.

Belerezgett az öreg nemes hangja a szive szavába és megreszkettette a Bódi szivét is.

– Megszivelem, – felelte sápadtan, – hiszen megbünhődtem érte keservesen…

Még folytatni akarta, de éppen belépett a pap s tapasztalván az ünnepies hangulatot, kikapta szájából a Rákóczi-pipát.

Bacsák először az apa szemébe mélyesztette tekintetét, aztán a Bódi lelkét kutatta ki. S menten -150- tisztába jött a dolgok állásával. És miután a helyzet csöppet sem elégitette ki, elhatározta, hogy nem hagyja annyiban.

Ám a papot nem oly könnyü volt elutasitani. Nekidurálta kemény kálomista fejét, hogy most már azért is kikezd a földesurával.

– Kötve hiszem, – mondta olyan kategórikusan, hogy Boldizsár urnak leesett az álla.

– Azt, – vágta ki Bacsák villogó szemmel, elszántan, – hogy még most sem bocsátott meg Bódikának igaz szivből, ugy, hogy végképp levette volna lelkéről gyermekes tévedése terhét, – azt…

Ám ez egyszer nem használt a büszkélkedése semmit. A pap elementumában volt.

– Mit? – kiabált a Rákóczi-pipával hadonászva, – hogy nem értek hozzá? A keresztényi szeretethez nem értek?! Hát akkor mihez értek, instállom? Tessen megmondani.

Egyéb se kellett Bacsáknak. A nagyur gőgös megjegyzésére olyan templomi prédikációt penderitett ki egyálltó helyében, az ebédlő közepén, hogy -151- beleszédült az öreg Fenessy. Szava pattogott, mint az ostor, az ige ugy ömlött szájából, mint ég csatornájából a záporeső. Halántékere kidagadt, szikrát szórt a szeme… Hej, most ugyan nem mókázott a pap! Nem lehetett ráismerni a pompás adomázó atyafira: csupa méltóság volt, csupa lélek, Isten kedve szerint való pásztora nyájának.

Boldizsár ur csak hallgatta, ámulva, merőn. Soha se hallott ő ilyen ékes orációt. Se annyi igazságot, se oly kemény itéletet. Nem volt hozzászokva, -152- hát eleinte alig tudta tájékozni magát. Hovatovább azonban megmozdultak szivében az elnézés szelidebb érzései s maga se tudta, hogy történhetett meg: kitárta karját, hogy keblére ölelje fiát.

Maga Bacsák se remélt ekkora hatást a szavaitól. Büszke is volt reá egész holta napjáig. Egy hétig egyébről sem beszélt, mint erről a „győzelméről, a mit a tekintetes uron aratott.“

– Megadtam neki! – mondogatta. – Az egész Magyarországon én vagyok az egyedüli ember, a ki szemébe merte mondani az igazat.

A nyakas nemes megtörésének természetesen főképpen Bódi miatt örült a derék pap. Roppant fájt neki az eleven izzóvérü fiu buslakodása s tudta, hogy mindaddig, a mig ki nem fakad a makacs nagyúr erőszakosan elfojtott atyai szeretete: vissza nem tér régi ragyogó életkedve, szikrázó humora, a mibe neki annyi gyönyörüsége telt.

– Papocskám, bácsikám, – mondotta s összeölelgette lelkes védőjét, – ezt én magának sohasem felejtem el.

– Nono, – háritotta el Bacsák a hálálkodást, – nem magáért tettem, hanem magamért. Teli volt vele a torkom, megfultam volna bele, ha ki nem adom…

Kemény magyar ember nehezen enged, de ha egyszer kiengedett, keserüséget, salakot nem hagy a szivében. Boldizsár urnak oly őszinte volt a fiával való kibékülése, hogy szinte elfelejtette ugy az ő tévedését, mint a saját bánatát eme tévedés miatt. De Filaxnak nem tudott megbocsátani. Most már -153- egyedül reá háritotta azt a bünt, a mit Bódi elkövetett. Ő tévesztette meg fia egyenes lelkét, vélte, bizonyitja a fiu magábatérése, őszinte megbánása…

Arról tehát szó sem lehetett, hogy ujra Filaxot szerződtesse Bódi mellé… Másképpen állt a dolog Csigolyánéval. A gondos apa, tekintettel ama veszedelmekre, a mik egy fiatal fiut a nagyvárosi ledér nők részéről fenyegetik, ragaszkodott hozzá, hogy ismét Csigolyáné vezesse a Bódi háztartását.

Azonban Csigolyáné csudálatosképpen megbicsakolta magát. Hogy ő nem megy a félvilágért sem, mert hogy ő tisztességes asszony, nem engedheti a becsületét.

– Én vagyok a hibás, apám, elhanyagoltam, Filax meg igen is kultiválta, hát most ő iránta érzi hűségre kötelesnek magát.

– Nevelőre most már nincs szükségem, édes apám, gazdasszony meg akad Pesten is.

Denikve Bódi egyedül utazott föl Pestre. Tehát egész más alapon kellett berendezkednie, mint az előző évben. A maga erejéből és izlése szerint, tanácsadó, támasz nélkül. És ez a tudat jól esett a fiunak. Eddig ugyszólván egy lépést se tett az életben magától, még gondolkozni is más gondolkozott helyette. Hát most már másképpen lesz. És megmutatja, hogy tud a lábán járni s nem fog megbotlani.

Régi lakását megtartotta ugyan, de nem otthon étkezett. Ebédre, vacsorára a Tigris-be járt. A Tigris elsőrendü szálló volt akkoriban. Duhajkodni biz ott nem lehetett. Eleinte nem is igen tetszett Bódinak az ott divatozó komoly tónus, egész lelke visszarítt a Komlóba, de dicséretére váljék, megemberelte magát. Elgondolta, hogy ezentul már saját maga felelős minden tettéért, hát inkább nem jár el olyan helyre, a hol könnyen elragadhatja a vére.

