The Project Gutenberg eBook of Forradalom alatt irt művek This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Forradalom alatt irt művek Author: Mór Jókai Release date: June 9, 2025 [eBook #76255] Language: Hungarian Original publication: Budapest: Révai Testvérek, 1912 Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FORRADALOM ALATT IRT MŰVEK *** JÓKAI MÓR HÁTRAHAGYOTT MŰVEI A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA VI. KÖTET FORRADALOM ALATT IRT MŰVEK BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG 1912 FORRADALOM ALATT IRT MŰVEK IRTA JÓKAI MÓR BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG 1912 FORRADALOM ALATT. ELŐSZÓ.[1] Két esztendő ki volt szakítva eddigelé írói életemből. A két legsúlyosabb, legnevezetesebb év: 1848 és 1849. A mit ez idő alatt írtam, három olyan lapban jelent meg, melyeknek példányai ma már csak mint unicumok léteznek s megjelenésük idején is nagyon kevéssé voltak elterjedve. E műveimet, melyek részint szépirodalmi és történelmi munkálatok, részint a napi kérdésekkel foglalkozó humoristicumok, részint politikai irányeszmék, most összegyűjtve, rendezve és megrostálva adom által a nyilvánosságnak. Erre több indok buzdított. Legfőbb az, hogy e műveimet nem tartom elveszendőnek. E művekben látom írói kedélyem ifjúságát, átmelegítve a legmerészebb reményektől; a követelő fantáziát, mely a sorstul ábrándjai megvalósítását várja, mely kéjeleg a csodálatos napok sugárözönében s dühöng a réméjszakák vérvilágításában s túlzó csapongásaival egy nemzet hangulatát követi csupán. – Soha úgy írni, miként akkor, nem tudnék többé; – soha úgy érezni a leirottat, úgy visszaadni a szív igaz keservét és örömét, és soha oly bátran kimondani azt, a mit kigondoltam. Másik ok, a mi e műveim sajtó alá rendezésére indított, az, hogy e két év alatt írott munkálataim között sok van olyan is, melynek műveim gyűjteményébe fölvételét nem óhajtom. Vannak hangok, a miknek kisérteties skáláját ha a rendkívüli napok szenvedélye érthetővé teszi is; ha a történelem azokat a rémkorszak vészkiáltásai viszhangjainak vallja is; de a kőltészet, a szépműtan, a jó ízlés nem igazolja soha. A viszhangnak nincs joga szólítatlanul újra feltámadni. Mind azt, a mi jelen könyvemben e két év alatt írt műveimből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek nyilvánítok: a mihez joga egyedül a szerzőnek van, ki a midőn ezen jogát használja, az által felmenti műveinek halála utáni összegyüjtőjét attól a kényszerű választástól, hogy vagy censora legyen az írónak, vagy mindent kiadjon tőle válogatatlanul, a mit elől-utól talál. De a mit a költészet és szépműtan itélete alá merek bocsátani, bárha merész hangja a mai korra nézve szokatlan is, azt mind fölvettem e könyvbe. Egy korszakot festenek azok. E korszak elmult, el van temetve. Ég őrizze hazánkat attól, hogy az eltemetett halott még valaha feltámadjon! De a síroknak emlék is kell. S az elhantolt kor irodalma a legelevenebb emlék. Az olvasó nyomrul nyomra fogja kisérhetni magát a korszak jellemét műveimnél, s annak behatását emezekre. A sajtó felszabadulása, a vér nélkül kivívottnak vélt nagy társadalmi forradalom legelső hatása a szépirodalmi és történelmi munkálatokon látszik meg; majd később az irányeszméken is, a mikben a mindenkitől osztott rajongás hangja uralkodik. A szabadság kéjérzete párosul a bocsánattal a multak keserveiért s a bizalommal a jelen iránt. A hit és testvérszeretet illuminál s tüzijátékot rendez. Később a tűz nem játék már, hanem vész. A sorokat a boszú, az elkeseredés, a hon élete fölötti kétségbeesés mondatolja. Átvonaglik rajtok egy-egy keserű kaczaj. A kínra csiklándottnak ádáz nevetése. Az országos jajszót sokszorozni, a segélykiáltást siettetni, az alvókat fölrázni törekesznek e hangok. – S mikor a paroxismust felváltja a megtérő egészség, hideg vérrel, tisztán látva, ugyanazon haza életének féltése, ugyanazon szabadságnak megőrizése: nem a szenvedély szilajságával többé; de a megyőződés elszántságával s a veszély nagyságának s az önfeláldozás bizonyosságának komoly tudatával. – Ez – nem műveimnek, de azon korszak hangulatának jellemzése. Mily ellentétek a márcziusi irányeszmék s a «szegény király!» között! De a napok, melyeken megirattak, ép oly ellentétei voltak egymásnak. Ott a napfényes bizalom, itt a pokoli kétségbeesés. Ott a trón a nép minden óhajtását teljesíti; ád szabadságot, emberjogokat, feloldja a szellemet és a földet hosszú szolgasága alul; emitt visszavesz mindent. Amott azt hiszszük, hogy diadalunk csak játékba kerül: emitt átlátjuk, hogy az eredmény volt a játék. Elvesztve mindent, kigunyolva, megalázva, leggyűlöltebb ellenfeleinknek kiszolgáltatva, vertük vissza e hangokat az égre s azokra, kik az eget e földön képviselik. Erre az időszakra esnek (csaknem egy rövid hó időközére) életem legválságosabb időpontjai. Események egy huszonhárom éves életben. Pétőfivel, kivel lélekben egygyé voltunk forrva eddig, kétszeresen meghasonlottam. Először, mint társszerkesztő, a Vörösmartyhoz írt s általam nem helyeselt költeménye miatt; másodszor, mint férfi, oly családi ügyeimbe avatkozás miatt, a mik a legbensőbb barátra nézve is szentélyt képeznek. Azon napokban nősültem meg. Azon napokban égett le szülötte házam Komáromban: otthonom rommá lett. Azon napokban vettem vállamra a fegyvert s követtem vezéremet a honszabadítás halálos munkájába. A hon veszedelme fölötti elkeseredésen kívül önlelkem büszkesége is sarkantyúzott. Be akartam bizonyítani, hogy nem egy az enyimnél forróbb lélek lángja gyújtott fel eddig: tőle elszakadva is tudok égni! Petőfivel nem érintkezve többé, iparkodtam őt túlszárnyalni a szabadság bálványozásában. A nagy események nagy kiábrándulásokat hoztak magukkal. A schwechati napoktul a debreczeni idény kezdetéig csupa üres lapok vannak előttem. Meggyőződtem róla, hogy mint harczos, kevesebbet; mint író, többet teljesítek a szükségesnél. A magyar kormány új székhelyén válságszerűen léptem összeköttetésbe a haza sorsát intéző legkiválóbb kormányférfiakkal. Látköröm egyszerre kiszélesedett. Nagy embereket tanultam igen közelről megismerni, nagy események előkészítő gépezetébe beletekinteni. Azt hittem, nekem is kötelességem a gép valami alkatrészének beállani. Kiadtam és szerkesztettem egy napilapot Esti Lapok czíme alatt. A közvélemény mind e mai napig azt hiszi, hogy e lap egy «békepárt» közlönye volt. (Hiszen csak egyetlen egy példány maradt fenn belőle; de az sem könnyen hozzájárulható helyen.) Olvassa el a közönség a bennefoglaltakat, mik e jelen könyv III-ik részét képezik és itéljen felőle. Ma nincs Magyarországon ellenzéki párt, mely nézeteivel oly messze menne s én nem írnám most azokat alá. Akkor a helyzet kényszerűségének szüleményei voltak azok. Több czikkét e korszakbeli működésemnek jegyzeteim kisérik, felvilágosítva a helyzetet, mely azokat előidézte. A mi bennük magánügy s egyes emberekre, vagy egymagamra vonatkozik; azt mind eltemettem. – A napnak is vannak foltjai; de a napfoltok elmulnak: – s hazánk szabadságharcza volt a «nap.» Budapesten, 1874. október 15-én. _Jókai Mór._ ÉLETKÉPEK. 1848. Budapest. _Forradalom vér nélkül._[2] (Márczius 15-ike. 1848.) A mennydörgés azt mondja: «le térdeidre, ember: az Isten beszél!» A nép szava is megdördült és mondá: «föl térdeidről, rabszolga: a nép beszél!» Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Márczius 15-ike az, írjátok föl sziveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik. A nemzet történetében ez volt az epochalis nap. Ezentúl minden nap új dicsőséget fog számotokra hozni; a nép fölébredt, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivítta jogait, miknek lánczait legközelebb találta. Martius 15-dikén reggel a fővárosi fiatalság, mely a józanabb pártnak nevezett töredék által ajánlott türelmet és várakozást sérelmei gyógyszeréül nem tartotta elegendőnek, adandó reformlakomája fölött tanácskozni egybe gyülekezvén, ez alkalommal Jókai Mór következő proclamatiót kiáltott ki barátaihoz: «Testvéreim! A pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul: haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk elvontak s kivánjuk, hogy legyenek azok közösök mindenkivel. Kivánjuk a sajtószabadságot, censura rögtöni eltörlését; a felelős miniszteriumot Budapesten; évenkénti országgyűlést Pesten, és azt rögtön! Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben; kivánjuk, hogy a nemzeti őrsereg rögtön fölállíttassék, védje hazáját minden férfi; egyenruha ne legyen; közös teherviselést; az urbéri viszonyok megszüntetését; esküdtszéket képviselet alapján, magunk választjuk biráinkat magunk közül; nemzeti bankot; idegen bankjegyeket nem akarunk elfogadni. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. A politikai statusfoglyok bocsáttassanak szabadon. Unio Erdély és Magyarország között! Ezen jogokat követelni tartozik a nemzet, bízni önerejében, s az igaz ügy Istenében! Egyenlőség, szabadság, testvériség!» E proclamatio minden egyes pontjait mennydörgő helyesléssel fogadta a nép, s kinyilatkoztatá, hogy azt saját manifestumául fogadja el. Ekkor Petőfi Sándor lépe fel, s ezen honfidalt szavalá el a nép között: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő: most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés: válaszszatok! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek, haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. Fényesebb a láncznál a kard: Jobban ékesíti a kart És mi mégis lánczot hordtunk! Ide veled régi kardunk! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. A magyar nép megint szép lesz: Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. Hol sirjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. A vers utósorait dörögve esküdte utána a nép, s innét ment egyenesen az egyetemi fiatalsággal egyesülni, először az orvosi kar csatlakozott hozzá, azután a mérnöki, legvégül a jogászi, egyedül ezen kar tanára szegült ellen a nemzet akaratának; senki sem hallgatott rá. Vasvári Pál hitta fel közgyűlésre a tanuló ifjúságot, s az egyakarattal követte a vezéreket; künn az egyetemi piacz közepén, már ekkor túláradt néptömeg közepette adá elő Vidats Pál, mikép gátoltatott az egyetemi fiatalság e mozgalmakbani részvételtől? tanáraik mily kicsinyes fenyegetődzésekkel akarták a meggyúladt lángot eloltogatni? Mondá, hogy megötödöltetéssel fenyegettetének (kaczaj és zúgás). Ekkor a nép szónokai közül Jókai harmadszor is nyilt piaczon felolvasá a proclamatiót s Petőfi elszavalá fentebbi dalát, melynek végeztével rögtön elhatároztatott, hogy a nép a proclamatió első pontját, a sajtószabadságot, saját önhatalmánál fogva teljesülésbe veendi, mit meg is tett, innét tömegestül Landerer és Heckenast nyomdájára menvén, hová a rend és béke föntartása tekintetéből, választmányi tagokul Petőfi, Vasvári, Vidats és Jókai küldetének be, a nyomdatulajdonost felszólítandók, hogy kivánja-e az el nem kerülhető kényszerítés be nem vártával, a kikiáltott tizenkét pontu programmot, s Petőfi felolvasott költeményét censura nélkül kinyomatni? A nyomdatulajdonos engedett, s a kivánt iratok rögtön németre is lefordítva, nehány pillanat mulva a gyorssajtó alól ezerével kerültek elő, melynek példányai egész délig osztattak ki, a szakadó eső daczára szüntelen gyülekező közönségnek. E közben többen kezdtek szónokolni a néphez. Szólt Irányi József, Vasvári, Bulyovszki, Egressi Gábor, Irányi, Vidats, Jókai s néhány németül is, mi annak manifestuma, hogy ez ügyet idegen ajkú polgártársaink is fölkarolták. A déli harangszó egy óráig félbe szakasztotta a mozgalmakat, s ekkor gyülekezethelyül a nemzeti múzeum tere tüzetett ki. Az eső szüntelen esett! Jó jel, mondá a nép, Párisban, Palermóban és Bécsben, mikor a nép jogait követelte, szintén esett. Délután a múzeum terén összegyűlt nép elhatározá a városházra menni, ott a polgári kart és a városi tanácsot ez egyesülésre s kivánatai aláírására felszólítani. A tanács-terem megnyittatott s tartott a nyilvános ülés, a piaczra összegyülekezett nép szabadság mennydörgései között. A tanácsnak benyújtattak a programm pontjai, s a tanácsjegyző mondá: hogy azok el vannak fogadva; utána Holovics tanácsnok kivánt gondolkozási időt, melyben a pontok tanácskozás alá vetethessenek. Megczáfolta őtet Rottenbiller alpolgármester, kimondva: hogy már egész délelőtt tanácskoztak e fölött; azután szónokolt Nyáry Pál, pestmegyei alispán, s a pontokat pártolta, utána Klauzál Gábor, ki az első és 11-ik pontok rögtöni életbe léptetését is kivánta, a pontok a tanács által aláirattak, s az ablakon át a népnek felmutattatának. E pontokat azóta minden utczaszegleten olvashatták. A nép ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendő kimondani kivánta: hogy Stancsics Mihály, ki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van, Budán, miután kimondotta, hogy censurai törvény nálunk nincs, nem is volt soha, szabadon bocsáttassék, s a censurale collegium rögtön mentessék fel hivatalától, e kivánata teljesítésére átment Budára, s a hatósági épület udvarán, zászlója körül gyülve állhatatosan állt jogai kivánata mellett, s míg válaszmánya által kijelenteték, hogy a helytartó tanács e három pontba egyezett bele, Stancsics kiadatása, censura eltörlése, sajtó-biróságnak a nép közüli választtatása, egyúttal kimondá, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni, ha azzal maga a nép, saját czéljai rendes kivitelére, kivánna rendelkezni. Ez nap délutánján, a nép kivánta a szinházi aligazgató Bajza Józseftől, hogy a szinházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett «Bánk bán» adassék elő. Bajza mondá, hogy szívesen teszi; a szinház oltár volt ma, a közönség szine volt most jelen ünnepi arczokkal, ünnepi ruháiban, a nemzeti cocarda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve. Középen a nemzeti zászló. Ezalatt a nép a megszabadított Stancsics kocsiját önkezeivel vonva át Budáról a szinháztérig, bevonult a szinházba, mely mindenki számára ingyen megnyittatott. A páholy-birtokosok is megnyiták páholyaikat a nép számára, ki még e közforradalom perczében is oly tiszteletben tartá a gyöngédebb érzelmeket, hogy egy páholyt sem foglalt el, melyben hölgyek ültek. A zenekar fölváltva a Rákóczi-indulót, Marseillaiset és Hunyadi László szebb helyeit hangoztatá. Később Egressi Gábor szavalá el Petőfinek fenn kitett költeményét, a nép ezreinek harsogó esküvése mellett. Ugyanazt rögtön Szerdahelyi által zenére téve, a szinházi polgártársak kara éneklé el, a közönség ismételteté a szavalmányt és dalt. A közönség nagy része óhajtá Stancsicsot a szinpadon megjelenve látni, azonban értesülve a tisztelt polgártárs gyengélkedő állapotáról, kivánatával felhagyott, s a legnagyobb csend és béke között eltávozék. Az állandó választmány azonban reggelig együtt ült. Másnap legelső teendője volt a népnek, a nemzetőrség tettleges életbeléptetését követelni, s e végre aláirások nyittattak meg azok számára, kik a nemzetőrséget alkotni kivánják; néhány óra alatt több ezerre ment az aláirás, a nép követelte a fegyvereket. A katonai hatóság jelenté, hogy csak 500 fegyvert adhat, mert a többi Komáromba vitetett. Ezt Lederer tábornagy katonai becsületszavára állítá. S az arsenált fölnyitni nem akará. Lenn pedig a nép, mely már ekkor 20–25 ezerre ment, követelte a fegyvereket s fenyegetődzék, hogy az arsenált feltöri, ha fegyvert nem kap. Ekkor alválasztmány neveztetett ki a fegyverek kiosztása tárgyában, s egy órai tanácskozmány után, Rottenbiller alpolgármester a teremben, Jókai pedig a városháztéren összegyűlt népet nyugtatá meg, azon tervezet közzétételével, hogy az illető tömeg, városnegyedenként, külön oszolván, száz-száz férfit választana ki maga közül, kik óránkint felváltva, mint nemzetőrök, az éjjel diadalfényben kivilágított város nyugalma fölött őrködjenek, a többi fegyverek kiadása a következő napon fog sürgettetni. Este a két testvérváros ki volt világítva, az utczákon lelkesült néptömeg forrongott, harsogtatva: éljen a szabadság! az ablakokon nemzeti lobogók függtek alá a szabadság nevével beírva. Egész éjjel rend és nyugalom őrködött a város fölött, a portyázó nemzetőrök több helyeken bujkáló csavargókat fogtak el, s hivatásuknak minden tekintetben megfeleltek. Martius 17-kén az ideiglenes kormányzó választmány által (mely állt a nép-tanács, megyei polgárság és egyetemi fiatalság küldötteiből, közte három héber) elhatároztatott, hogy a mostani napok örök emlékére az egyetemi tér, hol a forradalom legelőször kikiáltatott «martius 15-kei térnek», a hatvani-utcza, hol a sajtó elfoglaltatott, «szabadsajtó-utczának», a városház-tér pedig «szabadsajtó-térnek» fog ezentúl elneveztetni, mely határozatot a tanács azonnal foganatba is vette, s Landerer rögtön nagy betűkkel nyomatta az utczák eddigi nevei helyébe a megörökítendő dicsőség szavait. Ugyanekkor kimondatott, hogy minden czímek eltöröltessenek, semmi tekintetes és nagyságos többé. A kivánalom, a mit a Bécsbe induló küldöttség, a király elé terjeszt, így kezdődik: «Felséges haza!» Egy küldöttség átment Budára fegyvereket követelni, miknek nyombani kiszolgáltatását a helytartó-tanács egész örömmel igérte, s jelenleg a nemzetőrség óráról-órára szaporodik. A kétfejü sasok minden királyi hivatal homlokáról levétettek, helyökbe a nemzeti czímer tétetett. A feketesárga szinek helyébe a nemzeti háromszinű festetett, mult éjjel még a nádori palota is ki volt világítva, mi ez életben először történik, sok más, soha nem történtekkel együtt. Tegnap a fehér zászlót egy hölgy (Szatmáriné) vitte a nép előtt, a nép választottai ezért nemzeti czimerrel tisztelték meg. Az egyetem is beadta reformkérdése pontjait: szabad tanulás, szabad oktatás, a pénzügynek a nemzet általi kezeltetése, ezeknek főpontjai maguk a tanárok és az összes fiatalság által aláírva. A csend és béke e forradalom mellett oly jó lábon állnak, mint még soha. A boltok kirakatai nyitvák, a vásár rendben foly, a nemzetőrök minden utczában portyáznak. Éljen a magyar szabadság! E három szót hallani minden ajkról, minden utczán, minden zászlón ez van kifestve. Dicsőség a népnek, mely jogait egy csepp vér elfolyása nélkül ki tudta vívni, mely önmagát saját becsérzete által hagyja kormányozni! Kik a lelkesülés szent perczében sem feledkeztek meg a kötelességről, mivel magányosak személyi és vagyonbátorságának tartoztak. Kiket hon- és emberszeretet gyulasztott lángra, s kik közül egyetlen egynek tette sem piszkolá be önérdekü kihágással a nemzet nagy ünnepét. Mit más népek karddal vívtak ki maguknak, azt e nép puszta kézzel, csupán szent lelkesülésének tüze által egyetértve, elleneit nem legyőzve, de megtérítve, tette magáévá. NYILT SZAVAK HONUNK FIATALSÁGÁHOZ. (1848 martius 15. Életképek.) Itt az idő, testvéreim, hogy elveinket kimondjuk. Első volt szavunk a forradalom piaczán, elsők voltunk kimondani a jelszót: legyen szabadság! És lőn szabadság. Most midőn önerőnket ismerjük, és benne bizhatunk, tegyük, hogy ez egyesült fiatal erő honunknak mindig jobb keze legyen: áldásthozó az igaz ügynek, romlást az ellennek. Két fegyver van kezünkben, a sajtó és a kard. Az igaz honfitűz, mely e kettőt kezünkbe adá, egyszer meggyujtva, nem fog kialudni többé, hanem napként fog égni a haza egén, hogy világot és meleget áraszszon széjjel. A holtak föltámadásának napja eljött. A századoktól eltemetett nemzeti dicsőség, a börtönben tartott szabadságérzet voltak e halottak. Most ne keressük őket e sírokban: ők feltámadának, a magyar nemzet ismét dicső és szabad! Magyar hang, magyar nemzeti szín, magyar érzelem minden ajkon, minden lobogón, minden kebelben. Választottaink a belrend, dandáraink a külnyugalom fölött őrködnek, mi pedig lépjünk föl a szabadsajtó terére, vegyük őrködésünk alá a szellemet. A szerkesztőség ezennel tért nyit minden a szabadság, emberiség és a haza ügyeit érdeklő nyilatkozatnak, melyek a fiatalság kimondott elveivel megegyeznek, bárkitől jőjjenek is azok. Legelsőbben felszólítunk minden hazafit, hogy a nemzetőrség zászlói alá gyülekezni siessen. Mert minden eddigi győzelmeink biztosítása egyedül csak a fegyveres önerő, s nem tudjuk, melyik perczben lesz rá szükség? A nép legyen bizalommal választottai iránt, ezek pedig tartsák e bizodalmat minden egyéb megtiszteltetésnél becsesebbnek, s a nép érdekeit soha és sehol el ne felejtsék; igyekezzünk honunk idegen ajkú fiatalságát magunkhoz testvéri kapcsokkal csatolni; rontsuk le a századok óta keblünkben megkövesült válaszfalat, mely bennünket rokonainktól eddig elkülönzött, s fogjunk kezet mindenkivel, a kinek jelszava a szabadság. Irtó háború minden hiuságnak! az embert nem a ruha teszi többé, hanem a mi keblén belül van; szoktassuk hozzá a népet, hogy az egyszerűséget kezdje el szeretni. A nemzetőrség öltözete legyen egyszerű, és viseljük azt büszkeséggel mindenkor és mindenütt, az arszlán szó ne legyen ismert fogalom többé. Legyen mindenki annyi, a mennyit a haza előtt ér. Magánkötelességeinket a forradalom alatt ne feledjük el: mihelyt a kardot letettük, térjünk napi munkáinkhoz, adjunk példát a népnek, mint tettük a forradalom kikiáltásakor. A sajtószabadságot ne használjuk személyeskedési czélokra, legyen előttünk szent és isteni minden, minek neve szabadság. Ezért komolyan megrójuk mindazokat, kik jelen időben, midőn az izgatott kedélyeket rend és béke eszméire kellene téríteni, a vak lázadás üszkét szórják a nép közé, kik a népet a fegyveres katonaság ellen bujtogatják, kik a kasztokat egymás elleni irigységre költik, s kinyilatkoztatjuk, hogy mi egyéb ellenséget nem ismerünk, mint kik kitűzött jelszavainkat tiszteletben nem tartják. Ezen jelszavak «béke, egyenlőség és szabadság!» Ellenségeink tehát, kik a véres lázadásra izgatnak, kik a helyett, hogy a nép választmánya által adja tudtára akaratát az igazgató választmánynak, tömegestül – via facta – akarják azt a síkra vezetni. Kik a hon lakosai bármely osztályának a nemzetőrségből leendő kirekesztésére munkálódnak. Kik a zsidók ellen, mely osztály a forradalom leghevesebb perczében erősen részt vett a tett mezején, a polgárok között izgatnak és viszont; kimondtuk az egyenlőség elvét, különbséget ember és ember között csak a becsület és jellem tisztasága tesz: ezek fölött határozni ott van az osztályozó bizottmány, mely mind azoknak, kik a nemzetőrségnek becsületére nem lennének, fegyvert adni nem fog; a szabadság jótékonysága alól kizárni senkit sem szabad: ezen idő az, mikor egymásnak minden ellenszenvet, minden sérelmet meg kell bocsátanunk, ezen idő az, melyben a régi fogalmak mind halomba vannak döntve s új évszak kezdődik, mely a mult vétkeinek sírja fölött emeli az emberiség nevében oltárát. Vége a kaszt-gyűlöletnek: kiket a régi fogalom korhadt omladékainak pártolói maguktól elűznek, azokat mi fogadjuk védelmünk alá, és esküdjünk pártfogást mindennek, a mi elnyomott, üldözött és méltatlanul bántott: az üldözöttek asyluma a mi körünk legyen. S legszebb diadalunk legyen az, hogy mindenki, ki méltatlanul nyomva érzi magát, hozzánk jő, bántalmai orvoslása végett. Az elmultakért semmi szemrehányás! Martius 15-én az egész haza újjá született, vele együtt minden egyes hazafi. Legyen gondunk a jövőre, nem a multra. Egyenlőség, szabadság, testvériség. Éljen a haza! NŐSZABADSÁG. (1848 mart. 23.) A szabadság órája ütött. A világ megváltozott! Verjétek le a bilincseket, nyissátok meg a börtönöket mondjátok meg a rabszolgának, hogy a szabadság órája ütött! A világ uralkodó bálványainak oltárán kialudt a tűz. Áldozzon mindenki saját keble Istenének. A lélek szabad, a gondolat kimenekült föld alatti börtönéből, melyben a hazugság tisztelői fogva tarták, s most röpülni fog szabad ég alatt, szabad szárnyaival, s hirdetni fogja az igazságot. Legyen világosság. Jaj azoknak, kik most uralkodni akarnak, kik fejüket fölemelik, hogy mást lenézzenek, kik az Isten arczát viselő lények között különbséget akarnak tenni, kik az ártatlant üldözik! A szellem fegyvere égő pallos, mely védelmére kell az üldözöttnek, pártfogása alá veszi a gyöngét s sujtani fogja az üldözőt, a bitort. A mindenható szellem! Jaj azoknak, kik ellene fegyveröket fölemelik. De áldás azoknak, kik szent zászlója alá esküsznek, s föllelkesülnek arcza tündökléseitől. Hazám hölgyei, polgártársnőim! Új időket érünk. Martius tizenötödikén mindnyájan másodszor születtünk a világra. Ébredjetek fel a szabadság hajnalára ti is. Mikor martius 15-kén, a szabadság első reggelén, a küzdők melleire lelkesült nők tűzdelték fel az első cocárdát, mikor a szabadság első jelszavát nők szegezték ki ablakaikban, s lobogóikon mutatták fel a szent nevet, melyért a nép küzdött, mikor a nép közé egy nő hozta a legelső fehér zászlót, melyért az élni és halni esküdött; mikor Petőfi, a forradalom költőjének ifjú neje ezt mondá, a megfordító percz előtt férjének: «ha halni kell, ez a legszebb halál, légy erős»! akkor mutatták meg hölgyeink, hogy mi a nő hivatása? Ha nő kezében a zászló, férfi kezében a kard, ott a győzelem bizonyos. A nőkre ezentúl nagy, fönséges hivatás vár. Minden férfinak van egy védangyala, kinek nevétől föllelkesül, kinek emléke az élet útján vezeti, ki élete és halála fölött határoz, ki őt jóvá vagy roszszá teheti. E védangyal a nő, a gyermeknek anyja, az ifjúnak kedvese, a férfinak neje. Ha az anya azt mondaná fiának: légy becsületes ember, csak a becsületes független: lelked erejét senkinek el ne add! érezz nemesen, s ha lesz, a ki megérti érzelmeidet, azt szeresd, légy hozzá hű, érzelmed szentségét semmiért el ne add! nem lenne a becsületes ember ritka, mint a fehér holló. Ha az anya azt mondaná fiának: tanulj nélkülözni; ki senkire sem szorul, annak mindene van; hajolj le ahhoz, a ki alattad van, de ne az előtt, a ki fölötted áll! nem támadnának légiói a gyáva ördögöknek. A spártai anya, midőn fölköté fia baljára a paizst, e szókkal bocsátá a csatába: ezzel vagy ezen. Ki elesett, azt paizson kisérék a sírba társai, ki elfutott, az elveté magától a vértet; a spártai nő inkább akarta fiát halva, mint meggyalázva látni! Itt az idő, melyben a nők kötelessége a szellem lángjait szítani. Együtt meghalni dicsően inkább, mint együtt élni gyalázatosan. Föl a tett mezejére, polgártársnőim! A hazának minden erejére szüksége van, hogy az Isten áldása foganatos legyen rajta. Vétkezik a haza oltára ellen, ki most visszavonulni akar. Ha vannak fiaitok, kik lelkeitek büszkesége, tűzzétek föl kebleikre a szabadság háromszinő rózsáit. Ha van, kinek nevére ifjú szivetek föndobog, kinek nemes tetteire arczotok szinte lángtól pirul el, ha van kedvestek, tűzzétek föl keblére a nemzeti cocárdát. Istenemre, míg ott leszen az, nem fog kezeikből a kard kihullani. A ti szavaitok fogják őket csodadolgok kivitelére lelkesíteni, mint a kereszténység első hirdetőit a szentlélek szavai. Szégyen a gyávára, ki hazája védelmére föl nem ébred! Ne legyen nő, ki őt szeretni tudja. Átok az árulóra, kinek önérdeke előbb jut eszébe, mint a haza boldogsága! Ne legyen nő, ki őt szeretni tudja. De legyen áldás azon, ki a hon boldogításában elfáradt, női kezek törüljék le homloka izzadságát. Legyen áldás a férfin, ki sebét a hon védelmében nyerte. Női kezek kössék be sebeit. Legyen áldva a sír, hová a szabadság bajnokait temetik, női kezek ültessenek rá virágokat, nők könyei legyenek az édes harmat e virágokon. Adjátok kezeiteket… Mondjatok áldást fegyvereinkre, kössétek föl a szalagot kalpagjainkra. Könyet, de örömkönyet lássunk szemeitekben. Halljuk a jelszót édes ajkaitokról! Szabadság! Dicsőség! Honszerelem! S aztán Isten velünk! Éljen a haza! A NAPOK HANGULATA. (1848 april 2.) Az ingerültség folyvást növekszik. Bennünket csalnak! A miniszterium még mindig nincs megerősítve. A király 12 nap alatt nem írta alá, a mit megigért. Mit tesz ez? Lehet-e a királyról föltenni, hogy arról gondolkodjék, hogy adott királyi szavát megtartsa-e vagy nem? Ki merné ezt koronás fejedelmünkre ráfogni? Az egész ország talpon van, az egész nemzet fegyverben áll. Debreczen, Kecskemét, Vácz, Esztergom, Szarvas, az egész Jász-Kunság, Szeged, Czegléd, Szentes, Győr, Pancsova, s majd minden nevezetesebb város és helység, a megyék nagyobb része a forradalom elveihez csatlakozott. A határszélek kiverték a katonai hatóságot, a főparancsnok asszonyruhában akart megszökni, a nők észrevették és kikorbácsolták, Radeczkyt kiverték Olaszországból, a magyar katonaság a fölkelőket segítette. Marinovics admirált lefejezték, fejét karóra húzták; az egész világ vérben úszik, a forradalom egének futó csillagai, futó királyok, futó miniszterek szerteszét hullva, mondanak iszonyú példát a szomszédoknak, s ki gondolná, hogy ilyenkor a király ráérjen 12 napig azon gondolkozni, hogy beváltsa-e nyilt adott szavát vagy se? Ha a király személye szent, akkor adott szava is szent legyen. A nép felnyitotta szemeit, s nem fél többé azon kisértetektől, miknek ismeretébe bele nevelték. A király számára népének szeretete maradt hátra; s a király ezt nem az által fogja megtartani, ha a nép gyülöletének kijelöltjei tanácsára hallgat. Kiben lehet saját népén kívül bíznia? Minisztereiben? Azok fantomok, a napvilág elveri őket. Katonáiban? Azok is megszüntek automatok, zsoldosok lenni, s tudnak érezni a hazáért, s hogy tudnak érezni a szabadságért is, megmutatták magyar seregeink Olaszországban. Szövetségeseiben? Föl akarja-e forgatni az egész Európát, hogy egy pár bukott miniszter életét pár perczczel meghosszabbítsa s koczkára tegyen mindent – semmiért? S ilyenkor a király 12 napig gondolkozik! Tizenkét napig kormány nélkül van az ország. Isten irgalma őrzi, hogy fenekestül fel nem fordul. Az országgyűlés, a municipiumok nem kormány többé, mert nem képviselik a népet, a ministerium nem kormány, mert nincs megerősítve, a nép maga kormányozza magát; ki áll itt jót a holnapi napért? Szavaink jól tudjuk: hogy nem jutnak el a király elé, s ez baj, melyen segítenünk kell. Szivünk fáj, hogy a magyar korona a ködös távolban fényét veszti s a király környezőihez bizalmunk nem lehet. A magyar királynak Budán kellene lakni, ez régen meg volt érezve, meg volt mondva; ily fejevett nemzet tovább nem lehetünk, melynek királya az országon kívül él, s míg őt mézes-mázos környezői azzal áltatják, hogy a nép boldog, a nép dicső hymnusokat énekel, addig másfelől a népet rabolják, törpítik, vagy boszantják s azt mondják: _ezt a király akarja így_, s midőn eljön az adósságok fizetésének napja, megszöknek a király oldala mellől, mint hálátlan ebek, kiknek korpája kifogyott. Ez nem tarthat így soká. A királynak fel kell ébrednie. A távolból erjedező moraj kezd fel-felzúdulni. Még nem tudni, égből jön-e vagy föld alól? vihar-e vagy földindulás? Ha égből jön, villámok fognak hullani, sok nagy fa kidől, mi szirt ormába verte gyökerét, de a levegő megtisztul utána s annál ragyogóbban fog kisütni a nap! De ha föld alól jön, akkor hol az Isten ki bennünket megment? Ki tudja, hogy a megrázkódó föld nem úgy fogja-e ledönteni a templomokat és a hegyek koronáit, a várpalotákat, mint a polgár hajlékát, melynek gazdája vérével festette a küszöböt? Csak egy szavatokba kerülne és e vihar elkerülné hazánkat. Mondjátok ki e szót, és a nép boldog lesz. Ne higyjétek, hogy a nép egyes emberek tömege. A nép elementum, olyan, mint a tűz, mint a vihar, mint a tenger, mely ha föltámad, emberi erő nem uralkodik rajta. Melyitek érzi magát erősnek a földindulástól megrázkódó hegy alatt megállani, melyitek akarja tenyérrel elfödni a kitörő vulcánt, melyitek akarja a fölháborodó tengert vesszővel megfenyíteni? Hijába bíztok villámhárítóitokban, azok csak vonják magokhoz a villámot, de el nem ijesztik. Legyetek a népnek igazságos birái. Az Isten él s az itélet, mit ma kimondtatok, lehet hogy holnap ti rátok fog kimondatni. Legyetek a népnek igazságos itélő birái. Isten szent lelke legyen a királylyal!!! SZOMORÚ IDŐK. ELŐSZÓ ILY CZÍMŰ REGÉNYHEZ. (Életképek, 1848. április 30.) Az ember jót, rosszat elfelejt. A természet, az Isten ujja minden emberéletet mint egy tanúságokkal teljes könyvet mutat fel, melynek lapjai – a leélt eseményes évek – örök igazság tudományával vannak beírva. De e tudományt még senkinek sem jutott eszébe tanulni. Az ember meghal, sírján összenő a mezők füve, a könyv be van zárva, a sírkő a puszta czímlapot mutatja fölötte. Mennyit szenvedett életében s mennyit vétkezett, hogy e szenvedést megérdemelje, hányszor eltévedt élte útjain, míg sírjára talált, hány átkot, hány áldást vitt magával oda?… A sír néma, nem mondja senkinek. Az emberek elfeledték, nem okultak utána. Pedig minden halott egy-egy elveszett kézirat, melynek ismeretlen tartalma tán senkinek sem fog újra eszébe jutni s melyet ha végig tanulna, bölcs lenne az ember. Néha a természet, az Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást, meglátogatja őket súlyos balkezével, hogy ébredjenek föl alvó nyugalmaikból s tanuljanak látni múltat és jövőt s élni a szerint a jelenben s hogy el ne felejtsék, vérökkel írja föl a tanítást oly könyvbe, melynek neve temető s melynek soraiban minden betű egy-egy sírhalom. Az ember sír a csapások alatt mint megfenyített gyermek s holnap elfelejti, hogy miért sírt. Emlékében marad ugyan a fájdalom, melynek tövise szívében benntörött, megtanul rettegni a polgárhadak vériszonyaitól, a ragálytól, elemek dühétől, a sápadt éhhalál kétségbeesésétől, de azt nem tanulja meg, hogy ezekben Isten keze nyilvánít nagyszerű titkokat, miket ha képes volna megérteni, a halál nem lenne halál és a fájdalom nem lenne fájdalom többé. Kísértsünk meg egyet e történeti sírhalmok közül fölbontani. Még friss e sír, a koporsó, mely benne rejtve van, még el sem porhadt; – ne féljetek azt fölnyitva látni! Sötét események, a balsors útmutatásai vannak abba bezárva, miket ismerni és el nem feledni üdvös. Tán nem egy szív leend, mely fájni fog, ha a hangját vesztett húrt, melynek szava egykor kétségbeejté, újra megpendítjük, tán nem egy leend, ki megdöbbenve fog ráeszmélni egyes epizódok végig olvastánál: «Ez velem, ez az enyéimmel történt!» – «Én ott voltam, én borzadva emlékezem reá. Én láttam ezt.» – Annál jobb, az élő emlékezet fog tenni tanúbizonyságot szavaink igazsága felől s az előidézett megdöbbenés, a megújult fájdalom üdvös leend. «1831» van azon év sírkövére írva, melynek eseményeit rajzolni készülünk. Sötét emlékű, fekete ünnepekkel teljes év; ha egy sírkertet végig tekintünk, a fejfákon az év száma van legsűrűbben. – Azóta messze haladt az a távol ködeibe, honnét mint bús felleg, mely a napot lenyugtában a láthatárra kísérte, alaktalan homályként gyászlik felénk, minden új év új ködöt hagy előtte, míg ez is a többivel a feledség éjszakájában összefoly. A világesemények minden nagyobbszerű catasrophjait meg szokta előre jóslani a természet rendhagyott folyása. Titokteljes jelenetek, félig mysticus babona, félig természetkihágás symbolumai, mikből az úgy hítt «köznép» ösztönszerű hitgerjedelme vészeket sejt s azáltal, hogy előre gyanítja a fátumot, elkerülhetlenné teszi annak rettegett beteljesültét. Fényes üstökös csillagok járnak át az égen, mintha egyenes égő kardok kerülgetnék egymást odafenn. Csöndes éjszakákon fegyvercsattogás hallatik a felhőtelen tejút körül, csillagok hullanak sűrűen, sziporkázva; néhol véres eső esik s égő vasdarabok hullanak alá a légből: a föld növényei elfajulnak, a tiszta búza rozszsá változik, négylábú madarak s fejeiket fonákul elcserélt házi állatok jőnek a világra, természet csodái: kosfejű lovak, a vízekből emberarczú halakat húznak ki, a vándormadarak nyár derekán elhagyják a tájat, fényes délben be lehet a napba nézni, esténként nagy fekete pillangók jőnek elő ismeretlen rejtekeikből, miknek hátára halálfej van festve, nyáron derek járnak és nehéz kék ködök, télen a nap éget. A házi ebek mély gödröket kaparnak az udvaron s naplemente után a föld szokatlanul világít s madarak jelennek meg távol tartományokból, minőket addig senki sem látott. És a nép ajkain élő hagyomány megjövendöli, hogy mi fog ezekre következni. Éhség, döghalál, vérengző háborúk, vízáradások, lázadó népek, nagy földindulás, múlt időkről hozva következést, melyekben hasonló jelek mutatták magukat hasonló esetek előtt. Ilyenkor a nép mindentől fél s ezért mindent elhisz. Izgatható s kétségbeejtett föllobbanásokra kész, menekülni vágyik félelmei börtönéből s ha akad coriphäusa, ki vakhitből vagy rosszakaratból téveszmék magvait hinti el közötte, azokat tettei evangeliomául fogadja el s irtózatos leend, ha a kétségbeesés vérszemével útat tör magának, messze az ámítók pokolfáklyája vezeti. * Ilyszerű nyugtalanító előjelenségek közt kezdődött az 1831-ik év tavasza. Mindenfelől nyomor és éhinségről beszéltek a terjengő hírek, falvak égtek porrá, apró folyamok áradtak pusztító özönné, egész vidékek lakói jutottak koldúsbotra. Fiatal gyermekek kezdtek öngyilkosok lenni, tél végén szokatlan villámcsapások ütöttek le több helyütt, mik magas templomokról verték le a keresztet. Hegyek szakadtak alá az alattok századok óta fekvő falvakra. Éjenként vízbefúlók sírását hallották a tavak és folyamok partjain. A városokban őrült féleszűek jártak az utczákon, vad jóslatokat kiabálva a nép közé. A magasabb körökben, a salonok és casinók gyűlhelyein rejtett, titkolt hírekről kezdtek suttogni, mikről úgy látszék, mintha rejtekben akarták volna tartani a köznép előtt: a köznép is suttogott piaczokon, utczák szögletein s titokban terjedő idegeskedés kezde támadni urak és szegények között. A tél vége derült volt. Januárban az ibolya nyílt, a hó elolvadt, a mezők, a vetések zöldülni kezdtek. Februárban a fák rügyei kezdtek fakadni, a pacsirtát lehetett hallani a falvak végein. A nap meleg mosolyára lefoszlott a természet álma. Vidám, derült lett a környék, mint szokott tavasz elején lenni: az a friss, zsenge zöldszín, azok az egynapos életű virágok, a vidám, szökdelő tarka bogarak számtalanjai, az a hízelgő melegű ég fehér fellegeivel s a fehér virágokkal rakott gyümölcsfák, minőknek csak hónapok múlva lett volna itt az ideje. De a vándormadarak nem jöttek el s mintha titkos ösztön sugallta volna az embereknek is, hogy e kora tavaszlásnak nincsen mit örülni, hogy ez csak egy közelgő rendkívüli vész előkészülete, melytől visszaborzadtában fölébred téli álma közepén a természet s megváltoztatja rendes folyását. Én emlékezem ez időkre, emlékezem a sújtó aggodalomra, mely az arczokról leolvasható volt. Mindenki leverten várta, hogy mi lesz ezeknek a vége. Soha a templomok látogatottabbak, a köz-mulatóhelyek üresebbek nem voltak, mint akkor. Márczius elején virradóra, derült éjszaka után váratlanul sűrű vastag köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen felleg alakjában terülve szét az égen. Estefelé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fulasztó köhögésről kezdtek panaszkodni s ez időtől kezdve vetve volt minden természetelleni betegség magva minden fűbe, minden gyömölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok víze, az emberi forró vér, beteg volt maga a levegő is s az ég elveszté kék zománczát, mintha valami lázas sápadtság terült volna szét rajta s míg olykor legderültebb ég mellett orkáni viharok zaklatták a vidéket, másszor napokig elállt egy és ugyazon felhőtömeg egyes városok fölött, ott függött feketén, mozdulatlanul s egy csepp víz nem hullott belőle és az álló tavak fenékig kiszikkadtak. DÉLIBÁB. (1848 május 7.) Én nem tagadlak meg, költészet istene! Elpártolt mindenki tőled, főként kiknek fejére magad tevéd föl a koszorút, ki hagyták aludni oltárodon a vesztalángot, elszórták lantjaikat és kardot ragadtak s arczodat – elfeledék. De én nem tagadlak meg soha! Legkisebb vagyok azok közt, kik templomod küszöbén beléptek, de legutolsó, a ki azt elhagyom. Imádtalak a nyugalom óráiban, s te velem leendsz, ha küzdeni fogok, velem, ha meghalok. Te fogsz kisérni engemet, ha vándorúton járok, keresve számkiűzött feleimmel boldogabb hont, dicsőségesebb sírt. S én elmondandom nekik, nézzétek ezt a fehér hattyút, mely a szabad égben, oly szabadon röpül, melegebb táj felé! nem a szülőföld! a szabadság a haza. A hol szabadság van, ott van a mi hazánk. A börtön nem haza, ha aranyrostély van is ablakán. Jertek el innét, hadd omoljon össze az apai ház, hadd teremjen küszöbén vad virág, hadd legeljenek utczáinkon nyájak, ne nézzetek vissza, töröljétek ki a könyet szemeitekből. Nagy a világ. A sír még nagyobb. Egyik vagy másik majd csak ád hazát! Nézzétek, mint repül az a fehér hattyú!… Fel fogsz keresni engem, hol csaták viharai közt vértől pirult arczczal, vértől pirult földön, isten és ördögök, ember és rabszolgák, küzdenek életre-halálra, örök életre vagy örök halálra. S ha olykor a szél elkapja a fegyvercsattogást, ha a küzdők lankadtan elpihennek, hallatni fog a Bard vad éneke. Csatára, csatára! Dalt, dalt! a szabadság istenének. Aczélok énekét, halálhörgést, lovak nyerítését. Csatára! A keleti párducz küzd az északi sassal, vérük festi a földet, karmaikat egymás csontjaiba vágják. Ne hagyd magad, te keleti oroszlán, leharaptad egyik fejét a sasnak, harapd le a másikat is, hadd folyjon el a vére, a mi még el nem folyt. Csatára! Reggeltől estig víttatok, piros volt a nap, mikor fölkelt, most a föld piros, a nap sápadtan megy nyugodni, ki tudja feljön-e számunkra többé? Ha lemegy a nap, majd feljön a hold, holdvilágnál fogunk tovább vívni. Csatára, csatára!… Fel fogsz keresni engem, ha szemem elborul, ha a zászló kiesik a kezemből s a szivemből kiömlő vér halványan hagyja arczomat. Lefekszem földedre, mit a te kezed virágokkal ültetett be; kérni fogom e virágokat, hogy véremtől ne száradjanak el, ha jön egy új tavasz, szép zöld fű alatt legyen álmom. Megcsókolom a földet, mely megiszsza véremet és el fog felejteni. Csatára, csatára! Ha futni akartok, hagyjátok mellettem kardomat és ezt a zászlót. Ha győzni akartok, vegyétek föl mellőlem: az én kezeim nem emelik meg többé őket. S majd eljőnek az erdők madarai s eltemetnek szépen. Eljőnek a hegyek viharai és megsiratnak. Eljön éjenkint a holdvilág s elbeszéli, mi történik naponta idefent? Te pedig örökre velem maradsz, s nem hagyod virágtalan síromat. Ha valaki sírom fölé egykor házat épít, meg lesz átkozva küszöbe és a virág, mely szivemből szítta életét, kisarjadzik háza küszöbén és túléli a ház urát. Költészet Istene, nem tagadlak meg tégedet soha. * Ha az unio Erdélylyel megtörténik, mi lesz nemzeti szineinkből s e két ország czímeréből? A magyar czímer szinei vörös, fehér, zöld. Az erdélyi czímeréi kék, arany, vörös. Ha egyesülünk, mind ez ötféle színt fogjuk-e viselni? Ez maga egy szivárvány lenne, mely hazánk egére ugyan igen illenék, de zászlónak igen tarka. Vagy pedig egyikünk szineit sem viseljük, hanem csinálunk a kettőből egyet. Magyar honunk czímeréből úgyis megeshető, hogy a négy ezüst folyó közül elvesztünk kettőt (Dráva, Száva), el a hármas halmot (Tátra, Fátra, Mátra). A kettős keresztet eddig is kihagyhatjuk, miután vallásegyenlőséget mondtunk ki a hazában. Nem marad számunkra hátra más, mint a vörös mező. Ha a régiekre akarnánk visszatérni, elfogadhatnók az egyfejű sast, mely Árpád zászlaján lobogott, hazát kereső ősapáink előtt e czímer alatt volt egy a magyar nemzet ezelőtt kilenczszáz ötven évvel. Bár e czímerrel mindazokat föltámaszthatnók, kik akkor ennek hűséget esküvének. Ha pedig el akarjuk felejteni a multat, újat akarunk teremteni, akkor: Legyen czímerünk: vörös mezőben fehér kard: vagy pedig fehér mezőben vörös kard.[3] A FORRADALOM KÖLTÉSZETE. (1848 május 18.) Ne ijedjetek meg e szótól: forradalom. Nem villám ez: csak napsugár, mely szemeitekbe süt. Minden, mi szép, minden, mi fönséges, e szóban benne van. Isten-irgalom, emberszeretet, férfi-erény, nőszerelem, néphatalom és világszabadság, minden, minden e szóban: forradalom. Éj után hajnal jön. Az álmok elfutnak. A sötétség visszatér kriptáiba, a hegyek aranynyal festik ormaikat, a nap sugarait szétlöveli. Minden, mi sötét és sötétség lakója, visszafut odvába, de fölébred minden, a mi szép és az Istené. Millió csillag, az ég millió gyémántos királya tünik el egy sugarától a napnak. Nem látja senki, hogy hova lettek, nem tudja senki, hogy vannak-e? Életök csak a ragyogásban látszik, s a ragyogás elmulik, mihelyt az ég megszünik sötét lenni. Helyettök ott fenn a pacsirta zengi énekét. Lássátok: ez a forradalom. A hajnal nem gyilkol meg senkit, hogy az éjt nappallá változtassa. Az éj mindenkit elaltat, hogy uralkodhassék. A hajnal pirulása nem az a pir, a mi a szívből kiömlik, hanem a mely a hős arczán pirul, midőn sisakját fölteszi. Az éj halált oszt mindenkinek. Még az élő is elalszik, s a virág becsukja kelyhét. A hajnal életet oszt szét, még a sír is kivirágzik, s a tengerfenék növény-erdőt nevel, hová szeme elhat, s kicsalja a börtönnyiláson át az eltemetett halovány virágot. Lássátok: ez a forradalom. Változik minden. Ég és föld más alakot ölt. De életre változik minden. Világ és szabadság terjed szét mindenütt. Ki boldogtalan volt, a forradalom szivét meggyógyítja, ki fél, bátorrá teszi, a vak szeméről a hályogot letépi, mindent ád mindenkinek s még sem vesz el semmit. Igazságot tesz mindenkinek s még sem áll boszút senkin. Mindenkit megvéd, s még sem üldöz senkit. Mert fegyvere nem halált, hanem életet oszt. Lássátok: ez a forradalom. * Vannak, kik azt hiszik, hogy a forradalom eszméje egy a zsarnok-gyilkolással. Ez lehetett akkor, mikor a zsarnokok a népet üldözték, mikor a nép szabadság után sóvárgott, s ezért egy Brutusnak kelle születni minden Cæsar mellé, hogy a nép szabadsága biztosítva legyen. Ujabb időkben a zsarnokok találtak módot, hogy a népet magokba szerelmessé tegyék, s ha ledül egy, a nép másikat emel helyébe. Ilyenkor nem a zsarnokokat: a rabszolgákat kell kiirtani. Mihelyt nem lesznek rabszolgák, nem lesznek zsarnokok. S ide nem kell kard, nem kell guillotin, ezt tenni fogja a szabadság szelleme. A keresztyén vallást nem fegyver terjeszté el a világon. Forradalom volt az is, mit a földön, az égben és a föld alatt előidézett, csatát vívott emberekkel, ördögökkel és hamis istenekkel, csatát magával a halállal és győzött, mert fegyvere a szent igazság volt. A hamis istenek oltárán kihamvadt a tűz, az ördögöket nem hitte többé senki, s a halál fejéről leesett a korona. A halál megszünt öldöklő angyal lenni, új élet angyala lett belőle. Mert úgy akarta az örök hatalom szelleme. E szent lélek újra eljöend! Nem hoz magával semmi fegyvert, mint igazsága szavát. Nem öl meg senkit, de mindenkit újra teremt. A félistenekből egész emberek lesznek, s a késő utókor bámulni fogja azon csecsebecséket, babonás népfetisheket, miket egykor a nép térdre omolva imádott. Ha a nép ember előtt hajtja porba arczát, nem azt kell porba sújtani, kit bálványul körülvesz, hanem őt kell kiemelni a porból s tudtára adni: hogy ki asszonytól született, az nem isten, de nem is igavonó barom. S ezt fogja tenni a forradalom. CONGRÉV-RAKÉTÁK PILLANATNYI FÉNYÜL, NÉMELY SÖTÉTEBB HELYEKRE.[4] (1848 május 21.) I. _Fiatalság._ A fiatalságnál három osztályt kell megkülönböztetni. A nyugalom, forradalom és a zavargások embereit. Az elsőbbek, kik minden áron békét: az utóbbiak, kik minden áron zavart akarnának. Amazokat hivataluk, emezeket hivataltalanságuk szólítja fel az ellenkező elvre. A forradalmi fiatalság azonban ezeknek egyikéhez sem tartozik. Elve: mindent áldozni, a hol mindent nyerni lehet; semmit sem áldozni, hol a látható végeredmény semmi. Nem indítani meg mozgalmakat, mik a közrendet gátolják: a nélkül, hogy a közüdvöt előre vinnék; de nem látni a magánérdeket ott, hol a haza ügye forog kérdésben. Nem függeni senkitől, mint saját becsületszavától. Ez az egyetlen korlátlan hatalom, melynek zsarnokságát tisztelni tudja. Keresni az egyetértést, de a háborútól sem félni. Tenni nyiltan, szólni nyiltan, szem-szembe, nem orozva, nem sötétben, nem más háta mögött. Ez a forradalmi fiatalság. Ez a márcziusi clubb. Sok, mi legujabb időkben a fiatalság nevében történik, bitorolja e nevet. Mindazon apró, kiskörű lázítások, ingerlő fenyegető zések, politikai színt nélkülöző demonstrátiók, mik e firma alatt történnek, meghamisított pecsét alatt jutnak a közönség elé. Ki a zsidó-bujtogatásnál verekedett, ki imitt-amott éjjelenként macskazenézett, ki a háziurakat késsel vagy kanóczczal fenyegette, az nem a forradalmi fiatalság volt. Mert ha ez okot talál, eléggé méltót, hogy a síkra kilépjen s megmondja sérelmeit annak, a kit nem szeret, azt teszi nyiltan, fényes nappal, s arról fogjátok őt megismerhetni, hogy ha megtámadtatik, nem fut el; hanem azonnal helyt áll és győz vagy elhull az utolsóig. Azok, kik a budai macskazenén voltak, nem lehettek közüle valók, mert futottak. Azok, kik Lederert in effigie fel akarták akasztani, nem lehettek közülök valók, mert ők nem mennek százan egy ellen, kivált ha az az egy is tehetetlen szalmakép. A forradalmi fiatalság nem húzza ki kardját igaz ok nélkül, s nem dugja vissza becsület nélkül. Erről fogjátok őket megismerni. II. _Pesti polgárság._ A pesti polgárság, mint a kerek világon minden polgárság, szereti a békét. Mert az ipar csak a béke alatt virágzik. S a ki a mindennapi keze munkája után él, megunja a nyolczhéti munka-feltartóztatást; a jövendő reménye nem kenyér, mivel családját tarthassa. Ezért a pesti polgárság unja a zavart. S azt hiszi, hogy ennek a pesti fiatalság az oka. Ha ezt kivernék a városból, minden rendben lenne. Nem sejti, hogy az egész világ forr; s minket csak a habok ragadnak, miket e nagy tenger zajgása vet. S e tengert kanállal kimerni nem lehet. Jobb volna, ha a helyett: hogy száz oldalról bontjuk a hajót, mely édes mindnyájunkat visz magával, iparkodnánk azt összetartani, mert ha elmerül az, vagy szirthez ütődik, együtt szenvedjük a hajótörést. A polgárság vétke az, hogy a nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem. Örül az aristocratia megbukásán s azt hiszi, hogy ez örökségben reá marad. Nem, uraim, az aristocratia nem azért rakta le koronáit, hogy azok mentül többeké, hanem azért, hogy senkié se legyenek. Azért e megszólító szó helyett «polgártárs»; más nevet kell kitalálnunk, mert attól tartok: hogy ide s tova czím lesz belőle. III. _Nép._ Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van; pedig nincs. Mig volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: «haza». Még most is az; szabadságaért akárki más iránt háladatos, csak hazája iránt nem. Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védelmezni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik. A kabátos embert gyülöli; nem hisz neki. A nemzeti szineket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs nagy kétfejű sassal. Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bizik, terveinkben nem segít; bünteti bennünk Isten apáink vétkeit. De mi föltettük magunkban, hogy a népet szabad úrrá teszszük, mert kell, hogy legyen magyar nép: szabad és úr, mint volt hajdan. Semmi sem valószinübb, mint hogy e közben magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép. Gúny és átok fog sírunkhoz kisérni. De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék, és mi nyugodni fogunk. Neveinket nem fogja tudni senki, nem a sírt, hol alszunk; de ott nyugodtan fogunk alunni. S Magyarország boldog lesz és élvezni fogja a szabadság édes gyümölcsét, melynek keserű magvait a mi szivünk vére öntözte. Czélunk el lesz érve, nem fogjuk látni, de nyugodni fogunk. Azért, még azon perczben is, midőn keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép! IV. _Nemesség és táblabirák._ Minek bántjuk mi annyira a táblabirákat, a volt nemességet? Ha a nemesi előjogok meghaltak, illik-e gúnyolni a halottakat? Ha nevetségesek, ha rosszak voltak, miért ne? De hát azok voltak-e? Ez a kérdés… Nekünk népünk nem volt, az alkotmányon kívül eső osztály nem ismer hazát, neki semmije sem volt a hazában. Az ábrándos hazaszeretet s honfenntartás előjogai a nemesé voltak. Ezeket a nemesség nem veszté el, csak megosztá a néppel. Neki eddig sem volt az vétke, hogy ezekkel bírt. Mert ezek minden embert illetnek. A korszellem vétke volt, mely nekik megadta csak a mivel tartozott s a népnek nem. Most minden megváltozott. A nemesség megosztá mindenét a mije volt, vagyonát és jogait. S ezt egy percz alatt téve minden vonakodás nélkül. De az ábrándos honszerelem még mindig él szivében, ezt fájdalom! hogy nem oszthatá fel egy percz alatt a nép között; arra évtized kell. S ezért gúnyolni kell-e őt? Gúnyolni kell-e azon osztályt, mely hazánk törvényeit kiszolgáltatá, népe fölött virrasztott, alkotmányát védte, igazságát kezelé, nyelvét föntartá, mely biró, építész, mérnök, diplomata, kereskedő, tudós, egy szóval minden volt a világon, oly csekély jutalomért, minő egy táblabírói czím? S most mi e jutalmat akarjuk a pelengérre tűzni? Ne legyünk hálátlanok önvérünk iránt. Ezen czímnek nincs jövője többé, de van multja. Ha e czímet egy szembehunyással örökre elfeledtté tudnók is tenni, megmaradnának az egyesek, kik a mozdulatlanságot képviselik, nemcsak a nemesség között, megmaradnának a nép minden osztályaiban, fönt és alant, meg magában a fiatalságban is, melynek tűzvérű a neve. Küzdjünk valahára elvek, ne firmák ellen. Nemességünk el van keserülve. Mindenét odaadta. Mivel apái bírtak, ő nem bír azzal többé. Mindent elvesztett, mivel az előtte való generatió bírt. El czímerét, el választási előjogát, földeit, keresetmódját, értéke nagyobb részét, hivatalait, s mindezt nyugodtan, önkényt veszté el, nem erőszak kényszeríté rá. Odaadta ingyen. E veszteségnek áldozat a neve. S mi ez áldozatért gúnyolni fogjuk-e őt? Akkor fogjuk-e arczul verni, midőn koszorút érdemel? Én magam is lemondtam nemesi előjogaimról. De ha elhagytam nevemből a nemesi czímet, meg akarom azt lelkem számára tartani s nem szeretném, ha oda jutna a világ, hogy ki nemesen tenni, nemesen érzeni tud, az legyen a köznevetség tárgya. Ha Francziaország üldözte a nemességet, jól tette, mert ott ellensége volt az a népnek, s a nép vérrel vette el tőle emberi jogait. De minálunk a nemesség, hogy a népnek, mely jogait követelni nem tudta, azokat megadhassa, vérén kívül minden egyebet föláldozott, s ha kell, ezt is fel fogja áldozni tudni s még nem tudjuk, hogy nem lesz-e e vérre szükség? A haza üdvére népet kell teremteni. Hogy e nép teremtve legyen, a nemesség mindent föláldoz, mindent elkövet. Ha ezt nem teszi, akkor irtsátok ki és sirassátok meg! de ha kötelességét teljesíté, nem mondom, hogy dicsőítsétek érte, mert hiszen csak kötelességét teljesíté, de legalább ne nevessétek ki. SZEGÉNY KIRÁLY. (1848 oct. 22.) Midőn a királyok a népek fejére ültek s Isten nevében nyomorú életet és nyomorú halált osztogattak édes fiaiknak, midőn a királyok kivették a nép szájából a kenyeret, szivéből a vért s adtak nekik helyette rabszolgaságot és koldusbotot, midőn a királyok játszottak a nemzetek fejével, adták, vették, osztották az országokat; – a jó királyok akkor sem feledkeztek el keresztyén voltukról s kiket nyomorékká tevének, megsiratták és mondák: szegény nép! A nép éhezett, a nép sírt, a nép elvérzett. Szegény nép! azt mondá a király. A nép viselte lánczait, viselte koldusbotját, gályát húzott vagy földönfutó lett. Szegény nép! azt mondá a király… Fordult a koczka. Jön az idő! Jön megállíthatlanul, midőn a bálványimádásoknak vége szakad, a nép nem fog aranyos fejű halandók előtt térdelni többé, nem csókolandja a tigris körmöket, miken önvérének szagát érzi, hanem ledobja nyakáról álszenteit. Semmik vagytok! Dicsőségtek álom. Volt és nincs és nem lehet többé. Ez az idő nem messze van, talán már benne is vagyunk, Illő, hogy a népnek is jusson eszébe keresztyén volta. Legyünk emberek; s midőn e fölkent szerencsétleneket bujdosni eresztjük, ne mulaszszuk el őket megsiratni: szegény király, szegény koronás király! Milyen magasról estél alá és milyen mélyen. Mikor mindenki szomorú volt, te voltál egyedül a kéjelgő, most, midőn mindenki örül, te magad vagy, a ki sírsz. Mikor mindenki rabszolga volt, te voltál egyedül, kinek minden szabad volt: – most, midőn mindenki szabad, te magad vagy a számüzött. Süket voltál, mikor a nép fájdalmai szaván beszélt hozzád, most néma vagy, midőn neked fáj és nem mered kimondani, hogy mi?