"... és a felelősségtől való rettegés"

Mi akar lenni mindenki? Felelőtlen. Ez a franciák története éppen egy század óta és ez lesz a történetük végnélkül, ha csak ez a könyv meg nem javítja őket, amire számítok, de nem nagyon. Felelőtlenek akarnak lenni. Ezen célzattal valósítják meg jogi eszméiket. Ezen szempont szerint rendezik be és gyakorolják összes foglalkozásaikat; ezen elv által vezérelt társadalmi életet élnek.

I.
JOGI ESZMÉK ÉS SZABÁLYOK.

Azon uralomnak, amely 1789-et követte, összes jogi rendszereit és szabályait azon általános eszme vezérelte, hogy aki ítélkezik, felelőtlen legyen és semmi szemrehányás se érhesse. Valóban: 1-ször is a bíró egyáltalában nem a méltányosság, de a törvény szerint ítélkezik; másként mondva, ő nem bíró, de írnok; olyan ember, aki egy eset alkalmából törvényt lát, amely már eleve gondoskodott ezen esetről és amely arra alkalmazható; olyan ember, aki valamely esetet a törvényhez alkalmaz, olyan aki kijelenti, hogy a törvény határozottan alkalmazható ezen esetre, «fedi» ezen esetet – miként a németek mondanák – aki ennek folytán ítéletet hoz. -6-

Következésképpen teljesen felelőtlen; a törvény és nem ő hozza az ítéletet; az ítélet a törvényből ered – hogy így mondjuk – automatikus módon. Kit vádolhat ezért a sértett? A bírót bizonyára nem; a törvényt annyira, amennyire akarja; a bíró ellen fordulni lehetetlen; a bíró szigorúan felelőtlen. Talán jobban szeretnétek – mondhatnák erre – hogy a bíró a méltányosság alapján önkényesen ítélkezzék. No, szép lenne! Egyáltalában nem tudjátok, hogy a szavoyard-ok, újra egyesülvén a francia birodalommal, azt kérték első kegyképpen Franciaország királyától, hogy ezentúl ne ítéljenek felettük a méltányosság, hanem törvény alapján, legyen az akármilyen s nagyon meg lesznek elégedve, feltéve, hogy az ítélet alapja nem a mindig teljesen méltánytalan méltányosság lesz. Vajjon inkább lennétek-e Magnaud elnök tanítványai, aki körülbelül 1890-től 1900-ig igen hírhedtté vált, sőt még fanatikusokat is szerzett doktrinája és a törvény ellen való ítélkezési szabálya által s azáltal, hogy mindannyiszor helyettesítette a bíróval a törvényt, valahányszor a bíró, vagyis ő a törvényt rossznak ítélte? Vagy ellentétben vagytok-e Montesquieu következő alapelveivel: «Minél inkább közeledik a kormányzat a köztársasághoz, annál inkább határozottabbá lesz az ítélkezés módja. A lace dæmon köztársaságnak az volt egyik hibája, hogy az ephorok önkényesen ítélkeztek, bár voltak őket irányító törvények; Rómában az első konzulok úgy ítélkeztek, mint az ephorok; ámde észrevették ennek a helytelenségét és határozott törvényeket hoztak. A despotikus államokban egyáltalában nincs törvény; a bíró magamagának -7- a szabálya. A monarchikus államokban van törvény és ahol az határozott, a bíró követi azt, ahol pedig nem határozott, felkeresi annak szellemét. A köztársasági kormányzatoknál olyan természetű az alkotmány, hogy a bírók a törvény betűit követik. Egyáltalában nincs olyan polgár, aki ellen valamely törvény magyarázható volna, midőn javairól, becsületéről vagy életéről van szó.»

Semmiképpen sem gondolok arra vagy óhajtom azt, hogy a bíró méltányosság alapján ítélkezzék és nagyon jónak találom, ha határozott törvény szerint ítélkezik. Csupán megjegyzem, hogy minden dolognak megvan a maga rossz oldala és ha a törvény szövege szerint való ítélkezésnek páratlan előnyei vannak, és egyedül jó ha a szóhoz ragaszkodom, a törvény szövege szerint való ítélkezésnek is megvan az a hátránya, hogy az összes erkölcsi felelősségtől megfosztja a bírákat. Lehetővé teszi nekik azt, hogy megértsék vagy meg ne értsék a törvényt, hogy vagy jól alkalmazzák vagy ne alkalmazzák jól a törvényt arra az esetre, a mely szóban forgott, vagy azt az esetet, amely szóban forgott a törvényhez, vagy hogy ne vegyék kellőképpen figyelembe a formákat; ámde csak ezeket engedi meg nekik. Egyszóval az értelmi felelősséget hagyja meg számukra; minden erkölcsi felelősségtől megfosztja őket és ez talán akadálya egy nagy jónak, ami jó nagy hátrány.

A régi uralom alatt a törvények annyira komplikáltak és annyira zűrzavarosak voltak, hogy a bíráknak teljesen a törvényre támaszkodva s maguknak azzal hízelegve, hogy csupán a törvényekre támaszkodnak, miként Montesquieu mondotta: «nem volt csupán csak szemük» s akik nagyon -8- bőségesen ítélkeztek a méltányosság szerint. Ebből az következett, hogy igen nagy volt az erkölcsi felelősségük. Olyanok voltak, amilyenek még az angol bírák. Az angol törvény nem egyéb jogtudománynál, precedensek gyüjteményénél. Ezen egymással ellentétben álló precedensek körében – miként elgondolható – az angol bíró előtt felette tágas szabad tér nyílik a magyarázásra, elméletek és tantételek felállítására és befolyásolva a precedensek által, de mégis szabadon mozogva anélkül, hogy bármi indokból szolgaivá lenne: azt a törvényt, amelyet elődei az általuk hátrahagyott precedensek által alkottak, törvényszerűleg forgalomba hozza az általa szerkesztett ítélet által, amelyet ismét mint precedenst ő hagy maga után hátra. Alapjában véve az angol bírák törvényhozók voltak s minthogy azok voltak, bár részlegesen, de elég nagy mértékben, a mostani angol bíró is ilyen igyekszik lenni.

Eléggé hasonlít a római prætorhoz, jóllehet egyáltalán nem gondolok arra, hogy azonosítsam vele. A római prætor nem csupán olyan ember volt, aki jogot szolgáltatott, hanem olyan, aki jogot alkotott. Elfoglalva tisztségét, egy fajtáját a törvényhozói manifesztumnak tette közzé, edictum praetoris, melyben kijelentette azon általános jogelveket, amelyeket követni szándékozott. Ekként fokozatosan egy egész jogrendszert, t. i. a praetori jogot alkották meg, amelyet Rómában Augustus idejéig és a következő idő alatt Papinianusig sokkal inkább tanultak, mint a törvényhozók törvényeit és amely egész biztosan azon igazi jog volt, amelyből későbben az összes kodifikált római jog kiindult. -9-

Nem szükséges mondanom, hogy az ekként alkotott jog a leginkább élő jog, az az élő jog, melyet lassankint az esetek és az emberi ész alkottak, alkalmazkodva az esetekhez, megvilágosítva a megelőző analóg esetek által, nem származván valamely törvényhozó igen gyakran nagyon apriorisztikus ilyen vagy olyan ideájából.

Annyi bizonyos, hogy a római prætorok törvényhozó-bírák voltak, olyan bírák, akik jogot szolgáltattak és jogot alkottak, akikkel nem lehet az angol bírákat egyenlősíteni.

Az ilyen bírákat rendkívül nagy felelősség terheli s ők érzik is a rendkívüli nagy felelősséget s az igazságszolgáltatás kötelessége és a bírói méltóság körében magának ezen felelősségnek állandó érzülete által tartatnak fenn. Érzik, hogy méltányosság alapján ítélkeznek, melyet egy igen széleskörű, messzeterjedő, igen tiszteletreméltó, igen jelentős jogtudomány ismerete világít meg, amelyet ismerniök kell s amelyet tényleg ismernek is, amelytől tanácsot kérnek, amelyet fontolóra vesznek és tiszteletben tartanak; azonban érzik, hogy jelentős részük van a méltányosságban is, vagyis az igazságban, azon igazságban, amely hozzá fog járulni ahhoz, hogy a nekik kedves ország számára jogot alkosson és kétféleképpen hagyománykövetők és ennek így is kell lennie s annak terhe alatt ilyenek, hogy máskülönben csak félig volnának hagyománykövetők; hagyománykövetők visszafelé mindazon hagyomány folytán, amely hozzájuk jutott és tradicionisták előre és a jövő számára az általuk megalapított hagyomány folytán.

Igenis, mind ennek nagyon erősen ki kell fejlesztenie -10- és meg kell erősítenie bennük a felelősség mélységes érzetét.

Ilyenek voltak a római prætorok, ilyenek az angol bírák, ilyenek a francia régi uralom birái.

A törvények oly számosak, egymással annyira ellentmondásban levők és dacára látható szigorúságuknak, olyannyira hajlíthatók, hogy mindig ítélkezhetünk a méltányosság alapján.

– Soha, mert a méltányosság alapján ítélkezve, felelősséget vesz magára az ember, amit senki sem akar tenni.

A felelősségtől való ezen irtózást jól látjuk Beccaria híres tételében. A törvény szavain nyugvó ítélet mellett foglal ebben állást, olyan bíró mellett, aki az ítélete alá bocsátott ténynek és a törvény szövegének, amelyre hivatkozik, egyszerű összefoglalása mellett ítélkezik és olyan bíró mellett, akinek «csak szemei vannak «. Jó, bizonyos; nem mondok ellent. De nézzük csak, hogy mennyire fél a törvény szelleme szerint való ítélkezéstől és hogy mindenekfelett miért fél attól: «Semmi sem veszélyesebb, mint ezen általánosan elterjedt alapelv: «tanácsot kell kérni a törvény szellemétől»; ezen elv elfogadása annyi, mint az összes gátak lerombolása és a törvényeknek a vélemények áradatába való dobása. Minden ember a maga módja szerint formál nézetet: valamely törvény szelleme tehát a bíró jó vagy rossz logikájának, a dolog könnyű vagy nehéz megemésztésének, -11- a vádlott gyengeségének, a bíró szenvedélyei hevességének, a sértettel való viszonylatainak, végül mindazon apró okoknak eredménye, amelyek megváltoztatják a jelenségeket és eltorzítják az ember tárgyilagosságát. Elfogadva ezen elvet, látnánk a polgár felfogásának megváltoztatását, midőn egyik bíróságtól a másik elé járul, a szerencsétlenek élete pedig bírájuk helytelen okoskodása vagy rossz kedélyállapota könyörületétől függne. Azt látnánk, hogy ugyanazon bűntényeket, ugyanazon törvényszékek, különböző időben különbözőképpen bocsátják meg, mert ahelyett, hogy meghallgatnák a törvények állandó és megváltoztathatlan szavát, átengedik magukat az önkényes magyarázatok csalfa állhatatlanságának». Mi sem jogosabb és ismétlem, hogy előnyt adok a törvény passziv alkalmazásának, a méltányosságon nyugvó ítélet, sőt még a törvény szelleme szerint hozott ítélet felett is. De még azt is jól figyeljük meg, hogy mitől fél Beccaria: a bírónak a perben való intervenciójától. Azt akarja, hogy a bíró ne legyen más, mint lajstromozó gép, de ne legyen okoskodó ember, ne legyen olyan, aki emészt, akinek szenvedélyei vannak, aki barátkozik, aki véleményt változtat; jó, rendben van; és ne legyen olyan sem, aki megérzi az árnyalatokat, amelyek egyik és a másik bűntény között vannak, s amelyek a törvény szövege szerint azonosak, de nem egészen azonosak az igazság szempontjából; s hogy ne mérlegelje azon kisebb-nagyobb veszedelmeket, melyek a társadalmat veszélyeztetik és ne legyen egyéb, mint valamely esetre vonatkozó törvényszöveghez gépiesen alkalmazkodó ember. -12-

Miért? A vádlott érdekében, feleli Beccaria mondása. Lehetséges, de még inkább a bíró érdekében, aki ekként fel van szabadítva és meg van könnyítve az ítélkezés nagy terhétől. Mit akarnak? Felelőtlenek akarnak lenni.

Csatoljuk ehhez még azt is, amiről észreveszi az olvasó, hogy ismétlésbe esem, de amiről azt vélem, hogy soha sem ismételhetem eléggé azt, vajjon hogyan rendeltetnek ki Franciaországban a bírák? a fejedelem által. Ki fizeti őket? a fejedelem. Ki intézi el kedvezőleg az előmenetelt vagy ki hagyja örökre őket a legalsóbb állásokban? a fejedelem. Tehát «a fejedelem ténye», vagyis a kormány akarata uralkodik felettük, ők pedig a kormány akarata szerint ítélkeznek, kivéve azon ügyeket, ahol a kormány nincs érdekelve és csupán egy szó használatos Franciaországban: a kormány ítélkezik felettünk.

Nem így volt a régi uralom alatt, minthogy a bírák tulajdonosai voltak hivatalaiknak, következésképpen függetlenek, mert nehezen van más eszköze annak, hogy a bíró független legyen, mint az, hogy tulajdonosa legyen hivatalának. A hivatalok megvásárolhatósága volt a bíróság függetlensége. Tudjuk, hogy Montesquieu miként védelmezte ezt és miként támadta meg Voltaire Montesquieut e pontra nézve. Montesquieu ezt mondta: «A hivatalok elárúsíthatósága jó a monarchikus államokban, mert mintegy családi mesterséggé teszi azt, amit nem akartak elvállalni az erény alapján…»

Voltaire ezt írja: «Az igazságszolgáltatás isteni hivatása, az emberek vagyonáról és életéről való rendelkezés családi mesterség legyen!» -13-

Amire ezt válaszolom: nem ez a legfőbb indoka Montesquieu véleményének, de ezen indok távol áll attól, hogy lebecsülhető és vállvonogatással elintézhető legyen. Itt egész egyszerűen arisztokratikus eszmével állunk szemben, amelyre nézve Voltaire a nyakas despotista, soha sem értett meg semmit. Montesquieu ezt akarja mondani: az elárúsíthatóság ítélőbírói hivatalt ad egy családnak; ime, az atyáról fiúra átszálló bíróság. Az egész arisztokrácia ezen nyugszik. A római szenátoroknál, a velencei szenátoroknál azon isteni hivatás, hogy őrködjenek az állam érdekei felett, családi mesterség és ez határozottan azért van így, mert jól van betöltve. Nem csudálkoztok azon, hogy az isteni foglalkozás, mely szerint a csatamezőn kettévágja valaki az embert, családi mesterség? Mégis ez nem más dolog a francia nemesség körében és elég ragyogó módon van betöltve. Itt nincs más dolog és mindez benne foglaltatik Montesquieu beszédében, ami a világon a legtermészetesebb az előtt a valaki előtt, aki tudja, hogy mi az arisztokrácia.

«Ezen megvásárolhatóság az állami néposztályokat sokkal állandóbbakká teszi – folytatja Montesquieu, – Suidas nagyon helyesen mondja, hogy Anastasius a császárságból az arisztokráciának egy faját alkotta meg, eladván az összes bírói hivatalokat.» Voltaire nem emeli ki ezen sorokat határozottan azért, mert ezek Montesquieu összes gondolatait tartalmazzák és ezen gondolatokban az foglaltatik, amibe Voltaire nem képes belehelyezkedni.

Állami rendek az ő számára nem léteznek és nem szabad létezniök, nem szabad itt lenni, csak -14- abszolut hatalmú királynak és egyenlő alattvalóknak. Következésképpen mellőzi mondani, hogy az, ami állami rendet kreált s ami az abszolutizmus képzelgéseinek féke, Montesquieu szerint jó dolog, Voltaire szerint pedig gyűlöletes dolog és miután Voltaire nem hozza fel ezen jelentős szöveget, ez kétségtelenül azért történik, mert így szól magában: «Helyes. Ez a Montesquieu arisztokratikus vesszőparipája; nem is szükséges erre figyelmet fordítani. Gyerünk tovább.»

És sokkal könnyebb volt azt mellőzni, mint magát a kérdés alapját vitatni, amely fennforog, t. i. hogy jó-e vagy rossz az arisztokratikus uralom.

Montesquieu annak beismerésével folytatja, hogy Platon nem képes elviselni a hivatalok ezen elárúsíthatását, azt állítván, hogy ez annyi volna, mintha valakinek a hajójában kormányossá tennék a leggazdagabbat; de megjegyzi, hogy Platon a köztársaság polgáráról és ő, Montesquieu, a monarchia alattvalójáról beszél. «Tehát midőn a monarchiában a hivatalok nem adatnak el nyilvános szabály folytán, mégis az udvaroncok szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárúsítani s a véletlen fogja szolgáltatni a jobb választásokat és nem a fejedelem.»

Montesquieu itt helyes úton jár: választani kell a hivatalok megvásárolhatósága és a bírák megvásárolhatósága közt. Ha a bíró tulajdonosa hivatalának, nem vásárolható meg többé; ha a hivatalt adták neki, megvásárolható lesz. Először is, hogy megszerezze azt, gyakran lesz kényszerítve annak megvételére, nem a tulajdonostól, minthogy ilyen nem lesz, hanem a minisztertől, aki azzal rendelkezik, vagy azon emberektől, -15- akik a miniszterre befolyással bírnak; azután hogy megtartsa ezen hivatalt, vagy hogy egy fokkal szebbet és jövedelmezőbbet szerezzen magának, mindig rendelkezésére fog állani azoknak, akik neki a hivatalt adták és isteni mestersége a szolga mestersége lesz. Választani kell a hivatalok vásárolhatósága és a bíróságok megvásárolhatósága (vagy ami ugyanaz a dolog: szolgasága) között.

Voltaire, úgylátszik, nagyon kitérően felel, miként ezt mindig teszi is, mivel a kérdés magvát szem elől téveszti, vagy mivel az abba való elmélyedés meg nem felel könnyed természetének. «Miért legyen Franciaország az egyedüli monarchia az egész világon, amely be legyen szennyezve az állam törvényeibe átment ezen szégyene által a hivatalok megvásárolhatóságának? Miért nem hozták be korábban, mint tizenegy száz év múlva ezen rendkívüli visszaélést? Elég jól tudjuk, hogy ezt a szörnyszülöttet egy király szegénysége és pazarlása szűlte és némely polgár hiúsága, akiknek atyjuk pénzt halmozott össze. Mindig ostromolták ezen visszaélést tehetetlen lármával, minthogy pótolni kellett volna a hivatalok vételárát. Ezerszer többet ért volna eladni az összes zárdák kincseit és az összes templomok ezüstneműit – mondja egy bölcs jogtudós – mint eladni az igazságszolgáltatást. Midőn első Ferenc elvette szent Márton ezüst sisakrostélyát, senkivel szemben sem követett el igaztalanságot; szent Márton egyáltalában nem panaszkodott, igen jól nélkülözte sisakrostélyát. De nyilvánosan eladni a bírói állást és megesketni a bírót, hogy ő azt nem vásárolta, ez szentségtörő ostobaság volt, egyike divatos szokásainknak! -16- Mellőzve a rossz tréfákat, ezen szövegben csupán ez foglaltatik: az igazságszolgáltatás elárúsítása szörnyűség. Tehát pontosan az, amit Montesquieu mondott, t. i. az, hogy az igazságszolgáltatás jogának megvétele egyedüli eszköze annak, hogy az ne adassék el; mert ha te veszed meg, azeladás jogát, te vagy annak tulajdonosa és semmi okod sem lesz többé arra, hogy eladd ítéleteidet és egyáltalában nem is adod el azokat; ellenben, ha nem vagy tulajdonosa hivatalodnak, szünet nélkül vásárolod azáltal, hogy olyan ítéleteket hozol, aminőket óhajtaz, aki neked a hivatalt adta; szünet nélkül megvásárolod, ítéletekkel fizetvén meg azt. Vagy a hivatalok elárúsíthatósága, vagy a bírák megvásárolhatósága,»

Voltaire oly kevéssé érti a kérdést, hogy a jogszolgáltatás eladásának hívja azt, ami határozottan megakadályozza, hogy az ítéletek eladassanak.

Ami az ő igen jogos megjegyzését illeti, hogy a francia monarchia az egyetlen volt Európában, ahol a bíróság hivatalának tulajdonosa volt, az nem szörnyűség, az felsőbbrendűség. Ráillik erre a mondás, hogy Európában egyedül a francia bíróság volt külön rendje az államnak. Minden más országban a bíróság hivatalnokok testülete volt, a milyenek a vámszedők. Nem ítélkezik, a kormány ítélkezik általa. Ezen országokban nincs elkülönítés a végrehajtó hatalom és a bírói hatalom közt; tehát (legalább az 1789. évi 16-ik cikkben foglalt kijelentése után az emberi jogoknak: Déclaration des droits de l’homme) despotizmus van. De éppen Voltaire részére a despotizmus a helyes. És kétségtelenül ez választja őt el Montesquieutől, -17- aki előtt a despotizmus szörnyűség és aki a bíróság függetlenségében a despotizmusnak egy fékét látván, bármiféle történeti eredete legyen is ezen függetlenségnek, ki van elégítve, ha a bíróság független.

És ha megbotránkozással mondanátok neki, hogy csak Franciaországban az, képes volna azt felelni, hogy ez azért van, mert Franciaország Európának nem az utolsó, de az első országa.

– Az utolsó! – kiáltana fel Voltaire, – mert ez azon ország, ahol a despotizmus leginkább meg van gátolva.

– Az első! – felelné Montesquieu – minthogy ez azon ország, ahol a legkevesebb despotizmus van.

Midőn a vitatkozás visszatérítette mindkét vitatkozót egész pontosan az eszmék kiindulási pontjához, akkor megszünik; ez az egyedüli eredmény.

Ugyanezen kérdéshez még hozzákapcsol némely dolgot Montesquieu, amire Voltaire semmit sem válaszol: «Végre is a gazdagság által való felemelkedés módszere az ipart inspirálja és fenntartja, amire a kormánynak (a monarchiának) nagy szüksége van. Spanyol tunyaság: itt az összes hivatalokat adományozzák».

Ez magyarázatra szorul, mert rosszul van megírva; Montesquieu ezt akarja mondani: egy atya szorgalmas és vagyont szerez, hogy vagyont igyekezett szerezni, ez azért történt, hogy fiának egy igazságszolgáltatási hivatalt szerezzen és hogy fia ily módon a társadalmi hierarchiában emelkedjék. Ime, a szorgalomnak egy szép ösztönzője. Azon országokban, ahol nem jut el az ember -18- ekként egyik osztályból egy magasabb osztályba, nem dolgoznak, intrikálnak. Spanyol lustaság, itt a hivatalokat adományozzák; ezentúl nem dolgoznak, hogy megvásárolják azokat, kérik azokat.

És miként azokkal szokott megtörténni, kik összes ideáik felett egyszerre rendelkeznek, Montesquieu az összes uralmak általános eszméit itt adja meg. A világ legnagyobb országai azok, amelyekben egy a hagyományokhoz igen ragaszkodó, de mindig nyitva tartott arisztokrácia van, amelyet állandóan megújít az alsó néposztályokból származó aktiv és energikus rész beözönlése. Tehát Franciaországban három arisztokrácia van: a legelzártabb nemesség, egyébiránt nyitva tartva, minthogy a király képes nemességet kreálni és kreálja is azt; a teljesen nyitva tartott papság, minthogy nem örökösödés, de kooptáció által egészíti ki magát, vagyis a választásos örökösödés egy faja által; a magisztratura, amely félig örökletes, félig megvásárolható olyan emberek által, akik munkával pénzt szereztek. Ez a három arisztokratikus rend alkot egy olyan arisztokratikus együttességet, amely igen nyitva tartott lévén, alkotja az előkelőket. Nincs Franciaországnál értelmesebben és szerencsésebben alkotott arisztokratikus ország.

Ime, amire Voltaire nem felelt, minthogy attól kezdve, amikor arisztokratikus doktrináról volt szó, többé semmit sem értett meg. De jól látjuk Montesquieu a hivatalok eladhatására vonatkozó összes ideáinak együttességét.

Mirabeaunak ezt kellett mondania későbben: «Az államban nem szabad másoknak lenni, mint koldúsoknak, tolvajoknak és államilag díjazottaknak». -19- Ez a tiszta szocialista doktrina; ez kizárja a tulajdonost és a független munkást; nem lesz itt több tulajdonos, mert nincs bérmunkás, sem tolvaj, sem koldús; nem lesz többé független munkás; lesznek ugyan munkások, de ezek az állam díjazottjai lesznek. Ez az a doktrina, amelyre Montesquieu már előbb ezt feleli: «Valóban! nekem, aki nem vagyok szocialista, nekem, aki nem akarok olyan kormányt, amely mindent tesz, amely mindent képes tenni és amelytől minden függ, nekem, aki szabad akaratok által korlátolt és elgátolt kormányt akarok: független munkások kellenek, akik tulajdonra törekednek, akik azt elérve, elérik általa az általuk megszerzett és nem az állam által adományozott s attól független munkaköröket. Példának okáért ilyen a szorgalom és a munka által megszerzett bíróság. Az én nagy társadalmi hatalmú bíróságaim nem lesznek sem koldúsok, sem tolvajok, sem díjazottak. Érdekemben fekszik, hogy ne legyenek díjazottak, mert ha díjazottak volnának: koldúsok lennének. Koldúsok is képesek helyesen ítélkezni, de az olyan perekben, ahol a kormány egyes emberrel áll összeütközésben, a kormány segélyezettei talán nem teljes részrehajlatlansággal ítélkeznének.»

Montesquieunek ezen eszméit a Törvény Szelleme közzététele után három évvel majdnem eredetibb módon és határozottabb erővel, mint maga Montesquieu, tartotta fenn egy fiatalember, Angliviel de La Beaumelle, akinek kalandos és nagyon rendellenes élet jutott osztályrészül, de aki huszonöt évével sokat ígért. Mes Pensées (Gondolataim) című első munkájában ezt mondja -20- La Beaumelle: «A hivatalok elárúsíthatósága miatt minden jó francia zúgolódott. A fejedelmek kapzsisága és az idők kényszere hozták be s ugyanezen okok tartották meg és tartották fenn azt. Fájdalom, hogy ez nem a politika érdeme és dicsősége, ez remekműve volna. Csodálatos dolog, hogy létezhetett egy nemzet, amelynél a bíráskodás joga vevőre talált és ahol az ítéletek nem eladók, ahol a hivatal szorgalomra buzdít (Montesquieu szövege ismét szóba kerül) és ahol a hivatalok nincsenek lealacsonyítva (és nem is lehetnek, minthogy a hatalom nem önkénykedhetik felettük). A bírósági hivatalok ezen elárúsíthatósága Franciaország állami rendjének legfőbb java».

A forradalom a bíróságot a központi hatalomhoz csatolta, vagyis megszűntette az államnak ezen osztályát, miként megszűntette a két központot, t. i. akként, hogy elhatározta, miszerint jövőben az legyen a végrehajtó hatalom, amely ítélkezik. Ez nagy haladás volt, ha a despotizmusra vonatkozik, amint hiszem is, de visszafejlődés volt, ha a szabadság volt a cél.

Tehát visszatérve a felelősség ezen kérdésére, amelytől semmiképpen sem távolodtunk el – miként az olvasó látni fogja – a felelősség szempontjából mit tett az új uralom? Az egyik felelősséghez hozzácsatolt egy másikat. A régi uralom bírái kevésbbé voltak fedezve, mint az újak, mert igaz, hogy a törvény szerint ítéltek, de kevésbbé szigorúan, mint az új uralom bírái, miként kimutattuk. A létező kormány bírái teljesen fedezve vannak a törvény által, amely határozottabb, kevésbbé sokféle, kevésbbé alkalmas a magyarázatra; nekik egyszerűen a jogot kell kijelenteniök, -21- a jog felelős. Tehát ezen felelőtlenséghez hozzákapcsolódik az, hogy mivel ők az ítélkező hatalom s midőn a kormány meghagyja nekik, hogy mily módon ítélkezzenek, azon mód szerint tartoznak ítélkezni és nem ők, de a kormány a felelős. Idézni szokták azon magasállású bírót, aki a parlamenti bizottság előtt egy, a törvénnyel teljesen ellentétes eljárási művelet iránt kérdeztetvén meg, ezt felelte: «a fejedelem dolga». Szigorúan elítélte a közvélemény. Miért? Nem tett egyebet, mint felmentette magát egy felelősségtől, amelyet visszahelyezett oda, ahol az a kormányrendszer szerint van. Mondhatta: «a kormánytól rendeletet kaptunk és engedelmeskedtünk ezen rendeletnek». Ez árulás? miben? Állami rend vagyunk-e mi? egyáltalában nem. Közvetítő testület vagyunk-e a fejedelem és a nép között, miként Montesquieu mondta? egyáltalában nem. Maga az ítélkező nép vagyunk-e, mint az athéni heliasták? egyáltalában nem. A szenátorok és lovagok delegáltjai vagyunk-e miként ez megszakítás nélkül volt Rómában, következésképpen egy állami rend képviselői vagyunk-e? semmiképpen. A nép által megválasztott prætorok vagyunk-e, miként ez még Rómában volt? semmiképpen. Minket a kormány nevez ki, fizet, léptet elő, avagy otthagy a pálya kezdetén; mi a kormány igazságügyi tisztjei vagyunk; nem vagyunk egyebek, mint eszközök; midőn a kormány maga akar ítélkezni s ehhez nyilvánvalólag joga van, ettől kezdve nincs más teendő, mint hallgatni. Ezt tettük. Azon tény által, amely bennünket azzá tett, amik vagyunk, teljesen felelőtlennek érezzük magunkat. Franciaországban, az első -22- uralkodóház idején, ha a prévôt (bírósági előljáró) valakit felhívott a megjelenésre és ha az nem jött el, elment hozzá és ezt mondta neki: «hivattalak téged és te nem tartottad méltónak eljönni. Indokold ezen lebecsülést» és megverekedtek. Ime, olyan emberek, akik rettenetesen felelősöknek érezték magukat. Gondoljátok, hogy nekünk is hasonlóképpen kellene cselekednünk, mikor a kormány parancsol és rendeleteit nem tartjuk kellemeseknek? És mily jogon? Mi nem mondhatjuk neki: «Ki tett téged fejedelemmé?» De ő mondhatja nekünk: «Ki tett meg téged bíróvá?» Mi függő helyzetű delegált hatalom vagyunk örökös lehetősége mellett hatalmunk visszavételének az által, aki azt nekünk nyújtotta. Végeredményben függésben vagyunk, következésképpen felelőtlenek vagyunk, ami által nem vagyunk elvarázsolva, minthogy nem rendelkezünk a középkor prévôts-jainak becsületérzésével».

Még egy másik példája a felelőtlenség azon érzelmének, amellyel a francia bírák határozottan rendelkeznek attól kezdve, midőn olyan ügyről van szó, melybe a politika bele van keverve. A francia püspököknek 1910-ben a hívekhez intézett egy «levele» nem tanácsolja sok indokból a világi iskolákat, a többek között azért, mert olyan világi iskolák vannak, ahol a kis fiúk és leányok együtt vannak éppen úgy az osztályban és a tanulás alatt, mint a szünórák alatt. A néptanítók társasága ezen levél aláírója, Mgr. Luçon bíboros ellen pert indított. Első folyamodásban az ügy a néptanítók javára intéztetett el; megfelebbezték; a felebbviteli törvényszék, t. i. a párisi törvényszék, 1911 január 14-én újból elítélte Luçon bíborost. -23- Indokainak egyike ez: «tekintettel, hogy azok (a püspökök levelében foglalt vádak) különösen a vegyes iskolákra (écoles mixtes) vonatkoznak, hogy a különnemű gyermekek együtt tartása ott meg van engedve, továbbá tekintve, hogy felebbező (Luçon bíboros) egyáltalában nem tudja, hogy úgy az osztályban, valamint a szünórák alatt a fiatal fiúk és leányok egymástól el vannak különítve és hogy egyetlen iskola sincs megépítve és elfogadva ezen feltétel teljesítése nélkül…»

Ezen indoknak a szövege által: «továbbá minthogy nem tudja», a párisi törvényszék valósággal hazugsággal vádolta meg Mgr. Luçon bíborost és mint hazugot ítélte el.

A La Croix hirlap vizsgálatot ejtett meg közvetlenül (1911 januárban), hogy megtudja, voltak-e valóban olyan vegyes világi iskolák, ahol a különnemű gyermekek együtt lehettek. Nem talált, csupán kétszázat, amelyeket részletesen megnevez.

Különös részletezés: éppen azon községekben, ahol a különnemű gyermekek együtt voltak, a dolog ekként történt: a tanító magához vette a nagy fiúkat és a nagy leányokat, a tanítóné pedig a kis fiúkat és kis leányokat, tehát megtörtént az elkülönítés, de úgy, mintha arra törekedtek volna, hogy a kohabitációt a lehető legveszélyesebbé tegyék. Bizonyos, hogy ez az abszurditás minden rossz szándék nélkül való volt, de végre is megtörtént.