Ez a lemondás különben sem igen esett nehezére, mert szinte végképpen szétszóródott tavalyi vig kompániája. A sógort, az ősjogoncot otthon fogták szülei s rövid uton megházasitották; Szinay Jancsi azonképpen járt, azzal a különbséggel, hogy ő a saját szakállára házasodott. Egy vidéki primadonnát vett el szülei tiltakozása ellenére. Hát most avval élt és maga is szinésznek csapott föl: a kedélyes apaság a szerepköre. Azután Csiba Feri is elkallódott valahová, de nem tudni hová… Egyszóval a régi cimborák közül egyedül Sághy Tóni jött vissza jogásznak, az is úgy, hogy sehogyse. Egy tanárhoz dugták be teljes ellátásra s havi költőpénz fejében nem -155- kapott csak három bankóforintot. Tehát cimborának szegény Sághy Tóni se számithatott.

Bódinak, hogy agyon ne únja magát, uj ismeretség után kellett néznie. A Tigris-ben nem igen étkeztek jogászok, többnyire csak katonatisztek és előkelő vidéki urak, hát kénytelen volt körülnézni az egyetemen. Eleinte csak a folyosókon ődöngött, de később unalomból betért egy tanterembe is. Az öreg Wenzel (mindig öreg volt) tartott ott előadást a magyar jogtörténetből, cseh létére oly magyaros tüzzel, szinte fanatikus hévvel, hogy megkapta a Bódi szivét. Ezentul egyet sem mulasztott el Wenzel előadásai közül. Rájött a tudomány ízére s ha nem is éppen törte magát érte, naponkint egy-egy órát elolvasgatott. Egyszóval elérkezett a Bódi érési ideje. Anélkül, hogy csappant volna életkedve, abba hagyta a régi komédiákat, a magábaszállás egy-egy csendes órájában szinte pirult tavalyi idétlen csinjai miatt.

Föltette magában, hogy ezentul komolyabb, lehetőleg nálánál idősebb emberek társaságát keresi föl, olyanokét, a kiknek szaván okulva, lelkesedni lehet. Szive szükségét érezte valami eszménynek ösztönszerüleg, öntudatlanul.

Hamarosan megtalálta ezt az eszményt. Megragadta lelkét mindnyájunk édeskinos aggodalma, szivárványos álma, gyönyörteljes reménye: a haza nagysága…

Fiatal költők és publicisták társaságába vetődött. Afféle titkos társaság volt ez, mert akkoriban nem igen lehetett a hazáról szabad szót ejteni. A festők allegóriákban öntötték ki honfiui bánatukat, a -156- regényirók régi dicsőségről zengettek: a faji erő önbizalmát csak ilyenformán lehetett ápolniok és szitaniok. Lélekemelő munka volt ez, rengeteg szivjóság, naiv reménykedés, hit kellett hozzá: olyan kvalitások, a milyenek ma már aligha teremnek meg a magyar lélekben. Ma már a számitó rideg ész dominál az érzések fölött, a hatalmi suly opportunisztikus kérdése az eszményi szabadság és népboldogság fölött… Idegen szelek fujdogálnak… A saját portáján való hajdanti kiskirály otthagyja szabad birodalmát, s egy idegen hatalom szolgálatába csatlósnak áll… Mily dőreség!… A nagyzás vak, a nagyzás bukni szokott!…

Bódi fájdalmasan érezte inferioritását a lánglelkü szellemi munkások társaságában. Azok agyából szinte pattogtak az eszmék, alakot öltöttek, s meghóditották a kishitü kételkedőt. A nemzeti sötétség hadvezérei voltak ők… És ő semmi közöttük! Ő a honfoglaló Fenessyek utódja, a hadvezérek sarja egyszerü szürke közkatona, a kinek semminemü szerep se jutott… Csak legalább odavághatna valahová!… Oda, a hol legjobban fáj a németnek. Azt sem bánta volna, ha agyonütik érte…

Teljesült a Bódi kivánsága. Betört hat német koponyát. És nem ütötték érte agyon, mert nem hagyta magát. Csak becsukták egy kicsit… De csakhamar jött a hajnal hasadása és megnyilt börtöne ajtaja. -157-

… A Tigrisben történt, farsang idején. Bunkó huzta, a kuruc melódiák nagymestere. Könybefutó szemmel, vad keserüséggel. Vádolt a hegedüje hurja, sirt és jajgatott…

A Cinka Panna nótájának szivfacsaró kezdő akkordjaira néma csend támadt a zsufolt étteremben. Menyecskék arca kigyult, férfiak ökle görcscsé szorult az asztal alatt.

A napos rendőrtisztviselő ott ült hivatalos sarkában, s kaján gyülölettel szemlélte a magyar faji láng föllobbanását. De nem volt hatalma a szivek fölött. Rákóczi sirból kikelő szellemének lázitását szótlanul kellett eltürnie. Az áriának nincs szövege: a zsarnok sem kapaszkodhatik belé.

Bódi magányosan ült egy asztalnál: barátait várta. Előtte gyöngyöző francia sampányer, de nem ivott belőle. Keserü ize volt a torkának befelé sirt könyeitől. Végigkönyökölt az asztalon és a hajába markolt. Ugy hallgatott, ugy szenvedett…

Szemben vele a katonatisztek törzsasztalánál némi kelletlen feszengés volt észlelhető, de az érzelmek -158- hullámzását megzavarni vagy kigunyolni nem merte senki fia se. Vagy talán nem is akarta. Lehet, hogy megmozdultak titokban azok a fakó kerékbetört katonaszivek is, a melyekben akkor csak egy eszmény termett meg: a császári járom szimboluma.