… Szegény király, szegény koronás király. Mindenkinek van hazája; neked nincs. Mindenkinek van öröme, reménye; neked nincs. Szegény király. Szegény megbukott fél-isten. Sem Isten, sem ördög nem lehet belőled, mert ember vagy: s ember nem lehetsz többé, mert király voltál. Midőn fejedre hagytad tenni az aranyszarvakat, beírtad nevedet azon boldogtalanok sorába, kik milliók közül kiválva erőszakot tesznek a természeten, hogy számukra külön teremtsen minden örömöt. Kiknek ülő-széke a népek sírja, kiknek itala vér, kiknek a nemzetek nyögése dajka-ének, kiknek nyugalma a rablánczok zörgése, játéka háború. Hová fogsz menni? Étlen, szomjan, álmatlanul, örömtelenül. Mert a te életed nem emberi élet, álmod nem emberi álom, örömöd nem emberi öröm. Ez a világ nem a te világod. Az emberiség nem fogad fiává. A menyország nem a te hazád. Áldozataid képe visszarettent onnan. A pokolban sincs helyed. Az kikaczagja halvány arczodat. Hová fogsz menni? Testvértelenül fogod társaiddal bejárni a világot s ha találkozol magadhoz hasonlóval, vissza fogsz rettenni tőle, s ha forrásból inni akarsz, vissza fogsz rettenni saját arczulatodtól… Szegény király, szegény koronás király. És ha meghalsz? Ha Isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni Istennek semmi virága, puszta lesz az; megátkozott porod miatt messze téren kivesz minden, a mi zöld, s századok mulva a késő nemzedék, hol kopár fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve. A népek pedig boldogok leendnek, s örömeik zaja nem hagyand aludni mély sírod fenekén. A templomokban sokáig fogják nevedet az imádságban emlegetni: ott hol az árvízről, döghalálról s az Isten egyéb csapásairól van szó. És senki, senki nem fog megsiratní téged. A gyávák megszünnek félni, a bátrak gyülölni tégedet; rokonaid megszünnek szeretni és megtagadnak. Elfeled mindenki, elmúlsz, elenyészel… Szegény király, szegény koronás király! NEM SZERETEM A SÁPADT ARCZOKAT. (1848. okt. 9.) Túl vagyunk a Rubiconon. Felszedtük magunk után a hidat, hogy vissza ne mehessünk. Válaszfal van multunk és jelenünk között; az egyik álom, a másik ébrenlét. Történeteik nincsenek egymáshoz kötve; az egyik végződött, a másik kezdődik és nem folyik egymásból. Túl vagyunk azon, hogy még valaha alázatos, hűséges, királyokban hivő nép legyünk. Számunkra csak kétféle jövendő lehet hátra. Ha vesztünk, sorsunk két szóban le van írva, e két szó: halál és rabszolgaság. Akkor sem lesz királyotok többé; a szívtelen önkény fog ülni a vérrel festett széken, s azt a koronát, mit eddig szentelt fej viselt, zsámolyul fogja tenni jogtapadó sarkai alá. Ki egymásra uszítja a népeket: hogy hosszú tusák után egymás vérét vesztve erőtlenül hulljanak zsámolyához, könyörögve, mint összemart ebek, hogy adjon nekik békét és kölcsönös lánczot. Ez sorsa azoknak, a kik életben maradnak, ha veszténk. De ha nyertünk… akkor… Akkor eljönnek a számolás napjai. A büntetés nem érheti azon népeket, kik ellenünk támadtak; hanem azokat, kik őket ellenünk vezették. … Jaj nekünk, ha azt hiszszük, hogy van még egy harmadik jövendő szép csendes megnyugtató eszmékkel tele, mely nekünk is boldogságot adjon, ellenségeinket is kielégítse. Jaj nekünk, ha azt hiszszük, hogy minket zsarnokaink még szeretni fognak. Szeretni akkor, ha megalázzuk őket; holott akkor sem szerettek, mikor felmagasztalók. Vagy szeretni akkor, ha ők törnek le minket: holott akkor sem szerettek, midön féltek tőlünk. Jaj nektek, kik még most is bízni tudtok: elsők lesztek, kik kétségbe fogtok esni. Jaj nektek sápadt arczok emberei, kik azt mondjátok: még nincs ideje… még tíz év kell rá, még várni fogunk…! E tíz évet nem fogjátok megérni. Ellenségtek nem mondja: hogy még tíz év kell rá, hogy titeket kiírtson. Holnap, vagy ma, vagy egy óra múlva, mihelyt úr lehet, ismét fejetek fölött a pálcza. Ti meg nem csaljátok őt, mint ő megcsalt titeket. Ti hiába mondjátok neki: hogy őt teljes életetekben szerettétek, nem fogja elhinni, mint ti elhittétek neki. Olvassátok meg a történetet, akadtok vérrel írt sorokra, mikből megtanulhatjátok: hogy midőn a királyok legyőzték alattvalóikat, kik szabadságukért küzdöttek, azoknak még a tejszopó gyermekeit is legyilkolák. Vagy azt hiszitek, hogy azóta a királyok jobb erkölcsöket tanultak? Kárhozott, a ki emberben hiszen! Napok, órák és perczek vannak számotokra hátra. Hét hónapot elpazarolt az új életből emberben-hivéstek. Megalkudtatok-e a sorssal, hogy még új hét napot adjon a sárbavetett időhöz? Szabadság Istene! Ha egy Martinovicsnak, ha egy Szentmarjainak hét hónapot adott volna a sors, hogy cselekedjék az alatt, a mit e honra üdvösnek, jónak talál, kezébe adta volna az ország kormányzatát, a nemzet bizalmát, milliók egyetértését, magyar pénzt, magyar hadseregeket, szabadsajtót, szabad szólásjogot, s a mi legfőbb: ellenségeink széttört, megalázott erejét; mit tett volna az ennyi drága idő alatt! Midőn bátor lelke volt tenni, szólani, izgatni, ezreket egyesíteni egy közös czél kivitelére akkor is, mikor azt tette egy elnyomott országban, titokban, minden perczben fejét koczkáztatva, nem tudva: hogy kit barátjának hisz, nem lesz-e árulója? nem bírva sem pénzt, sem fegyvert, csak szabadulni vágyása kétségbeesett érzetét, mikor minden kimondott szónak, minden leírt betűnek bírája volt és bakója: s még sem sápadott el azt leírni, azt kimondani…! S ti, kiket most a szerencse tenyerére vett, még mindig féltek, még mindig kétkedtek kimondani a szót, melyet megvédeni fegyver van kezeitekben, midőn a szabad szó kimondásával nem a gyalázatos vérpad, nem a vérvörös bakó, hanem a dicsőséges nyilt harczmező s a sápadt ellenség áll szemben? Midőn szólani lehet az egybegyült néphez, ki _halál_ helyett _életet_ dörg vissza szavaitokra! Midőn írni lehet s bátran alá tenni neveiteket? Ti hazám fiatal költői, kik míg apró csecsebecsékről kellett szólani, ezerenként álltatok elő s most midőn itt volna az ideje, hogy azok, kiknek lelkében Isten ihletésének szikrája ég, menjenek azzal világot és lángot gyújtani a népek lelkében, most hallgattok, mint viharban az erdei madarak? Nem szállt-e reátok az Isten szent lelke? Hajdan tizenkét egyszerű ember képes volt a világ minden hamis isteneit legyőzni a kettős tüzes nyelvnek erejével. Most nem akadna-e tizenkét apostol, ki az újabbkor álisteneit leverje trónusaikból? Nem jött-e el hazátok Messiása? Nem láttátok-e csodatételeit, nem láttátok-e mint aludt szavaira a bálványok oltárain az áldozat tüze? s mint gyuladt örökké égő láng a nép szívében a szabadság istenének tiszteletére? A szabadság megváltója megkezdte újvilágteremtő bucsújárását: föl, ki magában a tűzlelket érzi! nem eljövendő többé: jelen van az idő, mely Isten országát meghozza a földre: menjetek szét és tanítsátok meg a népeket: _hogy Isten minden emberek fölött van és ember nincsen emberek fölött!_ KESERŰ HANGOK. (1848. nov. 12.) Annyi ember lesz földönfutóvá! Annyi becsületes férfi, ki honát és a szabadságot imádta, veszté el hazáját, de nem a szabadságot. Kizavarta őket anyai fészkükből a koronázott bűn, a hű polgárok vándor madarakká lettek. De jön még tavasz, melyben a vándor madarak fészkeikbe ismét visszatérnek s futni fog a zsarnok s nem fogja követni senki, csak gyilkos tetteinek kisértő emléke. És azok, kiket a szolgák királya hontalanokká tett, találni fognak egy közös hazát, hol tán inséggel fognak küzdeni, de nem rabszolgasággal. A szabadság vándorai mindenütt feltalálják egymást Legyen e hon Francziaország vagy Magyarország, az olaszföld vagy a Kaukasus, ott találkozni fognak azoknak arczai, kiknek lelkei együtt jártak a szabad eszmék szellemországában, s azon föld, mely őket befogadja, szent lesz az emberek és az Isten előtt, határait sem zsarnok, sem szolga át nem fogja lépni. Ott lesz a szabadság Jeruzsáleme, melyhez a tiszta lelküek messz e földről vándorolni fognak, ott fogják őrizni a legyilkolt népszeretet örök frigyládáját, onnét fognak szétmenni hirdetni a népeknek, hogy a szabadság Jézusa nem halt meg, hanem föltámadott! Talán a te földed lesz az én hazám! mely hivatva van arra, hogy vérrel kereszteltessék meg s jövendő neve _minden szabad népek hona_ legyen. Forr, gyűlöng határaidon belül a népség, minden ajku nemzet, melynek szabadsága össze van tiporva, siet szent földekre: kezében fegyvert hoz, szívében lázas keserű érzeményt: a boszú reményét. Országod szívében, fővárosod utczáin naponta harczi zene mellett idegen férfiak fegyveres csoporti vonulnak, fiaid táborába sietve. Lengyelek, olaszok, tyrolok, francziák, németek esküsznek szent zászlóid háromszíne alá. Kiket kiűzött minden országból a koronás önkény, itt jönnek össze, ide vonja őket szabadságuk közös veszedelme, a közös elkeseredés. Tehát itt jönnek össze a vándormadarak… Tehát itt lesz a véres oltár, melyen vagy a szabadság hősei, vagy annak zsarnokai fognak megáldoztatni… … Óh kedves szép hazám! Kedves – édes – hazám!… A FORRADALMAK METEMPSYCHOSISA. A franczia forradalom okai voltak: az aristocratia romlott erkölcsisége, az udvar zsarnoksága, több mint egy milliard status-adósság. Nem így van-e most? Ugyanazon okok: ugyanazok a következmények. Mi volt akkor XVI. Lajos? Egy trónba festett király – király, mert korona alá született, különben gyönge fejű ingatag ember, környezetének bábja, gyermek, kinek kezébe kést adtak: – ugyanaz, a mi ötödik Ferdinánd. – Ugyanazon koronás személyek. Az 1789-iki országgyűlési küldöttek nagyobbára a szegényebb rendből származtak, az 1848-dikiak szintén. A harmadik néposztály képviselői akkor is egy bálteremben tartották az országgyűlést, mint most. Ezen gyűlést parancs által akarta a király feloszlatni, melyre Mirabeau azt felelte: hogy őket csak szuronyok fogják elűzhetni. Emlékezzetek Lamberg gróf esetére. Lajos király, mikor a nemzetőrség felett szemlét tartott, e szókat hallá kiáltatni: «vive la nation!» Ferdinánd királynak épen ily alkalommal a nép Fuchsliedet énekelte. Amott Foulont, itt Latourt akasztotta fel a nép a forradalom előtt, mindkettőt lámpásfára, mindkettőt a városház előtt. XVI. Lajos Versaillesban, V. Ferdinánd Insbruckban zárta el magát népeitől, mindkettőt kényszeríteni kellett: hogy fővárosába visszatérjen. Október hatodika volt 1789-ben midőn a párisi nép reggeli 5 órától déli 12-ig XVI. Lajos testőrségét felkonczolta. Október hatodika volt 1848-ban, midőn a bécsi nép reggeli 5 órától déli 12-ig ugyanazt tette Ferdinánd zsoldosaival. Akkor Orleans herczeg, most István herczeg volt, kit a forradalom trónussal kinált, mindkettőt megfosztá e kilátástól a király futása. XVI. Lajos úgy futott, mint V-ik Ferdinánd. E percztől fogva respublica volt mind a két ország. Ötszázhetvenhét nap múlva XVI. Lajos a guillotin alatt elvérzett… Királyok! koronás emberek! Miért nem olvassátok a történeteket, miért nem olvassátok azon rémséges sorokat, mik egy koronás király vérével vannak írva? Hajh e sorok után hány vörös lap van még! A vörös sorokban mennyi polgári vér! a fehér sorokban mennyi keserű köny! DIPLOMATICUS BAROMETRUMOK. Az ember akár keresi, akár nem, minden nyomon talál olyan embereket, a kinek a képéről menten leolvashatja: hogy mi történt a világban, jó-e, vagy gonosz. Ezek: ha valahol ütközetet nyertünk, ha valami jó hírt hallani, mindjárt a fellegekre kapaszkodnak s oly képet csinálnak hozzá, mint mikor az új prókátor az első forumon kedvező itéletet kap. Nem lehet szóhoz jutni tőlük. Pedig ám még hátra van a sok apellata, az oppositio és a novum. Ha pedig valahol a szokottnál erősebben megraknak bennünket, olyan hosszú képeket vágnak hozzá, mintha már itt volna a világ vége, lamentálnak úton-útfélen, búsulnak, hogy az embernek szinte megesik a szíve rajtuk s ijesztgetik azokat is, a kik nem akarnak félni. Pedig, édes hazámfiai, ehhez hozzá kell szoknunk. A háború olyan dolog, a hol egyszer minket ütnek, egyszer mi ütünk mást. Egyszer-másszor ütközetet vesztünk, de még azért nincs ott a minden napok vége. Veszthetünk eldöntő csatákat, de még azért nem veszett el Magyarország. A szerencse fordul, kik ma alul vagyunk, holnap lehetünk felül és ha sem ma, sem holnap nem lenne szerencsénk, egyszer csakugyan mink fogunk győzni. Nem férfi, nem becsületes ember, ki e reményt eldobja magától. Elfoglalhatnak tőlünk nyomról-nyomra minden talpalattnyi földet a magyar határból, de azért Magyarország nem lesz meghódítva. Bevehetik országunk fővárosát, de még azért ott nem lesz vége Magyarország históriájának. Mentül összébb szorítanak bennünket, annál bizonyosabbak leszünk: hogy _szét_ nem vernek bennünket. A PESTI HIRLAP PROGRAMMJA.[5] _A Pesti Hirlap leendő szerkesztőségének nyilatkozata._ (Életképek, 1848 decz. 3.) Itt az ideje: hogy hazánk ügyeinek vezérletét emancipáljuk a véletlen és vakesetek befolyása alól. Eddigelé a körülmények jó vagy rossz fordulatai tanítottak bennünket elhatározottaknak vagy óvatosaknak lenni. Minden új nap új arczot adott politikai mozgalmainknak s legnevesebb organumaink egyedül a napi politika változékony jellemét iparkodtak visszaadni. Ez másként mindekkorig nem is lehetett. Saját jövőnk tervezetéről oly kevéssé tudtunk valamit, mint ellenfeleinkéről. Most, miután ellenfeleink végczélja előttünk ismeretes, nagy ideje, hogy magunkat sorsunk urává tegyük s törekvéseink központját kijelölve, mindent, mi a körülmények szerint mellettünk, vagy ellenünk történik, a végeredménynek alárendelve, terveinkben az által sem siettetve, sem gátolva ne legyünk. A mit ezentúl teendünk, úgy kell tennünk, hogy annak necsak a pillanatra, de örök-mindenkorra hatása legyen. Rendeznünk kell ügyeinket előre, nyugodtan, hogy mindenki láthassa: mikép nem egy kalandos episodot, hanem egy új életre hivó epochát akarunk előkészíteni nemzetünk számára. A _szabadság_ és _nemzetiség_ neveit vettük zászlóinkra; számukra bizonyossá kell tennünk a győzelmet, nehogy valaha megátkozzák e két szent nevet azok, a kik bennök hittek. Terveink alapokra vannak építve, miket az események, bárminők legyenek is, csak szilárdítani fognak. Ellenfeleink megtanítottak bennünket, mint lehet felhasználni a nép lelkületét, fogékonyságát, a sajtó erejét, a katonaság szellemét, hely- és nemzetiségi érdeket, külesemények szövetségét; – mi eltanuljuk tőlük e fegyverekkel bánást, s azokkal fogjuk őket leküzdeni; mi ismerni fogjuk azon mérgek antidotumait, miket halálunkra főztek. El vagyunk készülve minden balesetre: vesztett csatákra, – elleneink ravaszságára, – saját jószívü ügyetlenségeinkre, megbizottaink hitszegésére, mindenre, a mi leverő, de soha sem fogjuk a pillanat veszteségét évek kárával pótolni vissza, soha alkudni, soha feladni elkezdett harczunkat, soha az elcsüggedésnek egy hangját le nem írni. Ellenségünk megverhet, de zavarba nem hozhat soha. El vagyunk készülve másfelől mindenre, mit az Istenség keze számunkra kedvezőt fog hozni; a nélkül, hogy túlbizakodottság mámorában oly lépésre hagynók magunkat csábíttatni, mely a győzelem eredményét ránk nézve paralyzálná. Ezért előre határozottan kimondjuk: hogy bárminő áldozattal küzdendjük is le a terroristicus absolutista pártot, új terrorismust nem fogunk tanácsolni soha, mely később, vagy korább megboszulja önmagát. Ellenfeleink a felizgatott nemzetiségek természetelleni harczából szívják kölcsönzött erejöket. Nekünk azon kell lennünk, hogy e kútforrás mentől hamarább kiapadjon. Békét, rendet szerezni saját földünkön, áldozattal s ha úgy nem lehet, fegyveres erélylyel, de békét és nem terrorismust, mint amazok ott Bécsben s Lembergben és mindenütt: hol lábaiknak véres nyoma látszik. Oly hatalom, mely anarchián alapul, sokáig nem tarthat. Igen jól látják ezt elleneink magok is, mert már is oly elemeket támasztottak fel védelmükre, melyek nemsokára tulajdon urokat fogják eltemetni: a népek szabadságérzetét. Ez lesz a kétélü fegyver, mely nemsokára annak fejére fog visszacsapni, ki azt kiköszörülte. De ők csak percznyi életre számítottak, – ők a kétségbeesés jelenjét élék. Látszik, hogy semmit sem akarnak unokáiknak hátrahagyni, mint a népek átkát s a trónok romjait. Jövője csak a mi ügyünknek van, azért úgy kell intéznünk jelenünk minden mozzanatát, mint ki örök életet készít elő magának s a halált lahetetlennek tartja. S ez, mit a nemzet előtt ki kell mutatnunk: hogy ügyünk győzelme nem kétséges kimenetelü ábránd, mely alatt mindenki saját önérdekeit hiszi rejleni, hanem egy határozott elengedhetlen eszme: Magyarhon független _egysége_. Ezt nekünk tudnunk kellett, mielőtt a szabadság-harczot megkezdők s ki kell mondanunk, mielőtt az be lenne végezve. Lehetnek szomorú catastrophok e harcz alatt, de végeredmény nemzetiségünk győzelme leend. Ügyünk igazságát látja az isten, de arra: hogy azt Európa népei is meglássák, győzelem kell, azt csak győzelmünk bizonyítandja be. S ez – hiszszük istenünk – nem soká fog késni. Eszméink nyilvánítására e lapok fognak organumul szolgálni. A sajtó a leghatályosabb szövetség, mely kapocsban tartja a rokonelvüek szétszórt seregét s melynek nyilatkozatai, mint villanyütés, egy perczben hatják keresztül az egész nemzetet; s míg irányának becsületessége s üdvös volta belátható, míg nem ámít és nem szenvedélyeskedik, a sajtó az őskori próféták és apostolok személyét képviseli. Ha isten úgy akarja: hogy e nagy és szent törekvést egykor teljesülve lássuk, övé legyen és hazánké a dicsőség. Ellenkező esetet soha hinni nem fogunk, megérni nem akarunk. A mit mi el nem érünk, el fogják érni utódaink, a mit mi nem élvezénk, élvezni fogják ők, nekünk így kell vetnünk örök nyugalmaink ágyát: hogy onnan unokák átka fel ne zavarjon. Sokat kell tennünk, minek nem a mostani nemzedék fogja hasznát venni, melynek magasztos hivatása bünhődni a multakért és fáradni a jövőért és nem élvezni a jelent. Adja ég, hogy e szent hivatását betöltse. Lapunk részletes szerkezetéről még újév előtt bővebben fogjuk értesíteni elv- és hontársainkat. Pest, nov. 30-án 1848. _Jókai Mór,_ a Pesti Hirlap leendő szerkesztője. A KÖZLÖNYBŐL. 1849. Magyarhon népei![6] I. Úgy legyen rajtunk Isten áldása, a mint tinektek igazat fogunk mondani s legnagyobb áldása legyen az: hogy ti elhigyjetek szavainkat. A mit tinektek mondunk, a mit számotokra leírunk, a mindenható ítélőszéke előtt legyen mondva és leírva. Hallja meg az Isten, hallja meg a nemzet igazságunk szavát s legyen ég és föld bírája fölkarolt ügyünknek s hozza meg reánk itéletét, oly igazságosat, oly részrehajlatlant, minőt csak Isten és nemzet hozhat. Országunk feje, a király, ki magát ellenségünkké tette, idézett bennünket e törvényszék elé, mindőn bennünket pártütőknek nevezett. Mi megjelenénk e törvényszék előtt, s higgadtan, komolyan, mint illik férfiakhoz, kik egy nemzet nevében szólanak s kiknek szavait nemzetek hallgatják, felelünk e vádra. Mi nem vagyunk, mi nem voltunk pártütők soha. Nem egy párt, nem egy felekezet, nem egy nemzetiség érdeke az, melyet mi védünk; egy alkotmány az, mely mindenkié, ki ez ország földén lakik: magyar, szláv, vagy oláh; óhitü vagy protestáns; úr vagy szegény. Ez alkotmányt mi nem kértük, nem kaptuk a királytól. Miénk volt az, mióta e földet Magyarhonnak híják! azon frigyláda ez, melyre a királyok esküdtek, mely egy a nemzet életével, összetartó kapocs egy ország népei közt, egyesek jogainak biztosítéka, mely úr a király és a nemzet fölött. Ki ez alkotmány ellen föltámad, az a pártütő. Mi ez alkotmányt védni, a király megsemmisítni fogott fegyvert. S mégis a király minket nevez pártütöknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha. Midőn Isten kegyéből viruló hazánkat tulajdon jobbágya a polgárháborúval támadta meg, a király e lázadót nyiltan pártütőnek nevezte, s bennünket felhivott fegyveres önvédelemre a belháború támasztója ellen; s most a király ugyanezen pártütőnek megkezdett harczát folytatja ellenünk, ugyanazon seregeket küldi országunkra, melyeket saját királyi szavával pártütőkké bélyegzett. S mégis a király minket nevez pártütőknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha. Országunk vérbe, lángba van borítva: a népfajok egymással írtó háborút viselnek, névtelen szörnytettek kiáltanak az égre. Ki idézte elő ez iszonyú harczot? Kinek szavára támadtak egymásra a századok óta nyugvó elemek? Nem királyi parancs gyújtá-e meg a lángokat, miket most emberi kéz eloltani nem bír, nem a királyi czímer volt-e a vérengzők megismertető jele? Nem segítette-e őket a király pénzzel és fegyverrel és tanácsadással emberiség-szennyező dulongásaikban? S nem nevezték-e a gyilkosokat a király személyének helyettesítői testvéreiknek, barátaiknak? S mégis a király minket nevez pártütőknek, és mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha! _Nem neveztük őtet annak, mert nem akartuk elzárni a kibékülés útját._ Egy nemzet nem másíthatja meg szavait, mint egyes emberek. Kit a nemzet egyszer pártütőnek nevez, azt többé királyának nem nevezheti, az iránt többé más viszonya nem lehet egyéb, mint a birónak a vétkező iránt. És a magyar nemzet még nem nevezte királyát pártütőnek. Még akkor sem, midőn általa annak neveztetett, s midőn azt önmentségére kellett volna kimondania. _Mert becses volt előtte a polgárvér; mert meg akarta óvni hazáját a háború pusztításaitól, s mert imádta hazáját jobban, mint a dicsőséget_ s inkább akart érte áldozni, mint neki sebeket szerezni. Ime, mielőtt a harczot elfogadtuk volna, megkisértők a kibékülés útját. Nem kértünk semmit, a mi nem a mienk s igértünk áldozatot mindenből, kivéve alkotmányos jogainkat. Ajánlatainkat nem volt ki elfogadja. Dicsvágyó hadvezér, kinek eleme a háború, kihallgatta békeajánlatainkat, és visszavetette. Elutasított bennünket a harczok itélőszéke elé. Mi számot vetettünk magunkkal, megmértük erőnket s kiálltunk a síkra. Nekünk nem lehetett az elég: hogy _igazságunk_ van azt tenni, a mit teszünk, azt is kellett tudnunk, hogy _erőnk_ van hozzá. S e tudatunkban nem csalatkoztunk. Erő, akarat, lelkesedés, maga a sors biztatólag jött elénk. De a mint a nehezebb napok elcsüggedésre, úgy a derültebbek elbizottságra nem ragadtak bennünket. _Mi még most is azt mondjuk: mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét, a mi egy király kötelessége._ Ezt mondjuk mi az eldöntő csaták előtt. Még nem dült el a harczi koczka, még nem jött el a minden napok vége, még van idő megállni. De mi a harcz kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a harcz végén. Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk; de a király is mindent elveszthet, ha a sors számára vetett vakot. Néki a mi veszteségünkből semmi haszna, nekünk az övéből semmi sincs. És a harcz kimenetele kétséges. Mi féltett kincsnek tartjuk alkotmányunkat ily kétséges kimenetelre koczkáztatni s óhajtjuk: hogy a király is tartsa ily féltett kincsnek koronáját. Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból fogadtuk el, _mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszününk áldozni a nemzet vérével, s legyen bárki, ki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogítni_ _bírja, helyt adunk neki az ország kormányán; más föltétel alatt soha és senkinek._[7] II. Debreczen, 1849. február 8. E napokban egy oly tüneménynek voltunk szemlélői nemzetünk életében, mely lelkünket annyi sebhedés után a vigasztaló szó csodaerejével érinti újra. Honunk azon vidékeiről, miket az ellenség megszállott, jöttek több rendbeli követségek a honvédelmi bizottmányhoz, hűségüket, ragaszkodásukat a nemzet ügyét képviselő kormányhoz nyilvánítandók. Messze útról, számtalan veszélyen keresztül, eljöttek megmondani Magyarhon kormányának: hogy az a nép, mely őket diadalünnepeiken zászlókat lodogtatva fogadta, nem hagyta el őket a veszélyek próbaidején, hogy csak egy intést, csak egy buzdító szót vár tőlük, s mint egyetlen Isten-erejű kar fog seregestül föltámadni s követni a legelső zászlót, melyre szabadságának jelszava van írva, s ha mindenki elhagyná is e hazát, ők nem hagyják el azt soha, s ha mindenki eladná is szabadságát, tőlük csak az élettel együtt lehet azt elvenni. Nem! Ilyen népet nem lehet meghódítani. Elöntheti határainkat az ellenség tengerhatalmával, de nem öntheti el szíveinkben a honszeretet lángját, mely fiúról-fiúra marad s megőrzi a nemzetet a meghalástól. E nép élete és halála többé nincs emberi kezekben. Kik együtt tudnak tartani, midőn vezér nélkül maradnak, kik nem hagyják el a zászlót, midőn a szerencse elhagyta, kik bízni tudnak a kétségbeesés óráiban, kik a veszély közepett emelnek kardot, kiáltva: nemzet ne hagyd magad! megvédnek fiaid! azokkal Isten van, azokon ember nem vehet hatalmat. Mi lelkünk belső nyugalmával merjük kimondani, hogy e nemzet élete többé nem függ emberek éltétől, nem a mi életünktől. A mi éltünk lehet a nemzet javára, a nélkül, hogy halálunk kárára leendne. S ha napjaink számlálva vannak, akár milyen legyen is azoknak vége, dicső vagy dicstelen, e nemzet napja azért még fönmarad, s ha mi alászállunk, támadnak helyettünk jobbak és erősebbek, mint mi valánk, s ez, úgy hiszszük, magas vigasztalás a halál órájában. Veszthetünk csatákat, de a nemzetet nem. Elfoglalhatják várainkat, városainkat, de nem népünk szivét. Bátran nézhetünk sirunk fenekére, ott nem fogjuk a nemzet koporsóját látni. III. Debreczen, 1849. febr. 8. A Wiener Zeitung nemrég egyik számában prostituálja a magyar kormányférfiakat, arra figyelmeztetve a közönséget, hogy e férfiak szökni készülnek Magyarországból, s e végett közli személyes leirásukat, hogy őket mindenki rögtön elfoghassa. Azt nem csodáljuk az érintett osztrák kormánylapban: hogy becsületes emberekről magának nem szerzett fogalmat, bennünket kalandoroknak fest maga előtt, kik szöknek, ha buktak, s nevet, nemzetet és jellemet tudnak változtatni, mint szinpadi ruhákat; miért hinne ő akárkit is jobbnak Metternichnél vagy Lajos Fülöpnél? Hanem azon jámbor gondolat érdemel itt figyelmet, miszerint elleneink Magyarország meghódítását, a szabadságharcz legyőzését oly véghezvitt dolognak tartják, mely után már nem következik egyéb, mint a vezérek megszökése? Az ilyen hirek csak a börzepapirosok kedveért iratnak. Vagy tán volna, a ki azt hinné: hogy a vezérek el fogják hagyni a csatatért, midőn seregeik öt helyen állanak még zászlóik körül? Midőn a nép elkeseredése még a legyőzöttekbe is új lelket önt, midőn a nemzeti zászlók még meg sem rongyolva lobognak váraink ormán: midőn a harczi koczkán, mit a tegnap elveszt, azt a holnap visszanyeri, ilyenkor kecsegteti magát valaki azzal: hogy a vezérek el fognak szökni? Nem vége ez még; csak kezdete a harcznak. De ha vége volna is. Ha mindaz teljesülne is, mire istenhivő lélek gondolni sem képes, ha szabad volna annak megtörténni, hogy a gonoszak a becsületeseken, a gyávák az erőseken diadalmaskodjanak, ha veszve volna minden, szabadság, s haza és a remény azokat valaha visszanyerhetni és ha volna akkor még egy másik Magyarország, mely azokat, kik itt élni nem akarnak, keblébe fogadja, ne várjátok: hogy e hon határait elhagyná egy is azok közül, kiknek szava a szabadság eszméit életre költé. Nézzétek meg a népet, mikor bejött a császári hadsereg fehér szalagokkal fövegén, volt-e egy is, ki elébe ment kezet nyújtani, volt-e ki biztató szóval fogadta, volt-e ki megtagadta magyar lételét? Sehol, senki. S ők, kik a népnek szakasztott közepéből nőttek a nemzet kormányára, ők ne hasonlítanának-e az anyához, ki őket felnevelte? Nézzétek meg a hadsereget, midőn a császári kegyelem közéjök szóratott, volt-e egy is ki meghunyászkodva le tette volna fegyvereit, ki lábaihoz csúszott volna a hódítónak? Sehol senki. S ők, kik midőn egyedül fegyvertelenül állottak is fegyvertelen néptömeg élén, bátran léptek a trón zsámolyára, hogy az lépésüktől megingadozott, számot kérni a nemzet életéről, ők sápadnának el akkor, midőn mindenki arczát a harczvágy pirítja? Ne vigasztaljátok magatokat azzal. Irtózatos erő van a becsületességben. A becsületérzés több embert itélt halálra, mint a törvényszékek. Mi készek vagyunk itéletére. Azt nem tudjuk, hogy halálunk hol és mikor leend, betegágyban-e, vagy csatamezőn, vagy a vérpadon? De hogy becsületes leend, arra esküszünk. A haza nálunk nélkül meg fog élni, de mi a haza nélkül soha. Nekünk csak e földön van jövendőnk, vagy e föld alatt. IV. Debreczen, 1849. február 8. Ellenségeink azzal vélik a magyar népet magokhoz édesgetni, hogy hadseregeikben szigorú hadi-fenyítéket tartanak. Az igaz, hogy a mi seregeinkben ez nem történik mindenütt oly szigorúsággal. S mégis a nép derült, vidám arczot mutat, ha honvédeinket látja közelítni, eltűri a hadfi csintalanságát: de sötéten marad és elzárkózik, ha amazok jönnek, s kárba vész rajta a kényszerű hizelgés. Imádjátok a népet! Isten fönséges arczát nem egyes emberek, hanem népek hordják. Látjátok: e népnek nem fáj az, hogy kenyerét elveszik, nem bánja, hogy fut, fárad, adózik, még véréből is tizedet fizet: Isten neki, a hazáért teszi, éhezik, nélkülöz, sebeit kötözi és büszke reá. De fáj neki az: hogy elveszik szabadságát! Nincs kárpótlás, nincs kérlelés, melyért azt elfeledje. Nem bánja, ha vagyona elpusztul, nem bánja ha szegény emberré lesz, de a hazáért, láthatlan szentségért tud érezni, de rabszolga lenni nem tud, nem akar. Az ilyen népet nem azzal kell az ellenség elé vinni, hogy az majd falvait égetendi föl s gyermekeit gyilkolja le; hazáról kell beszélni ennek és a szabadságról. E szókra fel fog dobogni kebele, mert ott nemes szív lakik s oda nem hatnak földhöz ragadt eszmék. V. Windischgrätz több proclamatiói egyikében azzal vádol bennünket, hogy kormánybiztosaink által meg akartuk mérgeztetni a győri élelmiszereket. Ha volna kormányunk vezetői közt valaki, kiről ily intézkedést feltehetnénk: ha elhihetnők, hogy ilyesmi csakugyan kisérletbe vétetett, bizonyára e szándék védelmét nem vállalnánk magunkra. Az immoralitást nincs mivel menteni. De mi ezt rágalomnak nyilvánítjuk. Kormányunk ilyesmit nem parancsolhatott! Ha tette valaki, a kormány helybenhagyása nélkül tette. Mi oka lett volna a kormánynak ilyesmit parancsolni? Mikor hadseregei állanak az ellenséggel szemközt, mi oka lett volna orgyilkosságra? Lehetett volna-e ilyen parancsot kivinni? lehetett volna-e eredményt várni tőle? És ha lehetett volna, minő eredmény leendett volna az?! A népjogok lábbal tapodása, szentségtörés az emberiség törvényeiben, fölhivás minden bűnre, minden alacsonyságra. A lelkesedés harczában a szent ügyről ily alacsonyság minden zománczot letörölne. Jaj volna nekünk, ha elleneink becsületesebbek tudnának lenni, mint mi. És ha nem akarnának azok lenni, nem állana-e ugyan azon fegyver hatalmunkban, melyet mi vettünk kezünkbe s kinek volna akkor kedve egy harczot fölidézni, melyben azé a győzelem, ki legtöbb alacsonyságot tud elkövetni? Átkozott volna, ki a magyar nemzetet ily gyalázattal akarná megbélyegezni. E vád ellen a nemzet és minden becsületes ember nevében tiltakozunk. Ha akarta ezt valaki tenni, az nem lehetett magyar, nem lehetett mi közülünk való. És ha közülünk való volt, akkor komolyan igényeljük a kormánytól, hogy ez ügyünket és nemzetiségünket megbecstelenítő vádat szigorú vizsgálat alá vegye. VI. Debreczen, február 8. Pest elfoglalása mindenesetre próbaköve volt sok embernek. Még pedig nem csupán a becsületesség próbaköve, hanem egyúttal az okosságé is. Azok, kik tőlünk átmentek az ellenséghez, csak két egyenlő nagyságú rossz között választottak. Megmutatta a következés. Windischgrätz meghagyta nekik a meztelen életet, és jószágaikat minden hódolatnyilvánítás daczára elfoglalta. És az természetes. Windischgrätznek emberekre nincs szüksége, hanem jószágaikra igen. Embereket kap ő szilárdabbakat, okosabbakat, becsületesebbeket tulajdon felei közt, mint kik mitőlünk, gyáván, bűnbánó képpel vándorolnak hozzá. Ezeket egyszerűen kifosztja s hagyja futni. Ennél rosszabb azon esetre sem történhetett volna velök, ha a mi seregeinkből, mint hadifoglyok estek volna, az ellenség kezébe. Ha tökéletesen legyőzettünk volna akkor is csak azon nyomorú sors várt reájok, a mit igy nyertek. És ha győzni fogunk, mi vár reájok akkor? Nem halál, mert hiszen _mi nem szennyezzük be polgárvérrel ügyünket_. Ők élni fognak. De hát élet-e az, mely legdrágább kincsét, a becsületet elvesztette? Nem nézhetni szemébe a legkisebb embernek, ki becsületességében állhatatos maradt. Gyávának, hazaárulónak neveztetni ismerőseitől. Kit rokonai kerülnek, barátai nem ismernek, kire semmi nemesebb öröm nem vár a világon többé. Az ilyen életnél jobb a halál. És ezt magok szerezték maguknak. Fölfedték jellemök gyöngeségét a világ alatt. Elvesztették a fejöket, és épen akkor, mikor legjobban féltették.[8] VII. Debreczen, február 8. Mentül beljebb megyünk a harczi mozgalmakba, annál több adatunk van arról meggyőződni: _hogy sem a császár, sem a praetendens, sem tán maga az egész császári család nem factor a mostani eseményekben._ Hogy a császári család személyileg nem vesz részt nagyobbszerű politikai combinátiókban, az régi dolog, és mindég úgy volt. Vagy capacitás hiánya, vagy testi gyöngesége, vagy hajlamok gátolták ebben. Egyszóval ők mindég inkább hagyták magukat jó embereknek, mint eszes embereknek nevezni s ez dicséretökre válik. Jelenleg is a császár Prágában, a prætendens és István herczeg a Hradsinban, mind a hárman hihetőleg orvosi felügyelés alatt vannak, Zsófia herczegasszony az alatt Münchenben, János herczeg pedig Frankfurtban mulat. Mindannyian távol e mozgalmak színhelyétől, még tán hirétől is. Azonban itt nem a dynastiát képviselő személyekről, hanem azoknak érdekeiről van szó. Épen ezen érdekek nincsenek e háború factoraiban képviselve. Windischgrätz által ugyan sehogy sem. A dynastia érdekei: 1. Osztatlan ausztriai monarchia. 2. Statusadósságok letisztázása. Lássuk; minő haladást tettek a császári vezérek ezen érdekek elérése vegett? Ausztria egysége meg van ingatva, annál jobban, mennél tovább tart a háború. Kik magukról azt mondják, hogy a dynastia érdekeit képviselik, csak bontottak, a helyett: hogy egyesítettek volna. Oly népségeket izgattak föl territorialis önállóság követelésére, miknek historiai léte nem volt soha, oly kapcsokat szakgattak széllyel, miket összeforrasztani többé nem birnak. Eltépték Magyarországtól Horvátországot s igértek neki független nemzeti lételt. Föllázították egy önálló Illyria követelésére. Amott a szerbeknek veték oda a Banatust s adtak nekik zászlókat egy támadandó új Szerbia kivivására. Erdélyt elszakították természetes testvérétől, s lángba boríták, hogy egy soha nem létezett Dacorománia égjen ki belőle. Erőszakos kényszerrel lázíták föl az egymást soha nem gyűlölt nemzetiségeket, gyalázatos, természetelleni, történetszennyező harczra. Ezek mind a bomlás eszméi, nem az egyesülésé. Jaj azon birodalomnak, mely maga magának belháborút készít, azt táplálja, terjeszti, mint a bukást érző adós, akkor pazarol legjobban, mikor már semmije sincs. Ha azok, kik a dynastia nevét viselik szájukban, Ausztria egységére gondoltak volna, lehetetlen hogy Magyarországot ily körülményekbe hozzák. _Ausztriának csak ott lehet középpontja, hol legtöbb ereje van. Mutatják a tények, hogy a középpont Magyarország._ Elfoglalva minden oldalról nemtelen belháborúval, mégis annyi erőkifejtéssel tudott fellépni az összes monarchia reá nehezülő hatalma ellen: hogyha azt első találkozásra le nem győzte is, de mindenesetre félelmes vetélytársul mutatta be magát. Ha az ausztriai monarchia egy akart maradni, azon perczben, midőn Magyarország alkuval kinálta; ennek pártfogását, nem meghódítását kellett volna keresnie. Hogy ez nem történt, azt igen jól tudjuk. Ausztria háborút csinált békés tartományainak: hogy azokat szövetségeseiből meghódítottaivá tegye. Itt világosan látható, hogy nem a dynastia: hanem egyesek érdeke dolgozik. Hódítással egyesített birodalom soha sem élt soká. Azon fejedelem, ki midőn a szeretetet választhatná, a félelmet választja kormánybotul, rosszul gondoskodik az utódjairól. Pedig a habsburgi fejedelmi család mindég jól tudott gondoskodni unokái jövendőjéről. E harcz fordulhat jóra, fordulhat rosszra, a dynastiának csak kára van belőle. Birodalma foltokra van tépve, tekintélye megingatva, székhelye elpusztítva. Hogy ebből nem következik a birodalom egysége, azt látja mindenki, beszél róla és cselekszik ellene. De senki sem tesz ellene annyit, mint maguk a császári hadvezérek. Ausztriának statusadósságai vannak. Ha ezeknek letisztázása a hadvezérekre van bízva, akkor ezek ismét rosszul képviselik a dynastia érdekeit, ha egy beláthatlan végü háborút kezdenek a tartományokkal. A háború költségbe kerül, szaporítja az adósságot. A háborúi költségeket a legyőzött fél viseli. De itt a legyőzött fél magának a monarchiának egy része; a mit attól elvesz, magától veszi el, a mit azon pusztít, önmagán pusztítja. A tartományok inségre jutnak. A harcz elfogja a munkáskezeket a földtől. A hadjáratok fölemésztik az élelemfölösleget. Ipar és kereskedés pang és a capitálisták kiköltöznek. Az érczpénz lassankint eltünik. A hadvezérek sarczolják a gazdagabb városokat. Összelövették Milánót, össze Bécset, Prágát, Lemberget. Maga Milanó százezer lakossal kevesebbet számlál, mint egy év előtt. Olaszország pompás vízvezetői semmivé téve, kereskedése pusztulásban. Galicziában éhinség, a Banátus depopulálva, falvai leégetve, hidak, utak, folyók elrontva, – elzárva. A népek minden oldalróli zaklatások által megfosztva a munkavágytól. Mindenütt előkészületek egy általános elszegényüléshez, mely, ha az osztrák generálisok terveikhez hívek maradnak s azokat keresztül vihetik, okvetlenül be fog következni. Ily tönkretevési procedura nem állhat érdekében egy oly dynastiának, mely népei segítségével küladósságaitól akar menekülni. _Mert egy belháború költségeit győztes, legyőzött egyformán viseli._ Belháborút egy uralkodó család nem folytathat, mihelyt azt haszonnal bevégezheti. Belháború nem ad dicsőséget, sem hasznot az uralkodónak, még teljes győzelem esetére sem. Az pedig, hogy valaki csupa vérengzési vágyból, tulajdon haszna ellen tartományokat depopuláljon, ha emberi szenvedély volna is, de bizonyára nem a habsburgi család szenvedélye. Itt egyesek érdekei dolgoznak. Főszerepet visznek mindenesetre a cseh aristocratia követelései. Még a mult nyáron tervben voltak ezen fellépések a birodalom minden részeiben felmerülő democrat tendentiák ellen, mint erről akkori kormányférfiaink egyike körülményesen értesítve is lőn, s adja Isten, hogy csalódjunk, de mi azt hiszszük, hogy e tervezetben az egész birodalmi aristocratia kisebb-nagyobb részben be van avatva. Ezek esküdtek össze a népérdekek ellen, kimondatták a királylyal, hogy nem volt joga aláírni azon törvényeket, melyek a nép jogait szentesítik, kényszeríték koronájáról lemondani, impossibilissé tették az uralkodó család többi tagjait. Egyiket elküldték alkotmányos szemfényvesztést játszani, másikkal eljátszatták egy egész ország bizalmát, a királyt tehetetlennek hagyták kikiáltani, a királynét visszaküldték rokonaihoz, Zsófia herczegasszonyt, miután minden gyalázást el hagytak rajta követni, szinte elküldték rokonaihoz, s akkor kezükbe vették az elejtett királyi pálczát. Ezek a háború geniusai. Mit bánják ezek: ha az országok depopulálva lesznek, ha a monarchia szétbomlik, ha a status megbukik s utána esik a dynastia; – az ő érdekeik sértetlen maradnak, – az aristocratia hatalma annál nagyobb lesz. A pénzaristokratia mennél kisebb, a születési aristocratia annál nagyobb. S mikor az ipar és kereskedelem forrásai kiszáradtak, a családfák és czimerek akkor vannak legszebb virágukban. Az oligarchák hatalma akkor legnagyobb, mikor a nép és fejedelem egymással háborút viselnek. Itt van a kigyónak a feje. Nem az a mi vétkünk, hogy önálló kormányt követelünk, nem az, hogy a király szemébe kemény szavakat mondtunk, nem az, hogy magyarok vagyunk, nem az, hogy a statusadósságokat el nem vállaltuk; hanem az: hogy a mit tettünk, mindazt a nép nevében, a nép érdekében tettük. Ez szerzett mi nekünk ellenségeket, kik midőn engesztelő jobbunkat nyujtottuk, azt felelték: «föltétlen megadást!» E szórul ismertünk rájok. Jaj a dynastiának, ha ők fognak győzni! Jaj neki, mert barátai helyett ellenségeire bízta jövendőjét… E reactió vezére herczeg Windischgrätz. Ő az, ki legerősebben kovácsol Magyarország leigázásán s a népérdekek felforgatásán; nem azért, mintha mindannyi között ő volna a legjobb hadvezér, vagy legerősebb gyülölője a magyar nemzetnek, hanem azért, mert iránta a dynastia némi pénzbeli tartozással van lekötelezve, melyet azon esetre vél megnyerhetőnek, ha egyszer valahára az uralkodócsaládot adóssából hitelezőjévé teheti. Mint tudjuk, a habsburgi család nem a leghíresebb adósságfizető s egy legázolt nép a legjobb fundus egyes olygarchák meggazdagodására. Jaj nekünk, jaj az igazságnak, ha bennünket ily érdekek emberei le tudnak igázni. De jaj a dynastiának is, mely birodalma jövőjét olygarchák kezeire bízta. VIII. Fel munkára! Nem összetett kezekkel, hanem dolgozókkal kell imádni az Istent. Ne méregesse senki erejét, ne számítsa azokat, kik még háta megett vannak, hanem tegyen úgy és annyit, mintha senkitől sem várhatna segélyt. Nincs oly kicsiny embere a hazának, kire szüksége ne volna. Nincs férfi, nincs nő, kinek tennivalója ne lenne, kinek segélyét a hon nélkülözni tudja. Mindenkinek annyi a kötelessége, mennyit elbír. S mindenki elbír annyit, a mennyit komolyan es elszántan föltesz magában. Nem a tömeg nagysága, hanem az erő nagysága teszi óriássá a nemzetet. Fel munkára! a halál a küszöbön van. Kik az életnek hasznát nem veszik, megszünnek élni. Tegyen mindenki annyit, a mennyit elbír. A férfiak legyenek ébren, vigyázzanak minden bejövőre és kimenőre, keressék fel az árulókat és kémeket, és tegyék őket ártalmatlanokká. Ássák el vermekbe az eleséget, hogy hadseregünk ne legyen azt kénytelen az ellenség előtt felégetni. Árkoljanak körül minden falut, hogy egyes portyázók be ne járhassanak zsákmányolni. Készítsen mindenki magának fegyvert, olyat, a milyet tud. Gyakorolja magát annak forgatásában, az ügyes férfi kezében a bot is különb fegyver, mint ügyetlenében a kard. Tulajdon hadseregünk számára gyűjtsenek élelmiszereket, tűzelőfát, és vigyék helyébe, az állam kárpótlást nyújtand értök. Hol a folyóvizek be vannak fagyva, vagdalják be a jeget, hol erdőkön megy keresztül az út, vágják le a fákat, s rakják keresztül az utakon. A dombokra építsenek őrgunyhókat, a hol egymást felváltva, éjjel és nappal vigyázzanak arra, a mi körülöttük történik. Gyanús embereket fogjanak el. Az ellenség közeledtét vagy távoztát adják hirül, verjék félre a harangokat. Hol ellentállani nem tanácsos, vonuljanak félre, ne hagyjanak a helységben semmit, s mihelyt az ellen távozott, térjenek újra vissza s rakjanak gátakat a visszavonulásra. A holtakat és sebesülteket, kiket vagy magunk, vagy elleneink kénytelenítettek hátrahagyni, szedjék össze: a holtakat temessék el rögtön, a sebesülteket ápolják. Tulajdon sebesülteinket testvéri kötelessségből, az ellenét pedig azért, hogy értök majd azon honfitársainkat, kik hasonlónl estek az ellen kezébe, visszaválthassuk. Kiket a nép vezetőül választ, érdemeljék meg a bizalmat. Buzdítsák, világosítsák fel társaikat, beszéljenek velök a közügyekről, tudósítsák őket a nemzet helyzetéről, a főcsaták kimeneteléről, öntsék beléjök a hon szeretetét, menjenek elő példával, hol áldozatra vagy bátorságra van szükség. Legyenek mindig a nép között, ne kiméljék a fáradságot. Ha minden egyes embert külön kell is megnyerniök az igaz ügynek, dicső fáradság az. Előbb férfiakat nyerünk, aztán csatákat. Jó vezér csinálja a jó hadsereget, jó tanácsadó a jó népet. Tekintse magát mindenki a szabadság apostolának s érezni fogja magában a szent lelket, mely a némát szólani tanítja, mely az érzéketlent föllelkesíti, és a gyávát hőssé szenteli, mely tömegeket térít meg és tart meg. Hangoztatni kell az igazságot, hogy azt mindenki hallja és mindig hallja. Tartani kell népgyüléseket: ki magában legtöbb lelket érez, lépjen fel, szóljon egyszerűen, mondjon igazat, híja segítségül az Istent, híja segítségül a népet, és ők meg fognak jelenni, és segélyük naponként közelebb, és naponként erősebb leend. Ki magában legtöbb bátorságot érez, álljon elő, esküdjék meg, hogy házát és hazáját minden módon és mindenki ellen védelmezni fogja, és a nép együtt fog vele esküdni s megtartja esküjét. A nők legyenek mindenttevők családi körükben. Csaták idejében ápoló kezekre van szükség. Ha valaha, most kell takarékosnak lenni. Semmit se venni, a mire mulhatatlanul szükség nincsen s mindent megszerezni, a mi szükséges, lelkesíteni a kételkedőket, ápolni a szenvedőket, és a bátrakat buzdítani, ez a nők szent kötelessége. Ne legyen egy nő, ki miatt egy férfi kötelességét elfelejtse. A gyermekek, kiket még nem illet meg a fegyverviselés, készüljenek oly életmódhoz, mely kenyeret ád, mely mellett az ember már ifjú korában önmagáé lehet. Ezentúl nem a henyélőké leend a szép haza, s azok, kiknek munkás kezeitől fel fog virágozni, nem leendnek többé mostoha fiai. Kik a munkát, a szorgalmat nem szégyenlik azoké leend a boldogság és a nemzet tisztelete. Föl a munkára! Mindenki! Mindenütt! Munkás kezek imáját hallgatja meg az Isten. Munkás kezek szabadítják meg a hazát. IX. Nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy nálunk van olyan párt, mely a koronát imádja, és van olyan, melyik gyülöli. Imádói azt éneklik: hogy Magyarország egységét csak a korona tartja fenn, hogy Magyarországnak azért kell fenmaradnia, mert van egy szentséges koronája, melyet angyalok hoztak a mennyországból, ez szerzi neki a nemzetiségi autonomiát. Ezek monarchisták, nem elvből, hanem félelemből. Ha Magyarországnak egyéb oka nem volna arra, hogy legyen, mint az, hogy koronája van; már maga ez elég ok volna arra, hogy ne legyen. Jövőjével, nem multjával kell bebizonyítani existentiája szükségességét. A második párt pedig nagyon haragszik a koronára, s azt hiszi, hogy ha ez megszünne lenni, mindjárt respublica lenne Magyarország. Ezek a republicanusok, nem elvből, hanem mulatságból. Gyönyörű gazdálkodás lenne itt minálunk, ha a koronán kívül semmi egyéb nyomai a királyságnak el nem tünnének láb alól. Ha a trónt felrúgnók s monarchicus és aristocraticus institutióink tömkelegét meghagynók in statu quo. Lenne akkor – minden faj – külön respublica. Minden kerület – külön respublica. Minden vármegye és nagy város – külön respublica. Minden hadvezér – külön kormányzó. Minden hadsereg – külön turma prætoriána. Minden olygarcha – külön kis konzul. Ez lenne aztán a – Musterrepublik. Már mi azt hisszük, hogy minden tornyot alulról kell kezdeni építeni s aztán tanakodni róla: hogy keresztet tegyünk-e tetejére vagy kakast? A kormányformákróli tanakodásra s alkotmány-ujrakészítésre békességes idők kellenek. X. Bár csak örökké béke volna a világon, sóhajt fennhangon ilyenkor a félvilág, mikor háború van. Azoknak a kedvéért, kik az örök békét valami igen szép állapotnak tartják, mi is leirjuk a magunk eszméjét, a milyennek mi képzeltük azt magunkban. Chinában vagyunk. Nem, ott sem vagyunk. Eldorádóban vagyunk. Az emberek egytől-egyig, mind becsületes emberek. Nincs senkinek semmi vágya, semmi bűne, semmi szenvedélye. Áll a communismus. Minden közös; a status tart minden embert, a status ad mindenkinek ebédet, minden városban egyszerre tizenkét órakor, egyenlő adagokban. Mindenki minden hivatalt visel és nem kap érte fizetést. A miniszter maga varr magának csizmát és a varga manifestumokat s törvényjavaslatokat szab. Pénz nincsen, minden a statusé. Ingyen kapni mindent. Ur nincsen; mindenki egyenlő, nyáron szánt, vet minden ember, télen országgyűlést tart és phlilosophál. Iskola nincsen. Minden ember professor és tanítja maga-magát. Templom nincsen. Minden ember prédikál maga-magának. Feleség nincsen. Az emberek mind testvérek. A gyermekeket nevelteti a status. Utak nincsenek, mert kereskedés nincsen, senkinek semmi dolga a szomszédban. Ujságok nincsenek. Mert a világon ugysem történik semmi. Nincs sem háború, sem kereskedés, sem diplomatia, sem tisztujítások, sem bálok, sem szinházak, sem posták, kik az előfizetést elfogadják. Nincs sehol semmi, mert mindenütt van minden. Az egész világ pedig egy akol, melynek pásztora nincsen. Örök békesség van a földön, az egész emberinem egy közös család, ki mind egyforma kaputban jár. Van egy közös nyelv, mely 3459 nyelvből van szerkesztve: azt beszéli minden ember. Nincsenek sem törökök, sem angolok többé. Van egy közös viselet, melyet egyenruhaképen hord minden ember, még azok a nemzetek is, melyek különben úgy szoktak járni, a mint őket az isten gondviselés a világra hozta. Van egy közös szín, melyet minden ember fölvesz az arczára: fehérek, feketék, olajszínűek és rézpénzszínű ábrázatuak. Van egy közös statuscassa, melyben semmi sincsen. Végtére van egy közös mennyország, a hova minden ember egyenlő fáradsággal bejut, minden orvosi és papi segedelem nelkül. Ilyen lesz az örök béke. Így élnek az emberek, mint a halak a vízben. S ez valóban szép czéltérés, mikor az ember annyira qualificálta magát a tökéletesedésben, hogy a halakhoz is hasonlít. Milyen szép lesz így az ember. Minden tudomány nélkül; mert minek lenne akkor a tudomány? Házakat nem kell építeni, földeket nem kell fölmérni, várakat nem kell emelni, bányákat nem kell ásni, képeket nem kell festeni, törvényt nem kell alkotni, históriát nem kell irni, hadat nem kell viselni. Minden szeretet nélkül. Kit? Mit szeressen? Apját, anyját nem fogja ismerni, nevelteti a status. Ez lesz száraz dajkája. Hazáját? Az egész világ lesz hazája. Családját? Senkinek sem lesz családja. Az emberiséget? Minek? Senki sem fog a másikra szorulni. A status gondoskodik mindenkiről. Bátorság nélkül. Minek lenne ez? Háborút nem kell viselni, tengerre nem kell szállani, vad állatokat nem kell öldösni. A status mindenkinek ád hust, kenyeret és ruhát. Szorgalom nélkül. Ki lenne szorgalmatos? Holtig fog élni mindenki, s ha összedugja a kezét és pipázik, vagy reggeltől estig fut, fárad: mindegy, nem veszthet semmít, nem nyerhet semmit. Szeretet és gyülölet, erény és bűn, nagy és kicsiny, mind elmulik, a communismus, a világbéke mindent egyformává tesz. Az emberek születnek hivatás nélkül, élnek baj és öröm nélkül, meghalnak remény és félelem nélkül. Ilyen szép eszme az örök béke eszméje. Örök szélcsend nincsen a természetben, nem lehet a történetben. A háború oly szükséges a világnak, mint a vihar a levegőnek. Ujjá teremti azt. Kell reá, hogy az emberi nemben minden nemesb érzés ujra feléledjen, miket a hosszas tespedés tőzsér szellemével lassankint kiöldös. Bátorság, jellemerő, honszeretet, becsületérzés; minden, a mi az emberi lélekben szép és dicső, a harczban fejlik ki. A háborút csak emberi lélek találhatta fel; megmutatva, hogy nem fél játszani a halállal. Si vis pacem, para bellum. Ez régi közmondás. Harcz után