A kohabitáció mindenesetre fennforgott és Mgr. Luçon nem hazudott, a párisi törvényszék pedig hibásan jelentette ki őt hazugnak. Mielőtt -24- ily könnyen hazugnak jelentette ki Mgr. Luçont, mit kellett volna tennie a párisi törvényszéknek? Vizsgálatot kellett volna foganatosítania, olyan vizsgálatot, mint aminőt a La Croix újság ejtett meg időközben. Miért nem foganatosította ezen vizsgálatot? Miért elégedett meg, miként ítéletének a szövege határozottan megjelöli, az iskolaépületek terveivel, amelyeket vele a közoktatásügyi miniszter közölt, mintha ezen tervek, valamit bizonyítanának azon eljárásra nézve, amit az azok alapján épített iskolaépületekben gyakorolnak; mintha a háznak egyik része feltartatván a tanítónénak, a másik része pedig a tanítónak, a tanító nem vehetné magához a maga házrészébe az összes nagy gyermekeket nemük megkülönböztetése nélkül, a tanítóné pedig az összes kis gyermekeket nemükre való tekintet nélkül; ami valóban gyakran így is történt? Végre is miért nem foganatosított a párisi törvényszék vizsgálatot és miért jelentette ki oly könnyedén Luçon bíborost hazugnak?

Azért, mert midőn politikai ügyről van szó, a francia bíróság nem érzi magát többé függetlennek. Szerinte ezen ügyben a kormánynak kell ítélkeznie és ő nem lehet más, mint a kormány hallócsöve. Úgy tetszik nekem, hogy ezen eljárási módot a maga lényegében mutatjuk be s ebből tényleg mindenki láthatja a törvényszék eljárását. Itt ténykérdés forog fenn, tehát vizsgálatot kell foganatosítani; a törvényszék egyáltalában nem tette azt, de minthogy politikai ügyről van szó, a kormányra tartozónak tekinti az ügyet és ezt mondja: «a kormány beszél» és tanácsot kér a közoktatásügytől. A közoktatásügy ezt feleli: -25- «legendák, mesék, hitrege; itt vannak az iskolaépületek tervei; látják, miszerint anyagilag lehetetlen, hogy itt a két külön nem kohabitációja lehessen.» Világos, feleli a törvényszék. Miért mondja, hogy «világos», miért nem teszi fel a kérdést ekként: dacára a terveknek, nincs-e meg valósággal valahol az elméletileg lehetetlen kohabitáció? Azért, mert helyette a kormány ítélkezett; nem gondoskodott saját szemeivel való értesülésről; ítélkezett; ez politikai ügy volt, a kormányra volt tekintettel és az ítélet a kormány véleménye, óhajtása, velleitása vagy tendenciája volt; nem volt más feladata, mint megszerkeszteni azt. Mgr. Luçon hazudott, mert a kormány óhajtani látszott, hogy kijelentessék, miszerint Mgr. Luçon hazug volt. A bíróság felelőtlensége a XIX. és XX. század bírósága előtt minden politikai ügyben jogi elvként látszik fennforogni.

De más is van – vagy éppen annyi – ugyanezen ügynél. Mgr. Luçon védelméül előterjesztette Hannotin mesternek, az államtanács és a semmitőszék ügyvédének véleményét és ugyanezen véleménye Hannotin mesternek az, amelyre 1911. jan. 4-iki ítélete támaszkodik a párisi törvényszéknek, hogy elítélje Mgr. Luçont. És hogy rátámaszkodjék erre, idézi azt és ime, a mód, amely szerint rátámaszkodik és amely szerint azt idézi: «Megfontolva… hogy a nevében (Mgr. Luçon nevében) felmutatott vélemény különben is kijelenti, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak egymástól különítve; és hogy ekként az ügyiratnak maga ezen töredéke által a vád (mely a püspökök levelében foglaltatik, a különnemű gyermekeknek a vegyes iskolákban való -26- együttartására nézve) helytelennek és jogtalannak ismertetik el…» De hát mondta ezt a véleményében Hannotin mester? Mondta, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól? Ha mondta, akkor különös módszere lett volna arra, hogy védelmezze Mgr. Luçont; különös módszere lett volna arra, hogy védőbeszédet tartson mellette, mit tett volna, ha vádat akart volna emelni? De végre is lehetséges, hogy mondta, néha az igazság ereje vádoló nyilatkozatot adat ki attól, aki védelmezni akar és igazoló nyilatkozatot attól, aki vádolni akar; lehetséges, hogy mondta, de végre is mondta-e? Én Istenem! határozottan az ellenkezőt mondta. Ezt mondta: «Amit a pásztorlevél szem előtt tartott, az nem a tanyai iskola volt, ahol a tanító vagy tanítóné egyszerre tanítja az egymástól gondosan különválasztott leányokat és fiúkat, de azon iskola, ahol szándékosan, rendszeresen… van a két nem együtt tartva». Ime, ezt mondta Hannotin mester; a pontosság lelkiismeretességével és igazságosságból is mellőzte a szegény kis tanyai iskolákat, ahol akár egy tanító, akár egy tanítóné, hat kis fiúból és négy kis leányból állván az osztály s egymaga lévén, majdnem kényszerítve van feltartani s képes is feltartani akár az osztályban, akár a szünórán az elkülönítést s tényleg fel is tartja azt; azon igen számos iskolára célzott, – miként a La Croix vizsgálata bebizonyította – ahol szándékosan, rendszeresen (miért? kényelmi szempontból) a tanító és tanítóné – ketten lévén – a különneműeket együtt tartják, magához vévén a tanítóné a nagyon fiatal kis fiúkat és kis leányokat, a tanító -27- pedig az előrehaladottabb korú kis fiúkat és kis leányokat.

Hát mit tesz a törvényszék? Elkülöníti a mondatnak azon tagját, ahol Hannotin mester megteszi az engedményt, amit tennie kellett és nem veszi számba a mondat azon tagját, ahol a kritika van és azt konkludálja, hogy elismerte Hannotin mester, miszerint az iskolákban a nemek szigorúan el vannak különítve egymástól; és kinyilatkoztatja, hogy elismerte, miszerint a nemek minden iskolában szigorúan el vannak különítve egymástól.

Jegyezzük még meg, hogy ahhoz, miszerint ekként konkludáljon és ekként nyilatkozzék, kényszerítve volt megváltoztatni a macskaköröm közé tett szöveget, nemcsak az idézetet csonkítván meg, de egymásután meg is változtatván azt. Mert miként idéz? «a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól», az, amit a pásztorlevél szem előtt tartott, nem a tanyai iskola, ahol egy tanító tanítja egyszerre az egymástól gondosan elkülönített leányokat és fiúkat, de azon iskola, ahol…» az ellenkezőnek van helye. Oly módon, hogy egy kifejezést, mely magábanvéve azt jelenti, hogy vannak kifogástalan iskolák és hogy vannak igen megróhatók, egy olyan kifejezéssel helyettesít, amely azt állítja, hogy minden iskola kifogástalan.

Ime, a szöveg elszigetelése által, majd még azonfelül a szöveg megváltoztatása által, melyet már elszigetelvén eltorzítottak odajutnak, hogy valakivel nemet mondatnak, aki igent mondott. Vannak esetek, amelyek sajnos sokszor előfordulnak és amelyeknél fájlalom hogy nem lehetek Pascal. -28-

Hát némelyek efelett méltatlankodnak és azt kiáltják, hogy a francia bíráknak nincs erkölcsi érzékük. Ez tökéletes és teljes tévedés. Annyi erkölcsi érzékkel bírnak, mint bárki, de sajátos fogalmuk van a bíróságról. Úgy tekintik a bíróságot, mint a kormány szervét, mint annak egy részét. A kormány nevezi ki, fizeti a bíróságot, részét képezi annak; ő az ítélkező kormány. Tehát mindazon ügyekben, amelyekben a kormány nincs érdekelve, igazságosan és jogászilag ítélkezik: de mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve, a kormány véleménye szerint ítélkezik és amiként azt előre kikérte, megkapta vagy feltételezte; az ilyen ügyben nem ítélhet saját maga és nem ítélhet a maga feje szerint; egyenesen a hatalom ítél, egyszerű szócsőnek használván a bíróságot.

Ellenvethetik, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány csak akkor bíráskodik, midőn bíró is, ügyfél is. Hát persze. Midőn nem ügyfél, bocsáthat más bírákat a maga helyére, de ha ügyfél, ő maga ítélkezik, mert mások nem adnának talán neki igazat, ami meg nem engedhető. Mit jelent ez? Én, bíróság, aki részét képezem a kormánynak, nem engedem meg, hogy a kormánynak ne legyen mindig igaza, mert a kormány én vagyok. Nem lehet tőlem azt követelni, hogy saját magamat ítéljem el.

– De ebből az következik, hogy mindazon ügyben, ahol egy egyén vagy egyének csoportja áll szemben az állammal, már eleve az van elítélve.

– Talán, de hogy ez másképpen lehessen, az -29- kellene, hogy egy hatalom létezzék az állam és az egyén között s éppen ez nincs. Amit szerveztek, az a bírói és a végrehajtó hatalom zűrzavara. Ám legyen, igen jól ítélkezik mindazon ügyekben, amelyek nem érintik, de mindazon ügyekben, amelyek érintik, a maga érdekében ítélkezik. És mi össze lévén zavarva vele, ő lévén mi, tisztán és egyszerűen felkérjük, hogy a mi helyünkön ítélkezzék, hogy ne vessék szemünkre – ami kis újságírók gyermekjátéka lenne – indokaink sajátosságát, amidőn politikai ügyről van szó.

Attól kezdve, midőn olyan ügyekről van szó, ahol a kormány van érdekelve, hát értsétek meg, mi nem vagyunk többé bírák, mi a király emberei vagyunk, a fejedelem emberei, mi ítélkező kormány, vagyis magát védelmező kormány vagyunk és indokaink éppen olyanok, mint a minisztérium politikáját védelmező és annak részét képező tárcanélküli miniszter beszédei, akinek bizonyára nem fogják szemére hányni hibás következtetéseit, álokoskodásait, megcsonkított idézeteit, szövegferdítéseit és inverzióit.

Ime, ez igen jó okoskodás, de hát mi ez? Ez a bírói felelősségnek a bírák válláról a kormány vállára való igen kényelmes áttétele legalább is mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve. Ime, egy felelősség, amely legalább e pontra nézve nyeresége a modern biróságnak, szemben a régi uralom bíróságával. Jegyezze meg az olvasó, ha visszaemlékezik arra, amit fentebb mondtunk, hogy ez legalább is két felelősséget hoz létre. Tehát a bírói hatalomra nézve két felelőtlenséget: a törvény szigorú alkalmazása okából az automatikus jogszolgáltatás okából való -30- felelőtlenséget és a függőség okából való felelőtlenséget az autonómia hiánya miatt, a központi hatalom mellett.

Amint el kellett következnie, be is következett, hogy ezen két felelőtlenség egymásfölébe helyezkedik s egyik a másikhoz csatlakozik. Megtörténik az is, hogy összeütközésbe jutnak egymással. A felelőtlenségek összeütközése, nem a kötelességek, de a kötelességek hiányának összeütközése, ami különös dolog. Ezt tökéletesen így lehetett látni. 1906. év júliusában a semmítőtörvényszéknek kellett egyszernél többször ítélkeznie Dreyfus kapitány ügyében. Ha azt a második haditanács által tévesen elítéltnek találja, a törvény szerint nem tehetett egyebet, mint visszautalja egy harmadik haditanács elé. Van ugyan egy cikk (a büntetőperes eljárásról szóló törvénykönyv 445. cikke), amely visszautalás nélkül engedi meg a megsemmisítést, amely azonban nem alkalmazható, midőn még életben levő elítéltről van szó és csak azon esetre, ahol az ügyből többé semmi sem áll fenn, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető. Például ha azzal vádoltattam volna, hogy megöltem Pált és ezért elítéltettem volna és ha időközben bebizonyult volna, hogy Pál öngyilkos lett, nincs többé semmi rám nézve vagy bárkire nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek minősíthető volna. De ezen cikk nem alkalmazható a Dreyfus-ügyre, mert az, hogy Dreyfus ártatlan, lehetséges volt, de hogy 1894-ben az árulás ténye fennforgott legyen, az sem vitás nem volt, sem vitatva nem volt és fennállott; másrészről Dreyfus életben lévén, a 445. cikk által megjelölt kifogás nem forgott fenn. -31-

És mindezen indokok miatt a semmítőtörvényszék törvényesen nem tehetett mást, minthogy Dreyfust egy harmadik haditanácshoz utalja. Ugyanezt mondta Manau államügyész az első felülvizsgálat folyamán, jóllehet kedvező érzülettel volt Dreyfus iránt: «Ahhoz, hogy lehetséges legyen Dreyfus ártatlanságát kijelenteni, először nekünk (közvádlónak), azután önöknek (bíráknak), (nekünk hic et nunc) az kellene, hogy Dreyfus meghalt legyen… A törvény erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn. Elegendő azt ismerni és hogy megismerjük, olvasni».

A semmítőtörvényszék tehát nem tehetett mást, mint meg nem semmisíteni az ítéletet vagy visszautalással megsemmisíteni.

Ámde a kormány már megelégelte ezt a végnélkül való ügyet, sőt nem is volt szüksége arra, hogy ezt a semmítőtörvényszéknek megmondja; a semmítőtörvényszék ezt éppen úgy tudta, mint mindenki.

Tehát látjátok a két felelőtlenség összeütközését? Ha a törvényszék a törvényhez alkalmazkodik: felelőtlen; «Fedve vagyok a törvény által; támadjátok meg a törvényt, amit határoztam, azért mosom a kezeimet, mert a törvény határoz és nem én».

– Ha a törvényszék engedelmeskednék a kormánynak vagy a kormány óhajtásának nem engedelmeskedik a törvénynek, éppen úgy felelőtlen: «A kormány ágense vagyok, mosom a kezeimet azért, amit határoztam; ő ítélkezik az én számmal, nem én».

– De elforgatja a törvényt, ami éppen oly kevéssé -32- van megengedve neki, mint neked, minthogy az senkinek sincs megengedve.

A törvényszék tehát nagyon kényelmes helyzetben volt… Dehogy volt, mert ebben a különös összeütközésben, ha mindenfelé felelőtlen volt is, mégis legalább az alakszerűségben kellett megnyugtatnia a közönséget, a törvényt és a fejedelmet; mert ámbár a bíróság az új rendszerben nem egyéb, mint a fejedelem ágense, kell, hogy a törvény szerint, a törvény szövege szerint ítélkezzék.

Azután visszautalás nélkül akarván az ítéletet megsemmisíteni, ámbár a törvény szerint nem semmisíthette meg, csak visszautalással, mégis hogy visszautalás nélkül semmisítse meg, kitalálta, hogy rátámaszkodjék magára azon szövegre, amellyel a törvény azt megtiltotta. Ahelyett, hogy idézte volna a 445. cikket, amely ez: «Ha az ítélet megsemmisítése egy életben levő elítéltre nézve nem enged többé semmit fennforogni, amelyet bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni», ezt hitelesíti: «Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennforogni, amely az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás sem fog kimondatni». Látjátok a különbségeket. Először is az ítélet szövegében ez van: «Az elítélt terhére», ehelyett: «Egy élő elítéltre nézve», ami nem mindenben ugyanaz a dolog.

Az élő szó kihagyásával az ítélet szerkesztője kétségtelenül el akarta fordítani az olvasó figyelmét azon ideától, hogy Dreyfus meghalt, mert -33- szüksége volt erre azért, hogy lehetséges legyen a megsemmisítés visszautalás nélkül.

A «vádlottra nézve» kifejezésnek a vádlott terhére való megváltoztatása által az ítélet szerkesztője ki akarta kerülni ezen kevéssé franciás fordulatot, «bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni az elítéltre nézve» («étre qualifié crime au delit a l’égard de»), azon fordulatot, amelyhez az új szöveg kritikai módszere vezette, hogy mindenekfelett jól meg akarta jelölni azt, hogy véleménye szerint semmi sem maradt fenn Dreyfus-ra terhelőleg.

A szöveg ily hűtlen visszaadása még a könnyebb fajtából való. A legsúlyosabb és a leglényegesebb az, ami abban állott, hogy ezen szavakat: «az elítéltre nézve», ezen szavak után helyezi el: «nem enged semmit fennforogni, amit lehetne», ahelyett, hogy elől hagyta volna, miként az a törvény szövegében van. Ez egy ú. n. invertatur, miként nyomdász-nyelven mondják. Hát egy invertatur néha semmit sem változtathat meg a mondat értelmében, mint például ebben: «szűrdolmány» és «dolmányszűr»,1 de minden tekintetben meg is változtathatja azt és ez történik itt.

Ha ebben a mondatban: «ha az ítélet megsemmisítése egy élő elítéltre nézve nem enged semmit sem fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető», ezen szavak: «egy el ítéltre nézve» az ítéletre vonatkoznak, akkor a mondat ezt akarja kifejezni: «Ha egy élő elítéltre vonatkozó ítéletet megsemmisítünk és nem marad fenn többé semmiféle bűntett és egyáltalában semmi, bárki terhére sem».

Ha pedig ebben: «ha az ítélet megsemmisítése -34- nem enged semmit sem fennmaradni az elítéltre nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető», ezen szavak: «az elítéltre nézve», a fennmaradna szóra vonatkoznak, akkor ez ezt akarja kifejezni: «Ha a vádlott általunk többé nem tekintetik bünösnek».

A két értelem száz mértföldre van egymástol, annyira, hogy a törvény szerinti szöveg megtiltja a visszautalás nélküli megsemmisítést, a törvényszék által elfogadott szöveg pedig megengedi és ez egy egyszerű inverzió által van így. Ez a szavakkal való bűvészkedés diadala; a semmítőtörvényszék 1906 júliusi tagjai páratlan szemfényvesztők lettek volna.

Ezen pont felett vita volt. Charpentier Armand (1911 márciusi Annales de la Jeunesse Laique) írja: «Hogy a semmítőtörvényszék bíráit hibával lehessen vádolni, a l’Action Française2 nekik tulajdonítja az általuk elforgatva gyártott szöveget. Ime, amelyet nevetséges beszédmódján a l’Action Française «Talisman»-nak nevez:

445. cikk.

A törvénykönyv szövege:

Ha az ítélet megsemmisítése egy élő elíteltre nézve nem enged semmit fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmféle viszszautalás nem fog kijelentetni.

A törvényszék által hitelesített nem létező szöveg:

Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás nem fog kijelentetni. -35-

«Balfelől dőlt betűkkel van kiírva a törvénykönyv szövegében beírt négy szó, amelyeket a semmítőtörvényszék kihagyott. Jobbfelől pedig azon szavak vannak kiírva, amelyeket a szöveg egy másik helyére tett a törvényszék.»

«Tehát a törvényszék ítéletének ez az egyetlen helye – írja Charpentier – ahol a kérdésben levő törvénycikk szövege idézve található: «Tekintve azon érvek összességét, melyek a felülvizsgálatot megelőzték következik, hogy az új tények vagy a haditanács ismeretlen ügyiratai az elítélt ártatlanságát megerősítő természettel bírnak… és hogy vizsgálatot kell az ügy alapjára nézve megejteni és alkalmazni a büntetőperrendtartást tartalmazó törvénykönyv 445. cikkének befejező szakaszát, amely szerint ha a kijelentett megsemmisítés egy élő elítéltre nézve nem enged semmit fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás nem fog kijelentetni».

«Elegendő – mondja tovább Charpentier – a balfelől levő hasábhoz visszatérni, hogy lássuk ezen idézet aggályos pontosságát. A l’Action Française követte el a hibát, amelyet a semmítőtörvényszéknek tulajdonít.»

Tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék a törvény szövegét úgy idézte ítéletében, mint később Charpentier. De az is tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék ítéletének záradékában utal és támaszkodik ezen törvényszövegre és így idézi: «Tekintve végső elemzésben, hogy a Dreyfus ellen emelt vádból semmi sem áll fenn és a haditanács ítéletének megsemmisítése semmit sem enged fennmaradni, amit az ő terhére bűntettnek vagy -36- vétségnek lehetne minősíteni, tekintve ennek folytán, hogy a 445. cikk alkalmazása mellett semmiféle visszautalást nem szabad kijelenteni…» Amiből nyilvánvaló, hogy a semmítőtörvényszék kétszer idézte a 445. cikk szövegét: először igen hűségesen, másodszor pedig, midőn határozata miatt rátámaszkodik, megváltoztatva. Azt mondhatnák, hogy azért, mert önmaga akarta megmutatni ezen kétféle idézés által, miként kellett volna neki ítélkeznie a törvény szerint és miként ítélt annak ellenére. És alapjában ez a véleményem és ez van a rendszeremben: a törvényszék meg akarta mutatni, hogy igen jól ismeri a törvényt, hogy előtte volt, hogy olvasta azt és hogy államérdekből ítélkezett annak ellenére. Az általam adott ezen magyarázat bizonyára a legkedvezőbb neki.

Még egy különös részlet: a Gazette des Tribunaux hozván az ítéletet, az ítélet ezen szelleméről, ezen alapelvéről, nem tudom egészen, miként kell mondani, ezt bocsátotta előre (a jogtudomány számára): «Mikor egy határozat megsemmisítése, melynek felülvizsgálása kéretett, semmit sem en ged fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, a semmítőtörvényszék által semmiféle visszautalás kijelentése nem történhetik a büntetőtörvénykezési eljárást tartalmazó törvénykönyv 445. cikke végső szakaszának szavai szerint. Ebből következik, hogy ez az igazi szövege a 445. cikknek, amely elrejtve marad az 1906 júl. 12-iki ítélet egy szegletében s amely végeredményben a törvényben megmarad; de a megváltoztatott szöveg képezi a jogi álláspontot. Ez megnevettetheti Heraclitot.»

Annyi bizonyos, hogy a törvényszék egy olyan -37- törvényt alkalmazott, amelyet ő maga gondolt ki. Maguk Dreyfus védői elismerik ezt, csakhogy talán indokoltan azt mondják, hogy csendet kellett teremteni és hogy a semmítőtörvényszék ekként érte el annak megvalósítását. Lehetséges. Ámbár ítélete újra életrekeltette a polemiákat, de kikerült egy harmadik új pert a haditanács előtt s talán kissé nagyon is kedvezett azon lecsendesítésnek, amely nem volt ellenére.

Csakhogy ami talán nem is volt célba véve: 1-ször függőben hagyta örök időre és az egész történet számára a Dreyfus-ügyet, ahelyett, hogy lezárta volna; 2-szor elítélte Dreyfust.

Függőben hagyta, ahelyett, hogy lezárta volna az egész történet számára a Dreyfus-ügyet. Valóban, ezt fogják mondhatni örökké: «Dreyfus-t elítélte két haditanács, másrészről felülvizsgálatra utalta a semmítőtörvényszék ítélete, majd felmentette a semmítőtörvényszék, ámde a törvény beigazolt megmásításával; a dolog legalább is egyensúlyban van; az ügy függőben marad, végnélkül lehet tárgyalni. És tényleg az a véleményem hogy végnélkül fogják tárgyalni s igen jogosan a semmítőtörvényszék utolsó ítélete s azon mód szerint, amely szerint az azt megszerkesztette.

A semmítőtörvényszék pedig utolsó ítéletével elítélte Dreyfust. Bizonyára elítélte, mert a törvény szellemével és betűivel ellentétes ítélete által egyedül azt akarta, hogy Dreyfust egyáltalában nem engedi egy harmadik haditanács elé állítani. Kijelentette egyrészről, hogy a visszautalás nélkül megsemmisítés nem történhetik meg, csak a törvény megváltoztatásával, ami tökéletes erkölcsi elítélés; másrészről pedig kijelentette, hogy bármely -38- haditanács elé utaltassék is Dreyfus, csalhatatlanul újból elítéltetik, ami szinte elég tökéletes erkölcsi elítélés.

A törvényszék ítélete által elég világosan ezt mondja: «a törvény azt akarja, hogy Dreyfus felett még egy haditanács ítélkezzék, de mivel még minden haditanács által elítéltetett, felmentem én a törvény ellenére»; ez világos elítélés.

Annyira világos – jegyezze meg magának az olvasó – hogy Dreyfust csak két haditanács ítélte el, a semmítőtörvényszék pedig ítélete által olyanná tette, mint akinek minden lehető haditanács által el kell ítéltetnie, tehát hogy ne utaltassék bármely más haditanács elé: felmenti. Azt akarta mondani és nem is akart másként eljárni: «Kijelentem, hogy Dreyfus mindig el fog ítéltetni». Egy humorista ezt mondaná: «a semmítőtörvényszék a világon a legrosszabb szándékkal viseltetett Dreyfus iránt, mert ítéletével mindenkinek kikiabálta, hogy lehetetlenség volt Dreyfust felmenteni».

Nem így van és a törvényszéknek nem volt Dreyfus iránt rossz szándéka; de be kell ismerni, hogy ezt el lehetne hinni. Annyi azonban bizonyos, hogy erkölcsileg annyira elítélte, amennyire csak lehetett.

Ez annyira igaz, hogy – miként tudjuk – a békés emberek meg voltak elégedve az ítélettel; de a tiszta Dreyfusistáknak nagyon rosszul esett. Nagyon érezték, amit mondtam, hogy az ügy újból függővé tétetett anélkül, hogy valaha le lehessen zárni és az, hogy a felmentés csak ilyen mesterséggel és ilyen ítélettel volt lehetséges, nagyon is elég kegyetlen elítélés volt. Az 1906 -39- júl. 12-iki ítélet jogászi bűvészkedés, sőt több, páratlan ügyetlenség.

De hát ezt a jogászi csűrés-csavarást, ezt az ügyetlenséget a semmítőtörvényszék követte el? A világért sem. A kormány követte el. A kormány volt az, amelynek 1899 júl. hónapja óta az volt szándékában, hogy Dreyfus bíróira, bárkik legyenek is azok, ráerőszakoljon egy felmentő ítéletet, ami de Gallifet hadügyminiszternek Waldeck-Rousseau-hoz, a tanács elnökéhez intézett ezen leveléből következik: Hétfő, 1899 júl. 10. «Kedves elnököm és barátom! Nagyon «nyíltnak» találta Ön (a szöveg szerint valószínűleg ezt akarja mondani: nagyon szabadon hagyva a teret) azon utasításokat, melyeket a rennesi haditanács kormánybiztosához intézni határoztam el; ezeket én igen határozottaknak (valószínűleg: nagyon szigorúaknak) találtam. Két nap óta minden figyelmemet ezen ügyre fordítottam és azon indokokból, amelyeket Önnek ezen levélben kifejtek, elhatároztam, hogy nem küldök semmiféle utasítást, ami a gyakorlattal megegyező és ami gyakoroltatott is, p. l. a Bazaine-pör esetén. Higyje meg nekem, midőn azt állítom Ön előtt, hogy ami hasznos volna a polgári rendű bírákra nézve, az ártalmas midőn a kormány bizottságairól, a haditanács elnökéről és katonai bírákról van szó… Ha mi bármiféle ügybe beleavatkozunk, meg vagyok arról győződve, hogy marasztaló ítéletet készítünk elő. Erről annyira bizonyos vagyok, hogy igen tartózkodom ebben közreműködni. A haditanács bírái, valamint a kormánybiztos közös utasítást kaptak társaiktól: «Ne vegyen számba semmiféle tanácsot, semmiféle rendeletet – mondták -40- neki – ez a kormány által állított csapda lenne!» Mindnyájan ezen viszonyban vannak hivatalos állásukon kívül. Utasításaink nem maradnának titokban; közzétennék, magyaráznák, rossz hírbe hoznák és a kormánybiztos nem venné azt számba. Dicsőségszomjas ember, aki összes utasításainkból piédesztált fog készíteni magának, amelyeket tombolva fog lábbal tiporni. Ebben a pillanatban mi ezt nem tudjuk megváltoztatni. Nincs semmi ideám a jogtudomány szabályairól, de van egynémely ismeretem a katonatisztek különböző lélekállapotáról… Végzem, azt állítván Önnek, hogy ha beszélünk és írunk, a marasztaló ítélet biztosan bekövetkezik… Gallifet».

Ez a történeti levél erősen bizonyít a dolog állása mellett. Először bizonyítja, hogy az 1899-iki kormány nyomást akart gyakorolni nemcsak a haditanács mellett levő biztosára, ami teljesen törvényes volt, de a haditanácsra és ezen tanács bíráira is, jóllehet de Gallifet ezt mondja Waldeck-Rousseau-nak: «higyje el nekem…» közbenjárásunk ártalmas lenne «a kormánybiztosra, a haditanács elnökére, a katonai bírákra»; tehát Waldeck-Rousseaunak az volt a véleménye, közbenjárni és pedig elég erélyesen a kormánybiztosnál és magánál az elnöknél és a bíráknál is.

Ez a levél először azt bizonyítja, ami igazság szerint nem szorult bizonyításra, amit de Gallifet mondott kormánybiztosáról, azt Waldeck-Rousseaunak kellett némi keserűséggel elmondani de Gallifetről: «Én most ezt nem vagyok képes megváltoztatni».

Ez a levél továbbá azt bizonyítja, hogy dacára eltérésüknek, Waldeck-Rousseau és de Gallifet -41- teljes egyetértésben vannak abban, hogy a kormány ezen közbenjárása azoknál, akik ítélkeznek, s hogy a fejedelem ténye «Igen hasznos lenne a polgári rendű bíráknál». Efölött semmi eltérés, semmi egyenetlenség, semmi különbség, minthogy itt nem lehetséges sem kételkedés, sem tétovázás; Waldeck-Rousseau éppen úgy meg volt győződve, mint de Gallifet és de Gallifet éppen úgy, mint Waldeck-Rousseau, hogy a polgári bírák engedelmeskedni fognak.

És jegyezze meg az olvasó, hogy ez azért van, mert Waldeck-Rousseaut – aki ügyvéd és aki járatos a polgári bíróság szokásaiban – azon gondolat ragadta magával, hogy éppen így fognak eljárni a katonai bírák is és hogy ezeket is ugyanazon módon lehet kezelni; ez azért van, mert de Gallifet, aki katona s akinek «van némi ismerete a katonatisztek lelkiállapotáról» egyáltalában nincs ugyanazon véleményen, mert azt hiszi, hogy minél inkább akarják, hogy a katonatisztek engedelmeskedjenek, annál kevésbbé fognak engedelmeskedni. De úgy az egyiknek, valamint a másiknak az a véleménye, hogy a katonai engedelmesség ezúttal a polgári bíráknál van meg.

Miért van ez? Azért, mert a tisztek és a bírák közt mintegy fajkülönbség van? Egyáltalában nem azért; ki állíthatná ezt? Egész egyszerűen azért, mert egy haditanács bírái tökéletesen függetleneknek érzik magukat, a polgári bírák pedig egyáltalában nem érzik magukat ilyeneknek. A katonatiszt, aki a haditanácsnak egyidőre bírója, akként vélekedik, amint megértette és a következő nap visszatér állásába körülbelül úgy, mint egy polgári esküdt. Azt mondom, körülbelül, -42- minthogy ez nem minden tekintetben ugyanaz a dolog; ez a katonatiszt nagyobb veszélynek van kitéve, mint a polgári esküdt; visszaemlékezhetnek rá később, hogy részt vett egy haditanácsban, amely a kormány óhajtásaival ellenkezőleg ítélkezett és előmenetele megérezheti ezt és ha csak saját érdekétől kér tanácsot, jobban fogja tenni, ha az ösztökélések, vagyis a kormány óhajtásai szerint fog ítélkezni; de végre is nem olyan, mint a polgári bíró, akinek az a rendeltetése, hogy egész életén át bíró maradjon és nap-nap mellett érintkezésben legyen a kormánnyal. Függetlensége sokkal nagyobb; végeredményben ez középhelyet foglal el a polgári rendű bíró függetlensége, amely igen csekély és a polgári esküdt függetlensége közt, amely abszolut.

Ime, miért hasznos a kormány nyomása arra, aki ítél, ha polgári bírákról van szó és ártalmas, midőn katonai bírákról van szó, mint amilyen hasznos, ha polgári bírákról van szó.

Jegyezze meg az olvasó, hogy senkit sem támadok egyénileg. A rennes-i katonai bírák magaviselete 1899-ben helyteleníthető s a polgári bírák magaviselete 1906-ban védelmezhető. Azt lehet mondani, hogy a rennes-i katonai bírák a szenvedélyeknek engedelmeskedtek (azon elfogultságnak, hogy az előbbi bírákat meg ne hazudtolják, a katonai szolidaritás ösztönének stb.) és azt lehet mondani, hogy a polgári bírák 1906-ban engedelmeskedtek… kétségtelenül a kormánynak és engedelmeskedvén a kormánynak, nem tettek mást, mint engedelmeskedtek az államérdeknek, ami fontos dolog.