Ám a hatalmas szellemidéző ábránd elhangzása után egyszerre megváltozott a katonák hangulata. Mintha röstelték volna a magyar zene varázsának való meghódolásukat: hangos, frivolan fesztelen társalgásba csaptak át, mintegy profanizálni akarván a közönség fájdalmas-édes, némán borongó érzéseit.

Bódinak minden vére fejébe szaladt. Megfeszültek az izmai. Lábát maga alá rántotta és öntudatlan -159- mozdulattal megmarkolta, pezsgős palackja nyakát: ugy nézett a tisztekre égő szemmel, kihivó daccal.

Hát persze azok öten voltak és kard lógott a szögön a fejük fölött. Nem ijedtek meg a Bódi tekintetétől a derék legények, hanem a szemébe kacagtak nagy bátorságosan.

Bódinak vérbeszaladt a szeme. Nemzetségének ősi faji jegye: a kérlelhetetlen, romboló, fanatikus Fenessy-gőg egyszeribe urrá lett esze, minden porcikája fölött. Ugy fölpattant székéről, mintha pokolgép lökte volna föl és mint a bomba, ott termett a tisztek előtt.

– Ki mer vigyorogni? – üvöltötte a képükbe rekedt, szinte állatias hangon.

A nagy teremben általános megdöbbenés. Egy pillanatra megfagy a szó, megful a hang a várakozó kiváncsiság feszült atmoszférájában… Mi lesz?!…

A tisztek, ugylátszik, erősen fegyelmezett gentlemanek, nem reagálnak a támadásra a maguk esze és érzése szerint, ülve maradnak és legmagasabb rangjukbeli társuktól várják a kezdeményezést. Az ő parancsát lesik.

Csakhogy az nem szól, nem mozdul ám. Elsápad és összecsikoritja fogát: ugy néz farkasszemet Bódival.

Az izzóvérü fiu nem állja ezt a fagyos tekintetet, mint a hogy a fékevesztett vihar nem áll meg a tölgynek, kicsavarja, ha dacol vele.

– Bitangok, hazátlan kutyák! – szakadt ki a káromlás összeszorult torkából s egyben olyat vágott öklével a tiszti asztal sarkára, hogy fölbuktak rajta a poharak. A bor szétfolyt az abroszon, de kapott a -160- tisztek ruhája is. A sápadt pléhgalléros törzstisztnek éppen a szeme közé is fröcscsent valahogy.

Ezzel aztán be is telt a vasfegyelem mértéke: nem vártak többé jeladást: fölugráltak a katonák és kardjukhoz kaptak.

A közönség mint zaklatott tábor a vészjelre megmozdult és a helyzet bizonytalansága fölötti zavarában ideges csoportokká tömörült. A gyengébb hölgyecskék sikongtak és ájuldoztak, a bátrabbak kipirulva, nedves szemmel csüngtek Bódin, a mint az a tisztek fenyegető magatartása első pillanatában hátraszökött és önvédelmi állásba helyezkedett. Jobbjával egy gazdátlan széket markolt föl és magasra emelte a feje fölé. Baljában teli pezsgős üvege. Ugy várta a támadást.

Leghamarább egy gyerkőc hadnagy kapta le kardját a fogasról s nem várva be bajtársait, vak önbizalommal Bódira rohant.

A veszély tudata menten helyreállitotta a Fenessy-gyerek szenvedélytől megbillent lelki egyensulyát. Válságos pillanatokban legélesebb a bátrak esze: Bódi higgadt elmével, nyugodt szivvel vette birálat alá a helyzetet… Mindenekelőtt (még mielőtt a többi tiszt megtámadhatta volna) a hősködő kis hadnagyot tette el láb alól. A székkel kiütötte kezéből a kardot s fejéhez vágta a pezsgős üveget.

Az apró katona lába elé bukott. Zuhanó teste egy pillanatra föltartóztatta a rárohanó többi négy tisztet.

Bódi ezt a pillanatot ugy használta föl, hogy fölforditott egy elhagyott asztalt és maga elé rántotta barrikádnak… Ideje volt. Már ott villogott -161- az öt kard egy suhintásnyira a feje fölött. Egy pillanatnyi késedelem s a katonák bizonyára fölkoncolják vele a vakmerő fiut. Igy azonban hátrahökkentek a lábuk elé rántott zuhanó asztaltól: kardjuk csapása Bódit nem érte el.

Ekkor az egyik tiszt, egy vörös pofaszakállas dragonyos, eldobta kardját és megragadta az asztalt, hogy megtisztitsa tőle a teret. Vesztére. Bódi ugy tarkójára vágott a székével, hogy menten összeesett a vörös dragonyos.

Vér! Vér!… A közönség döbbenetét kéjes izgalom váltotta föl: a harckedv vad gyönyöre. Miként töltés közé szoritott árzuhatag a gátat: ugy törték át az önkényuralom alatt elfojtott érzések hullámai a közrend korlátjait. A megtorlás, a bosszu részegsége megszállotta az agyvelőket és megfeszitette az izmokat. A sebesültek vérbefuló nyögése beleveszett a közönség frenetikus örömriadásába. De a lárma most már nem elégitette ki a szenvedélyeket, tettre vágyott a magyar, minden lélek verekedni akart.

Nem került rá a sor. Megtette Bódi egymagában is. Miután sikerült még egy harmadik tisztet is leütnie a székkel, már csak két németje maradt. Hát kettő már nem öt.

Igen ám, csakhogy az utolsó tisztnek igen kemény lehetett a koponyája, mert, habár betört is, de a szék is összetört a Bódi kezében… Mivel folytassa a csatát?… Kitalálta hamarosan. Magát az asztalt csikarta meg s mint egy pajzsot fölemelvén, nekifeszitette fejét. Nem védelemből ám. Öklelni akart vele. Falhoz akarta lapitani a tiszteket. -162-

Csak az egyikkel sikerült a müvelet. A másik az utolsó pillanatban észrevette magát és alábukott. Átkarolta a Bódi lábát és asztalostul földre rántotta a kemény fiut.