esik jól a béke. Midőn egy nemzet új életet kezd, illő, hogy először törjön keresztül a halálon. XI. Debreczen, febr. 10. Batthyányi Lajos a budai jogbitorló katonai törvényszék elé állíttatott. «Én, úgy monda, azon tetteimért, miket mint miniszter tettem, egyedül a nemzetnek vagyok felelős. E törvényszéket jogtalannak nyilvánítom és biráimnak el nem ismerem. Bármit fognak önök tőlem kérdezni, egy szót sem felelek reá.» Rövid; de minden. E szókról ismerünk reá. Azon hajthatatlan őserejű character, mely czímer nélkül is megmutatta, hogy ez is egyike azon igaz nemeseknek, kik megszokták egy egész ország lelkét viselni magokban. Büszke; mert van oka reá. Nem imád senkit, de senkitől sem is fél. Nem ismer hatalmat, mely előtt meghajolna, csak a nemzetet. Büszkén emeli fel arczát a király előtt, büszkén a halál előtt. Életében és halálában örökké következetes. Őt jelleme tette fogolylyá. Büszke volt eljönni ellenségei elől, de még büszkébb megadni magát s bevárta sorsát, úgy a mint jött. És ellenségeink úgy bántak vele, miként mi foglyaink legkisebbikével sem. Mint mondják: egy hétig nem is fűtötték börtönét. Mit fog vele ezentúl cselekedni? Azt nem tudjuk. Ő bizonyára nem fog okot arra adni, hogy szépen bánjanak vele. Mi csak azt tudjuk, hogy a mi kezeinkben is vannak fogoly-tábornokok, kik bárha hárman sem érnek fel egy Batthyányi Lajossal, de kik ellenségeinknek szintoly becsesek lehetnek, minő becses minekünk Batthyányi, s kikről nagyon rosszul volna azon esetben gondoskodva elleneink által, ha ők Batthyányival oly tényt találnának elkövetni, melyet helyrehozni nem lehet. XII. Debreczen, febr. 9. Ellenfeleink kezdenek humorisálni. Olvastuk a nagyméltóságú bécsi miniszterium egy rendeletét, mely szóról-szóra ekképen hangzik: «A hochlöbl. etc. etc. miniszterium, szem előtt tartva a nemzetiségi egyenjogokat (gleiche Berechtigung der Nationalitäten), ennek elveinél fogva rendeli, miszerint mindazon ruthen községekben, melyeknek közép- és elemi iskoláik vannak, a tanítási nyelv ezentúl a német leend, a ruthen nyelv, mint «obligater Gegenstand» taníttatván.» Még ilyen szépen értelmezve nem láttuk a «gleiche Berechtigung der Nationalitäten» annyiszor vesszőparipázott eszméjét. Mi sohasem tudtuk megfejteni, hogy lehessen annyi különböző nemzetiségnek egyenlő mekkoraságú és minőségű joga egy birodalomban? Ausztria megfejtette. Ekkor mindnyájan egyenlők lesznek. S nehogy egyik vagy másik nemzetiség protegáltatni láttassék s ezáltal a többit irigységre gerjeszsze, legyen egyenlően elnyomva mind, még anyanyelvétől is megfosztva, annak használatától még elemi tanodáiban is eltiltva. Ekkor mindnyájan tökéletesen egyenjogúak lesznek. Mit mondanak a gordiusi csomónak ilyszerű megfejtéséhez szláv testvéreink? Ez igazán karddal van ketté vágva. Át fogják-e látni valahára, hogy nemzeteknek soha sincs okuk egymással harczot vívni. Jobb lenne minekünk jó szomszédoknak maradnunk magunk jóléteért, mint czivakodást folytatnunk mások örömére. XIII. Debreczen, február 9, 1849. E háború sokáig nem fog tarthatni. Még pedig azon egyszerű okból nem, mert Ausztria részéről idestova elfogy a nervus belli, a pénz. Soha Ausztria financialis tekintetben rosszabb lábon nem állott, mint most. Tetemes mennyiségű status-adóssággal terhelve, melynek nem akar gazdája akadni. E mellett két leggazdagabb országában minden jövedelemforrás egy év óta végképen elzárva. A kremziri országgyűlés ugyan elhatározta a nyolczvan millió kölcsönt, de nem mondta meg, hogy honnan. Külső pénzhatalmasságoktól? A Rothschild-család elkezdte liquidatióit és nem kölcsönöz senkinek. Angliának ott vannak éhen haldokló népei. Az orosz kincstömegei csak a mesevilágban léteznek. Gazdaggá vagy kereskedelem, vagy ipar, vagy termesztés tehet egy birodalmat. Oroszország ezeknek egyikéről sem híres s azért ha dobra nem üti is családi dolgait, van neki mit dolgozni tulajdon határain belül. Különben is dynastiáknál a perfidia nem lélekben járó dolog s Ausztria jól érzi azt, hogy Oroszország egy nyügös vetélytársától szabadul meg a monarchia felbomlása esetén. Nem marad hátra egyéb, mint tulajdon népeire vetni ki a kölcsönt. Itt ismét az a kérdés áll elő: hova és mire? Csehországra? Ennek minden gazdagsága az aristokratáknál van, azokra adót vetni nem lehet, a szegény cseh földműves keskeny telkén pedig eddig is annyi adóteher fekszik, hogy azon egy fillérrel több el nem fér. Galicziában sem teremnek a fenyőfák aranyat, Olaszország, Magyarország csatamezőre van téve, kereskedés nincs, útak, vámok, pósták jövedelem nélkül maradtak, az ipar hanyatló félben. Egyszóval sehol kilátás alapot nyerhetni csak egy milliónyi új adóra. Vagy tán érczjegyeket fog kibocsátani, mint eddig? Status-papirosokat, újabb felelevenítésére a börze-játéknak? Ez ugyan immorális dolog, de egy statusnak minden szabad, a mi lehet. Mi nem hisszük, hogy lehető legyen. Kinek lenne kedve egy játékasztalhoz ülni, hol bizonyosan tudja még az összeget is, a mennyit a bankárnak nyernie kell? Nem, annyira nem haragusznak az emberek egymásra, hogy egy harmadik kedveért akarnák egymást kirabolni. Vagy tán tontinákat, életbiztosító intézeteket fog alakítani? Ily időben, mikor az emberek nem számítnak a megöregedésre, a tontinák élete sincsen biztosítva. Vagy sorsjátékot hirdetend egy-egy galicziai uradalomra, melynek földesurát a parasztokkal agyonverették, hogy legyen a dynastiának mit ellutrizni, sőt tán éppen egy-egy magyar rebellis jószága jut ily koczkajátékra, ki alázatosan visszament hódolni Windischgrätzhez s ki nagyon fog örülni, hogy tulajdon jószágára sorsjegyeket vehet? Még ez legnépszerűbb eszme. Az emberek szeretnek a hirtelen meggazdagodásról gondolkozni s így rendesen az olyan realitás, mely becsűár szerint megér kétszázezer forintot, be szokott hozni a lutrizónak rendesen másfél milliót. Ha simplex ember tenné, azt mondanók rá, hogy csal. Azonban a dynastiának minden szabad, – a mi lehet. Hátra van végre a bibliai kifogyhatatlan olajos korsó, a papiros pénz. Ez legrövidebb útja a kölcsönfelvételnek. Annyi száz millió bevallott és kétannyi be nem vallott forgásban levő papirpénz mellett még lehet akármennyit utána erőltetni, csakhogy háború idején ezzel hamar megcsalja magát a kibocsátó, mert mentől többet ad ki, annál inkább emeli a reálértéket, annál többe kerül magamagának az élelmi szerek s háborúi készletek beszerzése, magamagára árverez a papirosok által. Ha pedig árszabályt hoz be, akkor éppen semmit sem kap. Példa rá II. József császár a török háborúban. Egyszóval Ausztriának nagyon nagy kilátásai vannak a küszöbön álló egyiptomi hét-sovány esztendőkre. Ezért mondjuk mi, hogy e háború nem fog sokáig tartani. XIV. Debreczen, február 9. Lassankint kitanulgatjuk ellenfeleink politikáját, melyet irányunkban követnek. Ennek egyik sarkalatos elve: véghetetlen ellenszenv az igazmondás ellen, melyből azután következnek a többi árnyéklatok. Mikor ők az országot haddal támadják meg, mikor ők két kézzel intézik a belháborút, akkor ők mondják azt, hogy mi forgatjuk fel a népek nyugodalmát, kik azt védeni fogtunk fegyvert. Mikor ők törvényeinket, alkotmányunkat semmivé teszik s mi vérünket áldozzuk azoknak megtartásáért, akkor azt mondják, hogy mi vagyunk pártütők és ők a törvényes hatalom. Mikor ők elnyomják a szólásszabadságot, sőt még a tollak viselésében is betiltanak mindennemű véleménynyilatkozatot, mikor ők még a neutrálisnak maradókat is bebörtönözik, akasztják, lövetik, akkor ők neveznek minket terroristáknak, kik, Isten látja, még az evidens árulást sem büntetjük érdeme szerint. Mikor ők a mi hadi foglyainkat embertelenül kínozzák, megölik, akkor ők neveznek bennünket rablóknak, kik az ő foglyaikkal úgy bánunk, mint vendégeinkkel. Ilyenforma sophismákat is vesznek praxisba. Megszállanak egy várost vagy vármegyét. Onnan a jóravaló tisztviselőket szétkergetik. Beraknak helyettük egy csoport lelketlen creaturát, a milyenek minden földben megteremnek, ezekkel aláiratnak egy alázatos hódolat-nyilatkozatot, azt közzé teszik valamennyi organumokban s akkor azt mondják, hogy ez és ez a város és megye _meghódolt_. Az a város vagy megye ugyan azért felküldi Debreczenbe a maga ujonczilletőségét, tényleg és népe szellemében mindenestől a mienk, hanem ők azért számítják azt a meghódítottak közé és örülnek rajta. Hadd legyen örömük _nagy_, úgyis _rövid_ lesz. Vagy: beállanak egy pár divisio vasas némettel Kecskemétre, ott dictiókat tartanak, mikben megmagyaráztatik, hogy ők a népnek barátai, hogy ők a népet _bántani_ nem akarják. Nem bizony, feleli a kecskeméti ember, mert féltek, hogy mi fogunk titeket _bántani_. Az a szerencse, hogy a magyar nép gondolkozni szeret. Ha megcsalják is, tudja ő azt jól, csak restel utálkodni érte. Ha valahol ütközet volt, természetesen övék a győzelem, a mieink soha nem vesztenek kevesebbet, mint kétezer embert, számtalan ágyút és egész szekereket, tele aranynyal. Kossuth mindenik ütközetben elesik egy párszor s a huszárok mindannyiszor tömegestől hozzájuk állanak. Sőt már annyira vitték, hogy ugyanazon szégyenletes, árulási tényeket, mik Schlick csatáiban ellenünk intézve voltak, mint a fehér kendőkkeli csalogatás, a csókolózások, az álkapitulatiók, szépen, úgy mint történtek, lefordítják németre s trávesztálják szóról szóra mi ránk, mintha azokat a mi seregeink tették volna s e közben tulajdon népeink előtt széltére «der Feind»-nak czímezik seregeinket. Az olyan apró eltéréseket az igazságtól, mint minőkben Pest négy órai bombáztatása hirdettetik, minők a császári seregek diadalmas bevonulása Debreczenbe s a képviselőház Váradra menekülése, Vasvári Pál elfogatása, Komárom bevétele s több eféle csekély tévedések, minők a Figyelmezőben, a catholico-politicus Magyarőrben, a Pesther és Wiener Zeitungban naponkint előfordulnak, számba sem vesszük. Ez tehát egyik maximája ellenfeleinknek: semmit sem mondani úgy, a mint van és semmit sem tenni úgy, a mint mondva van. S ez tagadhatatlanul igen jó maxima annak, a ki hasznát tudja venni, csak az a két hibája van, hogy hamar kiismerik s akkor ha igazat mondanak sem hisznek nekik és aztán az ilyen országlási tanok mellett gyakran a tanítványok csalják meg a mestert. XV. Debreczen, február 11. A reactiónak két erős positiója van, melyből azt ki kell zavarnunk. Egy az: hogy Windischgrätz és társai azt állítják magukról, hogy ők a király nevében teszik operatióikat. Másik az: hogy minket és mindazokat, kik a nemzet érdekeiért, kik alkotmányos jogainkért küzdünk, Kossuth pártjának neveznek. Az első állítást, úgy hiszszük, nagyon rövid szavakkal meg lehet czáfolnunk. Egy előre bocsátott czikkünkben törekedtünk azt kimutatni, kiknek áll érdekében a király nevét szentségtelen czélokra bitorlani; azt azonban kénytelenek vagyunk nyiltan kimondani: hogy mi Windischgrätz és hódító társai személyében nem akarjuk föltalálni egy király személyét, ki magát népeinél instelláltatja. Windischgrätz a király nimbusát használja paizsul, már ha ezt a király oda engedte is neki, mi nem tartjuk eszélyes dolognak a paizst ütni, hanem magát annak viselőjét. Ellenségeink mindenütt felhasználják a népben és a katonaságban még töredékül megmaradt pietást a király neve iránt: saját átkozott czéljaik elérésére, s ezt nekünk nem szabad ignorálnunk. A katona a király parancsára esküdött meg az alkotmányt védeni, a katona az eskűhöz hű maradt, s most, ha az a kérdés: hivek maradtak-e azok is, kik most ellenünk küzdenek, bizonyára a pártütő név nem mi reánk fog szállani. Mi azt, mit Windischgrätz a király nevében tesz, igér, vagy fenyeget, diplomatiai hazugságnak nyilvánítjuk, s ezt teszszük az ámító szavakkal kisértett nép érdekében. Ki minket, ki alkotmányunkat, törvényeinket fegyveres kézzel támadja meg, az ellenség, az pártütő. Ki az ellenséggel czimborázik, annak nem királypárt a neve, hanem hazaáruló. Másik vára ellenségeinknek azon szempont, melyből bennünket pártütőknek nevezve, azt iparkodnak a néppel elhitetni, hogy mi csupán néhányak kalandos érdekeiért harczolunk, hogy e mozgalmak csak azon egy férfi hatalmának érdekéből történnek, kit a nemzet legjobbjai tisztelve emlegetnek; nem azért, mert hatalmát félik, hanem azért, mert eddigi érdemei által leginkább központosítva látják benne a nemzet bizalmát. Minden szavuk, minden törekvésük elleneinknek oda czéloz: hogy ez összes nemzetet, mely mint egyetlen ajk szólalt fel jogai követelésére, s midőn e hangot a király nem akarta meghallani, mint egyetlen kar támadott fel a végpusztulásra itélt ország védelmezésére, egy emberérdekű párttá, egyetlen hatalomra vágyó töredék ligájává törpítsék. Isten, ki a sziveket vizsgálja, legyen tanunk: hogy Kossuth nem az a férfi, ki valaha önérdekért egy hangot emelt, kinek, midőn a hatalom non plus ultrája kezében volt, egy gondolatja lett volna magát naggyá tenni. Ha ő most legnagyobb az országban, azzá őt honfiai tevék. Az ő kormányának hatalma a nép szerelme s ezt neki semmi más, mint becsületessége s honszerelme adta. Kossuth a nemzet első hivatalnoka és nem egyéb. Neki azon polcz, a melyen áll, nem adott hazája érdekein, hazája örömein kívül semmi érdeket, semmi örömöt. Azért, ha Kossuth elől áll azok között, kik a korona árnya alatt szőtt cselszövényeket leküzdeni feltámadtak, azért Kossuth nem vágyik e koronára, sem semmire, a mi ezalatt van. És ha van jutalmazó igazság az égben s ez itélő sors enged választást a jutalmak közt, e nemzet veszélyeinek elmultával Kossuthnak nem leend nagyobb öröme, minha ez ország felvirágzását, mint egyes polgár, kinek nincs egyéb czíme a honmentőnél, s egyéb rangja a néptiszteletnél, mint egy Washington fogja szemlélhetni. Ezt Kossuth maga nyilatkoztatá ki lelkének egy ihletett perczében, s azok, kik őt ismerik, tudni fogják: hogy ez nem üres szó. Nem is azért azonosítják ellenségeink e nevet a nemzet ügyeivel, mintha ez ennek szégyenére válnék; tulajdon bűneiket akarják ezzel elrejteni, ez a fügefa-levél, mely rosszul rejti meztelenségüket, mely a nemzeten és az Istenen elkövetett. Ők tudják jól, hogy nem Kossuth, hanem a szabadság ellen fogtak fegyvert; hogy nem Kossuthot, hanem a magyar nemzet életét megölni hoztak hadat az országra; hogy nem Kossuth javait, hanem az alkotmányt jöttek elvenni vasas kezeikkel; ők tudják jól, hogy midőn a nemzet mindenütt királyi emissariusok által föllovalt rablóseregektől megtámadtatva, vég elszántsággal fegyvert ragadott, azt se Kossuth, se senki másnak érdekében nem tevé, hanem tette, mert nem akart gyáván leorgyilkoltatni, s most azt hiszik, hogy van még ember Magyarországon, a ki ne tudná: hogy a magyar nemzetnek magát megadni annyi, mint meghalni. Minden addig kibocsátott úgynevezett királyi manifestumokban úgy van nemzetünk prostituálva, mint Kossuth és pártütő társai. Nem úgy uram! Nem egy ember, nem pártütők, egy egész nemzet az, kit te a csatatérre híttál számadásra; nem egy ember érdekei vannak itt czélúl kitűzve, egy ország mindene az, melyért az élet-halál harcz fölidéztetett. Nem egy Zápolya János, nem egy Bocskai, nem egy trónkövetelő vezeti most ellened seregét, kivel ha feléje fordult a harcz szerencséje, az ország felében meg lehetett alkudnod. Egy egész nemzet az, mely egész mindenéért gerjedett fel reád, mely tőled nem kéri sem az országnak felét, sem a korona darabjait, sem pénzt, sem hivatalokat; hanem kéri tőled törvényeit, miket királyok esküje szentesít s miket semmivé akarsz tenni. Nem Kossuth Lajos pártja, egy egész nemzet áll a zászlók alatt, vérrel fizetni a vérért. Mi törvényeinket kérjük, ha te minket pártütőknek nevezesz, azzal kimondád, hogy törvényeinket nem akarod megtartani, s ezzel kimondtad, hogy nem Kossuth Lajos ellen: hanem e nemzet minden szentségei ellen indítottál háborút. Azonban ez hasztalan fáradság, egy személyhez beszélni, ki azt, a mit neki mondanak, ha akarná sem hallhatná. A mit mondtunk, azt inkább saját nemzetünknek mondtuk. Figyelmeztetni akartuk a nemzetet arra, hogy azok, kik magukat a király nevében mondják cselekedni, hazudnak, önérdekeikért vívnak; a midőn a király nevében tesznek igéreteket, hazudnak, igéretek nekik vannak téve s ezek a nép rovására mennek. Ők tiszteletet követelnek a király iránt és ők maguk bábként játszanak vele. És kik viszont azt mondják, hogy az egész had Kossuth érdekében történik, hazudnak. Kossuth a vezér, de a nemzet a souverain. Kossuthnak egy érdeke, egy vágya nincs a nemzet érdekén, a nemzet vágyain túl. Amazok egy király nimbusát akarják felvenni a nép előtt, míg ellenben a nemzetet egyetlen ember halvány alakjában akarják neki bemutatni. E szándékukat észrevettük, szóltunk ellene; ha tévedtünk, szándékunk jó volt és igaz. XVI. Debreczen, febr. 14. 1849. _A trójai fa-ló német kiadásban._ Komárom most a mi Trójánk. Strategicus szempontból a legerősebb helyen, bevehetlen bástyával, vízzel egészen körülkerítve, ellátva évekre eleséggel és lőszerekkel, tizezer ember és nyolczszáz ágyú számára, úgy látszik: hogy ha az ellenségnek kedve tartaná Komáromot ostromolni, ez ostrom története alig lenne rövidebb, mint maga az Ilias. Most Komárom a felső magyarországi népek Sionja. Ide járnak Pozsony-, Esztergom-, Nyitramegyékből a jószellemű nép küldöttei, erős szent szövetséget kötve egymással: el nem hagyni a hazát, még azon esetben sem, ha az önmagát elhagyná, – innen csapnak ki a kemény-öklű csallóköziek a szomszéd határokba, vészt, halált vive az ellenségre magukkal, s ide térnek vissza, ha az nagyobb erővel támad falvaikra. Ma két hete: hogy az ellenség, nem akarván erejét Komárom bástyáin csúffá tenni, azt is átlátva: hogy e bástyák őrei nem azon emberek, kiket meg lehet vesztegetni, egy históriailag ismeretes cselhez folyamodott, a fügét mutató márványszűz meghódítására, melyet hajdan a görögök használtak Trója bevételénél. Ezek egy falovat béleltek ki katonákkal, Windischgrätz pedig egy gőzhajót. Két zászlóalj legvitézebbnek tartott granátost felöltöztetett népies ruhákba, azokat betömte a Maria Anna gőzös remorqueurjeibe, néhány földi embert megvesztegetett azon tisztes czélból, hogy azokat majd a nép közé kibocsájtva általuk azon hírt terjeszsze el: hogy e gőzöst a népfelkelés foglalta el a németektől, s így nagy diadallal kikötve Komárom váránál, abba masquirozott katonáit becsempészhesse. Azonban a mieink észrevették a cselt s a mint a kedves gőzös szép felnemzetilobogózva, egy ponyváján nagy betűkkel, _Éljen Kossuth!_ háromszínüen felírva épen egy ágyúlövésnyire érkezett, oly hatalmas salvéval üdvözlék, hogy az első lövésre rögtön három sebet kapva, jónak látta be nem várni a másodikat s nagy szégyennel visszatakarodott. Az egyik lövés az üstöt sértette meg, a másik a hajó oldalán berontva egy tükröt tört szét, melynek egy üvegdarabja egy katonatiszt koponyáját sértette meg, ki negyednapra meghalt, a harmadik egy közkatonát ölt meg. Másnap a «Pester Zeitung» hivatalos hír szerint közlé, hogy Komárom ostromoltatik, s hogy három napnál tovább semmi esetre sem tarthatja magát. _Katonauralgás. Soldatenregierung._ Még az októberi események előtt, mikor nagy divatban volt szlavismusról, germanismusról, magyarismusról s egyéb nemzetiségi nisusokról beszélni, egy ilyen discussio alkalmával Windischgrätz herczeg így nyilatkozott: «Már nekem mindegy, akár szláv lesz a monarchia, akár német; de katonauralgás alatt kell lennie.» Erre nagyon röviden lehetett volna felelnünk, mondván: Jó, uralkodjék tehát Magyarországon a magyar katona, ti is uralkodjatok oda haza, ki-ki a maga országában. Háborús időkben különben is veszti minden polgári törvényszék a hatáskörét, rendkívüli körülmények rendkívüli módszereket igényelnek, a státus követelései komolyabbak az egyesek iránt, minden polgár kötelességei szigorúbb teljesítést kívánnak, az exceptiváknak, pörorvoslatoknak, tekervényességeknek vége, az ítéletek rövidek, határozottak: legyen tehát nálunk katonai kormány, de magyar. Azonban Windischgrätz ezt úgy látszik, nem ilyenformán értette. Egy kemény vasjáromnak képzelte ő a katonauralgást, mely mint leigázott barmokat, tartja együtt a különféle nemzetiségeket, uralkodást nem a katonának, hanem katonaságot az uralkodónak. Mi tiszteljük a katonákat, elismerjük: hogy háborúban több érdemeik vannak valamennyi törvény-forgatónál; de valamint a háborút normális állapotnak nem képzeljük, úgy a katonauralgást nem tartjuk permanens kormányzási formának. Végveszély idején egy katonai talentum teheti magát dictatorrá, de ez csak addig tart, míg a veszély tartott, azzal együtt ez is elmulik. Egyébiránt mind ezen kivételes formákrai törekvések arra mutatnak: hogy a nagyszerű Ausztria nehéz betegségek idejét éli, e heroicus gyógyszerek, ez amputatiók, e vérpazarlás mind közellevő megoszlattatását jövendölik. Ugyanazon symptomák, melyek a római birodalom összeroskadását megelőzték. Szövetkezések a barbariessel a civilizáció ellen, végképeni depravatio, mely felülről veszi eredetét, császárváltoztatási intriguek, s végre a katonauralgás eszméi; épen mint Róma a halála előtti évtizedekben. A katonauralgásróli delirium utolsó stadiuma a crisisnek. XVII. Debreczen, február 15.[9] Magyar nép! Ne higyj az ellenségnek. Hallgasd meg, a mit mond és nézd meg, a mit tesz és vigyázz magadra. Ha valaha, most ne hagyd elámítani magadat, egy percznyi megcsalás kell csak, s a mi azután következik, az a halál, nemzeted halála, tulajdon halálod. Ne higyj neki. Ellenséged volt négyszáz esztendő óta, gyilkolta, rabolta országodat, mióta lábát bele tette, minden magyar vér, mi négy század óta kifolyt, ő miatta folyt ki, minden nyomor, vér, a minden keserűség ő tőle jött rád. Ne higyj neki. Megesküdött, hogy ki fog irtani a föld szinéről, mert magyar vagy, mert a magyarral vele születik a szabadság; még az anyja szive alatt alvó csecsemőt is meg fogja gyilkolni, hogy szabadságot ne szüljenek a magyar nők többé. Ne higyj neki. Mikor azt mondja, hogy úgy jő mint barátod, gondolj reá, hogy rabló csordái egész Szegedig üressé tették az országot, fölégették a békés falvakat, megölték a férfit, elevenen eltemették a siró gyermeket s anyját elrabolták, gondolj reá és ne higyj neki. Mikor igéretet tesz a király nevében, emlékezzél reá: hányszor volt a király nevében adott szó egy év alatt megszegve, mennyi szent esküvés, mennyi irott törvény, miket királyi törvény biztosított, s lett egy év alatt meghazudolva, elfelejtve, kicsufolva; gondolj reá, és ne higyj neki. Mikor hazád legjobb férfiait gyalázza előtted, mikor rágalmakat mond azokra, kikről eddig csak tisztelettel hallottál beszélni; gondolj reá, hogy e férfiak hazánk igazságos, szentséges ügyeért minden pillanatba készek életöket áldozni, hogy míg ők élnek, addig Isten szeme van ez országon, de átok és kárhozat száll reá, ha ellenségeid vehetnek rajta hatalmat, gondolj reá. Mikor győzelmeit hirdeti előtted, akkor palástolja legjobban sebeit, mikor erejéről beszél, akkor félti legjobban hatalmát, mikor téged ijeszt, akkor fél tőled legjobban. Ne higyj neki. Ne higyj neki, ha igér, ne higyj neki, ha fenyeget, ne higyj neki, ha imádkozik. Ellenséged ő. Az ő élete a te halálod. Véredből él. Gondolj azokra, a kiket már megölt és vigyázz magadra, mert téged is megölni készül. Ne higyj neki. XVIII. Debreczen, febr. 18. 1849. Testvéreink! Hazánkfiai! Magyarok! Szálljon reátok az egyetértés szent lelke az égből. Most, midőn vérben, lángban áll az ország, midőn a nemzet közös veszélye minden érdeket egyesíte, ismerjétek meg egymásban a testvért, nyújtsatok egymásnak kezet, felejtsétek el a múlt bűneit és a jövő érdekeit, mindent, mindent, a mi emberi s gondoljatok a hazára, ki most az egyedüli istenség, melynek oltárán áldozni szabad és kötelesség. Az ég keményen próbálja e hazát, isten látogató keze ellene hagyta lázadni idegen ajkú fiait, kitette őt a harczok mezejére, vérrel és könynyel hagyta megáztatni földét, – de egy áldása még akkor is maradt rajta: – az, hogy magyar nem küzd magyar ellen. Körül mindenütt ellenség, de míg mi, kik megtámadtatánk, egymásnak testvérei maradunk, addig isten nem hagyta el e hazát. Mindenki ellenünk küzd és mi mindenki ellen, de hála a sorsnak, még nem magunk ellen. A magyarnak nem ez az első szabadsága, de ez a legdicsőbb. A Zápolyák, a Rákócziak szabadságharczaiban két ellenséges tábor volt a magyar, mely egymás vesztére ellenségeivel kötött szövetséget, egyik az osztrákkal, másik a törökkel, hogy magának ártson; most minden határról ellenség tör reánk, sehol sincs barátunk, de azért a nemzet meg fogja érni győzelme napját, mert a magyar önmagával kötött szövetséget, mert a magyart csak a magyar győzte le mindig, most a magyar nemzet egy. Egy nép, egy érdek, egy óhajtás, egy élet, egy halál. Kívül harcz, belül egyetértés. Míg mi el nem hagytuk egymást, addig isten nem hagyta el e hazát. Míg mi önmagunknak jó baráti vagyunk, addig a magyarnak nincs félelmes ellensége. Adja az ég: hogy ez mindig így legyen, akkor a magyar nép örökké fog élni. Ne virradjon meg az a nap soha, mely Magyarországot pártokra szakadva találja, ne ünnepeljen meg ily napot halálos ellenségünk. Ha van közöttünk ember, ki szívében személyes gyülöletet visel, mely őt testvérei bármelyikének ellenségévé teszi, gondoljon rá: hogy e hazának csak egy ellensége van s minden gyülöletet ez egy számára kell fentartani. Ha van közöttünk, kit egy fellengősebb eszme társai sorából kiválaszt, gondoljon rá, hogy semmi sem magasabb eszme a hon életénél, és ez egyetlen és legelső, mire hazafinak most gondolni szabad. Ha van közöttünk, kit dicsvágy vagy sértett hiúság hontársai bármelyike ellen daczolásra hív fel, gondoljon rá: hogy most csak egy dicsőség van, s az a harczmezőn terem, csak egy hiúság s az a hon megmentése. Ha van közöttünk, kinek önérdeke eszébe tud jutni, gondoljon rá: hogy csak egy haza van és ez minden, ha ez elveszett, akkor minden érdemnek vége. Magyarok! A mely nemzet magához hű marad, örökké él. A nemzet örök élete kezetekben van, azt tőletek csak a visszavonás veheti el. E küzdő hon szentséges nevében! Őrizzétek meg az egyetértés kincsét. Felejtse el mindenki önérdekét, felejtse el a gyülöletet, a hiúságot, a pártköltő chimaerákat, felejtse el és gondoljon a hazára. E nemzet addig él, míg egy marad. Kívül harcz, belül béke s élni fog Magyarország! XIX. Debreczen, febr. 25-kén. Egy hazánkfia Pestről nemrég ezt izente kormányunknak: «Adjátok fel a harczot, _mit akartok ti küzdeni százhuszezer gyermekkel, hatvanezer férfi ellen!_» Ki a fehér sorokban olvasni tud, ezt így fogja érteni: «Jőjjetek bátran, erőtök kétannyi, mint az ellenségé!» És ha gyermekek volnánk is mind, jó nekünk ez iskolába járni: hol a háborút tanítják; ki tanulni tudott, az majd tanítani is tud. S az a katona, ki tudományainak legelső alpháját a harczmezőn tanulta, fél év alatt mestere lesz annak, ki hat évig tanult sarkon fordulni s dobszóra lépni. Ilyenek voltak Napoleon _legelső_ katonái s ilyenekből váltak a _legelső_ katonák a világon. Bízzatok ti ezen gyermekekben. Rövid idő férfiakat fog csinálni ezen gyermekekből, rövid idő halottakat fog csinálni ama férfiakból. A csatamező, az ágyúk dörgése, az ellenség vére férfiúvá tesz mindenkit. Nemsokára azt fogjátok mondani: százhúszezer hős, hatvanezer kényszerített zsoldos ellen. És ha megfordítva volna is az arány, azt mondanók: ne csüggedj magyar nép. Nincs még oda Magyarország! És ha nem volna egy katonánk is: hogy meg kell halnunk, azt mondanók; ne csüggedj magyar nép, ha meg nem mentheted éltedet, mentsd meg becsületedet, előre! ESTI LAPOK. Debreczen. 1849. _Politikai Schiboleth._ Nézeteket, elveket mai napokban felállítani nem lehet. A körülmények felül kerekedtek a sorson s most ezek kormányozzák a világot. Ezért semmi politikai elvnek sincs jelenben mától holnapig biztosított jövendője, semmi politikai nézet sem csinálhat magának konsolidált pártot, minthogy a főeszme, a haza megmentése jelenleg minden pártnézetek fölött prædominál. Van azonban e főeszme tekintetében is irányzat, mely minthogy ellensarkára is talált, erős demarkationális vonal kezd lenni ugyanazon egy érdek két felei között. Ezen irányzat vezértűje: úgy intézni jelenünk minden mozzanatát, hogy az által a jövő semmi lehetőségeinek útját be ne vágjuk. A jövőt csinálni lehetetlen, de elrontani nagyon is lehető. Vannak, kik velünk ellenkezően oda állítják a dolgokat, hol a kimenetelre csak egy út marad hátra, kik nem számítnak arra, a mi lehet, hanem a minek kellene lenni. Kik csak egy alternativát hagynak fenn, vagy ellenségeink végpusztulását, vagy hazánkét. Ezek irányában mi azt mondjuk, hogy mi nem gyűlöljük annyira ellenségeinket, mint a mennyire szeretjük hazánkat s ily drága kincs felett koczkázni magunk sem akarunk, másnak sem hagyunk. S ez azon Schiboleth, melyről a velünk egyetértőkre ismerünk. Ez elvből fogjuk fel mindazt, a mit az események kezükre adandnak, jót és rosszat, semmit sem mondani, semmit sem tenni, mi Magyarország ügyét koczkajátékká tegye. _Országgyülés._ Mi e jelen országgyülést legnagyobb tiszteletben kivánjuk tartani. Egyetlen konstituált hatalom az országban, egyetlen összetartó kapocs és biztosíték minden megtörténhető scissiók ellen. Elvitázhatlan érdeme az egyes tagoknak, hogy e nehéz napokban együtt tudtak maradni, érdeme az egésznek, hogy sem balsors, sem jó szerencse oly lépésre nem kényszeríté, mely elcsüggedést vagy elbizakodást tanusított volna. Ez érdem megtalálta jutalmát azon bizalomban, melylyel e hon minden részei és a hadseregek ez országgyülés iránt viseltetnek. Óhajtjuk, hogy e koszorúját sokáig viselje. Óhajtjuk, hogy a képviselők soha sem tettel, sem szóval meg ne kisebbítsék azon tiszteletet, melylyel a nép irántuk oly örömest viseltetik. A tiszteletet semmi hatalom sem adja meg s a kormányt semmi hatalom sem teendi oly erőssé, mint azon morális hatás, mit a nemzet közbizalma tett kezébe. Mi rajta leszünk, hogy a tisztelet kívülről senki által ne gyöngíttessék, úgy más részről nem mulasztandjuk el figyelmeztetni az illetőket, ha azt belülről látnók fenyegetve. _A kormány._ Kormányunk erejét és hatását nevelni minden becsületes hazafinak kötelessége. E kötelességet mi nem abban véljük feltalálni, ha e kormányt mentől több személyzetből kivánjuk összeállítani, sőt jöhet elő eset, mikor kénytelennek találhatjuk magunkat azon gondolatra vetemedni, mintha a kormány közegeinek megfogyatkozásával éppen annak hatályossága növekednék. Világosabban szólva, mi a kormány tekintélyét fenntartani törekszünk s e czélból megkivánjuk, hogy e törekvéseinket a kormány kezelői közül senki lehetetlenné ne tegye. _Jog és érdek._ Eddigelé országos ügyeink eldöntése körül szüntelen a jogosság kérdése határozott. Ez nekünk természetünk. Prókátor nemzet voltunk. Mutatják százados pörfolyamaink, mennyit el tudott két ember egymással huzakodni, ha mind a kettő azt hitte, hogy ő van a jogos úton. Most is úgy tettünk. Ha Ausztria tőlünk valamit követelt, soha sem kérdeztük azt, hogy érdekünkben van-e neki azt megadni, hanem azt, hogy van-e neki joga ezt tőlünk kérni? Pedig a jog bemutatása mindig demonstratioval jár s az ilyen demonstratio aztán rendesen többe kerül, mint a mennyit az ember érdekeiből feláldozott volna. A jog utoljára is csak írott malaszt s addig tart, míg azt erőnk van megtartani, míg az érdekek egysége mindenkor biztos alap s nem szerencséltet semmit. Megpróbáltuk a hazát megmenteni, mint prókátorok, ez nem sikerült. Most megpróbáljuk őt megmenteni mint katonák, – ne adja Isten, de ha az sem sikerülne, akkor próbáljuk megmenteni, mint politikusok. _Nemzetiségi kérdések._ Ausztria igéreteket tett a tőlünk különböző nemzetiségeknek, mikről előre tudta, hogy nem teljesíthetők. Hamarább jött el az idő, mint vártuk, melyben azok észre fogják venni megcsalatásukat. Zágrábban és Karloviczon kitűzték a veres lobogót s a császári sasokat a földhöz verték. E tényekből természetesen következik az, hogy most e nemzetiségek a velünk folytatott természetelleni harczot felhagyva, alkupontokkal fordulandnak hozzánk. Mit tegyünk mi ez esetben? Jelen pillanatban nagy előnyünk volna a dinasztiával szemben, ha nekünk nem kellene határvédő harczot folytatnunk s erőnket szétosztanunk s e tekintetből mi képesek vagyunk sokat áldozni, – elmondjuk, hogy mennyit. Készek vagyunk elfeledni mindazt a vért, a mi kiomlott, Isten áldása és bocsánata legyen rajta. Készek vagyunk a fölégetett falvak helyébe újakat építeni. Készek vagyunk egy általános amnesztiát hirdetni ki a megtérőkre. A mi egy népnek boldogságot, jóllétet ad, mindazt megosztjuk mindenkivel, ki e haza földén lakik. Az alkotmányos jogok kiterjesztésében senkinek, semmi pártnak, semmi felekezetnek a másik felett bitorlott előjogokat nem adunk. Azoktól, kik törvényeink jótékonyságában részesülnek, nem kivánunk egyéb teherviselést, mint a mit e törvények általánosan mindenkire szabtak. Nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk. A mi a közigazgatási formákat s a helyérdekeket illeti, ezek tárgyában részrehajlatlanok leszünk. Mindezeket megigérhetjük és megadhatjuk. Csak olyasmit ne igérjünk, a mit megadni sem hatalmunk, sem akaratunk nincsen. Igérhetnők mi is mindazt, a mit a dinasztia igért, megcsalta őket a dinasztia a maga érdekében, mi is tehetnők ezt velük a magunkéban. De a csalás mindig rossz basisa a jövendőnek. A perfidia megboszulta magát mindig, megboszulandja ezentúl is. Fellengős chimærák a politikában mindig csak arra valók, hogy takaróul szolgáljanak igen prózai motivumoknak. Az abszolutizmus a szabadság szárnyszegésére a nemzetiségi prætensiók szitását találta föl, ezen fellengős eszme alatt kezdett harczot a demokratia ellen. Ha azok, kik magukat a dinasztia által igért nemzetségi egyenjogosítás által rászedve látják, az _elvben_ érzik megcsalatásukat, úgy belőlük ismét igen jó testvérek válhatnak, de ha csupán a _dinasztiában_ látják csalatkozásukat, nekünk az ellenség által kezdett ármányt folytatnunk nem szabad. Oly igéretet, melynek teljesítése nemcsak nekünk, de a sorsnak sincs hatalmában, meggondolatlanságból tenni nevetség, kiszámításból perfidia volna. Egy nemzetnek pedig mindkettőt kerülni kell. _Szláv szimpathia._ Sokan csodának tartják, hogy felsővidéki szláv rokonaink hazánk és szabadságunk ügyét oly forrón pártolják. Látjuk a tényeket. Az évek óta oltogatott panszlavismus apostolai nemcsak hogy pártolást nem találnak, sőt kiveretnek a szláv ajkú községekből. A felső vidékek örömmel küldik adójukat és ujonczaikat a haza szolgálatára. Mindnyájan szóval és tettel a mienknek vallják magukat. Kinek az érdeme ez? Egyetlen néplapnak (Prjatel Ludu), mely jó szellemű czikkei által e népet idejekorán felvilágosítva, elválhatlanul hozzánk csatolta. Kár, hogy e becsületes irányú lapot kormányunk nem terjeszteti azon erélylyel, melylyel elkezdte. Az állodalmi nyomdát holmi hiábavaló debreczeni fidibusok helyett bátran lehetne ily okosabb nemű vállalatokra használni. Azon nép nem tudja mire vélni hallgatásunkat, ilyenkor egy maga helyén levő értesítés egy hadsereggel felér. _A kormány és a hadsereg._ E kettő alkotja jelenben a nemzetet, e kettőnek tökéletesen meg kell érteni egymást. Mindkettőnek vannak egymás iránt jogai és kötelességei. Joga a kormánynak a hadseregtől a hon és törvények védelmét megkivánni. Kötelessége a hadseregnek a kormányt, mint Magyarország egyetlen konstituált hatalmát elismerni. Joga a hadseregnek megkérdezni, hogy miért küzd. Kötelessége a kormánynak végletes czélokra nem koczkáztatni haderejét. Kerülnünk kell minden okot az összeütközésre. Itt nem két pártról van szó, mely közül akármelyik egy egész marad, az egy testnek két fele, mely csak addig él, míg egy marad. Szakadást itt előidézni nem mesterség. Csak rossz akarat vagy ostobaság kell hozzá. Az indulatokat túlhajtani nem boszorkányság. Kikerülni szinte nem nagy mesterség. Csak jó akarat és egy kis domestikus ész. A végletek óvatos kikerülése. Parva sapientia regitur mundus. _Ne bántsátok meg a katonát!_ Nem képzelünk könnyelműbb petulantiát, mintha literátus emberek a katonákat gúnyolják, satyrizálják. Olyan emberek, kik itthon szép kényelmesen lógázzák a lábukat, olyan emberekről, kik minden perczben életükkel fedezik a hazát, csak tisztelettel szólhatnak. Katona becsülete nem olyan, mint más emberé. Rajta nemcsak a gyalázat, de a gyalázatnak még az árnyéka is meglátszik. Katonára nézve a könnyelmű gúny is több, mint egy arczul csapás. Kivált most, midőn azt követeljük, hogy ellenségeink tisztelettel viseltessenek fegyvereink iránt, nincs nagyobb könnyelműség, mintha éppen mi magunk piszkoljuk be e fegyverek viselőit. Nekünk hazafiúi kötelességünk azokat, kik tán gyöngébbek a veszély előtt megállani, szóval és tettel lelkesedésre, bátorságra buzdítani, nem pedig azokat, kik a csatából tán elfutottak, gúnyolni akkor, midőn mi oda sem mentünk. S ha volnának is a katonák közt egyeseknek gyarlóságai, azokat kötelességünk az egész testületért kimélettel érinteni, mert minden egyes katonában az egész van meggyalázva. Ha vannak a katonának hibái, azokat rója meg az, ki nála jobb katona, de ne az, kinek fegyvere nem oldalára, hanem nyelvére van kötve. Tiszteljétek a katonát. Ki hazájáért sebet visel, annak fáj, ha tollal karczolják. A katona erénye most az egyetlen erény, melyet a nemzet jutalmazni tartozik s egyéb jutalmat úgy sem adhat, de nagyobbat sem, mint a köztiszteletet. Ki ezt ily időben, ily körülmények közt meg tudja sérteni, az vagy őrült, vagy rosszlelkű, vagy mind a kettő. ESTI LAPOK.[10] A czivakodás nem nagy mesterség. Pörpatvarok csinálásához akárki ért. De a ki a kibékülés időpontját ügyesen fel tudná használni, az volna az igazi ember. Mi a kiegyenlítés, szövetkezés eszméjét több ízben felemlegettük, mindannyiszor pereatot mondtak a fejünkre miatta. Most tehát még tovább megyünk és elmondjuk, hogy kivel kellene szövetkeznünk, kibékülnünk és hogyan? Mi nem prédikálunk kibékülést Windischgrätzczel, ha ő nyujtaná is kezét, azt mondanók: ne fogadjuk el, mert rászed. Mi nem prédikálunk kibékülést laptársainkkal. Mi természetesnek találjuk, hogy mindenki félti monopoliumát. Uj lap ellen rendesen háborút szoktak indítani a régiek, hanem azért az ország meg nem bomlik. Ez így volt mindig, mióta a papirost feltalálták. Mi még csak azt sem mondjuk, hogy azon becsületes embereknek hagyjatok békét, kikben most a nemzet van képviselve. Sőt szidjátok őket, hajigáljátok be sárral, hadd mutassák meg, hogy minden méltatlanság, félreismerés, gyanusítás daczára, tudnak jó hazafiak lenni. Ez legyen jellemük critériuma. Hanem azt mondjuk, hogy nézzetek körül. Az osztrák had megszállotta fél Magyarországot – azon népek, melyek egykor csak langy melegek voltak a hazaszeretetben, most imádják a hazát, mert _gyülölik az osztrákot_. Karloviczet Stratimirovics ostromállapotba tette, s felmondta az engedelmességet Theodorovicsnak; a szerbek kitűzték tornyaikra nemzeti szineiket s letépték onnan a feketesárga zászlókat, mert gyülölik az osztrákot. A kremziri gyülés baloldala, a lengyel párt, megtagadta a kényszerített adót, meg a negyvenezer ujonczot, mert gyülöli az osztrákot. Horvátország egyetlen organuma be van tiltva, mert követelte az igéreteket, miket az osztrák tett neki és követelte most, mikor azokat megadni Ausztriának leginkább van érdekében, de legkevésbé van hatalmában. S ti még most sem látjátok: hogy kik a mi természetes szövetségeseink? Nem veszitek észre, hogy a közös gyülölet pártja az, melyen a végletek egymást érintik. Nen vártátok-e e perczet, midőn az ellenünk lázasztott nemzetiségek megcsalatásukat észrevéve, egyszerre fognak Ausztriára támadni s követelni fogják tőle, hogy haljon meg! mint ő követelte mi tőlünk. S nem sejtitek-e, hogy e percz igen közel, hogy e percz jelen van? Nem sejtitek-e, hogy az volna most a mindenható, ki a pillanat erejét felhasználva, az egymásra támadt fegyverek csapásainak egy új irányt tudna adni; hogy e csapásból elég lenne egy ellenséget semmivé tenni?… Ezt kellene tudnotok és tennetek, ha nem jogokért küzdenétek, hanem eredményért. * Nagy napok előperczeit éljük. Magyar nemzet, nem dobog-e szived? Örök élted vagy örök halálod előórája ez. Nem érzed-e, hogy e perczben valamennyi zászlód együtt van? Nem érzed-e, hogy e perczben 50 ezer fiatal egyesült egy karrá, megrázni a bálványt, kinek hatalma alatt nyögsz? Nem sejted-e, hogy egy nap vagy tán egy óra mulva egyetlen óriási hang fogja betölteni az eget és a földet, mely dicsőségedet hirdetendi? Nem hallod-e olykor az ágyúk távoli moraját? Nem álmodol-e győzelemről, szabadságról, örök boldogságról? Isten, ki mindenható vagy, ne hagyd el e hazát! Nép! ki Isten után mindenható vagy, ne hagyd el e hazát! Seregeink szemközt állanak az ellenség soraival, a zászlók lobognak a halmokon, egyetlen viharos kiáltás tölti be az eget és földet: Éljen Magyarország! A zsarnok népe hallgat, még jobban is fog hallgatni. Férfiak fegyverre! nők imára! Isten nevében. Rajta! Éljen Magyarország! * Magyarország boldog leend. De nem mi általunk. Mi elkéstünk. Hijába biztatjuk, hijába vigasztaljuk magunkat, ily vén fiak nem illenek ily fiatal menyasszonyhoz, mint a mi hazánk. Kell jőni egy újabb nemzedéknek, mely nálunk jobb legyen. Az apák bűneit örököltük: kell hogy sirba vigyük azokat magunkkal, s ne adjuk át többé az unokáknak. Az ősi visszavonásnak, testvérgyülöletnek, az ősi hiúságnak, minden ősi rossznak magva szakad bennünk. Mi leszünk az utolsók, kik ha elfogyánk, Magyarország új históriát kezd és ragyogóbbat. Lesznek nálunk jobbak és okosabbak, kik nem fognak törekedni egymás fejéről letépni a babért, de kik a polgárérdem előtt meg fognak hajolni. Mi nem leszünk; de lesz Magyarország. Isten nem vitt be az igéret földébe senkit, ki a husz éven felül volt. Szerencse reád, új nemzedék, ki a husz éven alul vagy, te oda fogsz jutni. Akkor is áldva légy hazám: hisz a boldog hazának még a halottai is boldogok. MI LESZ BELŐLÜNK? Az ellenséget meg kell vernünk. Meg kell! mondom, bármibe kerüljön is, bármikorra végződjék, azt le kell győznünk; azután kérdhetjük, hogy mi lesz tovább? Az ellenséget meg kell vernünk, bármennyi pénzbe, bármennyi vérbe kerüljön. Mindenért mindent! És ez meg fog történni. Bennem él a hit, hogy meg fog történni: ez oly szent hit, mint a fanaticusnak a túlvilág s napjaim gondolatja, éjeim álma, halálom vigasztalása. Mi lesz akkor Magyarországból? Azon nemzetből, mely küzdött a szabadságért, nemzetiségeért, törvényeiért és győzött… E kérdésre az idők fognak felelni, nem is azért tettem: hogy feleljek rá; hanem azért: hogy más valaki ne találjon rá felelni, emberi kezekkel irva bele a jövendők könyvébe, melynek sorait nem olvashatja senki. A mi jövendőnket Európa sorsa dönti el. Meglehet, hogy a mi sorsunk dönti el Európa jövendőjét: valószínűbb az első. A mit mondok, nem azért mondom, hogy vagy egyiket vagy másikat inkább óhajtanám; hanem azért, hogy gondolkozzunk rajta; látandjátok: hogy én sem az egyik, sem a másik eszmének nem hizelgem. Meglehet: hogy Francziaország, mint valódi köztársaság consolidálja magát – hogy a német egység kérdése a demokrátia részére dől el, – hogy Rómában és Sardiniában meghonosulnak, gyökeret vernek a republikánus eszmék, gondolkozzatok róla, mi lesz akkor Magyarországból? Meglehet: hogy Napoleon kormánya megerősödik; meglehet: hogy az orosz influentiák egész Európa ereiben szétszivárognak. Meglehet: hogy egy Hohenzollern magához ragadhatja a német császári koronát, egy Habsburg a lombardvelenczeit, s egy Bourbon Siciliát; gondolkozzatok róla, mi lesz akkor Magyarországból? Meglehet: hogy a nemzetiségi törekvések számára egy új æra nyílik; meglehet, hogy a Dunapartig terjedő Görögország, egy Dacorománia, egy Slavonia s egy egyesült Olaszország eszméi életté válnak: gondolkozzatok róla, mi lesz akkor Magyarországból? Meglehet: hogy Párisban a hegyipárt győz; meglehet: hogy a katonaság a nép mellé áll s a nép a vörös respublica mellett nyilatkozik; meglehet: hogy egész Európában a politikai forradalmak socialisticus forradalommá változnak: gondolkozzatok róla, mi leend akkor Magyarországból? Csak azt ne mondjátok: hogy mindenesetre ennek vagy annak kell lennie. Akármely előre kimondott forma vakmerő anticipátiója volna a jövendőnek. Magyarország minden lehet, csak semmivé nem szabad lennie. S ettől megóvják őt vitéz seregeink. MIÉRT KÜZDÜNK? Minden hadviselésnek megvolt a maga catechismusa. A görög harczolt szabadságért, Róma dicsőségért. A népköltözések harczai földért, a vallásháborúk mennyországért folytak. Oroszország harczol Circassiában hadi iskoláért, az osztrák katona harczol fegyelemből és nem kérdi miért? Magyarország háborúban nőtt és fogyott. Harczolt, hogy hazát szerezzen; harczolt a keresztért; – harczolt határaiért; – harczolt koronájáért. Hát most miért küzdünk? E kérdésre felelettel tartozunk azoknak, kik a csatát viselik. S e feleletnek határozottnak kell lennie. E felelet világossá teendi: hogy harczunk végczélja nem adhat politikai véleményszakadásokra okot. A ki hazafi, az mellette van; a ki ellene van, az hazaáruló. Harczolunk _törvényeink épségbentartásáért_. Harczolunk nemzetiségünkért. Harczolunk határainkért. Harczolunk azon helyért, mely hazánkat az európai hatalmasságok között méltán megilleti. Ez a czél, ez a lényeg; – a többi formaság s nem ad nevet a háborúnak. PRO MEMORIA. Sorsunk részletei naponként változnak. De azért kell valaminek lenni, a mi soha nem változik: öntudatos bizalmunk minmagunkban. Vétkeztünk volna, ha egy harcz megvivását elkezdjük a nélkül, hogy előre tudnók: lesz-e elég erőnk hozzá? Vétkeztünk volna, ha egy népnek nyugalmát felzavarjuk a nélkül, hogy azt ismét boldoggá tudnók tenni. Vétkeztünk volna, ha egy ország kormányát kezünkbe ragadjuk a világvihar közepett, a nélkül, hogy tudnók, miszerint azon kéz képes lesz azt megszabadítani. Mi nem vethettünk koczkát a sorssal egy nép élete felett, mint könnyelmű kalandorok szokták. Mi nekünk nem lehetett az elég: hogy igazságunk van, tenni azt a mit teszünk; nekünk azt is kellett tudnunk, hogy erőnk van hozzá. S e tudatban nem csalatkozánk. Isten és a nép nem vonták meg tőlünk segítségöket. Erő, akarat, lelkesülés, maga a sors biztatólag jött elénk. A nép megtette kötelességét, tett annyit, mennyit még nép soha. Most rajtunk a sor. Isten és emberek előtt, egyedül rajtunk a felelősség azért, a mik ezentúl történni fognak. Ha e felelősséget elvállaltuk, kell hogy számot vetettünk legyen magunkkal és jövendőnkkel. Nem a mai nap: századok sorsa függ egy ballépéstől, nem egy élet: egy nemzet élete, mit megnyerni vagy elveszteni lehet. Istent kisértenünk nem szabad. A ránk bizott harcz nem a miénk, millióké! Egy élet szenvedéseit egy percz alatt beváltja a halál, de mit egy percz elront, azt egy század sem teheti jóvá. Nekünk nem szabad gondolnunk a halálra; mely, ha örömeinket mind elveszténk, fájdalmainktól megszabadít; hanem gondolnunk kell az élőkre, kik utánunk itt maradnak. Gondoljunk mindennek a végére elébb, mielőtt megkezdenőnk. Ne rontsuk el azt, mit felépíteni nem vagyunk képesek. Nem az a mindenható, ki a világot elrontja, hanem az, a ki teremti. Tőlünk soha ne halljon a nép egy szót, melyet később meg találnánk bánni. Hanem lássa a nép: hogy a neki adott tanácsokat mi vagyunk elsők megtartani. Lássa a nép, hogy midőn őt áldozatokra felhivjuk, mi magunk vagyunk az elsők, kik önérdekünkre nem gondolunk. Kiket a nemzet akarata egyesített, egyesítsük magunkban a nemzet akaratát. Tegyük magunkat központjává azon érzelmeknek, miknek befolyása alatt a nemzet ez ideig egy maradt, s fordítsuk minden törekvéseinket arra, hogy ezentúl is egy maradjon. Ne állítsuk ügyeinket azon térre, hol akár győzünk, akár vesztünk, szakadásnak nézünk elébe. _Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból fogadtuk el: mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok nem leendnek megtámadva többé, megszününk_ áldozni e nép vérével. MIKOR MEGYÜNK VISSZA PESTRE? Kinek van ennél most forróbb óhajtása? Kinek nem első gondolatja ez, ha ébred, utolsó, ha lefekszik? Ki nem álmodja magát oda éjjelenkint, hová lelke önkénytelen viszi? A kedves, az imádott Pest falai közé, – ott járni az ismert utczákban, – az otthonos szobák ablakán kinézni, találkozni rég nem látott ismerősökkel, elmondani egymásnak a túlélt szenvedéseket, látni a csendes Duna tükrét, a mint a nap képe fürdik benne s a kizöldült Gellért nézegeti benne tulajdon megifjodott képét! Mint ragyognak Mátyás palotájának ablakai! A gőzösök hogy repülnek el a lánczhid alatt, ezüstös nyomot hagyva az égszínkék Duna tükrén. Az utczákon mint sürg, forg a nép. Mindenki mellén háromszínű rózsa, minden ablakon háromszínű zászló! Víg hadfiak járnak karöltve s danolják: «Egy esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság!» – danájuk lassankint elhangzik a távolban. Beesteledik; az utczák ragyognak a lámpafénytől. Hintók robognak egymásután. A Nemzeti Szinházban Hunyadit, Rákóczit, Bánkot adják elő. A nép magán kívül van, sír, tapsol s beleénekel a karzenébe. Azután fáklyás zenével vonul hadvezére ablakához. A fáklyavilág rózsaszínűre festi a házak oldalait, a magyar zene rég nem hallott imádott hangjai felköltenek minden alvót, felköltik minden szívben az alvó honszerelmet s az egygyé forrt kiáltása százezer ajaknak, az egygyé olvadt óhajtása millió szívnek útat tör az égbe s beszél az Istennel: hogy Magyarországnak élnie kell! Azután megy mindenki ismét édes, nyugalmas családi körébe. Gyermekek, apa, anya, nő fogadják, mosolyognak egymásra, azután sírnak és áldják az Istent, hogy annyi viszontagság után őket ismét össszehozta! Kinek ne volna ilyen álma? Ki ne álmodnék így minden éjjel? Határokat szabunk magunknak az időben: ekkor és ekkor már otthon leszünk. Egy hó mulva. Vagy tán egy negyedév múlva? De félév múlva bizonyosan s várjuk, óhajtjuk a félév elmulását, számlálunk egyik napot a másik után s jól esik addig mindennap álmodni arról, a mi oly messze van. Pedig nagyon messze van. Nem azért, mintha nem volna erőnk azt visszavenni, vagy mintha félnénk attól, hogy Pest lakói szívesebben ne lássanak bennünket házaik romjainál, mint az ellenséget azok pompájában. A halált nem gyűlölik úgy, mint a zsarnok népét. Hanem azért, mert nekünk Pestre csak akkor szabad bevonulnunk, midőn Magyarország szabad lesz és tiszta az ellenségtől. Ha csak az lett volna a czél, hogy Pest miénk maradjon, azt megvédhettük volna Pestről. De nagyobb, nehezebb eszme volt az, mit Magyarhon fiainak ki kelle vinni s míg ez végrehajtva nincs, addig mi nem fogunk örömünnepeket tartani. Semmivé kell előbb lenni az ellenségnek, kifáradni, beleveszni a harczba, magától széthullani, érzeni a terhet, mely alatt küzd s melyet nem tud magáról lerázni. Sikertelen, eredménytelen harczot vívni sokáig haszontalanul. Meggyalázva, elgyengülve vánszorogni kénytelen-kelletlen csatáról-csatára, megfosztva még a nagyszerű vesztés dicsőségétől, meg még attól is, hogy vesztét egy köny kísérje. Oda kell jőni a dolognak, hogy azok, kik oly magasan kezdték, kik büszkén, zsarnok arczczal jöttek közénk, mint egy elzsibbadt kar, mint egy szélhűdött test rogyjanak lábainkhoz, önkénytelen vallomást téve róla, hogy a jövendő századokat az Isten Magyarország számára teremté. Mi sokszor fogjuk még Pestet látni álmainkban, de azért nem leend szívünkben kétségnek helye, ha élő szemeink még egy ideig nem találnak reá. MARTIUS 15. Egy év eseményei vonultak el szemeink előtt, mint egy tüneményes álomkép. Ha visszagondolunk rá: egy év volt-e ez vagy egy század, vagy egy átálmodott éjszaka?