Fennmaradna megtudni, vajjon határozottan, -43- felsőbb államérdek-e az, hogy legyen oly hatalom, amely szembehelyezkedjék azon államérdekkel, amelyet a kormány adott alkalommal szem előtt tart. Ez még megvitatható lenne. Ámde visszatérek a tárgyhoz és megfontolva az 1906-iki ítéletet egyszerűen és magában véve, amely kétségtelenül a körülményekhez alkalmazkodik, kérdem: hogyan képes egy jogszolgáltató bíróság némi tekintetben lényegileg ekként eljárni? azért, mert felelőtlennek érzi magát és mert felelőtlen akar lenni. Két felelősség közé fogva, ami nagyon ritka és eléggé különös, mindent másokra hárít. Egyrészről ítéletét a törvényre hárítja, amelyet különben képvisel: «Nem én ítélek, a törvény ítél»; másrészről személyes felelősségét, amelyet magának a törvénnyel szemben megenged, a kormányra hárítja: «Mindenki jól meg fogja érteni, hogy amikor megkerülöm a törvényt a Dreyfus-ügy megakasztása miatt: a kormány óhajtásának engedelmeskedem; vádoljátok a kormányt». De hát mi ez, miféle bíróság ez? Egy nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon felvilágosodott, sőt nagyon tehetséges bíróság, amelynél a felelősség összes gondja eltűnt.

Elődeinek egyike, a restauráció alatt ezt mondta az akkori kormánynak: «a törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít». Látjátok: «a holtak, akik beszélnek». Látjátok, miként maradt fenn ezen 1820-iki bíróságnál azon gondolkozás, amely az 1750-iki bírákat lelkesítette? A törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít? Mit akar ez jelenteni? Ezen szavak egy 1750-iki bíró szájából, az állami rend egy tagjától és aki semmi módon nem függ a központi hatalomtól, -44- egészen természetesek és egyedül méltóságának nagyfokú érzetét bizonyítják; de egy 1820-iki bíró által kijelentve, nem egyéb elavult kifejezésnél (archaïzmusnál). Az 1820-iki bíró nem lévén egyéb, mint hivatalnok, olyan mint a préfet, nem teljesít egyebet, mint szolgálatokat. Egyébiránt kényelmére szolgál mindazon ügyekben, amelyekbe a kormány nem avatkozik, lelkiismeretesen a törvény szerint ítélni; de attól kezdve, hogy a kormány beavatkozott, már csak azért is, mert a kormány embere, nem szabad más törvénnyel és lelkiismerettel bírnia, mint maga a kormány; másként nagyon következetlen, sőt természetellenes lenne; a kormány ellen ítélkező kormányember lenne, más szavakkal: a kormány ellen ítélkező kormány, ez tiszta anarchia lenne.

A Dreyfus-ügy lezárása végett olyan ítéletet hozván a semmítőtörvényszék, amely meg nem áll, egyszerűen azon óhajtásnak engedelmeskedett, hogy ne legyen anarchia.

Következményeiben kedvező, de kissé szomorú, hogy ez a bíróságnak minden felelősségtől való felmentése tényéhez vezetett. Kétségtelenül örvendezhetett efelett, hiszen mi sem kellemesebb, mint ezt mondani: «senki – ha csak kissé nem bolond – nem vádolhat engem». Különben a dolog igen súlyos. Az a nemzet, amely felett felelőtlen emberek ítélkeznek, a kik magukat felelőtlennek tudják, felelőtleneknek mondják, akik megmutatják, hogy felelőtlenek és akiket a hatalom is felelőtlenekké akar tenni, veszélyben érezheti magát. Azt a kérdést vetheti fel, vajjon nem felette veszélyes-e az egyesekre, ha az egyesek és az -45- állam közti minden perben – az ítélkező állam lévén a bíróság – szükségképpen az egyesek ellen ítélkezik? Azt a kérdést vetheti fel: «vajjon nem az önkényuralom-e ez?»

Nagyon valószínű, hogy ez az önkényuralom Franciaországban 1789-ben kezdett teljességhez jutni, majd a részletekben tökéletesíttetett; egyébiránt még most is tökéletesíthető. Ez a szocialista uralom dolga lesz.

Montesquieu mintegy meg volt ijedve ezen gondolattól: a kormány ítélkezik. Ezt mondá: «a despotikus államokban maga a fejedelem ítélkezhetik (és megfordítva, mindazon uralom, ahol a fejedelem maga ítélkezik, despotikus). A monarchikus államokban ezt nem teheti, mert az alkotmány volna lerombolva; a közvetítő hatalmak megsemmisítve, megszűnni látnánk az ítélet összes formalitásait (magát a törvényt, melynek alakszerűségei csupán oltalmul szolgálnak, kiforgatva); félelem fogna el mindenkit, kétségbeesés ülne ki mindenki arcára; nincs többé bizalom, becsület, szeretet, biztonság, nincs többé monarchia… ha maga ítélkeznék, ő lenne bíró és fél. De a despotizmusban éppen az fontos, hogy midőn egyes emberrel pereskedik, a fejedelem legyen ugyanazon időben fél is, bíró is; enélkül nem volna önkényuralom.» Éppen itt tartunk. Az állam a bíróságból saját magát kiegészítő szervet alkotván, despotikussá lett, amennyire csak lehetett.

Ezen helyzetet igen élénken világítja meg Raymond Poincaré egy öreg bíró emlékeihez írt ékes előszóban. Guizot ezen szavainak idézésével kezdi: «attól fogva, midőn a politika a bíróságok övezetébe behatol, az igazság elköltözik onnan». Ez -46- nagyon is nyilvánvaló. De kérdi tovább Poincaré: «soha sem volt a bíróság sem romlatlanabb, sem lelkiismeretesebb, hogyan történik mégis, hogy részrehajlatlansága ily gyakran gyanúba vétetik?» Nem vádolja meg ezért az emberek növekedő gonoszságát, azt véli, hogy ez talán azért van, mert «az igazságszolgáltatás és a politika ritkán voltak annyira kitéve a veszélyes szerződéseknek és a gyászos zűrzavaroknak. Hajdan (a XIX. század közepe felé) a bíróság a családnak egy faját képezte, amely szigorúan el volt zárkózva, amelyet testületi, hierarchikus, majdnem papi szellem lelkesített s amelyet a világtól a megközelíthetetlenség szigetelt el. Ezen állapot bírt ugyan hibákkal; doktrinér, alakiságokhoz ragaszkodó és az új eszmékkel szemben csökönyös volt. De függetlenség és részrehajlatlanság által kiemelkedett a mindennapiságból. Egyébként nem volt teljesen mentes a politikai befolyásoktól. Igen gyakran volt ő is a hatalom kezei közt. Van Balzac-nál valahol egy vizsgálóbíró, aki Brieux és Bernéde Arthur bírák méltó előde. Camusot-nak hívják. A felesége féltékenyen gondoskodott pályafutásáról s egy bírói székről álmodván számára a seine-i törvényszéknél, gyengéden ezt suttogta neki: «cicám, innen, a törvényszék tanácselnökségéhez nem fog más kelleni, mint valamely politikai ügyben teljesített szolgálat». Ilyenfajta szolgálatokat a bíró hajdanában legalább csak a kormány sürgős felhívására teljesített. Ez sok volt, de jóformán semmi sem azon árhoz képest, amivel mainapság megelégszik. Mainapság az elgyengült végrehajtó hatalom nem meri többé érinteni a bíróságok méltóságát, midőn -47- az a törvényhozó hatalom ösztökélésének enged. Ámde a parlament a maga egészében és részeiben azon gondolkozás felé hajol, hogy az igazságszolgáltatás az ő hódolatára van, maga a közönség pedig azon meggyőződésre jut, hogy ennek ekként kell lenni.

«Hány igazságkereső embernek, akik attól félnek, hogy pervesztesek lesznek, nincs meg a jámborságuk (de nem – az intelligenciájuk) ahhoz, hogy képviselőjükhöz forduljanak! És hány képviselő van, aki illetlen vagy kényes kéréssel mer a bíróhoz fordulni! Ezen személyes ingerenciák még kevéssbbé súlyosak, mint azon kollektiv beavatkozások, amelyekre a kamarák felhatalmazottaknak hiszik magukat; bírósági ügyekre vonatkozó interpellációk, a szószék magaslatáról követelt rendeletek, az igazságügyminiszterek számára való kemény meghagyások, vizsgáló bizottságok és mit tudom, miáltal? A politika ezer eszközt gondolt ki, hogy az igazságszolgáltatás csarnokába becsússzék és régideje, hogy a félrevezetett és elbátortalanított igazságszolgáltatás már letett az ellenállásról: nem olyan kamarák-e ezek, amelyek a közhatalom igazi letéteményesei és az előmenetel szuverén osztogatói? 1906-ban találkozott egy igazságügyminiszter, aki bírt azzal a bátor felbuzdulással, hogy egy kevés rendet állítson vissza ezen anarchiában, kiszabadítsa a bírákat a parlamenti rabszolgaságból s hogy bizonyos szilárdságot adjon személyi állapotuknak. Az általa ellenjegyzett dekrétum oly vihart keltett fel, hogy kijavítania és enyhítenie kellett azt. Ettől fogva egy bírósági főtanács felállításáról beszéltek, amely analóg azokkal, amelyek több minisztériumban -48- működnek és feladatuk: teljesen függetlenül értékelni a hivatalok birtokosainak előmenetelét. És bizonyára nem lenne semmi lehetetlenség abban, hogy az igazságügyminiszteriumban legyen egy olyan szerv, amely hasonló a bányák vagy a hidak és műutak főtanácsához (conseil génèral), a középiskolai oktatás főfelügyelői bizottmányához, vagy az összes többi hivatáscsoportokhoz, amelyek a miniszteri választások önkényének korlátozására vannak rendelve.

Mindaz a nemzet üdvére fog szolgálni, ami a politika és jogszolgáltatás elkülönítésére és mindkettőnek az ő saját területükön való elhatárolására nézve fog tétetni. Ha a bíró nem fogja elérni felszabadítását a parlamenti gyámság alól: csakhamar vége lesz a jogszolgáltatás tekintélyének. Nem lesz többé szükség értekezéseket írni és olvasni az ítélkezés művészetéről. «A fondorkodás (intrikálás) művészete mindenre elegendő lesz». Minden megfontolásra méltó ezen világos és magvas mondás. Jegyezzétek meg itt egymástól megkülönböztetvén a rendes és rendkívüli bírósági gyakorlatot. A rendes a kormány ingerenciája az ítélet alá bocsátott ügyekre: ez a mindennapos, ez a mindennapi élet. Azon pillanattól fogva, hogy a kormány valamely ügyben érdekelve van, az végeredményben az övé, a bíróság elismeri, hogy ez az ő ügye s hogy tartozik ezt ismerni s azt megítélni.

Rendes gyakorlat még a képviselők személyes ingerenciája a bíráskodási ügyekbe és ez nagyon érdekes, minthogy újból elénk tárja – akik műveimet olvassák, tudják, mily gyakran tettem vizsgálat tárgyává ezen kérdést – ezen törvénytelen -49- intézményt, de ami ezáltal nem kevésbbé egyike Franciaország intézményeinek: t. i. a helyi kormányok. Franciaország sokkal inkább decentralizált, mint ezt általában hiszik. Minden département a préfet és a conseil général (département-i gyűlés) által adminisztráltatik és kormányoztatik…

A préfet és a conseil général által. Egyáltalában nem, ez egy elemi iskolás növendék felelete; amit Ön mond, az csak látszat. Minden département-et Quinze-Mille-jei kormányozzák, vagyis képviselői és szenátorai, egy kevéssé inkább képviselői, minthogy a képviselők gyakrabban ledöntik a kormányt, mint ahogy azt a szenátorok teszik, de végre is szenátoraik és képviselőik.

Mielőtt tovább mennénk, még egy megkülönböztetést kell tenni. Akarod-e Saon és Marne département, hogy megközelítőleg jól kormányozzanak? Csakis ellenzéki szenátorokat és képviselőket válassz. Miért? Mert ha csak ellenzéki szenátorokat és képviselőket választasz, ezeknek nem lesz semmi befolyásuk főnökeidre, bíráidra, mérnökeidre, útbiztosaidra és közigazgatásilag, vagyis körülbelül szabályszerűleg és törvényesen lehetsz kormányozva. De ha kormánypárti szenátorokat és képviselőket választasz, ezek fognak téged kormányozni. Franciaország ily módon némileg úgy van felosztva – s ebben van analógia – miként az írottjog és a szokásjog idejében volt. Miként szokásjogi és írottjogi tartományok voltak, ma állami és parlamenti tartományok vannak. Azon tartományokat, amelyeknek parlamenti képviselete ellenzéki, a kormány kormányozza, -50- préfet-jei lévén ágensei; azon tartományokat pedig, amelyeknek parlamenti képviselete kormánypárti, képviseletük kormányozza, amely előtt a préfet egyáltalában semmi és amelynek a préfet, nemkülönben az államügyész engedelmeskednek. Ebből következik – a politikának minden komoly dolga a legbohóbb lévén – hogy a préfet-ek semmit sem óhajtanak annyira, mint hogy ellenzéki département-be neveztessenek ki, mert itt szabad kezük van és kevésbbé szeretik, ha kormánypárti megyébe nevezik ki őket, ahol alárendeltek; ebből az is következik, hogy a francia kormány nem kormányoz reálisan, csak az ellenzéki département-ekben, amelyek, minthogy ellenzékiek, az állam megyéi és csakis nagyon pártoskodó és prekarius módon kormányoz a kormánypárti département-ekben, amelyek, minthogy kormánypártiak, a parlament megyéi.

De ne gondoljuk, hogy ezen utóbbiak a számosabbak. Valóságos helyi kormányuk van. Szenátoraik és képviselőik egy départementi komitét alkotnak, amelynek nem szabad a préfet-nek ellenmondania. A kinevezéseket ők eszközlik, rákényszerítvén a miniszterre azokat, akik a miniszter hatalma alatt állanak és rákényszerítvén a préfet-ekre azokat, akik a préfet hatalma alatt állanak; áthelyezik azon néptanítókat, akik nem választási ágensek, minthogy vétenek az egyedüli hivatás ellen, amiért kinevezték őket és azokat is, akik nem elég buzgó választási ágensek, minthogy hiányzik belőlük a buzgóság azon egyetlen ténykedésben, amelyet tőlük kívánnak; közbenjárnak a bíróságoknál azon ügyekben, amelyekben valamely -51- pártfelük elítélhető volna, ami nagyon rossz példa volna és ami kompromittálná a köztársaságot; végre is ők kormányoznak.

Ezen igen jól szervezett és igen erős helyi kormányok, amelyeket mindössze egyedül azért alkottak, nehogy a törvény kormányozzon, minthogy a törvény kedvezhetne a köztársaság ellenségeinek, a mai rendszer legkúlönösebb jelenségeinek egyikét képezik és eszes mechanizmusuk által a történetíró figyelmét keltik fel, egyébiránt pedig a harmadik köztársaság lényeges intézményét képezik.

Megértjük, mily kitünő ürügyet talál a bíróság ezen intézményben arra, hogy minden felelősségtől felmentse magát, máskülönben pedig körülbelül azon lehetetlen helyzetben van, hogy nem képes valamely felelősséget érvényesíteni. Mert nehezebb ellenállani a helyi, mint a központi kormánynak, a helyi kormány sokkal inkább birtokában tart, sokkal inkább felügyel reád és sokkal szigorúbban elnyom. A központi kormánytól inkább meg lehet tagadni pártfelei valamelyikének felmentését bebizonyított vadászati kihágás esetén; mindent összevéve, jól tudjuk, hogy semmibe sem veszi azt, de nagyon tiszteletlen és igen veszélyes lenne a helyi kormánytól megtagadni azt.

Tegyük hozzá, hogy ha a bíróság nem engedelmeskednék a helyi kormánynak, szemben találná magát úgy a helyi kormánnyal, mint a központi kormánnyal, mert a helyi kormány tagjai mint köztársaságellenest jelentenék fel a központi kormánynak, a központi kormány pedig annyiban függ a helyi kormánytól, hogy azon parlamenti -52- tagokból van összealkotva, akik a központi kormányt oly könnyen megdönthetik. A bilincs tökéletesen szoros, nagyon erős.

Következésképpen a francia bíróság, amennyire csak képes engedelmes – vagy ha így akarjuk – a lehető legkevésbbé engedetlen a helyi kormány iránt a parlament megyéiben és ítéleteiért önként neki engedi át a felelősséget.

És ez – miként mondtuk – a rendes, a mindennapi. A rendkívüli – miként láttuk – s amire Poincaré sem mulasztotta el célozni, azon, még pedig eléggé számos ok, amidőn a törvényhozó hatalom magához ragad egy bírósági ügyet, amely előtte rosszul kezeltnek vagy rosszul elítéltnek látszik. Példa 1910-ben a Rochette-ügy. Rochette bankár és ügyes üzletember, aki egyébiránt kevéssé vonzó, rendkívüli eredményekkel és mérhetetlen népszerűséggel bír. Megszámlálhatatlan vállalatainak részvényesei bizalommal vannak iránta. A kormány – miként mondá – részint a megtakarított kis tőkékről való gondoskodásból és ez nem lehetetlen, mert lehet, hogy a kormánynak van néha gondja a nemzet közérdekeire, ami egészen a monarchikus kormányzat, az atyáskodó kormányzat hagyománya – és éppen ezen érdekben, amelyet azon emberek iránt tanúsított, akiknek egyike sem panaszkodik, holott panaszkodnia kellene, van valami éppen oly megragadó, mint nevetséges, részint, ami pedig nem sokkal valószínűbb, de szintén valószínű, a bankároknak, az állam barátainak és Rochette ellenségeinek érdekében – elhatározta utóbbi elejtését. Nem járhatván el közvetlenül a törvényszéken, minthogy nincs panaszos, talált panaszost, feltámasztja, -53- felfedezi és mozgásba hozza a bírósági gépezetet. A képviselő-kamara, amelynek – úgy látszik – nincs ugyanaz a gondja, mint a kormánynak a kis megtakarított tőkére, parlamenti vizsgálatot rendel el, vagyis legalább erkölcsileg magához vonja az ügyet és megteszi magát bírónak. Mit akar ez jelenteni? Azt, hogy a király «Grandes Jours»-okat rendel el. Midőn a régi uralom alatt valamely tartományban a jogszolgáltatás a sokszoros bűntettek és a bünösök elhatalmasodása miatt tehetetlen volt, a király Grandes Jours-okat rendelt el, t. i. egy teljhatalmú igazságügyi főtörvényszéket alkotott, amely határozottán őt, a királyt képviseli és amelynek joga volt mindazt tenni, amit ő maga tehetett. Éppen így a kamara, vagyis a Souverain, vagyis a fejedelem, vagyis Franciaország, megállapítván vagy megállapítani vélvén, hogy a bíróság olyan ügyben, melybe a kormány beleártja magát, mint mindig s miként ez neki elve, engedelmeskedik a kormánynak; mi több, megállapítván azt, hogy a kormány talán saját érdeke szavára és nem Franciaország érdeke szavára hallgatott: megtartja a maga Grandes Jours-jait, kijelenti, hogy ő, a főhatalom, mint souverain, önmaga fog ítélkezni. A kormány helyettesévé teszi magát, amely önmagát tette a bíróság helyettesévé; «a fejedelem ténye» fölé helyezi a saját «fejedelmi tényét», amelyet a kormány a bíróság fölé helyezett; kiveszi a kormány kezéből, amely kivette a bíró kezéből; alapjában rossznak jelenti ki a kormány önkényét, azért mert a magáéval helyettesíti azt.

Montesquieu egy éjszaka alatt megőszült volna a hatalmaknak ezen, a hatalmak még nagyobb -54- zűrzavara által megjavított zűrzavara miatt; a megkettőzött hatalom ezen zűrzavara miatt s egy sajnálatraméltóbb heresis által kijavított első heresis miatt és azt mondta volna, hogy ez a másodrendű hatalom szerinti önkényuralom.

Mi sem igazabb; különben hát mi a teendő? Mert ha a bíróság többé semmi sem azon ügyekben, amelyekbe a politika beleártotta magát és a politikai ügyekben a kormány a bíró, logikus, hogy úgyis, mint bíró, úgyis, mint végrehajtó hatalom, számot adjon a törvényhozó hatalomnak. Én törvényhozó hatalom, elragadom tőled végrehajtó hatalom bírói hatalmadat; úgy van, de mert te végrehajtó hatalom, jogtalan támadást intéztél a bírói hatalom ellen; ami kettős jogtalan támadást jelent; igen talán, de ez olyan jogtalan támadás, amely megjavít egy másikat és olyan bitorlás, amely egy másik bitorlásnak szolgál indokul.

– Oh, ami azt illeti, hát az; és ez még egy ok arra, hogy a bíróság magát felelőtlennek érezze és hogy végre is mosolyogjon a felelősségen. «Nagyon sok az ügy», mondja. «A fejedelem ténye», a végrehajtó hatalom részéről felettem; a «fejedelem ténye» a törvényhozó hatalom részéről, a végrehajtó hatalom felett. Én a végrehajtó hatalomtól függök, amely a törvényhozó hatalomtól függ. Számot kell adnom a kormánynak, amelynek számot kell adnia a kamarának. Mindebben csak egy dolog világos, hogy igen kis dolog vagyok és hogy semmiben sem vagyok felelős. A rendes ügyekben – kivéve egyébiránt a helyi kormányok mindennapi közbenjárását, – azt teszem, -55- amit a törvény és az én törvénymagyarázásom szerint tenni kötelességemül vélek, azon ügyek körében pedig, ahol a kormány érdekelve van, ezt mondom a kormánynak: «mit kívánsz?», a törvényhozó hatalomnak ezt: «mit kívánsz?» és mindakettőnek: «megegyeztetek, hogy közös akaratotok teljesüljön? egyáltalában nem egyeztetek meg? tárgyaljatok, egyezzetek ki egymással és amidőn megegyeztetek, veletek leszek. Sem egyéb mondanivalóm, sem egyéb tennivalóm nincs. Így akarja ezt a reális alkotmány, amely a hivatalos alkotmány ünnepélyes homlokzata mögött kormányozza ezen országot».

Más szavakkal Franciaországban a bírói hatalom többé nem létezik, nincs Franciaországban bírói hatalom. «Ebben az anarchiában egy igazságügyi miniszter egy kevés rendet akart teremteni és ezzel parlamenti viharokat keltett fel», mondja Poincaré. Valóban, igen óhajtanám tudni, kinek jutna eszébe a két kamara valamelyikében megszorítani a két kamara hatalmát, biztosítván, bárha kis mértékben is autonómiáját, vagy csupán csak függetlenségét a bírói hatalomra nézve. A politikai, valamint a többi testületeknél is sikert érünk el, ha jogkörük kiterjesztését javasoljuk és kétségtelenül nem, ha megszorítását javasoljuk. Poincaré azt konkludálja, hogy ez a folyamat csakhamar végét fogja vetni az igazságszolgáltatás tekintélyének. Egészen az ő véleményén vagyok, kivéve, hogy nem látom egész határozottan, hogy miért használja a jövőt; azt is konkludálja, hogy az ítélkezés művészetét el fogják hagyni az intrikák művészete által. Talán igen, de mit óhajthatnának természetesen a parlamenti -56- tagok, ha csak nem azt, hogy Franciaországban kisebb-nagyobb tökéletességgel minden az ő képmásuk szerint legyen?

Egy másik felelőtlenség, amelyet a francia bíróság megszerzett, a bűntető perekkel kapcsolatos, minden felelősségtől felszabadították magukat; a büntető perekben csak a zsüri ítélkezik. Az esküdtszék története rendkívül érdekes. Nagyon távoli antikvitásból ered. Az athéni heliasták bírósága esküdtszék volt.1) Azért akart ítélkezni, nem fontos, hogy ki volt (feltéve, hogy polgár volt), mert ítélkezni kellemes s mert ezt mondta: «ítélkezni akarok». Meg is fizették ezért egy kissé. Ítéletei közül leghíresebb az, amellyel a kissé szarkasztikus semmittevőt, akit Socrates-nek hívtak, halálra ítélte. Rómában soha sem létezett, a rómaiaknak soha sem volt teljes demokratikus érzelmük.

Az angolok utánzásából a XVIII. század francia bölcsészei – maga Montesquieu is – teljes bátorságukkal ajánlják. Nem mulasztja el mondani – és ezt jól tartsa meg az olvasó, amiről későbben tárgyalni fogok – hogy a zsüri bíráskodása «nem lévén sem egy bizonyos rendhez, sem egy bizonyos foglalkozáshoz hozzákötve, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és nullává válik; a bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemünk előtt, a bíróságtól és nem a bírótól félünk». Hozzáteszi: «Sőt szükséges, hogy a bírák a vádlottal egy állásúak -57- vagy vele egyenlőek legyenek, nehogy arra a gondolatra jöhessen, hogy olyan emberek kezébe jutott, akik erőszakoskodni akarnak felette».

Voltaire Angolországról írt leveleiben (lettres sur l’Angleterre) nagyon dícséri a zsürit és azt a szabadság egyik védbástyájának tekinti, el lévén már telve a parlamentek elleni azon gyűlölettől, amelyet egész életén át megtartott.

Sokkal inkább határozott ezen pontra nézve életének végén de Beaumont Illéshez (1771) intézett levelében: «… egész egyszerűen jobban szeretem az esküdtek régi módszerét, amely Angliában maradt fenn. Ezen esküdtek soha sem engedték volna kerékbe törni Calast és Riquet alatt (a touloni parlament államügyésze) kerékbe töretni tiszteletreméltó feleségét; nem törették volna kerékbe a legnevetségesebb bűnjelenségek mellett Martint, a 19 éves la Barre lovagot és d’Etallonde elnök 17 éves fiát, nem tépették volna ki ítéletileg nyelvét, nem vágatták volna le kezét, nem vetették volna testét lángok közé azért, mert a kapucinusok egy körmenete előtt nem tanúsított tiszteletet és mert a gránátosok egy silány dalát énekelte.

Ime, ez helyes; de amidőn Voltaire a Calas- és a la Barre-üggyel foglalkozott, igen szorgalmasan szerzett információkat és ez becsületére válik. Hát milyen értesülést nyert? A la Barre-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, hogy: «Abbevilleben egy egész éven át csak a szentségtörésekről beszéltek; azt mondták, hogy egy új felekezet alakult, amely minden Krisztus-keresztet elégetett, minden ostyát a földre dobott és késsel szúrta át azokat és hogy bizonyították, miként azokból -58- vér ömlött s voltak asszonyok, akik hitték, hogy tanúi voltak annak; és hogy felújították mindazon rágalmakat, amelyek Európa annyi városában voltak elterjedve a zsidók ellen; és tudják – teszi hozzá – mily kihágásokba viszi a szerzetesek által mindig felbátorított népességet a fanatizmus kegyetlensége».

A Calas-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, amit 1765 március 1-ről Damilaville-hez 3 írt levelében mond: «mily nagy volt meglepetésem, midőn provencei nyelven ezen rendkívüli ügyről írtam és katholikusok s protestánsok azt felelték nekem, hogy Calas bünösségében nem lehet kételkedni. Még sem hátráltam meg. Szabadságot vettem magamnak még azoknak is írni, akik a tartományt kormányozták, azoknak, akik a szomszédos tartományokban parancsnokoltak és az állam minisztereinek; mindnyájan egyértelműleg azt tanácsolták, hogy egyáltalában ne ártsam bele magamat egy ily rossz ügybe; mindenki megítélt és én tovább is kitartottam…» Egy másik levélben ezt mondja: «a nép fanatizmusa eljuthatott egészen a tájékozott bírákig (Toulouse-ba). Többen ártatlan bűnbánóknak mutatkoztak; tévedhettek…»

És aztán! Ha az abbeville-i nép őrjöngött la Barre és d’Ettalonde ellen s ha a toulouse-i és toulouse-kerületi nép, úgy a protestánsok, valamint a katholikusok őrjöngtek Calas ellen; ha a nép fanatizmusa oly nagy volt, hogy el tudott jutni a bírákig; minthogy még biztosabb, hogy sokkal hevesebben gyakorolná azt, ha nem hatolna a népből a bírákig és magában a népben maradna; tehát eléggé valószínű, hogy az abbeville-i -59- népből választott zsüri elítélte volna La Barret és d’Etallonde-ot és hogy a toulouse-kerületi népből választott zsüri elítélte volna Calas-t; és ezután eléggé komikus ezt mondani: «a zsüri sohasem engedte volna kerékbetörni Calas-t», a logikusabb következtetés az, hogy éppen ezt tette volna; és «a zsüri sohasem égette volna meg La Barre-t», a logikusabb következtetés ez, hogy minden valószínűség szerint megtette volna.2) Az az igazság, hogy a zsürit jogosítván fel ítélethozatalra a bűntettesek pereiben, elvonták a vizsgálatot, az elmarasztalást vagy felmentést a bírák szenvedélyeitől és a vizsgálatot, elmarasztalást vagy felmentést rábízták a nép szenvedélyeire, hogy pedig a bírák és a nép szenvedélyesek, az teljesen az én véleményem; de azt hiszem, hogy a bírákból inkább kihaltak a szenvedélyek egy sokkal nagyobb műveltség, a törvény és a -60- jogtudomány ismerete, a jogászbölcsészek olvasása és az okoskodás szokása folytán, következésképpen úgy látszik nekem, hogy kevesebb szenvedély van a bírákban és hogy szenvedélyek csak a népben vannak.

Hozzáteszem, hogy a szenvedélyek a bírákból kihaltak a felelősség érzete folytán, a zsürinek pedig nincs semmiféle felelőssége. Visszatérünk Montesquieu igen szép szavaihoz: «a zsüri bíráskodása nem függvén össze sem egy bizonyos renddel, sem egy bizonyos foglalkozással, hogy úgy mondjuk, láthatlatlanná és nullává válik. A bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemeink előtt és a bíróságtól félünk s nem a bíráktól». Ez nagyon eszes és mélységes mondás. De ha a zsüri láthatatlan és nulla bíróság, akkor a gonosztevők többé nem félnek a bíróságoktól s nem gyűlölik azokat, ami kellemes a bíróságoknak; csakhogy nincs többé senki sem, akit a gonosztevők gyűlölnek és akitől félnek, ez pedig veszedelmes.

Azt mondjátok, ha nem félnek a bíráktól, akik láthatatlanok, félnek a bíróságtól, amelyet nem látnak, de tudják, hogy van.

Nem tudom egészen, nem tudom, vajjon egy – hogy így mondjuk – láthatatlan és nulla bíróság nagy félelmet okoz-e. Azt hiszem, olyan félelmet okoz, mint a véletlen, mert ez a bíróság határozottan a véletlen. Vajjon az a zsüri, amelyre a bűntettes gondol, gyenge lesz-e vagy szigorú? Semmit sem tud arról; s mert nem tud arról semmit, ez megnyugtat titeket, minthogy ennek meg kell őt félemlítenie, engem pedig megijeszt, minthogy ez őt bizalommal töltheti el. Az a bűntettes, -61- akire a bíró előtti eljárás vár, bizonyos abban, hogy el lesz ítélve, ha elfogják, az a bűntettes pedig, akire a zsüri előtti eljárás vár, bizonytalanságban van aziránt, fel lesz-e mentve vagy el lesz-e ítélve. Maga ez a bizonytalanság – úgy tetszik nekem – inkább felbátorító, mint megfélemlítő. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, nem számíthat az ügyvédre, mert az ügyvéd sohasem változtatja meg a bíró véleményét; az a bűntettes ellenben, akire a zsüri előtti eljárás vár, számít az ügyvédre, aki igen gyakran megváltoztatja a legtöbb esküdt lelkiállapotát. Mindent egybevéve, a bűnvádi perek átszármaztatásával a bírákról az esküdtekre, csak a bírák és a bűntettesek vannak megelégedve, a bírák azért, mert ez őket egy súlyos felelősség alól menti fel, a bűntettesek pedig azért, mert azon – 50% – esélyhez, hogy nem esnek fogságba, az esküdtszék által való felmentés 75%-ának esélye járul. Ez megnyugtató és bizonyos mértékben felbátorító. Adva lévén, hogy 100 bűntény közül 50 ismeretlen marad s hogy a felmaradt 50 közül a bűnszerzők 50%-át nem fedezik fel s hogy a felmaradt 25% közül a bűnszerzők 75%-át felmentik, minden túlzás nélkül és éppen ellenkezőleg úgy lehet számítani, hogy midőn egy bünös bűntettet követ el, 6 ellen 94 esélye van arra, hogy meg ne bűntettessék, ami a bűntettes ipart sokkal kevésbbé teszi kockázatossá, mint a kisboltosipart, mert a kisboltosok közül 50% válik vagyonbukottá, a bűntettes-iparosoknak pedig csupán 6%-a csinál rossz üzletet.