Csak ez kellett neki. Egyszerre husz harcszomjas alak rohant a maradék katona felé s a milyen izzók voltak a szenvedelmek, bizton agyonütik vala, ha az időközben talpraugrott Bódi meg nem oltalmazza a tömeg erőszaka ellen.

– Ne bántsák, uraim! – harsogta tul az általános zugó zsivajt, – ez is az én emberem.

Azzal fölkapta a földről az egyik sebesült tiszt kardját s ellenfelének nekirontott vele. Már szinte lecsapott rá, midőn észrevette, hogy az meg se moccan, nem védekezik. Lovagias ösztöne sugallatára hirtelen visszakapta kardját.

A tiszt lassan Bódira emelte nyugodt tekintetét s egy fanyar, szinte fájó mosolylyal igy felelt:

Csak akkor vette észre Bódi, hogy nincs kard a kezében. De észrevette egyben azt a különös mosolyt is, a mi ajkán vonaglott. És azt a nyugalmat is, a melylyel csapását várta. S önkénytelenül némi tiszteletet kezdett iránta érezni. Talán rokonszenvet is. Könnyedén meghajtotta magát.

A kapitány körülnézett, hogy hol is a kardja. Hamarosan ráakadt, fölmarkolta és általános meglepetésre tisztelgett vele Bódinak. -163-

Látta, érezte mindenki, hogy egy szabályszerü párbaj készül itt most száz tanu előtt. Nem verekedés többé: két előkelő ur lovagias mérkőzése, olyan két uré, a ki becsüli egymást, de kénytelen kardot mérni, mert ugy diktálja a helyzet, a konvenció.

Csakugyan. Egy szép, minden izében secundum leges artis megvivott párbaj folyt le a kapitány és Bódi között. Bódi tüzesebb és erősebb volt, de mindjárt az első pillanatban meglátszott, hogy a mi a vivás művészetet illeti, a kapitány volt fölényben. Sőt némelyek olyasmit is véltek észrevenni, mintha kimélte volna Bódit! Legalább eleinte. A mig Bódi egy könnyü sebet nem ejtett a kezefején.

Lehetett benne valami, mert megsebesülése után már egész másképpen forgatta fegyverét a kapitány. Előbb, mintha játszott volna, mozdulatai, vágásai finomak, elegánsak voltak s nyugodt volt a szeme. Most elkezdett szikrázni s kardja szinte suhogott a kezében; kemények, kurták voltak a csapásai.

Bódi mint jó vivó azonnal észrevette, hogy mesterére akadt. De önbizalmát azért nem vesztette el. Nyers erejében bizakodott, hogy azzal majd kifárasztja, letöri ellenfelét!

Hiába! A müvészettel szemben gyenge az erő is: öt percnyi tusakodás után átszurta Bódi karját a kapitány pengéje. És ezzel harcképtelenné lett a hős Fenessy-fiu, nagy szomoruságára a mellette szurkoló közönségnek. -164-

Azonban (nemes ellenféllel szemben lojális a pártos tömeg is,) győzelméért nem érte bántódás a győztest; még csak egy disszonans hang sem emelkedett föl ellene. Mindössze, hogy tudni akarták: mi a neve. Ki fia győzte le a vitéz magyar fiut?

A kapitány nem kérette magát, menten kielégitette a zugó tömeg kiváncsiságát. Meghajtotta magát szerényen, előkelőn és bemutatkozott Bódinak:

Bódinak e név hallatára menten eloszlott legyőzetése miatti levertsége. Az vigasztalta, hogy nem némettől szenvedett vereséget: lengyel ember győzte le. Még pedig micsoda lengyel!… Mindenki ismerte a Breda nevet. Az ármádia elismert, legjobb vivója volt a kapitány.

… Bódi összecsapta bokáját a kapitány előtt s miután átszurt jobb karját nem tudta megmozditani, balját nyujtotta feléje.

A gróf megragadta a feléje nyujtott kezet s megrázta kordiálisan, melegen. Azzal fölcsatolta kardját s szalutálván, eltávozott.

… A vendéglős gondoskodásából két orvos lépett az étterembe és ápolás alá vette a sebesülteket. A mig az egyik össze nem kötözte a Bódi karját, senki sem távozott az étteremből. Ki-ki tudni akarta: nem veszélyes-e a hős fiu sebe. Az orvos megnyugtató kijelentése után azonban egy perc alatt szétszéledt a lelkes tömeg. Többen hazakisérték Bódit… A tisztekkel nem törődött senki se…

Alig hogy kiürült a Tigris, megjelent a napos rendőrtisztviselő egy konstáblercsapat élén. Elkésett. Karhatalomra nem volt itt többé szükség. Ilyenformán a vendéglő személyzetének kihallgatására szoritkozott a Schmerling-huszár. Összefirkált vagy hat árkus jegyzőkönyvet, aztán hajnal felé ő is távozott. -166-

Bódi könnyen türte a sebével járó fájdalmakat. Igen egészséges volt a vére: még csak lázt sem kapott. Hogy még se hunyta le szemét, annak nem annyira a testi fájdalom, mint inkább a lelki izgalom volt az oka… Mi lesz vele?… Azt tudta, hogy virtuskodása nem marad megtorlatlanul. Csak a büntetése mértékével nem volt tisztában… Ha cibilekkel esett volna meg a verekedése: bizonyára kiszabadul egy sulyos pénzbirság árán, ám a katona megcsufolása más beszámitás alá esik. Ez már nem vétség, – bün. Majdnem, hogy felségsértés. Mert a császár is azt a portupét viseli, a mit a tisztjei. Egy szimbolum ez. Olyan, mint a zászló. És ő sárba taposta ezt a szimbolumot.