… A martiusi ragyogó napok, egy két hétig tartó folytonos ünnep, melyen át az egész nemzet lázas örömérzettől elragadtatva, ifjú menyasszonya, a szabadság ölében ülte mámoros mézes heteit. A testvériség eszméinek ideál-képe, mint az ég boltozatja, mely alá hajlik a földre s még sem éri a földet sehol. Azután a sötétben mozgó árulás, mint a megfagyott kigyó, mely lassanként kienged a nap melegétől, s bujkálva csuszik a fűben fejét aláhúzva. Egy új ismeretlen istenség támadása, kinek neve nép! s kinek hatalma, mint hajdan a kereszté: kioltja a bálvány istenek életét. Nagy emberek támadtak, nagyok enyésztek el. Megjelent kendőzött arczával az álhazafiasság, s követ dobott a rágalmazott erényre. Emberek játszottak isteni dolgokkal. Hangzott a hamis esküvés a trón magasából, pártot ütött a király tulajdon népe ellen, lábával illette a koronát, szitokkal az Istent. Jött a fölavatott pártütő, hozta a lánczot, s mikor sirt a nemzet, akkor nevetett az árulás leghangosabban. A nép pedig fölemelte óriási karját, és mondta: én vagyok a te urad! Harcz kezdődék, Isten és ördögök között. Ezeknek száma legio, – míg Isten csak egy van. De ő minden mindenekben. Most benne vagyunk a viharban. Zápor helyett vér folyik, körül sötét minden, nem tudjuk, hogy felleges látkörünkön túl mi történik, de tudjuk azt, hogy ott egy Isten él, ki minket nem hagy el. Hazám! Egy év előtt martius 15-ike láncz nélkül kezeden, most fegyverrel kezedben talált; adja ég, hogy egy év mulva koszorúval fejeden találjon! WINDISCHGRÄTZ DÜHÖDIK. Nem elég, hogy az ártatlan bankókon töltötte boszúját, most meg egy parancsot adott ki, melyben kinyilatkoztatja, hogy ezentúl semmiért sem fog fizetni, a mit a katonái megemésztenek, hanem requirálni fog mindenkitől. Még pedig a következő okoknál fogva: Azoktól, kik ellene harczolnak, azért, hogy miért harczolnak ellene? Azoktól, kik nem harczolnak ellene, azért, hogy miért nem harczoltak mellette? A gazdagoktól azért, hogy van nekik. A szegényektől azért, hogy raboljanak a gazdagoktól. Azon hivatalnokoktól, kik helyben maradnak, azért, hogy miért fogadták a honvédelmi bizottmány parancsait, azoktól, a kik elfutottak, azért, hogy miért nem maradtak ott? Azoktól, a kik a császárnak hívei, azért, hogy hűségüket azáltal is bemutassák, azoktól, kik nem hívei, azért, hogy őket hűségre tanítsa. És végtére mindenféle rangú emberektől azon feltétel alatt, hogy majd visszafizeti neki a mi lefoglalt vagyonainkból s ha ebből ki nem telik, megfizetteti a vármegyével. Így beszél Windischgrätz a szolnoki csata után. Nem csuda, serege díszét, a Hardegg-ezredet itt tették semmivé. E vandalizmus is egy halálszeplő a dinasztián. Így csíp a légy is őszszel, mikor pusztulását érzi. OROSZ INTERVENTIÓ. Megtörtént, megesett, többé nem lehet nem tudnunk. Orosz katonák voltak Erdélyben, küzdöttek seregeink ellen s többen foglyul estek. Kezünkben van a corpus delicti. De mi még most is szeretnők, ha ezt más uton lehetne megtorlani, mint elleninterventió utján. Mi nem tartunk attól, hogy ha az orosz sereg egyfelől határainkra belép, a franczia seregek másfelől ugyanazt ne tegyék. S ha e tény Oroszország vesztét nem hozná is magával, de bizonyára sok véres napot hozna számára. Európai háború lenne. Óriások küzdenének egymással, a világ más alakot nyerne, a históriának új évszaka kezdődnék. S ez eszme szép, nagyszerű és magasztos, úgy a levegőbe festve. De ez egészen máskép veszi ki magát: ha ide a földre hozzuk. Ha meggondoljuk, hogy az európai háború itt, a mi földünkön lenne megvivandó, hogy e tülekedő óriások véres lábnyomaikat a mi hazánkban fognák hagyni: elmegyen minden kedvünk e nagyszerű drámától. Válassz magadnak: oh világhistória, más szinpadot, más csatatért véres küzdelmeidnek; ne a mi kedves, a mi imádott hazánkat. A mit a huszár mondott imádságában: azt mondjuk mi Európának. «Nem kivánom én, hogy te minket segíts, csak azt tedd meg, hogy a németet ne segítsed, hanem ülj le szépen s nézd, hogy mit csinál a magyar azzal, a kire haragszik. Majd elvégezzük mi egymással magunk.» Ha pedig egyáltalában hadakozni akartok, menjetek édes feleim a tengerre, ott elég a hely, ott senki faluját fel nem égetitek, senki testvéreit le nem tiporjátok. Ti pedig édes hazámfiai, se ne féljetek attól a tizezer orosztól, kiket Bem megpacskolt, majd kitisztulnak ők onnan eszük nélkül, de ne is örüljetek neki, mert az az európai háború ugyan igen szép dolog, de nem úgy, hogy Magyarország viselje a perköltségeket. Mi jobb szeretnők a quasi interventiót diplomatiai úton kiegyenlítve, mint fegyverrel eldöntve látni. SZERKESZTŐI NYILATKOZAT. Tudtomra esvén: miszerint előttem ismeretlen emberek, ismeretlen okokból eléggé lelketlenek vitéz hadseregünkben az által ingerültséget szítani, mintha e lapokban valami czélzás vagy hajlam lett volna nyilvánítva a dynastiávali egyezkedésre. Kik e lapokat olvasták, és igazat mondani szoktak, tanúim, hogy a legszomorúbb időkben sem terhelték magukat e lapok ily váddal, mint ezt lapjaim 5-dik száma is bizonyítja, lelkem istenére bizonyítom: hogy míg nevem ott álland, nem is terhelendik. Ha egy közös ellensége nem volna a hazának, azokat nevezném ellenségeimnek, kik erővel igyekeznek a magyar polgárok és magyar hadsereg közt szakadást előidézni: most nincs hozzájuk komolyabb szavam, mint az: hogy a morális testvérgyilkolást, mit máskor mint férfi fognék megtorlani: most mint hazafi türelemmel hagyom magamon megtörténni s inkább azoknak nyujtok békülő kezet, kik lelkemet tépik, mint azoknak, kik hazámat dulják. Szabadság! Nemzetiség! volt mindig jelszavam; legyen birám a nép. Legyen birám az Isten: Vétettem-e valaha ellenük? HABSBURGHÁZ. Mit ezelőtt két hóval mondék: hogy a Habsburg-dynastia tulajdon érdekei ellen küzd, fényesen van bizonyítva a márczius 6-iki manifestum által. Megvallom: hogy ennyi eszélytelenséget nem vártam a Habsburgoktól. Hittem, hogy a visszavonulás útját nem fogják elzárni maguktól; hittem: hogy azon esetre, ha mindent elvesztettek, megtartják azt a magasztos álarczot, melylyel egy Mária Terézia oly nagy hatást tudott gyakorolni szorult állapotjában. Hittem: hogy majd, ha a felzaklatott nemzetiségek előállnak megcsalatott igényeikkel, ha Ausztriáról lehull a kölcsönzött erő, ha a habsburgi királyok járnak egyik néptől a másikhoz, kérve a multak feledését, s igérve mindent a jövőben; hittem: hogy akkor a magyar lesz a legutolsó, kihez kétségbeestökben bocsánatért és oltalomért fordulandnak, s a legelső a ki vétkeiket el fogja feledni. E lehetőség elenyészett. A dynastia kimondá: hogy számára nem létezik többé Magyarország. Erre nem lehet más felelet, mint ugyanaz megforditva. Míg bennünket csak vert, addig talán hihettük, hogy királyunk akar lenni, de most azt mondja: hogy meg vagyunk halva s tulajdon létünk temetésére hív meg. Ebben irta alá uralkodása halálos itéletét. Mert ez többé nem belviszony. Ez az Európai diplomátiát érdeklő tény s azzal tréfálni nem lehet. 1848-IKI TÖRVÉNY. Sokan és sokat beszéltek ezen törvényekről. Némelyek ezeket tették küzdelmeink czéljává, mások épen ezek ellen támasztották a lármát, ismét mások ezek alapján hittek egy végül bekövetkezhető békekötést. Korszerűek-e ezen törvények, voltak-e azok, vagy lesznek-e, arról itt nem akarok beszélni; csupán az iránt akarok némi derűt előidézni, miért félnek némelyek e törvényektől? E törvények régi alkotmányos jogainkon épültek. Általuk nekünk a dynastia semmit ajándékba nem adott; mégis úgy látszik, mintha e törvények keletkezése nem lett volna ingyen. Mintha azok, kik ezeket kieszközölték, viszont a nemzet nevében igéreteket tettek volna, miknek megadását a nemzet egyhangúlag visszautasította. Ezért most a harcz. E harcz végével akár jobbra düljön az, akár balra, az 1848-iki törvényeknek nem nagy szerep jutott. Ha a dynastia e törvényeket minden ellenigéret nélkül aláirta, megölte magát: ha őt ennyire lehet kényszeríteni, akkor annyi erővel újra alkothatjuk az egész constitutiót. Ha pedig ő kényszeríthetne bennünket arra, hogy alkotmányunkért angáriát fizessünk, ugyanannyi erővel meg is semmisíthetné az egész constitutiót. Ezt látszik, hogy akarja is tenni. Az intermediáló törvényekhez úgy látszik, sem a nemzetnek, sem a dynastiának nincs nagy ragaszkodása. Ezért nem hiszem: hogy azoknak, minden benfoglalt szép és jó mellett is, nagy szerep jusson a jövendőben. POLITIKAI HOROSCOP.[11] I. Szép Magyarország, mi lesz belőled? Minő sors, minő élet vár reád a napok eljövetelében? Mikor lesz szenvedéseidnek vége és mi által? Ma tán ütközet napja van. Az emberek nem félnek többé egy ütközet kimenetelétől. Valami túl tán a győzelmen, túl a veszteségen, valami ismeretlen jövendő képe foglalkoztatja a lelkeket, melyet óhajtunk és mégis félünk. Van-e bátorságunk lelkeket idézni? Idézzük fel a multat és jövendőt s kérjünk tőlünk tanácsot: hogy mit tegyünk a jelenben? _Respublica._ Legmagasabb, legerősebb név, mely mint eszme véleményeken uralkodik, félik vagy imádják, de hisznek benne. Nem ez eszme áll-e a szabadságharcz végén? A nép uralkodása, szabadság, respublica. Megtagadom ifjú lelkem ábrándjait, s szólok ez eszméről komolyan, földiesen. Nem a ragyogó kép áll előttem, mit magamnak alkoték, hanem a természetes való, mit mindenki lát. E harcz örökké nem fog tartani. Ellenségünk megverhet sokszor, de le nem győzhet soha. A legrosszabb esetben sem. Az európai diplomatia végre magáévá teendi a kérdést. Közbenjárul s ekkor két választás lesz számunkra hátra. Választás: királyság és respublica között. A Habsburgokról szó sincs; ha ők bennünket le nem győztek, Európában senki sem fog értök szót emelni. Eddig is csak képzelt hatalmukat támogatták, mihelyt e hatalom élőforrása kiapadt, érdekeik megszüntek Európa érdekei lenni. Azon érdek, melynél fogva Ausztria eddigelé constituált hatalomnak tartatott, átszálland Magyarországra s a magyar politikusok nem fognak oly nevetségesek lenni, hogy oly erőtlen érdekhez kössék magukat, melynek magának is subsidiumra van szüksége. Nem bűnei, hanem erőtlensége miatt a habsburgi háznak, a magyar nemzet kénytelen lesz más pontot keresni, hová lételének legelső alapkövét letegye. Választhat egy Napoleont, egy caninoi herczeget vagy egy Coburgot vagy egy Leuchtenberget megürült trónjára. E választások bármelyike által okvetlenül maga ellen ízgatná a mellőzött érdekeket. Napoleonnal megnyerné a francziát, Coburggal az angolt, Leuchtenberggel az oroszt, bármelyikkel azonban maga ellen támasztaná a másik kettőt. Egyet megnyerne, hogy kettőt elveszítsen. Hogy magyar ember viselje a koronát, attól a gondolattól épen mentsen meg az Isten. Ez alternativából egyedül a respublicai kormányforma nyujt menekülést. Ezt kell elfogadnunk, ha hazánkat végetlen európai háború szinpadává nem akarjuk tenni. Ha a Habsburgház decheancea ki van mondva, más jövendőt nem fogadhatunk el, mint a respublicát. És ezt minden sympathia leszámítása mellett azért, hogy neutralitások maradhassunk. Bármi királyválasztás féltékenységet idézne elő. Tehát ne válaszszunk senkit. A forma különben nem teszi a lényeget, ha a status institutiói életre valók, élni fognak, akár præsidens, akár király áll élükön. S miután a küzdelem csakugyan megvan, ha egyszerre be lehet az átalakulás munkáját fejezni, minek volna azt elhalasztani, bennhagyni a vérző sebekben, újabb s tán véresebb és szomorúbb küzdelmek gyujtó fulánkját? II. _Békepárt._ Hallották, hogy harangoztak, de nem tudják, hogy hol? Hiresztelik, hogy van egy békepárt, vagy legalább akar lenni, és hisznek benne. Sőt azt is hiresztelik, hogy az a békepárt itt közöttünk van, s azt is elhiszik. Arra, hogy valaki ezt hiresztelje, lehet oka, de arra, hogy elhigyje, nem lehet. Békéről csak akkor lehet szó, ha vagy mi győzünk, vagy mi győzetünk le. Első esetben mi kötjük azt, de nem az ausztriai házzal, másodikban az ausztriai ház, de nem mi velünk. Az ausztriai ház vétett a mostani Magyarország ellen annyit, mennyi elég rá, hogy vele minden békepropositum paradoxonná legyen. Ha győzünk, nem fogjuk Ausztriától kérdeni, hanem Európától és a magunk népétől, hogy minő sorsot határozott el Magyarország számára. Ha legyőzetünk, nem tőlünk fogja Ausztria kérdeni a föltételeket, miken békét vásároljon. Nem tőlünk, nem is ettől a Magyarországtól. Hanem előállana akkor egy egészen másik Magyarország, egy soha nem nevezett, soha hangot nem adott párt, mindazok, kik mind a két elv mellett és ellen compromittálták magukat, ott lenne a békepárt. E párthoz senki sem tartozhatik, ki végig az elv mellett maradt és azt kimondá. Tehát senki azok közül, kik ez országgyülésen jelen vannak. Senki közülünk. E párt még nincs, s e párt nem is fog lenni, mert e párt csak akkor lehetne, ha teljesen, végképen legyőzetnénk s ezt ép emberészszel elhinni nem lehet. III. _Kaputosok._ Nem beszélek az ingerültség hangján. Vannak saját feleink között, kik a népet a kaputosok ellen igazgatják. Ez a veszélyesség szempontjából nem sokat árt. A magyar nép józan és becsületes, az bizony nem fog revolutiót csinálni azért: hogy egyik ember posztóban jár, a másik vászonban. Többet árthat azonban ez agitatió politikai szempontból. Tegyük fel: hogy ez elv vérré válik a népben. (Én ugyan nem szeretem ezt a különböztetést tenni, előttem minden honpolgár a néphez tartozik, nem csupán azok, kik posztóruhát nem viselnek.) Akkor a legelső új országgyülésen ilyen szép pártcombinátiók lesznek. Egy szláv párt, mely oly férfiakból állana, kik azon csekély hiány mellett: hogy kaputot nem hordanak, nemcsak a magyar érdekeket, de még a magyar nyelvet sem fognák ismerni. Lenne egy másik román párt, egy harmadik szerb párt, és Isten tudja hányféle nemzetiségi párt. Mert a nemzetiségi kerületek ez ideig választották ugyan azokat, kikben bizalmuk összpontosult, de legalább olyan embereket, kik felvilágosultságoknál fogva nemzetiségünk előhaladásának nem kerékkötő lánczai. S mindez miért? Azért, hogy a kaputos országgyűlés nem határozott még az élethalál-perczekben a regáliák felől. Az olyan statusférfiakat sem irigyeljük senki álladalmának, kiknek diplomaticus utópiái nem terjednek túl a bormérésen. IV. Kérdeztem egykor egy, magát nagy republicánusnak tartó embertől, hogy miért óhajtja ő a köztársaságot? Mert a királyt gyülöli, úgymond. Mert a király rosszul bánt népeivel. Tehát ha jól bánt volna velök, akkor ő nem volna republicánus. A mi republicánusaink nagy részének nem a királyság alapeszméje, hanem a perfid Habsburgok ellen van kifogása. Ily alapon nagyon rövid jövendője volna a republicánus elveknek. Én a királyoktól nem várok soha semmi jót; nem ők az okai, hogy nem lehetnek jó emberek, hanem a vak fátum, mely belőlök isteneket akart faragni. Királyság mellett az országnak mindig kétféle érdeke van: egyik a nemzeté, másik az uralkodóé. Legtöbbször, mikor a nemzet érdeke a béke, akkor a királyé a háború és megfordítva. Azért én azt mondom: hogy míg kénytelenek vagyunk vele, tűrjük a királyokat mint szükséges rosszat, de ha ellehetünk nélkülök, ne kérdjük: hogy melyik volt jó, melyik volt rossz.? Az: hogy volt, magában elég ok arra: hogy ne legyen. De még azt elmondani: hogy a Habsburgok rosszul bántak velünk, nem elég ok arra: hogy a trónt elégessük. Gondolkozzatok róla, republicánusnak lenni nem annyit tesz, mint a Habsburg családot detronizálni. V. _Aristokraták és demokraták._ Míg a világ világ lesz, az emberek soha sem fognak egymással egyenlők lenni. Mindig lesznek törpék és óriások. S a törpék mindig fogják mondani: hogy ők demokraták, az óriásokat arisztokratáknak fogják szidni. Mindig lesznek emberek, kik lelkük ereje által fölülemelkednek a tömegen a nép bámulata tárgyaiul, s lesznek, kiket őrült kapaszkodásaik daczára a világ kinevet, vagy észre sem vesz és ezek magokat demokratáknak, amazokat aristokratáknak fogják nevezni. Mindig lesznek emberek, kik becsületes szorgalmuk és takarékosságuk által polgári kényelmet, vagyoni tehetőséget szereznek magoknak, és lesznek, kiket tékozlás, restség és szenvedély a nyomor útjára visz és azok, kiknek ruhái rongyosak, magukat demokratáknak, azokat pedig, kik tisztességesen járnak, aristokratáknak fogják nevezni. Lesznek végre emberek, kiknek becsületessége, jelleme előtt kalapot emel az elismerő világ, míg azokat, kiket lelki rongyaikban bűneik undok ruházatában megismert, eltaszítandja magától, és ezek a megvetettek magukat és söpredék kiséretüket demokratáknak fogják árulni, míg azokra, kiknek jelleméhez föl nem tudnak emelkedni, az aristokrata czím sarát dobálandják. Ne értsetek félre. Nem az aristokrata eszméit mentem én, hanem azokat, kiket e névvel meghajigálnak s nem vádlom a demokratia eszméit, hanem azon embereket, kik meghentergetőzve az utczai szenvedélyek sarában, előállnak s azt mondják: én vagyok a nép! ezek a nagypénteki komédiások, kik a Krisztus szenvedéséből csinálnak szinpadot. Az fáj nekik, hogy olyan magasra nem mehetnek, mint mehet az igazi érdem, s ezért kiálltják rá: le vele! Legyen az is oly alacsony, mint ők. Ilyen emberek mindig lesznek a világon. De olyanok is lesznek, kik a felismerő nép kaczaja közt az ő fejeikre fognak gázolni. VI. _Odiosus elnevezések._ Mindig voltak, kivált a magyar közéletnek, szeretett vagy gyülölt czímzetei, miket úgy osztott szét mindenki, a mint valakit üldözött vagy kegyelt. Hajdan a kurucz és labancz, nemrég a pecsovics és a liberális, legújabban a republicánus és császári. Még csak két év előtt is nagyon rossz állapot volt liberálisnak neveztetni; ha valakire ilyen név csak az utczán ragadt is, az nem kapott hivatalt, az pöreit elvesztette, azt mindenféle vexa érte az ég alatt. Most épen így vagyunk a császári elnevezéssel. Ebben a népnek, a nemzetnek utálata van kifejezve. Akkor a császár uralkodott, most a nemzet. Mi igen sok embert ismerünk, kik két év előtt magukat pecsovicsoknak hagyták nevezni, s most ugyan republicánusok. Akkor abból volt hasznok, most emebből. Ők következetesek maradtak. Ezen emberek minket, kik őket nem szeretjük s bizony nem elveikért, minőket tőlük soha nem hallottunk, hanem egész más dolgokért, most elkezdenek bennünket feketesárgának, royalistáknak, reactionariusoknak s több effélének nevezgetni. Mi okuk van rá? Én ugyan nem szoktam akárminő politikai elvemet keresztapámmá tenni, hanem még is kérdem: hogy nem iszonyú tirociniumra mutat-e az a politikában, ha valaki egy tőle különböző pártnézetet csak az által tud magának megjegyezni: ha azt semmirekellőnek és hazaárulónak nevezi? A jacobinusok is ellenei voltak a girondistáknak, meg is ölték őket, de az soha sem jutott eszükbe: hogy őket royalistáknak nevezzék, pedig elvekben ugyan különböztek. S nagy kérdés: hogy ha őket le nem győzik, nincs-e elébb félszázaddal egész Európa? S ti nem tudtok soha rosszabbat mondani a mi elveinkről: mint azt a százszor hallott, de soha nem igazolt ráfogást, hogy azok feketesárgák. Ez egyébiránt nekem nem fáj. Mondhattok reám, a mit tetszik, mondhattok akár veszett royalistának, csak magatokat ne nevezzétek republicánusnak, mert az keserű. A monarchia eszméinek senki sem ártott annyit, mint a monarchák magok. A respublica eszméinek senki annyit, mint ti magatok. VII. Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami clubbconferentián azt mondta: «Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.» Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és köztetek. Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb eszméi forognak, melynek képét szivében, s színeit szalagján viseli, melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó. E politikai idol tinálatok a respublica. Mi nálunk a nemzetiség. Mi nem tagadjuk meg a ti bálványaitoktól a fönséges nevet, ti tagadjátok meg azt a mienktől. Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétáival; – elismeri: hogy Mózes is próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed. Nekünk is első Magyarország, aztán a respublica. S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy az elsőt választanók. Kimondjuk: hogy mi e nemzetiséget imádjuk, imádjuk nyelvében, ős jellemében, sajátságaiban, még dallamaíban is, imádjuk mindenekfelett. S ha kell érte tűrnünk, tűrünk érte mindent, még a megaláztatást is. S nincs a világon az a magasztos eszme, mely ennek elvesztéseért nekünk kárpótlást nyujthatna. Számunkra Magyarország földén kívül nincsen élet. Ti azt mondjátok: hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a népfajokkal Magyarországot, nevét, erejét; megtagadjátok, hogy magyarok vagytok, kerestek helyet: hol nem lakik magyar, de lakik a szabadság. Mi azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sírban, de Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön. A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvesz Magyarország, marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak: – nekünk hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ád, mert bennünket e nemzet minden fájdalmaiban osztozni kényszerít. Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint tik, azért őrizkedünk mink koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető szentségre. Ebben különbözünk mi tőletek. VIII. Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo. Hajdan Zápolya mondta ez ominosus jelszót, midőn nem birva az osztrákkal, a török védszárnyai alá veté magát. Fordult a sors. Most e mondat Ausztria jelszava lőn, midőn nem birva a szabadság százkezű óriásával, az orosz segélye után nyujtja ki kezét. Fuitis Trœs! Ruet Ilium et ingens Gloria Parthenopes… Mint érzik rajtatok e tettről a halál szaga… Erdélyben megtörtént az orosz segélyadás: de a szakállas muszka hadfiak sírva futottak ki székelyeink szuronyai elől. Bukarestben a török hadparancsnok lefegyverezteté Puchner oda menekült seregét, s megtiltá azoknak élelmezését. Elhullanak az utczán, mint a gazdátlan ebek. Törökország százötvenezernyi sereget állít ki az orosz ellen. S az orosz légiók az angol konzul egy parancsára átvonultak a Pruth túlpartjára. Midőn a tegnapelőtti csatában seregeink Hatvant elfoglalták az ellenségtől, ott Windischgrätz plakátjait lelték a falakra fölragasztva, mikben biztatja seregeit: hogy ne féljenek, mert nemsokára nagyszerű segítséget fognak kapni az oroszoktól. Tehát elismeri: hogy nem bir velünk. Elismeri tehetetlenségét. Elismeri a magyar nép életrevalóságát, ki midőn küzködnie kellett hatféle nemzetiséggel, tulajdon urával és árulóival: nem győzetett le, hanem istene segélyével s önereje által fentartotta magát. A nimbusz eloszlott, mely Ausztriát bálványnyá szentelé. Az idegen segélyhez folyamodás megrontotta őt és nem gyógyítá meg. Rövid napok mulva nem maradand hátra számára egyéb, mint a kétségbeesés. Az orosznak magának is idestova más segélyre lesz szüksége. IX. _Ápril 14-ike._ Jegyezze föl a história e napot, mert a magyar nép jövő élete e naptól fogja számítani új esztendejét. A Habsburg-dinasztia száműzetett. Száműzetett e nemzet földéről, száműzetett e nemzet által. Isten áldása legyen e napon és annak eredményein. E nagy napot nagy tettek kövessék. Legnagyobb tett legyen az tőlünk, hogy egyetértsünk, hogy pártokra ne szakadjunk. Nincs a magyarnak oly ellensége, ki őt le bírja győzni, csak egyedül a magyar. Temessünk el minden pártérdeket, nézetkülönbséget, szenvedélyeskedést s akkor eltemettük a magyar nemzet legnagyobb ellenségeit. Külellenségtől megvéd bennünket az Isten, belellenség által megver. Áldás van a véren, mely a hon védelmében foly ki, átok azon, melyet testvérkéz eresztett. Isten és önlelkünk őrizzen meg bennünket minden visszavonástól. Azoknak, kiket e lépés ne tán megdöbbente, legyen annyi mondva: nem az a magyar nemzet vétke, hogy jogait követeli, nem az, hogy a Habsburgokat szívéből megveti, nem az, hogy vérét és vagyonát pazarlani nem engedi, hanem az, hogy él és ereje van! Adja Isten, hogy e vétke legyen legnagyobb erénye. Mit érzett irántunk a Habsburg, megmondá márczius hatodikán. Elég időnk volt azt ápril 14-ig megérteni, hogy rá feleljünk. E felelettel előbb vagy utóbb tartoztunk magunknak. Szerettük volna, ha a feleletet Pesten adhattuk volna az ellenségnek. Korábban történt és megnyugszunk benne. Ellenségeink erejét ezáltal nem növeltük s hisszük, hogy a magunkét sem fogyasztottuk. Mi a békét szerettük, de nem a halál alakjában s ha a nemzet életének egyedüli feltétele az, hogy küzdjön, legyen bármilyen hosszú a küzdelem, elfogadjuk. Magyarország kormányzójává Kossuth Lajos neveztetett ki. Ki becsületességben, hazafiságban, polgár erényben hisz, nyugodt lehet. Mi üdvözöljük a kormányzót. Üdvözöljük benne Magyarország függetlenségének elvét. S szavainkat tettekkel fogjuk igazolni. Erőnk kevés, de az egészen a hazáé. Éljen a szabad Magyarország! X. _Windischgrätz._ Windischgrätz nem fogja Pestet lövethetni. Hétezer betege volt Pesten a kápolnai csata után, most a szolnoki, bagi, bicskei és isaszegi ütközetek után van 15 ezer sebesültje és betege, kikkel Pesten minden középület telve van. Ezeket ő nem szándékozik magával vinni, nem is vihetné őket a hátán, hanem rábízza az ellenfél nagylelküségére. Ha ezért a nagylelküségért bombákkal akarná lefizetni a felpénzt, igen rosszul lenne gondoskodva arról a tömérdek sebesültjeiről. * Windischgrätz elmondhatja magáról, hogy cirkumdederunt me. Egyfelől a magyar seregek, másfelől a császári család szorítják. Jaj neki, ha megáll, jaj neki, ha elfut. Húsz millióval volt adósa az osztrák családnak, az fundusul Magyarországot mutatta ki neki; az exekutio nem sikerült s a császári család nagyban viseli a pörköltségeket. A német lapok teli vannak Windischgrätz szidásával. Megérdemli. Nyomorult pénzérdekért szegődött hóhérává ajánlkozott a dinasztiának, alkudott egy népnek vérére s megcsalta a dinasztiát magát. Annyi győzelemről hazudott neki, hogy az magát egészen rábízva, oly nagyszerű lépést tett, melylyel mint az álomjáró a toronyról, kiléptette magát az élők sorából. Windischgrätz sokat vétett Magyarország ellen, sokat a szabadság ellen, de az az egy érdeme megmarad, hogy Ausztriát ő tette semmivé. * Ausztria betiltotta tulajdon hazánk földén magyar bankjegyeinket. És mi mégis késünk hasonlót hasonlóval fizetni vissza. Többé nincsenek számunkra kiengesztelés eszközei, meg kell ölnünk ellenségeinket. Igen: hogyha mi az osztrák bankjegyeket betiltjuk, ellenségévé tesszük ügyünknek az egész tőzsér világot, csak az a kérdés, hogy nagyobb ellenségünk lesz-e akkor, mint volt eddig? És az is igaz, hogy azontúl az osztrák banknak nincs hosszú élete. Mi úgy hisszük ez eljárásnál a zavarokat elkerülhetőknek, hogy a kormány az osztrák bankjegyeit váltsa be magyarokra, határidőt tűzvén ki, melyen túl azok el nem fogadtatnak. S mi itt sem tanácsoljuk Windischgrätz eljárását, ki beváltás helyett nyugtatványozott. Nem jó minekünk ellenségeinktől tanulnunk, sem eszük, sem erényeik, miket tőlük irigyelni okunk lehetne. XI. Nekünk az új alkotmány készítésénél egyre kell figyelnünk, hogy azt ne a külföld mintáiból, ne más nemzetek alkotmányairól tanuljuk el, hanem tulajdon belviszonyainkból. Annak a mi vérünkből valónak kell lenni, nem idegen statusok tükörképének. Minden nemzetnek meg vannak ősi sajátságai, az alkotmány évek során ezekből növi ki magát, s ha kell változnia, változik a nép szükségeihez képest. A mi aristokratiánk nem oly hatalmas, mint az angolé, hogy alkotmányunkat reá építhessük, minket az ő gabona-törvényeik nem érdekelnek, mi kereskedő nemzet sem helyzetünknél, sem népünk charakterénél fogva nem leszünk; mi az angol alkotmányt magyarra nem fordíthatjuk. Francziaország egy század óta küzd önmagával, hol politikai, hol sociális téren s azon változások, mik ez idő alatt alkotmányos életében történtek, tanusítják: hogy nekünk tőle tanulni nem szabad. Vannak a mi népünknek saját szükségei, saját fájdalmai, miket orvosolni kell, vannak erényei, mikben bízni lehet, vannak saját hibái, miket fel kell fedezni; – ki ezeket tanulta ismerni, azt mondhatja magáról: én készítendem a magyarok új alkotmányát! * Az emberek csinálnak maguknak ijesztő képeket, hogy azoktól féljenek, mint festettek hajdan isteneket maguknak, hogy azokat imádják. Ilyen félő kép a muszka. Mindenki fejcsóválva emlékezik rá és mondja magában: csak azt ne. Kérdjük meg tőle: hogy miért ne? Mert földje nagy. Hátha e föld szegény, néptelen, hátha ezeknek megtartása többe kerül, mint a mennyit birhatása behoz, hátha e földek olyanok, miknek lakóival a birtokos folytonos háborúban él? Ki tud róluk valami emlékeztetőt, valami nevezetest? Vagy tán ereje nagy? Látjuk. Évek óta nem bir a maroknyi cserkesz néppel, a lengyeleket nem birta leigázni. Lengyelt kelle a lengyelre támasztani, hogy őket legyőzhesse. Az elgyengült török birodalom képes ellenében jogait fentartani, s mikor egyszer lett volna módjában vitézségét megmutatni Napoleon ellen, az elemek segítségéhez folyamodott. Vagy pénze sok? Csalódnak, kik azt hiszik: hogy a királyok a leggazdagabb emberek. Gazdag a nép, gazdagság a hitel; hol a nép koldus, ott a birodalom szegény. Oroszországnak sem kereskedelme, sem ipara, sem földészete nem virágzó, a mi adót népessége behajt, azt a kormány fölemészti. Mi okunk van hát a muszkától félni? Alkalmasint az, a mi minden félelemnek alapja, a nem ismerés. Kisértet az csak, közel kell menni hozzá. XII. Az április 20-iki ülés ismét egyike volt parlamentáris életünk sarkpontjainak. Nem azért, mert Madarász politikai életét bevégezé. Ő kicsiny pont a magyar históriában: ha ellenségünk irandja azt, hallgatni fog róla, mert érdemeiről nem tudand; ha barátunk, mellőzendi, mert ismeri hibáit. Nem mentette őt senki, még tulajdon maga sem. A vádra adott válasza, mert mentségnek nem nevezhető, miután a tárgyról nem beszélt, nehezebb volt, mint maga a vád. Ellenfelei megsajnálták, barátai elitélték. Béke hamvaira. Nem az ő esete teszi nevezetessé a tegnapi ülést. Hanem az: hogy egy képviselő még ez eset után is azt mondá: azért nem szününk meg áldozni annál az oltárnál, a mely előtt az áldozók között tisztátalan is találtatott. Tehát a képviselő még most is érzi egy «mi és ti» választó vonal lételét, mely a nemzetet két külön erővé, két külön párttá osztja. Mi és ti… Átkozott a percz, mely e szót először hallotta hangzani. De akkor tán lehetett ok ezt mondani, a mint most nincs. Lehetett két párt: személyek pártjai. Lehetett két párt, kik közül az egyik a végletekre akart menni, a másik minden lehetőségnek fenn akarta tartani útját. S ezek nevezheték egymást e gyülöletvevő szóval: mi és ti! Most személyek nem csinálnak pártot többé. Magas biró a közvélemény, ez itélt fölöttünk, elhullottak, kihullottak a pártból: – és a pártok még is fogják-e egymást úgy nevezni: mi és ti? Az események itéltek az elvek fölött, a possibilitások elvei elhullottak, csak egy lehetőség maradt fenn: élni, együtt Magyarországgal vagy együtt meghalni vele; megölni az ellenséget vagy megöletni általa és a pártok is fogják-e egymást így nevezni: mi és ti? Mi azon oltár, melynél az említett képviselő tovább is áldozni akar ezen firma alatt «mi»- és nem akar másokat engedni áldozni, kiket «ti»-nek nevez? A szabadság oltára e? Ott áldozunk mi is. És nem tegnapóta; mióta élünk. A gyülölet oltára-e? Ott is füstölögnek áldozataink, nem gyülölte senki elébb a zsarnokokat, mint mi, és senki keserűbben. A honszeretet oltára-e? Ha azok közt, kik ez oltár körül járnak, volt különbség: az lehetett, hogy egyik az oltárra rakta áldozatait, a másik elvette onnan. E különbség nincs köztünk többé. Egyikünk többet, másikunk kevesebbet áldozott, de mindnyájan mindenünket és mindnyáján örömest. Ott is egyenlők vagyunk. Miért tehát: hogy mégis mi és tinek nevezzük egymast? Tán mert egyikünk a hatalomban, a másikunk azon kívül van? Ez csak egy testnek két része, nem két különböző test. Két kar, mely egymásnak segít, és nem egymással küzd. Mikor nevezte a balkéz a jobbkezet mi vagy tinek? Tán mert egyikünk építeni, a másikunk rontani akar. Együtt jár mind a kettő, csak a mit és hogyan? kérdések teszik a különbséget. Mondjon bárki jót, üdvöst, elérhetőt, mi pártolandjuk és hiszszük azt is: hogy ha a jó, az üdvös, az elérhető, tőlünk fog származni, annak is barátai lesznek azok, kik a hazának, kik a szabadságnak barátai, bárha nem neveztetünk nostrasoknak. Ki itt, ki most a mi és ti vezér fonalát feltudja találni, annak csak személyek, csak érdek adják a pártkérdést, nem elv. Elv csak egy van: szabadság, nemzetiség. És ez senkinek sem tulajdona. De nem is fegyvere. Midőn valaki a képviselők soraiból harczot kezdett a visszaélések ellen, ti azt a szabadság ellenének; ki vele egyetértett, szabadság elleni pártnak neveztétek vagy hagytátok nevezni, mert az, ki ellen a harcz intézve volt, mentség helyett, mellét verte és mondá: én a szabadság vértanuja vagyok. Ellenünk emeltétek védelmére a szabadság paizsát. Mi inkább hagytuk magunkat sujtani a fegyverrel, melynek neve szabadság, mint azt azon kézben összetörjük, mely azt ránk emelte. Most látjátok, hogy kit védtetek e fegyverrel? ismeritek a kezet, mely azt elejté, újra fel akarjátok-e venni? A helyett, hogy azt mondanátok: csalódtunk, ellenségeinknek láttunk, de jól esik tudnunk: hogy ha voltatok is ellenségeink, nem voltatok a szabadság ellenségei, akartok-e pártharczot folytatni, melynek okát nem tudjátok adni? Mi nem mondjuk tinektek, hogy ellenségeink vagytok, mert Madarásznak vagytok barátai, de ti se mondjátok azt: hogy nem vagyunk barátaitok, mert nem áldozunk a ti oltáraitokon. Mi nem küzdünk ellenetek, közületek támadt egyéniségek vétkeivel, ti se küzdjetek ellenünk elvek hatalmával, melyek mieink voltak mindig és lesznek mindig, mint a tieitek. Nekünk nem fegyver a ti barátaitok bűne, nektek nem paizs barátaitok erénye. És egyik sem ok arra: hogy magunknak külön oltárokat építsünk, hol külön áldozzék a Juda, külön Israel. KLAPKA LEVELE.[12] Mult napokban országgyűlésileg is tárgyalt tény volt; miszerint hadseregünkben azon hír terjesztetik, mintha lapjaink nemzetellenes békekötés és Olaszország ellen megadandó hadsereg mellett szólottak volna, s e miatt támadható zavaroktól lehetne félni. Mi nem a magunk védelmeért, mert erre magunkat igen kicsiny pontnak tartjuk, hanem minden netalán támadható visszavonás megelőzésére, megküldők lapjaink minden számát Klapka tábornok úrnak, kérve őt, hogy azokat valakivel, a ki épen ráér, átnézetve, győződjék meg a terjesztett hirek alaptalanságáról. Ez volt a legegyenesebb út, és a legbecsületesebb, mit követnünk kelle. Hittük, a tábornok úr a mily vitéz katona, olyan igazságos biró is fog lenni, s nem csalódánk. Ma egy levelet vettünk, melyet mint várt itéletet, egy elismert tekintélytől, jónak látunk közönségünkkel megismertetni, mint következik: Igen tisztelt szerkesztő ur! Becses levele következtében van szerencsém szerkesztő úrnak válaszolni: hogy az átnézet végett átküldeni tetszett példányaiból az «Esti Lapoknak» melyeket a mai nap a fáradalmas hadi foglalatosságok miatt olvasni csak gyéren volt alkalmam, tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap, tisztelt kormányelnök úrnak, csupán mások állítása után beszédközben előhozott szavaim, mintha az ön által szerkesztett lap a mindenároni békekötést és az elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most midőn az érintett lap minden számait átolvastam, alaptalannak mutatkozik, s azért is azt visszavonni s azon egyszersmind szives örömemet kifejezni el nem mulaszthatom, miképen az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg tulajdon érdeke szellemében szerkesztve és pedig egészen máskép találtam, mint arról ezelőtt mások által értesültem. Engedjen meg tisztelt szerkesztő úr ezen minden további jelentőség nélkül kiejtett s önnek tán kellemetlenséget is okozó szavaimért, s legyen meggyőződve arról, hogy a szabadsajtónak, melyet mindenkor a valódi szabadság kútfejének tekintettem s mint a szabadság legfőbb kincsét tiszteltem, nincs nagyobb tömjénezője mint _Klapka_ m. k. Mi tisztelt tábornok úr előbbi aggodalmában tisztelni tudtuk a haza és a szabadság szeretetét, mely őt annyi álhirterjesztés után féltékenynyé tevé annyi áldozat eredményére. Ő mint hazafi, mint hős, mint becsületes ember nem mellőzhette hallgatásával a vádakat, mikkel terhelve voltunk s végére kivánt járni. Mi itélete alá bocsátók magunkat, s ez itélet a legfényesebb elégtétel, mit becsületes ember magának óhajthat. Mi a tisztelt tábornok ur figyelme által csak megtisztelve érzők magunkat, s most, miután meggyőződését van szerencsénk birni, nyugodtan állunk a közönség előtt; minden igaztalan vád ellen, melylyel bennünket az önzés és roszakarat megtámad, kárpótlást találva egyetlen férfi nyilatkozatában, ki a haza osztatlan tiszteletét vivta ki nevének. A tábornok úrnak a sajtóról ekkénti nyilatkozata kétszerte becsesebbekké teszi azon babérokat, miket számára a harczmező terem. PESTI LEVELEK. 1849. Levelek Debreczenbe. I. Barátom Lajos! Egy bomba épen most döntötte le a redoute homlokzatát, egy másik az Esti Lapok hivatala előtt furódott a kövezetbe, mintegy félölnyire. A Trattner ház ég. Minő költői toll volna az, mely a jelenetet le tudná irni. A szakadatlanul menydörgő bombák, mik fejünk fölött szétszakadnak egy-egy gömbölyű fekete füst foltot hagyva magok után a világos égen. Az ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen s onnan támad reánk. Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna. A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szivében. Gyülől! gyülölete olyan, a mely örökségbe marad fiuról-fiura, mint a vallás. Látod, ez a gyülölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet. Minő nagyszerű volna e tanitás, ha Pesten nem volna! Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok, hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve. Én sirtam, mikor Pestre beléptem, sirtam mint a gyermek, ki anyját viszontlátja. Sirtam, mikor a szabadság háromszínű zászlóit láttam minden utczán, minden házon repkedni. Ha Pestre jöttök, sirni fogtok ti is tán más okból, tán keserűbb okból, de azért, ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok fölött mindenütt ott fog lobogni a nemzeti zászló. Sok seb van már ütve a haza szivén, de egy sem ilyen fájó, egy sem ilyen örök. Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok? Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt ilyen nagy, egy sem volt ily nehéz, mint Pest. És senkit sem hallani panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy nép, egy Isten. Háládatosak legyetek a magyar nép iránt, háládatosak legyetek Pest iránt, ha eljön a jutalomosztások ideje, mert a nehéz idők érdemei nem egyeseké: a népé, az Istené és Pesté. Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest? Oh, az több, mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap moralis hóhérpadra vonták lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S mit most szenved, azt Magyarország szenvedi. Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt honfi türelemmel fogja elviselni, az bizonyos. A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak, ennek tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint kétezer lövés közül, mely városunkat érte, csak egy birt tüzet gyujtani, a többit rögtön, ezt is fél óra alatt eloltották, pedig olyankor legerősebben lőnek az égő házra. A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik a mint mondják Nyáry szállását ütötte át. Nyáry az előtt fél órával szabadította ki a rabokat s vitte Pilisre. Ha csöndesebb idők lesznek, s azokat megérjük, fel fogjuk keresni a magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van, elkezdve a legmagasabb régióktól és le az olvasni nem tudó napszámos családköréig. Ha már jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, lelkeiket a haza, az utókor. Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok; mi egyszerű napi emberek erénybiróságot fogunk állítani, ki az elfeledett vagy nem ismert érdemeket egy elismerő szóval jutalmazza. Csekély jutalom, de mégis az. Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy míg büntetéseket szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon fölszámlálhatunk, ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió.» Mondd meg nekik, hogy a nemzet háládatos legyen fővárosa iránt. II. Barátom, Lajos! Pestnek legszebb része elégett. Fáj bennem a lélek, fenékig keserű a szívem ennyi pusztulás láttára. Szegény Pest! Azonban most nincs idő verseket írni a pusztulás képeiről. A romok nagyszerűségében eszembe jut, hogy e romok a mieink. Ki fogja őket újra fölépíteni? És kellett e keserű csepp az örömpohárba. Ez megóv bennünket a mámortól, mit a győzelmi hírek hallásából ittunk. Eszünkbe jut róla, hogy egy megnyert csata után mennyi sebet kell bekötöznünk! Emberek sebeit meggyógyítja az Isten, vagy a halál, hát azon sebek behegesztéséről, mik egy ország jóllétén vannak ütve, gondolkozik-e valaki? Jut-e eszetekbe, mikor a harczi jeleneteket hirlapokból olvassátok, vagy halljátok elmondani a szószékről, hogy ott igen sok fájdalom volt, mi nincs leírva, minek nincs hang adva? Gondolkoztok-e róla, hogy e fájdalomnak orvoslásra van szüksége? Hogy a nemzetnek, míg egyik kezében a kardot fogja, másik kezével házat kell építenie, földét szántani s sebeit kötözni? Leégtek falvaink, a Bánát földei vetetlenek, Arad, N.-Enyed, Komárom romok, Pestre nem ismersz rá, vidékeink kiélve, ipar, kereskedés törpén, népességünk megfogyva. Én nem tartozom kapacitásaitok közé, kik eszméik és hatáskörük erejével a nemzetet boldogítani tudják és hiszem, hogy fogják is. Én csak a mindennapi emberek egyike vagyok, ki vele érez a tömeggel s ki titeket figyelmeztet, hogy hol kell tenni és mikor, ki elmondja, hogy hol fáj legjobban s hol sürgetős a segély. Nem szólok egyesekről, hisz én is vesztettem sokat, de az nem jut eszembe, fiatal vagyok, majd visszaszerzem. Vesztette más félkarját s mégsem zúgolódik. De a mit a haza vesztett, annak gondja nehezül lelkemre. Egyesek kárait megtérítheti az ország de hát az ország kárát mely isten térítendi meg? Hidd meg nekem, ha az átkozott emlékű dinasztiának sikerült volna bennünket legyőzni, elveszett volna azon pusztítás miatt, mit tulajdon országain elkövetett. Magyarország kipusztítva, kirabolva jutott vissza reánk. Egygyel ugyan gazdagabb, mije soha sem volt: a szabadsággal. De a szabadság, a dicsőség még nem elég a nemzetnagyságra. Oda jólét, anyagi jólét kell. Egy egész ország jóléte. S ide nagyszerű eszközök kellenek. Most már semmi provinciális érdek sem szorítja Magyarországot háttérbe, alkalma leend nagygyá, tehetőssé lenni. Földészete, ipara, kereskedése, bányászata leend. Hisz mindene, mindene van. De most mindene meg van rongálva. Ezeket kellene helyrehoznotok. Sok köztetek az okos ember, ők tudni fogják, miként kell. Én csak annyit tudok, hogy «kell». És azt kell rögtön. A hol legkisebb tere van a működésnek, el kell azt foglalni. A ki nem harczol, dolgozzék, tegye azt, a mihez ért. Erre nem lehet azt felelni: most nehéz napok vannak, nem érünk rá gyárakat állítani, vizeket szabályozni, épicier gondokkal szerződni; éppen e nehéz napok okai annak, hogy mindenki minden módon siessen használni hazájának. Mert a csaták napjainál még nehezebb napok is vannak és azok az éhség napjai. III. Barátom, Lajos! A politikának itt most nincs nagy kelete. A fegyverek hangja elnémít minden okoskodást. Itt csak a fegyvernek van népszerűsége, abból is az ágyújának és abból is a huszonnégy fontosának. Különben a bomba is tiszteletben tartatik, kivált az olyan százötven fontos, a milyen három emeleten keresztül esik. A nép itt senkiről sem beszél, mint Görgeiről és Bemről és azokról, a kik ott a hegyeken vannak, kik Budát ágyúzzák s kiknek hogy csak az ágyúfüstjét láthassa, kitolakodik a Dunapartra tömegestől s fel sem veszi, ha közibe kartácsolnak a várból. Hát vajjon az országgyülés mit csinál Debreczenben? Miért nem tudat magáról semmit az itteni néppel? Csak egy rövid kis buzdítás, egy elismerő szózat, egy bátorító igéret jönne a kormánytól, vagy a nemzetgyüléstől vagy akárkitől, a ki Debreczenben országos ember. Nem volna-e érdemes tárgy egy unalmas délután összeülni s a többek között előhozni, hogy Buda bevétele ugyan igen fontos esemény, de éppen azért annak a nemzetgyülésnek, mely præponderantiáját a nép fölött fenn akarja tartani, szellemileg jelen kell lennie ez eseménynél s e jelenléte által is éreztetni souverainitását az országgal. Ha például a nemzetgyülés nevében a kormány vagy a kormányzó ilyenforma felszólítást küldene a pesti néphez: «A nemzet ismeri érzelmeiteket, ismeri szenvedéseiteket. Tekintetbe fogja venni. A nemzet nem akarja, hogy polgárai a hazaszeretet miatt koldusbotra jussanak, a mit egyesek veszítenek a hazáért, azt az egész haza veszti. Legyetek nyugton, az Isten megőriz és a haza megjutalmaz; a nemzetgyülésnek gondja van reátok.» Ilyenformán. Ti szebben tudnátok és okosabban s ez itt végtelen hatással leendene most. Magamforma simplex embertől semmit sem ér, én nem igérhetek a nemzet nevében semmit. Én ugyan meg vagyok felőle győződve, hogy ti előbb jöttetek e gondolatra, mint én azt leírtam s e perczben már tanakodtok is róla, hogy minő buzdítással legyetek a főváros iránt, de már egy hete elmúlt, hogy ostrom alatt vagyunk, az ellenség minden pontját a városnak dominálja s mi egyet sem védhetünk s ti még mindig nem szóltatok hozzánk. Én tisztelem azon nyugalmat, melylyel ti most az ország alkotmányát rendezitek, de nagyon szeretném, ha ezalatt a nemzetgyülés leendő székhelyén iparkodnátok népszerűségteket fenntartani. A néphez beszélni kell, mert a ki hallgat, azt elfelejtik. Ne vedd rossz néven a jóakaratot tőlem. Az itteni helyzeteket nem ismerheti más, mint a ki benne van. IV. Csodákról írok, csodák napjait éljük. Az Isten világos tettekben adja tudtára az emberi nemnek, hogy él és nem szünt meg az igazaknak őriző paizsa, a gonoszoknak itélő birája lenni. Tegnap leverték a magyar fegyverek a feketesárga zászlót a budai vár fokáról. Férfi férfi ellen, fegyver fegyver ellen foglalta el a magyar sereg a megfertőzött budai sánczokat, három zászlóalj honvéd három zászlóalj zsoldos ellen tört fel legelől. E három dicső zászlóalj a 10-ik, 40-ik és 54-ik. Nem ármány, nem árulás, nem félelem juttatá kezünkbe a büszke várat, kétségbeesett, dühös védelem után lett az mienk, védőinek nagy része halott, a várparancsnok meglőve, a tüzérek leölve mind. Mikor térdre esve kérték a kegyelmet a honvéd előtt, «nézz Pestre!» felelének azok s nem adtak egynek is kegyelmet. Pest romjaira mutattak nekik s leölték mind. A horvátokat a vár ablakain hányták alá s véres fejeket szúrva fegyvereikre, véres kezekkel álltak ki a vár ormaira. Úgy tudatták Pest népeivel, hogy a boszúállás istene dolgozik. Így veszett el Ausztriának két legjobb zászlóalja: az oguliniak, így vesszen el a többi! Mikor már zászlónk a vár falán lobogott, egy ezredes az ellenség seregéből, a neve Auer, a lánczhidat akarta fölvettetni. Az aknász, kire e herosztrati tett volt bízva, vonakodott azt végrehajtani. Auer főbe lőtte a vonakodót s maga indult az aknákat fölvettetni. De él az Isten! A múlt esőzés alatt megnyirkosodtak az aknakemenczéket összekötő salétromos kötelek, a megáradt Duna beszivárgott a minákba s a legelső kemenczének fellobbanása semmi kárt sem tett a hidban, hanem Auert szaggatá darabokra. Átkozott legyen a sír porában is. Itt volt alkalmunk az Istent színről-színre látni. Velünk küzdött, fejünk felett állt, hozzánk beszélt. Mikor városunk üszkei égtek, esőt adott az égből, eloltá a tüzet s a mi kárt az ellenség egy év alatt tett Magyarországnak, egy hét alatt bőven visszafizeté mindazt. Arany hullott az égből, mondják a földmívelők. Mikor fegyvereink Buda falait ostromolták, velünk volt, reá szakasztá felhőit az ellenség pokol tüzére s eloltá azt, elvette erejét s mikor az utczák vérrel voltak végig festve, mikor a csatának vége volt, kifacsarta felhőit Buda köveire s lemosta róluk a vért s e közben mennyköveivel belevert az elátkozott falakba, mintha mondta volna, hogy azokat mind le kell dönteni az utolsó kőig, fundamentomostól, hogy helye se maradjon. Hiszek egy Istenben, mindenható atyában… E percz óta pietista vagyok. S bármi történjék, ember hatalmától nem féltem Magyarországot többé. V. Míg Magyarországnak igen kevés talpalattnyi földe volt, meg tudtuk vetni a lábunkat rajta, most, midőn majdnem egész Magyarország a miénk, nem tudom, hogy hol állok? Veletek semmi szellemi közlekedésben nem lehetvén (ezen egyébiránt segítünk) olyan formán orientálom magamat, mint a kinek a kalapot a fejébe húzták. Azzal a meggyőződéssel szivemben, hogy az administratio terén lényeges változásoknak kelle történni, mindenütt a régi roszszal kell találkoznom, a mikor aztán erősen meg vagyok akadva nem tudva, hogy e gyomok journalisticus irtogatásával teszek-e ügyünknek jót, vagy ha azokat elhallgatva a közönség előtt, csupán veletek tudatom, mely utóbbi esetben ismét nem tudom, hogy mért kellett születnem papirosfogyasztónak? A régi kormánybiztos rendszer még mindig ugyanazon járvány, a mely volt; ezek a mindenünnen összehajtott csizmadiák, ketten-hárman grassálnak egy és ugyanazon helyen, egy és ugyanazon ügyben mindenféle aláirású megbizatásokkal s tesznek egymásnak rettentően ellentmondó intézkedéseket. Egy félkegyelmű itt, valami B. nevű (tavaly asztalos legény volt) széltére sequestrálja a honárulók javait, például báró Nyáryét, a kinek a fia nálunk honvéd hadnagy; azok az emberek aztán nyakra-főre szöknek és lesz belőlük forcirozott honáruló. Áll pedig a vagyon lefoglalás abból, hogy az ember a birtokos lovait elhajtja a maga számára. Ez a férfiú itt rendeleteket ad ki, mik egy Kara-Mustafának becsületére válnának. Ez lehetetlen, hogy a mi elveink kifolyása legyen. Rossz, igen rossz sensatiót csinált azon elv gyakorlatba vétele is: miszerint a meghódolt megyék tisztviselői minden előleges inquisitio nélkül cassáltatnak. Tolvajoknak, rablóknak egy kerülök-fordulok alatt meg van engedve a rehabilitatio, s azoknak, kik politikai hibát követtek el, nincs. Aztán nagyon jól tudják ám itt az emberek, hogy azok, kik most gyávákra, kétségbeesettekre itéletet hoznak, a kisértetek napjaiban nem voltak kevésbé esendők, mint akárki más. Aztán, ha azon elv nem forogna is fenn, hogy ne csináljunk magunknak par force egy halálra sértett reactionárius pártot, abból a csekély prosai okból, hogy hát azok, kiket értök cserébe veszünk, jobbak lesznek-e náluknál? Nem találok ez eljáráson tanácslandót. Nekem még az nem ok: valakit jó embernek nevezni, hogy semmi, rosszat nem tett. Hiszen nézzétek meg *megye új tisztviselőségét. Tisztelet, becsület legyen neki, de én nem szeretnék viczispánja lenni. Ha ez mindenütt ily szépen megy, ide s tova a belügyminister sorsát nem irigyleném. Ily időben, hol minden valamit tudó főre halálos szükségünk van, egy tollvonással leszorítunk annyi practicus embert az administratió teréről s szerzünk magunknak egy legió tisztviselőt, a kik meglehet, hogy igen szép piros tollakat hordanak, de most tanulják az ábéczét. Az ember igazán nem tudja: a régiek elvesztése-e a nagyobb baj vagy az újak acquisitiója? E végtére is legjobb barátja az embernek a megtért ellenség és legrosszabb ellensége az elpártolt barát. Kár volt nekünk azt az egyet Windischgrätztől eltanulnunk. Pedig mást is tanultunk tőle. Azoknak a hódolatnyilatkozatoknak közzétételét – a hivatalos lapban. Hogy valaki – a város vagy megye – privata diligentia – köszöntőt irjon a kormánynak, az ellen nincs kifogásom; de hogy a kormány ezt közzétegye, vagy plane a nyilatkozatokat elrendelje, azt nem értem. Magyarország nyilatkozzék, hogy elismeri-e természetes és törvényes kormányát? Lehet-e ezt valakinek kérdésbe hozni, ki ügyünk igaz voltát ismeri? Magyarország meghódoljon maga magának? Kivánni attól a néptől, mely önként adta a hazának vagyonát, nyugalmát, lelkesedését, vérét: hogy most szavakban nyilatkozzék. Nem beszélnek-e tettei? Nem beszélnek-e áldozatai? Azt, hogy Windischgrätz nyilatkozatokat közlött, értem; irás kellett neki arról, a mivel effective nem birt; de a magyar csak tulajdonát kapta vissza. S végtére hódolhat-e a nemzet tulajdon kormányának, tulajdon tisztviselőinek? Ti a nemzetnek választottai vagytok, nem urai: ti a nemzetet képviselitek, hát azok kiket képviselnek, kik hozzátok a nemzet nevében hódolat-nyilatkozatot irnak? Ha ti irnátok ki hódolatot egy tőletek külön vált souverainitásnak, azt érteném; de itt ti magatok vagytok nemzet és souverain. VI. Egy körülményre, úgy látszik, ti ott Debreczenben teljesen nem is figyelmeztek. Budapest elhagyatottságára s mindenre, mi ezt szükségkép kiséri. Budapest Windischgrätz és Hentzy által megkapta a keresztséget s fővárossá keresztelteték fel. Nevezetes csatákat vivott a magyar, nagy győzedelmeket említhet fel, de győzelmeiben az epochális tény fővárosa visszavétele. A télen azt tanultuk, hogy Debreczenből is vissza lehet Magyarországot szerezni; de azt is, hogy Magyarországot csak Budapestről lehet kormányozni. Mi is megtanultuk, mi nekünk Budapest, a főváros is megtanulta ismerni önbecsét, öntudatra jutott, s azt nektek ignorálni nem volna szabad. A téli szenvedések, az elzáratás után, s az utolsó bombáztatás által Budapest megifjodva lépett ki a viharokból. Fogoly volt nehéz börtönben, kinozva és sanyargatva őrei által, de megtanulta azoknak becsét érezni, kiktől elszakíttatott. Elzárva nem is tudta mennyit epedtünk utána, nem – mennyit fáradott a sereg visszaszerzéseért? Mienk lett újra, inkább mienk, mint valaha volt – de nem szabad vele elhagyatottságát éreztetnünk. A főváros hónapokig más életet élt, mint mink. Lemosta szelleméből a börtön a multak emlékeit. Elfogultság, elővélemények nélkül nyilt meg számunkra, kész minden impressio befogadására, ami tőlünk jő. És nincs, ki szóljon hozzá a mi nyelvünkön, azon hangon, mely után epedett annyi hónapig. A főváros elmaradt közéletünk közelebbi fejlődésétől, hol mi vagyunk ma, a tér idegen s ismeretlen neki. Bámulja, hol találta meg s hogyan, kiket elvesztett? de hogy jutottunk ide? nem tudja, nincs ki elmondaná neki. Szólhat hozzá a multról, szólhat a jövendőről bárki, nem tudja kinek higyjen, kitől óvja magát? Keres mindenfelé minket és nem leli azokat, kik erősek voltak a hitben, s kiknek Isten megadta a győzedelem örömét. Nem látja sehol a magyar kormányt, annak halvány képe él néha placátjaiban a biztosnak. Mindez nem elégítheti ki a fővárost. Nem lehet a nemzetben erős rendes élet, míg a vérforgás nem szivből indul ki. Szeretnék elmondani mindent, mit gondolok, de mondani nem is akarok, hogy meggyőzzelek, miszerint minden percz drága, hogy itt legyetek. Minden emberen látszik a kegyelet kormányunk iránt, mindenki keres okot késedelméért, de oly nehéz lelni, mi valószinű volna s megnyugtatná. Jertek minél előbb s jőjjetek, mint hódítók s béke angyalai. A megtisztult főváros szenvedésekben megtisztultnak tart benneteket is, s repesni fog szive örömében, ha befogad ismét. Istenért ne késsetek. VII. Ha hét bűnös között egy ártatlant elvesztetek, többet ártotok vele, mint ha egy ártatlanért hét bűnösnek kegyelmet adtok. Mit fog szülni a meghódolt megyék tisztviselőségének általános abandonirozása? Mit fog szülni ez elv, melyet a theoria nem ajánl, a praxis el nem fogad? A mostani magyar kormánynak oly hatalma van a nép fölött, minő nem volt egy ország kormányának soha: – a szeretet. Mikor Magyarország területének nyolcz tizedrésze ki volt véve a törvényes és természetes kormány fizikai behatása alól, mi tartotta volna meg a nemzet számára az elfoglalt részeket? Nem a szeretet-e? Az imádás, semmi kényszerítés, semmi ámítás által meg nem adható ragaszkodás egy ügyhöz, mely veszni látszott, de a mely szent volt. Míg az osztrák zsoldosokat halálosztó fenyíték veri a csatába, mi tartja össze a magyar seregeket, kik még tegnap a földet szántották s ma az ágyúknak rohannak? Nem a szeretet-e? E szeretet, mely mindent, a mi szép, a mi nagy, Istent, hazát, szülötte földet, jogot és dicsőséget egybefoglal. Míg az osztrák császár minden darab kenyérért, mit e föld terme, de nem az ő számára, pecsétes levelet kénytelen kiadni, kemény sanctiójával a kötélhalálnak, míg minden utczaszegleten kémeket, minden faluban vészbiróságot kénytelen fölállítani, hogy az emberek ne beszéljék azt, a mit ő hallani nem akar; mi varázs az, mely minden szívet és minden ajkat megnyit, hogy érezze, hogy mondja azt, mit egy egyszerű polgár nem parancsol, – kér a haza nevében; mi iszonyú erő az, mely a semmiből hadsereget teremt, mely e hadseregnek semmiből enni ád, fizeti, ruházza, ha fogy, kiegészíti, mely a földművesnek azt mondja, vedd el falatodat, add a hazának, oszd meg ruházatod vele, hagyd el tűzhelyedet s menj érte csatázni, szedd le templomod harangjait s önts ágyút belőle, ha meghalsz, ne sírj, kiálts éljent a hazának! Nem az a végtelen szeretet-e, melyről csak az ábrándozóknak volt tiszta fogalmuk, míg tettekben nem nyilatkozott, örök és való tettekben, minő az ércz? Erősebb kormányzási pálczának hiszitek-e a félelmet, mint a szeretetet? Azt fogjátok rá felelhetni: igen, a bűnnek legyen félelme a törvény szigorúsága iránt. De a kormányzat nem törvények kiszolgáltatása. Ti a törvényeket hozzátok, de azoknak kiszolgáltatói nem vagytok, ti még azt sem tudhatjátok, hogy azon törvények, miket ti szigorúaknak alkottatok, szigorúan fognak-e végrehajtatni? Így azon rendelet, mely a meghódolt megyei tisztviselők kassatióját elhatározza, azokra nézve, kik szívükben vétkeztek a haza ellen, kis büntetés; azokra nézve, kik bensőleg hívek maradtak, igen nagy. A magyar Corpus Juris szoros egybefüggésben van Magyarország históriájával. A hol valamely bűnre élesebb törvény van hozva: ott tudni lehet, hogy azon bűn nagyon el volt terjedve. A magyar törvényhozók sok törvényt megalkottak, de egyet sem ok nélkül. Ha a kassaló rendelet egykor törvényeink közt helyet foglaland, a historikus azt fogja belőle kiolvashatni, hogy 1849 januárjában igen sok hazaáruló lehetett Magyarországon. Mi azonban tudni fogjuk, hogy akkor nem a hazaárulók száma volt sok, hanem azoké, kik a haza jövendője fölött kétségbe voltak esve. Hogy igazat mondtam, nem hivatkozom azon körülményekre, mik közt az ellenség által megszállott földek tisztviselői voltak, hanem utasítom a nemhivőket azon inquisitionális aktákra, mik a gyémánt-pör részleteiben adatokul szolgálnak. Azok megmagyarázandják, hogy mint hittek a haza jövendőjében azok, kik legjobban diktálták a guillotint a kétségeskedőkre és eltántorultakra. Én részemről nem akarnék e tények számára a törvénykönyvben monumentumot építeni, hallgatok róluk orczapirulással s azóta nem jut gyűlöletemnek egy-egy szikrája sem azok számára, kik szájjal vétkeztek, de tán lelkükben, vagy éppen tetteikben hívek maradtak az egy igaz hazához. CHARIVARI. Életképek. 