Ez magyarázza meg a bűnözés folytonos és igen gyors emelkedését. A vallásos nevelés csökkenésével -62- és a néptanítók istentagadó erkölcsének befolyásával kísérelték meg ezt megmagyarázni; mindez kétségtelenül közrehat és alig kételkedem abban, hogy közre is hat; mégis az a dolog alapja, hogy a mesterségek nagyobb része az eredménytelenség több esélyét szolgáltatja, mint az orgyilkosság mestersége, hogy az orgyilkosság hivatása, anélkül, hogy helyeselni kellene, teljes gondtalanságot nyújt vagy legalább egyikét a biztosabbaknak; úgy hogy a hivatalnoknak vagy az orgyilkosnak van az egyedüli gondtalan foglalkozása. Ez a kriminalitás és a hivatalnoki pálya felé vezet és elfordítja az ipartól a komoly elmék nagy számát.

Jegyezzétek meg még, hogy ezen láthatatlan és nulla bíróság – miként Mostesquieu mondja – t. i. a zsüri láthatatlannak és nullának tudja magát és hogy felelőtlenségéhez hozzácsatolja felelőtlenségének érzetét és tudatát is. A zsüri tényleg láthatatlannak és nullának érzi magát; nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a megbüntetett bűnösök vagy azok barátai gyűlöletének és haragjának.

– Helyes, ez szigorúbbá teszi az esküdtbíróságot! – … és nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a nem védett és nem oltalmazott tisztességes emberek méltatlankodásának és haragjának, ami szabad teret enged érzelmeinek. A zsüri a polgároknak nyolc napra ítélkezési joggal felruházott csoportja, amely először is, minthogy nincs semmiféle jogi-, sem a bűntettesre irányúló lélektani ismerete – össze-vissza ítélkezik, majd a politikai közvélemény, majd érzülete szerint és azon benyomás szerint, amit az ügyvéd vagy -63- közvádló ékesszólása gyakorolt reá; és amely azután, annak tudatában, hogy össze-vissza ítélkezett, hajlandósággal bir arra, hogy felelősségét még majdnem a semmire szállítja le, amely oly kevéssé terheli őt s ily módon akarja a majdnem abszolut felelőtlenséget – amelyet élvez – még inkább növelni.

Nagyon ritka dolog mintegy tiz év óta, hogy az a zsüri, amely marasztaló ítéletet hozott, ne irna alá kegyelmi kérvényt, ítélete után. Mit jelent ez? Hát nem tudjátok mit cselekedtek, hát beismeritek, hogy nem tudjátok mit cselekedtek? Teljhatalmatok van. Megvan nektek engedve, hogy egy bizonyos bűntettest felmentsetek, még akkor is, ha beismerésben van, mert nem azt kérdezik tőletek: «elkövette-e ezt a vádlott»? hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?» és mindig kimondhatjátok, – s amiben nincs semmi észellenes – hogy egy ember, aki megölte atyját és anyját nem bűnös. Megmérhetetlen és abszolut teljhatalmatok van. Hát teljhatalommal birván, marasztaló ítéletet hoztok és ugyanazon kézzel s ugyanazon negyedórában kegyelmi kérvényt irtok alá! Ez kápráztatja el egészen az elvakulásig felelőtlenségetek szenvedélyét. Marasztaló ítéletet hoztok, minthogy – bár némi ellenszenvvel viseltettek a marasztaló ítélethozatal iránt – lelkiismeretetek szerint és saját magatok lebecsülése nélkül nem tehettek másként; mégis másra akarjátok hárítani a felelősséget; végeredményben azt akarjátok, hogy más ítélkezzék ne ti, vagyis hogy más tagadja meg a kegyelmet.

A felelősségtől való írtózás, a felelőtlenség szenvedélye -64- ez: «mindenekelőtt és mindenekfelett ne engem terheljen a felelősség» mondjátok.

Végre még két dologgal találkozunk itt, ami azonban egyremegy; először a francia embernek azon hajlamával, hogy mindig mossa a kezeit; «tettem valamit, de azon szin alatt, hogy amit tettem semmis és meg nem történt legyen».: «nem ártom bele magamat, sohasem akarom beleártani magamat, sőt midőn a törvénynél fogva ártottam bele magamat, keresek és találok egy közvetítőt, hogy ne legyek beleártva. Azután pedig azt találjuk itt nem kevésbé kifejezően – amint hiszem – hogy már egy század óta minden francia ember arra törekszik, hogy a kormány tegyen mindent.

Amint az esküdtszék, úgy példáúl a semmitőtörvényszék is örömmel mondja: «ez a fejedelem ténye», ez az utasítás, «nem vagyok részes benne»; épen így a zsüri is örül, hogy mondhatja: «nem vagyok részes benne, nincs részem ebben a bűnbocsánatban, marasztaló ítéletet hoztam, aláírtam a kegyelmi kérvényt; a kormány megkegyelmezett, ez nem az én hibám; ebben a kivégzésben nincs semmi részem; marasztaló ítéletet hoztam, igaz, aláírtam egy kegyelmi kérvényt, a kormány kegyelmet adhatott volna, nem tette, ez nem az én hibám; átszármaztattam minden hatalmamat a kormányra; mert Franciaországban jogos és mintegy alkotmányszerű, hogy mindent a kormány tegyen.»

Ebből eléggé látható, hogy a felelősség elől mindenki megfutamodik. Egy aránylag egyszerű és szorosan összefüggő törvénykönyv által felmentjük a bíróságokat azon felelősségtől, amely onnan származott, hogy törvénymagyarázatra és egy kissé a méltányosság alapján való ítélkezésre -65- voltak kötelezve, megvannak elégedve; felmentjük őket, hogy a bűntettes felett ítélkezzenek, de megterheljük ezzel a zsürit, ami kellemes a bíráknak és előnyös a bűntetteseknek és úgy a bírák, valamint a bűntettesek meg vannak elégedve; ámde a zsüri maga – jóllehet láthatatlansága és nullitása folytán felelőtlen – nincs mindenben megelégedve ezen láthatatlan és quasi-nulla felelősséggel, amelyet átszármaztattak reá s amely alól felmenti magát s átszármaztatja a kormányra a kegyelmi kérvény által.

Ekként oly látványosságával találkozunk itt a tévelygő, minden oldalról rossz szemmel nézett, rosszúl fogadott, elűzött s úgy az egyik, valamint a másik rész előtt gyűlöletes és végül a kormányra átruházott felelősségnek, – amely különben azzal semmiképen sem törődik.

Mindez jellemző a XIX. és XX. század franciájának szellemi állapotára. Ámde ez nem minden. A bírák felelőtlenségéhez, meg a zsüri felelőtlenségéhez mintegy húsz év óta még hozzákapcsolták a bűntettesek felelőtlenségét is. Minden tisztességes ember felelőtlen akar lenni a marasztaló ítéletekért, de azt is tudni kell, hogy a bűntettesek is felelőtlenek a bűntettért. Maga a törvénykönyv már jóval előbb állította fel azon elvet – és jól jegyezze meg az olvasó ezen pontot – amelyből tökéletesen megtudjuk, hogy ki az elmebeteg: 1-ször, hogy a bűnöst kell elítélnünk. (Innen van, hogy nem ezt a kérdést teszik fel az esküdteknek: «a vádlott követte-e el a cselekményt, amiről szó van?» – hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?») 2-szor, hogy a bolond nem bűnös.

Minden oldalról észrevették, tanulmányozván -66- egyrészről a bűnösséget, másrészről az elmebetegséget, hogy a bűnös mindig elmebeteg, következésképpen, hogy az elmebeteg sohasem bűnös és hogy végső következtetés szerint a bűntettest sohasem szabad elítélni.

Ismételjük az elmondottakat; elemezzük a kérdést. Lehet azt mondani, hogy az elmebeteg bűnös? Bizonyára nem; ez a józan ész ellen van. A bolond beteg, aki nem tudja mit cselekszik és akinek nem számítható be amit cselekszik. Gondozni kell őt, nem bebörtönözni. Ő felelőtlen.

Ám legyen; de nincsenek fokozatok az elmebetegségben; igen valaki többé, vagy kevésbbé elmebeteg; vannak félbolondok, akik igen veszélyesek, talán inkább mint az egész bolondok, minthogy kevésbé nyilvánvaló bolondok; de végre is csak félig bolondok.

Hát igen, nincsenek negyed- meg ötödrész bolondok? Istenem hát persze, hogy vannak s ez nyilvánvaló és mivel különböző fokozatok vannak következésképen van tökéletlen felelősség, vagy korlátolt felelősség? Kétségkívűl innen származik a többé- vagy kevésbbé korlátolt felelősségnek minden rendszere és találkoztak orvosok, akik a felelősség huszadrészét állapították meg; találkozott egy (ez megtörtént), aki egy bűntettesnél 45% beszámíthatóságot talált.

Ám legyen; de mi a jele valamely bűntettesnél a teljes vagy részleges felelősségnek? Ha úgy tetszik maga a bűnössége. A jogszolgáltatás évkönyvei egészen telve vannak olyan ítéletekkel, melyek azt jelölik meg, hogy ez az egyedüli kriterium. Elítélnek egy embert azért, mert lopott egy nagy árúházban. Elítélik, bebörtönözik; -67- büntetése elszenvedése után szabadon bocsátják. Másodszor, harmadszor, tizedszer is lop. Már ekkor többé nem ítélik el, mert ha tizedszer lop, többé nem tolvaj, de kleptomaniakus: bolond, nem bűnös többé. Ebből következik, hogy minél inkább bűntettes valaki, annál kevésbbé bűnös; a bűntettesség intenzitása minden bűntethetőséget eltöröl; az ember csak azon feltétel mellett bűnös, ha kevéssé az; a bűnösségben emelkedve, kisebbítjük a büntethetőséget, a nagy bűntettes egyáltalában nem bűnös és végelemzésben egyedül a tisztességes ember büntethető, aki hibát követett el.

Jegyezze meg az olvasó, hogy ez nagyon igaz, nagyon igaz a beszámíthatóság szabályánál, – miként a theologusok mondták. Lehet-e beszámítani vagyis szemére vetni egy embernek, – aki nagyanyjától kezdve fiunokájáig kiölte egész családját – azt amit cselekedett?

Nem, nem! nagyon is világos, hogy ez vadállat, akinek egyáltalán semmit sem lehet mondani. Egy igen tisztességes, igen okos, igen felvilágosodott embernek lehet beszámítani, lehet szemére hányni, hogy egy könnyű kihágást követett el? Bizony lehet! Ő igen bűnös, mert ismeri, látja a jót, szüntelenül látja, ha csak egyszer cselekedett is rosszat: rendkívül bűnös.

Vita tárgya volt ez Pascal és a jezsuiták közt; a jezsuiták ezt mondták: «az akinek semmi fogalma sincs Istenről, sem a vétkekről, amelyeket elkövet, nincs semmi ismerete a könyörület cselekedetei gyakorlásának kötelezettségéről, (bölcsészeti nyelven: nincs semmi ismerete a kötelességről), vagy a bűnbánatról (contrition) (lelkiismeretmardosásokról) -68- (remords)… semmi bűnt nem követ el, ha el is mulasztja ezen cselekményeket… Hogy egy cselekedet bűnné váljék, kell hogy ez a lélekben lakozzék: a jó ismerete, hajlandóság annak tevésére, ellenállás a rossz ösztönökkel szemben, stb., ha pedig ezen dolgok nem lakoznak a lélekben egyáltalában nincs bűnösség!»

Pascal – elismerem, hogy bizonyos rátermettséggel – ezt felelte: Óh atyám! mily nagy jó van ebben az én ismerőseim számára! Kell hogy hozzád vezessem őket. Talán kevésbbé láttad azokat, akiknek – mert sohasem gondolnak Istenre – kevesebb a vétkük; a bűneik megelőzték eszüket; sohasem ismerték sem erőtlenségüket, sem azt a gyógyszert, amely őket meggyógyíthatná. Sohasem gondoltak arra, hogy óhajtsák a lélek épségét és még kevésbbé arra, hogy kérjék Istentől annak megadását; ebből következik, hogy szerinted még a keresztség ártatlanságában vannak.

Sohasem voltak kényszerítve vétkeik által; vétkük különféle gyönyörök állandó keresésében áll, amelynek folyamatát a legkisebb lelkiismeretmardosás sem szakította meg sohasem. Mindezen túlzások biztos vesztüket hitették el velem; de most atyám te arra tanítasz engem, hogy épen ezen túlzások adják meg nekik biztos üdvöket. Légy áldott atyám, aki ilymódon igazolod az embereket! Mások a lelkeknek kínos szigorúsággal való gyógyítását tanítják, mig te megmutatod, hogy akiket a legkétségbeesettebb betegeknek gondoltak, jól érzik magukat. Óh ez a boldogság útja úgy ezen – mint a másvilágon! Mindig azt gondoltam, hogy annál többet vétkezünk, minél kevesebbet gondolunk Istenre. De amint látom, -69- ha az ember odáig jutott, hogy egyáltalán nem gondol rá, számára minden dolog erény lesz.

Senki sincs e félig vétkezők közt, aki némileg szereti az erényt. Ezek a félig vétkezők mind elkárhoznak, de a szabad – a megátalkodott bűnösöket, a befejezett, tökéletes, különbségnélküli bűnösöket a pokol nem fogadja be: megcsalták az ördögöt, amennyiben átengedték magukat a bűnnek.

Van ebben igazság; de azért mégis a jezsuitáknak van igazuk. A beszámíthatóság, a szemrehányás és egyszóval a tulajdonképeni értelemben vett büntethetőség szempontjából semmiképen sem bűnös az, akinek nincs a jóról semmi fogalma, ellenben nagyon bűnös az, akinek igen tiszta fogalma lévén a jóról cselekszi a rosszat és a félig bűnösök, vagy a részben bűnösök ezen két szélsőség közt mozognak.

Következésképen a büntethetőség szempontjából a kegyetlen bűntettes ártatlan és nagyon igaz, hogy magát a kriminalitást ismerik el felelőtlenségnek és a bűntény nagyságát, amellyel a felelőtlenséget mérik.

Ennek az a következménye, hogy soha sem bűnös valaki akkor, midőn bűntettes ugyan, de elmebeteg.

Midőn a bíróságok azt kérdezik az orvostól: «Elmebeteg-e a vádlott?» az orvosnak mindig ezt kellene felelnie: «Persze, mivel bűntettes». Ez nem mindig dühöngő őrültség; de mindig gyönge elméjüség. Valaki öl féltékenységből, vagy haragból, vagy bosszú-szomjból, mivel hülye; azután öl, hogy lopjon mivel ügyetlen, mert amit megszerez sohasem ér fel azzal amit elveszít; azután még lop -70- anélkül hogy ölne butaságból, tekintve a nagy sülyedést szemben a csekély előnnyel. A nem kényes természetű ügyekben eljáró ember maga nem egyéb, mint korlátolt elméjű szegény ördög aki ostobán azt hiszi, hogy meggazdagodni előny s aki későn veszi észre, hogy ez mily bolondság. Minden bűnös degenerált, ez a helyes elv. A megközelíthetetlen ember csupán intelligens ember lehet.

És hol kezdődik az erény? ott midőn nem csupán gáncs nélkül valók, – de a hozzánk hasonlók iránt odaadók vagyunk; midőn nem csupán nem cselekesszük a rosszat, amihez elegendő, ha intelligensek vagyunk, de a jót cselekesszük, amire az intelligencia nem tanít.

Dehát a bűntettesek őrültek a delinquensek gyönge elméjűek és senkinek sincs egészséges agyveleje és mindenki beteg és senki sem bűnös.

Tehát mentsük fel őket mind! – Dehogy, – ítéljük el őket mind, nem mint bűnösöket, de mint akiket el kell rettenteni. Ez az elv rossz volt, a büntethetőség a theologia számára homályban marad. Az az igaz elv, hogy ne keressük sehol se a bűnösöket, de mindenütt lássuk meg a veszélyeseket mindazokban, akik a törvényt megszegik.

– És ez egyre megy s nem is volt szükség annyit beszélni, hogy a dolgokon mitse változtassunk.

– Persze; de ez nem jelenti ám ugyanazt és ez itt a fontos. A bűntethetőség a beszámíthatóság ezen elvével a bíró vagy az esküdt, – mindenekfelett a kevésbbé finom szellemmel bíró esküdt – megvan zavarva, minthogy az elv mint gyakorlati -71- útmutató túlságosan hamis. «Bűnös-e – kiált fel az ügyvéd, ez az ember – akit maga bűntényének szörnyűsége idiótának tűntet fel; ez az ember, aki születésétől kezdve – azon cselekmény előtt, amely őt elétek vezette – nem cselekedett egyebet rendellenességeknél? nem bűnös, beteg; gondozzátok!»

– Igaz mondja az esküdt, bizonyára nem bűnös (és ez igaz). Tehát felmentem.

Ez a tehát az ostobaság; igazán az, minthogy ez az ember képtelen volt a bünösségre, hogy börtönbe kellene őt vetni.

«Bünös ez az ember, aki háromszor ítéltetett el lopásért és mégis lop? Ez mániákus. Bűntetik a mániákusokat?

– Nem tízszeresen bünös ez az ember – mondja a közvádló – aki eddig jó, épeszű és igen értelmes ember volt, de aki csalárd tolvajságot követ el, de aki visszaél tisztessége jó hírnevével, hogy könnyebben követhesse el a bűnt.

– Igen tízszeresen bűnös – mondja az esküdt (és ez igaz) Tehát nem engedem el azt neki.

Ez a tehát nem ér semmit. Várni kell a bűntetéssel vagy szigorú bűntetéssel, hogy visszaesés álljon be. Eszerint a bünösségnek és a beszámíthatóságnak ezen hamis elv által a gyakorlatban, a megtorlás rendjében a képtelenségek gyűjteménye származik az ítéletek körében; de legalább is és mindig állandó bizonytalanság keletkezik azok gondolatkörében, akik ítélkeznek, minthogy nem tudják többé s ezért nem is lehet őket okolni, ha vajjon a nagyobb bűnöst kell-e jobban vagy -72- kevésbbé, avagy a kevésbbé bünöst kevésbbé vagy még inkább bűntetni.

Ez azért van így, mert rossz az elv; másikra van szükség. Az ártalmasság és az elrettentés álláspontjára kell helyezkedni.

Ami az ártalmasságot illeti: nem arról van szó, vajjon bünös-e az illető vagy sem; erről nem tudunk semmit; ez bölcsészeti kérdés; vajjon felelős-e vagy felelőtlen, erről sem tudunk semmit, ez is bölcsészeti kérdés; hanem arról van szó, veszélyes-e az illető és mily mértékben. Ijesztő módon veszélyes, ha faragatlan s következésképpen, nem bünös. Nem bünös talán, de ártalmatlanná teszem, mert veszélyes. Eléggé veszélyes, ha félig faragatlan, ha félig értelmes, ártalmatlanná teszem azzal, hogy gondozom, nevelem s arra törekszem, hogy ami benne intelligens, lépésről-lépésre haladjon. Kevéssé veszélyes, ha nagyon értelmes létére ostobaságot követett el; bünösebb talán, mint egy másik, de efelett majd a bölcsészek fognak tárgyalni; én csupán megbűntetem, mert leckére van szüksége; de mindenesetre olyan emberek kezei közé adom, akik meg fogják neki mutatni pontosan, hogy intelligens létére mily képtelen módon járt el.

Ami a megfélemlítést illeti: ezek az emberek nem csupán azok, akiket elénk, az ítélkezők elébe vezetnek, de még a velük egyformák is fogékonyak a botbüntetésektől okozott félelem iránt és akik közöttük a legostobábbak, csakis ez iránt fogékonyak. A bűntetésnek olyan eszköznek kell lennie, amely megszünteti a veszélyes állapotot; mindenekfelett pedig a megfélemlítés eszközének kell lennie. Az állatok különben, amelyek sokkal inkább -73- érzékenyek a szelidség eszközei iránt, mint az emberek, megfélemlítés által taníthatók, azon emberek pedig, akik közelednek az állatiassághoz, nagyon érzékenyek a megfélemlítés iránt s azáltal részben taníthatók. Kell, hogy a veszélyesek, az ártalmasak féljenek a büntetéstől; hogy a büntetés ne legyen szelid, ne legyen semmi indok arra, hogy attól a bünös ne féljen, hogy esetleg óhajtsa azt vagy hogy azt már eleve is bizonyos kedélyeskedéssel megkockáztassa. Az Angliában használt testi bűntetések kitünő dolgok, mert elijesztenek és aki azt elszenvedi, kiszabadulva a börtönből, többé nem fogja keresni, hogy újból kitegye magát annak és azon rosszrahajlókat, akik még nem követtek el bűntényt, a bűntetés elszenvedésének tudata nem fogja felbátorítani annak elkövetésére.

Magától értetik, hogy ezen bűntetéseknek sohasem szabad megakadályozni, hogy a szabad időközökben közre ne működjenek a bünös nevelése, jóravezetése és javításában. Minden fogháznak kórháznak kell lennie, minthogy betegekkel van dolgunk; minden fogháznak iskolának kell lennie, amely iskola az agybetegek kórháza; de nem szabad, hogy a kórház-iskola-fogház kellemes hely legyen a bűntettes számára, minthogy a helyrehozás és a javítás eszközeinek egyike főleg a megfélemlítés.

A halálbűntetést bizonyára azért ellenzik annyira, minthogy kizárja annak megfélemlítését és megjavítását, aki azt elszenvedi és nem szól mellette egyéb, mint az, hogy elrettenti azokat, akik esetleg elhatároznák ráadni magukat annak elszenvedésére. Ez, bocsánatot kérek, egy oly szó -74- leírásáért egy ilyen kérdésnél, ami mosolyt kelthet, tökéletlen bűntetés, a doktrina szempontjából teljesen tökéletlen: három közül csak egy célja van; nem vesz mást célba, csak az általános elrettentést. Szükségesnek tartom bizonyos országokban és bizonyos időkben; olyan országokban és olyan időkben, ahol és amidőn a vallásos és erkölcsi nevelés teljes hiánya olyan figyelembe veendő társadalmi réteget teremt, ami csupa banditákból áll, olyan időkben és országokban, amidőn és ahol a szelidség, még inkább a többi vagy a más egyéb represszáliák semmissége nem hagy fenn egyéb elrettentőt a halálbűntetésnél és oly időben, midőn a bünözések kiújulása szükségessé teszi, hogy visszatérjünk az elrettentéshez.

Például Franciaországban a XX. század kezdetével öt vagy hat évig nem volt többé kivégzés és a bünözés oly villámgyors módon növekedett meg, hogy visszatértek a főbenjáró bűntetések végrehajtásához. Ezen visszatérés sokkal újabb keletű, semhogy statisztikailag megállapítható volna, vajjon összefügg-e vele a bűnözések csökkenése. Nagyon is híve vagyok a halálbűntetésnek, ha be van bizonyítva, hogy csakis ennek van hatása, de nagyon is ellenzem az olyan bűntetést, amely csupán elrettentő, amikor a többiek is azok, óhajtanám egy oly kísérlet végrehajtását, ami könnyű volna. Olyan ország, mint Anglia, ahol a börtönökben keményen bűntetnek, ahol a fogház nem egyszerű találkozóhely, függessze fel tíz évre a halálbűntetést. Ha ezen tíz év alatt a bünözés nem növekedik, ez bizonyítéka lesz annak, hogy a fogház fenyítéssel elegendő elrettentési rendszer és ekkor kell, hogy eltöröljék a halálbűntetést vagy hogy -75- felfüggesszék. Ha a bűnözés emelkedik, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy a fogház fenyítéssel nem elegendő és hogy a halálbűntetésnek elrettentő külön és specifikus ereje van, amelyről a legnagyobb helytelenség volna lemondani.

A bűntető doktrinában nem kell beszélni sem bűnözésről, sem felelősségről, sem beszámításról; csupán a többé vagy kevésbbé nagy társadalmi veszélyről. Vissza kell térni a szavak igazi értelméhez. Mit jelent ez: ártatlan? azt jelenti: aki nem árt. Mit jelent ez: ártalmas? azt jelenti: aki árt. Ime, a szavak közhasználatú értelme. Ami a szubtilis bölcsészet közbelépésére és a felelősség és felelőtlenség megfontolása mellett oda jutott, hogy ártatlan lett az emberek között a legártalmasabb és hogy minél ártalmasabb, annál ártatlanabb; de hagyjuk ezt és csupán az ártalmasak ellen védekezzünk; adjuk meg neki, – ha úgy tetszik – hogy nem bűnös, de akadályozzuk meg szigorúan, hogy ártalmas lehessen.

Ime, a bűntetőjogi igazság. De észre lehet venni, mennyire zavarba ejtette az esküdtek lelkét a szociális felelősséggel alattomosan összezavart erkölcsi felelősségnek feltalálása. A bünösök felelőtlensége fokozta az esküdteknél azt, hogy maguk is felelőtlenek legyenek, mivel lélekjóságból és francia szelídségből szeretnek felmentő ítéletet hozni; ujjongtak, midőn erre ürügyet találtak. Mindenik esküdt ezt mondja: «ezen lélektani felelősséghez nem nagyon értek, de amit megértek, ezen felelőtlen bűntettesekkel szemben, az az, hogy én válok azzá, ez azután szép dolog».

A bírák felelőtlensége, akik a törvény által felmenthetik magukat az ítélkezés gondjától; akik -76- felmenthetik magukat és hiszik, hogy kötelességük is felmenteni magukat a kormány által az ítélkezés gondjától a legjelentősebb ügyekben; az esküdtek felelőtlensége, akik annak dacára, hogy nem kell indokolást adniok, felmentethetik magukat a kormány által az ítélkezés, különösen pedig a szigorú ítélkezés gondjától, a kegyelmi kérvényekkel; a bűntettesek felelőtlensége, ami igen megköveteli az esküdteknél az ítélkezéssel járó felelősség elvállalásának félelmét, ime, a különféle s azt hiszem, elég számos felelőtlenség, amelyek enerválják Franciaországban az összes igazságszolgáltatást, különösen a bűntető igazságszolgáltatást és abból olyan országot alkotnak, ahol a bűntettesek biztonsága leginkább meg van őrizve, bár szerencsétlenségre tökéletlenül.

El kell tehát törölni a zsürit és vissza kell térni a tisztségek vásárolhatásához? Bizonyára el kell törülni a zsürit, amely képtelenségének minden bizonyítékát szolgáltatta annyira, hogy mindenki úgy tekinti, mint a véletlent és mindenki, ügyvédek és közvádló, mindig ezt mondják: «a zsürinél semmit sem lehet előre tudni».

A tisztségek megvásárolhatóságának erős pártfele lennék. Bármily szörnyűnek látszik is, még mindig létezik bizonyos tisztségeknél: az ügyvivők (avoués) és közjegyzők (notaires) tisztsége megvásárolhatók és ez nem kelti fel az általános méltatlankodást, minthogy ez megvan. Hát rosszul ítélkeznének felettetek a közjegyzők vagy az ügyvivők, akiktől különben megkövetelik, hogy jogtudorok legyenek? Igen jól ítélkeznének, nagy függetlenséggel és ha nem is teljes, de legalább igen nagy és igen általános megvetésével az egyezkedésnek. -77- Inkább alá vetnétek magatokat az préfetek vagy az alpréfetek ítéletének? Nem, pedig éppen a préfetek és az alpréfetek ítélkeznek felettetek.

De hát szigorúan véve nem lehet visszatérni a tisztségek vásárlásához. Bár mindeniknél többet ér – nem habozom ezt mondani – mást is lehet találni. Már tízszer kifejtettem – ami rövidségre ösztönöz – hogy elegendő volna arra, hogy a bíróság – miként már volt – az állam független rendjévé tétessék, például a következő eszköz: az állam fizeti a bírákat, de nem nevezi ki, nem lépteti elő őket; semmiképpen nem avatkozik bele sem kinevezésükbe, sem előléptetésükbe; ime, így függetlenek.

Ki nevezi ki és ki lépteti elő őket? a semmítőtörvényszék; Franciaország összes ítélőbíróságainál minden kinevezést és előléptetést ez eszközöl.

A főtörvényszék nevezvén ki a bíróságot, a bíróság pedig a főtörvényszéket, következik, hogy a bíróság zárt, autonom és autogén test, amely csak önmagától függ és önmagából származik, éppen úgy, miként a régi uralom bírósága és éppen ezt kell kieszközölni.

Csakhogy a régi uralomtól eltérőleg, a kormány fizeti a bíróságot, már pedig aki fizet, az egy kissé mindig gazda is; s éppen úgy, amint a törvény által szervezett bíróságot – miként megjelöltem – -78- a parlament talán egy kézmozdulattal megváltoztathatja, szükséges, hogy a bíróságot mint állami rendet megalkotó törvény a legerősebb biztosítékokkal alkotmányosan körülvett törvény legyen, amelyet például csak plebiscitum által lehessen megváltoztatni.

A bíróság ekként állami rend lesz s kell is, hogy az legyen, ha azt akarjuk, hogy helyesen ítéljen felettünk.

A francia ember hivatásának megválasztásánál határozottan ugyanezen irányú törekvéseket táplálja. Szenvedélye akár a maga, akár fiai, akár leányai számára, egy teljesen nyugalmas foglalkozás; és teljesen nyugalmas foglalkozás alatt olyat ért, amelynél semmit sem kockáztat, semmiért sem felelős. A francia ember minden erejével, minden vágyával azt akarja, hogy fia hivatalnok és leánya hivatalnok felesége legyen. A hivatalnok olyan ember, akinek első kötelessége, jóformán egyetlen kötelessége, hogy ne legyen akarata: «a hivatalnok két nagy erényét, a lustaságot és a pontosságot egyesíté», – mondja Gancourt. Helyes mondás ez: a hivatalnokok herék; nem követelnek tőle egyebet, mint hogy pontosan belekapcsolódjék a gépezetbe; nem követelnek tőle kezdeményezést, sem buzgóságot, sem munkát; ez mindent megzavarna, zavarba hozná az általános mozgást, felforgatást idézne elő a megállapított rendben. Végtelenül keveset dolgozni és sohasem gondolkozni önállólag; de pontos időben megjönni és beilleszkedni a gépezetbe, midőn a gép kívánja, ez minden, amit tőle kívánnak. -80-

Ami a pontosságot és a tökéletes paszivitást illeti, – az így lehet, mondhatják nekem – de ami a munkát illeti, ennek mégis meg kell lennie, mert bizonyos mennyiségét a munkának el kell végezni.

Egyáltalában nem, felelnék én. Nyolc órában lévén a valamely hivatalban végzendő munka meghatározva és évenkint nyolczezer frankban azon összeg, ami méltányosan jár ezen hivatallal, az állam pedig jól ismervén a franciák azon mániáját, hogy bármily kevéssé van is megfizetve a hivatal, azt mégis mindig kérni fogják, ketté osztja ezen hivatalt két hivatalnok közt s egynek csak négyezer frankot ad és csak négy órai munkát követel tőle, majd idővel ezen fél-hivatal mindenikét újra kettéosztja és van négy hivatalnoka és egynek csak kétezer frankot fizet s naponkint csak kétórai munkát követel tőle, majd még újra felosztja azt és van nyolc hivatalnoka s egynek évenkint csak ezer frankot ad s naponkint csak egyórai munkát követel tőle. Most már nagyon is kényszerítve van arra, hogy itt megállapodjék. Megállapodik az általa adott fizetés miatt és egyáltalában nem az általa követelt munka miatt. A sürgető kérések száma szüntelenül növekedvén, még újabb felosztást eszközöl, hogy új hivatalokat teremtsen és hogy az új hivatalnokokat fizethesse, a közadózásból újabb erőfeszítést követel s ekként eléri azt, hogy vannak hivatalnokai, akik körülbelül ezer frankot kapnak, de akik nem teljesítenek és nem teljesíthetnek csak félórai munkát.

És a francia ember kívánságának elég van téve: nem dolgozik, keveset érdeklődik, menedékhelye -81- van és nincs semmi akarata és semmi felelőssége. A szó teljes értelmében és egész terjedelmében vett gondnélküli mestersége van.