Nem félt Bódi, – a félelem érzését nem ismerte ő, – csak lázongott ama homályos eshetőség ellen, hogy esetleg több évre bebörtönözik. Mivé lesz akkor az ő nyugtalan vérével, intenziv tetterejével négy fal között? Irtózott a nyugalomtól, utálta a szenvedést… Már-már arra gondolt, hogy megszökik. Elrejtőzik valahová. De ezt a gondolatot hamarosan -167- kiverte fejéből. Rájött, hogy gyávaság lenne… Mit csináljon?!…

Eleinte zavaros töprengéseibe később némi rendszert vitt bele. Föltette magának a kérdést: vajjon mit csinálna más az ő helyén? Egy igazi férfi természetesen, például az atyja?

Erre a kérdésre már könnyü volt felelnie. Egy igazi férfi türne az ő helyén, büszkén viselné vakmerő tette következményeit… Hát a mártirok, az eszmékért halók?… Hol vagyon az megirva, hogy az élet neki csupa örömmel adós?… Szenvedtek már nálánál százszorta különb emberek is. És gyönyörrel szenvedtek, néma megadással, fönségesen… Hát miért legyen ő másnál hitványabb, kishitübb? Éppen ő: egy Fenessy, a kinek elődei tizével véreztek el a szabadságharcokban?!…

Addig vivódott magával, mig reggel felé végre megedzették gyermekszivét lélekemelő gondolatai… Elaludt. És gyönyörteljes volt az álma… Teste egy érckoporsóban pihent, fején babérkoszoru. Körülötte a népek ezrei… Zugott a himnusz egetverő búgással… És a himnusz magasztos hangjainál fölszállott lelke a dicsőséges magsságba: oda, a hol a magvarok Istene lakik… És körülvették csillogó szárnyu fehér angyalok… És levették fejéről a babért s egy dicsfényt varázsoltak helyébe…

Mire fölébredt Bódi, mintha ujjászületett volna, egész uj embernek érezte magát. Maga se ismert magára. Érezte, hogy valami nagy dolog történt vele, azt is sejtette, hogy átváltozása tegnapi vakmerőségének volt a következménye, csak azt nem tudta magának megmagyarázni, mínt lehetnek alapjában -168- kicsi okoknak egy emberre nézve oly végtelen horderejü okozatai. Ime tegnap még gyermek volt, élvvágyó, gondtalan fickó, a kinek nem volt egyéb gondja, mint a saját öröme; még nemesebb indulatai, hazaszeretete is az önzés, a dicsvágy jegyében fakadtak ki lelkéből – és ma… ma már mindenre kész, béketürő, komoly férfiunak érzi magát… Csodálatos!…

Egy csöppet sem volt a dolog csodálatos. Férfivá érett Bódi: ennyi. A tényben benn van a magyarázat. Annak a magyarázata is, hogy Bódi átváltozásának okait nem értette meg. A nagy erények gyakran öntudatlanul sarjadzanak ki az emberi lélekből. Minden gyakorlat nélkül. Az erény megtanulható, de sokszor már benne van a vérben. Ott lappang egy ideig, aztán egyszerre csak kitör minden nagyobb krizis nélkül… A nemes fajbeli ember kiváltsága ez. Isten kegyelméből.

… Bódi most már egész nyugodtan, méltósággal várta a történendőket. Nyugtalanságot mindössze szülei miatt érzett. Hogy fogják azok elbirálni az ő vakmerő tettét? Meg fogja-e atyja érteni, hogy nem puszta virtuskodásból, hanem szive parancsára ütött széjjel a tisztek között. Hogy az neki szent kötelessége volt, a miért kicsufolni merészelték a magyar lélek fájó bánatát?… Csak be fogja látni, hogy ezt egy Fenessy nem türhette el?…

Mindenesetre értesiteni akarta a fiu szüleit a történtekről. Kiméletesen, de körülményesen.

Baj volt, hogy irni nem tudott a fájó karja miatt… Hát majd diktálni fog. Csengetett. Háziasszonya, egy tisztes öreg nő, azonmód belépett. -169-

– Rimocziné, lelkem, – rendelkezett vele Bódi, – küldjön valakit Reviczky urért: kéretem, látogasson meg azonnal, igen fontos beszédem van vele.

Rimócziné intett, hogy érti, egyben jelentette, hogy a vizit-szobában egy ur várja fölébredését; már jó egy órája várja.

– Nem engedte… Azt mondta, pihenésre van szüksége a tekintetes urfinak. -170-

Bódinak, maga se tudta volna igaz okát adni, de kimondhatatlanul jól esett a kapitány nemes figyelme. Hiába: a lengyel! Ha katona is, nem válik szükszivü soldatenkinddé, megtartja egyéniségét: azt becsüli meg, nem pedig a szoldateszka ócska cafrangjait. Lám, számba se vette bajtársai kudarcát, a mit a Militärgeist értelmében kötelessége lett volna neki is megvetéssel megtorolnia: eljött hozzá bizonyságot tenni, hogy méltó tettnek tartja az ő tettét, hiába esett folt négy selyemportopén.

Rimoczyné távozott. A kapitány belépett. Polgári ruhában volt. Már az ajtónál nyujtotta kezét Bódi felé. Finom ajkán kedves lebilincselő mosoly.

– Köszönöm, kapitány ur, köszönöm, – mondta kipirulva, szinte nedves szemmel, – igen jól esik nekem, hogy meglátogatott.

A kapitány, mintha régesrégi barátja lett volna, leült a Bódi ágya szélére és kezét nem eresztette el.

– A hősiességének… Fiatal barátom, ön egy igazi race… Az antik vitézek hősi tipusa.

– Kitört belőlem… nem tehetek róla… Ne merje senki megcsufolni a magyart szent érzéseiben.

Alig távozott a kapitány, már is egy uj látogatót jelentett be Rimócziné:

Bódi nem törődve felkötött karjával, kiugrott ágyából és hű nevelője keblére vetette magát.