1848. Martius 23. 1. Egy úgynevezett feketesereg is alakult e napokban fekete zászlóval, halálfő a közepén. Itt vonult össze a néhai aristocratiának vert maradványa. Hadd gyászolja mindenki a maga halottjait, ki fehérben, ki feketében. Már most csak az a kérdés, hogy szin-e a fekete? Az optica azt mondja, hogy az a szinek hiánya. Egy szóval olyan _neutralis_ valami. 2. Azt beszélik, hogy Metternich itt van valahol Pesten. Sokan már azt is tudják, hogy boltot akar nyitni az életében összevásárolt lelkekkel kereskedendő. Hagyja abba: jó bornak nem kell czégér; _becsületes_ ember, ha el akarja a lelkét adni, mindig talál vevőre. 3. Két angol utazó érkezett mart. 15-kén városunkba. Ezek Palermoban voltak, mikor ott a forradalom kiütött; békeszerető lordok lévén, onnan rögtön eltisztultak Mailandba. A mint oda érnek, kiüt a forradalom. Innen szintén odább kelve, utaznak Párisba. Alig vannak ott egy hétig, kiüt a forradalom. Itt ismét felpakolnak, mennek Münchenbe: alig szállnak le a kocsiról, kiüt a forradalom. Rohannak Bécsbe: itt végig se mennek még a városon, már áll a forradalom. Végre is Pestre kergeti őket a sors: s a mint lábukat a partra teszik, itt is kiüt a forradalom. Igy ezek mindenütt magukkal vitték a forradalmat. – Csak odább-odább még mylordok! Itt meg ne állapodjanak, menjenek, járják be az egész világot. 4. A huszár-nemzetőrség is erősen verbuvál, száma túlhaladja már a háromszázat, mind gyönyörű válogatott szép hazafiak, az egyenruha alig kerül többe háromszáz forintnál. – Tegnap odamegy közibök egy zsiros suhancz, gyönyörűen kitisztítva, mintha sasokkal küzdött s kéményen bujt volna keresztül, s be akarja magát iratni. Kérdik, hogy kicsoda? – _Alföldi nemes_ ember. – (Alföldinek elég alföldi, hanem nemes embernek kissé nagyon ittas volt a fiu.) – De ló kell ám majd ide! – Hiszen ha csak ló kell! (mondaná Bandi a «Csikós»-ban). 5. Hogy fejlődék a jellem a forradalomban: többeknek a nép szónokai közül a forradalom alatt kalapja, pálczája vagy köpenye tévedt el, s másnap a nép fölkereste őket: hogy kezükbe szolgáltathassa elvesztett tulajdonaikat. 6. Hir szerint Angliában is köztársaság van már. Az ördög nem alszik, mondja az egyik fél. Nem rövidült meg az isten keze, mondja a másik. 7. Kecskeméten is kitűzetett a városházára a forradalmi lobogó. Ezt a tanodai fiatalság követelte, mondván: ha a tanács ki nem tűzi, majd kitűzzük mi. A helybeli katonaságnak megizené a helyhatóság, hogy szépen viselje magát. Fölösleges volt. Azok azt felelték: csak minket ne bántsanak, mi nem bántunk senkit. Nem is volna tréfa, ha a kecskeméti húszezer vasvillás nationalgarde nekitámadna egy mélyen tisztelt lovasezrednek, két óra mulva nem lehetne megismerni: melyik volt az ember, melyik volt a ló? Hanem a kőrösiek maig sem hisznek semmit. Azt mondják: Schneiderribillió az egész. Aludjunk még egy kicsit. 8. Egy mélyen tisztelt főbiró úr, a mint a helytartó-tanács rendeletét vette a censura eltörlése felől, ilyenformán irt alispánjának: «a helybeli censort felfüggesztettem s a sajtótörvények kidolgoztatásáig magam vettem által a censori hivatalt.» 9. Mi lesz már most ezekből a szegény censorokból? (csakhogy már egyszer megértük, hogy sajnálhatjuk őket!) Kovácsmesterek nem lehetnek, mert ők csak békókat tanultak csinálni s ezekre szükség többé nincsen. – Kertészek nem lehetnek, mert ők a virágokat gyomlálnák ki s a maszlagokat tennék üvegházba. – Szabók nem lehetnek, mert az ő ollójuk szabása után a carbonari köpönyegből is gályarab kámzsa támadna. – Ha molnárok lennének, ott igen értenének a vámoláshoz. Legjobb lenne nekik most lapszerkesztőkké lenni s mind azon dolgokat, miket egykor más lapokból kitörültek, egyenkint kiadogatni. Ebből gyönyörű ragout kerekednék s alkalmasint eltartana ebben a században. 10. Pesti írók nejei egy szépen himzett zászlóval fogják megajándékozni a nemzetőrséget. Ily kedves kezektől varrott zászló alatt aztán öröm lesz csatázni a hazáért. Petőfi ezelőtt két hónappal megirta azon verset, melynek refrainje ez: varrd meg azt a zászlót, feleségem! A költők a világesemények látnokai. 11. Lajos Fülöpnek a párizsi proletárok collecta útján alamizsnát szándékoznak küldeni. Szegény még útiköltséget is elfelejtett magával vinni. Az volna még szép, ha mint Abdolonymus király, földművelésre szorulna az egykor rettegett monarcha: hogy éhen ne haljon. 12. Pestmegye rendei közgyülésileg elhatározák, hogy ezentúl minden czímeket megszünteknek fognak tekinteni. Semmi nagyságos, semmi méltóságos, tekintetes, nemes nemzetes urak és asszonyságok többé. Az egyszerű «polgártárs» és «polgártársnő» czimzetek foglalandnak helyet a törvényes nyelvben is. A közéletben eddig is széltére divatoznak már. A chinai falak a szellem egy lehelletétől leomlottak. Több tekintetes nemes vármegyék táblabirái bámulva kérdezik: hát minket hogyan fognak ezentúl titulálni? 13. Pesten hölgy-nemzetőrsereg van alakulóban; nem volna rossz gondolat. Ha ránk bizná valaki, tudnánk mi oly bataillont összeválogatni, mely előtt lerakná az egész armádia a fegyvert. Egy ilyen amazoni tekintettel több ellenséget le tudnánk győzni, mint valamennyi rozsdás karabinnal, miket méltóságos báró Lederer főhadikormányzó ő excellentiája számunkra kiválogattatott. Mint illenék a szép fürtökre a kócsagos kalap lengő tollaival, a karcsú derékra a bogláros kardkötő: s a fehér kezekbe a még ragyogóbb aczél. Föl, szép amazonaink, a haza mindnyájunké. Víjjuk ki az egri nevet! Adjunk példát a férfiaknak, mutassuk meg nekik, hogy a nők sem félnek az egyenruhától. 14. Bon soir citoyen Széhenyi! mond valaki a nemes grófnak. – Bon nuit citoyen sansculotte – felelt rá a nemes gróf. 15. Egy bonmot hallottunk jelszavainkra mondatni s minthogy a tréfa talpra esett, mielőtt elleneink közül valaki elmondaná, magunk teszszük közzé. Egy citoyen sansculotte neki esik a másiknak s azt hátba üti, mondván: «_szabadság!_» a másik visszafordul: detto hátba üti és azt mondja: «_egyenlőség!_» ezzel kibékülnek, kezet nyújtanak és összeölelkezve mondják: «_testvériség_». 16. Az országgyülés hozott sajtótörvényeket. Ezek is oly formán ütöttek ki, mind mikor a földműves esőért imádkozik, aztán jégesőt kap. Köszönjük mi az ilyen sajtószabadságot. 10 _ezer pengőt kell_ készpénzben biztosítékul lefizetni annak, ki martius 20. óta divatlapot, 20 _ezeret_ a ki napi lapot ad ki; ki ezt nem tette, egy évi fogságra büntettetik. E szerint mi valamennyien, kiknek azóta lapja megjelent, ingyen szállást kapnánk egy esztendeig. Nem volna rossz gondolat, így igen jól kijátszhatnók a háziurakat. Kisebb-nagyobb vétségekért _egy naptól_ fogva négy évi börtönt remélhetnek az illető írók. Honoráriumnak elég bőkezüen van osztva. _Nem szabad megsérteni a törvényhozó testületet._ Ez legmulatságosabb. Vajjon mikor a tens rendek a váltótörvényeket hozták, miért nem kötötték ki, hogy a törvényhozó-testület tagjait nem szabad exequálni? Könnyű volna így törvényeket hozni, hogy maga a törvényhozó-testület kivétel legyen alóla. Csak a mi az Istenhez megy és az Istentől jön, az a szent; a többi megbiráltatik. Önök el látszanak felejteni: hogy önök nem urai a népnek, hanem csak küldöttei. _Megsérteni_ senkit sem szabad a sajtónak, de _megmondani az igazat_ mindenkinek szabad és kötelesség. 17. Van itt körülünk egy (talán több is) újdonan sült nemes ember, ki tavaly vásárolta a nemességet, persze nem vérén, mint Árpád alatt bejött ősapáink, hanem jó pénzen, mint sok más egyéb megvásárolható dolgokat; most ez azt kérdi: hogy hát ő neki ki adja vissza a pénzét, a mit a czímeért adott? – A kutyabőr így hangzik: «birja pedig ő és az ő maradékai mind ezen jogokat _örökkön örökké tartandó időkig_.» Ennek is furcsa fogalmai támadhatnak az örökkévalóságról. 18. – Nem értem én ezt, – mond egyik communista a másiknak, – ha mindent egyenlően felosztunk egymás közt s te holnap a te részedet mind beiszod, mi lesz akkor? – Ujra osztozunk! April 2. 19. Édes öcsém, te is azt mondod, a többi is azt mondja: _utolsó_ csepp vérünket a szabadságért! Szeretném már azt is látni, a ki az első csepp vérét felajánlaná! 20. – Kaptál «_Ferencz-emlék-pénzt?_ Kérdi egyik bécsi a másikat? – Nem én. – Nesze, adok én egyet. S ezzel kezébe nyom egy – két garasost a harmincz krajczár felirattal. 21. Egy püspöknek a szivét holta után bebalzsamozták. Testét eltemették a k*i sírboltba, szivét a sz*ibe. A teste fölé ily sírfeliratot tőnek: «itt fekszik egy _szivtelen ember_». A szive fölé pedig ezt: «itt fekszik egy _embertelen sziv_». 22. Egy censor nem tudott francziául s ezért minden franczia szót kitörült, a mi elébe akadt, irgalom nélkül. Azt mondta, hogy őtet nem lehet azáltal megcsalni, hogy az ember dolgokat ír, miket ő nem ért. – Egy másik pedig nem értette az új szavakat, s ezért mindent a párizpápaiban keresett utána. Egyszer Döbrentei egy kéziratát birálta. Látja e szót: «kontár». Quid hoc est? Non intelligo. Posui ipsi «kantár». Másutt látja e szót: «erény». Nem érti. Teszi helyette «remény» stb. 23. Az elhatározó percz itt van. Midőn e sorokat irjuk, éjfél van, a szabadság tere tömve van néppel, mely rivallja: fegyverre! fegyverre! Fáklyavilágnál olvassák föl a ministerek a királyi kegyelmes leiratot, mely tudtunkra adja: hogy a király adott szavát nem akarja beváltani. A nép rivallja: Megcsaltak bennünket, fegyverre, fegyverre! A harangokat félre akarják verni. – Most vagy soha! ezen szavakkal végzi beszédét az egyik minister. Ki kell hirdetni az országban: hogy a haza veszélyben van. Itt vannak késedelmeskedésünk keserü gyümölcsei. Mindennap hinni, mindennap megcsalatni és mégis mindennap ujra reményleni! A végső perczre jutottunk. Ki fog a polgárvérről felelni, mely a vakhit miatt omolni talál? Egyetlen reményünket még a nádorban helyezzük. Kívüle csak az Isten és a kétségbeesés velünk. – Szegény hazám, szegény hazám! – – – Ápr. 1. Vége az aggodalmaknak. A király mindenbe beleegyezett. A ministerium fel van állítva. Egy óra óta mindenütt béke és rend. * Az országgyűlés eloszlik. Ez nem nagy baj, ennél nagyobb szerencsétlenség is történt már Pannoniában. Azzal rágalmazzák a haza aranygombos atyjait, hogy félnek hazamenni. Félnek? Ugyan miért? Nem féltek akkor, mikor minden diæta végével ujnál-ujabb terheket vittek haza a népek nyakába, s félnek most, midőn a szabadság hírével térnek haza? Most félnek a hazameneteltől? Tán még jobban félnek az ismét el nem jöveteltől? Könnyen megeshetik. A jövő országgyűlésnek alkalmasint más arcza lesz, mint az eddigieknek. Ezt megjövendölheti az ember, a nélkül, hogy Sybilla volna. 24. X. lap szerkesztője megköveti a tens nemes vármegyét: hogy adják vissza neki a censorát, mert ő nem akar senki fiáért felelős lenni. Bizony pedig már Oroszországban is el van törülve a censura, a mennyiben tudniillik semmit sem szabad nyomatni. April 9. 25. A pesti polgárság szörnyen haragszik a _vörös_ szinre. Azt hiszi, hogy ez mindjárt _guillotint_ jelent. Az «_egyenlőségi_» század bajnokainak ismertető jele vörös szalag lévén, szombaton délután ezek közül nehánynak osztattak ki a legelső forradalmi ütlegek; szalagaik letépetvén karjaikról. Sőt annyira ment a vörös szín elleni harag s a nemzeti szín iránti szeretet, hogy a kocsmárosoknak megizentetett: mikép a paprika tartó mellé só és majoránna-tartót is tegyenek, s ezentúl minden veres-szakallú ember zöldet, fehéret tartozik a szakállában viselni; különben botba fut. 26. N. K… i atyánkfiainak körülbelől ilyen dictionariumot adtak a kezébe illető hatósági vezéreik, mikből aztán nagyot érthet a ki akar; de nem az igazit. _Szabadsajtó:_ Ugy mint szabad lesz szüretkor minden embernek bort mérni. _Reform:_ Minden ember református fog lenni, azaz: kálvinista. _Egyenlőség:_ Kinek mije van, azon megosztozunk. _Szabadság:_ Üthetjük már a zsidót; senki sem bánt érte. _Nemzeti őrsereg:_ Igy akarják a szegény embert beverbuválni a katonaságba, elvinni Muszkaországba. Köszönjük akkor az estáncziát! _Közteherviselés:_ Nem fizetünk többet a papnak. _Urbéri viszonyok megszüntetése:_ Ezentúl a földesúr szántja a jobbágy földjét. _Esküdtszék:_ Kikergetjük a senatorokat a városból. 27. _A nemesség megszüntetése._ Hát nem lesz többé haute-volée bál? Hát a parasztnak is be szabad jönni a casinóba? Hát a leeresztett hajú leány-asszonynak is le szabad ülni arra a padra, hol a kalapos kisasszony ül? Hát a varga leánynak is szabad lesz már parazolt hordani? Hát a kékbeli ember semmivel sem lesz alábbvaló, mint a zöldbeli ember? Hát civis lesz már most minden ember? Hát nem lesz már most a theatrumban sem első hely, sem kakasülő? Hát nem csapjuk meg már a parasztot többet? – Eh, hisz ez égbekiáltó! 28. _Nemzetőrség._ – Jobbra kanyarodj! – Mit gondol szomszéd, komám uram, nem jobb volna balra kanyarodni? Ápril 16. 29. Mi hir Kis-Ázsiában? Kis-Ázsiában annyira divatba jöttek a fáklyás-zenék, hogy jelenleg egy kölcsön-fáklyás-zenét-adó-társulat látta jónak a világra jövetelt, mely által minden részvényes tag sorshúzás útján részesülni fog e megtiszteltetés nemében. Ha a társaság például 365 tagból álland, mindennap egynek neve kihuzatik s az, fáklyás-zene kiséret mellett, körülbelől ilyenforma dictióval fog felköszöntetni: «Tekintetes táblabiró úr! Önnek érdemei elszámlálhatatlanok, nem szűkség őket hosszasan felemlítenem, de nem is czélszerű, mert a fáklya drága, s pedig holnapra is kell; elég legyen ön magasztalására annyit felhoznom, hogy ön a részvényét pontosan lefizette, minélfogva van szerencsénk önnek háza elejét szurokfüsttel megdicsőíteni; éljen!» A fáklyák pedig ott helyben rögtön eloltatnak, s gazdálkodás tekintetéből másnapra eltétetnek s ez így megyen, míg az év lejár, minden istenáldott éjjel. 30. Az erdélyi kormányzó ilyen szép atyai szavakkal nyugtatá meg a petitiót benyujtó népet: «hallottam: majd meglátom; most pedig _takarodjanak önök haza_.» Nem hosszú, de szép! 31. Egy nógrádmegyei faluban kérdi a földművelő nép a paptól: ki adta nekünk a szabadságot? A pap felelé: a császár, a ti apátok! Elmentek azután a zsidóhoz, a ki pálinkát mér, kérdik tőle ugyanazt, ez azt felelé: a nemes urak adták e jókat. Melyik mondott már most igazat? Kérdik végre a szolgabirótól. Ez is azt felelé: hogy a kaputos urak voltak olyan jók. «Na, mond erre a falu szája, ha ez így van, nem kell nekünk a pap; hanem a zsidót megteszszük a jövő restellatión esküdtnek. 32. _Insurrectionalus jelenet._ Jön az éjjeli őrvonal. A laktanya előtt nadrágbadugott kézzel pipázik a strázsa és nem mozdul. Kérdé a patrouille-vezér: hogy mért nem kiált queraust? Van eszem, felel a táblabiró-silbak rendületlen phlegmával, mikor azok odabenn a meleg szobában makaóznak, ordíthatok én, a meddig tetszik, még sem jönnek elő. April 23. 33. Párisnak egy városnegyedében már nem fizetnek házbért. A zsellérek a communismus elveihez csatlakoztak, a háziurak ki vannak barricadozva. A minapi népgyűlésen a pestiek is gyakorlatba akarták hozni e nemadózási rendszert. Persze, ha voksolásra kerülne a dolog, a háziurak iszonyú kisebbségben maradnának. Annyival is inkább, mert az okoskodás nagyon is gubára ragadó. A háziurak az ő zselléreiknek zsarnokai: mind meg annyi Lajos Fülöp en miniature. Egy orosz czár mindegyik külön. A háziuraság eszméje egy az absolutismussal, egy a zsarnoksággal. Mert: 1. A zsarnokokat nem a nép választja, a háziurakat sem. Maguk teszik magukat háziurakká. 2. A zsarnokok a népet szertelen adóval szokták terhelni; a háziurak szintén. 3. A háziurak még csak nem is «Isten kegyelméből» uralkodók, mint ezt a királyok szokták neveik után irni. 4. A háziurak a világosságnak esküdt ellenségei, bízonyítja ezt Budapesten minden lépcső és folyosó. 5. A háziurak csupán megvesztegethető ministereket tartanak, kiket a köznapi világ házmestereknek nevez. 6. A háziurak egytől-egyig absolut monarchák, dalai lámák, orosz czárok, török sultánok, Nérók, Caligulák és Dsingiszkánok, házmestereik mindmegannyi Guizot, Metternich, Paskevics, Apponyi, Radeczky, török basák, mandarinok, hetmanok és administrátorok! Minthogy pedig republikánus országban ejusdem farinæ urak számára nincsen türelem többé, azért Párisban a háziurak ünnepélyesen detronizáltattak. Csak hogy ne ebben kezdjétek Párist utánozni, kedves magyarjaim. 34. A mult napokban ismét nagy rakétás ünnep volt: az ablakok jól ki voltak világitva, a görögtüz is meglehetősen sikerült, sok helyütt olajos papirosra festett képek látszottak. A nép bámulta őket. A többek között legnevezetesebb volt egy tömlöcz ablaka a megye házában, ez is ki volt világitva. A benne lakó raboknak mart. 15-kén kellett volna a magok évnegyedes huszonöt pálczaütését fölvenni. A forradalom napjai róluk is elvonták a baromi büntetést. Utolsó garasaikat tették össze, hogy tömlöczük ablakát e nagy nap emlékére illően kivilágíthassák. 35. A vidéken egy zsidó-árendás megfogad egy nemes legényt kocsisnak. A nemes legény teljes életében illő büszkeséggel utálván a dolgozást, a mint hallja, hogy nincs többé robot, fut a gazdájához, kezébe nyomja az ostort s búcsúzik tőle, mondván: «megjött a szabadság, Iczik gazda; nem dolgozom én kendnek többet.» – A zsidó megérti a dolgot s azt mondja: «no János, ez ugyan nagyon jól van; még eddig nem mertem kendnek megmondani; de már most, ha eljött a szabadság, én is meg mondom kendnek, hogy kend egy semmirekellő lusta filkó. Isten megáldja János. April 30. 36. A miniszteriumhoz ez ideig 1642 folyamodvány nyujtatott be. Mind hivatalt kérnek, de egyik sem mondja meg, hogy mifélét? Magyar ember természetesen universalgenie szokott lenni, kivált ha még táblabiró fajta. Kilencz iskola padjába belefaragta a nevét s mikor a tizedikből kimenekül, ott van, hogy mindent tud a világon, a mire szüksége nincsen. Ilyenkor aztán csak az a kérdés, hogy cserzővarga legyen-e, vagy miniszter? Mindkét pályára egyenlő előkészletei vannak. Mikor magyar nemes ember a fiát iskolába küldi, azt mondja neki: «tanulj fiam; tebelőled még palatinus is lehet.» S az aztán szörnyű baj, mikor egynehány százezer ember egyebet nem tanul, mint minek csak palatinus korában vehetné hasznát. 37. A minap oda megy egy német Klauzál miniszterhez, mint sok más német. – Karsamadiner! – Jó napot, polgártárs! – Ah, excellenz, nem ismer engem? – Nincs szerencsém, polgártárs. – Én vagyok az a friseur, a ki ő excellentiájához a premier miniszterhez jártam tavaly országgyülés előtt. – Ah! nagyon szép! mivel szolgálhatok önnek polgártárs? – Nagyon furcsa körülmény hajtott ide excellentiádhoz, magam sem tudom, hogy kezdjem? de nem volt máshoz bizodalmam. Eddig az volt a czímerem egyik felére felirva, hogy «friseur» a másik felére pedig az hogy:» coiffeur», jobb lett volna ugyan azt irni helyette, hogy: «perruquier», mert ez szebb is, nobelabb is és legalább magyarul van; hanem már most meg akarom változtatni a feliratom a miniszterium tiszteletére s e végett bátorkodtam folyamodni, vajjon méltóztatik-e beleegyezni, hogy így irjam «fodrász?» vagy pedig igy, hogy «hajfodrász?» Én a miniszter úr ő excellentiája válaszában tökéletesen meg fogok nyugodni. Képzeljük már most e kérdéshez Klauzálnak elpusztíthatatlan türelmű szelid képét, melylyel ő a folyamodónak egész türelmesen felelé: legjobb lesz, irja ön igy: «hajfodrász!» Milyen huszonötöt csapatott volna erre egy torontálmegyei szolgabiró! Május 7. 38. Egy sógor-lap csunyán kifakadt ellenünk. Azt mondja, hogy köszönik a németek a mi _csókjainkat_, ha mi pénzt meg katonát nem adunk nekik Olaszország ellen. Hát te azért jöttél ide csókolózni, mert azt hitted, hogy ez a jó bolond magyar neked minden csókért kád aranyat ajándékoz? Tiz milliót egy csókért! Te! Hisz ennyit _Cleopatra_ sem kapott. Nálunk becsületes magyar ember, ha valakit megcsókol, tartja tisztességnek, s a ki itt pénzt kér a csókért, annak nem szabad nappal járni az utczán. 39. A dicsőségesen elmult fáklyás-zenék egyikénél egy budapesti nemzetőrkapitány kirendelte a századját – fáklyát vinni. Vajjon nem fognak bennünket majdan kukoriczafosztásra és hajtóvadászatra st. eff. is kirendelni? Nem értjük mi egymást. A nemzetőrség eszméje pogányul el van sántítva. A nemzetőr nem silbak. A nemzetőrnek nem kell prezentirozni tudni, nem is szabad. A nemzetőr nem drabant. A nemzetőr nem arravaló, hogy éjjel a korcsmákat vizsgálja, s a proletáriusokat pórázra szedje. A nemzetőr nem bakter. A nemzetőr nem azért van a világon: hogy a tisztelt házi urak nyugodtan fekhessenek az ő füleiken. A nemzetőr nem díszpolgár. A nemzetőrnek nem az a dolga, hogy tarka ruháját és fényes fegyvereit parádézni hordja, mikor nagyuraknak kell gyönyörűséget szerezni. A nemzetőr tisztán bajnok, semmi más. A nemzetőr kötelessége víni, lőni, hadakozni, farkas-szemet nézni az ellenséggel, barricadokat csinálni, s béke idején e műtételekben magát gyakorolni. A strázsát-állás, patrouillozás, prezentirozás maradjon a tisztelt bakter uraknak, katonauraknak és aranymentés uraknak; ők arra valók. 40. Az erdélyhoni oláhoknál ilyen jó színben állanak mozgalmaink: «A szerecsen császár háborút izent a magyar királynak. Ennek oka az: hogy miután Szerecsenországban minden férfinak tíz feleséget kell tartani, hát a szerecsen császár most a szomszédból hordatja össze az asszonyokat. E végett mind Magyarországban, – mely Szerecsenországhoz legközelebb esik, – mind Erdélyben össze fogják szedni a nők közül a barnákat s odaadják a szerecseneknek. De már ezt nem engedjük!» 41. Valahol már megint nagy ünnepély készül. Sütnek, főznek, borokat fejtenek. Érzem a rántás szagot. Azt mondják, hogy az orosz követeket várják. Ők is el akarják fogadni a pesti tizenkét pontot s nekik is felelős miniszterium kell, – olyan mint a mienk. Isten neki. Megosztjuk velök is, a mink nincsen. Kell pénz barátaim? Itt van, vigyétek! van nekünk annyi mint a polyva; hozzatok zsákot, hordókat, kádakat, szapullókat; a mi csak van. Adunk mink, a mennyi kell, örülünk, hogy szabadulhatunk tőle. Itt van mindjárt Bécsnek tiz millió esztendőnkint. – Tessék! – Aranyban, ezüstben. Itt van Lengyelországnak másik tiz millió. Csak kocsit kell érte küldeni. Szerbiának – no ennek elég lesz hat millió. Ha több kell, csak szóljanak. Moldáviának, még nem tudjuk, hogy mennyi kell? Előlegesen tessék a három millió. Ezért interest sem kérünk. Olaszországnak – ah ennek kell küldeni husz milliót! Legalább! Mi az nekünk? Csehországnak detto tiz millió. Azok is jó emberek. Törökország – te is gyere elő. Szólj: mennyi kell? A magyar nemzet nem tud hová lenni nagylelkűségében, megful a maga zsirjában. Segítsetek rajta! Tessék, tessék. Kell katona? Azt is adunk. Kinek volna az, ha nekünk nem! Annyi van, hogy mint midőn Xerxes felállt egy hegyre, onnan nem látta a katonái sorának végét: azonképen mi is, ha egy hegyre felállunk, hát egyet sem látunk. 42. Egy gazdag táblabiró, ki mint kiszolgált hadastyán, szintén kapott oly rézpecsétet, a milyet a katonák szoktak a gyomrukon hordani, s a mit Isten tudja miféle érdemekért osztogat a császár, – hát azt a pecsétet elvesztette. Másnap kihirdetteti, hogy a ki ezt az elvesztett érdemdísz-rendjelt neki megtalálja és haza viszi, kap jutalmul öt forintot, persze fekete bankóban. Nagyon szerette a pecsétjét, büszke volt rá; hát nem lehet csodálni, hogy oly feligért érte. Harmadnap (abban a városban történetesen sok katona volt) kilenczvenhat ilyen érdemdísz-rendjelt vittek a nyakára, darabját öt forintjával. Egyecskét _vesztett_ el s kilenczvenhatot _találtak_ neki harmadnapra. 43. A városháznál megint dictióznak a zsidók és a magyarok ellen. Aesopus meséiben a barmok beszélnek úgy mint az emberek; itt megfordítva kezd lenni a dolog. 44. Istentelen világ! Képzeljétek csak minden világ keresztyén népei: Pesten husvét első napján a magyar szinházban játszottak! Oh te Szodoma és Gomora, te Ninivé, te Babylon! Te bűnnek leánya: Husvét első napján bűnös világi mulatságnak nyitni meg a comédiaházat! nem félsz, hogy elsülyedsz? Nem, nem, sokáig nem állhat a világ. Az özönviz már nem messze van. Én megyek, váltok jó előre jegyet a Noé bárkájára. 45. E napokban jött közénk egy pár lengyel, kik egyenesen Krakkóból szöknek. Egyiknek meg volt lőve a lába. Ott is szép dolgok történtek. A kormány megengedte nekik a national convent összehivását. S mikor szépen együtt voltak, akkor elkezdte őket kartácscsal lövetni. Nem rossz módja a capacitatiónak. Az ilyen véleményre persze nem lehet másképen, mint barricadokkal felelni. Szegényeket azonban szétverték onnan is, s most már igazán földönfutók. Tépjétek le az égről Sobieski paizsát s dobjátok a kútba. Ha ti egykor e paizszsal meg nem véditek Bécset, most ennek a Bécsnek kövein a kecskék legelnek s a denevérek készítenek fészket és ti szabadok vagytok. Nem gyilkolt volna meg benneteket – hálából, a miért megszabadítátok, midőn a halál szeplői kiverték, midőn patkányait kezdte már megenni. 46. Quod nova testa capit, etc. A ki egyszer táblabirónak születék stb. Kimondtuk, hogy nincsenek többé titulusok s alig számolunk hatot, megint benne vagyunk a titulusokban. Most már mindenki oda teszi a neve után: N. N. nemzetőr, X. Y. közlegény a XX. nemzetőrszázadban I. A. a XVI. század nemzetőrség felcserje. O. J. hadifőjegyző. Q. Q. nemzetőr-ezredes. Csak kitörik a szeg a zsákból. Elhagytuk a «tekintetest» s behoztuk a «citoyent.» A titulus nem azért titulus, mert czifraság; hanem: mert erre a kérdésre, hogy: kicsoda? azt feleli, hogy: micsoda? Május 14. 47. Sopronmegyében egy falu jobbágysága föl akarta osztani a földes ur jószágát. Szerencsére a katonaság jókor közbejött s a lázadók kegyesen megszeppenve oldalogtak haza. Nehányan a falu bölcsei közül, tartva attól, hogy e kudarczot vallott revolutiónak még következései is lehetnek, megkérdezték a notáriust, hogy mi bajuk történhetik ezért? A notárius tanult ember levén, azt mondá: «Ezért kigyelmetek közül ötöt hatot felakasztanak, a többit elviszik katonának.» «Uram, notárus uram, nem jól lesz az, segitsen fejünkön!» «Bizony nem segithetek én, édes atyámfiai, ha csak kentek magok meg nem előzik a statariumot, s az egész faluban mindenkit, a ki csak résztvett a nyugtalankodásban, huszonötig nem csapnak. Ezeknek sem kellett több, mentek rögtön a biróhoz. «Biró uram ne sajnáljon ránk huszonötöt csapatni.» A birónak mit volt mit tenni? előhuzatta a derest, lekapatta sorba, betűrendbe s huszonötig csapatta az egész falut. Akkor aztán magát a birót hasaltatták neki. Mit volt mit tennie? kiállta ő is az ő huszonötjét s már most áldják mindnyájan az ég urát: hogy ily szépen megszabadultak a véres büntetéstől. 48. Egyszer Mária Terézia alatt felzendült Bécs legalsóbb osztályú népe. Kérdi a királyné: hogy mi baja a canaillenak? – Nincsen _kenyerük_ szegényeknek, – felelék neki. – Minő finyáskodás! – szól erre méltó indignatióval a királyné, – ha nincs _kenyerük_, hát mért nem esznek _zsemlyét?_ 49. Ferenc király egykor egy feldmarsalával ferblizett a táborban. A király beszerelt, a marsal aussizott: azután gustirozott mind a kettő. Ekkor a király ijeszteni akart s hivott két huszast, a marsal megadta és visszavágott még hatot s kérdezte mije van? A király kivágta: – Három király, magam vagyok a negyedik. – S nyult a cassa után. A marsal legkevésbbé se jött erre konfusióba, ő is kivágta a magáét: – Három disznó, magam vagyok a negyedik. S beseperte a cassát. Május 18. 50. Kérdés. Miben különbözik a franczia forradalom a magyar forradalomtól? Felelet. Abban: hogy a francziák _el akarták kergetni_ a királyukat s ez nekik _sikerült;_ a magyarok pedig örömest _haza hozták_ volna a királyukat s ez meg nekik _nem sikerült_. 51. Kérdés. Micsoda titkos jelentéseik vannak az érdemjeleknek, miket a királyok osztogatnak? Felelet. _A kereszt_ azt jelenti: «ime te is segitettél a népek megváltóit keresztre feszíteni, viseld érdemed jelét a nyakadra kötve.» Az _aranykulcs:_ «hű tömlöcztartója voltál a szabadságnak; viseld porkolábi érdemeid diszjelét magadon.» Az _aranyláncz:_ «engedelmes igavonója voltál a te uradnak, legyen megaranyozva a láncz, melylyel zsámolyához vagy kötve.» Az _arany sarkantyú:_ – «első voltál ott, a hol futni kellett, legyen mivel sarkantyúznod a lovadat, ha háborúba mégy.» Az _arany gyapjú:_ – «jámbor birkája voltál a te uradnak: viseld tulajdon bőrödet.» A _térdkötő:_ – «köszönd e harisnyakötőt azon érdemeidnek, miket magadnak az udvarhölgyek körül szereztél.» A _tárcza_ végre ilyenformát jelenthet: – «tömted a gazdád tárczáját a nemzet pénzével, már most emlékül tartsd meg magadnak a bugyillárist.» 52. Kérdés. Mit csinálnál te Jellacsicssal, ha te volnál a nagy mogul? Felelet. Először szép szóval kérném meg: hogy ne sajnálja magát fölakasztani. Kérdés. S ha szót nem fogadna? Felelet. Akkor iszonyú chriát irnék neki számtalan periodus quadrimembrisekkel, phrasisokkal, similitudokkal, citatumokkal, syllogismus catenatusokkal, flosculusokkal, locus topicusokkal, emblémákkal, chronostichonokkal s mindennemű rhetoricai figurákkal felfegyverkezve, melynek prologusában a haza boldogságáról, epilogusában pedig azon édes kötelességről szólanék, melyben részesülni fog, ha e chria folytán magát rögtön felakasztja. Adnectálván a ministeriális ferman mellé egyúttal a szolgálattevő selyemzsinórt. Kérdés. S ha még akkor sem akarna engedelmeskedni? Felelet. Akkor elküldeném neki a magyar tudós társaság szótárát, azzal a világos fenyegetéssel, hogy ha periodusaimnak rögtön nem enged, nem marad e szótárban egy ige, melyet ellene nem küldök, szabályozott glédába állított hadi rendben. Kérdés. S ha még ekkor is megbicsakolná magát? Felelet. Na – akkor elővenném nagylelkűségemet és _megkegyelmeznék_ neki. 53. Azt beszélik, hogy ministereink egyike, midőn Párisban járt, meglátogatta Madame Lenormand-ot, azt a világhírű jósló nőt. E hölgy négy jóslatot tett neki, melyek mindegyike képtelenség volt azon időben. I. Megszünik gazdag lenni. (Családja egyike volt a legtehetősebbeknek Magyarországon.) Ez beteljesült. II. Egy nemesnek lesz sógora, s egy köznemesnek veje. (Apja zászlós úr volt és magas aristocrata.) Ez is megtörtént. III. Magyar minister leend. (Akkor még ily hivatalnak a czíme sem létezett.) Ez is beteljesült. IV. Le fogják nyakazni, – (őrizze magát feketeruhás környezőitől!) Ha az egész mese nem volna, még megijesztené az embert.[13] Május 21. 54. Legújabb hir szerint Bécsben nagy lázadás van; a király eltávozott Bécsből, s Innsbruckba ment. Miért nem jő egyenesen közénk? Sehol biztosabb nem leendene, mint a magyar nép közepett. Félisten lehetne itt! A magyar nemzet minden pártu, ajkú és színezetű osztályai egyesülnének körülötte s megvédnék, mint megvédték ősét Máriát az egész világ ellen. Mit ezelőtt egy héttel jövendőlénk, az korábban kezd beteljesülni, mint gondoltuk vala. V. Ferdinándnak nem marad egyéb hátra, mint Magyarhon karjai közé vetni magát, s e karok csodákat fognának kivinni érte! 55. Kedv látni az önkénytes hadfogadást.[14] A nép töri magát fegyvert ragadhatni a hazáért. Ifjak, vének, szegények és gazdagok. Egy apa, tehetős földesúr, hozta oda egyetlen fiát: «Ime én is átadom egyetlen fiam a hon védelmére.» A fiú jó kedvvel állt be, alig volt tizennyolcz esztendős. Három ügyvéd, öt jogász, több tanuló, művész és kereskedő iratta be magát a bajnokok soraiba. Fölcsapott egy nagy kereskedő fia is: gyönyörű tisztaarczú dívatos legényke. Mondták neki: hogy addig is, mig társai e felében szennyes zsiros alföldi legények, napszámosok, kocsisok, proletáriusok, csinosabb alakká mosakodtak, lakjék odahaza, ne az őr tanyán. «Nincsen többé úr és szegény között különbség,» felelt meg a derék fiú s összeölelte bajtársait, kiknek barátsága többet fog érni majd a lőporfüst közt, mint az illatos dandyké idehaza. Május 28. 56. Együnk, igyunk, vigadjunk. Hisz holnap úgyis meghalunk. Imádlak magyar nép! mikor küszöbödön a baj, akkor van legszélesebb kedved, tánczolva mégy a halál elé s szemébe nevetsz a töltött ágyunak… Sokáig élj! Meghaltál nem egyszer, föltámadtál mindannyiszor, kutyába se vetted a halált; ha megvertek ma, nagyot aludtál rá s holnap kiheverted; ha mindened elvették, borod, búzád maradt s eb volt, a ki búsult; te sirva is tudtál vigadni… Sokáig élj! Körüled ég a világ, alattad reng a föld, mit bánod te azt? ha házad leég, terem nád elég, újra fölépíted; ha reng a föld, jó tánczolni rajta, nem érzi az ember. Körüled minden nép küzd azért, a mije nincs; vérét ontja, gyötri, fárasztja magát; bánod is te! Neked mindened van. Lesz jó termés, lesz jó szüret, s ha egyszer kedve van az embernek, mért ne tánczolhatna a vulkán tetején?… Sokáig élj! Nem félsz te senkitől, van neked jó széles tenyered, bele híres fokosod; ha ellenség kerülget, ajtót sem zársz előle; azt mondod: hadd jöjjön! ha baja van veled, majd meglássuk, melyikünk eszi meg a másikat? de te ugyan kocsit nem küldesz érte, sem helyébe nem mégy; legalább ha helyedbe jő, neki is lesz mit enni, s ha egyébről nem, arról megemleget, s ha jól lakott, majd megúnja magát és odább megy… Sokáig élj! Imádom a philosophiádat! 57. Egy úri dáma itt Pesten azt felelte az önkénytes hadfogadási segélygyüjtőknek: – Ejh, mit bolondoznak az urak? «én bizony semmit sem adok; én nem szeretem a háborút.» Bizony más sem szereti azt. Egyébiránt nincs attól mit félni nagysádnak. Nem olyan irtózatos dolog ám az a háború. Egy reggel, mikor fölébred nagyságod, hallani fog egy kis ágyú-durrogatást messziről, arra felsétál a muzeumba, onnét opernguckeren szerte néz, s látni fog távolról négy falut szép romantice égni; onnét haza megy. Ebédnél meghallja, hogy a muszka megverte a magyar ármádiát, s estére betoppan nagysádhoz egy pár meglehetősen szakállas és bajuszos kozákhadnagy, egész illedelmesen meghajtja magát, kezet csókol és tudtára adandja nagysádnak, hogy huszad magával oda van kvártélyozva. Nagysád meghívja őket ozsonnára. A közkatonák salonban, a tisztek a kabinetben, a közkatonák pálinkát, a tisztek theát kapnak, s ez így tart vagy hat hétig, azután a regement odább vonul; a közkatonák a salonból egyet-mást elvisznek, a tisztek pedig a boudoirban egyet-mást ott hagynak, nagysád pedig egy este meg tudja: hogy férje ki van nevezve orosz statustitkárnak. Ilyen lesz – nagysádkám – az a háború. Nem kell azoktól a katonáktól úgy félni. Mióta be van bizonyítva: hogy a nők is emberek, azóta a katona csupa emberszeretet. 58. Petőfi mult szerdán könyvtárát árverezteté el s a begyült összeget a hadfogadási költségek pénztárának ajándékozta. Korponai hadi érdemeiért nyert érdem-pénzét, mely harmincz aranyat nyom, ajándékozá ugyan e czélra. Széchenyi és Batthyányi grófok minden ezüstnéműiket tevék a haza oltárára. Zichy Manó gróf öt mázsa ezüstjét küldte a pénzverdébe. A Károlyi család több mázsa ezüstneműit küldte el a nemzeti bank alapjához. A miniszterek egy évi fizetésöket adták vissza a nemzet pénztárának. A nemzeti kaszinó minden ezüst készletét és 20 ezer ftnyi összeget adott át. Czegléd város a felszólítás előtt 9600 p. ftig járult az önkénytes adakozásokhoz. Önkényteseink serege naponként szaporodik. Tömérdeken, a legszegényebb fiúk, a husz forintot, melyet beállásukkal kapnak, nehány garas levonásával rögtön visszaadják. Egy fiatal ember mostanában kapta ki tizezer forintnyi osztályrészét, s azt rögtön átadta a nemzeti kincstárnak, maga pedig önkénytesnek állt be. A rendes katonaság közül is számtalanan ide soroztatták be magukat. A nemzeti szinház tagjai négyezer pforintot adtak át a hazának. Wodjaner másfél mázsa ezüstöt. (Akkor sem kellett hozzá commentár. J. M.) 59. Horvátország május 10-dikén hadat üzent Magyarországnak. Reménylem: hogy nem fogjuk őket helyünkbe várni. Megyünk: mindenki elmegy. Ilyenkor nem tudom, azt kell-e bámulnom inkább, a ki elmegy, mint azt, a ki itthon marad? Ez utóbbi határos volna a vakmerőséggel. Hah, mily dicső lesz! Az őrtűz körül letelepedve véres papirrongyokra dobhátán irni csodás jeleneteket, a minőkről a mai kor gyermekeinek sejtelme sem lehet. Látni a halált teljes pompájában s lefesteni arczát Hallani a csaták rivalgását s leirni szavait. Vinni a zászlót előre, hol legsűrűbben hull a golyó, küzdeni érte, kicsavarni az ellen kezéből, megcsóválni a levegőben, és meghalni érte. Hah mint fog tántorogni a lerészegült föld, a vérrel itatott föld, s a gyávákat, kik házaikból nem mernek kijönni, mint temetendi téglafalai közé! Mint fog megnyilni, hogy a holtak kijöhessenek sirjaikból! Újra fogják látni egy Hunyadi arczát, Kinizsit, Rákóczyt, Lehelt és Botondot, az ős István király szentelt koronáját, Kapistrán barátot, Dobót az egri hőst, a hét _magyar vezért_, Zrinyi Ilonkát, egri asszonyokat! ők mind fel fognak támadni újra, föltámadnak unokáik unokáiban, s föltámad velök a hajdani magyar dicsőség! Magyarország földjét újra el kell foglalnunk. Karddal és tűzzel mutatni meg, hogy a magyar nép életet érdemel. Karddal és tűzzel bizonyítani be, hogy e hazában csak egy Isten lehet úr, a magyarok istene. Ezt tenni fogjuk. Úgy áldjon meg az ég! 60. Egy reformált gyülekezet minden ezüst és arany edényeit felküldte a hadi-kincstárba. Rajtunk a sor catholica szentegyházak! Ha most áldoztok, elveszthetitek ezüst szentjeiteket; de megmenthetitek a catholicismust; ha fösvénykedtek, majd a muszka ezüstjeiteket is elviszi s tetejében még görögöt is csinál belőletek.[15] 61. _Bécsi forradalmi jelenet._ – Nyissatok utat a barricádon. A minister parancsolja. – Bizony nem nyitunk mi!!! otthon parancsoljon a minister. – Nyissatok utat! Itt a placatumok. – Csak azért sem nyitunk. Süsd meg a placatumodat. – Nyissatok utat! Jönnek az ágyúk! – Állunk elibök! – Le a barricáddal! A sörhordó szekér nem mehet keresztül. Erre a szóra hanyat dőlt a barricád. 62. Vannak, kik egy nagy Ráczországról álmadoznak, melynek határa Kecskemétig terjedne. No, no! Ominosus hely ti nektek ez a Kecskemét! Emlékeztek-e még rá, mikor a ráczok egy éjjel hadastul rajtamentek Kecskemétre, azt felgyújtották s a szép magyar nőket szőrkötelen hurczolták el lovaik mellé hurkolva? A kecskeméti biró azonban hirtelen összegyűjtötte a fegyverfogható férfiakat s lóra kaptak, utána eredtek a rabló csordának. Solt körül utolérték s ott a lápságnak szorítva, egyig levágták az egész rácz tábort. Hirmondó sem ment közülök haza. A szekér maig is embercsontokon jár ott. Megvan ám még az a nép; mely e csontokkal a földet behintette. Ez a nép atyafinak nagyon jó atyafi, de ellenségnek nagyon rossz ellenség. 63. Eljött hát a várvavárt ünnepélyes alkalom! A katonaság, miután azokat, kik felesküdni nem akartak, elküldték Komáromba – csakugyan felesküdött az alkotmányra. Azaz: hogy új esküformájában benne van ez a szó is: «alkotmány,» olyformán, mint mikor Aesopusnak meghagyta a gazdája, hogy főzzön neki _lencsét_, ez aztán főzött neki _egy szem lencsét_ egy nagy tálban. Ez ünnepélyes alkalommal, midőn e szavakat kellett volna a katonaságnak utánmondani: «esküszünk hűséget _első_ Ferdinánd _ausztriai császárnak_», az olasz katonaság egy torokkal kiáltá: «no – no!» (nem!) s nem esküdött addig, míg így nem mondaték neki: «Ötödik Ferdinánd, magyar királynak.» 64. _Nostradamus jövendölése a XIX. század közepéről._ Az egész földön egyszerre fog kezdődni a tavasz. A Vezuvius kitör. Olaszország lángba borul. Asszonyok fognak hadakozni, gyermekek a piaczon szónokolni, holtak támadnak fel sírjaikból. A kakas háromszor kukorít. Új, soha nem látott nap jön fel az égre, mely soha le nem megyen, sugáraitól az egész világ új színbe öltözik. A sárga hold a fekete égen elhalványul, elvész, a szivárvány lejön az emberek keblére. A kutyák elhagyják gazdáikat s a farkasok föltámadnak a sasok ellen. Nem fognak lánczok készíttetni többé. A börtön neve meg lesz átkozva és elfelejtetik. Nem fog senki kardot hordani többé. A vérontás meg lesz átkozva és elfelejtetik. Megszünik a gyűlölet, a félelem, a kevélység; szeretet lesz úr a világon. A pénz elmúlik, nem lesz különbség gazdag és szegény közt. Munkálkodni fog mindenki és boldog leend. Az isten maga fogja kormányozni a világot, maga tanítandja a népeket s kik e dolgokat helyette végezték, elmúlnak. A férfi nem fog úr lenni a nő felett. Mindkettő egyenlő joggal fog bírni az isten előtt. Addig pedig sok anya fogja halálkínok közt szülni fiait és álmaiban véres képeket látand, és a föld megmozduland előérzetében. A holdban látni fogjátok a véres foltokat s éjjel tiszta égben menydörgés fog hallatni. A népeket éh- és döghalál látogatandja meg. A templomokban imádkozás közben sokan fölkaczagnak s az ebek vonítani fognak a várak és paloták kapui előtt. Éjenként magától megszólamlik a tornyokban a halálcsengetyű s nagy fekete pillangók repkednek a levegőben, miknek hátára halálfej van festve. Ha ezek elmúlnak, az ördög leviszi családját a föld alá s az emberek nem fognak szarvakat viselni sem aranyból, sem ezüstből. Junius 18. 65. _Egy bukott pecsovics lapszerkesztő licitálja lelkiismeretét._[16] «A ki vesz, annak lesz, ki ád többet érte?» Tessék, tessék szép tarka lelkiismeret, fele fehér, fele fekete, ha kifordítom balkézre való, ha befordítom jobb kézre való, ki ád többet érte? Voltunk mi dühös hazafiak, lettünk hidegvérű hazaárulók, most ismét gazda nélkül vagyunk, ajánljuk magunkat a többet igérőnek. Kell haragos szabadsághős? itt vagyunk mi. Kell alattomos jezsuita? Nálunknál jobb nem akad. Kell republicanus? communista? oda esküszünk. Kell áruló, szentségtörő? parancsoljatok velünk. Ez a bőr nyúlik szépen, s minthogy goromba és fekete, nem igen piszkolódik. Ki ád többet érte? Mi készek vagyunk összeveszni az egész világgal, vagy hizelkedni az egész világnak, a mint parancsoltatik nekünk. Akarnak az előfizetők lapunkban egymással összeveszni? Tessék. Akarnak saját magunk képére mászni? Tessék. Mi nyilt tért engedünk mindenkinek minden kigondolható gorombaságokra. Haragszik valakire a közönség, haragszunk mi is. Szeret valakit, azt mi is szeretjük. Kinek tetszik szép fiókos lelkiismeret? Rejtek-ajtós, csappantyús, dupla fenekű lelkiismeret? Ki ád többet érte? Nem tetszik a közönségnek nevünk? keresztnevünk? vezetéknevünk? prædicatumunk? Tessék bennünket újra keresztelni, újra bérmálni. Tessék lapunk nevét újra megváltoztatni. Mi minden indítványt elfogadunk, minden előfizetőnknek van joga egy tetszése szerinti nevet adni a lapnak. Mi mind elfogadjuk és e neveket mind kinyomatjuk a lap homlokára egyiket nagyobb betűvel, mint a másikat. Akár egész lapban egyebet se adjunk, mint csupa czímet. Vannak igen szép kalendáriomi nevek, mik nagyon ránk illenek, például: Köpönyegforgató. – Hazugságok tárháza. – Herkules csizmája. – Nappali denevér. – Herostrat fáklyája. – Sötétség temploma. – Dupla mákvirág. – Mindenki szolgája. – Irodalmi bravó. – Cosmopolitikus csizmadia. – Szalonnatakaró. – Oroszlánbőr idegen háton. – Liliputi hiradó. – Pokróczhelyettes. – Ildomos szélvitorla. – Patriotikus hernyó. – Hopponmaradt renegát. – Surrogatum ipecacuanhaé steff. Tessék még többeket is ajánlani. A ki vesz, annak lesz. Egy forint, két forint? Ki ád többet érte? 66. _Egy szomorú éj._ Pünkösd vasárnapja volt; a hon atyjai szépen pipáztak és fagylaltoztak a kioszkban öt órától kilenczig. A nagy kaszárnyában pedig az önkénytesek verekedtek a sorkatonasággal öt órától kilenczig. Potomság volt az egész, alig érdemlé a rendőrség figyelmét, egy kicsinyt lármáztak, egy kicsinyt kiabáltak, s kilencz óráig mindössze is alig vertek agyon két embert, egy önkénytest és egy katonát. Kilencz órakor azonban hirtelen lövések verték fel a várost nyugalmából. A szinházból kifutott a nép, az utczákon a lármadobot verték, a tornyokon félrebeszéltek a harangok. Irtózatos zavar lett. Az ünnepien öltözött néptömeg között neki vadult alakok rohantak veszett futásban ordítva: «fegyverre! fegyverre!» A lövések egyre ropogtak. Szabályszerűen, százával egyszerre parancsszóra. Benn irtózatos volt az ordítás, a fegyvertelen önkénytesek az ablakokból kiáltoztak alá: hogy adjanak nekik fegyvert, mert őket le orgyilkolják. Künn a néptömeg egyre növekedett, egyre nőtt a düh, de a kapuk be voltak zárva, s a sötét ablaksorokból az alant állókra lövöldöztek. Lassankint szálinkózott össze a nemzetőrség: kinek nem volt puskája, kinek meg lőpora; a legtöbb puskák gyutacsosok voltak, s ilyen egész Pesten nem kapható. Megjelent a polgárőrség, és a huszárok. Némelyek a kaszárnyát fel akarták gyujtani, mások fellövöldöztek az ablakokra; a legnagyobb rész nem tudta mit tegyen. Jöttek elvégre a miniszterek. Bátran mentek a legnagyobb veszély közé és buzdíták a népet. Jött Szemere, lőport és golyókat osztatott a nemzetőrsegnek. Jött Mészáros, s be akart törni a kaszárnya kapuján. Széchenyi is ott lovagolt az utczákon. Az összesereglett nép ekkor fejszékkel, dorongokkal esett neki a kapunak, s azt betörte. Mészáros bement. Gyilkos fegyverropogás fogadta, a mint belépett. Mellette rogyott le halva segédje, báró Haasburg, nyolcz golyótól találva és Galovics kapitány, a kit sziven lőttek. Vissza kellett vonulnia. Ekkor áthozattak Budáról a granátosok. Jött később a nehéz lovasság, s ezekkel egyesülve a nép élén, másodszor is betört a hadügyminiszter a nyitott kapun. A kaszárnya többi kapui pedig el voltak torlaszolva. Ez történt éjfél előtt fél órával. Egész addig mindig zúgtak a harangok, harsogtak a trombiták, üvöltött a nép. Egész addig mindig dultak ott benn, az egymás ellen bőszített önkénytesek és katonák. Emezek töltött fegyverekkel, azok letépett ablakvasakkal, s ellenük puskáiról lefacsart szuronyokkal vaságyaik darabjaival, vagy puszta kézzel. Künn ezalatt nehány őrt is levertek lábairól. Az olasz katonák elzárták magukat folyosóik mögé, az önkénytesek segélyére pedig a barricadeurok rohantak fel roppant rézbuzogányokkal. A tömeg egész reggelig nem tágított az ostromlott kaszárnyától. Szünet nélkül lehetett pörére vetkezett férfiakat látni, izmos fa- és vasdorongokkal, kik az utczákat s a kaszárnya kapuit elállták. Néha egy-egy holtat vagy sebesültet vittek el közülük, a többi meg sem mozdult. Reggel felé az volt a hír, hogy a katonaság még most sem akarja lerakni a fegyvert. S a hadügyminiszter 8 ágyút szegeztetett a kaszárnya kapujának, déli 12 óra volt határidőül kitűzve, ha akkorra meg nem adják magukat, leágyúztatnak. Délben lerakták fegyvereiket, s lefegyverzetten két sor nemzetőrség kiséretében a Dunáig kisértettek, onnét gőzhajón Komáromba szállíttattak. S a nép csak egy szidalmazó kiáltással sem állt boszút a lefegyverzetteken. A katonák részéről úgy, mint az önkénytesekéről egyenlő számmal vannak a holtak és sebesültek. A nép közé tett lövések pusztításáról nem tudni semmi elhihetőt. 67. E lázadás nem történt Isten hírével. Az itt működött kezeket meg lehetett ismerni fekete nyomaikról. Ezt királyunk környezői s királyunknak és nemzetünknek ellenségei tevék. Mi czéljuk volt vele? Igen sok. Először az, hogy az országban kapjon lábra az olasz és magyar közti gyülölet, hogy Magyarhon küldjön hadat Olaszország ellen. Az olaszok mi nekünk legjobb barátaink voltak, de tiszteik, kik többnyire illyrek, elhitették velük, hogy mi önkényteseinket az olaszok ellen akarjuk küldeni. Másodszor az, hogy kitünjék, miszerint Pestnek nincs ereje. Ezzel egyébiránt felsültek, mert a nép kimutatta, hogy van. Harmadszor az: hogy ország-világ átláthassa: hogy a katonaság miniszteriumunktól megtagadja az engedelmességet, hogy tőlünk függni nem akar. Negyedszer, hogy a királynak oka legyen félni a Pestre jöveteltől. 68. Már két óra óta járnak-kelnek itt bécsi emissáriusok, kik a nép legalsóbb osztályait a respublica iránti hajlamra bujtogatják. Pokolra veletek! nem _republicánusok_ vagytok ti; hanem reactionariusok. Tegyétek le e szent álarczot ördög képeitekről; nem rabló csordák alkotmánya a respublica. A respublica nem földön érik meg, hanem a magasban, nem csinál az zavart magának, hanem világít. Ne higyjetek nekik! csalnak, midőn azt mondják, meg vagytok rá érve. A respublica Isten ajándéka. S az nem adatik olyan bűnös népnek, mint ti vagytok; azt meg kell először érdemelni. Ahoz republicánus erkölcsök kellenek. Jaj ti nektek, ha hivatlanul akartok templomába lépni! Az áldó istenség helyett a villámok istenét találnátok benne és elvesznétek. A napot nem kell meggyujtani, feljön az magától is. S mielőtt feljönne, a hajnalt küldi maga előtt, nem a lidérczeket. 69. Azoknak megnyugtatására, kik az ellenségtől tartanak, biztosan állíthatjuk: hogy a pesti fegyver-gyár folyó évi _octóber_ elsején elkezdi működését. Addig bizhatunk a kalendárium valamennyi szentjeiben. 70. K… a nemzetőrség fegyvergyakorlat alkalmával szépszámú nézők jelenlétében a kapitánytól úgy comandirozott; balszárny ka-ny-ar-odj; de ne a zsidó leányok felé! Ne bizony, hanem Horvátország felé! 71. «Hol volt ön a _mult éjjel_ a kaszárnya ostrom alatt?» «Én ott voltam kezdetétől végig; puska volt a kezemben.» «Sehol sem láttam önt, pedig én is ott voltam.» «Meghiszem; mert én benn voltam a kapu alatt. Épen mellettem lőtték le Masburg bárót, egy golyó a csákómon is keresztül ment. Nagyobb igazság kedvéért az órámat is ellopták.» Alig mondta ezt el a hős, jön az inasa és hozza az órát. «Hát megkaptátok? kinél volt?» «A pinczében volt nagy uram. Ott tetszett az ágy alatt felejteni a _mult éjjel_.» 72. «Merre van kérem a rebellió?» kérdi egy mordialiter felpuskázott díszpolgár a másikat. «Épen egyenesen arra, a merre szaladni méltóztatik.» «Épen arra? no úgy hát másfelé megyek.» 73. A zavar óráiban általános volt a panasz: hogy a nemzetőrségnek fegyvere ugyan van; de tölténye nincs. Szégyen gyalázat arra, a kinek nincs! A ki két garast restel lőporra adni, a ki azt várja: hogy még ilyen alakban is repüljön a szájába a sült galamb. A rómaiaknál, ha valaki lovának nem viselte gondját, elvették a lovát; ha nemzetőreink fegyvereiknek nem tudják hasznát venni, adják azokat vidéki buzgóbb hazánkfiainak, kik jobban meg fogják azokat becsülni tudni. Inkább magamnak ne legyen mit enni, mint fegyveremnek. Szeretőm iránt nem tudnék több figyelemmel lenni, mint lőszerem iránt. Még puskáitokat is a miniszterium töltse meg úgy-e? A fehérvári káptalan önkényt felajánlá a hazának nem csak minden világi értékét, sőt saját tagjait is személyesen a haza védelmére. Megérték a kor sugallatát. Élni fognak. 