Mindez a francia polgárság két fő jellemvonásából ered: a kockázattól való félelemből és a tunyaságból, amelyek a felelősségtől való irtózás alakjai. A kockázattól való félelem nálunk rettenetes. Midőn valaki tőkéit valamely ipari vállalatba fekteti, amelynek hozadéka 10% lenne, két lehetőséggel három közül arra, hogy tőkéit elveszti, vagy pedig állami járadékokba helyezi azokat, ahol 3%-ot fognak azok hozni, ez mathematikailag egy és ugyanazon dolog; erkölcsileg azonban mindenben különböző, mert három közül két lehetőséggel bírni arra, hogy mindent elveszítsen, elrettenti a francia embert, mint a halál tudata és emiatt hajszálai az égnek merednek. De mégis miért? Mert kockáztatni annyi, mint rettenetes felelősséget vállalni; a francia ember felelősnek érzi magát gyermekeivel szemben azon vagyonért, melyet kockáztatna; szégyenpír öntené el ábrázatát, midőn ezt kellene mondania: «mindent elvesztettem» és rendkívül nagy elégtételt érez, midőn ezt mondja: «kevéssé gyarapítottam vagyonotokat, ámde kevéssé is kockáztattam.» Sohasem akar felelős lenni.

Ebből a kötelességnek egy faja hárul a francia emberre. Hogy az államnak hitelezzen, ez előtte hazafiasnak látszik, de hogy az iparnak hitelezzen, ez előtte az állam rászedésének látszik, mintha az államnak teljesített legnagyobb szolgálat egyáltalában nem abban állana, hogy a nemzetet iparilag és kereskedelmileg gazdaggá tegye. Tudok arról, hogy némelyek hazafiatlanságnak -82- gondolták orosz értékpapirokkal bírni, mintha a köztünk és a különben hatalmas, sőt még a gyönge, de jövővel biró népek közötti szövetségek nem volnának eszközei annak, hogy financiális kötelékeket teremtsenek. Ámde itt kockázat van. «Arra tanít bennünket az ész, hogy dolgoznunk kell a bizonytalanért», – mondja Pascal. Az összes francia gondolkozók közül és nem csupán ezen szempontból, bizonyára Pascal az, akinek a francia észjárásra a legkevesebb befolyása volt.

A tunyaságnak a kockázattól való irtózás ezen másik alakjának, minthogy ezenfelül más forrásokból is ered, jelentékeny befolyása van a francia ember azon hajlamára, hogy «állása legyen». Ez a polgárság igen különös; áthatva az ősök iránti bámulattól, amely az ezen ország régi arisztokráciája utáni sóvárgással kapcsolatos, átvette annak minden hibáit egészen, anélkül hogy jótulajdonságai valamelyikét is átvette volna. Megveti a népet és nem gondolnátok, hogy mennyire más fajból, sőt más nemzetségből valónak tekinti magát és mivel a nép sokat dolgozik, a polgárság azt hiszi, hogy a magas rangnak jele «a nemes ember módjára élés», vagyis a semmittevés. Eszménye: a nemes ember módjára való élés. Mint hivatalnokot, akinek irodájában kell lennie tíz órától délig és két órától ötig, sohasem fogod látni tíz óra előtt az utcán, minthogy ekkor olyan embernek néznék, aki már hajnaltól kezdve keresi kenyerét és kárpótlásul végtelen gőgösen fog sétálni öttől hétig, bejárván kis városa helyeit, hogy jól feltüntesse, miként napi -83- munkája teljesen bevégződött, három órával korábban, mint a munkásoké.

Máskülönben teljes szívéből irígyli azt, aki tőle különben kevéssé különbözik, aki éppen semmit sem csinál és akit két órától ötig kóborolni látunk. Cifrálkodva mutogatja magát minden órában, amíg azok, akiknek alkalmazásuk van, irodáikban vannak.

Ez a polgárság egészen az állam által akarja magát eltartatni, miként a régi nemesség egészen a király által akarta magát eltartatni és szinekurára vadászik, miként a Lauzun-ok 5 vadásztak a tartásra, mindenik a maga, gyermekei, vői és unokaöccsei számára, ami részben gőg, részben izléstelenség, részben tunyaság.

A tunyaságnak és a gőgnek kombinálását jól látta Montesquieu: Nézzétek, – mondja – azon végtelen sok vétket, amelyek bizonyos nép gőgjéből születnek; a tunyaságot, a szegénységet, a mindennel való szakítást és a nemzetek leromlását, amire őket a véletlen és saját romlottságuk juttatta. A tunyaság a gőg eredménye…»

A tunyaság főképpen a békeszerető érzület eredménye: de az is nagyon igaz, hogy egy kevéssé a gőgé is: midőn megkülönbözteti magát a munkástól és pedig a leginkább látható jellel különböztetheti meg magát attól; úgy dolgozik, hogy ne dolgozzék; a régi köztársaságok polgárai, akik arisztokraták voltak, mélységes gyűlölettel viseltettek azok iránt, akik valamit műveltek; az annyira értelmes Aristoteles előtt is a kézműves (artisan): fél rabszolga.

«A tunyaság a gőg eredménye, a munka a hiúság kísérője.» Ez az igazság; mégis a hiúság -84- nem lévén más, mint kisebb gőg, vagyis inkább, mint egy kis lélekben levő gőg, legtöbbször ugyanazon eredményre vezet, mint maga a gőg; a gőgös hiúság miatt nem dolgozik a francia polgárság.

«A munka a hiúság kísérője; a spanyolt a gőg arra fogja indítani, hogy ne dolgozzék, a franciát pedig a hiúság arra, hogy jobban tudjon dolgozni másoknál. Minden tunya nemzet komoly; mert azok, akik nem dolgoznak, szouveraineknek tekintik magukat azok felett, akik dolgoznak.»

Gondoljatok a francia polgárság spanyol merevségére; nagyon komoly, nem szeret nevetni, nem szereti a szellemességet, méltósággal szeret unatkozni.

«Minden tunya nemzet komoly, mivel azok, akik nem dolgoznak, azok szouveraineinek tekintik magukat, akik dolgoznak. Vizsgáljátok meg az összes népeket és azt látjátok, hogy a legtöbbnél (azt mondja a legtöbbnél, minthogy bizonyára gondolatban kiveszi Angliát) egyenlő lábon állnak a komolyság, a gőg és a tunyaság. Achem 6 népei büszkék és lusták: akiknek nincs rabszolgájuk, bérelnek egyet, nehogy száz lépést tegyenek két pint rizs elhozataláért: megbecstelenítve éreznék magukat, ha azt maguk vinnék.»

Franciaország összes kis, nagy, közép városában az összes polgárok és polgárnők megbecstelenítve éreznék magukat, ha egy ökölnyi csomagot vinnének az utcán.

«Az Indiák asszonyai megalázónak hiszik magukra nézve az olvasni tanulást; ez a rabszolgák dolga, – mondják – akik dicsénekeket énekelnek a pagodákban…» -85-

A francia fiatal polgárleányok lebecsülik azokat, akik tanulmányaikat az elemi oktatáson túl is folytatják, és pedig azért, mert ezek valamely szakmát akarnak megtanulni, tanítónők, tanárnők akarnak lenni, le akarnak hanyatlani; mégis hát honnan?

A francia polgárság még abban is hasonlít a régi nemességhez, hogy a tudatlanság kultuszát űzi. Megveti a tudóst, az írót, a művészt, akik szerinte kevés józan ésszel, a rendestől eltérő eszmékkel biró és mindent egybevetve, kevés egyensúlyt tartó emberek és mindenekfelett olyanok, akik ha végeznek is valamely dolgot, az a fajbeli és észbeli inferioritás jele; és még többnyire olyanok, akiknek nincs helyük a kormányzatban, mert a társadalmi felsőbbrendűség két ismérve: a nemes ember módjára élés és hivatali állás az államban két olyan dolog, amelyek a legtöbbször össze vannak keveredve egymással.

A francia polgárság nem olvas. Könyvkiadóink tudják; ha nem volnának iskolakönyvek a lyceumok számára, hírlapok és papirkereskedések, – három vagy négy nagy város kivételével – nem volnának a vidéken könyvkereskedések.

Franciaország tudományos, irodalmi és művészeti dicsősége iránti érdeklődés teljesen ismeretlen a francia polgárság előtt. Az államtól élni, hanyagul szolgálva azt és különben mindent lebecsülni, ez az ő állandó lélekállapota.

Nem gyanítja, hogy mennyire szocialista és hogy mennyire következetlen, midőn szemére hányja a munkásnak szocialistaságát. Vagy még inkább homályosan vet számot a dologgal, u. i. szocialista a saját érdekében, de nem akarja azt, -86- hogy mások is szocialisták legyenek a maguk érdekében. Egy egészen polgár hivatalnok köztársasági, radikális antiklerikális ember szárnyaló mondását hallottam: «a szocialisták mind hivatalnokok, ez az ő doktrinájuk, mindnyájan hivatalnokok akarnak lenni.» Ez tökéletesen igaz; de a hangot, amellyel ezt mondta, meg kellett volna zenésíteni. A munkások hivatalnokok, a parasztok hivatalnokok! Nem sajnálatra méltó, vagy nem kacajt keltő ez! Ezen emberek hivatalnokok mint én, fizetve az állam által, mint én! Van ilyenről fogalmatok! Azt hittem, hogy marquise de la Pretintaillet 7 hallom, amint mondja: «Ezek a koldusok azt követelik, hogy mind nemesek legyenek!»

A francia kispolgárság még gyermekei nevelésének módszere szerint is nyomról-nyomra hasonlít a régi nemességhez. A régi nemesség fiai számára azonnal valamely nagy urat keresett, aki azokat kegyeibe fogadhatta és előrevihette a világban; a mai polgárság fiai számára mindenekelőtt valamely főhivatalnokot keres, aki «protektor» lehet; a protekciók felkeresése összes gondja és aggodalma a francia családatyának. A régi nemesség leányai számára ott volt a kolostor; a szegény polgárság nem rendelkezik a kolostorral. De eltelve a régi nemesség összes osztálygőgjével, éppen úgy neveli leányait, mint ahogy a régi nemesség nevelte az övéit. Nem tanít nekik semmit, sem kézi, sem értelmi mesterséget. Nem lehet, hogy egy kispolgárnő elsőrendű munkásnővé legyen, sem munkafelügyelőnővé, aki tízezer frankot, sem tanárnővé, aki hatezer frankot, sem művésznővé, aki húszezer frankot keres; -87- ez sérelmes sülyedés lenne, sőt még azt a látszatot sem szabad keltenie, hogy tanulással magát egy ilyen pályára készítse elő. Ez azt jelentené, hogy szüksége van arra, hogy nincs hozománya; a család méltósága ellenzi ezen megnyilatkozást, vagy ami ezen megnyilatkozás látszatával bírna.

A fiatal leány osztálygőgből nem tanul semmit sem, következésképpen anyagilag és erkölcsileg nagyon alatta áll a parasztleánynak. Anyagilag véve: vagy férjhez megy, vagy nem megy férjhez. Ha a hozomány elégtelensége, vagy a családot ért szerencsétlenség folytán előre nem gyüjtött hozomány elégtelensége miatt nem megy férjhez, szegény aggszűz marad, éppen úgy, mint a kolostorba küldött régi nemesség fiatal leánya és sokkal szerencsétlenebb a parasztleánynál, akinek kezeiben mindig megvan a mestersége.

Ha férjhez megy, vagy jó férje van, vagy rossz, vagy özvegységre jut. Ha jó férje van, nem szólhat semmit, hacsak azt nem, hogy kedvező esélye volt a lottérián; ha rossz férje van, kényszerülve van eltűrni, nem lévén életszükségletei megszerzésére képes lény és ijesztő módon szerencsétlen, minthogy a változtatás lehetősége és reménye nélkül szerencsétlen; ha özvegységre jut, visszaesik szülei vagy az állam terhére (mert nagyon valószínű, hogy férje hivatalnok volt) és növelni fogja azon rettenetes csoportját a kérelmezőknek, akik a hivatalos előszobák ajtóin zörgetnek.

Erkölcsileg véve: A fiatal polgárleány sokkal alantabb áll a parasztleánynál, minthogy a parasztleány szabad lény, a fiatal polgárleány pedig rabszolga. -88-

Minthogy naponkint nem képes tíz soust keresni, a fiatal polgárleánynak nincs egyéb pályája, mint a házasság; ebből következik: majdnem kényszerítve van arra, hogy férjhez menjen ahhoz, akit családja számára kijelöl, elrémítve, vagy legalább is megfélemlítve attól, ami reá családjában vár, ha visszautasítja azt; és miként a régi nemességnél a szokások szerint kényszerítve volt a fiatal leány tizenhat éves korában a számára kijelölt férjet elfogadni s lemond később az igen törvényes kárpótlások vételéről; éppen így a fiatal polgárleány gazdasági szükségességből kénytelen eltűrni huszonöt éves korában a számára kijelölt férjet és lemond később a jogos elégtételek vételéről. Ha olyan férjjel házasodott össze, aki jól viseli magát, elviselhető sorsa van, ámbár akkor igazán elviselhető az asszony sorsa, ha olyan férfihez ment feleségül, akit szeretett; végre is körülbelül elviselhető sorsa van; mégis ezen jó férjjel szemben is teljesen függő helyzetben lévőnek érzi magát annak lehetetlensége miatt, hogy ha férje rosszá válik, elhagyhassa őt s minthogy anyagilag van hozzákötve, anélkül, hogy a legkevésbbé is abszurdum legyen, teljesen képtelen neki ezt mondani: «nem te vagy az úr», midőn ő azt mondja: «én vagyok az úr.» Rabszolgaság.

Ha rossz férjjel házasodott össze, – némely állítólagos felszabadító rendszabály mellett, melyeket az elválás által a feleség kedvéért állapított meg az állam – azon kilátása van, hogy soha se válhasson el férjétől, minthogy az keresi a pénzt, ő pedig képtelen pénzt keresni; és nincs olyan törvényszöveg, amely érvényesülne ez ellen -89- és megengedné az asszonynak a szabad eltávozást, midőn a táplálkozás szükségessége miatt maradásra van kényszerülve. Rabszolgaság.

Végül ha özvegy lesz, a rabszolgaság állapotából a nyilvános koldusok állapotába kerül, ami igazság szerint előléptetés, mert ez a magánkoldusok állapotából, a nyilvános koldusok állapotába való menetel; de ha az államtól vagy a községtől segélyeket kér és kénytelen elviselni a durva visszautasításokat és ezt hallani: «dolgozzék», majd erre válaszolni: «hiszen jól tudja ön, hogy nem értek semmihez, hiszen polgárnő vagyok»; – ez rendkívül kemény dolog. Rabszolgaság.

Osztálygőgből és hogy leányaik általában ne úgy tegyenek mint a munkásnők, vagy ne is keltsék annak látszatát, a polgárok leányaikat nagyon alábbra helyezik a munkásnőknél; szolgaság állapotában tartják.

Az elfogultság, érzékenység és dicsőség említése mellett az a legnagyobb személyes bántalom, – és itt nagy vigyázatot kérünk – amivel Franciaország egy polgára illethető, ha ezt mondják neki: «Leányát valamely mesterségre kellene tanítatnia.»

Ekként vitázol vele (ez velem nem szokott megtörténni, mert nem vagyok elég ostoba ahhoz, hogy egy polgárnak ezt mondjam).

Hát van 35,000 frankja, amit leányának hozományul -90- adhat. De méltósága ellenáll annak, hogy leánya értelmileg a munkásnő vagy a tanítónő rangjára emelkedjék. Jobban szereti, hogy leánya dolog nélkül maradjon. Igen, még csak nem is szolgáló.

Elakartam helyezni egy nyomorúságra jutott fiatal leányt. Hogy tanítónő legyen, erre nem lehetett gondolni; kispolgárnő volt, kétlem, hogy tudott olvasni. Munkásnőnek? Milyen munkára? Még az a, b, c-jét sem ismerte semmiféle mesterségnek. Hát akkor szolgálónak, mondtam az úrnőnek, akivel róla beszéltem: «De nem! Hát nem tudja Ön, hogy a szolgálók munkásnők? Munkásnők a konyhában, vagy a női pipere körül. Az Ön fiatal polgárnőjét úgy nevelvén fel polgárnő anyja, hogy semmihez se értsen, sem a konyhában, sem a varrás körül, nem lehet sem szabónő, sem szobaleány. A fiatal polgárleányok csupán azt tudják, hogy hibátlanul beszélik provinciájuk francia nyelvét és nem alkalmasak másra, csak gyermeknemzésre; ezen két foglalkozás közül nem jövedelmező sem az egyik, sem a másik.»

Megfordítva, egy fiatal leányt – igen szerény tanítónőt – nőül vesz egy milliomos, a milliomos öt év alatt elveri vagyonát; a nő vele marad nyomorba jutva. A férj gonosztevővé válik; elhagyja és visszatér tanítónőnek, hogy megéljen és eltartsa egyetlen gyermekét. Ezt mondá nekem: «Nem vagyok egészen sajnálatraméltó, olyan munkásnő vagyok, akit egy kiskorú fiú szépnek talál, maitresseül veszi és elhagyja, midőn megelégelte. A munkásnő számára mindig tartalékban van mestersége és ha elhagyják, nyugodtan visszatér varrógépéhez. Éppen így vagyok én. Férjem -91- bolondságai mélyen megindítottak, a rémülettől nem aléltam el, volt mesterségem; midőn nem tudtam tovább tűrni: elhagytam kétségbeesés nélkül. Nem voltam kényszerítve erkölcsileg oly mélyen lehanyatlani, mint férjem, megtartottam varrógépemet.»

Fiát hivatalnokká tenni, leányát hivatalnokkal vagy gazdag emberrel összeházasítani, ime Franciaország polgárainak minden álma; fiából és leányából, hogy függetlenek legyenek eléggé erős és eléggé felfegyverzett lényeket nevelni, ime amiről nincs ideája vagy amitől irtózik.

Leányaira vonatkozólag – ő, aki igen erényes és igen magasra becsüli a női ártatlanságot – nem látja be, hogy erősen kockáztatja, miszerint azokból kurtizanokat nevel, miként ez elég gyakran meg is történik.

A két mód közül ez az egyik: miként a régi uralom fiatal nemes leánya, aki úgy ment férjhez, hogy meg sem kérdezték, éppen úgy a mi időnkbeli fiatal polgárleány is férjéhez menve vonzalma ellenére vagy vonzalom nélkül, igen elő van készítve arra, hogy később szeretőt tartson. Az idegeneket – dacára regényeinknek – felhívom; higyjék el, hogy ez a francia nők középszerű érzékisége okából eléggé ritka eset, de végre is nem tagadom, hogy megesik.

Egy másik, sokkal gyakoribb mód ez: a fiatal leány, akinek nem engedtek más életpályát, mint a házasságot és aki tudja, hogy nincs más életpályája csak a házasság, ha még oly bizonytalan is ez, teljes erővel ráadja magát, hogy azt elérje; dühvel flörtöl, dühvel és asszonyi fondorlatokkal törekszik egy férfit behálózni; a kurtizan mesterségét -92- folytatja; betűszerinti értelemben szűz-kurtizan. Jegyezzük meg, hogy az a fiatal leány, aki nem flörtöl, de aki helyett anyja flörtöl (gyakori eset) és aki férjhez megy szerelem nélkül ahhoz a férfihez, akit számára toboroztak, éppen olyan szűz-kurtizan. Ime ide irányulnak a polgári ideák, hagyományok, előítéletek és erkölcsök.

Ez a kép kissé elkésve érkezett. Egy nemzedék óta, vagy kissé régebben is a szűz-kurtizanok észrevehetőleg ritkábbak. A fiatal polgárnők már kevésbé flörtölnek, sőt kevésbé engedik át magukat anyjuk értük való flörtölésének; szivesen maradnak leányok. Miért? Elvitázhatatlanul azért, mert erkölcsi színvonaluk emelkedett és mert a szűz-kurtizannő szerepe visszatetsző előttük és mert saját lelkükben él minden asszonynak azon eszményképe, hogy ahhoz menjen férjhez, akit szeret, vagy egyáltalában ne menjen férjhez. Igen helyes, de mivel egyidejűleg csupán rabszolgák lehetnek, minthogy nem képesek megkeresni életszükségleteiket, az emancipált nők érzületeivel bírnak, ámde nem tudják betölteni az emancipált nők rendeltetését. Nincs más hátra, hogy mint leányok atyjuknál maradjanak addig, míg él, a kiskorúság szomorú és áldatlan állapotában. «Ki a kiskorú? – kérdé egy gyermek. Mily korban nem kiskorú többé az ember?

– Nincs korhoz kötve, feleli atyja: midőn az ember megkeresi életfenntartási szükségleteit, többé nem kiskorú, addig, amíg meg nem keresi életfenntartási szükségleteit – kiskorú. A francia polgárság nem álmodik egyébbről, mint quasi-kiskorú, -93- vagyis hivatalnok-fiúkról és halálukig kiskorú leányokról.

Nagyon eltávolodtam tárgyamtól? Teljesen tárgyamnál vagyok. Egy kis tunyaság, sok gőg, félreértés és különösen az alapos felelősségtől való irtózás teszi e sok rosszat. Nem végezni sokat, de mindenekfelett alárendeltségi állapotban végezni és csak olyan foglalkozásokat űzni, ahol az ember alárendeltségi állapotban cselekszik és úgy a férfiaknak, mint a nőknek csupán olyan helyzettel bírni, ahol csak alárendelt szerepben cselekszik az ember: ez a maga egészében a polgár eszményképe. A francia polgárság szenvedélyes módon nem szeret a saját dolgába beleavatkozni és vakon engedelmeskedik annak, aki elrendeli, hogy mitcselekedjék, aki azután ezért felelős és «amit teszek, nem engem illet» ezen szavakat szereti mondani és ezen gondolkozásba éli bele magát. Minden olyan foglalkozás vagy állapot amely önálló eljárást követel, nem tetszik neki, minthogy ez azt követelné tőle, hogy előrelásson, számítson, kombináljon, hogy az esélyeket pro és kontra megállapítsa és hogy befejezésül kockáztasson. Mert előrelátni, számítani, kombinálni, annyi mint szembehelyezkedni egy jövő felelősséggel, amely már annyira-amennyire előrelátható, vagyis vajjon fogok-e valaha ennek örülni, nem fogok-e egykor szemrehányást tenni magamnak, hogy ezt cselekedtem? És ez a felelősség ijesztő. A francia ember igen fél attól, hogy önmagának legyen felelős.

Ime ezért nyeli el a hivatal a francia polgárt, ezért irtózik különösen az emancipáció gondolatától és ezért irtóznak leányai is az emancipációtól. -94-

Figyeljük meg, mily csekély számú szabad foglalkozás van Franciaországban és azok a szabad foglalkozások is lassankint nacionalizálódnak és lassanként állami foglalkozásokká alakulnak át. Nincs szabad foglalkozás, csupán a földmívelés, az ipar, az ügyvédség és az orvosi pálya. Természetesen beleértve az összes ipari munkásszakokat is. Hát… először is a szocializmus azt akarta, hogy összes foglalkozásai nacionalizálva legyenek és hogy minden ember államhivatalnok legyen és valószínűleg ez a jövő, de hagyjuk ezt. Addig is, amíg ez teljesül, megállapíthatjuk, hogy ez a tendencia általános. A nagy ipari vállalatokat az állam magához akarja csatolni és tényleg magához is kezdi kapcsolni és fogadkozik, hogy jobban lesz ellátva az ő, mint mások kezeiben. Az eredmény nem mindig bizonyítja valami fényesen, hogy igaza volna, de most nem erről van szó,

Arról van szó, vajjon a francia ember óhajtja-e, hogy a dolgok ekként alakuljanak. Bizony óhajtja, és ez igen egyszerű dolog. A vasuti munkás ezt mondja: «az államnál kevesebbet dolgozik az ember, kevesebb felelősség terheli és a politika által megy előre. Kevesebbet fog az ember dolgozni, mert az államnak politikai érdekében állván az, hogy kedvezőleg gyüjtsön össze minél több hivatal iránti kérelmet, sokszorosítani fogja a hivatalokat és változatlan szokása, nagyon ésszerű szempontja szerint, mindig három hivatalnokot helyez oda, ahol ebből egy kellene. Az államnál kevesebbet kell dolgozni, kevesebb a felelősség, minthogy az államnak az áll érdekében, hogy ne utasítsa vissza a hivatalnokokat, akik a parlamenti tagok választói, akiktől meg ő függ; az -95- államnál a legkevesebb felelősséggel fog bírni az ember. A politika által fogunk előrehaladni, nem fognak visszautasítani; a hivatalnok jó választónak, aki igen jó hivatalnok lehet és jól is halad előre, de a jó választási agens jobban fog előre haladni, mert aki jó választási agens, rossz hivatalnok, a politika által haladunk előre.»

A vasúti munkás személyes érdeke egyébiránt egyenesen ellentétes az általános érdekkel és azzal, hogy a vasút nacionalizáltassék (kisajátítassék a nemzet által).

A szabadnak mondott foglalkozások is nacionalizálódnak. Az orvosok tömegesen arról álmodnak, hogy hivatalnokok legyenek és részben hivatalnokká is válnak. Kieszközlik, hogy menedékhelyek, kórházak, lyceumok, kollegiumok és vasútak orvosaivá legyenek (tudjuk, hogy több vasút állami). Megjegyzésre méltó és igen jellemző dolog, hogy ebben nincs semmiféle érdekük. Ha csak az nem hogy klientela nélküli orvosok legyenek, mert az állam csak kivételesen alkalmaz olyan orvost, akinek klientelája van; tehát azon orvosoknak, akik azt kérik, hogy állami orvosok legyenek, nincs ebben semmi érdekük, mert sokkal kevésbbé vannak fizetve az állam által, mint lennének az egyesek által és az az idő, amelyet az államnak szentelnek, majdnem elveszett idő, amely alatt máshol kereshettek volna pénzt. Egy vasúti társaság igazgatója ezt mondta nekem: «fokozatosan leszállítjuk a kereslet és kínálat törvényének megfelelőleg orvosaink jövedelmét, mindig találunk és pedig igen jó orvosokat; végül csak vasúti szabadjeggyel fogjuk őket fizetni -96- és mégis fogunk kapni orvost, nem értem, de így van.»

Egy orvostól, aki felkért, hogy jelöltségét egy vasúti orvosi állásra támogassam, ezt kérdeztem: «miért törekszik erre? hiszen ez veszteség. Azon órák alatt, melyeket ön az adminisztrációra fordít, az ötszörösét fogná megkeresni annak, amit az fog önnek adni, számításon kívül hagyva, hogy ezen ily kevéssé jutalmazott órák alatt nem fog önnek alkalma lenni a hasznothajtó foglalkozásra, nem lévén otthon akkor, midőn önt keresik stb. Hasonló lenne Ön egy igen virágzó üzlettel biró olyan kiskereskedőhöz, aki raktárát naponkint hat óráig zárva tartaná s ezen idő alatt a közvetett adók valamely kis irodájába menne dolgozni. Helyes eljárás volna ez tőle? Miért ragaszkodik ön ehhez?»

Ezt felelte: «címmel és fixummal jár.» Ez nagy mondás volt. Cím és fixum, éppen ez a francia ember jelmondata. Legyen valamije, amit látogatókártyáján neve után tehet és legyen igen szabályos módon egy kissé fizetve, ez minden francia polgár kettős álma. Hogy címe legyen, ez hiúsága miatt van, hogy fixuma legyen, ez biztonságra vágyódása a kockázat és felelősségtől való rettegése miatt van és némileg még azért, hogy részben kielégítse a jövőtől való rettegését.

Nem szabad hinni azt, hogy azon szenvedélyben, melyet a tanítás monopóliumára nézve sok tanár táplál, ne volna más is, mint a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem. Sok van ebből, természetesen ezt szívesen beismerem, a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem főfő francia érzelmek; de a tanítás -97- monopóliuma iránti ezen erőteljes szeretetben még más is van. Az foglaltatik benne, hogy ne egyedül ő maga tartozzék az államhoz és tartassék el az állam által, hogy egyedül csak azt tanítsa, amit az állam akar hogy tanítsanak, hanem azon vágy is, hogy minden tanár hasonló helyzetben, illetőleg az államnál legyen. Miért? Azért, mert az állami tanár, jóllehet mélységesen alázatos az állam iránt, egy kissé szégyenli magát, hogy lekötött ember, hogy olyan ember, aki csak eléggé megszorított mértékben gondolkozik szabadon, következésképpen azt óhajtja, hogy egy tanár se legyen szabadabb vagy ne is lássék szabadabbnak, mint ő. Ez az érzelem természetes. Azt mondhatnák nekem, hogy nem soknak, talán a többségnek nincs ez a természetében. Ez igaz, de ez azért van, mert ők igen intelligensek. Felfogják, hogy a szabad munkások szabadsága az állami munkások szabadságának biztosítéka. Világos! Ha csupán állami munkások vannak, akkor az állam először is úgy fizeti őket, amint akarja és olyan irányzatot táplál, amelynél fogva végül éhbért fog rájok kényszeríteni; továbbá a kézimunkásoktól fizikai erőfeszítésben, a gondolat munkásaitól pedig rabszolgaságban mindazt követelheti, amit csak akar; tiszta rabszolgaság; ezt valósítaná meg a szocialista uralom. De ha állami munkások és szabad munkások vannak, ott a szabad munka fog szabadságversenybe kerülni az állami munkával, vagyis ha az állami munkás, nagyon meg van terhelve, mindig otthagyhatja az állami munkát és szabad munkát vállalhat s minthogy ezt teheti, tényleg szabad s mert az állam tudja, hogy így tehet, arra van kényszerítve, hogy a szabadságnak -98- egy bizonyos, sőt reális mértékével ruházza fel, nemkülönben hogy tisztességesen fizesse.

A szabad munkások szabadsága tehát szabadságot szerez a kaszárnyába zárt munkások számára.

A tanárok tehát – hogy az ő külön esetükre térjünk vissza – igen jól tudják, hogy ha igen elfogadható mértékben szabadok, az azért van, mert nincs tanítási monopólium és ekként gondolkoznak: «ha tanítási monopóliumunk volna, szépen volnánk! Ez a szouverainitás számunkra a halált jelentené».

Beléptem az állami oktatásba (igen jól lévén értesítve annak mivoltáról, minthogy atyám tanár volt) minden gond nélkül, minthogy ott szabad tanítás volt, ami egyrészről megengedte kilépnem az állami oktatásból, másrészről megengedte, hogy ne lépjek ki, határozottan biztosítván számomra tűrhető életet, mert az állam tudta, hogy eltávozásom lehetséges volt. Ha nem lett volna az államnál szabad tanítás, nem léptem volna be az állami oktatásba.

– Ennek folytán ön a szabad oktatásba lépett volna be, ha ott ilyen tanítás nem lett volna.

– Nem; semmiféle tanításra sem adtam volna magamat; más életpályát választottam volna.

– Szocialista uralom; más országba mentem volna, azt tartván, hogy egy tisztán szocialista uralom alatti állam lakhatatlan.

Azon tanárok tehát, akik visszautasítják az állami monopóliumot, tökéletesen a saját érdekükben okoskodnak, eltekintve az elvek és általános eszméktől. -99-

Azonban azok, akik a monopóliumot óhajtják, először is olyan emberek – miként már mondtam – akik államiak (étatistes) vagy olyanok, akik a kereszténység iránt legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek; továbbá olyan emberek, akik szeretik, ha a gondolkodás valamely módját erőszakolják rájuk, mivel szeretik, hogy helyettük gondolkozzanak és határozottan ebben rejlik a dolog veleje.

Mi sem érdekesebb a tanulmányozásra, mint ezen gondolkozásmód. Ez katholikus gondolkozásmód. Azon gondolkozók, akik a monopólium párthívei, ultramontán katholikusok. A katholikus ember olyan, aki kerüli a gondolkozás felelősségét. Ugyanígy ők is. A gondolkozás felelőssége igen súlyos. Nem egy szellemnek okozott már remegést. Nem a bátorságnak, de a szerénységnek kell hiányoznia ahhoz, hogy valaki egy adott pillanatban ezt gondolja: «nem fogom számbavenni nyájam gondolkozását, arra fogok törekedni, hogy saját agyammal gondolkozzam, mint ahogy saját gyomrommal emésztek». Ez nem jelent semmit és rendkívüli erőfeszítést követel. Csudálatos, hogy természetére nézve mily szerény az ember. Embereket rendel ki, hogy helyette gondolkozzanak és képtelennek ismeri el magát az önálló gondolkozásra. Az egész katholicizmus nem egyéb ennél.

Hozzáteszem, majdnem az egész protestantizmus is. A Luther gondolatai által áthatott protestánsoknak kétségtelenül vannak ilynemű formuláik: «Mindazon vallás, amelyet nem magunk alkottunk magunknak, babona, nem vallás». «Ha nem magatok alkottok magatoknak lelket, -100- egyáltalában nem lesz lelketek.» «Aki más lelket vesz, mint amellyel bírnia kell, nem egyéb, csak test.» Midőn egy protestánstól ezt kérdeztem: «Hát mindazok, akik nem esnek herezisbe a protestantizmus ellen, nem protestánsok?», ekként felelt: «Ön tréfálni akar».