– Filaxkám, pajtikám, az Isten hozott!… Hol bujkáltál ilyen sokáig?… Miért nem kerestél föl hamarább?

– Féltem, – dadogta, – hogy agyoncsap a -172- tekintetes ur… De most már nem bánom, ha agyoncsap is… Nem hagyhatlak magadra, mikor bajban vagy.

– A lapokkal meg lehetsz elégedve, – válaszolt Filax, s fölragyogott apró szürke szeme, – megtettek téged nemzeti hősnek.

– Dehogy nem, – sunyitott Filax, – ha elfenekelik a hires ármádiát, nem mernek többet hencegni. Félni fognak, hogy a tetejibe mászik a magyar is.

– Nemcsak gondolom, de tudom… Most már csak azért drukkolok, hogy még idején kikapjanak.

– Az, hogy más biróság kezébe kerülsz, ha Schmerling bukik. Már pedig az ármádiával együtt buknia kell Schmerlingnek is. És akkor egy liberálisabb éra fog következni, mert megfenyitett zsarnoknak se hatalma, se mersze…

Nem folytathatták a politizálást… Egy csupasz képü, cseh forma ember lépett a szobába minden bejelentés nélkül.

– Én, – szavalta komikus méltósággal, – a rendőrség kiküldöttje vagyok és a törvény nevében letartóztatom önt. Kövessen!

A Filax lelkére ólomsulylyal nehezedtek rá a kevély szavak. De Bódi csak nevetett rajtuk. Szinte kedve szottyant egy kis tréfálkozásra:

– Mennék, barátom, – válaszolt a rendőrnek mosolyogva, – de nem tudom fölhúzni a kabátomat.

A hivatalnok meg akarta tapogatni a Bódi karját, de ez ellen már tiltakozott a büszke fiu: -174-

A cseh ajkába harapott, de nem szólhatott. Kezet vetni arra, a ki követi parancsát, nem volt joga. Mit volt mit tennie, megvárta, a mig Bódi a Filax segitségével felöltözködött… -175-

Bódi, mielőtt elbucsuzott volna, lelkére kötötte Filaxnak, hogy, ha maga nem akarja, bármi uton-módon tudassa szüleivel a vele történteket. Különösen arra kérte, hogy kisérje figyelemmel az ezután történendőket, a mikről a lapok esetleg nem is vehetnek tudomást. Legyenek mindenről értesülve édes szülei, hogy legalább fölösleges aggodalmakkal ne gyötörjék miatta magukat.

Bódi követte a rendőrt. Ingujjban. Mindössze egy plaidet vetett a vállára.

… A Bódi ügye nem maradt a rendőrség kezében. Illetékességi szempontból a katonai főparancsnoksághoz tették át a Schmerling-rendszer emberei. Onnan visszaküldték holmi pótlások végett, meg visszakérték. A vers vége az lett, hogy Bódi két évi börtönre itéltetett: szándékos emberölés kisérlete, az államhatalom méltósága ellen elkövetett erőszak és egyéb, még cifrább titulusu bünök miatt…

Teljesedett hát a lelkes fiu hő ágya: ha nem is szeleme erejével, – lelke tüzével, vére hullatásával szolgált a hazának. Öklével vágta a gunyolódók képébe: ne bántsd a magyart! S a legszentebb oltárra legszentebb jogát: szabadságát tette föl áldozatul. -176-

A Bódi hősies bravurja óriási örömet keltett mindenfelé. Nemcsak Pesten, az egész országban egyszeribe ismertté lőn a neve. Ezekben a naiv, aggodalmas időkben üdvös épülésére szolgált az elnyomott magyar lelkének a faji erő minden, bárha nyers és hasznot nem hajtó kitörése is. A csüggedő önbizalmat fokozta, szitotta a jobb jövő reményét.

Hovatovább ugy emlegették a Bódi nevét szerte a hazában, mint a Kinizsiét. Ragyogó szemmel, dagadó kebellel, egész legendákat meséltek tüneményes erejéről, vakmerőségéről. Ha kifáradt a lelkesedés, a fantázia kapta dicsőségét szárnyaira. Akkora hőstetteket követtettek el vele képzeletben, hogy diszére vált volna magának Achillesnek is.

De untig elég volt az is, a mit az ujságok irtak a tigrisbeli „vérfürdőről“. A rideg tényállásnál mindenesetre legalább is kétszerte több vala…

Boldizsár ur először éppen egy ilyen költészetkedvelő ujság utján vett tudomást a fia „hőstettéről“. Hogy milyen érzések szakadtak föl akkor az -177- öreg nemes szivéből: azt aligha lehet leirni. Legföljebb, a mit mondott rája.

Persze a következő napon már egészen más érzéseket váltott ki benne az ujság hiradása. Mikor megtudta belőle, hogy letartóztatták az ő egyetlen fiát: éktelen dühre fakadt.

Hát még a mikor megtudta, hogy két évi börtönre itélték el az ő vére vérét. Akkor kezdte csak igazában érezni, hogy „nincs többé haza!“ Idegenek uralkodnak fölötte: honszerző elődök méltó ivadékát gyáva bérencek megbosszulására börtönbe vetik… Hát ezért folyt annyi hősi vér egy álló évezreden át?!…

Konzervativ, oligarchikus világnézetének sötétjéből a népek jogfejlődésének törvényszerüségét nem látta be. Mindent dogmatizált. Dogma: mindamaz eszmény, a mi bármi időben is nagygyá tette a magyart. Dogma: a hazaszeretet, a vitézség, a hüség; dogma: a kegyelet, a hagyomány, nemesi kiváltság – dogma, amihez szentségtelen kézzel hozzányulni nem szabad.