74. _Radicális miatyánk._ Mi királyunk Ferdinánd, ki vagy Innsbrucban; irassék a te neved V-iknek, jőjjön el a te udvarod ide Pestre, teljesüljön a te akaratod, miképen Budán, azonképen Zágrábban is. A mi alkotmányos jogainkat add meg minekünk ma. És engedd el minekünk a statusadóságokat, miképen mi is elengedjük a te őseidnek a devalvatiót, békekötési számadásokat és a só árát. És ne vigy minket Bécsbe többet, de szabadíts meg a te tanácsosaidtól, mert tied Magyarország, Hajdu-Böszörmény[17] és a miniszterium. Ámen. 75. _Republicánus hiszekegy._ Hiszek egy magyarok Istenében, mindenható atyában, kunoknak és székelyeknek teremtőjében. Hiszek egy magyar szabadságban, ő egy szülött fiában, minden uraknak urában, ki fogantaték kiomlott szent vérből, született Rákóczy kardjától, szenvede Ausztriának alatta, megfeszítteték és meghala, és eltemetteték a vérpadon. Szálla alá a szegény nép közé. Martius 15-ikén halottaiból feltámada, felmene Bécsbe, üle a császár fejére, onnan lészen eljövendő itélni radicalokat és pecsovicsokat. Hiszek szent népszellemben, hiszek egy közönséges európai respublicában, nemzetek közti egyezséget, háborúk elmulását, régi hírünk feltámadását, Magyarország örök életét. Ámen. 76. _Pecsovics hiszekegy._ Hiszek egy császárban, mindenhez látó atyában, bankoknak és lutriknak teremtőjében. Hiszek a camarillában, ő tudtán kívül született fiában, mi reménységünkben, ki fogantaték Metternichtől, született szűz **tól, szenvede a barricadok alatt, megkövezteték és meghala és nyugdíjaztaték. Szálla alá a poklokra, méltó helyére, egy este a Burgból megszalada, felméne Tirolba, üle a császárnak jobbjára, onnan lészen eljövendő ránczba szedni a magyarokat és németeket. Hiszek a reactióban, hiszek egy közönséges muszka birodalomban, gazemberek közti egyetértésben, bűneinknek megjutalmaztatásában, a bureaucratia feltámadásában és az örök sötétségben. Ámen. 77. _Táblabiró hiszekegy._ Hiszek egy miniszteriumban, mindenható atyában, hivataloknak és püspökségeknek osztogatójában. És a corpus jurisban. Ő egy szülött fiában, mi urunkban, ki fogantaték Verbőczitől, született szűz vállú nemes táblabiráktól, szenvede sok szolgabirának alatta, megtanultaték Ensel Sándor táblabirától könyv nélkül s meghala és spiritusba téteték. Szálla a zöld asztal alá, harmad napon ismét elő véteték és felméne Budára és üle a sajtótörvények készítőjének jobbjára, onnan lészen eljövendő agyba-főbe verni republicánusokat és vörös tollasokat. Hiszek a szent pragmatica sanctióban és az arany bullában, hiszek egy közönséges municipalis Eldorádót, kaputusoknak egyességét, urbarialis kármentesítést, testünknek meghizását és a sült galambokat. Ámen. 78. Szent és nem szent háromságok: Három szentet imád a magyar. Istent, hazát becsületet. Hármat utál: a sátánt, a böjtöt, és a portiót. Három édes van az életben: az anyatej, a bor és a szerelem. Három keserü: az elválás, az ürömessentia és a halál. Három ritkaság: fehér holló, kövér poéta és sovány pap. Három fekete: az ördög, a tinta és a reverenda. Három emléke van a magyarnak: Sajó, Várna és Mohács. Három nevezetes királya: Szent István, Mátyás és Dobzse László. Három nagy hadvezére: Hunyady, Kinizsi és Alvinczy. Három védszentje: szent István, szent László és a furkósbot. Háromért haragszik a magyar: ha tótnak mondják, ha a pipáját bántják és ha pénzt kérnek tőle. Háromszor iszik e magyar: mikor jó kedve van, mikor rossz kedve van és mikor ihatnék. Három a nemzeti ünnep: Szent István napja, úrszine változása, meg a korhely csütörtök. Három a magyar találmány: a kulacs, a nadrágszíj, meg a corpus juris. Háromtól fél a magyar: az üres zsáktól, a nyelves asszonytól, meg a krumpli levestől. Háromféle adót fizet a magyar: a királynak, a papnak, meg a zsidónak. Három nemzet ellensége a magyarnak: a tót, a német, meg a pecsovics. 79. _Diplomaticus virágnyelv._ _Élek-e, halok-e?_ Hol van a proféta, a ki nekünk megmondja, élünk-e, halunk-e? Tíz esztendő mulva lesz-e még több magyar? élünk-e, halunk-e? Kit fog csalogatni a tünde délibáb: élünk-e, halunk-e? Leszünk-e a földön? vagy a föld lesz rajtunk, élünk-e, halunk-e? _Foghagyma._ Szeretitek a hagymát ízeért, gyülölitek szagáért. Szeretitek a zsidót, mikor ő ád pénzt ti nektek, haragusztok rá, mikor visszakéri. A ki nem akarja, hogy hagymaszagú legyen a szája, ne egyék hagymát. _Manna._ Extra Hungariam non est vita. Kár volt annyit emlegetni: hogy itt az Eldoradó; már most megtudták: hogy nálunk sülten repül a galamb s majd magunk kerülünk a juhszélre. _Kender._ Termeszszetek kendert. Lesz rá szükség: ruhát a katonának, papirost a könyvnyomtatónak, kötelet az árulónak. Termeszszetek kendert. _Nefelejts_ kedves német szomszéd! Emlékezzél reá: hogy neked zsebed volt a mi pénzünkkel tele. Tiéd marad a zseb, miénk marad a pénz: adjő, isten veled. _Vergissmeinnicht._ Nyelvet adtál nekünk kardunkért cserében, ez osztályt ne feledd. Kardunk visszavesszük, nyelved visszaadjuk, adjő, isten veled. _Vergissmeinnicht._ Te a magyar népet zsiros bundájáért tudjuk nem sziveled. Mi meg tégedet nem plundrás bugyogódért, adjő, isten veled. _Vergissmeinnicht._ 80. A tudós társaság pedig mély hallgatásnak hallgatásával pihen vala, és nem szól vala egy szót sem, ha a kerék ki esik is. Egy régi görög példabeszéd azt mondja: «ha okos vagy és hallgatsz, azt nagyon ostobául teszed; de ha ostoba vagy és hallgatsz, azt nagyon okosan teszed.» Mik volnának tehát az ő dolgai, melyeket cselekedjék ily meleg időkben? Nehogy mi is _okosan cselekedni_ láttassunk, midőn hallgatunk, elmondjuk iziben. I. Mindazon tagjait, kik rendes évifizetést húznak a nélkül: hogy egy okos betűvel szaporították volna valaha a tudományok országát, dijmentesen nyugalmazni. Helyettök fejenként tíz katonát állitani a ráczok ellen. II. Azon szorgalmas tagoknak, kik eddigelé a tudós nevet megérdemlették, számra vagy tizenketten, következő szép foglalatosságokat tenni kötelességükké: _a)_ A philologiai osztály iparkodjék hasonlatosságokat keresni a magyar, német és franczia nyelvek között, melynél fogva valószinübbé tétessék a nemzetek tervezett coalitiója. _b)_ A philosophiai osztály iparkodjék Pillersdorf logikájának a nyomára jönni, melynélfogva kimagyarázható legyen: hogy miért kér _ő tőlünk tízezer forintot_ abból a százötvenezer forintból vissza, melyet _ellenségeinknek adott;_ miért nem az egész százötvenezeret? _c)_ A törvénykezési osztály készítsen egy új közjogi kézikönyvet, egyszersmind disseráljon róla, valjon melyik szilárdabb közigazgatási rendszer? A mogyorófa vagy a kancsuka? _d)_ A históriai osztály írja meg a mai idők eseményeit a nélkül: hogy valakinek hízelkedjék. _e)_ A physiologiai osztály határozza meg, vajjon a forró ázsiai magyar vér eltürheti-e a kamtsatkai climát vagy sem? _f)_ Az archaeologiai osztály keresse fel a magyarok eredetét s ha megtalálja, vigyen magával vagy tizenkét prokátort s indítson successionális pört osztozatlan testvérek között. _g)_ A mathematikai osztály fejtse meg: hogy ha Ausztria adósságait senki sem fogja fizetni, ki fogja akkor voltaképen fizetni? _h)_ Az irodalmi és politikai osztály végre, minthogy nem létezik, ne tegyen semmit. 81. _Népek tíz parancsolatja._ Én vagyok a te urad: a nemzet; ki téged fölemeltelek. I. Ne legyenek te neked idegen érdekeid én előttem. II. Ne csinálj te nekem papiros-pénzeket, se semminemü hasonlatosságokat azoknak formájára, melyek odafenn a bécsi bankban vagy odalenn a fekete bankók alvilágában vannak. Mert én vagyok a te urad, a nemzet, ki megfizettetem az apák adósságait a fiakkal harmad, negyed izíglen, mind azokkal, a kik engem gyűlölnek; de örök életet adok azoknak, a kik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják. III. A te uradnak, a nemzetnek nyelvét hiába el ne vegyed. IV. Megemlékezzél martius 15-ről, hogy azt megünnepeljed. V. Tiszteljed a te atyádat, a nemzetet, és a te anyádat, a hazát, hogy hosszú idejü légy ez országban, melyet a te urad, a nép ád te néked. VI. Katonáinkat ne vidd idegen háborúba. VII. Szállítsd le a só árát. VIII. Gondoskodjál trónörökösről. IX. Ne mondj részrehajló itéletet. X. Ne kivánd a te szomszédjaidnak országát, ne kivánd a te alattvalóidnak szabadságát, sem ökrét, sem szamarát, sem semminemü táblabiráit, valamelyek a te alattvalóidé. 82. _Muszka tízparancsolat._ Én vagyok a te pápád, a czár, ki téged kivitetlek Sziberiába, a szolgálatnak házába! I. Ne legyenek te neked idegen pápáid én előttem. II. Ne csinálj te magadnak képeket a szabadságról, sem semminemü hasonlatosságot azoknak formájára, melyek odafenn Francziaországban, vagy odalenn Magyarországban vannak. III. Alkotmánynak, respublicának nevét nyelvedre ne vegyed. IV. Megemlékezzél az adófizetés napjáról. A te uradnak a czárnak vasárnapja van ekkor. Háromszázhatvannégy napokon munkálkodjál; hogy a háromszázhatvanötödiken lefizethesd a mivel tartozol. Háromszázhatvannégy napokon át bőjtölj és koplalj, a háromszázhatvanötödik napon pedig ne egyél semmit, se magad, se fiad, se leányod, mert háromszázhatvannégy nap alatt elkölté a te urad, a czár, az eget és földet, s szüksége van a pénzre. V. Tiszteljed a kancsukát és akasztófát, melyet a te urad, a czár ad tenéked, hogy hosszú uralkodása legyen e földön. VI. Ne tarts fegyvert. VII. Ne lopd el, a mi a czáré. VIII. Kerüld a vegyes házasságot. IX. Ne panaszkodjál a czár kegyessége ellen. X. Ne kivánd azt, a mid nincs. Ne kivánj szabad földet, adóleszállítást, kancsuka-eltörlést; ne kivánj alkotmányt, sajtószabadságot, országgyülést, emberek közti egyenlőséget, sem semminemü szabadságot, valami a szomszéd népeknek vagyon. 83. A lánczhid utolsó lánczának felhuzása rosszul talált kiütni. A felvonó gépnek egy kereke eltört, s a több ezer mázsás láncz az alatta levő hajó-hidra esett. Mondják: hogy ezen is voltak emberek. Nagyobb szerencsétlenség ez ideig tudva nincs. Na majd fognak ezen nyargalni a táblabirák. Lesz hire: hogy a lánczhidon még rajta sem jártak, máris leszakadt; hátha még B. táblabiró rámenne, három mázsás hasával és harminczhárom mázsás irodalmi érdemeivel. Lesz híre: hogy a lánczhid összedült, fundamentumostúl felfordult, pokolra vált. Nem akarja a táblabirák istene látni, mint állítják meg a nemes embert, hogy fizessen ezüst krajczárokat, midőn a Dunán keresztül megyen, azon a Dunán, melyet Árpád lóháton úszott át, s örökségbe hagyta azt táblabiró unokáinak. Milyen jubilaeum lesz erre a hirre, hogy a lánczhid összedült! Ez a szálka a municipiumok szemében, ez a szeplője a nemesi szüzességnek, ez a láncz a privilegiatus nemzet lábain. Ez az ellenséges vár az ország közepében, mely által sarcz vettetik az egész nemzetre, gonoszabb mint a török és tatár, mert az csak a parasztot gyötörte, ez a Bábel tornya elpusztult, beleesett a Dunába, elnyelte a czethal… Mint fognak összeesküdni a táblabirák: hogy soha rá nem teszik lábaikat ez ördög hidjára, inkább gyalog járnak a vizen, mint compostellai szent Jakab, inkább felkerülnek Esztergomnak, inkább átvitetik magukat azon ladikon, melyen országbiró ő méltósága fogja Charonként átszállítani a kárhozattól rettegőket. 84. A ráczok Magyarországon. Látványos spectaculum két szakaszban, trombita és dobzenével, ágyuzással, csoportozatokkal, görög tüzekkel és tableux-kal. Irta az öreg ördög: magyarra feketesomázta szent Jakab, macskazenéjét szerezte Jellacsics. Első szakasz. A minisztertanács. _Személyei:_ Absolutismus. Európa koronás fejedelme. Monarchia. Ennek édes leánya, egy kicsit festi magát. Aristocratia. Ennek imádottja. Különben inas Absolutismusnál. Statusadósság. Monarchia kisasszony vétkes szerelmének titkolt magzatja, különben jól felnőtt kamasz. Jesuitismus. A fejedelem testvére. Corpus Juris. Nagyhasú tekintély a táblabiró nemzetnél. Urbarium. Liberiás hajdu ennek szolgálatában. Censura. Hóhér Absolutismus szolgálatában. Devalvatio. Hazajáró lélek. Municipium. Egy csoda, kinek ötvenkét szája van és egy keze sincs. Respublica. Az új népvándorlás vezére. Revolutió. A barrikád-csinálás rendes professora. Constitutió. Egy börtönben tartott fogoly. Democratia. Egy nyersnyakas paraszt, kivel az urak nem örömest kötnek ki. Hungaria. Transylvania. Házaspárok, kik nem laknak együtt. Unio. Veszedelmes házasság-szerző. Communismus. Egy rongyos léhütő, a ki a máséból szeretne élni. Sajtószaradság. Egy mennyországi ördög, ki az embereket nem hagyja alunni. Miniszterek, mint kengyelfutók, királyok és herczegek mint commis voyageurök; fél-negyed és ötödrészmágnások; fekete bankók, veres bankók és régi két garasosak. Főpapok és nagy papok. Farkasok báránybőrbe öltözve. Törvényczikkelyek, decisiók és mandátumok, füstpénzek, dézsmák, kilenczedek, forspontok és robotok és olvasatlan huszonötök, dictiók, oratiók és repræsentatiók, táblabirák, szolgabirák, országbirák, és más egyéb megboldogult lelkek. Barricadeurok, sansculotteok, cocárdák és nemzeti szalagok, házi-adók, közteherviselések, népszabadság, veres tollak, jacobinus sipkák s több gonosz szellemek. Történik a barrikádok között. Második szakasz. A trójai fa-ló. _Személyei:_ Mammuth Király. A kancsuka birodalom fejedelme. Absolutismus. Földönfutó száműzött. Monarchia. Ennek árvája. Aristocratia. Egy savanyú ábrázat. Statusadósság. A majorennitás napjaihoz közeledő siheder. Corpus Juris. Egy bebalzsamozott mumia. Municipium. Egy ötvenkétlábú csuda, kinek feje nincsen. Pan Jelasics. Egy «kedves rebellis». Constitutió. Egy papirosra festett pecsenye. Sajtószabadság. Damoclesi kard. Liberalismus. Fordított köpönyeg. Pragmatica Sanctió. Pápista prædestinatió. Camarilla. Hajdan kétfejű sas, most hétfejű sárkány. Radicalismus. Eretnek a hivők és bizalmasok ellenében. Unió. Örömanya. Nemzetnagyság Önállóság Szabadság Egyenlőség a délibáb gyermekei. Minoritás. Egy törpe, kinek kezében fullánk vagyon Majoritás. Egy óriás, kinek kezében pöröly vagyon. Kozákok és illirek, bevert fejek, királyi billetdoux-k, ágyuk, kétfejü sasok, tajtékpipák és armálisok, fáklyás-zenék, és népgyülések, sok szavak és kevés kezek; ritka puskák és sűrű paragrafusok. Játék végén a Trójai fa-ló keresztül czipeltetik a színen, csengő helyett egy pár republicanus a kötőfékjén, rajta ül az Absolutismus, kezében olajággal, fehérbe öltözve; a reverenda alól kilátszanak a kecskelábak. A fa-ló belsejében elrejtezve 200 ezer fekete-sárga kokárda a nemzeti katonaság számára, 200 millió statusadósság, háromszáz censor, háromezer pecsovics, harmincz gőzguillotin, háromszázezer gályaláncz, félmillió kancsuka; a lovat huzza 323 táblabiró. A diadalmenetet berekeszti négy zászlót vivő néptömeg. Egyik zászlón van irva: Éljen a szabadság. Ezt követi hatvan lánczra vert republicanus és vagy ötven farkas-guzsba kötött radical ujságiró. Másik zászlón van irva: Éljen az egyenlőség. Ezt követi egy sereg megtépászott zsidó. A harmadikon: Éljen a testvériség. Ezt követi egy pár regement olasz bevert fejekkel. A negyediken: Éljen a békesség. Ezt követi egy legió ágyu és bombavető s más gyönyörű előkészület az olasz és franczia háborura. Az egészet berekeszti egy pompás görögtűz; fáklyás-zene, törökmuzsika hallik. A «Gott erhalte» megzendül, a fa-ló ünnepélyesen beszenteltetik: egy régi pallossal négyet vágnak a világ négy levegője felé, az alkotmányra egy kicsit rá olvasnak, azután körösztöt vetnek rá; mondanak dictiót, irnak protestatiót, pecsétet ütnek rá; neveznek ki főispánokat, és táblabirákat, s azzal a táblabiró nemzet a feje alá teszi a pragmatica sanctiót s aluszik nyugodtan, mint kinek a ládáját ellopták, de tudja hogy visszahozzák, mert a ládakulcs a zsebében maradt. S ezzel a comediának vége van.[18] 85. _Szolnoki mellképek._ à la Lisznyai Kálmán. – Amott ül keményen vitéz Bónis Samu, Kinek beszédében sok tűz, kevés hamu. – – Más felől mozog már Bernát Zsigmond szája. Kapkod a mennykőhöz, mint egykor druszája. – – Szelid türő arczczal csendesen pauzál Miniszteri székben az áldott Klauzál. – – Közfelkivánatra táblabiró Chyky (Tán e titulusért párbajra nem hí ki?)[19] Órál s dictumából nagy talentum rí ki. – – De ha neki kerül a radikal Perczel, Bárha el talált is késni egy pár perczczel[20] Tele Chyky úrnak szeme szája Sterczczel. – – Csak te ne szólj bele szép fiam Repeczky, Mert a tudománytól még te sem repedsz ki. – Hát az ott kicsoda, ki mosolyg untalan, Szétnéz, coquettiroz és nem is hasztalan. Mindenki őt nézi, bámulja fent alant. Le a süveggel! ő Szemere Bertalan. – Úgy ült itten egykor elnökül Palóczy, Mint kisdedei között rector Pesztalóczy. A felső táblánál szörnyen elnök Majláth Senkit sem bánt, de ha haragszik, majd ád. Miről nevezetes vitéz Német Albert? Szinte lerázta a falakról a maltert.[21] Voltam a míg voltam Cornelius Balogh, De most már, azt tartom, csak haza ballagok, Eljöttem szekéren, vissza megyek gyalog.[22] Hasonlóképen járt spectabilis Kapi, Kinek dicsősége vala csak egy napi. Hát a két nép fia: egyik Szivák Miklós[23] Másik Táncsics Mihály, a kit külde Siklós.[24] Látod azt ki fölkel, – az óriás Besze. Azért, hogy nagy ember, van ám annak esze. Sajtszinű szakállal amottan ül Hajnik, Se jobbra, se balra nem egy könnyen hajlik. Megfujja a kürtöt jó Kazinczi Gábor, A jobbik oldalon ő maga egy tábor. Egy kezében irón, másikban a rovás, Valjon, mit registrál Ludovicus Kovács? Legvégire hagytam a javát: – Teleki. Soh sem kell ám ennek mondani: te! le! ki! Mert habár nincsenek is számos teleki, Belőle legdicsőbb követünk tele ki.[25] Van még egy, a kinek élte nem egy nyári, És mint sok más egyéb, nem oly lárifári. (Nyáry.) Nevét rossz nyelvedre ne vedd charivari. Itt vannak továbbá Irinyi, Irányi, Erényi, Kerényi, Merényi, Korányi, Arányi, Virányi, Srányi, Csoltoványi. Kiknél szebbet, jobbat, nem lehet kivánnyi.[26] Mindezeket írta egy lúdtoll calamus, Fogván az öklébe fráter diák Kalmus. 86. A bécsiek is fényes deputatiót lódítottak Innsbrucknak, a pestiek is, felkérendők Ferdinánd ő felségét, hogy menjen közibük lakni. Most válik el: hogy igazán Isten képe-e a király? tud-e egyszerre két helyen lenni? Kossuth azt mondja: hogy legyen _két_ királyunk. Egyik lakjék ott, a hol maga akarja, a másik lakjék ott, a hol mi akarjuk. Madarász azt mondta rá: hogy _egy_ is elég. Mi pedig azt mondjuk rá: hogy mivel a magyar nemzet oly nagy mértékben királysági érzelmű, legyen _minden vármegyében egy_. Teljék kedvünk. Az ausztriai házból úgy hiszem, kitelik. Ha Németországnak lehetett harminczkilencz királya, miért ne lehetne Magyarországnak ötvenkettő? Istenem, minő aranyidő következnék Magyarországra! Ötvenkét ország lenne belőle. Ötvenkétféle politikai harczmezeje ötvenkétféle szinezetű pártnak. Ötvenkét országgyülés, ötvenkét külön miniszterium (minden ember hivatalba jutna), ötvenkét hivatalos Közlöny, ötvenkét Gyurmán Adolffal. Ötvenkét vámrendszer, ötvenkét primás (Biharvármegyében persze kálvinista), ötvenkét királyi tábla. Minden héten királyi névnap, vagy születésünnep, illuminatiók, rakéták, ágyúpuffogások. Magyarországon, ha van 520 ezer nemes ember, minden tizezredik lenne palatinus, országbiró, főlovászmester, főfütőmester, főszakácsmester, főpinczemester, s több eféle mesterember. Minden ezredik lenne miniszter, minden századik lenne követ, minden tizedik generális; minden negyedik consiliarus és minden második gróf vagy báró. És minden monarchiában volna egy residencialis Stadt Ofen, a hol az egész világ németül beszélne és a táblabirák sarkantyus csizmában járnának. Minő corpus juris teremne ez összes ötvenkét országban! Rágondolni is gyönyörüség. 87. A Pesti Hirlap szerint azon hírre, hogy a magyar miniszterium megbukott, Bécsben rögtön felszöktek a statuspapirok a rendes keletárra. Ejnye! be könnyü volna így a németet megcsalni. A miniszterium egy pár hétre elbujna, azt mondanók: hogy _nincs_, nem tudjuk hová lett? Erre a hirre rögtön felmenne a papirosok ára; minden öt pengőst 16 huszassal váltanánk vissza; mi nyakra-főre beváltanók minden papirosainkat s akkor hirtelen előtűnne megint a miniszterium! Az az egy pár heti pauzálás meg sem látszanék a közügyekben. 88. _Lassan járj, tovább érsz._ Már hiszen a mi a lassan járást illeti, nem hiszem: hogy akadjon nemzet a hold alatt, mely a concurrentiát velünk kiállhassa. S ha a példabeszéd igaz volna, ez óta Magyarországnak meg kellett volna kerülni a földet. Száz esztendő kellett neki: hogy a misébe bele tanuljon. Ezer esztendő, hogy észrevegye: hogy a világon van. Háromszáz esztendeig tudott tűrni és várta: hogy a német megjavítsa magát, s mikor egy rántással ledobta a nyakáról, négy hónapig egyebet sem tett, mint maga magát bámulta. De ne menjünk olyan messze: Csak vegyük ezt az elmult négy hónapot. Tizenkét nap kellett a királynak arra; hogy nevét aláirja, minden betüre 24 óra. Két hét az országgyülésnek arra, hogy feloszlása _után_ szétoszoljon. Két hónap a hivatalos lap szerkesztésére. Három az országgyülés összehivására. Három a katonaság felesketésére. Öt a bankók nyomtatására. Egy hónap verificálásra, másik hónap bizalomszavazásra, harmadik hónap elbucsuzásra. De már így nem félek: hogy valaha elveszünk. Mert ha az egész világ elpusztul és elvész, nekünk még akkor is hátra kell maradnunk egy pár századdal s hiszem: hogy a föltámadás trombitájára, a ki legutoljára ébred fel, az magyar táblabiró leend és a legelső szó, a mit exeptivául kimond a nagy álomháborító ellen: «mindazonáltal». 89. Mint lehet jelenleg Pesten _öt pengő_ forintból úri módon élni véghetetlen időkig, úgy hogy utoljára még az embernek az öt forintja is megmaradjon? Reggel elmégy akármelyik kávéházba, kávézol nyugodtan, pálinkát is kapsz, ha kell: mikor menni akarsz, oda adod a pinczérnek az öt forintod. Az savanyú képet fog csinálni, egy ideig vakarni fogja a fejét, azután kivallja: hogy nincs aprópénze, nem tud váltani; arról te persze nem tehetsz; a kávét megittad, egészségedre vált, az öt forintot elteszed s még te káromkodhatol. Ugyanígy fogsz tenni, a hol szivart vásárolsz, a vendéglőben, a hol ebédelsz, a fagylaldában, a hol uzsonnázol. Az öt forintodat sehol sem váltják fel. Inkább mindent ingyen adnak. Másnap ugyanezt a manoeuvret veszed elő, arra vigyázva, hogy soha sem mégy olyan kávéházba, vendéglőbe stb., a hol már egyszer voltál. Mindenütt elengedik a fizetést s még kérni fognak, hogy ne haragudjál. Egy idő óta oly ritkaság nálunk az ezüst pénz: hogy ha valaki közhelyen többet tud előmutatni négy huszasnál, mindenki otthagy asztalt, biliárdot és őtet rohan bámulni, mintha eleven krokodilust mutogatna. Még csak egész huszast is csak imitt-amott halászhatni el, többnyire egy huszas fejében kap az ember két ötöst, három greslit, meg egy vastag krajczárt s négy kiadott tizes között, nagyon nagy szerencse, ha három nem lyukas. 90. A Vasárnapi Ujság azt mondja; hogy tiszteli, becsüli ő a boldogságos szüzet, de még is jobban szeretné, hogy ha a magyar czimert láthatná új huszasainkon. Lássa ön, tisztelt szerkesztő úr, ez nem lehet. Nem lehet először, mert akkor itt a földön senki sem fogadná el a magyar ezüst pénzt: mind a nyakunkon maradna. De hát még odafenn a mennyországban mekkora resensust csinálnánk vele! A szentek, a martirok, a pápák lelkei, a canonisált királyok, az elevenen mennybe ment próféták, az arkangyalok, és minorum gentium angyalok, egy szóval az egész mennyországi aristocratia, hogy felzendülnének ellenünk! Azt mondanák: hogy mi még a mennyországba is respublicát és jogegyenlőséget akarunk bevinni, hogy mi még a másvilágon sem akarunk igazhivők és eretnekek között különbséget ismerni, hogy mi azt prédikáljuk: hogy a ki embernek született, ne imádtassa magát emberekkel; s ki Istent akar játszani az emberek között, ne egyék, ne igyék, hanem tömjénfüsttel éljen; pedig lássa ön: ez által sokat vesztenénk. Meglehet: hogy még a jeruzsálemi királyság is oda lenne. 91. Magyar bankjegyeink végtére valahára megjelentek. Két miniszter készítette, három metsző metszette, hét nyomda dolgozott rajta, három hónapig csinálták; még is lefelejtették róla, a mi meglehetősen lényeges állapot: a _kibocsátás határnapját_. 92. E napokban a szeretetreméltó öreg úrnak, kinek neve Osztrák birodalom, vagy lakodalma lesz, vagy halotti tora.[27] Ha _férjül_ megy az uralkodásra termett Germaniához, papucs alá jut. Ha vonakodik, meghal és száll alá poklokra. Mind a két eset örömünnep mi ránk nézve, régóta szenvedő mostoha fiaira. Illő tehát: hogy az örömünnepet régi szokás szerint hét országra szóló lakomával koronázzuk meg s erre mint búcsúlakomára, hijuk meg az öreg tátit, ki bennünket háromszáz esztendeig traktált katzentischliről; hadd lakjék jól utoljára a más emberségéből s azután járjon Isten szent hírével! Ha tehát meg nem bántom a gyámsága napjai alól kiszabadult nemzetet, elkészítettem volna a Speiszedlit, a mint következik. Ha valaki jobbat tud ajánlani: nem bánom, retirálok. _Levesek._ 1. _Korhelyleves._ (Végy háromszáz külföldön lakó magyar mágnást, detto háromszáz regalistát és absentistát; vágd négy felé.) 2. _Zöld leves._ (Fogj meg kilencz megyei oratort, hagyd őket beszélni, míg ki nem fáradnak s levesed illendőképen meg nem zöldül tőle.) 3. _Muszka leves._ (Végy szibériai jéghegyeket, olvaszd fel kiontott lengyel vérben s verj huszonötöt kancsukával a talpára, a kit hozzá ültetsz.) 4. _Fekete leves_, németül Prügelsuppen. (Végy egy általános néplázadást, főzd össze XVI-ik Lajos emlékével, apríts bele tizenkétezer millió statusadósságot s főzz bele egy kis illuminatiót, hogy nagyon keserü ne legyen annak a ki megissza.) _Assiettek._ _Egy tál lefőzött pecsovics:_ hivatalból kicseppenés mártásában. _Egy tál felsült táblabiró:_ nemzeti garnirunggal. _Páczolt ökörnyelv:_ «pártoljuk» és «maradjon» mártásban. _Vastag ételek._ _B* táblabiró úrnak egy közkivánatra tartott dictiója_, mint boeuf à la mode. _Liberalis árticsóka:_ phrasis haché faché-val. _Tengeri rákok:_ táblabiró politicával töltve. _Becsináltak._ _Grillirozott birkafejek._ (Szedd össze a Jellasichnak fáklyászenézetteket, hitesd el velök: hogy egy rácz megeszik tíz magyart s így tálald fel.) _Kopófülek à la barátfülek:_ (fogj össze kétszáz polizeispitzlit, vágd le a füleiket s tedd fel a gazdájuk elé). _Intricus libamáj._ (Végy egy élemedett udvarhölgyet, engedj neki álmodni egy kicsinyt, páczold be nagyravágyással, hízlald embervérrel, sózd meg népek átkaival s ha meghal, balzsamozd be szivét és gyomrát s építtess neki mauzoleumot.) _Tésztások._ _Tiroli rétes_, camarilla falatokkal töltve. _Olasz maccaroni._ (Küldj negyvenezer katonát Olaszországba s várd meg, míg azokat ott macaronivá aprítják, akkor légy nagylelkü, s kűldj másik negyvenezeret, a kik visszahozzák.) _Fordított kása._ (Végy félmillió megtért pecsovicsot, rakd őket hivatalba s vigyázz: hogy meg ne égesse a szádat.) _Barátfülek:_ (tout à la nature). _Püspökfalat:_ (papi jószágok elvételének félelmével). _Plumpudding à la monarchie._ (Végy kilencz nyomorúságban élő népet, főzd ki a zsirját s hintsd be sötétséggel, rakj fölibe papokat és főrendeket, hints rájuk egy réteg titulust, tedd fejükre a trónt, ültess bele egy mézeskalács-bábot, s támogasd meg szuronyokkal és kötözd meg lánczokkal, hogy el ne düljön.) _Sültek._ _Systematicus tekenősbéka._ (Süsd meg a táblabiró politikát, tégy hozzá logikát és szerecsendió virágot, rakd körül okos gombával és ne egyél belőle.) _Egy tál fekete sárga császármadár._ _Egész bárány lefőzve._ (Ezt legjobban tudja készíteni a Martius. Czélzás egy hasonnevű népszónokra.) _Tolnai szarvas czímer à la Alvinczy_ (nemzeti szalmalángnál megpiritva.) _Foglyok kirántva:_ (tudniillik: statusfoglyok, kirántva tömlöczeikből.) _Fontolva haladó csigák._ _Udvari keresztes dámák:_ (mint schnepfek.) _Torták._ _Keserü mandulatorta:_ (közteherviselés és jogegyenlőség mintájába öntve.) _Olla potrida à la corpus juris:_ (összetépett armálisok, elavult privilégiumok, tyukodi fütykösök, diplomák, nemesi czimerek, longae litis pörök stb.) Végre jön a _püspök ital_. És legvégül, mint illik, a _fekete leves_ (l. 4. sz. alatt). 93. _Bizalmi hévmérő._ 40. fok. Forrpont. Az 1848-dik III. Törv.-czikkely kihirdettetik. _Ünnepélyes proczessiók_ zászlókkal és fáklyákkal, gratuláló dictiók, népgyülések, kokárdák, vörös tollak és égrevigyorgó boldogságos arczok. 39. fok. Sajtószabadság. Placatumok minden utcza-szegleten, vörösek, fehérek, zöldek: némelyik nagyon is zöld; proclamatiók tele hadizenéssel, meg nem történt ujságok, kardcsörgető versek, puska-, ágyu-ropogás: papirosra festve. Ellenséget nem találván, mindenfelé győzedelmeskedünk. Vicczek a censorokra. 38. fok. Népszabadság; úrbér-elengedés. Háromezer földesúr örömtől ragyogó arczczal hirdeti jobbágyainak: hogy többé nem szolgálnak nekik. Az ajándékot adók igen nagylelkü, az ajándékot kapók pedig igen savanyú képeket csinálnak. Amazok gondolnak a kármentesítésre, emezek pedig nem tudják: hogy a török jön-e, vagy a tatár? 37. fok. Magyar szinek. A pántlika-árusoknak nagyon jól megy. 36. fok. Lutrik bezáratása. Mindenki várja, hogy mikor mond a császár kridát? 35. fok. «A miniszterium a hadügy kezelését átveszi.» A budai várparancsnok eldug 30 mázsa lőport s nem akarja felnyitni az arsenált. 34. fok. A németek lejönnek Bécsből csókolózni. A nemzeti szinház kivilágíttatik, zászlók adatnak cserébe. 33. fok. A Martius valamit mond. Harminczezer nemzetőr kiáll a papiroson a miniszterium védelmére. 32. fok. Hivatalok osztogattatnak. A miniszterelnök kapuja előtt egyik hintó a másikat éri. Vannak elégült és elégületlen arczok. 31. fok. A hadügyminiszter megérkezik Olaszországból. Jubileum. Mind azt hiszszük: hogy már most magyar hadseregeink is utána jönnek. 30. fok. Király ő felsége megkinálja a hű magyar nemzetet kétszáz millió statusadósággal. A hirlapok kirántják a papiros kardot, s azt mondják: nem! soha! semmit! 29. fok. Az Unio Erdélyországgal megtörténik. Te Deum laudamus. Mindenki hiszi: hogy már most olcsóbb lesz a só. 28. fok. Kétszázezer nemzetőr fogadást tesz az utolsó elhulltáig védni a hazát. Mindenik azt hiszi: _azaz utolsó én leszek_. 27. fok. Hire támad, hogy a székely katonák már megindultak. Mindenfelé csak székelyvitézségről hallani anekdotákat. 26. fok. Deputatiók jönnek Bécsből, Párisból és Sztambulból a magyar nemzet rokonszenvét kikérendők. Deputatiók küldetnek vissza a rokonelvü nemzeteket a magyarok segítségéről biztosítandók. 25. fok. Az olaszok folyvást győzedelmeskednek. _Az ellenzéki körbe IX. Pius pápa_ rendes tagnak bevétetik. (Valóban így volt. J. M.) 24. fok. A pragmatica sanctio ellen beszédek tartatnak. Az emberek egymásra néznek s azt kérdik: ki az? 23. fok. A Felséges császár Bécsből elutazik, nem tudni hová. A jó magyar nemzet kosztot, quartélyt ingyen kinál neki, csak jöjjön ide. 22. fok. Zágrábban valami krawall történik. A táblabirók azt hiszik, hogy pipaszárral szét lehet verni az egészet. 21. fok. A kétfejű sasok repülni tanulnak. Szerencsés utat kivánunk nekik. 20. fok. Az Ypsilonok ünnepélyesen kiküszöböltetnek. Chyky táblabiró áldozatokat tesz a hazáért, de hisz örömest hagyja elvérezni ypsilonjait, mert ez a hon üdveért történik. 19. fok. Az egyenlőség elve polgári és vallási tekintetben kimondatik. Melynek következtében miniszteri parancsnál fogva csakugyan be is záratnak – Kassán – a _zsidó boltok_. 18. fok. Pesten elhatároztatik: hogy házbér nem fog fizetődni. A kormány nem egyez a petitióba. Ez kissé megingatja a bizalmat. 17. fok. A «Budapesti Hiradó» nem tudja hogy mit beszéljen? Sokan azt hiszik, hogy megtért. 16. fok. A nemzetőrök kirendeltetnek fáklyászenékre fáklyát vinni. Nemkülönben bizalmat szavazni a hatvani utczában. (A miniszterelnöknek. Ekkor még nagy barátságban voltunk a Martiussal. J. M.) 15. fok. A macskazenék divatba jönnek. A magyar nép kezdi a nagy nemzetek czivilisált szokásait elsajátítani. 14. fok. Báró Lederer macskazenét kap. (Budai várkormányzó volt. Híres pöreset lett e macskazenéből. J. M.) Báró Lederer egy pár macskazene-dilettanst agyonveret. A barricadok nem akarnak sikerülni. 13. fok. A katonaság felesküszik az alkotmányra. Nagy ünnepély, mézeskalácsot árulnak, mindenki hiszi, hogy ezzel meg van mentve a haza. 12. fok. Ő Felsége hosszú levelet ír az ő horvátjaihoz. Jellasichot ünnepélyesen leteszi hivatalából s hazaárulónak nyilatkoztatja. Magyarországon nincs ember, a ki ne hinné, hogy no most Jellasichnak vége, fejét veszik, felakasztják, a horvátok meg fognak ijedni. 11. fok. Neveztetnek ki számtalan tisztek számtalan zászlóaljakhoz. Magyar ember szentül hiszi, hogy azok a zászlóaljak csakugyan léteznek valahol. 10. fok. A katonatiszteknek megengedtetik bajuszt ereszteni. Ez hatalmas coup d’état volt, mondja magában a táblabiró. 9. fok. Magyar pénzek veretnek. Lesz tehát a miről bennünket megemlegessen a maradék! 8. fok. A Közlöny csatahireket közöl. Vidéken azt hiszik, a kik a Közlönyben hisznek, hogy a magyarok vasból, a ráczok pedig vajból vannak. 7. fok. Rettenetes sok magány hír kószál. Elesett tízezer rácz, két annyi elfogatott, három annyi a Tiszába fulladt, Jellasich fogva van; a préda felszámíthatatlan; a magyarok közül a veszteség egy lovas, két gyalog, három sebesült. Egy kapitánynak keresztül lőtték a sisakját. Egyéb baj nem történt. A táblabiró hisz és üdvezül. 6. fok. Az országgyülés pedig összeül. Könnyebken lélekzik az egész nemzet. Szép szavakban nem lesz fogyatkozás. 5. fok. «A kétszázezer katona és 42 millió adó hevenyében megszavaztatik. Országos jubilæum. Magyarország boldogsága alá van irva; az édes kedves optimisták azt hiszik, hogy e kétszázezer vitéznek egyéb dolga sem lesz, mint Magyarországot megvédelmezni. 4. fok. A minoritás végképeni eltörpültetése. A táblabiró mászodszor hisz és idvezül. A táblabiró harmadszor is hisz és idvezül. 3. fok. A király megigéri: hogy Budára jő lakni. A jólelküek azt hiszik: hogy már építik is számára a királyi lakot. 2. fok. Mészáros Lázár le megy a ráczok ellen. Mindenki hiszi: hogy addig vissza sem jő, míg őket szét nem veri. 1. fok. Az országgyűlés két nap disserál a pálinkafőzésről. Ez már aztán a parlament, gondolja magában Bárány táblabiró. 0. fok. Rossz hirek és jó hirek. A politika rendes kosztosai nem tudják: hogy mit higyjenek. Országos sem ide sem oda. 1. fok. Minus! Zágrábban leteszik a királyt. Mi a tatár? nem akasztatja fel őket a miniszterium? 2. fok. Megégetik a nádor arczképét. Ezeket sem akasztatja fel a miniszterium? 3. fok. A ráczok pusztítnak mindenfelé. Hát már senkit sem akasztat fel a miniszterium? A táblabiró restelkedni kezd. 4. fok. Az olasz ügyben veszt a baloldal. A jobboldal sem igen látszik dicsekedni a győzelemmel. 5. fok. A katonaság nem akar engedelmeskedni a magyar kormánynak. A táblabiró nép leereszti fülét farkát, s gondolkodóba esik. 6. fok. A katonaügy nem úgy üt ki, a mint hittük. A fekete-sárga zászlók, a kétfejű sasok, a rexum-linxum, a fehér frakk és mogyoró-pálcza visszajönnek. A táblabiró kiveri pipáját s azt mondja: hogy de már ez furcsa. 7. fok. A szent-tamási ütközetet elvesztjük, a katonák a nemzetőröket szídják, a nemzetőrök a katonákat: az ujságirók mind a kettőt. A táblabiró haragszik, de nem meri magának megvallani, hogy kire? 8. fok. A statusadósságok elfogadtatnak. Országos káromkodás, a nemzet csóválja a fejét. A táblabiró nyugodtan várja: hogy csakugyan teremt-e az Isten semmiből valamit? Magyarország üres ládájából kétszáz millió forintot? 9. fok. A kormány odaengedi a horvátoknak Horvátországot, a ráczoknak a Bánátot, az oláhoknak Erdélyt, a tótoknak Felső-Magyarországot, a németeknek a királyi városokat. A táblabiró félni kezd: hogy ha ez így megy, egyszer majd előkerülnek a Marahánok és Dákok utódai, s úgy visszakövetelik Kecskemétet és a Kunságot, hogy jobban sem kell. 9. fok. Radeczky minden ujságirót felakasztat, az ártatlan Közlönyét kivéve. Patrona Hungariæ ora pro nobis! 10. fok. Magyarország alkotmány helyett kap kancsukát, a hivatalok németekkel töltetnek be. Az ország adó alá vettetik, a kaputos emberek fejeire díj szabatik. Vannak, kik gyanakodni kezdenek, hogy aligha mennek igen jól a dolgok. Azonban még ez csak sejtelem. 11. fok. Kimondatik: hogy ezentul Magyarországot Colonia Sclavának fogják nevezni; Jellasich kineveztetik propreatornak.[28] A táblabiró szeme egyszerre felnyilik, káromkodnék, de nem ér rá. Bújában az egész nemzet elkezd verseket írni, keservesnél keservesebbeket. 12. fok. Következik Sziberia. Ott pedig hideg van. 94. Próbáljátok csak az alföldi emberrel elhitetni: hogy jön a rácz; azt fogja rá mondani, hogy ő azt a sipkájával leborítja. Próbáljátok a kunokkal, hajdukkal elhitetni, hogy bizony bátor legények azok a ráczok is, hogy egy nap alatt sánczot hánynak maguk előtt: hogy igen jól lőnek, s esőt és zivatart és napszurást ki tudnak állani, ti se legyetek hát lusták, hanem keljetek föl; mert az ellenséget nem győzi le a megvetés; meg sem merem mondani, hogy mit kapnátok érte? Mit tettünk a legveszélyesebb időkben? Mindig kibeszéltük, a mit tenni akartunk. S soha sem tettük azt, a mit kibeszéltünk. Ez aztán nem vers, hanem igaz. Ha még e philosophiának soká lesz kelete, megérjük, mitől isten és saját jó voltunk őrizzen meg bennünket: hogy Intra Hungariam non est vita. 95. Variatiók e théma fölött: _a király beteg_.[29] A király az Isten képe. Hát az Isten képe beteg? Ha az Isten beteg volna, a nap elvesztené fényét, a csillagok megfagynának, a föld nem hozna virágot, az ég kék helyett zöld lenne, a hegyek tüzet okádnának, a holdból piros vér folyna, a tejut megfeketülne s égő üstökös csillagok járnák keresztül-kasul a világot. Akkor volna a pokolban drága dolog! Hátha a földi Isten megbetegszik; ne legyen az is nagyszerű? Ne érezzék-e a népek keservesen: hogy a király beteg? Ne folyjon-e a népek szivéből piros vér, szemeikből égő könny? ne legyen-e szabadságok letiporva; mert a király beteg? Ne érezze-e meg egy egész ország fogcsikorgatással: hogy a király beteg? Ha egy embernek feje fáj, nyakára tesznek flastromot. Ha egy nemzetnek feje beteg, a nemzet nyakára tesznek érte jármot. Ha az embernek a feje fáj, nadályokat raknak keblére, s karján eresztenek vért? Ha egy nemzetnek a feje fáj, a nemzet keblére kell rakni a nadályokat, a nemzet karján kell eret vágni? Miért van hát az embernek feje? Azért: hogy legyen a kalapját hová tenni? Imádkozzatok: hogy a király ne legyen beteg! Doctor camarilla elkészítette a reczipét: imádkozzatok. Kétszáz millió statusadósság ezüstben, aranyban, az első orvosság: adjátok meg és imádkozzatok! Kétszáz ezer katona, frakkban, német lábon, a második orvosság. Adjátok meg és imádkozzatok! Kétszázezer pecsovics és jezsuita, mint magyar hivatalnok, harmadik orvosság: vegyétek be és imádkozzatok! Pénz és hadügyi tárczák; negyedik orvosság. Adjátok vissza és imádkozzatok! Pragmatica sanctio, ötödik orvosság; higyjetek benne és imádkozzatok! Alkotmányos szabadság, porrá törve és elpárolgatva: felejtsétek és imádkozzatok! Háromszáz democrata feje, mint hideglelést üző labdacs. Hetedik orvosság. Vágjátok le és imádkozzatok. Hogy a király gyógyuljon meg! Hogy az Isten képe ne legyen beteg, hogy a nemzet feje ne gyöngélkedjék. 96. Ezennel közhirré teszszük: hogy ha mi egy tarokkártyát ketté vágunk s arra ráirjuk: hogy _egy forint_, az azonnal pénz. A ki el nem fogadja, azt felakasztatjuk. Gaymüller financ. Báró Jellachich, ia Pannonia királya. (P. H.) 97. A legelső magyar proclamatiókat a katonasághoz _Hajdu János_ huszár osztotta ki Lembergben. Ő egy lengyel utastól kapta azokat, oly utasítással: hogy csak magyar katonáknak adjon belőle. A jó huszárok aztán elvitték egy ősz öreg strázsamesterükhöz a kapott nyomtatványt s kérték, hogy olvassa el nekik; két nap alatt megtanulta mindegyik a mi benne volt könyv nélkül; s harmadnap megszökött Lembergből valamennyi. Hanem szegény Hajdu Jánost elcsipték, hadi törvényszék elé állították s elitélték tizesztendei fogságra. Történt azonban, hogy egy transport katonaságnak olasz tisztje meglátta a kezébe adott foglyot s őt maga elé rendelvén kérdezé: hogy hova maradt a regementjétől? Ő felelé: hogy ezrede Magyarországra ment. «Hát kend ilyen amolyan adta szedte vette, káromkodék a tiszt, mért nem ment vele? mit eszi kend itt hiába a lengyel kenyeret? takarodjék mindjárt haza! erre amarra teringette!» Hajdu János uram alig akart hinni s füleinek, s azt felelte: hogy köszöni. Hát a lova hol van kendnek? Hát megkövetem, lovon mehetek haza? Enyje hát még kend azt sem tudja felérni ököllel, hogy a ki huszár, az lovon jár? Szegény Hajdu János alig tudta magát tartóztatni, hogy kezet ne csókoljon az áldott tisztnek, az pedig még egyszer összeteremtettézte katonái előtt, adott neki egy pár forintot s fegyveres erővel kisértette a határszélig, megparancsolva, hogy vissza ne merjen jönni! Nem is állt meg a jó ember, míg az ezredéhez nem ért. Hanem azt az olasz tisztet a hányszor említi, mindannyiszor megemeli a süvegét. 98. Fiam, ha háborúba mégy, e következendő dolgokra figyelmezz: Soha se számláld meg az ellenséget, mert az æquatiókat nem a háboru számára találták föl. Soha se fuss az ellenség elől, mert kimelegedel s tüdőgyuladást kapsz s abban halsz meg. Soha se fordulj meg a golyóbis előtt, mert annak mindegy, akár hátul talál, akár elől. Soha se vigy pénzt magaddal a csatába, mert mindig azon lesz az eszed. Soha se zörgess, ha be van zárva az ajtó, hanem menj be az ablakon. Soha se kérdezd, hogy miért? ha neked parancsolnak; soha se felelj, hogy miért? ha te parancsolsz másnak. Soha se egyél magad elébb, mint a lovad; mert te ülsz rajta, nem az te rajtad. Soha se kérj és soha se adj pardont. Nem vagy te császár, hogy kegyelmet osztogass, ellenfeled sem az. Soha se bántsd a közkatonát, míg tisztet látsz magad előtt. Csak az arany paszomántra czélozz. Néma légy, ha sebet kapsz; süket légy, ha sebet adsz. Így aztán csak megélsz. 99. Bécsből írják: hogy nagyszombati veszteségünk örömére Jellasics a Burgban tánczestélyt adott. Ugyanezen levelezőnk megjegyzi, hogy a horvát tisztek igen jól tánczolnak s Jellasics maga nemcsak a walzerben ritkítja párját, de még a hegedűben is virtuoz. Ugyanis a szünóra alatt felragadva egy hegedűt az orchestrumból, azon a legügyesebben hegedülte el az egész Ernani ouverturet. Kérték a jelenlevő hölgyek, hogy húzzon egy nemzeti horvát nótát, a pákozdi hős engedett az unszolásnak s húzott egyet, a melyről azt mondták, hogy igen szép. Jelen volt levelezőnk írja, hogy az nem volt egyéb, mint Egressy Béninek a Tiszaparti csárdása. Alkalmasint nekünk tanulta be a szomszéd s itt Pesten akarta elhegedülni s most Bécsben horvátnak mutatja be. 100. Rövid időre közönségünktől búcsút veszek. A csaták végeig s ez úgy hiszem rövid leend. A hazának szüksége van karom erejére s én nem ismerek előbbrevaló érdeket, mint hazámét. Ha vissza nem jövendek, lapomat Ludasy Mór fogja az év végéig szerkeszteni. De hiszem Istenem: hogy látnom kell Magyarország függetlensége kivívását. Hiszem Istenem: hogy az égbekiáltó gazság nem fog diadalt ütni az igazak elvesztén. Hiszem Istenem: hogy ama gyülevésznép, mely még rabolni is gyáva, ha szembeszállandunk vele, a vérig bántott nemzet egy kézütésétől földre hulland, mint az őszi légy. S akkor fölemelt arczczal térendek újra vissza. Ha ott maradnék, meg ne sirassatok. Ha elesem s a haza veszt, sirassátok meg a hazát, s azokat, kik benne élnek, ne azokat, a kik meghaltak. Ha elesem s a haza győz, örüljetek s meg ne bántsátok az Istent a fájdalom könyüivel. Adjon Isten szebb napokat.[30] 101. A bécsiek 3 tonna aranyat és 15 tonna- ezüstöt küld tek szerb elleneinknek. Azonban Pesten lefoglalták a felfedezett küldeményt. Valjon megengedi-e a pragmatica sanctió, hogy ha Ausztria-Magyarország ellenségeinek pénzt küld, azt a magyar kormány lefoglalhassa? Szabad-e ez? illik-e ez? A pragmatica sanctiót így megsérteni? Mikor ő felsége iszonyú hatrőfös placatumban elmondja: hogy ő hív magyarjait mennyire szereti, az illir mozgalmakat hogyanképen rosszalja, Jellasichot hivatalaiból kirakja s a békességet helyreállítani törekszik; illik-e fölfedezni, hogy ugyanakkor a bécsi kormány ellenségeinket titokban pénzzel és fegyverrel segíti? illik-e kibeszélni, hogy ugyanakkor a kedves rebellis – urunk királyunk fölséges rokonainál theaestélyeken van? Szégyeld magad, nemes magyar nemzet ily lovagiatlannak lenni. Szégyeld magad, te, ki oly hűséges vagy urad királyod iránt, észrevenni: hogy az ő szavai nem tartatnak meg. A te fő erényed a bizalomszavazás, hivés és engedelmesség. Mit gondolsz, ha meghallaná a világ: hogy te urad királyod szavában kételkedel? A nemes, nagylelkü, bizalmas magyar nemzet kételkedik? Hogy kerülhetnél más népek szeme elé? 102. Egy különben derék ember azt mondá: hogy Galiczia is Magyarországhoz tartozik. Ez is olyanformán jön ki, mint mikor az egyszeri czigánytól kérdezték: – Kié ez a kilencz _meztelen_ purdé? A czigány meg azt felelé rá: nyolcz az enyim, a kilenczediket is én _ruházom_. 103. Mint lettek az emberek hajdan herczegekké? Dicsőségesen országlott főkötős királyunk, Mária Terézia, ki uralkodása utolsó éveiben a szó teljes értelmében népek anyja volt, egyszer a prágai várhegyen lefelé kocsikázván, hintajának kerékkötője elszakadt s a hegy lejtőjén aláfelé rohanó hintó már-már semmivé teendő vala a pragmatica sanctiót, midőn egy az útfélen lakozó kovácsmester odaugrott, megragadta izmos kezeivel a republicanus tendentiáju szekeret s eképen a fölséges kezeket és lábakat megmenté az összetöréstől. Ez a kovácsmester lett később herczeg Kolowrat. S ha még hozzá teszszük: hogy Kolowratnak egy csinos, termetes, jól kinőtt katonafia volt, kit Mária Terézia udvarában neveltetett, az egész sorsfordulatot senki sem fogja valami bámulatosan természetfölöttinek találni. 104. Biztos recipe az ellen, hogy az embert a háborúban golyó ne találja. A mint meglátod, hogy valakit lelőttek, állj a helyére. Lefebre híres mathematikus kiszámította, hogy úgy áll, mint 11,000 az 1-hez az a valószínüség, hogy oda többet nem fognak lőni. 105. Egy – nem tudni, mi okból – hazatért nemzetőr hosszasan dicsekvék vele, hogy ő a csatában két rácznak levágta a lábát. – Mért nem inkább a fejét vágtad le? – kérdék a vitéztől. – Mert már azt levágta valaki, mire én odajutottam. 106. Édes apám: kérdi egy kis kecskeméti magyar fiú, háborúba menendő apját: hoznak-e azok a horvátok magukkal kis fiúkat is? Minek neked azok a kis fiúk, kis szolgám? Hát én meg majd akkor azokkal a horvát gyerekekkel verekedem. 107. Meglát egy vidéki atyánkfia egy huszártisztet teljes parádéban. Odamegyen hozzá s bámulja sokáig czifra öltözetét. Leginkább látszott figyelmét magára vonni a töltéstartó szájára aplikált rézoroszlánpofa. Végtére megszólal. «Ugy-e bizony kérem ez ő felségének a képe?» «Az ám; volt a felelet.» «Ugyancsak megvénült. 108. A szegedi várbörtönből kiszabadított rejtélyes státusfoglyok (többnyire olaszok), Kossuthnak egy szép faragványt készítettek emlékül. Kossuth a muzeumnak ajándékozá e tiszta szív nyujtotta hálaoltárt. Szegény emberek, mennyit szenvedtek és mennyi idő óta! Némelyik azt sem tudja, miért fogatott el s miért kínoztatott éveken keresztül? Többnyire a legjobb családból való férfiak. Egy orosz porkolábjuk volt nekik. Egyszer egy öreg rab azt találta mondani, midőn a silány árpakenyeret kiosztá közöttük. «Minő ez a kenyér!» S az a nemember e szavaiért megkötöztette a nyomorultat egy koporsószerű ládában hasra fektette, s úgy tartotta egy fülkében negyvennyolcz óráig. Mennyi nemét találták fel számukra e kínzásnak! 109. _II. Rákóczy Ferencz fogsága._ Négy nap alatt háromszor került e mű szinpadra, a szinház mindannyiszor csordultig tele. A közönség újra él e darabban. Minden helyzete, minden szava e műnek hű a multhoz és igaz a jelenhez. Rákóczy Ferencz mint gyermek jezsuiták által jezsuitának nevelteték, körül volt véve a bécsi udvarban fürkésző kémekkel, kik minden szavát, minden pillantását ellesték a rettegett oroszlán-fajzatnak. És a nyiltszivű magyar megtanulta nevelőitől a tettetést, megcsalta azokat, kik őt meg akarták csalni, s midőn anyja Zrinyi Ilona, buzdítani jő, rég nem látott fiát: hogy ragadjon fegyvert a hazát megmenteni; – Rákóczy, tudva: hogy a falaknak fülei vannak, azt feleli rá: «Én? a jó császár ellen fegyvert fogjak?» Hallottátok volna azt a kaczajt, azt a convulsiv vidámságot, melyre e szavak után a közönség rendesen kitör. Minő nevetséges eszme! minő groteszk gondolat! Egy férfi, ki a jó császár ellen fegyvert fogni nem akar! Az ember nem bír az arczának elég tettetést parancsolni, hogy mégis mindenki meg ne lássa rajta: hogy hisz ez a fiú most tréfál. Még ha kipiszegték volna azt a mondást, akkor csak volna reménység; de kikaczagták, dörgő hahotával kikaczagták! És hallottátok volna azt a felzajgó lelkesedést, mit Zrinyi Ilona buzdító szavai idéznek elő; mint mikor a szél lecsap a tengerre s millió hullám veti föl magát, egy szavára letörölve arczáról a maga hazudott ég tükörképét. Nem a légből vett ideál, nem kicsikart fantomok – hanem a nép lelkéből támadó igazság van itt a költészet élő alakjával felruházva. S végre midőn a távolban a lelkesítő Rákóczy-induló megszólal, a tömeg fölordít, mintha mindenki szivének legérzékenyebb húrján el volna találva, egy kitartó névtelen kiáltás emeli a levegőt, minden arcz ragyog, minden szem sír, minden kéz tapsol vagy oldalához kap s fegyverét keresi. Szent hivatása az a költőnek – a nép szivében oly szenvedélyeket fölkelteni, mik ha fölébrednek, nem halnak el soha, hanem átszállanak apáról fiúra, s későn vagy korán, lángra gyujtják az életet. 110. Az angol királynő mégis csak gondoskodik az ő népeiről. Irlandban nagy az éhség, az emberek hullanak mint a légy őszkor krumplihiány miatt. Victoria asszony meghallja azt: hogy az ő népei nagy fogyatkozást látnak a krumpliban s rögtön parancsot ad ki szakácsainak: hogy többé krumplit ne merjen főzni a királyi asztalra. Igen helyesen, mentül kevesebb krumplit eszik meg a királyné asszony, annál több marad a szegényeknek. 111. _Feladat sakkozók számára._ A partie így áll: A feketesárga részen van egy _király_ meg egy _királyné_. Van egy _futó_, ez _Jellasics_. Van egy _bástya_, ez _Windischgrätz_. Van egy _ló_, ez _Récsei Ádám_. Van két _pion_, – ezek a _ráczok_ és _oláhok_. A három szinű részen – _sem király, sem királyné_. Van egy _futó_, ez – _Baldacci_. Van két _bástya_: ez _Perczel_ és _Görgei_. Van egy _ló_, – ez _Teleki Ádám_. Van hat _pion_, – ezek a _magyarok, székelyek, olaszok, bécsiek, lengyelek és tirolok_. Kérdés: hogy lehet a feketesárga királynak és királynénak két húzással _mattot_ adni? 112. _Expeditió Simonichiana._ Motto: Elmentünk mind, le vágtuk mind, haza hoztuk mind, tudniillik a sok semmit. – – Mentünk mentünk mendegéltünk, – – – az az: hogy dehogy mentünk, felültettek bennünket Pozsonynál háromszáz szekérre, mert azt mondták, hogy a pesti nemzetőrök nem tudnak gyalogolni. Később azonban kisült, hogy azért ültettek bennünket szekérre: hogy hamarább ott legyünk. – A szekerek elé ökrök voltak fogva, néhol változtatás kedveért bivalyok is. Így aztán nincs rajta mit csudálni, hogy fél nap alatt egy egész mértföldet utaztunk, még pedig tót mértföldet, következésképen hosszút. Hogy vigan voltunk, azt tán mondanom sem kell, magyar ember rendesen víg, ha háborúba megy, ha egy kicsinyt német is. Ha eső esett, káromkodtunk, ha a nap sütött, danoltunk, ha sem nap nem sütött, sem kenyerünk nem volt, lefekhettünk és aludtunk, ki milyen hosszú volt, olyan hosszan az édes haza földén, a csillagos szent ég alatt. Végtére valahára bebotlottunk fényes Leopold várára. Nem azért, mintha verset akarnék mondani, de ez a vár csakugyan erős vár. Olyan bástyái vannak, mint egy kálvinista asztag, aztán czik-czak erre is amarra is, még ha az ember benne van is eltéved, hátha kívül van rajta! De ugyan fel is volt ám szerelve ez a rettentő erősség! Bezzeg ki volt fektetve a sánczra négy, olvasd 4 egész sugár ágyú, három-három fontos mindenik, csak úgy mint az Isten megteremtette, felszerelés, munitió, strázsa és minden egyéb nélkül a világon. Tán ha ledobta volna az ember a sánczról, agyon is lehetett volna ütni vele vagy két embert, a ki oda állt volna alá. Vezér biztosunk Thanhoffer (nem kell a nevétől megijedni, egy szót se tud németül, se tótul) előhivatja a várnagyot és kérdi: hogy hol a munitió? A várnagy azt feleli: hogy van minden ágyúhoz három golyóbis, ha belefér; két ágyútisztító mind a négyhez, meg egy kananér. Thanhoffer azt felelte erre a feleletre: hogy ha Simonics ezt a várat beveszi, nyugodjék meg abban a várnagy úr, hogy legelőször őtet akasztatja föl. A várnagy úr igen megörült ennek a szép igéretnek s egy óra mulva visszajő csodálkozó képpel Thanhofferhez: «Gondolja csak, milyen csoda történt? Hát lemegyek a kaszamatákba, ott találok hordókat: megkoczogtatom a pálczámmal, hát tele vannak, hát mi van bennük? Hát ágyú, puskapor és golyóbis és más mindenféle vagy két ezer lövésre való.» Ejnye be jó, hogy az a várnagy megnézte: hogy mi van azokban a hordókban? Rögtön felrántottunk vagy harmincz ágyút oda a bástyákra. Két nap alatt betatanulták embereink az ágyúkkal való bánást s már most nem volt egyéb hátra: minthogy jőjjön Simonics és hagyjon magába lőni. De volt annak esze. Látva: hogy az ember egy csizmába mind a két lábát bele nem dughatja, ott hagyott bennünket s elment a széles világba. Mi pedig azalatt vigadtunk jó Leopold várában. Első nap volt: serünk, borunk, pálinkánk. Második nap: bor és pálinka. Harmadik nap: pálinka. Negyedik nap: igen jó víz. Sokszor a mennyországból is kaptunk hozzá zulagot. Egyszer aztán híre futamodott; hogy a mai szent napon Simonics-csal fogunk verekedni Jabloniczánál. Utczu erre lóra kaptunk – na de először elmondom: hogy miként kaptunk lóra? Hát lovunk persze nem volt; de ez se baj, ott volt gróf yné asszonyság ő méltósága. Tehát el ment hozzá egy hadnagy, egy tizedes, meg tiz jó legény lovat kérni. A tisztelt grófnő igen magas tonushoz lévén szokva, a mit még akkor tanult, mikor Bécsben pogácsát és más egyebet is árult, tehát a hadnagy igen megbecsülte s kérte tőle a lovakat jó pénzért. Van a grófnénál egy sárgaképű, feketefogú obester, mit csinál ott, mit nem csinál, az nem ide tartozik, hanem úgy látszott: hogy ezúttal ő volt a tolmács. «Bizony nincs lovunk uraim, a ménesen van valamennyi és mind igen szilaj, nem lehet megfogni.» «Köszönjük azt, a mit nem lehet megfogni, de majd megnézem én előbb az istállót»! mond a hadnagy. «Soha se fáraszsza magát, nincs ott két strupirt parádégaulnál egyéb.» De biz a hadnagy lefárasztotta magát s utána fáradt a Herr Obester s hát az istállóban száz darab szebbnél szebb lóra akadtak. A hadnagy válogatni kezdett. Az obester az elsőre azt mondta: ezt nem lehet, a másodikra: azt sem lehet. «Nem lehet, kiált a hadnagy: tizedes! meg vannak-e töltve a fegyverek»? Meg! kiáltá tizenegy torok. Ekkor aztán mindjárt lehetett. Ötven lovat kiválogattunk. Utalványoztuk négyszáz pengővel darabját, s ott hagytuk az ötvenet, meg a vén Obestert. Lovagolhat rajtuk a grófné még eleget. Reggeli tiz órakor kiállítottak bennünket s délután háromkor indítottak el. Ez alatt vezérőrnagyunk Galgóczra jár s az alatt Simonics kiszökött az orrunk elől. Mi aztán egész nap ütöttük a nyomát, egész nap masiroztunk, mindig láttunk magunk előtt félig fekete, félig fehér alakokat: az ott Simonics! azok a svalisérek! s mire oda értünk, asszonyok voltak, kik a felső viganójukat a fejökre terítve portyáztak, a falun kívül. Hallottuk is: hogy az oldalunk mellett a hegyen túl szörnyen ágyúztak. Sejtettük, hogy ott aligha nem lövöldöznek. Siettünk aztán, toltuk az ágyúkat mi is, hogy el ne maradjunk a requiemtől, s két órai dühös gyaloglás után kibukkanunk a sikra, hát egy falu előtt ott áll a nagy sereg, megakadva egy lerontott híd előtt, melyen az ágyúkat nem tudta átszállítani. Neki rugtatunk tehát a nagy seregnek mi is bátran és elszántan, kivált miután láttuk, hogy az tulajdon seregünk, mely hátulról támadta meg Simonicsot, míg mi nekünk elébe kellett volna kerülnünk. Az már akkor túl volt az operenczián. Na de igazán mondom, mikor rábukkantunk a táborra, azt gondoltuk, hogy az az ellenség s azzal a jó szándékkal mentünk rá: hogy közébe puskázunk. Egész ellenkezően járt velünk vagy tizenhat polyák katona, az meg tulajdon seregének nézett bennünket s közibénk jött s alig hitte: hogy nem abba a companiába tartozik, míg nyakon nem ragadtuk. Ezeket az eleven trophæumokat el is hoztuk magunkkal. Jól jártak szegények. A magyaroknál a hadi foglyoknak jobban van dolguk, mint Simonicsnál a kapitányoknak. Így végződött a híres kimenetelű Leopoldvári expeditió. Mi nyugodt lélekkel térhetünk haza; senkit sem öltünk meg, minket sem ölt meg senki. 