Igenis, az ultraliberális protestánsok így okoskodnak, vagy pedig erőfeszítést tesznek arra, hogy ekként okoskodjanak, de közülük a legtöbb nem egyéb, mint szabadon gondolkozó katholikus. Megvannak saját dogmáik, amelyekben azt követelik, hogy a hívő határozottan alkalmazkodjék azokhoz, erősen megkövetelik a hívőtől, hogy vegyen búcsút tőlük, ha gondolkozni akar. Az egyetlen különbség, hogy kevésbbé szigorúak. In dubiis libertas (kételyekben van a szabadság). Csakhogy a protestánsoknál egy kissé több a dubia. A katholikus szellem uralkodik az összes vallások felett és hatja át azokat, minthogy az a vallásos eszme maga; a vallásos eszme: tartózkodjál az elszigetelt gondolkozástól; vae soli putanti. (Jaj az egyedül vélekedőnek.)

Ezen vallásos, ezen katholikus eszmét birtokolják csudálatosan a monopólisták, vagyis inkább birtokban tartatnak általa. Szükséges, hogy – miként a katholikusoknak – csak egy hitük legyen. Ki fogja azt megadni? Mindenkinek a nyáj. És ki fogja megadni a nyájnak? A nyáj vezetője. A papismus (pápaság) hívei ők.

És ezen antiklerikális papizmus, miként a katholikusok pápája, amikor hatalmas, híve minden kényszerrendszabálynak és nem engedi meg a papságnak a saját, csak a maga gondolatait; ez igen egyszerű. -101-

Mégis, miért bírnak a monopólisták ezen szellemi állapottal, amely elég gyakran minden vallásos vagy politikai gondolaton kívül esik? Egy kissé a monizmus (egységtan), egy kissé és mindenekfelett az értelmi felelősségtől való félelem miatt. Az, hogy minden egyenlő legyen, ez bizonyos szellemek előtt igen szép dolog és kielégíti külön eszthétikájukat és hogy minden egyenlő legyen, annak az a legjobb eszköze, hogy minden dolog ugyanaz a dolog legyen. Egyetlen gondolat az egész államban, ez minden elmét csodálatosan nivellál és egyenlősít és nem engedi meg a felsőbbrendű szellemek közt azon különbségeket, amelyeket oly kellemetlen szemlélni; egyetlen gondolat az egész államban, ez maga a rend, minthogy a szabálytalanságnak, következésképpen a rendellenességnek ellentéte; egyetlen gondolat az egész államban, ez az anarchia vége és az anarchia lehetetlen; nincs ennél szebb színjáték; ez a Bauce, a Bauce csodálatos perspektiva.

Nemde szinte fizikai fájdalom egy Voltairet és egy Rousseaut húsz éven keresztül és azok tanítványait még sokkal hosszabb időn át ellenkező véleményben látni? Ezen fájdalmas látványtól az emberiség megkímélhető lett volna, ha egy felsőbb értelmi tekintély által közbevetett egysége az akaratnak létezett volna, amely nem engedett volna meg eltérést. Ezen egyetlen gondolat amely a nemzet általános gondolatának összefoglalata, kétségtelenül elnyomta volna Voltairet éppen úgy, mint Rousseaut és Rousseaut éppen úgy, mint Voltairet, de egyformaságot teremtett volna és semmi sincs szebb az egyformaságnál, az -102- egyenlőség ezen jelénél és formájánál. Ut fiat æqualitas (hogy egyenlőség legyen).

Észrevette az olvasó, hogy Montesquieu választást enged. Miben? Igen, tisztán a szabadság és az egyenlőség közt; Défense de l’esprit des lois-jában (védelme a törvények szellemének) ez foglaltatik: «Éreztettem, hogy azon indokból vagyunk szabadok a politikai államban, mert egyáltalában nem vagyunk egyenlők». És tényleg minden könyve érezteti ezt; de sohasem mondta ezt annyira kifejezetten, mint ezen sorokban. Nem lehetünk szabadok, csak az egyenlőtlenség indokából, azon eléggé jó indokból, hogy az egyenlőség minden szabadságot elnyom és nagyon is kényszerítve van annak elnyomására, hogy saját magát fenntartsa, minthogy minden szabadság amióta valaki azt gyakorolja, felsőbbrendűséget, vagy alsóbbrendűséget szűl és lerontja az egyenlőséget. Szabadság és egyenlőség tehát egymással ellentétesek (antinomikus fogalmak) és választani kell. Mi, monisták az egyenlőséget választottuk, mivel ez szebb és megteremti az egyformaságot, visszautasítjuk a szabadságot, mert ez a vonalak szabálytalanságát, következésképpen a rútat teremti meg. Ime, az értelmi monizmus.

A monopolisták elég gyakran monisták, Bauce szerelmes művészei. Gyakran még inkább a felelőtlenség szerelmesei, olyan emberek, akik visszavonulnak az értelmi felelősség elől. Semmi sem oly kegyetlen bizonyos szellemekre, mint bírni valamely gondolattal, amelytől nem szabadíthatják meg magukat és amelyet nem képesek ráhagyni valakire, aki azt nekik adta, vagy aki akként bírja azt, mint ők. Egyedül érzik magukat -103- és maguk körül mintegy nagy csendet éreznek, amely őket megijeszti. Ezt mondja Doudan valahol: «Attól kezdve, hogy egy kissé előrehaladtunk valamely tanulmányban, elhallgat a közhelyek lármája és nagy csendben találjuk magunkat, amely a gondolkodás munkájának nagyon kedvező». Igen helyes; ámde ez a nagy csend kínos a legtöbb szellemnek. Lenyomja őket, jelezvén, hogy nem gondolkoznak közösen többé csoportjukkal, pártjukkal, nemzetükkel, vallásukkal. Az az ember, aki elhagyja vallását, hazáját vagy csupán pártját, fázik. Eltávolítottnak érzi magát a tűzhelytől, elkülönítettnek, száműzöttnek és kivándoroltnak érzi magát. Ismertem olyan embereket, akik, bár úgy találták, hogy pártjuknak nincs igaza, amikor ezt vagy azt mondja s azért mégis követték a pártot, mert elhagyva azt, szakadásra került volna a sor. Úgy látszott nekik, hogy az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül helyesen gondolkozzék, inkább ha úgy kellett, megosztozott csoportjával a tévedés és helytelen nézetben. Kevésbbé volt nekik fájdalmas megtagadni önmagukat, mint elszakadni környezetüktől.

– Nem gondolom; mert ez határozottan a lelkiismeret zavara és izgalma, amely megakadályozta azokat, akikről beszélek. Ez nem öntudathiány, inkább kettős öntudat; ez a kollektiv öntudatnak egy fajtája, amely harcban áll az egyéni öntudattal. Egyszóval ez azon gondolattól való eltávolodást jelenti, amelyért felelősek vagyunk, mivel az egyedül a mienk. Azt a gondolatot, amely másokkal közös, nem nehéz táplálni, minthogy -104- veled együtt azt mások annyian táplálják. Ime, az értelmi felelőtlenség, sőt egy kevés erkölcsi felelőtlenség. Azok, akik visszautasítják a tanítás szabadságát és akik azt akarják, hogy a tanítás állami szakma legyen, olyan emberek, akik rendelet által, rendelet mellett, rendelet szerint és rendelet folytán akarnak gondolkozni; talán azért, mert szabadgondolkozóknak nevezik magukat.

Elismerem, hogy kitünő társas lények, de hogy Conte terminológiáját alkalmazzuk, a társadalmi statika (az egyensúlyban maradás elmélete) és nem a társadalmi dinamika (a mozgás elmélete) szerint. Ha egyedül volnánk, az állam sohasem jönne zavarba, de sohasem mozdulna meg, mert – bár a dolgot némely modern szociológus vitatta – teljesen az a nézetem, hogy azok a mozgalom szerzői, akik feltalálók. «Az állam a leghidegebb szörny az összes hideg szörnyek közt» – mondja Nietzsche; és nem akarok azzal hízelegni magamnak, hogy határozott tudományos ismeretem van arról, amit mondani akar. Talán azt akarja megértetni, hogy az állam önmagában semminemű teremtő hővel nem bír és hogy azt azon egyénektől kell kapnia, akik azzal bírnak. Lehetséges.

Egyébiránt – higyje el az olvasó – hogy midőn az állam kötelezve lesz mindenki helyett gondolkozni, nagy általános értelmi lehülésnek lesz kitéve, megfogja őrizni a régi hőnek viszonylag mindig gyengébb mennyiségét; de nem lesz többé tűzhely. Megengedem, hogy egyformaság lesz, és hogy nem fogjuk hallani többé az ellenszegülő hangok kakofoniáját, ami talán igen nagy jó.

Annyi bizonyos, hogy a felelősségtől való féle -105- lem az indoka a hivatalnokoskodás ezen szenvedélyének, ami mindazáltal a legnyilvánvalóbb ismérve a francia jellemnek és hogy ezen hivatalnokoskodási szenvedély, azzal egyidejűleg, hogy jele a francia energiának, egyszersmind ennek egyik forrása is.

Hogy a francia család egyike azon legszebb dolgoknak, amelyet Franciaország az idegenek tisztelete és csudálata tárgyáúl képes felmutatni és amelyet az idegen gyakran önként tisztel és csudál még akkor is midőn nem itéli meg azt elavúlt regényíróink bizonysága szerint: ezt teljes szivemből beismerem és igen boldog vagyok, hogy ezt beismerhetem. Ámde ez kritikai könyv, amely erkölcsi és politikai alkatunk gyöngeségeit jelöli meg, arra törekedve, hogy eszméket szuggeráljon és a lehetséges javítások vágyát keltse fel.

Hát magában a családban a felelősségtől való félelem, nemkülönben a felelősség helytelen felfogásának módja azon gyengeségek, amelyeket azon teljes pontossággal kell megjelölni, amit ezekre csak fordíthatunk.

A francia polgár teljes szívéből szereti gyermekeit, sőt túlságosan is, ha ugyan lehet őket túlságosan szeretni; végre is teljes szívéből szereti őket. Ez talán az egyetlen ország – vagy talán itt történik meg a leggyakrabban, – hogy férj és feleség, akik egyáltalában nem szeretik egymást, azzal végzik, hogy szeretik egymást gyermekeikben -107- és a gyermekük iránti szeretet által olyformán, hogy teljesen odaadók lesznek egymás iránt. Ha megtudnák egymást figyelni (és ezt kezdetben némelykor nem kellene elhagyni) így szólnának egymáshoz első gyermekük megérkezéseig: «egyáltalában nem szeretjük egymást, csak kényelmi szempontból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban majdnem mindig teszik és anélkül, hogy ismertük volna egymást, miként ezt Franciaországban mindig teszik; midőn pedig vonzalomból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban néha teszik, ez anélkül történt, hogy ismertük volna egymást, miként ezt mindig teszik Franciaországban; s ime így nem szeretjük egyáltalában egymást.»

Az első gyermek megszületésétől pedig így beszélhetnek: «Ami mindent kiegyenlít az a gyermek; az anya végtelenűl szereti, én is nagyon szeretem; meg vagyok vele elégedve a gyermekért; nem panaszolkodunk többé, mióta gyermek van; mindent megbocsátok neki a gyermek miatt.»

Húsz évvel később pedig így beszélhetnek: «felneveltük a gyermekeket teljes odaadással, végtelen sok gonddal és minden pillanatban szeretetteljes őrködéssel; megindultsággal mondom neki, hogy legjobb anya a világon, ő pedig gyöngédséggel mondja: hogy igen jó atya vagyok; ezen pillanatok nagyon édesek. Nézd csak!… szeretjük egymást!»

A francia házastársak mélységesen szeretik egymást, miután elmúlt a szerelem korszaka. Ez onnan ered, mert a gyermekeik iránt érzett szeretetben szeretik egymást. Úgy hiszem vannak -108- olyan országok, ahol a szerelem szüli a gyermekeket, Franciaországban pedig a gyermekek szülik a szerelmet. Csak meglegyen – az a lényeges.

A franciák tehát mélységesen szeretik gyermekeiket; csakhogy gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek és nem nevelnek gyermekeket.

Gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek gyermeket. Miként Ugolino felfalta saját gyermekeit, hogy megtartsa számukra az atyát, a franciák óvakodnak a gyermekektől, hogy gazdag- vagy jólétben lévő atyát tartsanak meg számukra és hogy egyáltalában ne legyenek nyomorban. A francia családatyák írtóznak attól, hogy kettőnél, sőt még hogy egynél is több gyermekük legyen. Ha több gyermekük van kettőnél, akkor már kevesebb jólétben látják őket, mint a milyenben vannak és jogosnak vélik, hogy azok nekik ezért szemrehányást tegyenek; rettegve kerülik e felelősséget. Ha pedig csak két gyermekük van, ekkor egyébbiránt indokoltan és mint jó számítók azt mondhatják, hogy amidőn gyermekeik házasságra fognak lépni, ők, a szülők még akkor szerencsétlenségre életben lévén, a vagyon négyfelé fog osztatni, két rész lesz a szülőké és mindenik gyermek kap egy részt; következésképen minden gyermek csak egynegyed részt kap szülei haláláig ami igen takarékos és igen gyenge osztályrész: «Óh mily szegény kis háztartása lesz a mi leányunknak! Óh mily szűkösen fog belépni az életbe a mi fiunk, akinek mint hivatalnoknak csekély fizetése lesz! Csak egy gyermeknek volna szabad lenni».

Ekként okoskodnak a felelősségtől való félelemből, amely fenyegeti őket, ha kettőnél, vagy egynél -109- több gyermekük van. Néha felviszik kettőig, ez egy fiú utáni vágyból történik, midőn leánnyal kezdték; de még maga ezen vágy sem sarkalja őket mindig arra a bátorságra, hogy két gyermekük legyen. Mindig egy gyermeket óhajtanak nagyon élénk lévén bennük a szülői szeretet, azonban egynél többet igen ritkán. Szükségük van arra, hogy egy tőlük származott lénnyel bírjanak, akit szeretnek, akinek kedveskednek, hízelkednek és akit gyönyörűen elkényeztetnek és aki által szeretve hiszik magukat; hát erre egy is elég és attól kezdve, hogy ez az egy megvan, a szülői érzetet kioltotta maga a szülői érzet, akarom mondani, kioltatik a gyermekek utáni vágy azon elégtétel által, hogy már van egy és azon mérhetetlen kötelességek gondolata által, amely a meglevővel szemben terheli őket: Franciaországban – ne tévesszük meg magunkat és mondjuk ki – bizonyos helytelenítés, bizonyos lebecsülés éri a családatyákat, igenis egy faja a családatyákra vonatkozó megvetésnek éri azokat, akiknek számos gyermekük van; ezeket rossz atyáknak tekintik, minthogy megfosztották első gyermeküket azon kedvezménytől, hogy egyedül legyen, vagy két első gyermeküket attól, hogy csak ketten legyenek. Ezek olyan emberek, akik nem szeretik gyermekeiket, és ezen érzelemben homályosan maguk idősebb gyermekeik is osztoznak; olyan emberek ezek még, akik nem bírnak a szó kitűnő értelmében vett francia erénnyel, – az egyetlen az igazán becsült erénnyel – a takarékossággal; ezek tékozlók, könnyelmű vagyonpusztítók, vagyon-elverők. Alapjában véve, minden francia polgár szemében egy hat gyermekes -110- családatya bohéme könnyelmű ember, akit gondnokság alá kell helyezni.

Ami mindebből következik előszőr is az, hogy a francia család igen egyszerű, igen összpontosított, szorosan egymáshoz símuló, igen tiszteletreméltó, rokonszenves és megható, de bizonyos szempontból tekintve – nem létezik. Az igazi család a nagyszámú-, a sokgyermekes család. Ezen családban – ami első tekintetre rendkívűli dolog, de ami megmagyarázható, ha gondolkozunk – sokkal több szeretet van a gyermekben az atya és anya iránt, talán egy kissé több féltékenység – miként már jeleztem – az elsőszülöttek részéről, de az utóbb szülöttek részéről is, akik többen vannak és átplántálás folytán mindenki részéről több szeretet, tisztelet- és kultusz van az atya és anya iránt, akik patriarcháknak a gens- a nemzet főnökeinek látszanak és akiket egy faja a dícsőségnek övez. Bizonyára ismer az olvasó számos tagból álló családokat; mert még vannak ilyenek és ekkor tökéletesen felfedezte ezen érzületet.

Mi több ezen sok gyermekes családban egészen természetesen alakulnak ki a tribus szokásai. Ebben a családban ép gyermekek vannak, azok pedig, akik kevésbbé épek neveltetnek és tiszteletben tartatnak a többiek által, a rossz családtagnak nem egyedül atyja és anyja a fegyelmezői, de még becsületes fitestvérei is; a család egy fajtája a törvényszéknek és zsürinek, ahol a jók diadalmaskodnak, a rosszak pedig sorompója elé idéztetnek; sőt feltéve, hogy a rosszak vannak többségben kettőt elriaszt a rossztól egyedül egy, aki az atya és anya mellett áll, akit ezek támogatnak, -111- miként ez támogatja őket; egyszóval a család olyan társaság, ahol a rossz elemeket a jó elemek inkább ellensúlyozzák és visszatartatják; míg az egyetlen gyermekes családban, ha a gyermek jó, misem jobb ennél, de ha rossz, szüleinek nincs ellene segítője. A több tagú család a jóra igen nagy erővel rendelkezik.

Az egyetlen gyermekes családban előszőr is gyakran megtörténik, hogy az egyetlen gyermek meghal és a szeretetnek azon nagy erőfeszítése, amellyel a család egy gyermekre szorítkozott, tiszta veszteséggé vált; ha pedig az egyetlen gyermek nem hunyt el, az következik be, hogy túlhajtott gyöngédséggel nevelik, kényeztetik s hogy ennek folytán önző lesz, aki egyáltalában nem szereti szüleit. Vannak kivételek, de ez ritkaság.

Hogy az egyetlen gyermek egyáltalában nem szereti szüleit, vagy hogy kevéssé szereti őket, ez olyan természetes dolog, ami nem szorul bizonyításra; a féltékenykedő szeretet tanítja meg a gyermeket a szeretetre, ez a féltékenykedő szeretet, a leggyakrabban gyöngéd, szelid és igen kedves, de végre is nem egyéb, mint féltékenykedő szeretet. «Jobban szereted nővéremet, mint engem; nem szeretsz annyira engem, mint fivéremet. – Hogyis ne! Egyformán szeretlek benneteket». A kis féltékeny körülbelül meg van győzve; miközben a féltékenység nyugtalansága tanította meg a szeretetre és amely szívében nem fog megszünni.

Az egyetlen, az egyedül imádott gyermek a szülei szeretetet természetesnek találja és minden viszonzás nélkül engedi magát imádni, minden nélkül a mi viszonosságra ösztönözné vagy -112- anélkül, hogy még ezen gondolatot is felébresztené benne valaki. Az egyetlen gyermek hasonló a feleség által túlságosan szeretett férjhez, vagy a férj által túlságosan szeretett feleséghez; egyáltalában nem tanúsít szeretetet; ezen szeretet nagyon kötelességszerűnek látszik, amely nem részesül visszautasításban, amely sohasem, – félig-meddig sem, – még látszólag sem részesül visszautasításban; az ezen így rápazarolt szeretet nagyon is kötelességszerűnek látszik.

Azt hiszem igen különös dolog, amit megfigyeltem, vagy talán csalódom; az egy gyermekes szülők egészen természetesnek találják, hogy egyáltalában ne szeressék őket; talán nem is veszik ezt észre; mégis azt hiszem, hogy egy kissé észreveszik, de ezt magától értetőnek vélik: érezni vélik, hogy a végtelennek a semmi felel meg – «végtelen semmi» mondja Pascal – mással kapcsolatosan, – érezni vélik, hogy a határtalan vonzalomnak, minthogy mással nem hasonlítható össze, egy igen unalmas vonzalom felel meg és hogy egy igen nagyfokú aktivitású vonzalomnak, egy paszív aktivitású vonzalom felel meg.

Mindig úgy van, hogy az egyetlen gyermek igen paszív a vonzalomban, és hogy szülei nem veszik észre ezen paszívitást, vagy kiveszik abból részüket, vagy egy fajtájával az örömnek szemlélik azt. A rendellenes helyzetek denaturálják az érzelmeket. Mindnyájan ismeritek azon heves szerelmet, amivel azon férj viseltetik neje iránt, akit felesége egyáltalában nem szeret, az ő fájdalmas kétségbeesését, midőn elveszti azt, az ő igen gyakran hallott szavait: «Szegény asszony! mennyire nem szeretett engem! mennyire nem voltam -113- képes megszerettetni magamat!» Az egyetlen gyermek szülei nem kevésbbé ilyenek; de ilyen, mindenek felett az anya: «nem szeret engem! különb nálam! imádásra méltó! Hogyne szeretném ezt a gyermeket?»

És valóban annak a szeretetlensége akit szeretsz megerősít azon hitben, amelyet az ő megmérhetetlen tökéletességéről és a te méltatlanságodról táplálsz és ez a hit megerősít téged az iránta érzett imádatban.

Csakhogy ez együgyüség. Ezen együgyüséghez vezet azon oktalan gondolkozás, hogy tíz helyett csak egy gyermeked legyen.

Nem kevésbbé súlyosak és fájdalmasak az ethnikai következmények. Egy igen szapora népek mellé helyezett, vagy csupán nálánál szaporább népek mellé helyezett nem szapora népet, lassankint s folyton-folyvást elárasztják ezek. A Németország és Itália közt levő Franciaország évenkint egy békés csatát veszít Itáliával és kettőt Németországgal szemben. Azon gyermekek, akiket nem szűlt Franciaország azon gyermekek által helyettesíttetnek, akiket Németország és Itália szültek s akiket a náluk levő sűrű népesség miatt, a nálunk levő elhagyott és üres helyekre – hozzánk küldenek. Róma görög várossá vált, mondá Juvenal; én sokkal kevesebb túlzással mondtam: Franciaország városi népe németté és olasszá vált. Tegyük hozzá a kozmopolita zsidó népet, amely sehol sem érzi magát jobban, mint Franciaországban és amely nagyon szapora, bőségesen népesíti be városi területeinket. Igaz – és ezt lényegesnek tartom kijelenteni, – hogy a francia értelmi olvasztótégely annyira erős, annyira -114- égő és annyira hatalmas, hogy a német- olasz- és zsidó ifjakat igen gyorsan franciákká változtatja, akik osztoznak a vérbeli franciák majdnem egész jellemében és akik alig különböztethetők meg a régi rétegektől. A németek, olaszok és mindenekfelett a zsidók nagyon produktiv franciák, fellévén ruházva a franciák erényeivel és hibáival. De ez csak félig megnyugtató, mert ha ezen idegenek fiai az értelem, sőt még a szív szempontjából is igen elfogadható franciák, nem lehet, hogy a hazafiság szempontjából erős franciák legyenek. Jó hazafiak elfogadtatik – fogják mondani. – Tudom; de azt is tudom, hogy igen ritkán. Az idegenek fiai közt van a hazafiatlanok törzskara és mindenekfelett az idegenek közt találjuk a haza eszméje iránt a legtöbb közömböst. Ebből folyólag – miként Petit Éduard sajátságos nyelvezetével mondja – a paucinatalitás (kevésszületés) járúl legtöbbel a hazafiság meggyöngüléséhez.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy a hazafiság hanyatlása nálunk pontosan összeesik, a tisztán francia születések csökkenésével. A némelyek előtt annyira gyűlöletes patriotizmus leverésére legalkalmasabb eszköz a gyermektelenség. Midőn egy néptanító atyává lesz, fogadok, hogy ezt mondják neki a többiek: «Gyermekeket nemzesz; nem tartozol közénk». Ha ezt nem mondják neki, ez azért van, mert nem értenek hozzá.

Azt mondom: a franciák a felelősségtől való félelem miatt nem nemzenek gyermeket és rosszúl nevelik ivadékaikat; – vizsgálat alá vetem ezen második állítást.

Semmi sem ijeszti meg jobban a francia embert, -115- mint az, hogy maga nevelje gyermekét. Nem neveli, de elrontja gyermekeit. Előszor is, ha leányról van szó, azt sohasem neveli a francia atya, mindig anyjára hagyja a nevelést; ez mindig súlyos hiba. Sietek kijelenteni, hogy gyermekei életszükségleteinek nagyon szent gondja által a családon kívűl igen elfoglalt atya nem szentelhet sok időt leányai nevelésére, sőt még fiai nevelésére sem. – De mégis neki kell és pedig nagy tekintéllyel általános irányt adni. – Majdnem azt mondanám, a leányok nevelése, azok bizonyos életkoráig, körülbelül tizennégy éves korukig mindenekfelett reátartozik. Az anya az asszonyi jótulajdonságok egész tömegével bír, amelyeket észrevétlenül közöl leányával és mi sem jobb annál; de az asszonyi fogyatkozások egy tömegével is bír, amelyeket a férfiúi, az atyai befolyással kell ellensúlyozni. Ezen fogyatkozá sokat, amelyeket az anya nem képes leküzdeni leányánál, sőt amit ő nem is képes leányának nyújtani szükséges, hogy mindig az apa jelölje meg leányának, azon bizonyosságban, hogy az anya ezt nem tette s ezen kijelentésre támaszkodva, hogy az anya nem is akarta azokat ellensúlyozni; de végre is szükséges, hogy mindig az atya jelezze és elítélje azokat.

Közbevetve legyen mondva, leküzdvén ezeket leányánál azon erélyes állítással, hogy anyjának nincsenek ilyen hibái, egy csapással, egy kissé az anyánál is gyógyítja azokat. A rendetlenségből, a nemtörődömségből, a tunyaságból, az örökös halogatásból, («van még elég idő») a pontatlanságból, az unalmas fecsegésből, de hagyjuk mindezeket, -116- hogyan akarnád, hogy ennyi tökéletlenségből egy francia anya kigyógyítsa leányát?

Példájával? Tréfálsz. Szavaival? Ez inkább lehetséges; de tudod, hogy ha az ember hibáit kissé kijavítja ez azért történik, mert azokat jó tulajdonságainak tekinti és azzal tölti el életét, hogy ezeknek örül.

Tehát bizonyos életkorig igen fontos, hogy az atya kétségtelenül egyenesen és a szükséges tapintattal (diszkrécióval) ámde igen szorgalmasan vegyen részt leányai nevelésében. Royer-Collardnak 8 annyi tekintélye volt a házában, mint a politikai gyűlésekben, ami egy államférfiúnál a világon a legritkább dolog. A Royer-Collard kisasszonyokkal nagyon keményen bánt, többek között ezt mondá nekik: «nem lesztek kisasszonyok, ebben erősen meg foglak akadályozni benneteket». Nem tudom, hogy megakadályozta-e ebben őket, de tudom azt, hogy jól ismerte a családatya kötelességeit leányaival szemben.

A francia családatyák legnagyobb része, leányaira nézve megelégszik avval, ha lelkinemességben, bájban és kellemben növekedni látja őket és nem törődik mással. Egy oly kényes munka felelőssége, mint a leányok nevelése, előtte súlyosnak látszanék. Chrysale-ok ők. Megjegyeztétek, hogy Chrysale egyáltalában nem nevelte leányait? Mind a két leányát anyjuk képezte ki. Philaminte-nak közvetlen befolyása volt Armande-ra, akiből tudákosnő lett. Ellenkező befolyása volt Henriette-re, aki atyja vérmérsékletével bírván, ellentétbe jutott anyjával, de egy kissé élénk, kissé agresziv igen túlhajtott a -117- reakcióban egész odáig, hogy beszédében egy kissé pórias, egy kissé szobaleányos. «Ennek a fiatal leánynak hiányzik a himpora» mondta Lemaître Gyula.9 Vagy ha úgy tetszik Philaminte képezte Armande-ot és Henriette Armande ellentéteül, sok szellem mellett egy kevés trivialítást tanúsított. Ez a szegény Chrysale még nővérére is kevés befolyással birt, aki alárendelte magát Philaminte-nak, mint kíváló személynek, akire büszke volt és boldog, hogy sógornőjévé lett, miként fivére, majdnem pórias polgár, – ő is majdnem pórias polgárnő létére egyszerűen Philaminttá lett, aki csak regényeket olvas és akinek tudós női szerepe mindenek felett abban áll, hogy a helyesírás tudásával büszkélkedjék; kis-városi tudós nő. Annyi bizonyos, hogy fivérének nem volt rá befolyása, sőt még azt sem mondhatta: «legalább az én jó kis nővérem megmaradt nekem».

Nálunk sok családatya hasonlít hozzá. Számos francia családfő olyan, mint Chrysale.

Van a leányok nevelésének egy rendkívűl komoly része, ahol a felelősség ezen félelmét egész a nevetségig erőszakolják s ami egyszersmind a legnagyobb kárt okozza a világon. Tulajdonképpen az anyák azok, akiket ezen gond terhel, az atyákra pedig abból semmi sem hárul. A férfi és nő közötti viszonylatoknak az ifjú leány előtti leleplezéséről beszélek. A francia családok legnagyobb részében azt tartják, hogy ezen felvilágosításnak soha sem szabad megtörténnie, vagy csak a házassági nász előtt két vagy három órával. Semmi sem veszélyesebb ennél. Vagy tájékozatlan marad az ifjú leány, ami sokkal gyakrabban megesik, miként azt hinnénk, vagy megtanulja a dolgokat ifjú -118- barátnéitől. Az első esetben súlyos veszélyeknek van kitéve, a második esetben zürzavaros, homályos és illetlen tudása van és olyan ami őt megzavarja. Az élet misztériumait tisztán, szűziesen, komolyan, méltósággal kell neki megtanítani, mint tényleg a legméltóságosabb, legkomolyabb és legszűziesebb dolgot; úgyde az anyák kivonják magukat azon felelősség alól, amelyet annak megtanításával vélnek magukra vállalni. A gyöngédségtől fosztani meg leányuk lelkét, előttük rossz cselekedetnek látszik. Tehát jobban szeretik, hogy mások tegyék? Bizonyára nem, de végnélkül halasztgatják mindaddig, amig csak azt nem mondhatják – bár szeretik az ellenkezőjét hinni – hogy megtörtént. Itt egy igen jellegzetes hiánya van előttünk a bátorságnak, ami egyidejűleg súlyos esztelenség is. A fiatal leányt röviden, világosan fel kell világosítani a szerelem realitásáról még mint leányt. Annak, hogy a veszélyeket kikerülhetőkké tegyük, egyedüli eszköze azoknak feltárása és hogy a kiváncsiság elbetegesedését meggátoljuk kielégítjük azt egészséges módon.

Ime a felelősségre nézve mily számos és különböző iszony van a francia családokban. Ennél az igen bátor népnél hiányzik a polgári-, nemkülönben a családi bátorság. Ez a családi bátorság – keletkezésére nézve – az első minden bátorság közt. Ez azon bátorság, amelyre az összes többi bátorság támaszkodik, vagyis inkább ez az a légkör, amelyből az összes többi bátorságnak ha határozottan nem is abból kellene erednie, de legalább is abból kellene táplálkoznia, fejlődnie, magát fenntartania és új tetterőt merítenie.

Két tárgya van a politikának: a politikai alkotmány és a politikai erkölcsök. A politikai alkotmány – hogy azzal kezdjük – a franciáknál az általános felelőtlenségre van alapítva. A régi uralom alatt igen reális felelősség volt, t. i. a király felelőssége. Erről nagyon megfelejtkeztek; de ha a király abszolut volt, ami egyébiránt abszurdum volt, örökké és teljesen felelős maradt és éreztették is ezt vele. Jegyezze meg jól az olvasó, hogy a francia királyság a XVI. század polgárháborúi végétől kezdve despotikusan, de mindig a forradalmakkal harcolva kormányzott, XIII. Lajos uralkodása, a fölkelt nemesség elleni folytonos harca a királyságnak; éppen úgy XIV. Lajos kiskorúsága, a nemességhez csatlakozván a bíróságok és a nép s; midőn XIV. Lajos maga uralkodott, a protestánsok ellen kellett harcolnia, akiket oktalanul kihívott; mindig nyugtalanítják a parlament tagjai és mindig a Fronde-ra 10 vigyázott. Jól értsük meg, hogy az abszolutnak mondott monarchia folytonosan fenyegetettnek, következésképpen igen felelősnek érezte magát. Voltak néha abszolut hatalmi mámoros pillanatai, -120- de mindig megvolt azon zűrzavaros – néha igen világos érzete, hogy valaki közel volt hozzá, aki tőle számot kért vagy aki számot fog kérni tőle. S ezzel számolt is feltételes bölcsesége; esztelensége abban állott, hogy nem értette meg, hogy ezen felelősség zűrzavaros és határozatlan, amelyet szervezni kellett; a felkelés által, vagy a felkeléstől való félelem által mérsékelt despotizmus, fenyegetett despotizmus, megfélemlített despotizmus, de nem mérsékelt monarchia; meg kellett határozni a felelősséget, hogy normális és szerencsés eredményekben termékeny legyen; hogy le kellett fegyverezni a felkelést, előlegül adván azt az ígéretet, hogy ellenzékké lehet és hogy ne találja magával szemben a népet és számoltak azzal, amit mondott. A felelősség azonban mégis létezett és nagyon tiszta tudatában is volt annak.