A Bódi elitéltetésében sem látott semmi egyebet, mint hogy bitor pribékek, kiknek a hazához semmi közük, lábbal tiporják eme szent dogmákat… Elbődült fájdalmában. De csakhamar erőt vett magán. Pakkoltatott és küldött a papért, hogy fölutazzék vele Pestre… Majd megmutatja ő, hogy ki az ur ebben az országban! Az-e, a ki vérrel szerezte a -178- földjét, vagy az, a ki pogány kézzel fosztogatja oltárjait…

Mindenekelőtt azt kajtatták, hogy hol van elzárva Bódi, s ki itélte el. Megtudták, hogy Budán hüsöl egy ideiglenes kaszárnyabörtönben s hogy szigoru büntetését főképpen gr. Gy....-nak, a fő Commandierender Generalisnak köszönheti.

Hát ez egyelőre elég volt Boldizsár urnak. Befogatott és föl a várba! Egyenesen a generális szine elé.

Eleinte nem igen akarták beereszteni. Hogy ő excellenciája csak másnap ad kihallgatást, ma hivatalos teendőit kell végeznie. De nem hagyta ám Boldizsár ur magát. Rárivallt az akadékoskodó segédtisztre, akárcsak otthon a kocsisára.

– Nem kérek én kihallgatást. Engem kihallgatni csak a magyar királynak van joga. Én beszélni akarok a tábornok urral, mert sorom van vele.

A segédtisztnek, ugylátszik, imponált a merész gőg (vagy hogy kerülni akarta a skandalumot), bejelentette a nyakas nemest.

Egy perc mulva már ott állott a parancsnok előtt. Jobb lábát előrecsapta s megszegte derekát. Semmi tisztelgés, semmi cerimónia. Megrázta büszkén fölvetett fejét s mindjárt a tárgyba kapott.

A tábornok-gróf hatalma tudatában, gőggel akarta visszautasitani a magyar ur erőszakos fölépését. De nem használt az erőlködése semmit. Mint pincsi kutya a komondor mellett: ugy eltörpült a -179- Fenessy-gőggel szemben. Csak gorombáskodnia sikerült.

– Nem azt kérdezem, hogy mehetek-e, majd megyek ha akarok, azt kérdezem, mi jogcimen merték elitélni a fiamat?! -180-

A két férfi farkasszemet nézett egy ideig. Aztán, mikor már nem állta a vén szittya kemény tekintetét, csengetett a tábornok.

Fenessy ugy tett, mintha nem róla volna szó. Összeszoritotta fogát és a sarokba nézett.

– A ki hozzám mer nyulni, leütöm, ha a császár inasa is, – kiáltotta, a hogy csak kifért a torkán…

Ezzel aztán be is adott magának. A segédtiszt egy jeladására hat szuronyos katona lépett a terembe és körülvette a kevély nemest… Öt perc mulva már börtöne ajtaját döngette tehetetlen dühében, mindaddig, a mig le nem vette lábáról a kimerülés. Akkor elbőgte magát kínos fájdalmasan:

Öreg Fenessyt még aznap kieresztették börtönéből. A generalisszizmus humorosan fogta föl a kirohanását, nem csinált belőle casust. -181-

Bódi azonban még hosszu időkig nyomta a kínpadot. Nem mondhatni: nem bántak vele rosszul. Félig-meddig politikai fogolynak tekintették, a mi elég becsületes eljárás volt, mert hiszen rászolgált ő a büntetésre politika nélkül is. Ha nem is két évre, egypár hónapra mindenesetre elitélték volna a legszabadelvübb jogállamban is. Négy betört koponya élvezete sehol a világon ingyenbe nem mehet…

Egyszóval, tisztességesen bántak Bódival. Élhetett a maga kosztján és pipázhatott is. Sőt azt is megengedték neki, hogy vendégeket fogadhasson minden csütörtökön.

Öreg Fenessy természetesen mindjárt az első csütörtökön fölkereste fiát.

Megható volt a viszontlátás jelenete. A vén szedátus nemes örömkönyeket sirva ölelte át fiát, mintha tiz éve nem látta volna: ismergette, simogatta viruló szép arcát, sehogy se birt betelni vele.

Bódi végtelenül elérzékenyedett. Ez az érzékenység aztán ráragadt az öregre is s szivében menten bánattá komorodott.

A honfibú tovább kitörésének egy szürke jelenés vetett véget: Filax. Isten tudja, hogy jött, mint jött, egyszerre csak ott állott a börtönszoba sarkában lehorgasztott fejjel, mint az eleven bünbánat maga.

Hát nem csapta agyon az öreg nemes. Nem volt ő olyan veszedelmes ember, mint a milyennek -182- mutatkozott. Szánalom ébredt szivében a bünbánó férfiu iránt: megbocsátott neki.

… Filax ezentul minden csütörtökön becsukatta magát Bódihoz. Már reggeli hét órakor ott csavargott a börtönajtó körül, pedig csak nyolc órakor eresztette be a profósz, az volt a regula…

… A fogházban töltött idejét Bódi nem pazarolta el lelketölő buslakodásra. Elővette jogi könyveit és tanult. Mohó szorgalommal, tudományvágygyal. Három hónap alatt teljesen elkészült a másodévi tananyaggal, de nem állott meg itt: neki feküdt a harmadik éven kötelező tantárgyaknak. További három hónap alatt bevette ezt az anyagot is. A börtön magányában rengeteget lehet tanulni: elzáratásának évfordulóján bevégezte összes jogi tanulmányait. És a végzett munkával való megelégedésének végtelen gyönyörüsége elfelejtette vele a fogház gyötrelmeit. Csak az lebegett szeme előtt, hogy most már, ha majdan kiszabadul, nem kell tudatlanul kilépnie az élet küzdterére, szolgálni fog a hazának nemcsak öklével, a fejével is.