113. Komárom leégett. A kedves szép város a két Duna közt, melyet ártatlan tréfáink annyi előszeretettel kerestek fel mindig s melyet most könnyező szemeink fognak megtalálni, szomorúan, lerontva, elhamvadva. Több mint ezer ház, a város legszebb helyei, a főutczák, a piaczok, a városház-tere, a legszebb templomok, a nagyszerű megyeház, mind, mind gyászszal behúzva, melyet a pusztulás hagyott maga után, feketén, mintha rajtuk száradt volna az éjszaka, mely semmivé tette. Szegény, szegény szülötte földem, milyen szomorú lehet a te arczod! Hová ha mentem, minden ház egy édes emlék, minden arcz egy vidám mosoly volt számomra, most minden rom egy bánatos siremlék, minden arcz egy könnyeiből kifogyott kép. Hát a födél, mely alatt születtem? Hát a rokonok, kikkel annyi évet töltöttem együtt? s kiket még csak siratnom sem szabad?… Szegény becsületes nép. Így adóztál hazádhozi ragaszkodásodért. Büntetést kap az erény, jutalmat az árulás… De él még az Isten az égben, ki az ártatlanok könnyei és vérének hullását számlálja odafenn s ki előtt a megolajozott homlok nem tesz kivételt az emberek közül, ki itéletet mond koldus és király fölött. Él még az Isten! S ti földi istenek egykor sápadtan, koronátlanul fogtok előtte állani s a milyen magasan voltatok egykor az emberek fölött, oly mélyen fogtok hullani az elitéltek sorai közé. Ti, kiknek neve vihar és pusztulás a földön, kiknek étvágya éhhalála a népnek, kiknek betegsége döghalál az országon, nem féltek-e: hogy az a szellem, kinek képmásává hazudott benneteket az ezredéves sötétség, felemeli világító karját s oly példát szolgáltat rajtatok a világnak, minőt emberi szív kigondolni nem bír. Ti, kik koldusok és hazátlanok üldözésében örökítétek meg neveiteket, nem féltek-e: hogy jöhet idő, mikor senki sem vár reá, mely titeket látand idegen ház küszöbén koldulni, hazátlanul, senkitől nem félve, senkitől nem szeretve? Átkozott leend, ki ha fáradtak lesztek, házába befogad, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha meghaltok, eltemet. Átkozott leend a sír, mely hantjaitok benyeli, átkozott a fű, mely azon megterem, és áldott az, mely palotáitok küszöbét fogja lepni. 114. Azt beszélik, hogy a király lemondott koronájáról Ferencz herczeg javára. Szegény öreg. Biz azt hiszi, hogy még van, a ki hallgat a szavára. Okoskodhatol te már édes jó királyom, hallottuk gyalázatos hitszegő szavadat, hallottuk ágyúid dörgését, mindkettőt megszoktuk immár s nem félünk és nem szeretünk többé. Akár lemondasz, akár nem mondasz, semmit sem mondasz vele. Szent voltál addig míg kétszázezer zsoldos hirdette igéidet, szeretett, a ki félt tőled, most szerencséd elhagyott, ember vagy, még annál is rosszabb s kaczag fölötted, a ki nem gyűlöl. Vagy eszed, vagy szíved hiányzik, de annyi bizonyos: hogy koronádat elkártyáztad. 115. A császár fölgyujtatta saját palotáját. Hol fog most szegény kitelelni? Az idő ide s tova télre válik s ő födél nélkül maradt, talán tűzkármentesítve sem volt a háza s a nagy sietségben meglehet, hogy még téli kaputot sem vitt magával. Még meg találja magát hűteni. Igaz ugyan: hogy Lombardiában s ha isten úgy akarja, nálunk is keményen be fognak neki fűteni, de mikor azok a rézkályhák oly iszonyúan füstölnek; – az ember inkább fázik, minthogy az ilyen tűznél melegedjék. Aztán télen az a szokása a fáknak: hogy gyümölcsöt nem teremnek, kivéve ezúttal az akasztófákat. Szegény császár, mit eszik a télen? hol alszik a télen? házát felgyujtatta, kincseit beledobáltatta a sárba, zsoldosoknak fizette. Hát azután: ha egyszer kitelik a conventiója, micsoda mesterségre fogja adni magát? Sorra fogja járni birodalmait, országról-országra, ide is bebukkant, oda is bebukkant, kérdezve: hogy kinek kell császár? mindenütt el fogják utasítani. Egyik azt mondandja: «Menjen kend isten hirével, szűk idő van, nem tarthatunk annyi cselédet.» A másik: «hittuk kendet, de kendnek nem tetszett, most tetszenék, de nekünk nem tetszik.» A harmadik: «Poslovenszki? ha nem poslovenszki, ott kinn tágasabb.» A császár-mesterség nagyon meg fog csökkenni. A bandioknak, metallikoknak, érdemkereszteknek, sorsjegyeknek, titulusoknak, nemességeknek s több efféle császári iparczikkeknek nem akad vevője. A sok összevásárlott lelkiismeret mind a nyakán marad, a koronára a zsidók nem contóznak többé, és a zsiványok nem lopnak többé a császár számára, hanem kiki magának, a mint illik. Fölséges uram, az ebugattát, valami mesterség után kell látni, mert felkopik az állunk. Vegyük elő: mit tanultunk? mit tudunk? mihez értünk? Kovácsmesterség? Bilincseket csinálni? Ez a galanteria czikk kiment a divatból. Szabó mesterség? Jó magyar katonáknak fecskefrakkot szabni? nem mód ruha. Nem ér semmit. Mészáros mesterség? Békességes népeknek háborút csinálni? Ah – az emberek nem állatok többé s a hentesseregek szét vannak üzetve. Alchymista mesterség? Papirosból pénzt csinálni? Minden nép maga készíti azt magának, a mennyi elég a napi szükségeire. Mindennek kijövünk a gyakorlatából, fölséges uram. A könyvnyomtatás elvette a szépírók kenyerét, a gőzhajó a fuvarosokét, a reformátió a pápákét a szabadság elveendi a királyokét. Elavultunk, kijöttünk a divatból s koronáink és királyi pálczánk ide s tova ott fognak állani a múzeumokban, hol a régi paizsok és kézíjjak állanak, miket a puskapor hasztalanokká tett. Ámen. 116. A király leköszönt. A koronaörökös is leköszönt. Nolunt acerbam sumere. A koronákat és a státus adósságokat örökölte Ferencz József. Josephus sine terra. A kedves kis fiú. Még alig tudja a nyakravalóját megkötni s kapja magát: császár lesz. Hjaj fiatal barátom, míg az ember a császárságot megtanulja, sok szép víz lefolyik addig a Dunán. Nagyot kell még magának addig nőni, míg azt mind megeszi, a mit urabátyja megevett. Tudja-e maga, mi az a diplomatika? Tud-e maga csalni, lopni, hazudni s mind ezekhez szent képeket vágni? Tudja-e maga, mi az az entente cordiale? Tudja-e maga, hogy mikor az egyik császár tolvaj, akkor a másik császárnak orgazdának kell lenni? Tudja-e maga, mi az a népszeretet? Tudja-e maga, mire valók a hóhérok, a katonák, az akasztófák, ágyúk és a börtönök? Tudja-e maga, mi az a politica? Tud-e maga mindent igérni, mikor meg van szorulva, azzal a szent szándékkal: hogy semmit sem fog megadni? Tudja-e maga, mi az a heraldica? Tud-e maga hamisan esküdni koronájára, czímerére, evangeliumára s azt mondani: hogy mikor esküdött, nem volt esze? Tudja-e maga, mi az a jus gentium? Össze tudja-e ön veszteni a népeket, tud-e ön polgárháborút csinálni, falvakat égetni, népfajokat írtani? Tudja-e maga, mi az a tactica? Egy néptől mindenét ajándékba elvenni s aztán háladatosságból meggyilkolni? Tudja-e maga, mi az a sanctió pragmatica? Törvényeket csinálni s azokat meg nem tartani? Tudja-e maga, mi az a státus œconomia? Tud-e maga adósságokat csinálni s azokat soha ki nem fizetni. Tudja-e maga, mi az az alchimia? Tud-e maga papirosból aranyat és ezüstöt csinálni? Tudja-e maga, mik azok a Flankenbewegungok? Tud-e ön ildomosan szökni, futni, retirálni és dispercalni, mikor a státus érdeke úgy kivánja? Míg maga, fiatal barátom, mindezen tudományokból az exament le nem teszi, addig ne neveztesse ki magát császárnak. 117. Elég komoly lehet az ember, mikor aluszik s lesz ideje hallgatni: ha meghal, de mi szemébe nevetünk a halálnak, míg szemünket le nem csukja. Most ugyan látkörünkbe nem sok nevetni való kép téved. De azért ne legyen rajtunk az ördögnek azon diadala, hogy bennünket egy perczig szomorúknak lásson. Féljetek a nevető arcztól! Ki a csata előtt kaczagni tud, az nem hátrál a golyók előtt. Ki az ágyúgolyót kigúnyolja, attól megszégyenli magát a golyó és kikerüli. 118. E lapok utolsó számával szerkesztőségem ideje letelt. Ha hazám istene komolyabb gondokat nem rakott volna rám, tán soha sem váltam volna meg e tértől. Ha voltak e lapnak érdemei, azoknak legkisebb része az enyim, az által, hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend. Két hibámat kell közönségem előtt bevallanom. Egyik az: hogy ama fenséges nevet bitorló rabszolgaléleknek arczképét kiadtam. Pirulva kell megvallanom: hogy ez embertől én egy időben hazám boldogítását vártam. Csalódtam, mint velem együtt milliók s most pirulva kell kérnem azokat, kiknél még az arczkép megvan: hogy azt égessék el. Másik az: hogy e félév elején egy beszélyt kezdtem el közleni, melynek végét nem adtam ki. Oka volt az: hogy benne a história eseményeihez híven azon kegyetlenkedések voltak előadva: miket 1831-ben a felsőmegyei szláv ajkuak követtek el. A dolgok úgy találtak fordulni: hogy jelen időinkben épen e szláv testvéreink buzganak legerősebben szabadságunk igaz ügye mellett minden idegen ajkú hontársaink között. Ezek ellen izgatni, most a legnagyobb eszélytelenség volna. Kénytelen voltam tulajdon művemnek censora lenni. Beszélyemnek egész második részét kitörültem. Inkább magam itéltem el tulajdon műveimet, minthogy azokat más itélje el. Én megbocsátok magamnak ez itéletért s reménylem: hogy olvasóim is meg fognak bocsátani. Munkatársaimnak ezennel megköszönöm szorgalmas működésüket s kérem, irántam tanusított szivességeiket utódommal is éreztessék. Utódomat pedig közönségünknek e lapok szerkesztőivel évek során át éreztetett kegyeibe ajánlom. Üdv minden igaznak, áldás a hazára! ESTI LAPOK. 1849. márt. 15. I. Ha én kend, kend is kend. _Kedves Táncsics komám!_ Kend igen becsületes, jóravaló, jámbor életű ember! Kend igen tiszteletreméltó republicánus érzelmü, szabadelvü fiatal ember. De ha én kendnek azt mondanám: hogy én kendnél soha életemben okosabb embert nem láttam, akkor nálamnál szemtelenebb hizelgő nem volna Európában. No iszen besavanyított kend azzal az alkotmányjavaslattal a tegnapi napnak! ezt még a sült ökör sem hozhatta helyre. Pusztítmány az lelkem, nem alkotmány. Itt már kend nem csak a földet hiszi feloszthatónak, hanem még az emberi ész tehetségeit is. Kend azt akarja: hogy senki se viseljen tovább egy évnél egy hivatalt, 18 évtől 20-ig legyen katona, ha hivatalt akar kapni. Szép gondolat ez Táncsics, sokért ne adja kend. Már most képzeljen kend magának egy húsz esztendős katona ifjút, ki 21 éves korában lesz fiscális, 22-ben jegyző, 23-ban mérnök, 24-ben polgármester, 25-ben orvos, 26-ban tábori kovács, 27-ben szinházi director, 28-ban alispán, 29-ben pandur-káplár, 30-ban philosophiæ professor, 31-ben harangozó, 32-ben Közlönyszerkesztő, 33-ban calefactor, 34-ben rendőrminiszter, 35-ben tömlöcztartó, 36-ban generális, 37-ben kisbiró, 38-ban egyházfi, 39-ben pénztárnok, 40-ben orgonista, 41-ben jánitor, 42-ben esztergomi érsek, 43-ban szőlőpásztor, 44-ben postamester, 45-ben miniszterelnök, 46-ban főpallér, 47-ben kasznár és így tovább. Gyönyörű dolog volna az, úgy-e Táncsics, ha így sorba menne a hivatal az emberen? senki sem tudná: hogy egy esztendő mulva mi fog lenni? s mikor észrevétlenül belejutna, rögtön értene mindenhez, a mit rá nyomtak? Hiszi-e azt kend, Táncsics: hogy vannak olyan hivatalok, a mikre szerencse, ha egy városban egy hozzáértő ember akad; hiszi-e azt kend: hogy a világon minden hivatalra előre kell készülni, néha még az előrekészűlés is kevés, ha az ember természettől arra nincsen szánva? Már pedig higyje el, hogy úgy van. Kend azt akarja, hogy minden hivatalnok egyenlő fizetést kapjon. Ez által azt nyerné kend, hogy az olyan hivatalokra, a mik nagy fejtöréssel járnak, nem kapna arra való embert; nem mondom, hogy nem akadna egy csomó kukoriczapásztor, aki ezer forintért elvállalná a finánczminiszterséget, hanem ha azt akarja kend, hogy olyan embereket rakhassan hivatalba, a kik a magok szakmányához értenek, bizony meg kell azt fizetni édes komám, akármilyen republicánus időkben. Nem azt fizeti itt meg a státus, hogy ki mennyit bir dolgozni, aránylag mennyit bir megenni, hanem hogy kire mennyi szüksége van? Hanem már azért csakugyan nagyon le lenne kötelezve a státus a kend feltaláló tehetségei iránt, ha ezek nyomán minden 18–20 éves ifju katona lenne. Ebből az a kettős haszon volna, hogy eképen soha sem lenne a státusnak veterán katonája, hanem e helyett tartana egy millió ujonczot s ez darabját 150 p. fttal számítva, kerülne a státusnak 150 millió forintjába évenkint. Kendből nem lesz finánczminiszter, Táncsics. Kend azoknak, kik a szabadságharczban résztvesznek, de földjük nincs, igér fejenkint 20 hold földet a pártütők vagyonából. Ebben a harczban ez ideig legalább résztvett 400 ezer ember. És így kellene kendnek kiosztani 8 millió hold földet. De hátha még, mint alább indítványozza kend, az egész népnek fel kellene támadni, mintegy 8 millió ember közt lenne kiosztandó 160 millió hold föld. Ennyi tán egész Európából sem telik ki. A mit kend a vármegyei reformról szól, az ellen nincs kifogásom. Nem merek hozzá szólani, mert nem értem: hogy mit akart kend ott mondani? Abban is igazsága van kendnek: hogy a falusi tanítóknak épen annyi szüksége van, mint a városiaknak, kivált miután Eldorádóban a városi élet nem drágább mint a falusi. Hanem az adókulcsot egy kissé sokallom. Száz forint értéktől 4 forintot fizetni adóba, nem tréfa; egy hold föld árendája évenkint 3 forint, egy hold föld értéke száz forint és így fizetne az ember a földétől egy forinttal többet, mint a mennyit bevesz. Kendtől Táncsics az ember megvárta volna, hogy semmiféle adót se fizettesen vele. Legjobb pont az egészben a 45-dik, melyben kinyilatkoztatik: hogy ezek helyett más fog készítődni. A mi ott a harmadik szakaszban van nyomtatva, azt vagy én nem értem, vagy kend nem érti, s így quittek vagyunk; a II-dik szakaszban kend magát, mint hadvezéri talentumot mutatja be, melyből ismét az a tanulság: hogy kend igen derék becsületes ember, de aztán semmi egyéb. II. _A király felesége._ Halljátok csak, milyen szép anecdotákat talál ki a katonaember, ha elbusulja magát. A felső táborban általános hír, hogy a volt királyné egyetért velünk, együtt jár hadseregünkkel. Egy titkos, rejtélyes asszony, ki mindenűtt jelen van, a hol valami szükség akad elő, a ki mindenkit biztat, mindenkit segít, és szídja, káromolja Windischgrätzet, mint egy granatéros. Ha jön egy csapat, melynek fegyvere nincs, mindjárt ott terem a titkos asszony s felfegyverzi őket pompás puskákkal. Ha valahol megakad egy pusztában a sereg és nincs mit enni, rögtön ott van a titkos asszony s mintha a földből nőne, úgy támad ott mindenfelé kenyér, bor és pecsenye. Ha valamelyik katonának nem akarnak váltani, ismét segít a titkos asszony s osztja a huszast, mint a kukoriczát és váltja a bankót fényes aranyokra. Gyakran látják őt éjjel a vezérek tanyái közt előtünedezni, s mikor ő megjelen, mindjárt megtudják a vezérek, hogy az ellenség hol van és mit csinál? Mikor a sereget körülkerítik, ő megyen elől s vezeti őket hegyek tetején, föld alatt keresztül az ellenség háta mögé. Elfogja az ellenséges hadvezérek leveleit s a mieink kezébe adja. Ilyen dolgokat cselekszik egy ismeretlen asszonyi alak a mi táborunkban; a ki nem hiszi, kérdezze meg akármelyik katonától, a kí onnan jött. Azt hiszik, hogy ez senki egyéb, mint a detronisált királyné, ki boszút akar állani azon méltatlanságokért, miket vele elkövettek. III. _Megint Táncsics._ Mihály, Mihály, miért kisértesz engemet? Kendre nézve nevezetes nap a márczius 15-dike, azon napon szabadítá ki kendet börtönéből a pesti nép, kit a kend tömlöcze ajtajáig Petőfi és én vezeténk. Ezzel ugyan jobb lett volna elhallgatnom, mert nem hiszem, hogy az ország érdemrendet adjon érte, hanem csak azért mondom, hogy kend ezelőtt pár hónappal nevemet említeni hallotta, azt mondta: nem ismerem ezt az embert. Rövid a kend emlékező tehetsége. Legujabban pedig egy phamphletet olvastam kendtől, melyben azt igéri: hogy a forradalomról akar beszélni, de a melyben még eddig egy szó sincs a forradalomról; hanem van annál több szó az Esti Lapokról, és sok szidás és káromlás azokra, kik a Habsburg-dynasztiával egyezkedni akarnának. Kend ugyan váltig elismeri: hogy az Esti Lapok soha egy szót sem szóltak e tárgyról, még azt is elismerhetné: hogy épen az ellenkezőről beszéltek, hanem azért mégis minden harmadik sorban az a korollarium: hogy így amúgy ütné, nyúzná az Esti Lapokat, ha azok valaha alkudozni kezdenének. Kend czitál a Martiusból valamit az Esti Lapok ellen, a mit a Martius nem mondott; azt kend ott rögtőn egy ülőhelyében elhiszi, bebizonyítja, refutálja, megint nem hiszi el, s utoljára azt mondja: hogy ha valaki ezt vagy amazt gondolná magában, akkor kend vörös zászlót venne a kezébe és mindjárt elmenne vele Vámos-Pircsre gyalog és sok más dolgokat cselekednék. Kend épen úgy tesz, mint az egyszeri strázsamester, ki, mikor pofonütötte a közlegényt, azt mondta neki: «Te! te most magadban bizonyosan azt gondolod: hogy én gazember vagyok; ha még egyszer azt mered gondolni, lehuzatlak s huszonötöt vágatok rád.» Kend aztán mond drága dolgokat azokról a czikkeimről, a miket a Közlönyben irtam. Meglehet: hogy kend azokat nem értette, valamint én sem értek mindent, a mit kend ír? ez mindkettőnk közös hibája. S mind ezekből végre szépen kisüti kend: hogy van egy párt, mely a Habsburgokkal alkudozni akar, azt meg kell ölni, nyársra kell húzni; kend ugyan nem állítja, hogy az a párt az Esti Lapokbban van, de nem is tanácsolja. Hallja kend Táncsics! Hogy esnék kendnek: ha én elkezdenék itt arról beszélni, hogy milyen üdvös és szükséges dolog volna Magyarországon egy Bedlámot építeni, s minden harmadik szóban előhoznám: hogy én ugyan nem akartam Táncsics Mihályra egy szóval sem czélozni, s a közben folyvást beszélnék a dijoni és bicetrei elmétlenek intézetéről, s kendet folyvást emlegetném? Úgy-e furcsa volna? No de én ezt nem teszem, hanem szólok kendhez barátságosan. Kend igen derék, becsületes, talentumos fiatal ember. Kendből még lehet igen jó festő, tán muzsikus is, vagy mechanicus vagy egyéb efféle. De politikához annyit sem ért kend, mint tyuk az ábéczéhez, politikus nem lesz kendből soha, még csak politikus csizmadia sem. Kend egyik szavában azt mondja, hogy iszonyú republicanus, a másikban pedig azt: hogy kendnek mindegy, akárki lesz a király, – csak egy gyereknek a szemét kellene bekötni s az nyulna a sokaság közé, egyet kihúzna mint a lutriban és az bátran megkoronáztathatnék. Ezt mondja kend szóról szóra. Hogy lehet republicanus fővel ilyent még csak gondolni is? Beszél aztán kend a Márcziusról, azt meg azért szídja, hogy miért akar alkudni a nemzetiségekkel? Már ezen a téren félek kendtől, mert engemet kezd pártolni. És félelmem nem ok nélküli. Kend azokat a nemzetiségeket megaprítja, ledögönyözi, lekaszabolja, földhöz veri, kfirtja, csakhogy a Márczius ne szövetkezhessék velök. Megálljon kend. – Még a nem alkudás és a kiirtás között van egy kis tér. Ha valakinek új jogokat nem akarunk adni, még abból nem következik, hogy a régieket is elvegyük tőle. Kend a Habsburgokra annyira haragszik, hogy még nyelvrokonaikat is ki akarná irtani, de nem jut kendnek eszébe: hogy az irtóháború a magyart is csak úgy fogyasztaná, mint a németet, s ezt nem hinném, hogy kend nagyon kivánná. A mi azt a kend által készített ímádságot illeti, már megengedjen kend, de ha az ember még olyan republicanus is, ha az Istenhez beszél, mosdottabb szájjal beszéljen. Hasonlatos ama czigány prédikáczióhoz, mely így kezdődik: «Irgundum gule, csororum sordikhécz sophengyule gagyule». S mely szól ilyen szép szavakban: «Te uram nagyszemü Jupiter! Ifriszkum, czifriszkum, czingere bingi, őrizz meg minket minden ártalmas vadaktól, a fótos nadrágtól, a szilaj csikók megpatkolásától és a katonaságtól.» Például a kend imádságában. «Változtasd uram azon hazánkfiát, ki tán tanácsolni fogná, hogy a Habsburgok még egyszer Magyarország fejedelmei legyenek, változtasd őt kérünk, olyanféle barommá, mely ökröt és szamarat együtt ábrázoljon: szarvai és fülei közt homlokán legyenek e szavak: ez az, ki a Habsburgokat fejedelmül óhajtotta; és e barmot alakítsd oly formán, hogy hátán legyen egy Habsburg-ivadék, kezében korbácscsal, s a kettős ábrázolatu barmot szünet nélkül korbácsolja: és ne engedd e barmot legalább ezer évig megdögleni, hanem tedd kötelességévé: hogy egyik országból a másikba tévelyegjen stb.» «Midőn körmöczi aranyat látnak, görcsök rántsák össze minden tagjaikat stb.» «Midőn magyar huszárt és honvédet látnak, gutaütés kerülgesse őket, de azért meg ne üsse.» (Mint a görög mondta: üsd ágyon, de ne nágyon, hagy szálagyon, mert nem tudod ki vágyon.) «Még akkor is görcsök kinozzák őket, midőn magyarországi szénát látnak, és neki essenek a szénának és egyék azt mint hajdan «Nabukodonozor.» (Suskere csalabingászkóre. Amen.) Hát lehet így az Istenhez beszélni édes Táncsics komám? * Megigérte kend: hogy folytatja a forradalmat, akkor majd én is folytatom a discursust. IV. _A huszár-káplár._ Ül a vendéglőben a vén huszár-káplár egy kancsó bor mellett, hosszú két bajusza lóg kétfelől, mintha varjut nyelt volna le s a két szárnya kimaradt volna a száján. A szomszéd asztalnál aranyos tiszt urak ülnek, hetyke tejképű urak s beszélnek a mások viselt dolgairól. A vén huszár-káplár kétszer fölemeli a poharát s ráköszönti a jó tiszt urakra, azok nem is konyitanak reá, s még egyszer akkora hátat fordítanak neki, mint azelőtt. Harmadszor is felveszi poharát a vén huszár-káplár s odamegy az ékes tiszt urak asztalához s rájuk köszönti jó szivvel még egyszer a rossz bort. «Mit jön ide kend? riadnak rá az urak, menjen hátra a másik asztalhoz!» «Ejnye, mondja a huszár, ez ám a furcsa dolog, a harczban mindig előre küldtek engem az urak s itt meg hátra küldenek; miért van ez?» «Nézd csak, milyen confidens egy paraszt ez a káplár.» «Hallják önök, jó uraim, igaz: hogy 20 esztendeje a mióta káplár vagyok, de most én sem vagyok rosszabb tiszt maguknál.» »Káplár ruhában? «Nojszen, a ruha nem ember. Nézzék az urak ezt az írást s ezzel a sok zsiros firka közül előkeres a huszár egy szép finom papirost s oda nyujtja az asztalra a tiszt urak közé. Olvassák!» «Varga István, huszárkáplár, azon érdemeért, miszerint a kápolnai csatánál kétszáz ezer p. ftot személyes vitézsége által megmentett, továbbá Szolnoknál egymaga 13 könnyű lovast s 7 nehéz vasast levágott, általam ezennel hadnagygyá kineveztetik. Kossuth Lajos.» Elállt a szeme szája erre a szép tiszt uraknak; ki elébb gorombán elutasítá őt asztalától, most nyájaskodva nyujtá neki barátságos jobbját Képzelhetni, hogy a mit a huszár erre mondott, azt nem szokás papirosra irni; megfordult, félretörölte a bajuszát s ott hagyta a megszégyenült leventéket. V. 1. *** Egy rendőrségi tanácsos a minap Erdélyben járt. A zárvonalon megszólítják, hogy álljon meg, hol a pakszus? A consiliárius úr erre a fülét sem billenti, hanem rákiált a kocsisra, hogy hajts! s tovább hajtat. Miért is lett volna rendőrségi consiliárius? Mintegy másfél órai járásra aztán utólérik a lovas nemzetőrök, kiket utána küldtek, galléron csípik s gyöngyen visszaescortirozzák Csucsára. Az én consiliárusom itt merőben rátámad a felügyelő tisztre, mondván, hogy miért nem tudja az embernek az arczából kitalálni, hogy becsületes ember? Uram, felelt a tiszt: én láttam Urbánt, én láttam Dimbujt, Jankut is jól ismerem; de mondhatom, hogy mindeniknek jobb képe van, mint önnek. 2. *** Meg van irva a szent könyvben: hogy leend egy megváltó, ki ha eljön, nagy vérontás lesz a világon, de melyet nagy egyesülés fog követni; ezen megváltó neve pedig lészen 666. A felső vidékeken általánosan hiszik: hogy e név személyesítője elérkezett. Számláljuk meg Kossuth nevének számértékét: LVDVIg CossVt. 50.5.500.5.1.100.5 = 666. Ez épen 666. 3. *** Azt mondja egy német katonatiszt Pesten. «Die Ungarn, die kann ich noch leiden, aber die Magyaren, die sind nicht zum ausstehen.» Kérdik aztán tőle: hogy magyarázza meg, mi különbséget tud a kettő között? Megmagyarázta: Szerinte ungárok voltak, a kik megszaladtak előttük, magyarok, a kik őket kergetik. 4. *** Ferencz császár a franczia háború végeztével lement Budára s ott a várban, királyi szokás szerint, muzsikáltatta magát. Egyszerre elkezdik neki huzni a Rákóczi-nótát. Nagyon megtetszett neki. Was ist das für a Melodey? – kérdé. Mondják aztán neki, hogy ez bizony kurucz nóta. «Sakkerlot, da hätte ich selber Lust Kukurucz zu werden!» Ez az anecdota is most jutott eszembe s nem épen mal a propos. 5. *** Egy Pestre jövőtől kérdi a német: mit csinálnak a magyarok? Szörnyen retirálnak. Merre retirálnak? Erre Pest – felé. A GYÉMÁNTOS MINISZTER.[31] (Vázlat a forradalomból.) Magyar forradalom! Te egetgyujtó alak! Véres arczú kép! Senkinek gyermeke, – mégis mindenkinek halottja! Kelj föl a sirból és mulattass bennünket! Míg éltél, nem festette le senki arczodat. Most jelenj meg nekem az éjfél óráiban, mikor a temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem tudnak aludni az önátkozta sirban, ülj festőtáblám elé és mutasd meg arczodat képzetemnek. A nemes büszkeség lángja égjen azon, midőn a nép áldozatairól fogok veled beszélni, azon népéről, melyet Isten jó kedvében teremte a világnak, de melynek számára rossz kedvében teremté a világot. De szégyen pirja ömöljék el arczodon, midőn azoknak neveit hallod említeni, kiket e nép nagygyá tett, s kik e népet semmivé tették. Sirj, fehérüljön el képed azok sirhalmánál, kik mások dicstelen nagyravágyásáért dicső halált haltak. De fekete légy a boszútól, midőn az oltár papjait hozom emlékedbe, kiknek kezei közt elvesztek az áldozatok. Némulj el. Remegj, reszkessen alakod, midőn sirást hallasz. Karének az, millió és millió ajakról. Özvegyek, árvák, koldusok és őrültek siralma az. Hallgass, ne szólj bele. Rejtsd el arczodat. De kaczagj fel és tartsd arczodat az égre, hadd lássa meg az, mint néz ki egy lélek, mely holta után tébolyodott meg, ha meghallod, mint vigadnak azok, kik ennyi könynek voltak teremtői. Azután tünj el ismét. Menj vissza a sirba. És imádj Istent: hogy engedjen meghalnod és ne hozza el rád a föltámadás napját. * Hideg januári éjszaka volt. Sem holdja, sem csillaga nem volt az égnek, a zúzmarás zivatarban fekete hollók falkái kóvályogtak, szüntelen kiáltozva alá egyhangú szavakban «halál! halál!» A fergeteg fütyölt, az egész föld fehér szemfedővel volt leterítve, a farkasok üvöltve felelgettek egymásnak egyik berekből a másikba. És e hózivataros éjszakákon kétszázezer ember nem aludt fedél alatt. Az ország minden részein hosszú fekete vonalak húzódtak keresztül. Kényszerű sietséggel törekvő hadcsapatok. Éjjel és nappal, hegyeken és rónákon, éjszaktól délig lehete látni e vonuló seregeket, a mint dobszó, trombitahang nélkűl mindenféle irányban átszeldelék az országutakat. Zúzmara-lepte lovasság, utána rosszul öltözött gyalogsorok, hallgató, beszédtelen nép. Dübörgő ágyúk, ágyúszekerek, egyik a másik után, azután megint elrongyollott gyalognép, élén gubába burkolt vezetője nehéz harczi ménen, azután megint lovasság, ágyúk és így tovább. A kardok, szuronyok csillogtak az éjszakában. Néhol egy-egy siető dandár látszott, mely egy másikat üldözni tetszék, az alakok sebesen vonultak el a szem előtt, mint álomárnyak, s órák mulva vörös villogás látszék a láthatáron, s egy-egy eltévedt dörrenés az ütközet távoli morajából. Azután ismét néma a lett minden. Uj csapatok jöttek és mentek. A hófuvat behordta nyomaikat. Sehol őrtűz, sehol megállapodás, szüntelen előre, előre pihenés nélkül. Fel a hegyeknek! Az ágyúkat nem birják a lovak, a csatárok tolják felfelé. Maguk is leroskadnak. – Keresztül mély, meredek sziklautakon, övig érő hófuvatagban, éhezve, szomjazva, fázva. Dübörgő hidakon át, befagyott folyók jegén. Elől, hátul, oldalról üldöző seregek között, golyók zápora közt. Mindig odább. Fáklyafénynél, földalatti úton s azután ismét föl meredek hegyekre ágyútűz ellen, ágyútűz elől, vészvihar elől és hátul, vészvihar még az égen is, s mindig előre, végtelen, irtózatos úton. Egy-egy beteg vagy sebesült kidől a sorból. Ott marad. A hó ellepi, megfagy, jól jár. A többi sort zár és siet, pihenése ütközetben van csak. Nyugodt álma, ha elesik. És nem zúgolódik senki. Tűr, szenved, küzd és meghal. Még akkor is szent ihlet zárja le szemeit s a haldokló nem átkozza meg a földet, mely vérét megiszsza s testének nem ád temetőt s a tűrő nem átkozza meg a szenvedést, mit nyugalmáért cserélt. Az áldozat panasztalan. Tiszteljétek a katonákat. * A rendőrminiszter úr ablakai még mind ki voltak világítva, pedig az idő már éjfél után járt. «Én Istenem! sóhajtja az arra menő civis, kalapját megemelintve az ablakok előtt, milyen szorgalmatosak ezek a haza atyjai. Még éjjel sem alhatnak az ország gondjaitól. Bizonyosan itt készítik azt a sok ménkü puskaport, vagy azon tanácskoznak, hogy milyen árkot húzzanak nemes Debreczen városa körül?» «Szegény urak! Sem éjjelük, sem nappaluk. Majd szétreped a fejük a sok aggodalom miatt. Nyolcz órakor összeültek s még nincs vége a tanácskozásnak. Hja, sok mindenről kell gondoskodniok. Az egész ország sorsa az ő kezükben van. Akármit tesznek, az sok hányás-vetés után történik, s mennyi mindent kell pedig tenniök!» «Egy rendőrminiszter!» «Szentséges Jehova, mennyit kell annak tudni, látni, érteni, cselekedni, kifőzni? Ő levelezésben áll valamennyi külföldi udvarokkal, megvizsgálja a passusokat, kvártélyt rendel a deputátusoknak, elolvas minden ujságot; a melyiket megúnta olvasni, betiltja; dictiót mond az országgyülésen, olyan szépet: hogy senki sem érti; kisujjában viseli az egész diplomatikát, előre tudja még azt is, a mi történni fog. Hogy fér ennyi tudomány egy emberbe, kivált egy olyan kicsiny emberbe?» «Gyerünk haza, szomszéd uram, alhatunk mind a két fülünkre, virraszt mi helyettünk a rendőrminiszter úr és végzi az ország minden állapotját.» Épen dolgom volt a miniszter úrnál. Benyitottam az előszobájába, a holott is majd leütött a lábamról a pipafüst. A bureau 66 hivatalnokai közül csak hat volt jelen. A többi otthon volt és aludt, mint illik rendes emberekhez. A hat közül kettő rettenetesen nyirt valami üres papirost, a másik kettő a postára ment s onnan jött leveleket tördelte fel ex ofo s nagyon jól mulatott holmi családi titkok fölfedezésén. A harmadik pár pedig a miniszteri salon ajtaját ülte el. Mondanom sem kell, hogy mind a hat rettenetesen pipázott. – Lehet Laczival beszélni? – kérdém az egyik ajtónállót, a ki egy igen szép szálas termetü orangutáng lehetett, míg ministeriális irnokká nem promoveálták. Az én majmom végig nézett rajtam, nem csekély symptomáival a megvetésnek s nyomatékos hangon kérdezé: «A miniszter úrral?» – Hát önök mióta hijják Laczit miniszternek? – Mióta fizetéseinket felemelte. Hanem beszélni most nem lehet vele. A conferentia fontos. Megzavarni nem szabad. A haza, tudja ön uram, a haza elébbrevaló minden privát dolgoknál. Tessék máskor ide fáradni. – De magam is közügyben jövök. S közeliték az ajtóhoz. – Uram, egy lépést sem tovább, – szólt a tisztelt pávián pathosszal, én a fejemmel vagyok felelős. S elémbe állt egész hosszában. Nem voltam róla bizonyos, hogy nem harap-e meg? S már szinte visszavonulni kezdék, midőn a belőli conferentiából ilyen töredék-hangok üték meg füleimet: «Négy király!» – Ur Isten! – gondolám magamban, – mi bajuk lehet nekik egyszerre négy királylyal? – Nem ér semmit, – kiálta egy másik hang, – melyet világosan Lacziénak ismertem fel, mert az enyém négy disznó! Ránéztem a cerberusra. Az először el akart vörösödni, de a mi nem sikerülvén neki, belém kapaszkodott s kifelé szorongatva erősen allegált, hogy itt nem szabad hallgatózni. Birkózni kezdtünk, én erősebb voltam, s egy ügyes boxirozás segedelmével egy flankenbewegungot tettem az ajtó fel és azt minden további ellenállás nélkül bevevém. A conferentia szörnyen állt. Három asztalra volt terítve. Az egyiken thea és punch, a másik kettőn mindenféle acták forogtak kézről-kézre, miket a parasztvilág kártyáknak nevez. Az egyik asztalnál diabolkát játszottak vagy hatan, nagyon el voltak merülve, egyik sem vett észre, a másik asztalnál præsideált a miniszter, ott ferbliztek. A miniszter nem volt valami magas ember, valamivel több lehetett, mint Tom Thumb; ha mellette ülő tanácsosa lett volna a rhodusi colossus, ő maga pedig egy vitorlás hajó, kényelmesen áthajókázhatott volna annak szárai közt. Arcza sok keletiességgel birt, teintje némileg közelített a czigány-colorithoz. Sok vonásaiban a cercopithecusok nemzetségével rokon; csakhogy azok persze nem tudnak olyan szépen beszélni, mint ő. Szakálla az övéig ért s mikor kaczagott, reszketni szokott, a mit hajfürtei nem tehetének, a lehető legrövidebbre levén lenyírva. Pőrére volt vetkőzve s a rettenetes sok ránczról arczán gyanítám, hogy kaczag. A miről később feketére nyitott szája is meggyőzött. Mellette jobbról egy hosszú ifjú ült. Sovány, satyricus arcza nem igen látszott osztozni a közjókedvben. Hihetőleg valami brodsitzer volt. Balján egy termetes férfi. Szabályos, de kissé elhizott arcza igen tudományosnak akart látszani egy malapropos applicált pápaszemmel. Szakálla, haja jól soignirozva, maga tűrhetőleg elegáns és jókedvű. A miniszter pecsétőre. Laczival szemközt ült egy roppant titanicus férfi, kinek nyaka és könyökei arany paszomántba voltak húzva. Bizonyosan generális. Képéből kilátszott, hogy ez az ember maga megenne egy hadsereget, ha valaki előre megsütné azt számára. A mellett egy sejtes barna férfi, kinek arczán első perczben észrevehető volt, hogy lengyel. Az asztalszegleten végre, az ördög helyén, egy kis nyápicz férfi ült, a ki rettenetesen nyert és boszantott mindenkit. – Ah servusz! – kiálta rám Laczi, a mint megsejtett. Te vagy az, a kit olyan nehezen eresztenek be? Foglalj helyet, ide mellém. Oszszatok neki is. Aztán ott a punch. – Köszönöm, nem játszom, igen nagyba megy itt. – Láttam a sok aranyat és bankjegyeket heverni az asztalon egész garmadákban. – Oh nem, – felelé Laczi, – mind a két lábát maga alá szedve. Egy arany a visi. Ez nem hazard. Nemde édes generálom? Ez utóbbi szavak a magas athletai termetű férfiúhoz voltak intézve, ki példás phlegmával gusztálta a sántát. Kettős álla volt. Orra, ha jól emlékszem rá, csak egy. – Nem mondhatnám, – felele gordon hangon. – Már a második itcze aranyat vesztem. – Haha! – nevete föl a kis nyápicz emberke az asztalszegleten, a kiről soha sem birtam megtudni, hogy gyermek-e vagy vén ember? Annyi éretlenség és aggottság egyesült arczán. Ugy látszék, hogy ő nyert legtöbbet. Haha! nevete impertinens éles hangon, az én generálisom nem is marékkal, hanem itczével méri az aranyat! Mindezt oly élesen, hogy a fülem csengett bele. Erre általános lett a nevetés, mintha valami rendkívüli jó ötlet hallatott volna, s valójában valakitől egy itcze aranyat elnyerni azon időben, mikor az országot papirosokkal láttuk beterítve, megérdemli: hogy az ember jókedvű legyen utána. Nevetett maga a miniszter is. Majd kitörte a széke hátát, annyira nevetett s egyik lábát feltette az asztalra. – No meggyülik ezért majd a bajod az öreg kóficzczal, hogy elkártyáztad a pénzt, a min kapszlikat kellett volna venned a felső hadsereg számára. Ezt a reflexiót elég geniálisan a miniszter úr tevé. – Azt mondom, hogy elvesztettem a csatában. – Abban, a melyikről így ír egy német bulletin: General **, der den Rückzug deckte, oder wenigstens decken sollte? – De megmentettem én azért a zászlómat. – Igen, mert elszaladtál vele az első ágyúszóra. Erre ismét hangos hahota keletkezett. A haza atyjai rettentőképen mulatságosnak találták, hogy egy generálisuk az első ágyúszóra kezébe kapta a zászlót s elfutott vele. Tán még most is nevetnének, ha a szomszéd asztalnál ezalatt csetepaté nem támad. A zaj magára ragadta a figyelmet, a scena még inkább. Két gentleman volt egymással épen hajban. Az egyik egy jó szál férfi, a másik egy még Laczinál is csekélyebb individuum, mely utóbbi, hogy társával egyenlő lehessen, egy székre hágott fel s onnan kiabálta csatahangon, «ez czudarság; ez lovagiatlanság, ez illoyalitás!» és tudja a jó ég, még mi minden iszonyúságot nem. – Mi baja annak a fiúnak? Mi lelt fiam Hetveni? Dugjátok be a száját, ne sikoltson olyan nagyon! Hetveni mit ordítasz! – Ide nézzetek! Legyetek biráim, declamált a czinegének született férfi s hatás végett most már az asztalra lépett, ez a longurió la aranyakban veszt s most bankókban akarja kifizetni per hat forint darabját. Az egész társaságban egy közös elszörnyedést jelentő «ah» hallatott. «Szörnyűség!» – Az a kérdés, szólt a miniszter úr suprematiáját éreztető hangon, – hogy minő bankjegyekben? Osztrák bankjegyekben, igenis hat forint mostani kelete az aranynak. – Dehogy! – ordítá az emberaprólék türelmetlenül, – magyarokban. – Ah, ah! – szörnyűködék az egész cœtus, – maga a miniszter úr is úgy rázta a fejét, mint szokta országgyüléseken, midőn a karzatnak tudtára akarja adni, hogy valamire piszegni kell s egy földresujtó tekintetet vetve a vádlott egyénre, szárazon kimondá rá az itéletet. – Magyar bankjegyekben 8 forint ára az aranynak s azzal noble nonchalenceal vette fel ismét kártyáit és kérdezé, mi a visi? A pecsétőr dupla visit tett. – Nem hiába magad is dupla vagy, – tréfálódzék a miniszter úr, – s a többiek kötelésségöknek érzék a tréfát megkaczagni, csupán a generális nem kaczagott, az egész társaság közbotrányára. – Bizonyosan nem érti a viczczet. – Mit tudhatom én, hogy mi történik itt közöttetek? – míg én a hazáért a csatatéren – – Szaladok. Egészíté ki a miniszter. – Mondd el neki Móricz magad a tréfát, hadd mosolyogjon ő is. – A vicz jó, csak az rossz benne, hogy velem történt, – kezdé a pecsétőr mondását. – Jól tudod: hogy én két hivatalt viselek, mint komám Laczi is, és te édes generálom és valamennyi okos ember, a ki teheti. Egyfelől pecsétőr vagyok, másfelől őrnagy. A legközelebbi fizetésfelvevés napján felveszem az én ezüstös attilámat, tetejébe öltöm ezt a zsemlyeszín kaputot s megyek a pénzügyminiszterhez tisztelkedni. Kérem tőle a pecsétőri fizetésemet, azt előmbe számlálja, én beseprem s akkor újra meghajtom magamat s bemutatom előtte mint ez s ez őrnagy urat, ki a fizetését jött felvenni. Az ember nem confundálódott, megczirógatta két kézzel a képemet s rettenetes nyájasan kért engedelmet, hogy most nincs nála pénz, hanem egy óra mulva lesz, ne is fáradjak oda érte magam, csak egy káplárt küldjek el a zászlóaljamból, csak egy akkora kis káplárkát, mint a kis ujjam abból a zászlóaljból, a melynek őrnagya vagyok. De már erre méltán kerekedett fel az universalis röhej, mert olyan zászlóalj nem existált sehol. – Valami szamár ujság aztán felkapta ezt a viczczet s bemutatott a közönségnek, mint azt az embert, a ki nem egy ember, hanem két ember, s szépen rajtam száradt a «dupla» epithéton. – Nagyon jó, – mondá rá jó kedvvel véleményét a generalis úr, kivált miután akkor ő húzta be a nyápicz embert mintegy száz aranyig, a ki ellenben igen silánynak találta az egész bonmot históriáját. – Az a furcsa, hogy diákkoromban a professorom mindig azért szidott: hogy simplex vagyok, most meg azzal vexálnak: hogy dupla vagyok. A játék ezalatt tovább folyt, a miniszter úr vesztett s mentül jobban vesztett, annál jobban kezdte szídni azokat a gyáva képviselőket, kik minden perczben készek az alkudozásra, kik egy girondeot akarnak Magyarországon megalapítani, és a kiket ő le fog goullotinoztatni, a debreczeni piacz közepén, egytül egyig, mint a legyeket, s a többi s a többi – mérgesen lehányt magáról minden öltözetet, azután megint mind felszedte magára, szidta az egész országot, egész Európát, mind az öt világrészt összevéve, az egész systema copernikianum valamennyi csillagait s utoljára az egész lump compániát: hogy minek jöttek ide az ő idejét és pénzét lopni? A compánia szokva volt a miniszter úr kedélyváltozásaihoz s sans gene koppasztotta egymást, míg a miniszter úr egyre-másra vesztve és vetkőzve, mikor már csak az volt hátra, hogy a csizmáit is lehúzza, felugrott, hátrarúgva a székét s ment az író-szekrényéhez, új pénzerővel jelenendő meg a csatatéren. A ki látott már békességesen mulató társaságot, melynek közepébe hirtelen egy százötven fontos bomba esik be a stuckaturon keresztül, annak lehet fogalma a következő jelenetről, senkinek másnak nem. A miniszter beletekinte a fiókjába, s azzal felordíta oly hangon, mintha harmincz cserépkorsót csaptak volna egyszerre a falhoz. – Ki járt itt? Mind oda néztek. Legalább is azt hitték, hogy valaki egy puskaporos masinát rejtett el a miniszter úr iróasztalába. – Ki járt itten? – Kérdé újra stentorral s öklével a fiókra mutatott. A társaság kővé válva nézett rá s a generalis úr épen úgy kezdé magát érezni, mint mikor Zólyomban először meghallotta az ágyúzást. – Akarom tudni, hogy ki járt itt? – Megvesztél czimborám? Mit kiabálsz, ki bántott? – szólala fel végre a pecsétőr. – Én is jártam ott, és más is, oda tetted a szivarokat. – Engem megloptak. – Lehetetlen. – Két százas volt itt fölül, most nincs. – Valamikor pipára gyujthattál vele. – Ez a magas satyricus ifjú észrevétele volt, első és utolsó ez estén. – De nem vicz ez, hallja az úr, mert ez komoly dolog! – De ugyan Laczi legyen eszed, ne csinálj belőle scandalumot. Azért a rongyos kétszáz forintért. – De én akarom tudni, hogy engemet ki lopott meg? Az én házamnál tolvaj van. Az én házamnál az ország kincsei vannak. Én semmiért sem vagyok felelős. – De hát mi szükséged van erre a lármára? – Nekem szükségem van erre a lármára. Az én házamnál az országnak több milliót érő kincsei vannak. Én akarom tudni, hogy kitől őrizkedjem? De már ennyi scandalum mégis több volt, mint a mennyit egy táblabiróból csinált generális gyomra elbir. – Enyje, ilyen adta vette, – káromkodék mindig magasodó hangon, míg végre oly dörgéssé vált irtózatos szava, mintha tízezer ember beszélt volna egy gégéből. – Hát kinek néz az úr minket? Tolvajok vagyunk mi? Erre amarra, szedte vette! Köszönje meg az úr, hogy lealázzuk magunkat a társaságába, nem hogy még itt bennünket dehonestáljon, mert ha itt volna a kardom, mindjárt karmonádlinak aprítanám, a ki czigánypecsenyéje van! Azért hogy én a statuspénzét elkártyázom, nem loptam én még senki fiától egy garast sem, hallja az úr! Ha a policzájminiszter úr meglopatja magát, van kopója elég, szagláltassa ki a tolvajt, de becsületes embereket ugyan ne derogáljon, mert ha azt nem nézném, hogy Debreczenben vagyunk, a helyett, hogy mi megyünk el innét, az úr menne most ki az ablakon, veszedelem teringette! Szólt és két széket két csapással összetörött, egy ökölütéssel a kártyaasztalt kettéhasította, a bundáját felvette, annak egy legyintésével az egész punch-servicet leverte az asztalról! a kettős ajtónak egyik szárnyát kivette sarkából, egy irnokot ledobott a lépcsőn s eként szörnyű erejének tanujeleit hagyva mindenütt, hangos káromkodással eltávozott s hazáig valamennyi civist felmorgott az álmából. A többi assessorok meghunyászkodva előkeresék télikabátjaikat s egyenként elosongatának. Legutoljára előbujt az ágy alól Hetveni úr is, hová a csata folyama alatt egy eléggé bölcs rückgängige Bewegungot csinált s megilletődve nyujtá kezét a háborgó miniszternek, mondván. – Miniszter úr! – Én rám csak nem gyanakszik ön. Hisz arról meg lehet győződve: hogy én öntől nem lopok. – Jól van jól, csak eredj. – Hát kineveztet holnap őrnagynak? – Hová a pokolba? nincs üres hely. – Szabad csapathoz. – Van mindenütt. – A zarándi oláhok ellen még nincs. – Hisz azok senkit sem bántanak. – Majd bántanak, ha én oda megyek. – Jól van no. Kineveztetlek, csak vigyen a ménkü! Magam mindekkorig ott vártam egy pamlagra dülve a conferentia végét s mikor hozzá juthattam, én is belekötöttem a miniszterbe. – Hát neked mi bajod? mond frissen. Három szóval elvégezd. – Nem is lesz hosszabb. Kétszáz szekerest rendeltél ide a piaczra. Tegnap estétől itt állnak hóban, fagyban, mit akarsz velök? – Mond meg nekik: hogy ha eluntak állni, hát leülhetnek! – Ezzel az instructióval kitolt az ajtón s a szegény szekeresek másik éjjel is ott háltak a havon, hozzájok sem szólt senki. A miniszter pedig egyedül maradt az ő pecsétőrével. – Te Laczi, – szólítá ez meg a minisztert, ki hallgatva és sebesen járt alá s fel, mint szokott, ha összeszidták. – Igazán ellopták a pénzedet? – Dehogy lopták. – Hát miért csináltál olyan nagy zajt semmiért? még az a drumo levág, hire lesz a városban. – Azt te nem érted. Nekem kellett ez a zaj. Mentül nagyobb hire lesz, annál jobb; magam is úgy akarom. De te nem értesz hozzá. S ezzel kiszólt az ajtón: – Simon! Egy még minden eddig előfordultaknál apróbb egyén lépett be e hivásra. Úgy látszik, mintha a miniszter szemenszedte volna a magánál kisebb embereket. – Ismersz itt valami ügyes lakatost? – Szokása volt a miniszternek mindenkit tegezni. – Akárhányat. – Ne beszélj, szamár! Nekem nem akárhány kell, hanem egy bizonyos. Ha lehet néma, de mindenesetre olyan, a kinek senki sem hisz és a kit kevesen ismerjenek. Eredj, mindjárt visszajöjj. A küldött igen alázatosan betette az ajtót s eltávozott. Az előszoba is megüresült. A miniszter bezárta az ajtókat s egyedül maradtak. A miniszter úr sebesen járt alá s fel, mintha a világon minden attól függne, hogy ő meg ne állapodjék, a pecsétőr pedig végigfeküdt a pamlagon és ásítozott. – Öcsém – szólala fel hirtelen megfordulva a sarkán a miniszter s a homlokát összeránczolva. – Öcsém, igen rosszul állunk. – Tudom, – sóhajta fel a pecsétőr. – Seregeinkről azt sem tudjuk, hogy hol vannak? Az osztrák hadcsapatok körös-körül álltak bennünket, a messzebb távolság tizenkettő, a legközelebb hat mérföld. A magunk katonái szidnak bennünket, az ellenéi fenyegetnek. Elől tűz, hátul víz. Huszonnégy óránál tovább itt nem maradhatunk. – Rettenetes! – és nem lehet valamerre menekülni? – Tán nem azon gondolkodozom éjjel-nappal? – Tán álruhában. Én mint hentes, te mint puskamüves? – Nem ér semmit, hiszen nem értek a puskához. – De hát nem gondoltál valamit? – Azt hiszed? Nézz ide. Mindenféle útlevelek, csak be kell tölteni. – Ah! ez pompás, ez nagyon derék, mit kellene bele irni? – Ne törd rajta a fejedet. Magam ékszerárus leszek, te pedig a segédem. – Ahoz ékszerek kellenének, gyémántok s több aféle. – Bizony simplex ember vagy te édes öcsém, nem látod itt ezeket a ládákat? Az alcovenben három különböző nagyságú láda volt egymás mellé elhelyezve. Iszonyú vaspántos és rézczirádás ládák. Két-három nehéz lakat lógott rajtok elől, fölül mindenféle czifraság alá rejtett vexir-zárak és mind hatrendbeli pecséttel biztosítva. – Most értelek, – szólt felszökve fektéből a pecsétőr, – hisz ezek úgy is res nullius. – Törődöm is én azzal! most nálam vannak, s ha holnapután Törökországba találok velök menni, szeretném tudni, hogy ki kéri tőlem számon? – De hisz e végett kár volt lakatosért küldeni, vannak nekem ditricheim, értek is egy kicsinyt az ilyesmihez. – S tüstént előkeresett nehány girbe-gurba eszközt, s a pecséteket pietástalanul letépve, sok ügygyel-bajjal és nyögéssel valamennyi zárát és lakatját felnyitotta a a kérdéses ládáknak, melyeket azután a miniszter úrral két fülénél fogva megragadva per Pausch und Bogen kitálaltak a legszélesebb asztalra. Sok egy és más szétgurult az ágyak és szekrények alá, miket másnap a szobaseprő megtalált és megtakarított. A csodálat «ah»-ja röppent el a pecsétőr ajkairól e kincsek látásán. Nehéz massiv aranyláncok, ragyogó drágakövekkel rakva, nehéz arany serlegek, ritka antik ékszerek, pompás szelenczék egyetlen darab drágakőből faragva, remek faragványú szoborművek, mind mind tömör aranyból és ezüstből, nagybecsü órák, fölséges boglárok, annyira rakottak drágakövekkel, hogy izzani látszának a gyertyák világában, és a töméntelen gyürük, mellkövek, az izlés minden választásainak eleget tevők. Minden, mit egy aristocratikus fényvágyó olygarcha család kincsben és pompában századokon át passionate összeszerze. – Ah! mi kár, hogy mindezt el nem vihetjük! – Mind semmi ez. Ez mind itt marad. Csak terhünkre volna. Én csupán egy kis fekete bársony aranynyomatú futrált keresek, te választhatsz belőle magadnak, a mi tetszik. Dúltak a kincsek között. Millió szikrát hányva hevertek azok előttük az asztalon szétszórva, mintha ugyanannyi szem nézett volna rájok szótlan szemrehányással. – Itt egy chrysopras ékszer. – Igen nehéz. – Legalább a köveket szedjük ki belőle. – Emitt nehány nagybecsü gyűrű. – Hát ez micsoda? – «Fövény a Saharából.» – Szórd a szemétre. – Itt ismét egy gyönyörü numismaticus gyüjtemény. – Tedd félre. Holnap kifizetjük vele a bureauszemélyzetet. – Hát ez? «Nevezetes férfiak kézvonásai», vesd a kandallóba. – Hát ez a gyémántos kard? – Ki vinne kardot magával. A gyémántok eljöhetnek belőle. – És így tovább. Minden darabból volt valami elszakasztható, elvihető. Az arany lánczokról letépettek a boglárok, az ékszerekről a gyöngyök, a gyűrűkből a pompás faragványú camaéák, a boglárokból a ritka nagyságú turquisek, minden, a mi csak kis helyet és nagy értéket igényelt. De a fekete bársony, aranynyomatú tok nem akart előjönni. A miniszter arcza elsötétült. – Megjárnám, ha valaki megelőzött volna. Elővették a másik ládát. Az elébbibe visszaseperték a megvámolt tartalmat s amazt szinte kiüríték az asztalra. – Jól van! – kiálta lázas örömmel a miniszter, egy tekintettel kiismerve a sok kincs közül az igénytelen külsejü skatulyát. – Ez az, – szólt remegő kezeibe véve a tokot. – Ez az. Látod?! A pecsétőr kiváncsian hajlott oda, megtudni az annyira óhajtott tok tartalmát. Külön le volt pecsételve egyetlen pecséttel, melyet a kormányelnök sajátkezüleg nyomott rá. A miniszter egy perczig tétovázni látszék, valjon fölmerje-e szakitani azon pecsétet is? s remegve nézett maga elé. – Nos, nyisd fel hát, mi van benne? – Nézd, a kormányelnök pecsétje van rajta. – Törd fel, holnap nem leszünk itt. S a következő perczben nyitva volt az etuis. Mintha a szivárvány szállna le kristályalakban! Nyolcz solitair gyémántgomb. Akkorák, mint egy mogyoró, mikből millió sugara lövelt szét a prismaticus szineknek. Vakító, kábító kincsek, miknek mindegyike egy-egy uradalommal fölér. Mikről azoknak egykori viselője minden diszmenetek alkalmával oly kitünő, oly nevezetes volt. Némán, elvarázsolva bámult a két férfi a kincsre, midőn a külső szobában léptek hallatszának s mintha nyitná valaki kívülről a zárt ajtót. – Ki az! – kiáltá mindkettő ijedten, halálra sápadva. Az irnok volt, kit lakatosért küldtek. – Mit akarsz? – A lakatost hoztam. Engedelmet kérek. – Ugy! – S ekkor nagy hirtelenséggel összetakarítottak mindent a ládákba, azokat helyökre tették. Az érkezett lakatosnak nem volt egyéb dolga, mint a ládákat ujra bezárni, mely után azokat a miniszter ad terrorem populi a rendőrség hivatalos pecsétjével ujra biztosította. A lakatosnak meg kellett vallani becsületes nevét s az irnoknak bizonyítványt adni róla, miszerint nemes Kánya Antal lakatos majszter uram ez s ez napon az éjnek ezen s ezen órájában a rendőrminiszternél három ládát bezárolt. Mely teketóriák Kánya Antal uramat ugy megijesztették, miszerint az egész eseményről még a feleségének sem mert egy szót is szólni. – Hát ezzel a fiuval mit tegyünk? – kérdé suttogva a pecsétőr az irnokra czélozva. – Ne törődj vele. Elküldöm Pestre iratokkal, mikért bizonyosan főbelövik. Jojczakát. A pecsétőr eltávozott. – Simon! – szólítá a fiút a miniszter. – Végy egy szekeret magadnak. Még ez órában Pestre fogsz indulni. Ezen iratokat viszed oda, a hová czímezve vannak. Egy perczet se késsél. Minden minuta egy század a nemzet életére nézve. Itt ezer pengő utiköltségül: siess… A fiu elment. A miniszter lefeküdt. Késő éj volt az idő. A toronyőrök rekedten kiabálták a három órát éjfél után. Minden jó lélek dicséri az urat. És másnap az országgyülésen kemény perempterius törvény hozatott azon képviselők ellen, kik a forradalom ügyében nem bízva, eltávoztak, vagy meg sem jelentek. A törvényjavaslat a rendőrminiszter úrtól jött. És tartatott nagy dictió azon gyávák ellen, kik minden leverő hirre a megbékűlésről, vagy megfutamodásról gondolkodnak. A dictiót a rendőrminiszter úr tartotta. És adatott ki veresbetüs placat, melyben azok, kik a magyar bankjegyet az osztráknál alább becsülik, bitófával fenyegettetnek. E placatot a rendőrminiszter úr adta ki. És végre iratott egy catói vezérczikk egy olvasatlan hirlapba azon alávaló könnyelmű emberekről, kik a haza ily szomoru napjaiban nem átallanak a kártyaasztal mellett éjeket tölteni. A czikket a rendőrminiszter úr irta. El e rút képektől! Keressünk szebbeket. Menjünk a csatamezőre. Emelkedjél föl lélek, rázd le az undort magadról, mit az önzés, a lelketlenség, az álarczos bűn látása gerjeszte benned, jer, láss vért, láss halált, láss könnyeket és vigasztalódjál. Nézd amott tul a Királyhágón azt a kis, ifju, hős sereget. Ruhája nincs, de van dicsősége. Hazája alig ad neki mindennapi kenyeret s ő mégis mindennap vért ad hazájának s véren vett diadalt. Nézd azt a kis őszhaju, őszszakállu embert, mint áll ott a golyózápor közepett, mint ragyog arcza, ha kis seregét éljenezni hallja a golyók süvöltéseire. Csak egy szót tud magyarul. E szó «előre.» Serege mindig megérti őt. Három sebhely van most is rajta, de a halál kerülni látszik őt, vagy nem tudja megtalálni. Nézd azt a fiatal hőst. Kiáll serege elé. Buzdítva szól hozzá. A legelső golyó őt éri, leesik lováról, vére festi a földet. Özvegye szép és fiatal szive megszakad, de nem siratja a hőst, nem siratja, hisz halála dicső volt. Nézz amoda. Ott is egy hős esik el. Nem egy seb, tiz érte egyszerre. Ellene is becsüli a hőst. Bekötik sebeit, ápolják, mondják neki: hogy a csata elveszett s ő letépi sebei kötelékeit és hagyja folyni vérét, hagyja jönni halálát, mert a csata elveszett. Láss ott egy hidat. Két ezer ember áll előtte és védi, tul rajta iszonyú erővel egy ostromló sereg. Nézz oda ismét. Már alig vannak ezeren. Ugy-e nem futott el egy is! Elestek. Mire az éjszaka eljön, ezernek csak fele marad ott, de helyéről meg nem mozdul egy sem. Nézz végig a Tisza mentén. Látod ama piros kis vonalt. Mily sebesen halad előre. Egy csapat ifju az, kik piros föveget viselnek fejükön. Micsoda tűz az, melynek szembe mennek? Ágyúk azok. Hallod ropogásaikat. Látod mennyien hullanak el belőle. De látsz-e elfutni csak egyet is? Most oda értek. Az ágyúdörgés elhal. Menj tovább. Láss ott a Duna közepén egy várost. Le van égve a porig. Lakói a föld alá, a kriptákba rejtőztek. Ezerei a tűzgolyóknak repülnek bele minden oldalról földrengető dörgéssel ijesztgetve a levegőket. A városban éhség, nyomor, fagy dühöng. Nem tudja senki, a halállal hol találkozik? De látsz e egyet is, ki megszöknék onnan? Tűrnek, szenvednek és nem panaszkodnak. Látod amott azt a vezért. Csákójához emelt kézzel seregét megesketi, hogy nem fog elfutni a csatatérről, s midőn a halál zápora ömlik, egy kiáltás, mely túldörgi az ágyuvihart, egy kiáltás, mely azt mondja: «Emlékezzél esküdre!» megfordítja a csata sorsát. Fele elhull a seregnek, de a másik fele győz. És mindenütt, merre nézesz, nehéz csatákat látsz. Csatát a Tisza jegén, véres harczot a folyam pánczélozott hátán, csatát a sziklás hegytetőkön, csatát sánczok, várfalak közt, városok utczáiban, vértől vörösre festett vizek partjainál, égő falvak éji lángja mellett… Az áldozat panasztalan. A dicsőség nem kérkedik. De panaszszal van tele szája a gyávaságnak s fizetést kér a tolvaj. A katonák rongyosak, véresek és lelkesültek… A diplomata jól érzi magát. Neki nincs lelke… A katonának egy gondolatja van, a dicsőség! ha meghal, végsohaja a haza… A diplomata azt nézi, merre szökjünk?