Annyival is inkább tudatában volt annak, mert a királyság – elismerem, hogy egy kissé határozatlanul – de bitorlónak érezte magát. Tudta, hogy volt alkotmány, hogy voltak a királyságnak «alaptörvényei», amelyek kötelezték a királyt, amelyeket meg nem sérthetett, de amelyeket a király ellenkező szokás által elavulni engedett, amelyek a polgárháborúkra felette kedvezők és mindig hasznosak voltak a bosszúállónak, de olyan alaptörvények, amelyek fennállottak és amelyek tényleg még mindig fennállottak. Nem ismerek a régi uralom írói közt olyat, aki fenntartotta volna azon állítást, hogy a francia királyság despotikus volt. Mindnyájan azt mondják, a király felett törvények voltak és a király nem tehette mindazt, amit akart. Midőn a királyság ezt mondá – és -121- szászszor mondá ezt – beszédet intézvén a parlament tagjaihoz, «hogy a törvényhozói hatalom a királyt illeti», tudta, hogy nem mond igazat és teljesen érezte bitorló voltát.

Egyedül a papság mondta neki, majdnem mindig, hogy souverain, aki hatalmát csak Istentől bírja; csakhogy ugyanazon egy csapással igen félelmes felelősséget is hárított rá. Azt kiáltotta oda neki: felelős Isten előtt és számadással tartozik Istennek azért, amit a nép ellen tett vagy ha nem törődött vele.

Azt fogják mondani, ez a felelősség könnyűnek és mert végtelen – határozatlannak látszhatik és a királyság egy kevéssé Tartuffe-el 11 ezt mondhatta: «Ha csupán csak az ég…» nem kellett volna ennyire felvenni a dolgot, nem kellett volna ilyenformán felvenni, ha a papság négyszem közt, halk hangon mondta volna ezt. De a papság ezt egész hangosan mondta és itt kezdődik a világi hatalom felelőssége. Egész hangosan mondta és a nép éppen oly jól megértette, mint a király és megalkotta ebből a királyi felelősség érzületét. Az igazságos kormányzás az Isten iránt való kötelesség; ám legyen, de egyszersmind a nép iránti kötelesség is, hogy Isten akarata szerint kormányozzák. Itt éledt fel újra még a régi – jóllehet elgyengült – lelki hatalomnak a souverain Isten nevében való beavatkozása a világi hatalom körébe, azon beavatkozás, amely annyira hatalmas és üdvös volt a barbár fejedelmekre. Megjegyzendő, hogy egy istenfélő souverain sokkal súlyosabb felelősséget érez magában – jóllehet abszolut fejedelem, – mint egy, a nép által választott és csak névlegesen felemelt souverain. Midőn -122- az egyház ezt mondá: «minden emberi hatalom Istentől származik», általában azt hiszik, hogy az egyház a souverain alá hajlította és nyomta a népet. Vigyázzunk! Azzal, hogy azt mondá a királynak, a hatalom Istentől származik, egy csapással rettenetes módon felelőssé tette Isten előtt. Ellenben az a souverén, aki azt gondolja, hogy csak a néptől függ, igen jól tudja, hogy nem függ senkitől, hogy csupán az eredményektől függ s csak addig szeretik, amíg szerencsés, de gyűlöltté, elhagyatottá és ledöntötté válik, midőn a sors ellene fordul. Az Istentől való souverain Istennel kötött szerződést, a nép által felemelt souverain pedig a véletlennel. Ezzel számolni kell.

Elismerem, elismertem, hogy ahhoz, hogy az Istennel kötött szerződésből üdvös eredmény származzék, szükséges, miszerint a fejedelem istenfélő legyen és azt is meg kell engedni, hogy határozottan ezen félelem az, amely jelentékenyen meggyengült a mi régi uralombeli királyainknál, az utolsót kivéve; de azt akartam megértetni, hogy habár a régi uralomban nem is létezett alkotmányos felelősség, de létezett egy felelősség, még pedig hármas formában: felelősség Isten iránt, amelyet különben nem lehetett észrevenni, felelősség az alkotmány iránt, amely, miként de Staël asszony szellemesen mondta: «mindig csak korlátolt volt», de amiről különben bírtak ideával és amit igen gyakran emlékezetbe idéztek a jogtudósok, ami pedig a nép iránti felelősséget illeti, ezzel szemben a király, minthogy megsemmisítette a közvetítő testeket, súlyos hiba esetén egyesegyedül érezte magát, ami a meggondolás és félelem állapotába juttat. -123-

Napjainkban a hatalom felelősségét alkotmányosan odáig korlátoztuk, hogy semmit se tegyen és megváltoztatván a közerkölcsök az alkotmányt, a központi hatalomnak és ügyvivőinek már nagyon is gyenge alkotmányos felelősségét a semmire szállítottuk le. A köztársaság elnökének elég nagy hatalma van; több hónapra elnapolhatja a képviselőkamarát.

A szenátus javaslatára feloszlathatja a képviselőkamarát és új választásoknak vetheti alá; elrendelheti, – ami felfüggesztő természetű vétó – hogy a kamara egy általa már megszavazott törvényt újra tárgyaljon. Különös, hogy mindezen rendelkezések holt betűkké váltak, csupán papiroson léteznek; a gyakorlatban olyanok, mintha nem is volnának és valóban egyáltalában nem is léteznek. A kamarának Mac-Mahon által 1877. május 16-án történt feloszlatása óta képviselőkamarát sohasem oszlattak fel. 1871 óta az elnök sohasem hívta fel a kamarát egy megszavazott törvény második tárgyalására, 1877 óta sohasem napolta el az elnök a képviselő-kamarát. Mi több, az elnöknek alkotmányos joga van üzenettel közölni gondolatát a kamarával. Thiers igen gyakran élt a kormányzat ezen eszközével. Egy ilyen eszköz az, hogy bár alapjában az elnök üzenet által semmit sem rendel el, mégis ha eltérés van közte és parlamentje közt, a nemzetet teszi ebben bíróvá, amely ugyanazon képviselőket választván meg, majd megmondja neki, hogy nincs vele, majd másokat választván meg azt, hogy vele van. Ilyen felelősséget vállal el tehát és a megkerülés ily módját fogadja el, midőn üzenetet -124- intéz a kamarákhoz. Mac-Mahon óta ezen mód sohasem alkalmaztatott.

És végül az elnök hét évig el nem mozdítható az alkotmány szerint. Egy elnököt elmozdítottak a kamarák, Grévy Gyulát, az elmozdítás minden formás szövege nélkül, mert ez alkotmányellenes lett volna; ezen híres formulában értesítették visszavonulása elrendeléséről: «A kamara… a szenátus… elvárva a köztársasági elnök közleményét…»

Mindebből az következik – követve Aulard szerencsés kifejezését – hogy a törvényes alkotmányt egy reális alkotmány pótolta és hogy nem merték annyira radikálisan megsérteni a reális alkotmányt a törvényes alkotmány alkalmazása miatt és hogy az alkotmányos eljárás kihívólag alkotmányellenesnek látszik.

Ezen reális alkotmány pedig egy szóból áll: a francia köztársaság elnöke semmi, vagy másként mondva: a francia köztársaságnak nincs elnöke.

Ez annyira igaz, hogy egy köztársasági elnöknek választott államférfi csak azt érzi, hogy politikai pályája be van fejezve. Teljesen és mindenkorra be van fejezve. Mert mint köztársasági elnöknek nem szabad semmit sem tennie és semmit sem mondania; sőt midőn már nem elnök többé, – úgy rendelvén a szokás, hogy egy volt köztársasági elnök sem szenátor, sem képviselő ne lehessen – tovább kell folytatnia azt, hogy ne tegyen semmit és ne mondjon semmit. A köztársaság elnöksége egy államférfit elnöksége idejére és azon időre is, midőn már nem elnök, száműz (osztracizmussal -125- száműz). Maga fölé helyezvén őt, megsemmisíti és felmentvén, eltünteti őt.

Ezen elvek, amelyek sehol sincsenek feljegyezve, de amelyek érvényben vannak, mindig annyira erősek, hogy egy elnök, Loubet, aki nem volt minisztereivel egyetértésben, nem utasította soha vissza minisztereit, nem napolta el a kamarát, nem oszlatta fel a kamarát, nem követelte egy már megszavazott törvény másodszori tárgyalását, nem intézett üzeneteket a kamarákhoz, ámde néha egy lakomán vagy egy fogadtatáson miniszterei politikájával éppen ellenkező szavakat hangoztatott. Ekként könnyített lelkiismeretén; de élénk világításba helyezte a «reális alkotmányt» és ezen reális alkotmány rendkívül paradox voltát. Ezt lehetett volna neki mondani: «Ha ön ekként gondolkozik, miért nem alkalmazza ön az alkotmányos eszközöket, hogy megértesse és érvényesítse azon határok közt, amelyek közt ezt alkotmányosan teheti? És minthogy ezt egyáltalában nem tette, elejtett beszédei igen világosan ezt jelentik: «A reális alkotmány szerint semmi olyan jogaim nincsenek, amit a legális alkotmány ad nekem és nem beszélhetek úgy, mint magánember, ami pedig a cselekvést illeti, semmi módon sem cselekedhetem».

Nincs tehát Franciaországnak köztársasági elnöke; nincs tehát Franciaországban államfő.

Ez nagyon meggondolandó, minthogy ebből azon állítás következik, hogy Franciaország tiszta demokrácia. Midőn a tiszta demokráciának – nézetem szerint – félelmes helytelenségeit, melyeket lassanként, sőt igen rohamosan hord magával megjelölöm, az antique és az amerikai demokráciákat -126- hozzák fel ellenem. Ez a köztársaság és a demokrácia összezavarása, ennél pedig nincs súlyosabb zűrzavar. A régi demokráciák sohasem léteztek, ennyit ezekről; az amerikai köztársaság pedig nem demokrácia.

A régi köztársaságok arisztokráciák voltak, kivéve igen rövid ideig az athéni köztársaságot, ahol létrejöttével bevégződött, összeesvén különben a nemzet hanyatlásával. A lacedæmoni köztársaság arisztokrácia volt. A római köztársaság megszűnt az arisztokráciától az egyeduralmi kormányzathoz való átmenet nélkül. Talán nem szükséges mondanom, hogy a velencei köztársaság gyökeresen arisztokratikus volt.

Ami az amerikai köztársaságot illeti, az alkotmányos monarchia: nem egyéb alkotmányos monarchiánál. Az amerikai köztársaság elnöke – minden hatalmával a külügyekben; minisztereivel a belügyekben, akik a parlamentnek nem felelősek; törvénykezdeményezési jogával, amit gyakorol; az összes állami hivatalnokok kinevezésére vonatkozó jogával, amit szintén gyakorol – souverain. Annyival inkább, mert ha a miniszterek nem felelősek a kamaráknak, ő nem kevésbbé az, nem lévén általuk, de a nép által választva.

Alapjában és egész valójában az amerikai köztársaság elnöke igen hatalmas alkotmányos souverain, akit csak a közérdek kell hogy áthasson, akinek csak a közvéleménnyel kell törődnie, hogy népszerű legyen és hogy újra megválasztassék és hogy amidőn újra megválasztatott és többé már nem választható újra, becsületben tartassék hazájában. Souverain pro tempore; de souverain. Az Egyesült-Államok egyik francia követe mondá -127- nekem: «Az amerikai köztársaság elnöke összehasonlíthatatlanul inkább király, mint Nagy-Brittania királya és sokkal inkább császár, mint a német császár».

Sohasem volt és nincs is a világon tisztább demokrácia a francia demokráciánál. Ezért vagyunk kényszerítve mi, akik azt tanulmányozzuk, hogy óvjuk attól, ahová jutni fog és megfontolva jövőjét, megbíráljuk s tanácsot adjunk neki majdnem elméletileg okoskodva. Eléggé szemünkre hányják ezt: de nem tehetünk másként, vagy csak kevésbbé tehetünk másként.

Némely visszaemlékezéssel az atheni demokráciára érvelünk, amely mint ilyen fennállott, de körülbelül csak félszázadig. Így tett már Rousseau, midőn megtámadta a tiszta demokráciát és ez vele a Contrat social dacára történt. Egy kevéssé a francia forradalommal is érvelünk, melyet azon pályáján veszünk tekintetbe, amelyet a Mirabeautól Babeufig terjedő görbevonalon futott meg, amely témája a demokrácia történetének és amely prófétai alakulata a tiszta demokrácia fejlődésének (evuluciójának). Egy kevéssé a harmadik francia köztársaság történetével is érvelünk, azon tendenciákkal, amelyeket feltüntetett, azon vívmánnyal, amelyet vett és hirdetjük a holnap demokráciáját, mint a demokráciának 871-től 1911-ig meghosszabbítását, mint a mai demokrácia fokozatos radikalizációját. De mindenekfelett elméletileg okoskodunk, magát a demokrácia lényegét véve fontolóra, vagyis az abszolut egyenlőséget, azt állítván, hogy a francia demokrácia mindinkább közeledik lényegéhez, a tiszta demokráciához. -128-

Jogos-e így okoskodni és hát lehetetlen-e az, hogy a demokrácia, amidőn kifejlődik, saját magát is megjavítsa és amidőn megerősödik, megjavuljon és saját maga kreálja a számára szükséges ellensúlyokat?

Igen is, azt hiszem, hogy jogos ekként okoskodni és nem hiszem, hogy akkor, midőn a francia demokrácia kifejlődik, megjavítja saját magát, minthogy – óh mily jól látta ezt az amerikai Barrett-Wendell France d’anjourd hui-jében! (mai Franciaországjában!) – a francia embernek az a sajátsága, hogy radikális, hogy ideologus, a francia ember sajátsága, hogy eljusson eszméi megvalósításához és hogy nem fél és éppen ellenkezőleg mindig meggondolja, hová vezetik eszméi.

Semmi sem jogosabb ennél. Midőn Franciaország katholikus államosító 12 volt, aggodalom és könyörület nélkül, sőt a maga kárára mintegy egyhangú elégtétellel látta eltávozásra kényszerítve a legjobb és leghasznosabb két millió franciát azért, hogy megvalósíttassék ezen idea: egy államvallás és egy vallás legyen az államban. Szenvedélyes ideológia. «Inkább vesszenek a gyarmatok, mint az elv!»

Midőn Franciaország nacionalista 13 volt, vagyis a nacionalitás 14 elvével kísérletezett, önmaga ellen és saját világos érdeke ellen prédikált és dogmatizált; önmaga ellen harcolt, önmaga ellen ontotta vérét, hogy nemzeteket kreáljon önmaga ellen, hogy megvalósítsa ezen eszmét: a fajok és nyelvek szerint csoportosított nagy nacionalitások eszméjét. Szenvedélyes ideológia. Egyáltalában nem csalódunk abban, hogy a francia intellektuális -129- jellemnek egyik legnagyobb francia képviselője III. Napoleon.

Ha Franciaország értelmileg ekként van megalkotva, kevésbbé kételkedünk abban, hogy a demokratikus eszme kísérlete nem viszi egyenes irányban célhoz és a legrövidebb úton előre.

Ime azért érvelünk in abstractio ezen kérdésben, először mert a demokrácia új lévén, kevésbbé tehetünk másként, azután olyan néppel lévén dolgunk, amely maga is elméletileg és az elmélet után cselekszik, eléggé helyes módszer lesz, hogy elméletileg okoskodjunk afelett, hogy mi lesz belőle.

Ezen eltérés foglalata: Franciaország a tiszta demokrácia kísérlete, amely minden erejével a tiszta demokrácia megvalósítására törekszik.

Eltértem tárgyamtól? nem hiszem. Franciaország az a demokrácia, amely az abszolut demokrácia felé törekszik, ezért szervezkedik önként, majdnem automatikus módon az abszolut demokrácia elve szerint; ezen elv pedig először az abszolut egyenlőség, azután meg hogy ne legyen felelősség sehol és hogy senkise legyen felelős. Az atheneieknek a demokrácia időszakában nem volt kormányuk; a polgárok tömege által kormányoztattak, amely mint minden tömeg, senkinek sem volt felelős, hacsak a történet előtt nem, amely egyébiránt őket jó szemmel nézte.

De hogyan kell elnyomni a felelősséget? Megosztani és olymódon szétszórni azt, hogy mindenütt észrevehetetlen legyen és ne mondhassa senki sem: «Is fecit» (ez tette). Határozottan ezt tette a mi alkotmányunk, sőt még inkább tették ezt politikai erkölcseink.

Franciaországban a parlament kormányoz. Nem -130- az állítólagos «államfő», kimutattuk. A miniszterek, akik örökösen a parlament akaratának vannak alávetve, amidőn a parlament határozatai szerint kormányoznak és adminisztrálnak, nem egyebek, mint végrehajtó ágensek, mint a parlament ügynökei. Minden kormányzati ténykedés a két kamarát illeti. Tehát a parlamenti tagok felelőtlenek, minthogy 900-an vannak. Közülük mindenik, midőn határozatot hoz, fedve érzi magát a többiek által és azon jogos érzületet táplálja, hogy igen rossz tulajdonság volna, ha emiatt őt támadnák. Aki uralkodik, aki egyedül uralkodik, az egy zűrzavaros tömeg, amely nem ad egyetlen támpontot sem arra, hogy kinek panaszkodjunk, midőn arról van szó, hogy panaszolkodjunk, igényt támasszunk vagy nyugtalankodjunk. Montesquienek a hatalmak elkülönítésére vonatkozó nagy elmélete, a felelősség elmélete. Felelős az államfő és miniszterei, ha kormányoznak; felelős a bíró, feltéve hogy a felelősséget nem háríthatja a kormányra, amely rendeleteket ad neki. Felelős a törvényhozó, feltéve, hogy nem megszámlálhatatlan, másrészről pedig, hogy a törvényhozó nem azon zűrzavaros hatalom, amely törvényt is hoz, kormányoz is, adminiszrál is, sőt még az igazságszolgáltatás felett is mérlegelést gyakorol, látszólag annyi felelősséget vesz magára, hogy valósággal többé semmi felelőssége sincs.

Azt vethetik ellen, – de az ellenvetés nem lesz jogos – hogy ime egy igen szép példája a felelősség-szomjnak, midőn a törvényhozó-testület, amely mindent maga végez, törvényhozó, végrehajtó, adminisztratív és bírói hatalom és amely – hogy úgy mondjuk – az összes lehető revindikációkat -131- egyedül magához ragadja. De azt mondom, hogy az ellenvetés hibás, minthogy aki mindent magára vállal, az kiválólag, kifejezetten és világosan semmit sem vállal magára. Franciaország úgy érzi, hogy képviselői és szenátorai kormányozzák, adminisztrálják, sőt még ítélkeznek is felette; de azonfelül, hogy ezek egy tömeget képeznek, amely felosztja és szétosztja a felelősséget, ez egyúttal végrehajtó, adminisztráló és bírói hatalom is, amelyet a parlament kormányoz, adminisztrál és ítél meg, anélkül hogy meglehetne különböztetni, hogy a tekintélynek vagy a parlament befolyásának mily mennyiségét árasztja, viszi be vagy veszi el ezen hatalmak mindegyikétől. Ebből következik, hogy a kormányzat, az adminisztráció és a jogszolgáltatás hatalmára nézve, a parlament rejtett hatalom és hogy Franciaország úgy érzi, hogy őt egy rejtett és észrevehetetlen hatalom kormányozza, adminisztrálja és ítélkezik felette.

És ezenfelül, minthogy a parlament, mint rejtett hatalom, mindenbe beleártja magát, midőn mint törvényhozó hatalom működik, elmenekül a felelősség elől annyiban, hogy nem látható a maga területén, még azon pillanatban sem, midőn működik, minthogy szüntelenül mások felett áll. Azzal, hogy a parlament mindenütt jelen van, teljesen fedi magát még akkor is, midőn saját ügyével foglalkozik annyiban, hogy eltereli azon figyelmet, amely az ő ügyére és reá volna fordítható. Törvényeket hoznak: oly sok dolgot mívelnek, hogy azokat mint törvényhozók egyáltalában nem figyelik meg pontosan. Törvényeket hoznak: ez annyira másodrendű része azon hivatásnak, amivel magukat felruházzák, -132- hogy nem egész pontosan erre irányul a közfigyelem, amely különben a többi dolgokra nézve, amit cselekszenek, nem lehet csak bizonytalan és kétes.

A parlamenti kormánynak, midőn az egy fajtája a szinkretizmusnak, midőn különböző kerekei nincsenek tisztán elhatárolva és elkülönítve, az a nagy hibája, hogy a törvényes revindikáció elveszti egyenes irányát, tévútra jut, nem tudja mihez tartsa magát, következőleg tudatában van tehetetlenségének és azzal végzi, hogy a közönbösség és lemondás egy fajához tér vissza. Mesterséges sötétségben kormányoztatunk, amely nagyon ügyesen úgy formáltatott, hogy sem a kormányzottak nem tudják mit kezdjenek, sem a kormányzók pontosan azt, amit tesznek. Tapogatódzva kormányzunk és kormányoztatunk…

Ám lássunk egy egészen új példát. Champagne határigazítása ügyében a kormány határozatot hozott – jót vagy rosszat – az nem kérdés. Ezen határozat Champagneben felkelést idézvén elő, elhatározza a szenátus interpelláció folytán, hogy határigazítást kellett volna megejteni és ezzel a ténnyel elítéli a kabinetet. A kabinet csak egy dolgot tehetett: hogy visszalépjen. Egyáltalában nem lép vissza, hanem visszahelyezi a kérdést az államtanács (Conseil d’État) kezeibe, egy fehér lapon levő törvényjavaslat által (par un project de loi en blanc), vagyis törvényhozatallal ruházza fel az államtanácsot. A képviselőkamara a maga rendjén erős tiltakozással a szenátusra nézve, tárgyalja az ügyet és bizalmat szavaz a kormánynak. Milyen bizalmat? Nem a kormánynak kellett bizalmat szavazni ezen ügyben, minthogy -133- azt kibocsátotta kezeiből, hanem az államtanácsnak és a kamara napirendjének ennek kellett volna lennie. Miután a kamara meghallgatta a kormányt, amelynek nincs véleménye, nem lévén magának a kormánynak sem, mivel rábízta ezt az államtanácsra, melyet arra kért, hogy legyen véleménye: napirendre tér.» Annyi bizonyos, hogy ezen ügyben, e pillanatban, midőn e sorokat írom, nem kormányoz minket a kormány, amelynek nincs véleménye, nem kormányoz a kamara, amelynek nincs véleménye, nem a szenátus, amelynek megvan a maga véleménye, de amit nem vesznek számba; kormányoztatunk az államtanács által, amelynek nincs a kormányzásra megbízatása s amely nem egyéb, mint tanácsadó gyűlés és ez főképpen alkotmányellenes helyzet.

De mi van ezen alkotmányellenes helyzet mélyén? A felelősségtől való irtózás, amely felelősséget – a szenátus kivételével – mindenki elvet magától. A kormány kiengedte a kezéből és nincs többé akarata és nem is akarja, hogy legyen többé; a kamara bizalmát fejezvén ki a kormány akarata és véleménye hiányában, vélemény és akarat nélkül lármázva igazolja magát és mindenki – kivéve a szenátust – kitér a felelősség elől, átengedvén azt egy törvényhozó és adminisztráló tanácsnak, amely nem bír felelősséggel.

Mindezen uraknak úgy látszik az az ideáljuk, hogy az határozzon, akitől senki sem kérhet számot. A felelősség előli kitérés szenvedélye ebben kulminál. Nemde idegenszerű, midőn egy más felelőtlen kormány, minthogy nem egyéb, mint -134- a parlament végrehajtó ágense, kitér a felelősség árnyéka elől, lerázván magáról és átadván a határozás gondját egy olyan gyűlésnek, amely nem része a kormánynak és midőn egy már tagjai számánál fogva felelőtlen kamara eltávolítja magától a felelősség árnyékát s átengedi azt egy olyan kormánynak, amely azt egy harmadiknak engedi át, rábízván azt egy oly kormányra, amely azt egy harmadik csoportra bízza?

Annyira megosztani a felelősséget, hogy ne maradjon belőle semmi megfogható: ez a rendszer, amint látjuk.

Ha a kormány felelőtlen, nem kevésbé azok a kormány ágensei is, sőt talán még inkább. Tudjuk jól miben áll Nagybritanniában és az Amerikai Egyesült-Államokban az egyéni szabadság, milyen a biztosítéka és hogy mi tartja fenn. Ami fenntartja, az, hogy te egyes ember beperelheted a hivatalnokot, még hivatalos munkakörében is, ha megbánt. Az angol-szász törvényhozó megértette, hogy jogigényt támaszthat a hatalom ágense ellen (joga van a bíróságot segítségül hívni) éppen úgy, mint egy vele egyenlő ellen, sőt nagyon valószínű, hogy inkább fog engem molesztálni és elnyomni egy hivatala által hatalmas ember, mint egy velem egyenlő. Tehát Angolországban és Amerikában pert lehet indítani egy hivatalnok ellen, még hivatala gyakorlása közben is, ha azt gondolod, hogy igazságtalanságot követett el ellened.

Franciaországban ez nem lehet abban az értelemben, mintha igazság szerint lehetne, de ha valaki mégis teszi, a bepanaszolt hivatalnok illetékességi kifogást (Déclinatoire d’incompétence) -135- emel, ami az ügyet az illetékességi törvényszékhez (Le tribunal des conflits) utalja, amely többségében államhivatalnokokból lévén összealkotva, nem adhat az egyes embernek igazat a hivatalnokkal szemben. Az, hogy az egyes embernek joga legyen pert támasztani egy hivatalnok ellen hivatalos eljárására vonatkozólag, Franciaországban tényleg nem létezik.

Akkor, amikor azt hiszik, hogy ez a jog oly jól fennállhatna, anélkül, hogy a hivatalnok sokkal felelősebb volna, anélkül, hogy több felelősség terhelné! Attól a pillanattól fogva, midőn a bíróság annyira függ a kormánytól – tudjuk miért – hogy nem engedi meg azt magának, hogy az egyes emberrel szemben ne adhasson igazat a kormánynak, sem azt, hogy bármily módon ellenezze a kormány óhajtásait, szükséges volna-e hát, hogy elvonják tőle az egyesek által megtámadott hivatalnokok feletti jogszolgáltatást, mert nagyon valószínű, hogy sohasem gyakorolná azt, sem az egyesek javára, sem a hivatalnokok hátrányára? Hát nem; nem elegendő, hogy a bíróság a hatalom ágensének tekintse magát, hogy ezáltal a hatalom többi ágenseinek felelőtlenségét vélje biztosítottnak; ezenfelül még szükséges, hogy ezen felelőtlenség érintetlen legyen s hogy ezen ágensek részére a kifogások és privilégiumok rendszere létezzék. Az a hivatalnok csalhatatlansága biztosítékainak és védelmeinek sokszorozása. Mily boldog a francia hivatalnok, mily kényelmesen érezheti magát!

A valóságban egyáltalában nem oly boldog s nincs is mindenben annyira kényére-kedvére hagyva, mint ezt az ember gondolhatná. Rettenetesen -136- korlátozott és rettenetesen felelős. De azok korlátozzák, akik által nem volna szabad korlátozva lennie és azoknak felelős, akikkel szemben épenséggel s egyáltalában nem kellene annak lennie. Először is számot kell adnia kormányának, ami egészen törvényes és megtámadhatatlan; azután számot kell adnia, ami sokkal kényesebb azon rejtett kormánynak, amelyről beszéltünk. Kérülete parlamenti tagjai, szenátorai és képviselőinek, szenátorai és képviselői ellenfeleinek érdekében kell adminisztrálnia. A rejtett kormány nem kér és nem követel tőle parancsolólag egyebet, mint ezt. Már erre hivatkoztam más helyen, amelyre nem akarok itt kiterjeszkedni.

Ebből következik, hogy a polgártársai irányában felelőtlen hivatalnok – nem esik választás alá – a jogszolgáltatás viszonyában is felelőtlen – nem tartozik számot adni – felelős a quasi – felelőtleneknek, a parlamenti tagoknak, akik maguk is olyan emberek, akik azon szolgálatokra nézve, amelyeket tőlük követelhettek, teljesen felelőtlenek.

Tényleg kinek fog beszámolni a parlamenti tag a törvényhozás befejezésével? Pártjának. Mit fog tőle pártja kérdezni? Számon kérheti tőle, miként szavazott, milyen törvényeket hozott. De soha sem kérheti számon tőle, vajjon a département hivatalnokaira befolyást, megfélemlítést vagy meg nem engedett nyomást gyakorolt-e. Ellenkezőleg, ha ezirányban valamit szemére vet képviselőjének, ez csupán az lenne, hogy nem fejtett ki elég erélyt arra, hogy a hivatalnokokat a párt érdekében működtesse.

Tehát a hatalom azon hivatalnoka, aki felelőtlen -137- a jogszolgáltatásnak, felelős a quasi felelőtleneknek, akik arra nézve, amit velük végeztetnek, mindenképen felelőtlenek.

Amiből következik, hogy a hivatalnokot nem azon felelősség terheli, ami hasznos volna, de az ami romlásra vezet; nem felelős azon értelemben, amelyet a közjó megkivánhat, de szigorúan felelős a társadalmi igazságtalanság értelmében, amelytől függ.

Ilyen ez a kormány a gyakorlatban, amely elvileg és látszólag a jog-, igazság- és méltányosságra van alapítva és azon mód miatt, amellyel az igazságra, a jogszolgáltatásra és a közjóra nézve oly károsan van megmásítva. Végeredményben egy nem személyes kormányt alapítottak meg, ami felelőtlenné vált és a világon ennél veszélyesebbet nem ismerek.

Az alkotmányos gyógyszereknél természetesen azonnal a monarchiára gondolnék. Eléggé természetes a monarchiára gondolni, minthogy a demokrácia a despotia felé lévén útban, nem személyes, a monarchia pedig lényegileg személyes lévén, képes megalapozni a szabadság biztosítékát. Azt hiszem, ez tévedés. Mindig ezt mondják: csak egy király képes az összes pártok fölött lenni és egyedül ő képes, aki az összes pártok fölött van, gondot viselni a közjóra, sőt mindenki szabadságára is, mert határozottan nem akarja, hogy egyik párt túlszárnyalja a többit, ennek folytán, hogy elnyomja a többit és önmagát is, amiből következik, hogy a fejedelem és a polgárok szabadsága közt szolidaritás van. -138-

Ez nem rossz okoskodás és öröm kifejteni és összefoglalni azon emberek véleményét, akik ily helyesen okoskodnak. De ha az eseményeket vizsgáljuk és emlékezetünkbe idézzük történetünket, honnan van az, hogy egy abszolutnak mondott király alatt épen annyi a hatalomért vetélkedő párt, mint a köztársaságban? Ez a tény nem vitatható el. Minden király alatt pártok, vagyis érdekkörök vannak, amelyeknek vezérei, alvezérei, klientelája, díjazottjai vannak, s mivel mindenikük előnyt húz a többiek hibáiból és vetélkedik a királyi kegyért, majd megnyervén azt, részint a többiek hibái, részint saját áskálódásai folytán, ha a sor rákerül, épen úgy követik egymást a hatalomban, miként most ami pártjaink vagy párttöredékeink, amiből következik, hogy nincs több eredmény mai napság az ügyek körül, mint a régi uralom idejében, nemkülönben, hogy nem volt több eredmény a régi uralom idején az ügyek körül, mint mai napság van.

Szakadatlanúl azt hangoztatják Renannak Réforme intellektuelle et morale-ja (Értelmi és erkölcsi reformja) után, hogy egy nagy államférfiúi tulajdonságokkal bíró ember mai napság sohasem lehet miniszterré azon okból, minthogy sem képviselővé, sem szenátorrá nem lehet s hogy sokkal könnyebb volt Turgot-nak 15 miniszterré lenni 1774-ben, minthogy azzá legyen mai napság; mert napjainkban az ő szerénysége, szögletessége, szónoki képességének hiánya, megakadályozták volna őt abban az első lépéstől kezdve, sőt már az első lépés előtt, «míg ahhoz, hogy ezt 1774-ben elérje, elegendő volt, hogy megértse és értékelje őt Viry abbé, De Maurepas-né 16 által nagyon meghallgatott -139- bölcsészpap». Mi sem helyesebb ennél, de elfelejtik hozzátenni, hogy bár Turgot igen könnyen elérte a miniszterséget, még könnyebben eltávozott onnan, és hogy csak két évig maradt a hatalmon anélkül, hogy valaha fölemelkedjék újra, mivel ledöntötte az intrika.