Nem sokáig váratott magára az alkalom… Megjött a várva várt nagy hir s végigzugott az egész országon, reményt fakasztva, jogot követelőn: szétverte a porosz az osztrák ármádiát…

És jól spekulált Filax. A császár kijelentette: adassék meg a magyarnak, a mit kiván. Valamelyik okos hazafi fogalmazza meg, hogy mi légyen ez a kivánság. Ha készen lesz vele, terjeszsze elő.

És kilépett a porondra a tekintetes urak legnagyobbika, Deák Ferenc, s klasszikus paragrafusokban -183- törvénybeszedte a magyarok kivánságait… És megkezdődött a nagy tárgyalás nemzet és uralkodó között…

… A többit tudjuk. A többi történelem. Még az is történelem, hogy a königgräci nagy vereség után bőséggel áradt a magyarra a fölfüggesztett fejedelmi kegy… Ez a kegy nyitotta föl a Bódi börtönének ajtaját is, tiz hónappal büntetésének lejárta előtt…

Bódi természetesen azonnal utazott Fenesre, hogy keblére ölelje szüleit. Ám nem ment az utazása akadályok nélkül. A redivivus, jogaiba visszahelyezett megye elfogta a székhelyen való átutaztában és rendezett mellette egy olyan tüntetést, hogy diszévé vált volna egy diadalmas hadvezérnek is. A fölszabadulás kitörő öröme lángot szitott volna akkor a kihaló szikrából is…

… Bódi rövid ideig pihent a szülei házban a szeretet ölén. Sarkalta a tettvágy és kötelességérzés. Beállott a megyéhez. A főispán kinevezte tiszteletbeli főjegyzőnek. A tisztujitó közgyülésen pedig „a haza körül szerzett érdemei révén“ központi szolgabirónak kiáltotta ki a megye közönsége.

Innen már csak egy lépés az alispánságig. És megtette Bódi ezt a lépést rövid négy év alatt. Csak huszonhat éves volt még akkor, de mit törődött azzal a megye. Bódi verekedett, ült a hazáért a keserves időkben, azonkivül négyezer hold föld nézett reá s kitünő erőnek bizonyult mint szolgabiró: hát mit teketóriázzanak a kora miatt. Ur a megye, mutassa meg, hogy meg tudja jutalmazni az érdemet.

… Igy teljesedett be a büszke Fenessy-nemzetség vágya, reménysége. Győzelemre segitették a kor mai szelleme, a viszonyok játéka.

De az már tisztán a Bódi egyéni érdeme volt, hogy hiven és méltósággal töltötte be azt a kiváltságos állást, a melyre őt nem egyéni rátermettsége, de a hazafiui enthuziazmus emelte föl. Nem követelt semmi fölösleges cafrangot, de a kiszabott kereten -185- belül vasmarokkal vezette az adminisztrációt. És volt rend a megyén… És a megye büszke volt hires fiatal alispánjára.

Kár, hogy az öreg Boldizsár fia dicsőségének nem tudott igazában, szive szerint örülni.

– Mit ér a’ fiam, – mondogatta a makacs tuhudun, – a mikor nem az igazi megye ez a mostani. A haza sem az, a mi volt…

És hiába beszélt neki Bódi korszellemről, jogfejlődésről, haladásról: makacsul megmaradt az ő antikveretü dogmáinál.

Holta napjáig igy borongott öreg Fenessy. Hovatovább mit sem törődött a közügyekkel, a végén már nem igen érdekelte a fia szereplése sem. Örök bánat rágta a vén mohikán szivét…

… Elfogódott szivvel gondolunk a kivesző állatóriásra: a bölényre is, hogyne siratnánk hát meg a Fenessy Boldizsárok klasszikusan merev, tömör tipusának kipusztulását a nemzet testéből?!

Sirassuk meg, de ne irigyeljük, ne utánozzuk őt. Erővesztő a bánat, holott dolgoznunk kell.

Filax professzor D....ben. De most már nem sovány, kövér, mint a duda. És pompásan szolgálja a hazát. Hat kemény fia van. Szakasztott olyanok, mint az apjuk. Pedig, hej, az anyjuk valamikor!… Nevezetesen Csigolyáné az anyjuk…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ALISPÁN ÚR ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Az alispán úr

AZ ALISPÁN ÚR

I.
Filax, Boldizsár úr és Bódi.

II.
Béka a kontyban. A rákok. A második konjugáció. Borongás. A mókus.

III.
Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi kicsapatik.

IV.
Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit mond a geográffia?

V.
A csuhás urfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a barát és a menyecske.

VI.
A familia. A Bódi-lex. Filax és a kályhalyuk.

VII.
Utazás Pestre. Bódi fölvétele. A sógor.

VIII.
Filax degradáltatik. A mauzi és a cica. A kutyusok és a pávián.

IX.
Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz műevő.

X.
Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné és a diván.

XI.
Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint nevelő és Filax, mint tanitvány.

XII.
Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt hoz.

XIII.
Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása.

XIV.
Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő.

XV.
Bódi csatája. A vitéz kapitány.

XVI.
Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi letartóztatása.

XVII.
Fenessy Boldizsár Budapesten. Bódi alispán lesz.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Az alispán úr

AZ ALISPÁN ÚR

I. Filax, Boldizsár úr és Bódi.

II. Béka a kontyban. A rákok. A második konjugáció. Borongás. A mókus.

III. Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi kicsapatik.

IV. Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit mond a geográffia?

V. A csuhás urfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a barát és a menyecske.

VI. A familia. A Bódi-lex. Filax és a kályhalyuk.

VII. Utazás Pestre. Bódi fölvétele. A sógor.

VIII. Filax degradáltatik. A mauzi és a cica. A kutyusok és a pávián.

IX. Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz műevő.

X. Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné és a diván.

XI. Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint nevelő és Filax, mint tanitvány.

XII. Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt hoz.

XIII. Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása.

XIV. Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő.

XV. Bódi csatája. A vitéz kapitány.

XVI. Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi letartóztatása.

XVII. Fenessy Boldizsár Budapesten. Bódi alispán lesz.