Akik a királyság érdemeit magasztalják, mindig egy intelligens és igen erélyes királyt tételeznek fel, aki megtudja választani minisztereit s megtudja tartani azokat, felette áll mindig a pártoknak, amennyire csak képes, vagyis abszolut módon. Ez nem egészen feltételezés, minthogy megtörtént; ilyenek voltak XIII. Lajos, aki felett talán uralkodtak, de aki annyi határozottságot tanusított arra nézve, hogy mindig azon ember uralkodjék felette, akinek genialitása van, hogy őt királyaink közt a legintelligensebbnek és a legenergikusabbnak gondolom; ilyen volt XIV. Lajos legalább uralkodása azon első felében, amidőn Colbert-et és Louvois-t összes ellenségeik ellen, sőt egymás ellen is megvédelmezte. A nagyon intelligens, nagyon erélyes és az összes pártok felett álló királyról való elmélet tehát nem puszta feltételezés, de mégis egy kivételen alapúl, kivételre pedig nem szabad elméletet építeni.

Az az igazság, hogy semmi sem lévén ritkább, mint egy intelligens és erős akaratú király, fennáll a pártok harca és a pártok utódlása a hatalomban, következésképpen éppen annyi bizonytalanság van egy király alatt, mint a köztársaságban.

Tegyük hozzá, amit már néhányszor mondtam, de hát az elméleti politikusnak az a kötelessége, hogy ismételjen, hogy ami Franciaországot illeti, nyolcvan év óta állván fel ott a köztársaság, -140- – az a politikus első erénye, hogy t. i. a jelentős tények és meggyökösödött hagyományok tiszteletével fogadja el a köztársaságot és egyedül azzal kísérelje meg elérni a legnagyobb előnyt. Azt mondom, hogy a köztársaság Franciaországban 1830 óta áll fenn, mert akkor, amidőn egy nemzetnél három monarchia versenyez a hatalomért, akkor a nemzet, a köztársaság, mint a szükségképeni megoldás felé törekszik és már alapjában véve, sőt tényleg ott is van, mivel egy olyan monarchia által kormányoztatik, amely nincs általánosságban elismerve, – ami a monarchiának lényege is – hanem egy olyan monarchia által, amelyet általánosságban támadnak, amiből folyik, hogy egy párt által egy időre van kormányozva, ami pedig a köztársaság lényege.

Tehát alaposan – mélységesen igaz, hogy Francziaország nyolcvan esztendő óta köztársaság, hogy ez egy jelentős tény s hogy abba, hogy azt el kell viselni, hosszú idó óta megnyugodtak és hogy egészen hagyományszerű 1911-ben köztársaságinak lenni.

Az absolut monarchia (vagy a consultativ formájú parlamentáris monarchia, amilyen a régi uralom monarchiája volt) mellőztetvén, a szigorúan parlamentáris monarchiához, vagyis azon monarchiához kellene-e menekülni, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz és ahol egy többséggel bíró párt kormányoz, hoz törvényt, adminisztrál és biráskodik? Minthogy ezen monarchia és a köztársaság közt – bármily erőfeszítést tegyek is – nem látok semmiféle különbséget sem, hacsak azt nem, ami abban áll, hogy a monarchiában civillista van, – azon -141- óhajtásból, hogy egyáltalában ne vesztegessem el a saját időmet és az olvasóét sem, nem szólok egy szót sem a parlamentáris monarchiáról.

Tanácsos tehát, hogy Franciaország maradjon meg a köztársaság mellett, véleményem szerint megmérhetetlen végső szerencsétlensége az volna, ha erőit, a vitatott, keresztezett, akadályozott és igen valószínűleg kérészéletű monarchia helyreállítási kísérletével merítené ki, s amely, ha nem volna ephemer-életű, a harcokat, felfordulásokat, belső egyenetlenségeket és az erők elvesztegetését még inkább meghosszabbítaná.

Legyünk tehát köztársaságiak; de aki azt mondja, hogy köztársasági, nem azt mondja, hogy demokrata, s egyáltalán nem azt, hogy korlátozott és felületes demokrata, hogy Renan kifejezéseivel éljünk. Egy életképes köztársaság megalkotásáról van szó, vagyis olyan köztársaságról, amely mint az összes fennállott köztársaságok, demokratikus alappal bírjon és arisztokratikus elemet is foglaljon magában.

Arisztokratikus elem van a nemzetben, mindig van; csupán talán az intézmények játéka, paradoxona vagy iróniája okozza, hogy mivel megvan a nemzetben, igen gondosan el van távolítva mindenütt a kormányzó hatalom köréből, és határozottan ez történik nálunk.

Az arisztokratikus elem a nemzetben mindaz, amely birt életképességgel, a cohesió erejével és a felelősség érzetével, hogy csoportosúljon, társúljon, összefogódzék, szervezkedjék, hogy élővé, vagyis kollektiv személlyé váljék. Ilyen arisztokratikus elem: az ügyvédek osztálya; arisztokratikus elem (vagy az lehetne más szervezettel és -142- szellemmel) a bíróság; aristokratikus elem az orvosok osztálya; arisztokratikus elem a hadsereg, akarom mondani a katonatisztek testülete; arisztokratikus elem a kereskedelmi kamarák; arisztokratikus elem a városok, legalább a nagyvárosok, amelyek igazi kollectiv személyek, – lévén multjuk, hagyományaik, önszeretetük és bírván felelősséggel a jelennel, – az ősökkel és az utódokkal szemben; arisztokratikus elem (és ezt jól tudják) a munkás-szindikátusok.

Mindaz, ami a nemzetben nem tisztán személyszerű, ez mind arisztokratikus elem.

Ezen elemek azok, amelyek Franciaországban el vannak távolítva a közhatalmaktól. Különös részlet: az 1875-iki alkotmányban, pártos elfogúltságból, a szenátus választásánál, a városok majdnem ki vannak zárva, holott mint nagy erkölcsi személyeknek határozottan sokkal jelentékenyebb képviselettel kellene bírniok, mint a falvaknak és az 1875-iki alkotmány szerzője e pontra nézve mélységesen demokratikus művet alkotott.

Ezek azon arisztokrata elemek, amelyeknek szerintem választásos képviselet által és kizárólag kell alkotniok a felsőházat. A felsőház mindazok képviselete lenne, amelyek a nemzetben cohesióval kollektiv-életképességgel és kollektiv-felelősségérzettel bírnak. Ez a felsőház gyakorolná egyedűl a törvényhozás hivatását, minthogy – véleményem szerint – egyedűl ő van erre minősítve.

Mellette az általános szavazatból eredő kamara, amely teljesen szükséges azért, hogy a kormány -143- megismerje a nép véleményének mibenlétét, vétó-joggal bírna a főrendiház által hozott törvényekre nézve, mert a nép teljesen képtelen lévén tudni azt, hogy mit akar, de nagyon képes lévén megismerni azt, amitől szenved és amit nem akar, ennek folytán olyan emberek által kell képviseltetnie, akik nem hoznak törvényeket, de akiknek joguk van visszautasítani azon törvényeket, amelyeket egyáltalában nem akarnak.

Végül a köztársasági elnöknek, akit, mint az Egyesült-Államokban, a nemzet választana mint konstituált nemzet és pedig nem közvetlen, általános szavazattal, de két fokozatú általános szavazattal, például: akár a conseils généraux, akár és inkább a conseils regionaux, provinciaux által, ennek az elnöknek elég tekintélye lenne ahhoz, hogy bírjon olyan véleménnyel, amellyel számot vetnek, nem lenne a parlament egyszerű szolgája, nem lenne egyszerű számfeletti magisztrátus, egyszerű tiszteletbeli magisztrátus állása elhagyása előtt, sőt akkor is, amidőn azt elfoglalva tartja; nem lenne megválasztása pillanatától kezdve egyszerű jövendőbeli volt elnök, aminő és semmi több a mai uralomban; ámde üzenetei által, amelyeket merne megírni, a második tárgyalást elrendelő joga által, amelyet merne gyakorolni, még a szenátusra vonatkozó feloszlatási joga által is, amelyet merne felhasználni, bírna azon túlsúllyal, amelynek az államfő általi gyakorlására szükség van avégből, hogy a kormányzati felelősség valahol koncentráltassék.

Ellenvetés. De igaz-e, hogy a mai Franciaországban azon arisztokrata elemek, melyeket ön megjelölt, valóban arisztokrata elemek? Milyen kohesiót -144- és a kohesió által milyen életképességet tüntet fel a francia bíróság és milyen kollektiv személyiséget alkot? Milyen kollektiv személyiséget lát ön a hadseregben, milyet az egyetemben, a kereskedelmi kamarákban, a városokban? Nem látja egyáltalában, hogy sehol sincs kohezió, kollektiv életképesség és a felelősség közérzete, kivéve talán a legrégibb és a legújabb testületi szervezeteket, t. i. a papság és munkás-szindikátusok szervezeteit?

Az ellenvetés igen jogos. Nagyon világos, hogy ha a demokrácia olyan szervezetlen intézményeiben, ez azért van, mert szervezetlen a tényekben és igen különös volna, ha szervezett volna intézményeiben, anélkül, hogy a konkrét valóságban az volna. Habár a priori és habár metafizikailag szokták némely népnél létrehozni az intézményeket, mégis a rendkívüli tények azok, amelyek ráerőszakolják magukat az intézményekre és mintegy erőnek erejével beférkőznek azokba és ha Franciaországban jelentős és hatalmas arisztokráciák volnának, akár akarja a törvényhozás, akár nem, mégis bevonulnának a törvényhozásba.

Igenis, mert Franciaországban a természetes és spontán arisztokráciák mind elernyedtek, lehanyatlottak, úgy hogy nem számítottak rájuk az alkotmányban; mert a bíróság alig egyéb, mint engedelmeskedő hivatalnok-testület, mint a különben igen tiszteletreméltó pénzügyőrök testülete, mivel nem látszik olyannak, hogy arisztokratikus testületnek lehessen őt tekinteni; mert az egyetem, a hadsereg, a városok, a kereskedelem sokkal inkább bírnak hivatalos, mint személyes létellel és sokkal inkább államiak, mintsem testületek, annyira, hogy nem szerepelhettek s -145- elég természetes is, hogy nem tünhettek fel a törvényhozó előtt nagy kollektiv személyekként; azért, mert Franciaország népe egy kevéssé «porrá és hamuvá» és «homokhalmazzá» vált az arisztokrata írók szokás által szentesített kifejezései szerint s mert a francia alkotmány nem számol a kohéziókkal és a kolektivitásokkal és mert Franciaország népe tisztán demos és uralma tisztán demokratikus.

– Következésképpen ön okoskodik a priori és tisztán metafizikailag, aki egy nép számára, amelyben nincsenek arisztokrata erők, arisztokrata szervezetet követel.

– Mégis bocsánat! Nem arisztokrata erőkről, de arisztokrata elemekről beszéltem, amit mondtam, az mindig létezik. Ezen testek hatalmas kollektiv élet nélkül ugyan, de mégis léteznek és mint testek léteznek. Amidőn pedig ezen testek léteznek és feltéve, hogy léteznek, ezen kollektiv életképesség érzületet ad, ezen kollektiv felelősségérzetet megadják nekik vagy növelik bennük és a meglevő gyöngeséget erőssé teszik, nagy jelentőséget és előkelő helyet adván nekik az államban.

Tökéletesen az oknak, amely hatás és a hatásnak, amely ok, a törvénye nyer itt alkalmazást. Azért, mert az arisztokrata elemek a nemzetben gyengék és mert az egyén és a testület irígységgel mondja: «minden az államé és hogy az állam tegyen mindent» és mert ily módon nincs nagy különbség a testületek és az egyének közt: ezért és éppen ezért mereven demokrata az uralom, éppen úgy az lenne, ha az arisztokrata elemekkel – amelyekről beismerem, hogy oly gyöngék – számot vetne; azért, mert bármilyennek tekintjük is -146- őket, mivel mégis jelentékenyebb társadalmi erők, mint «a por és hamu», a kormányzat legjelentékenyebb részét bíznák rájuk; azután kifejlesztenék bennük a kollektiv életképesség érzetét és a kollektiv felelősséget és öntudatot ébresztenének bennük vagy pedig, ha öntudatuk gyönge volna, azt erőssé tennék s így azokból kétségtelenül igen nagy és igen jelentős erkölcsi személyeket formálnának.

Mindaz, amit elmondtam, véleményem szerint tökéletesen szükséges egy köztársaság megalkotásához s ahhoz, hogy egy köztársaság fennálljon; és mindaz, amit az antique, modern és jelenkori történetből ismerek, azt hiszem bizonyítja ezt vagy legalább is kevésbbé bizonyítja az ellenkezőt, ami sokat jelent, de mégis elismerem, hogy azok, akik azt mondják, bár nincs igazuk, de még sincsenek teljesen a rossz úton, hogy az alkotmány keveset jelent és hogy még az a legjobb, amellyel bírunk, ha azzal értelmesen és kizárólag a közérdekkel foglalkozva tudunk élni. Így fogva fel, elég jó hasznot húzhatunk mostani alkotmányunkból azon feltétel mellett, hogy annak szellemében cselekszünk és nem tartjuk érvényben a «reális» alkotmányt a «legális» miatt.

Van szenátusunk, amely nem egészen az, aminek lennie kellene, vagyis nem arisztokratikus azon értelemben, amit e szónak adtam; amelyet – adva lévén választó-kollégiumainak szervezete – nem kevésbbé a préfet-ek választanak és amely mindig a kormány képviselője lesz, bármilyen legyen is az, inkább mint a nemzeté; amely talán sokkal inkább «demokrata» lesz, mint a képviselőkamara, ha megújítására a lajstromos szavazást -147- aránylagos képviselettel hozzák be; végre is a szenátus igen rossz törvényhozási tényező; mégis a falusi eszméket közvetíti és képviseli; a parasztok kamarája; soha sem lesz szocialista, alkotmányosan a korosabb emberekből van megalkotva, ami a viszonylagos kötelesség biztosítéka; részlegesen újhodik meg, ami a rendnek és a munkában való kontinuitásnak a biztosítéka; tagjainak száma nem nagy, jóllehet még elég nagy és én ötszáz szenátornál és képviselőnél nem kívánnék többet; konstituciójának egy látszólag jelentéktelen része által, minthogy a szenátorok megbízatása kilenc évig tart, részben a politika veteránjaiból van összeállítva, mivel az öreg képviselők belefáradnak a minden négyévi választási küzdelmekbe és inkább hosszú tartamú törvényhozói megbízatást ambicionálnak. Végre is a szenátus nem sajnálatraméltó politikai eszköz.

Bizonyára túlsúlyra jutna, ha azt egész egyszerűen magának tulajdonítaná; ha a költségvetést nem tizenöt napig vizsgálná azon ürügy mellett, hogy még tizenegy-tizenketted rész provizóriuma van, ha nem félne felhívni az elnököt, hogy a kamara által helytelenül megszavazott törvény újratárgyalását követelje, ha nem félne felhívni az elnököt a képviselőkamara feloszlatására, midőn a választásokra való hivatkozás szükségessége világosan indokolt; egyszóval, ha nem irtóznék elmenni az összeütközések bizonyos fajáig, mintha éppen nem azért volna a parlamentáris kormányzat számára minden országban két kamara, hogy összeütközések legyenek, vagyis hogy az egyik kamara által megszavazott törvényt ellenőrizze a másik, amelyből egyhangúság -148- ered, ha a törvények jók, de konfliktus, midőn rosszak.

De – és ez igen különös – a demokrata babona oly erős, hogy mivel a szenátust, mint a nagy forradalom gyűléseit kétfokú általános szavazattal választják, ahelyett, hogy miként a kamarát, közvetlen általános szavazattal választanák, azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy kevésbbé törvényes és mindig attól fél, hogy szemére hányják eredetét és hogy megszégyenítik s úgy látszik, állandóan már jóelőre pirul.

Az elnöknek végül elég kiterjedt hatalma van; maga az a tény, hogy ezzel bír, kijelöli számára alkotmányosan, hogy be kell avatkoznia a politikai életbe és nem nyugodnia bele mindenbe és nem arra szorítkozni, hogy annak homlokzatát képezze és vidéken, s a gyarmatokban nagy pompával szerte járjon, mint a köztársaság utazója. Ő a nemzeti politika alkotmányos irányítója; ez a szerepe, amelyet diszkrécióval, tapintattal kell játszania, de játszania kell azt. Anélkül, hogy véleményét erőszakolná, kivéve – és akkor is alkotmányos formák szerint – az egészen s különösen kivételes esetekben úgy kell tennie, hogy mindig ismeretes legyen véleménye.

Az elnöki vélemény a legtöbbször nem lesz egyéb, mint nézet, de egy jelentős, fontos, magasról jövő nézet, amelynek nagy súlya lesz nem a tárgyalásra, de először minden szenátor-képviselő véleményére, azután és végeredményben magára a tárgyalásra és magára a határozathozatalra.

Minden fontos kérdésnél szükséges, hogy az elnök véleményét mindenki ismerje. Arról biztosítanak, -149- hogy a francia köztársaságnak egy volt elnöke azon időről beszélvén, midőn hivatalban volt, ezt mondá: «Alkotmányosan hallgattam». Nemde, nagyon itt van az a babona, amely a politikai világban a «reális» alkotmányra nézve uralkodik? Hogyan! Az az alkotmány, amely az elnököt a miniszterek kinevezése gondjával ruházza fel s a minisztertanács tárgyalásain való elnökléssel és azzal, hogy a kamarákat egy újból való tárgyalásra utasíthatja stb., stb., ez az alkotmány hallgatást rendel az elnöknek! Az az alkotmány, hogy az elnök hallgasson! És miként teljesen lehetetlen gondolkozni beszéd nélkül és hasonlóképpen lehetetlen felöltenie a hallgatás szokását, anélkül, hogy el ne veszítené a gondolkozás szokását, azt akarja az alkotmány, hogy az elnök ne gondolkozzék? Ime, ez felette különös.

Megengedem, hogy ha a volt elnök ezt akarta mondani: «Az alkotmány jogot adott nekem arra, hogy ne beszéljek», ez elvitázhatatlan jogában volt; de minden arra utal, hogy ezt akarta mondani: «Az alkotmány a hallgatás kötelességét szabta rám» és ez a különös. Azt mondták, hogy a népek hallgatása a királyok leckéje, de nem értjük, miként lehet a királyok hallgatása a népek leckéje, a királyok pedig tartoznak a népnek megadni azon leckéket, amelyek szándékában vannak. Hát azon elnöknek, akiről beszélünk, a bizalmasai bizonyára tudták, hogy ez az elnök egyáltalában nem volt egy véleményben miniszterelnökével; fontos lett volna a parlamenti tagok és mindenki kitanítására (instruálására) nézve, hogy afölött megfelelő és hasznos reflexiókat -150- tegyenek, hogy ezen meg nem világosított eltérés ismertté legyen.

Az elnök tehát az alkotmány által szereplésre van felhíva és azt lelkiismeretesen tartozik betölteni.

Igaz, hogy a szenátorok és képviselők, mivel féltékenyek hatalmukra, arra törekesznek, hogy olyan embert válasszanak meg köztársasági elnöknek, aki mindig tiszteletreméltó, de koránál vagy jelleménél fogva elsekélyesedett, semmivel nem törődő; ezt tették gyakran és fogadni lehet, hogy ezután is mindig ezt fogják tenni. Az a vágy, hogy felelősség nélkül legyenek hatalmasak, azt szüli, hogy ne tegyenek ezen első állásba csak egy olyat, aki ne legyen még inkább felelős és ne is akarjon egyáltalában felelős lenni.

Végül a bíróság – még úgy is megalkotva, amint van – ha tisztességesen és türelmetlenség nélkül keresné fel, de felkeresné ahelyett, hogy előle elfutna, a felelősséget, képes volna egy nagyon fontos, nagyon hasznos és olyan szerepet betölteni, amilyenre kötelezve van.

Kétségtelenül meg kell itt mondani, hogy már szervezete arra hívja fel a bíróságot, hogy elvonuljon és ne legyen egyéb, mint a kormány engedelmes ágense. Franciaországban az a bíróság nagy hibája, hogy életpálya, melybe mintegy lajstromba bejut az ember fiatalon, vékony díjazással és lassan előrehalad, – mint mindenütt – ha arra szorítkozik, hogy hivatását jól teljesítse, de rohamosan – mint mindenütt – ha szolgálatokat teljesít a kormánynak. Tehát ebben keresi az előmenetelt; az előmenetel gondja uralja -151- és gyakran azt teszi, ami szükséges ahhoz, hogy elnyerje azt.

A bíróság Angliában nem életpálya; egy életpálya megkoronázása az. Az öreg ügyvédek közül nevezik ki a bírákat, akik egészen befejezték pályájukat és akik kitünők az ügyvédség körében, akik megszokták a függetlenséget és amit egyáltalában nem veszítenek el és akik előtt nincs indoka annak, hogy az előmenetelre vágyódjanak, minthogy nem emelkednek, vagy pedig nagyon kevéssé. Egyszóval a bírói foglalkozás nyugalomba vonulás, nagyon fényes és emellett bőségesen ellátva, de mégis nyugalomba vonulás; az angol bírónak a világon minden indoka megvan arra, hogy tökéletesen független legyen.

Látnivaló, hogy a jó eredmények nem függnek mindig össze, abszolute nem függnek össze az intézményekkel, de sokkal inkább a gyakorlattal. Angliában semmi indok sincs arra, hogy a bíróságból életpályát ne alkossanak, ami előidézné mindazon helytelenségeket, amivel – mint látjuk – a dolog itt jár; csakhogy ezt nem teszik, a megszokásból, az erkölcsökből, talán azon homályos érzetből, hogy nem felel meg a bíróság méltóságának, hogy életpálya legyen, tehát anélkül, hogy ezen ügyre nézve a legkisebb törvényük volna, kitünő bíróságuk van.

Mégis azt mondom, hogy a bíróságnak törvényes, bár rossz alkatával, vagy még azon szokással is, – ami hasonlóképpen rossz – hogy a bíróságból, mint bármely másikból, életpályát alkossanak, a bíróság kitünő lesz, ha az akarna lenni. Elegendő volna, hogy kollektive, de egészen vagy majdnem egészen bírja a felelősség -152- érzetét, amely óriási, nem kevesebb, mint annak a tudata, hogy a bíróság egy szabad ország talpköve; hogy a polgár nem lehet szabad, vagyis hasznos, csak ha érzi, hogy igazát elismerik és megvédi azt egy teljesen független és részrehajlatlan hatalom, a központi hatalom ellen. Az a bíróság, amelyet ezen eszme hat át, biztosítaná magának a függetlenségét azzal, hogy elfoglalja, érvényesíti és gyakorolja azt. Bármily kapzsi legyen is a kormány hatalmában és mindenhatóságában, nem lesz képes «kiselejtezni» a bíróságot minden hat hónapban és kénytelen eltűrni egy független, részrehajlatlan és hozzáférhetetlen bíróságot.

A jó intézmények kitünő dolgok, de jókká tesszük a gyakorlatban még a rosszakat is aszerint, amint élünk velük. Különösen nem jelent az semmit, hogy a függetlenség törvény által legyen biztosítva, ha természeteteknél fogva függetlenek és olyan testület vagytok, amely olyan egyénekből van összealkotva, akik természetüknél fogva függetlenek és nem engedik magukat vezetni.

Olyan alkotmányunk van tehát, amelyet bizonyára javítani kellene, de amely bár olyan, amilyen nem lenne rosszabb egy másiknál, vagy nem éreznénk annak tökéletlenségeit, ha jellemünk jobb, szilárdabb, fenköltebb, önállóbb lenne. És ez az utolsó általános megfigyeléshez vezet, amit előadunk az olvasónak.

A francia jellem nem áll a francia szellem magaslatán és ebből ered minden rossz. A francia szellem egészen elsőrendű. Mint eszmék teremtőjének, mint az ismeretek megszerzőjének, mint a szépség megteremtőjének a világon egy szellemnek sincs több értéke, mint a francia szellemnek, vagy talán annyi se. A francia jellem beteg. «Franciaországban annyi a szív embere és annyi a szellem embere, mint egyetlen országban sem, de mindezt nem tartják becsben» – mondja Renan. Mindezt miért nem értékesítik? Mi hiányzik ahhoz, hogy mindez nincs értékesítve? A jellem, az akarat.

Könnyűvérűek vagyunk, kitartás, határozottság, szívósság nélkül valók vagyunk. Készek a könnyelműségre. Gyermekek vagyunk vagy öregek – a többségről beszélek – sohasem vagyunk a férfikorban. Anélkül, hogy tunyák volnánk, ami különben egyet jelent, szeretjük rábízni magunkat azokra, akik nekünk munkát adnak, ez természetünk paradoxona; szeretjük átengedni magunkat az államnak, elfogadván még az általa reánkrótt nehéz feladatokat is. Ezen paradox -154- hajlandóságnak az alapja az egyéni akarat hiánya, maga az egyéni akarat ezen hiánya pedig a felelősségtől való irtózásból származik.

Ez nem annyi, hogy nem akarunk cselekedni, mint inkább az, hogy nem helyezünk súlyt arra, amit nekünk a cselekmény eredményeként betudnak. Semmit sem szeretünk inkább mondani, mint azt: «Mosom a kezeimet, ez nem az én hibám, mit tegyek? Semmit sem tehetek, minthogy semmi sem vagyok?»

Ekként voltunk formálva két századon át a tündöklő despotizmus által, amelyre egyébiránt nem lehetünk némely okból büszkék. Megszoktuk, hogy magunkat semminek se tekintsük és hogy minden mindenütt anélkül történjék, hogy senki sem járul hozzá. Ez természetes, minthogy hajdan minden a királyság által történt, az egyesektől eredő bármily kezdeményezés nélkül. Most azt képzeljük, hogy minden a kollektivitás által történik, anélkül hogy a kollektivitást alkotó egyének bármelyikének a cselekvés keresztülvitelére akarata volna. Az összesség helyettesítette az egyet és ebben (ez irányban) semmi sem változott.

Egész pontosan véve, mégis megváltozott és a demokrácia nem képes önmaga, magában és azon egyszerű tény által, hogy létezik, helyettesíteni a központi hatalmat és a központi értelmiséget. Kell hogy a saját kebeléből emeljen ki egyéneket, vagy hogy onnan emelkedjenek ki azok, akik tudnak akarni. Olyan egyének, akik tudnak akarni, akik elvállalják és szeretik a felelősséget s akik egy közös gondolatban s egy akaratban -155- egyesülnek és akik elvállalják és szeretik a közös felelősséget, ezek az arisztokraták.

Ebből következik, hogy a demokrácia csak azon feltétel mellett élhet, ha kebeléből arisztokratákat emel ki, vagy ha tűri, hogy arisztokráciák emelkedjenek ki belőle.

Ez különösnek látszik, de semmi sem bizonyosabb. A demokráciák életképességének mértéke az arisztokráciákat szülő azon erő, amit magában hord.

És még ez sem elég, miként bátor voltam már egy alkalommal mondani, hogy a demokráciák tűrjék el, hogy belőlük arisztokratikus kollektivitások származzanak; szükséges, hogy maguk a demokráciák arisztokratikusok legyenek olyan értelemben, hogy meg legyen bennük erre az akarat és ezen akaratra irányuló hajlam. Szükséges, hogy az egyének, akik alkotják, bírjanak egyéni kitartással és szívóssággal, mert egyedül ezen feltétel mellett értik meg arisztokráciájuk jótulajdonságait és fogják elviselni, feltartani szeretni és fognak felette figyelemmel őrködni.

A nemzet olyan hadsereg, amely szereti vezérkarát, mert ismeri vezérkarának jótulajdonságait és erényeit és csupán akkor érti meg azokat, ha benne is megvannak azok, bár kifejletlen, de igen reális és erős állapotban. A nemzet az akaratok foglalata, kollekciója akaratok szervezete. Az akaratok kollekciója önmaga a nemzet; az akaratok szervezése az arisztokrácia, amelyet magának adott, amelyet jóváhagy és üdvözöl, mint erős akaratokat. A nép akaratának abban kell állania, hogy főnökei bírjanak akarattal.

Gyakran ismétlem egy vígjátékból a kanditátus -156- ezen szavait: «polgárok, mindazt, amit kívántok, én nálatok még jobban kívánom.» A polgárok feleletének ennek kellett volna lenni: «Van akaratom és ez az, hogy legyen akaratod és tudd is, hogy mit akarsz.»

A felelősségre irányuló hajlam saját magad tisztelete és a kollektivitás tisztelete, amelynek tagja vagy. Szükséges, hogy az egyén tisztelni tudja önmagát és hogy a kollektivitás tisztelje kollektív öntudatát és azon kötelességét, amelyet rád szab és hogy a nemzet tisztelje nemzeti öntudatát és a nemzeti kötelességet, amely abban áll, hogy befelé és kifelé szabadon éljen. Az a titkos vágy, midőn mindenki egy másikra számít, másokra, vagy mindenkire, lemondás és megfutamodás. Nagyon sok nálunk az, aki lemond közönbösségből és aki megfutamodik lustaságból.

Küzdeni kell ezen nemzeti fogyatkozás ellen, melyet erkölcseink szelid mivolta szült és amelyet a despotia hosszú ideje tartott fel szinte gondosan. Soha se mondjátok: «ez nem az én hibám»; az összesség, sőt a szelidebbek hibája ez. Sohase mondjátok: «Nem tehetek semmit.» Valamit mindig tehetünk, ha mást nem is, legalább példát adhatunk személyes energiánkkal és azzal, hogy felkeressük azokat a körülöttünk levő, esetleg még homályba burkolt energiákat, amelyekkel társulhatunk s magvát képezhetjük a társadalmi erőnek.

Nem mondom, hogy a földi királyság az energikusoké és azoké, akik nem félnek a szemrehányásoktól. Nem az uralkodásról, az életről van szó. Csak az akarat által élünk. Goethe ezt mondá: -157- «Csak akkor halunk meg, midőn lemondunk az életről; addig élünk, ameddig akarunk.» Ez talán nem egészen áll az egyesekre, de áll a népekre. Nietzsche sokat beszélt az akaraterőről. Sok mondanivaló volna erre nézve, de van egy olyan akaraterő, amelyet nem lehet eléggé ajánlani és kívánni mindazoknak, akiket szeretünk, első sorban saját magunknak s ez az önmagunk feletti hatalom akarata.

Lábjegyzetek.

1) Elkésve jegyzem meg, hogy Montesquieu ezt jól megfontolta; az angol zsüriről beszélve, ezt mondja: «A nép testéből vett személyek által gyakorolt bírói hatalom» és jegyzetben hozzáveti: «miként Athénben.»

2) Ami Martint illeti – akire nézve biztos bírói tévedés forog fenn – az ő történetéből nincs semmi, amit a zsüri ellen vagy mellett lehetne felhozni; egy utazót orgyilkos módon megöltek, a lépések nyomai – a melyekbe Martin cipői beleillettek – a bűntett helyéről Martin házához vezettek; az orgyilkos egy szemtanú szerint, ruhái után ítélve, Martinhoz hasonlított, a bűntény egy tanúja Martinnal szembesítve azt mondja: «nem ösmerem fel őt» és Martin felkiált: «hála Isten! ime egy ember, aki engem nem ismert fel». Ezen kétértelmű szavakban a bíró beismerést lát; elítéli Martint. A bűntető par amenti bíróság 4 megerősíti. Martint kerékbe törik. Az igazi orgyilkos, akit más dolog miatt tartóztattak le, a Martin terhére rótt gyilkosság szerzőjéül magát jelenti ki. Itt nincs több mondani való. Voltaire biztos benne, hogy a zsüri nem ítélte volna el Martint: semmit nem tud róla, magam sem tudok többet.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK "... ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS" ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of "... és a felelősségtől való rettegés"

«… ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS»

I.
JOGI ESZMÉK ÉS SZABÁLYOK.

II.
FOGLALKOZÁSOK.

III.
A CSALÁDBAN.

IV.
A POLITIKAI ERKÖLCSÖK KÖRÉBEN.

V.
MINDNYÁJUNKNAK.

FORDÍTÓ JEGYZETEI.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of "... és a felelősségtől való rettegés"

«… ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS»

I. JOGI ESZMÉK ÉS SZABÁLYOK.

II. FOGLALKOZÁSOK.

III. A CSALÁDBAN.

IV. A POLITIKAI ERKÖLCSÖK KÖRÉBEN.

V. MINDNYÁJUNKNAK.

FORDÍTÓ JEGYZETEI.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I.
JOGI ESZMÉK ÉS SZABÁLYOK.

II.
FOGLALKOZÁSOK.

III.
A CSALÁDBAN.

IV.
A POLITIKAI ERKÖLCSÖK KÖRÉBEN.

V.
MINDNYÁJUNKNAK.