… * Debreczenben ezalatt szépen kigömbölyödtek az ábrázatok. Kik néhány hét előtt futásról, menekülésről elmélkedtek, most egyébről sem akartak hallani, mint háboruról, melynek sohasem lesz vége. Az apró emberek egy-egy roppant vörös tollal toldták ki fejüket, hogy kilátszassanak a tömeg közül, a miniszternek és öcscsének még ez sem volt elég. Nekik egészen vörös kalapot kellett hordani, hogy tudhassa mindenki, miként ők nem félnek a vértől. Meg lehete tudni, hogy mikor lesz a csata? Aznap rendesen teli volt aranyos tiszt urakkal a város, kik jól megőrzék a haza számára becses életüket, mig a honvéd olcsó életével adózott a síkon. Ah! Az mennyei élet volt. Az ember kilencz óráig igen, igen nyugodtan aludt. Az ember, ha hadi futár volt, vagy ministerialis hivatalnok, tartott igen csinos társalkodónőket, kik a státus költségén utaztak vele mindenüvé. Tiz órakor elment az ember a collegiumba, ott hallott iszonyú szép dictiókat, ordithatott a montagnardoknak, a mennyit tetszett, lepisszeghette, leröföghette az aggodalmaikat kifejezni merész táblabirákat, és coquettirozhatott a város karzati szépeivel. Azután elmehetett az ember a nagy erdőre, járhatott térdig a sárban és találkozhatott mindenféle ismerősökkel, kik mindig tele voltak szebbnél-szebb ujságokkal. Délután leülhetett az ember kártyázni, elveszthette az utolsó garasát, másnap elküldette magát futárnak és harmadnap ismét úr volt. Elmehetett az ember az egyenlőségi clubba, ott halálra nevethette magát, melyért aztán másnap kárpótlásul a Közlönyből halálra unhatta magát. S ha néha napfényes idő volt, láthatta az ember ama minden gyönyörüséget felülmuló látványt, mint lovagol a miniszter egy babos lovon, az ő pecsétőre kiséretében. Oly kecsesen, oly possierlich vette ki magát azon a roppant tátoson, hogy az ember semmit sem kivánt egyszerre egyebet, mint hogy bárcsak tevén látná őt eképen ülni. – Ugy-e néznek utánam a dámák? – kérdi a miniszter úr pecsétőrét, mert maga nem mert hátranézni, félt, hogy leesik. – Az egész világ enchantirozva van általad, csak ne csinálj púpos hátat. – Brrrr! Hogy tele fecskendett sárral ez a griff! Hohó ne, hohó ne! ki hitte volna, hogy még sarat is lássunk Debreczenben? Nem azért, mintha ritkaság volna, hanem azért, hogy mi itt értük a sáros hónapokat. – Az igaz. És milyen jó volt, hogy akkor el nem mentünk. Rögtön utána másnap jöttek a győzelmi hirek. S mi néhány rongyos százezerért szinte itt hagytuk pompás, gyönyörű állásunkat. – Az igaz. Nagyon belevesztettünk volna. Azóta két milliónál több fordult meg a kezemen. – Mennyi van mindössze kiadva? – Harminczkét millió hat hónap alatt. Az előbbi hat hónap alatt csak hat millióra volt szükség. – Hát számadás mennyiről van? – Egy batkáról sincs. – Nem is fognak követelni? – Kicsoda? Ez a soklábú országgyülés! Mernek is ezek ellenem szólni! A minap plena sessione mondtam meg nekik: hogy mindnyáját le fogom guillotinoztatni, egy ugyan azt kérdezte tőlem gúnyosan, hogy kiket? Mindazokat, a kik félnek tőlem. Az ember elnevette magát, de én bizonyos vagyok róla, hogy azóta nem tud nyugodtan aludni. – Csak az a baj, hogy Debreczenben vagyunk. – Az bizonyos, hogy nagy baj. Ez a nép oly phlegmaticus, oly rettenetes józan, hogy épen semmi crawalt sem lehetne vele indítani. De jussunk csak vissza Pestre! Megvannak még ott az én embereim, kiket két forint diurnumért láthattál a redout előtt órákig ordítozni az októberi napokban. Jussunk csak Pestre. – De hátha elébb belénk kötnének, mint oda jutnánk? – Gondoltam rá. Az egyenlőségi clubbnak meg van hagyva, hogy dolgozzék erősen. Nyárynak legközelebb macskazenét adatok, az ilyesmin leghamarabb megizelíti a pórnép a crawallokat; Kovácsot elfogatom, mint titkos összeesküvőt, vele az egész békepártot. Kazinczyt, a Zeykeket, Pálfit, Farkast, azt a rongyos ujságirót kiutasítom a városból. Ha ez sem segít, beredelem Hetvenit az ő guerilláival s szétveretem az egész parlamentet. – Parbleu, ez nem ér semmit, mert meglehet, hogy Hetvenit és a macskazenéző companiát ez a tréfát nem értő publicum meg találná botozni s ez csak azon esetre lehetne elővehető, ha valami eclatans brutaliter támadnának rajtad a gyülésben. De mit teendnél akkor, ha szép lassan, körülkerülgetve, egész szelidséggel oly téren támadnak meg, hol nem csata, hanem egy egyszerű dialog, egy nyugodt pertractatio által érheted el megbukásodat? – Azt nem merik tenni. – Lehet, hogy nem merik, de akarják. Ezek a súgó-búgó emberek főznek valamit s csak az alkalmat lesik, hogy elejthessenek. Félnek tőled és ez rossz biztosság rád nézve. Sohasem szerettem ezeket az embereket. Különös ellenszenvem volt mindig a becsületes emberek ellen. Ezek nem valók politikusoknak. Ezek sohasem azt nézik, hogy mi hasznos, hanem azt, hogy mi illendő? Jó professorok váltak volna belőlük. – Pah, pah! Félnek és van okuk rá. – De mégis, ha valamit kitudhatnának rád. Teszem föl azt a ládahistóriát. – Csitt! Lassabban. Nem tudhatnak ki semmit. Különben gondolkoztam felőle. – Simont megint itt láttam. – Visszahozta az ördög. Ma megint elküldtem, meg sem hagytam pihenni. Ez, ugy hiszem, utolsó utja lesz. Egyébiránt te mindenesetre küldd el a feleségedet a lengyelhez. Ijesszen rá erősen, most tudom, hogy egy fillérje sincs. Sikerülni fog. Uj lovagok jöttek szembe. A beszéd megszakadt, s nemsokára a nagy erdő szépei egy csapat gavalléron legeltetheték szemeiket, kik közül egy ugy ült a lovon, mintha penitencziából tenné. * Még az nap este a pecsétőr felesége, – egy kis ravasz furfangos nő, – fölkereste a lengyelt, kivel ama mulatságos konferenczián találkozánk, s ki ott oly igénytelen szerepet viselt. A lengyelnek igen sok gyermeke volt és kevés pénze. Becsületes ember volt és szegény. Az asszonyság ezt jól tudta s épen erre a körülményre volt szüksége. – Édes barátom, – szólt a lengyelhez, – helyet sem foglalva nála, ön emlékezni fog azon estélyre, mikor Laczi véletlenül fölfedezte, hogy valaki a szekrényéből pénzt lopott el. – Emlékezem. – A pénz kétszáz pengő volt. – Ugy mondta. – Laczi azt hiszi, hogy ezt a pénzt ön vitte el. – Asszonyom! – Nekem azt mondta, hogy ön vitte el. – Asszonyom, ön és mindenki, a ki valaha ismert, tudhatja: hogy én szerencsétlen vagyok, de becsületes ember. Senki egy megalázó tettet nem vethet szememre, Sokszor éheztem, de nem loptam soha. Esküszöm az Istenre, hogy nem láttam a miniszter pénzét. – Én elhiszem barátom, de Laczi gyanakszik, és Laczinak ez elég arra, hogy önt befogassa. – Engemet? Minden alapos ok nélkül? S ki adott neki erre hatalmat? Ez nem történik sehol. – Hjah barátom, itt nem ugy megy, mint másutt. A minap, azaz, hogy jó minap, ezelőtt hat héttel Laczi Szemerének egy biztosát csukatta be, csak azért, hogy őtet miniszternek nem titulálta, most is ott ül és hihetőleg ott fog ülni, mig Szemere érte nem jön. Tegnapelőtt pedig a tulajdon titoknokát csukatta be, a miért az Esti Lapokba mert irni. – De hiszen ez szörnyűség! – Nem tagadom, hogy az. Én önt sajnálom, önnek gyermekei vannak és ön nem tudná őket hova tenni, ha fogságra jutna. A lengyel szemeibe könyek gyülekeztek. – Minő méltatlanság – minő gyalázat! – Egy esetben ki tudnám önt menteni, ha tudniillik azt a szint adnók a dolognak, hogy ön csak tréfás bizalomból vette el azt a pénzt Laczi fiókjából s később visszaadná. – De nekem asszonyom nincs, nem is volt annyi pénzem régtől fogva. – Arról lehetne tenni. Ön irást adhatna magáról, hogy a pénzt Laczi fiókjából elvéve, azt, mihelyt lehet, neki visszafizetendi. – Azt, asszonyom, nem fogom tenni. – Akkor a pénzt lesz ön kénytelen előteremteni. – De hol vegyem azt asszonyom? – Azt én nem tudom. Hanem arról biztosíthatom önt, hogy ha holnap reggelig vagy a pénzt, vagy az irást nem fogja kézbesíteni Laczinak s az egészet bizalmas tréfára nem igyekszik fordítani, délre a börtönbe kerül. – Rajta leszek, asszonyom. – Isten önnel. Az asszonyság eltávozott, a lengyelt egyedül hagyva síró gyermekeivel. * Másnap reggel a miniszternél látjuk az asszonyságot. A miniszter még negligéeben volt. – Voltam a lengyelnél – mondá, – az ember sírt, megijedt nagyon. Igen fél az elfogatástól. Egy óra mulva itt lesz. Pénze nincs, kénytelen lesz irást adni magáról, hogy az ön pénzét elvitte. – Igen jól van. S azzal rögtön küldöm őt Galiczia szélére oly megbizással, mely miatt kénytelen lesz magát rejtve tartani. Mihelyt távol lesz, előlépek az irattal, nagy zajt ütök, hogy az én emberem megszökött és engem meglopott. Az a bizalmasság, melylyel házamhoz ki- és bejárt, valamint saját elismerése tökéletesen valószinűvé teendik a mesét. A ki nem hiszi, azt hazaárulónak kiáltjuk s veszve van. A feltörött ládák neki fognak beszámíttatni. A miniszter úr tovább is igen kedélyesen mulatott a fentisztelt hölgygyel, de a mi inkább tartozván a romantica, mint a historia köréhez, hallgatunk róla, mig egy férfias koczogtatás az ajtón ismét historicummá teszi az elbeszélést. A lengyel volt, a ki belépett. A miniszter úr nem tudta milyen arczot csináljon egyhirtelen, bár azt már hetek óta betanulá, de a lengyel komoly arcza kissé zavarba találta hozni. – Uram, – szólt a lengyel hidegen, – ön rám gyanakszik, hogy kétszáz forintját elvivém s fenyeget, hogy megbecstelenít, ha vissza nem adom. – Nem, nem öcsém – vága közbe confidens hangon a miniszter, – látod, nem értesz, az a pénz nem volt az enyém, nekem arról számolnom kell. Én tudom, hogy te azt most vissza nem adhatod… – Kérem, – vágott közbe a lengyel, az asszonyságot észrevéve, – e párbeszéd nem igényel tanukat. A miniszter intett az asszonyságnak s az félre vonult az előszobába, az ajtót félig nyitva hagyva. Ez szokás volt e háznál. A lengyel hideg vérrel becsukta az ajtót s közellépett a miniszterhez. – Uram. Ön igen jól látszik tudni, hogy a szegényt mindenkinek és a hatalmasnak mindenkit szabad bántani. – Ne tüzelj öcsém, ne tüzelj! Hisz nem akarlak én megenni. Elhiheted, hogy iratoddal én vissza nem élek, csupán a magam igazolására akarom azt felhozni, a legbizalmasabb privát conferentiában. Csak néhány sor elismerés, azontul ne legyen semmi gondod. Már el is van készítve, csak alá kell irnod. A lengyel, a nélkül, hogy a miniszter szavait feleletre méltatná, elővette tárczáját s belenyult. – Ah vagy már el is készítetted? Annál szebb, nem tesz semmit. Azért jó barátok maradunk. A lengyel büszke megvetéssel számlált le tárczájából kétszáz pengőt az asztalra. – Itt van a pénz. A miniszter elhült, elsápadt. Nem tudott mit szólani. – Itt van, számlálja meg. Nem csaltam-e meg? – Hogy jutottál hozzá? – dadogá csalatkoztában az ember. – Nem volna ugyan senkinek gondja rá, de elmondhatom. Eladtam gyermekeimnek minden ruháját, el megholt nőm jegygyűrűjét; a mi ki nem telt, azt Dembinszkytől kértem fel kölcsön becsületszóra, s ő adott, mert tudta, hogy lengyel vagyok, s a lengyel becsület tiszta. Most tegye el ön e pénzt. – De én nem igy akartam ezt. Nekem soha sem kellett volna e pént megadnod, csupán elismerned, hogy elvivéd. – De nem vittem el! – kiálta a lengyel és szemei szikráztak, – én hazudni nem fogok. E pénzt nem az adós fizeti hitelezőjének, hanem a megtámadott utas fizeti az utonállónak váltságul életéért. Tegye ön el. – Takarodj! vidd pénzedet, – hadará a miniszter, – kinek jó vastag bőre volt sértések elszivelésére, s a pénzt a lengyel markába nyomta vissza. Elmehetsz! – El fogja ön venni? Vagy azt várja, hogy az arczához vágjam? – ordítá az dühtől elsápadtan. – Mit jelent ez! – szólt a miniszter visszahökkenve. – Ez azt jelenti, hogy ilyenkor becsületes ember kardjához nyúl és megverekszik. – Ah, barátom, nekem nem elvem a párbaj, ezt már kimondtam az országgyülésen. A párbaj aristocraticus institutió, és én testestül-lelkestül democrata vagyok. A lengyel fogait csikorgatta, minden izmai reszkettek a boszútól. – Ön egy – – gyáva! Magát e kifejezést négyszem közt bizton eltürte volna a miniszter, de a lengyel oly előkészületeket kezdett tenni ökleivel, hogy Laczi jónak látta a csengetyű felé retirálni. – Most elfogathat ön, de tudja meg, hogy Dembinszkynek elmondtam, mire kell nekem e pénz. A miniszter mérgesen harapott ajkaiba, s ujjaival hosszú szakállát borzolá. – Itt van, – szólt a lengyel, – a pénzt a törpe lábaihoz vetve. Szedje fel ön! S egy tekintetre sem méltatva többet a kormányférfiút, eltávozott, valamennyi szobaajtót úgy csapkodva be maga után, hogy a ház rengett bele. – Tervünk füstbe ment, – szólt az asszonyság belépve a szobába, hol a miniszter lehető legnagyobb léptekkel nyargalt fel s alá. – Beszélt tán kegyed vele? – Megállítottam. Hallani sem akart engesztelődésről. Azt mondja, visszamegy Lengyelországba, ott legalább becsületes ellenség teszi fogságra politicai vétekért, mig itt hóhérszerepre jutott kalandorok üldözik oly vétekért, melynek gyanuja is megölő. – Ki hinné, hogy ezek a lengyelek mind oly borzasztó dölyfösek. És épen ez? oly földhöz ragadtnak látszott. Semmit sem lehet velök ostoba kevélységök miatt kivinni. – Más tervet kell kigondolnunk. – Már készen vagyok vele. – Halljuk. – Az egész Zichy-féle ingóságokat elárvereltetem, így nem tudják meg, mi hiányzik belőle? és jogot nyerek a pecsétek feltörésére. – De hátha a táblabirák beleszólnak? – Letorkolom őket. Ich kenne meine Pappenheimer. A ládák uj felbontása saját hivatalnokaim előtt megy végbe, s azok, ha kell, olyan visum repertumot adnak róla, a milyet dictálok nekik. – Ezt még sem tanácsolnám. Azok ott a szegletházban erősen fujják ön ellen a követ. Félő, hogy az árverés által gyanut kapnak. Hiba lesz, önnek fegyvert adni ellenei kezébe. – A gyülésen letorkolom őket, ha pedig lapban támadnak meg, betiltom lapjukat. – Én nem mernék hozzá fogni. – Mert nem ismeri őket úgy mint én. – Mert jobban ismerem őket, mint ön. * Másnap meglehetős kurta placatok hirdeték, hogy a rendőrség szállásán a Zichy-féle holmik árvereztetni fognak. Az emberek a falra s onnan egymásra bámultak, mindenki kérdezett, senki sem felelt. Várták az országgyülést, reménylve, hogy ott fel fog világosíttatni e váratlan dobraütés; melynek okát senki sem tudja. Ugy történt. A reggeli ülésben több képviselő fenkölt méltatlankodással szólalt fel, világosítást kérve ez ügyben a bizottmánytól. Elmondák, hogy ez árverés törvénytelen. A megöltnek törvényes itélete nincs, vagyonait elfoglalni senkinek nem volt joga, mig rendes processusa le nem foly, akkor is gyermekei részét elébb el kell abból különözni, mielőtt valaki rá tehetné kezét. Elmondák, hogy ez árverés oktalan. Aranyat és ezüstöt elprédálni ilyen időben kétséges papirosokért esztelenség, midőn ugyanolyan papirosokat harminczkét nyomda ingyen készít a kormánynak. Elmondák, hogy ez árverés rendetlen. Ez nem tartozik a rendőrminiszterium köréhez, hanem a pénzügyminiszteriuméhoz. Elmondák, hogy ez árverés nemtelen. Máskor az elitélt köntösein a hóhérlegények osztoztak s most egy országgyülés fogja-e azokat elkótyavetyélni? A szónokok határozottan, becsületesen beszéltek, látszott rajtuk, hogy érzik, miként fejükkel játszanak, de azért is, hogy végtére le akarják rázni onnan az oda ült hydrát. A miniszter valamennyi beszéd alatt folyvást mosolygott, és billegette a fejét, mint egy gypsz pagódli s minden nyomósabb kifakadásra egy-egy «hm, hm, – ej, ej, – lám, lám» interjectióval válaszolt. Végre fölkelt ülőhelyéből s miután magáról először egy piros gallérú szürke köpönyeget, azután egy felső s végre egy alsó kabátot levetett, elkezde dictiózni. Elmondá, hogy ő a kormányzónak legbenső barátja és hogy ő a respublicát a legtökéletesebb alkotmányformának tartja, s hogy ő mennyit küzdött már a szabadságért, s mennyit fog még érte küzdeni, hogy ő Debreczen várost mennyire tiszteli, azt milyen strategice nevezetes pontnak tartja, mint fogja egykor körülsánczoltatni. Hogy ő a fiatalságnak mekkora barátja, hogy a haza üdvét egyedül azoktól várja. Hogy a ráczok milyen kegyetlen ellenségei a magyarnak, és hogy Perczel hogy fogja őket megenni. Hogy ő az országgyülésnek milyen imádója in solidum, néhányak kivételével, mely néhányak szüntelen azon törekednek, hogy a hazát elárulják, hogy bármi áron kibéküljenek, hogy a hadsereget eladják, hogy Debreczenből elszökjenek, hogy Olmüczbe levelezzenek és a kormányzót kisebbítsék, a ki ő neki legbenső barátja elannyira, hogy a ki őt megbántja, az a kormányzót bántja és így az egész hazát bántja, a miből természetesen következik: hogy a kik az ő ellenségei, azok ellenségei a hazának, azok hazaárulók, azokat le kell nyakazni. A mi végre a kérdéses tárgyat illeti, tudatja az országgyüléssel azon jogkifejezést, miszerint a «res servando non servabiles» (tartva nem tartható dolgok) azoknak gondviselője által bármikor eladathatók. «Éljen! éljen. Vivat!» hangzott mindenfelől; ordított mindenki mindenféle tónusból és nyelvből, tán koszorút is hánytak a szónokra, ki most egyenként ismét felszedé leszórt öltönyeit s fejével billegett, mint egy gypszpagódli. Az interpellans képviselők ugyancsak szerencséseknek tarthaták magukat, hogy a második emeletről az ablakon fejtetőre le nem hajigáltattak. Mi pedig ezuttal megtanulhattuk, hogy az arany és ezüst bizonyos fajta emberek kezeiben el nem tartható portéka. «Res servando non servabiles.» Mint a miniszter úr bevallá. * Utban voltam. Karczagon, míg lovakat váltottak, betértem a vendéglőbe, midőn unatkozásaimból szörnyű zaj riaszta fel. Kocsizörgés, kardzörgés, ajtózörgés, káromkodás és tudja a jó ég mi mindenféle emberhalált jelentő hangok nem. Már resignálva voltam arra a gondolatra, hogy vasasnémetek rohanták meg a várost, midőn felpattan az ajtó s belép rajta egy rettenetes apró ember, egy rettenetes nagy szál karddal az oldalán s világverő lármával szidja a kellnereket, marqueureket, vendégfogadósokat és mindenféle szolgálattevő lelkeket Karczag városában, a miért őt kész ebédre nem várták reggeli tiz órakor. – Én futár vagyok! Egy futárral így bánni hazaárulás. Én önöket feljelentem, én önöket leguillotinoztatom. A haza megszabadítóival így bánni! A korcsmáros végre nagy alázatosan jelenté a haragos úrnak, hogy egyszeriben készen lesz egy egész pulyka. – Meg két font rostélyos! – vága közbe a haza egyik megszabadítója. – Igenis és egy fél kuglihupf. – Ha egész volna, jobb volna. – Lehetne tán addig valami omelettet készíteni. – Három adagot. Bátran. A korcsmáros nézte: hogy maga van-e ez az ember, vagy még vár valakit? – Most kaptunk friss kecsegéket a Tiszából – szólt kétkedve a korcsmáros. – Igen? Abból is öt fontot halászlével. S kerítsen egyúttal valami finom konfectet. Nini, – kiálta a távozó korcsmáros után, – ott künn egy nyúlat láttam lógni, azt pörkölje meg. – De könyörgöm, az sokáig fog tartani s a lovak már itt vannak. – Én parancsolok, ön engedelmeskedik! Addig is hozzon ide két palaczk Madeirát. Sietve! A korcsmáros szaladt, az apró férfi pedig hátra tett két kézzel büszkén sétált fel s alá a hosszú szobában véghetetlen sokat tartva arra, hogy kardjával mentül nagyobb zajt csináljon. A bor megjött, a kis bőrben lakó nagy férfi csaknem az orrom alá tette a czifra palaczkokat, s mikor töltött belőle, rám nézett, mintha mondta volna: láttál-e már olyan embert, a ki Madeirát iszik? Pedig jobb lett volna, ha a korcsmárosra nézett volna ilyenforma kérdéssel: láttál-e már olyan embert, a ki megiszsza a czukorral és spiritussal kófernyált kerti vinkót, Madeira képében? Az ember oly impertinens volt, hogy lehetetlen volt bele nem kötnöm. Pro primo a kalapjáról akkora vörös toll lógott le, hogy az ajtót sohasem csukhatta be maga után, a nélkül, hogy azt oda ne csukta volna. A kardját valaha akkor csinálták, mikor két kézre szokták fogni a pallost, akkor sem az ő számára. Csizmái hónaljig értek, miket sarkantyúk diszesítének, minőket a hochselige Ritter Fridolin viselhetett. Tulipiros bársony mellényének mindenik zsebéből egy-egy nehéz aranyláncz csüngött ki s humoristice kötött shawlja csokrából nagy patheticus vatermörderek meredtek elő, különösen kedves ellentétben a rendkívül czirmos ritka szakállu mongol ábrázathoz. Mondom, hogy bele kellett kötnöm. – Ugyan kérem, – szólítám meg, – hová tetszik utazni? Az ember felém fordítá arczát, végig nézett, lábát előre veté és szólt kemény, szétmorzsoló hangon. – Azt ne merje ön kérdeni, tudja ön, mert az statustitok s ezzel kardja markolatára csapott merészen, mintha azt akarta volna tudtomra adni, hogy e titkot fegyveres kézzel is kész megőrzeni. Azután felemelé poharát és magas leereszkedéssel kihörpenté. A kerti vinkónak az a jó tulajdonsága van, hogy az ember nem részegszik meg tőle, hanem megbolondul; kivált ha czukor és spiritus van közé főzve, tökéletesen; de legkivált akkor, ha az ember különben is meglehetősen bolond. Az én futárom is majd így járt. Az első pohár után mindjárt keresztbe álltak szemei, odajött hozzám és barátjának nevezett, megszorított a kezemet s kérdezé: hogy tudom-e, hogy ő miért megy most Pestre? – Hát Pestre tetszik? Nem tudom miért? Nem is találgatom. – Tud ön titkot tartani? – Nem próbáltam. Meglehet. – Tehát tudja meg, hogy én fontos irományokat viszek itt a zsebemben. Látja? – Látom, vigyázzon ön, hogy el ne veszítse. – Oh attól nem tartok, mert Szolnokon mind valamennyit bevetem a kályhába, hogy ha elfognak nálam ne kapják. Nem nagy tüzet ad ugyan ki, de az én hátamat meglehetős borsódzásoktól menti meg. – Szólott a nagy férfiú tréfásan és ivott. – De hát ez esetben kár is kegyednek Pestre befáradni, a depescheit már Szolnokon útbaigazítja. – Hm. Nem csupán ez irományokkal vagyok küldve. Látja ön a többi közt ezt a rózsa-szinű levélkét, ez bizonyosan nem statustitok, ugy-e bár? – Ugy gondolom. – Találja ki, ki küldi e levelet? – Kis Péter? – nem az. – Nagy Pál? – az sem. – No úgy nem találom ki, hogy kicsoda? – Haha! Hát nem ismeri az irást? Hisz ez a miniszter úr irása. – Valóban az övé. – Igen ám, ő ezt egy szép hölgynek küldi. Hanem ez titok. – Tudom. Bizonyosan valami finom összeesküvés. – Dehogy az. A miniszter szerelmes. Egy hajfürtét küldi e levélben ama szép hölgynek. Ezzel kell Pestre bemennem minden héten egyszer. – Tehát azért van ő olyan kopaszra lenyírva? – Azért ám, az a szép hölgy pedig rendesen a kandallóba veti a levelet olvasatlanul, egyszer már le is dobatott a garádicson, azóta csak a portásnak kézbesítem, – szólt a nagy férfiú ama kis compediumban őszintén és ivott. – De hát visszatérőben nem veszik öntől számon hivatalos eljárását? – kérdém. – A status dolgaiban tetteket senki sem, hanem a miniszter úr a maga levelére annál inkább sürgeti a választ. Én azonban megveszek Pesten a fodrásztól egy csinos hajfürtöt s válaszul azt hozom neki vissza, a mit ő rendesen arany medaillonba zárva az inge alatt visel. A testileg kicsiny férfiú rettenetesen kezdett ez ötleten nevetni, jó kedve csupán az által zavartatván meg, hogy a korcsmáros és pinczérei eljöttek teríteni, mire ő ismét előkelő minákba kezdte szedni arczát, szidta a pinczéreket, hogy miért olyan lusták, már egy órája, hogy itt van, még sincs semmi. E philippica csak azért volt megkezdve, hogy legyen oka a testileg kicsiny férfiúnak egyik óráját a másik után kihúzni zsebéből, azokat füléhez tartani, felhuzni, s más egyéb módon fitogtatni. – Szép órák, – mondám. – Hehö. Elhiszem azt. Egyik nyolcz kőre, másik tizenhatra. Minő emaille! Zichy-féle mindakettő. – Igen? Res servando non servabilis? – Harmincz forintért vettem mind a kettőt, testvérek közt is megér egy háromszázat. Nem tubákol ön? E kérdés csak azért vott hozzám intézve, hogy legyen miért egy gyönyörű burnótszelenczét előhúzni zsebéből, mely egyetlen achatból faragva, s aranynyal gazdagon befoglalva, egyike lehetett a muzeumi ritkaságoknak. – Ez is res servando non servabilis? – Igen, hat forinton vevém, már igértek értük hatvan aranyat. Ez a gyűrű is onnan való, de ezt nem vettem. Valóságos opál, ritka nagyságú, ezt Laczi adta, mikor lakatost hoztam neki, hanem ez statustitok, ezt, megbocsát ön, de el nem mondhatom. Hozták az ebédet. A kis férfiú neki ült, magam pedig elmentem egy helybeli ismerősömet felkeresni. Egy óra mulva vetődtem haza. A kis férfiú akkor is ott ült, előtte üres tálak és üres poharak. Már ekkor annyira volt, hogy nem ismert rám. A korcsmáros számolta az étkek árát, én pedig azt vetettem fel magamban, hogyha a nagy férfiú ilymódon látna hozzá, mennyi idő alatt enne meg egy nyolczvan ezer főből álló ellenséges hadsereget munitio és patrontás nélkül? Végre kitámolygott a haza egyik megmentője várakozó furmányosához, köpenyét, kardját, táskáját odabenn felejtve s azokért egyenként küldözve be a fogadói szolgákat. Mikor elvégre már fenn ült, még egyszer leizent, hogy hívják ki már azt a részeg gazember futárt onnan belülről, mert ő nem vár egy perczig sem reá tovább, s csak miután esküvel bizonyíták neki, hogy a futár ő maga, resignálta magát jelt adni a kocsisnak az indulhatásra. Percz mulva elnyelte a porfelleg rohanó szekerét. Az ajtóban álló nénémasszonyok ezer áldást sóhajtának a haza egyik megmentője után, ki oly sietve rohan és a haza üdvét viszi magával. Isten veled hőkeblű utazó. Sit tibi terra levis. Azaz, hogy a szekerednek. * Ezenben furcsa dolgok kezdtek történni Debreczennek városában. Esténként egy piaczi boltban transparent felirat előtt lehete látni egy sereg minden szőrű szinű embert, a holott is egy kis fél ives lapocskát árult egy kis kerekhasú könyvárus jó három krajczárért igazi pénzben. E három krajczárért csodadolgokat olvashatott az ember. Nem volt az előtt semmi szent, még a miniszter úr maga sem. Ki előtt félelmesen hajolt meg az egész országgyülés, ki imponált a kormányon, ki parancsolt egész Magyarországnak, azzal egy kis, tenyérnyi, sajtóhibákkal teljes ujságocska szembe mert állani, hogy egyet-mást számon kérjen tőle. Az eset oly hallatlan volt, mint csudálatos. Hogy egy kis, sajtóhibákkal teljes garasos lap a korlátlan hatalmú miniszter hajába merjen kapni. Minden elkövettetett, hogy e botrány megszüntettessék. Fenyegettetének a lap kihordói, hogy agyonköveztetnek, de e fenyegetés nem hozathatott teljesedésbe azon csekély okból, miszerint az ehez megkivántató köveket harmincz mérföldnyiről kellett volna oda szállítani. Tartatának egyenlőségi gyülések, miknek resultatuma azon kegyes óhajtás lőn, hogy bárcsak itt folyna a Duna, hogy azon lap iróit bele lehetne hajigálni. More patrio követeltetett a cautio, ugyanakkor, midőn maga a kormánylap sem tette azt le. Mind hiába, másnap a cautio is készpénzben le volt téve. A lap ócsároltatott úton-útfélen sajtóhibái és vádjai miatt. Hasztalan, másnap még több sajtóhibát s még több vádat hozott a miniszter ellen. Indíttattak meg ellene hasonló formatumban fogdmeg lapok, a miniszter úr saját vezetése mellett, hanem az előfizetők nemsokára instantiát adtak be hozzá, hogy fordíttassa le magyarra, a mit ír, mert persául nem értenek. Utoljára nem volt mit tenni egyéb, mint az országgyülés elébe adni a dolgot s sajtópert kivánni a méltatlan rágalmak ellen. A szerencsétlen ujság földig gázoltatott. A fekete földig! És elrendeltetett ellene a szigorú törvényes vizsgálat. A vizsgálat soká tartott, a sajtóhibás lapocska azzal vádolta a minisztert, hogy nem bánt tiszta kézzel az ország által reá bízott vagyonok körül. A dologság borzasztó volt. A vizsgálat igen sokáig tartott. A mely nap a vizsgáló bizottmány referálandó volt, már azt előre tudta mindenki. A karzatok tele voltak uri hölgyekkel, kik már reggel hat órakor beültek, hogy helyet kapjanak. Künn a piaczon nézdelték a helyet, hogy hol fogják felállítani az akasztófát, hány foga lesz annak, hogy minden ujságiró rá férjen, a ki a minisztert bántotta? Tulajdonképen csak az volt még a kérdés, hogy vajjon akasztatni fognak-e azok, vagy guillotinoztatni? A várva-várt óra végre megérkezett, az ülés megnyittatott. Jelen voltak a miniszter úr és párthivei, magasan ragyogó ábrázattal, fenhangon kaczagva, handabandázva és ingerkedve. Jelen voltak a meggázolt férfiak is, kik mertek a miniszter úr ellen szólni, meghúzódva, lenézve mindenkitől érdemeik szerint. Hátraültek szegények és lehúzták fejüket, hogy szemeik ki ne égjenek a szégyen miatt. Felállt végre a vizsgáló bizottmány elnöke. Alacsony ősz ember, becsületes magyar arczczal s elmondva vizsgálatai eredményét, feszült várakozás közben, előadását azzal rekeszté be: hogy a megvizsgált holmikon _kétségtelen eltulajdonítás nyomai látszanak_. Az emberek egymásra néztek, össze-vissza hüledezve, hallgatás lőn, a szúnyogröpülést meg lehete hallani. Az ősz férfiú azt hitte, hogy nem fejezte ki magát elég világosan s újólag ismétlé. – Itt nem vétkes hanyagság, hanem _világos lopás_ kérdése forog fenn s kezével esetleg-e vagy készakarva? egyenesen a miniszter felé mutatott. Az, mintha egy sulyokkal csaptak volna a feje lágyára, hanyatt esett székében és néhány perczig meg volt halva. A mint föleszmélt azon vette észre magát, hogy egyszerre tizen beszélnek hozzá. A ki csak szóhoz juthatott, válogatva, nem válogatva a szót, szidta, mocskolta, s legjobban szidták, mocskolták elvbarátai, kik mindent elkövettek, hogy e tett részeseinek ne látszassanak. Végre a sok tépés, marczangolás és püfölés után szóhoz juthatott ő is, de ekkor meg oly furcsákat beszélt össze-vissza, hogy mindenki elkezdett rá fenhangon kaczagni. A publicumnak mindegy volt, akárkin történt a scandalum. Látvány volt elég. A scena váratlanul ugyan, de azért drolatique végződött. A miniszter e felvonás alatt tökéletesen pulverizáltatott. Midőn a teremből eltávozott, az ugyane nap kinevezett főápolónő nyujtá neki karját támaszul, mire a debreczeni civis azt jegyezte meg, hogy a főápolónő a legelső massacrirozott sebesültet hivatalos gondviselés alá veszi. Látszott tagadhatlanul, hogy e jelenés után az országgyülés nyakára ült a miniszter úrnak. Estig tartott a privát konferenczia a rendőri szálláson ez eset után s még azon éjjel gyors futár küldetett titkos missióval Hetveni úrnak utána. * Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint megőszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek szakadékain feketésen zöldel a hóban lakó fenyő. A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek éles gerinczein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni, másutt meredeken alig tartó lépcsők viszik tovább a veszélyes útat mélybe és magasba, a tajtékot verő hegyi patak mély örvénye fölött egy-egy keresztül döntött fa rávetődő törzse az átvezető híd. S lenn, lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal között, keskenyen, rögösen a bányavárosig. Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az ő csapatja élén. A csapat rendetlen, útjában lármáz és verekszik, ruházata a hány, annyiféle, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld dolmány ezüsttel és vörössel, a hol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni úr aranygallért visel. Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly, lelkesült arczú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak lépéseik tactusa ad. Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet. Hetveni úr meghallá, hogy a magyar kormány a békülni kész románok lefegyverezésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda hivatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó. Még eddig a merre járt, a legjámborabb oláhok közt, kik soha a magyarra egy rossz tekintetet nem vetettek, mindenütt sarczot vetett a békés falvakra. Tudta, hogy az oláh pórnők arany és ezüst pénzeket viselnek felfűzve. És gyüjté az aranyat és ezüstöt. Most úgy hivé, itt az idő Abrudbányára jönni, hol hite szerint sok aranynak kell lakni, miután az oláhok leteszik a fegyvert. Azelőtt nem igen volt passiója őket meglátogatni. A románok nagy része e közben már megadta magát, s fegyvereit a békekövet kezeibe tevé, ki erős szavakkal igérte nekik a multak feledését és közbocsánatot, ha ezentúl békében maradnak. A békülés legszebb folyamában érkezék meg Hetveni úr éhes csapatjával s saját kincsszomjával s megállítja az alkudozásokat. Követelései botrányosak voltak. Magyar vagyok, nem akarom azokat leirni. Elég annyit mondanom, hogy azokat saját békekövetünk undorral utasítá vissza. A guerillavezér azonban nem volt az az ember, ki szép szavakra hallgatni szokott. Fegyvereseit azonnal csatarendbe állítá, bevezette a fegyverlerakás szinhelyére s a fegyvertelen oláhok közé lövetett vele. Ha egy századdal később mondaná el valaki e tényt, azt felelnők rá, nem, az nem igaz, ily alávaló tett magyartól nem származhatott soha! De emlékezetünk még nagyon élénk s a mik ez után következtek, sokkal inkább el vannak terjedve, minthogy valamit el lehetne belőlük titkolni. E galád mogrohanásra, mintha a föld okádná ki a harczosokat, ezrei és ezrei támadtak elő a fegyveres románoknak a körülfekvő bérczeken, kik gyanusan várták a békülés kimenetelét s még nem tevék le a fegyvert, s most boszúra lobbanva fogták körül a guerilla-sereget, mint egyetlen jelszóra, kürtök rivalltak mindenfelé s vérengző ordítás. A békekövet még csillapítani akarta őket, de azt mint árulót darabokra tépték s a guerillákat beűzték a városba. Ha katona lett volna, ha magyar lett volna, utolsó csepp vérig védte volna a védetlen várost, melyre vészt, pusztulást idéze, de nyomorú korcs volt a silány s meg sem állapodva futott serege előtt, meg sem állapodva, hátra sem nézve, hanem karddal vagdalva azokat, kik előtte akartak szaladni. Csak egy csapat nem futott el, csak egy csapat állt ki a fenyegetett város védelmére, a komor, hallgatag ifjú kis serege. Kétszer nyomta vissza a százszor nagyobb túlerőt, míg végre az oláhok elfoglalták ágyúit. – Ne hagyjuk ágyúinkat fiúk! – kiáltá megvillantva véres kardját az ifjú s elszántan a küzdő tömegbe rohant. Még egyszer elverte őket ágyúiról, tért hagytak körüle s csapatja körül a visszaszórt oláhok, s azután felülről a hegytetőről kövekkel hajigálták őket agyon. Igy esett el korunk egyik legszebb tehetsége, kiben oly forró szív, oly magas észszel volt párosulva, hozzá és seregéhez nem méltó csatában, ágyúit és becsületét védve. Ez ifjú hős – Vasvári Pál. E rövid ellenállás után a felbőszült nép a martalékul vetett városra rohant. Mi történt azután? Ne kérdjétek. Azt tudni nem jó emberi léleknek. Fátyolt reá, sűrű fátyolt. Beszélnek úgy is eleget a kihulló könnyek a kihullott vérről. Hetveni úr 1600 főnyi csapatából – hatvanad magával menekült meg, a többi a szorosokban agyonköveztetett, anélkül, hogy csak egy puskalövéssel védhette volna magát. Abrudbánya most leégetett lakatlan rom. Nehány nap mulva felkötött karral részvétgerjesztőleg járt Debreczen utczáin Hetveni úr papagájszín uniformisában. És a miniszter úrnak rettenetes rossz kedve volt.[32] Ez utóbbi eset nagyon elevenig ható csapás volt a miniszterre. Nem ilyen véget szánt ő a gonddal és előnyökkel szervezett guerilla-csapatnak. Mint hajdan Napoleon, úgy akart ő megjelenni ezek szuronyai mögött az ellene támadt országgyülésen, de kegyencze elrontotta a tervet. Még egy desperatus kisérletet próbált azután meg az országgyülés ellen, de az is siralmas eredménynyel végződött. Lázító czikkeket iratott bérencz lapjaiban saját sanscrit nyelvén és még sajátabb sansesprit modorában az országgyülés tekintélye ellen, melyben annak feloszlatását sürgeté, még pedig rögtöni feloszlatását, nehogy ideje maradjon az ő fejére kimondani az itéletet. De pórul járt czikkeivel, mert az országgyülésen megmosdatták értük és nem törülgették meg utána, a herculesi nemzetőr generalis pláne oly névvel nevezte őt minden circumscriptio nélkül egész pereputyjával együtt, hogy e kifejezést az elnök imparlamentárisnak nyilatkoztatta, de melyet a jelen volt publicum osztatlan applausussal fogadott. A czikkiró, hogy mind ezek általi sértetlenségét s egyszersmind az egész gyülekezet iránti lenézését kitüntesse, a tartott szellemi püfölések közben felkapaszkodott a gyülterem contignácziós kathedrájába s onnan kaczagott alá, fejét mindenféle oldalra billegetve, mint egy gypszpagódli, mindaddig, míg a sértegetett rendek elkezdtek neki mogyorót hajigálni fel, mint szokás a menageriákban kalitkázott bohókás evetkéknek és tengeri macskáknak mogyorót hajigálni. Erre megszégyenlette magát és lekotródott. Ez történt ápril 12-én. Másnap ki kelle mondatni az itéletnek a hűtlen miniszter fejére, kinek letüntetével, a kormányon elhatározó majoritásban maradandott a békepárt; de másnap és harmadnap egészen más dolgok történtek Debreczenben, miknek auspiciuma alatt a miniszter gyönyörűen menekült. Volt-e e másnapi eseményeknek összeköttetése az előbbiekkel vagy sem? Miért kellett azoknak közvetlenül másnap bekövetkezniök? Azt mi nem akarjuk feszegetni, annyi bizonyos, hogy azok megtörténte után a minisztert a gyémántokért senki kérdőre nem vette. * Hová levétek ti napjai a ragyogó dicsőségnek, hová lettél te hőstettekben gazdag időszak, te hír mámorával ittas év? Elmultatok, elenyésztetek. Hová levétek ti hősei az új históriának, kinek neveit két világrész tanulta kimondani? Elvesztetek, gyászos, nyomorú halállal, nem a harczmezőnek dicső halálával. Hová levétek ti szellemóriások, kik újjá akartátok alkotni a világot? Nyögtök lánczok között, vagy futva bujdostok, elhagyva nőt, gyermekeket, hazát, elhagyva az ősi hajlékot, s elhagyatva örömtől, reménytől! Hol vagytok ti thermopilæi hősök, fiai az ifjú hadseregnek! Idegen tartományokban érdemjel-fosztottan bünhődtök nem önbünötökért. És ti, kik sohasem szerettétek, csak szoptátok a hazát, kik játszottatok mindennel, a mi szent; ti a szabadság hamis prófétái, hol vagytok, mint folynak napjaitok? Farsang van. Mulattok ugy-e bár! _Sajó._ UTÓHANG. (1875.) Eddig terjednek forradalom alatti irataim, a mik azon években mind nyomtatásban megjelentek. Most már csak historiai adalékok számába mennek azok: értelmük, a korszakkal együtt, mely őket szülte, elenyészett. A jelen kor a nyugodt alkotás, a békés kifejlődés ærája. A jelen nemzedék feladata csendes munkával építeni a multak romjai helyébe; se társadalmi, se politikai forradalom nem létezik ránk nézve. Ma az ország és a trón érdekei egygyé vannak forrva s egymástól se külön nem választhatók, se szembe nem állíthatók. A két birodalom s annak uralkodója egyedüli jó barátjaikat és biztos szövetségeseiket egymásban ismerték fel. Oktatójuk a történelem s a tandíj drága volt. Nem fogják azt elfelejteni. Azon a hangon, melyen 1848/9-ben irtam, nem fog Magyarországon többé irni senki. Ez meggyőződésem – és imádságom. «Hang» az már csupán; nem «érzelem» többé. – Akkor az volt. Még egy történelmi adat feljegyzésével tartozom az olvasónak, ki e műveimet kegyes volt végig lapozni? Hogyan lehetett az, hogy a rémuralom, mely a forradalomban részvételért oly szigorúan osztotta büntetéseit; a sajtó kezelőit nem üldözte soha? Ha igy irt a «békepárt» egyik szóvivője, hogyan irhattak még azok, a kiknek ez «béke-zsolozsma» volt, s vele szembe álltak? Elmondom. A forradalom bevégezte után egyik közvádló igen is állított fel saját kategoriát az irók számára is; s harmincznégy magyar irót jelölt ki, mint a kivégeztetésre érdemeseket; köztük e czikkek iróját is. Ekkor egy másik közvádló (Kossalkó János) egy terjedelmes emlékiratot nyujtott be az akkori kormánynak, melyben történethiven kifejté, hogy a magyar forradalmi irodalom semmi egyebet nem tett, mint visszhangját adta az akkori közérzületnek: nem volt az vezetője, csak tolmácsa a forradalomnak. Ezen emlékirat meggyőző indokolásai folytán lett mellőzve az egész kategoria az irók részére s a forradalom alatt irt műveiért még idézve sem lett a kijelölt harmincznégy legemlegetettebb magyar iró. Már az 1850-diki vésztörvényszék előtt, alig fél évvel a forradalom befejezése után; jogelvet képezett az a felfogás, hogy az 1848/9-diki irodalmi művek csak történelmi adalékoknak tekintendők. Nagy része azoknak még abban az évben egy gyüjteményben reprodukálva is lett s az akkori kormány engedte azt megjelenni, mint történelmi adathalmazt. Többre ma sem tartanak jelen műveim igényt: – ennyire ma is. * Helyén találom itt még nehány szóval rövid vázlatát adni a forradalom második éve alatti viszontagságaimnak. A néphit azt tartja, hogy a mit az ember új év első napján tesz, azt fogja aztán tenni az egész esztendőben. Ez rajtam beteljesült. 1849. jan. 1-én elkezdtem futni. Ez volt aztán az egész év rende rám nézve. Debreczenből, a mint a magyar seregek Pestre bevonulását megtudtam, siettem ide haza, s azonnal megkezdtem a Pesti Hirlapot szerkeszteni; s azonkívül a Debreczenben hagyott Esti Lapoknak levelezni. Nehány nap mulva családom is követett; de nem soká volt helybenmaradásunk. Buda ostroma s Pest bombáztatása utolsó napjain nőm Nyáregyházára küldtem Nyáry Pál rokonomhoz, s nehány nap mulva magam is utána mentem. Buda bevétele után az Esti Lapok is Pestre kerültek s akkor aztán két lapot szerkesztettem. Ludassy Mór volt a segédszerkesztőm. E lapokat nem találom már sehol: azt tudom, hogy keresztes-háborút hirdettünk az oroszok ellen. Egy este, mikor az oroszok már Hatvanban voltak, L. M. barátom azzal a hirrel örvendeztet meg, hogy Ledru Rollin (!) háromszázezer francziával kötött ki Triestben. – No ha Ledru Rollin még csak Triestben van a maga háromszázezer francziájával, akkor nekem jó lesz Pestről odább mennem. Vettem a puskámat, búcsút vettem a családomtul s mentem – nem tudom hová. Az úton összekerültem Nyáry Pállal. Elfogott s arra a kérdésemre, hogy mit tegyünk most? megtanított egy tréfás népdalra, mely így kezdődik: «Szalad a kutya Szeged felé!» Ezentul Pestmegye tisztikarával utaztam együtt. Kecskeméten közgyülést tartottunk s megtettük Kecskemétet Pestmegye középpontjának. Három nap mulva kerestünk neki más középpontot: Vadkertet. És így tovább: egész Szegedig. Szegeden a legnagyobb elbúsulás közepett feltaláltam nőmet. Egy kedves iskolatársam Zabolay István, utánam hozta őt Pestről, messze kerülve az ellenséges táborok elől. Az újabb vesztett harczok után ismét futnunk kellett egész Aradig, négyen voltunk együtt: Kőrösy Sándor hadbiró barátom (most jogtanár Pápán) és feleségeink. Aradról elindultunk Nyáryval Görgeit keresni. Őt feltalálva, nőm Schodelnéval együtt Gyulára ment Erkel Ferencz orvostudor testvéréhez, mi vissza a magyar sereggel Aradra. A temesvári veztett csata után még jelen voltam az ujaradi rövid ütközetben s aztán mikor mindennek vége volt, ismét egyedül álltam az utczán. A gondviselés ismét egy politikai antagonistámat küldte segélyemre. Kossuthnak egy közeli rokona s titkára Rákóczy, arra az ötletre jött, hogy ő se ki nem szökik az országból, se meg nem adja magát; hanem félre teszi magát okosabb időkre; vett szekeret, lovat, maga felöltözött kocsisnak, engem felvett utasnak, keresztülhajtott vakmerően az egész szemközt jövő orosz táboron. Az oroszok meg sem szólítottak bennünket. Igy jutottunk el Gyulára. Ott nőm egyedül volt, már Schodelné eltávozott. Vele együtt menekültünk egész a borsodi Bükk rengetegéig; hol egy ismeretlen völgy rejtett falujában Tardonán Telepi sógora, a derék becsületes hazafi, Csányi Béni birtokos vendégszerető hajléka fogadott be. Itt éltem öt hónapig és festegettem. A külvilágról nem tudtam semmit. Nagy jótétemény volt ez. Csak nőm tudta hollétemet s többször meglátogatott itt, a rossz hírt elhallgatva előttem. A komáromi kapitulácziókor Szigligeti testvére honvédőrnagy az én nevemet is beiratta a kapituláló őrsereg közvitézei közé s nevemre szóló Geleitscheint hozott nőmnek, ki azt maga hozta el nekem. A halálbüntetés alól tehát már ki voltam szabadítva. De Pestre csak később volt tanácsos visszatérnem; akkor is álnév alatt, álöltözetben, idegen utlevéllel, s hónapokig nem hagyhattam el a szobát. És így beteljesült rajtam a közmondás, hogy a mit az új évben tettem, az esztendő utolsó napján végeztem el. Egyáltalán ez évben annyi gondviselésszerű eset történt velem, hogy lehetelen theosophistának nem lennem. Már a 48-iki őszi hónapokban azt izente nekem Pázmándy, hogy engem bizonyosan fel fognak akasztani, ha a magyar kormány nem; hát az osztrák. S csaknem beteljesült a jóslat – ő rajta magán, kit háromszor állítottak a bitó alá: kétszer az egyik, egyszer a másik kormány. S ez rajtam is megtörténhetett volna. Noha a hőstettek mezejét nem kerestem, mégis minden veszély utólért, lecsapott mellém és sértetlen hagyott. Pest bombáztatásakor a lakásom melletti földszinti házat szétvetette a bomba, hogy két fala kidült; s a Landerer nyomda előtt szerkesztőségem ablakait zúzták be egy másik darabjai. Az első halottja a várostromnak mellettem esett el a Dunaparton, ágyúgolyótól találva, s Szegeden épen akkor, midőn a városházára mentem útlevelem láttamoztatásáért, repült a légbe a lőporraktár s az egész tér terítve lett szétszórt tégladarabokkal, míg a légben ezernyi bomba pattogott szét egyszerre. Engem egy sem talált. S mikor mindnyájan elbuktunk, mikor jó barátaim nem segíthettek rajtam többé; akkor védelmemre keltek az ellenségeim, s megszabadítottak azok. Ez érthetővé teszi, miért nem tudok többé s miért nem tudnék többé «úgy» irni, a hogy e kötetben foglaltak vannak irva? Csöndes ember lett belőlem. _Jókai Mór._ A KIADÓ MEGJEGYZÉSE. E kötet _bővített_ lenyomata «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki kiadásának. Ahhoz az anyaghoz, melyet Jókai 1875-ben e gyüjteménybe fölvett, hozzátettük 1848–49-ben irott műveiből a következőket: A «Szomorú idők» cz. töredéket, az _Életképek_ 1848. ápr. 30. számából; a Pesti Hirlap programmját; a _Közlönyből_ a XIII., XIV., XVI., XVIII. és XIX. sz. czikket; a debreczeni _Esti Lapokból_ a «Politikai schiboleth», «Mikor megyünk vissza Pestre», «Windischgrætz dühödik» cz. czikkeket; ugyane lapból a «Politikai Horoszkop» cz. gyüjteményből az «Április 14-ike» és «Windischgrætz» cz. czikkeket, a «Levelek Debreczenbe» cz. gyüjteményből a II., III., IV. és VII. levelet és a «Charivari» cz. alatt összefoglalt apróságokból a 4, 5, 6, 7, 10, 11, 13, 18, 21, 22, 23, 24, 28, 32, 39, 40, 45, 48, 49, 61, 62, 63, 64, 101, 102, 103, 104, 105, 113, 114, 115, 116, 117, 118. számút. Bár a szerző az 1875-iki kiadásnak e kötetben is változatlanul közölt Előszavában kijelentette, hogy «mindazt a mi jelen könyvében az 1848–49-ben irt műveiből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek nyilvánít» – az itt felsorolt uj anyagnak átolvasása bárkit azonnal meggyőz arról, hogy úgy históriai, mint irodalmi szempontból igen nagy kár lett volna ezt az anyagot porladni hagyni még tudományos kutatókra nézve is nehezen hozzáférhető régi ujságokban, Jókai 1849-iki lapjainak abban az egy példányában, melyet gondosan őriz a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtára. Maga ez a körülmény azonban még nem bírt volna rá bennünket arra, hogy a szerzőnek egy emberöltővel ezelőtt határozottan kinyilvánított akaratával – ha csak látszólag is – szembehelyezkedjünk. De Jókainak 1903. május 31-ikén hozzánk intézett levele, mely munkáinak dolgában a szerzőnek minden tekintetben végérvényes rendelkezéseit tartalmazza, egyenesen kötelességünkké teszi a föntebb felsorolt munkáknak a «Forradalom alatt irt művek» cz. gyüjteménybe való felvételét. Az 1875-iki kiadásból kihagyott részek különben 1875-ben nem is állottak a szerzőnek rendelkezésére; 1875-ben még a Magyar Nemzeti Muzeumban sem volt meg a debreczeni Esti Lapok teljes példánya, a pesti Esti Lapok teljes példánya pedig még ma sincs meg egyetlen köz-gyüjteményünkben se. Megemlítjük még, hogy a «Forradalom alatt irt művek» 1875-iki kiadásából kihagytuk e helyütt «Az utolsó fejedelem» czímű elbeszélést, mert ezt Jókai a Nemzeti kiadásnak már a XCIV. kötetébe fölvette. Lábjegyzetek. [Footnote 1: A «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki kiadásához.] [Footnote 2: Mindenekelőtt egész általánosságban megjegyzem, miszerint távol van tőlem az az igyekezet, hogy magamat valami nagy embernek mutassam be, vagy hogy a martyrok sorában magamnak helyet akarjak szorítani. Semmi nagy tettet nem követtem el: mentem, a merre az események vittek, mondtam és irtam azt, a mit a _velem érintkező_ közvélemény sugallt, jelen voltam igen nagy eseményeknél, hevültem, a hol mindenki hevült, s aggódtam, a hol mindenki aggódott, védtem magamat, ha megtámadtak, fiatal voltam, nem tanultam még félni önmagamért; nagy embereket mertem megtámadni, de azok engem viszont nem üldöztek úgy, a hogy tehették volna; sőt gyakran igen nagy válságokban épen ellenfeleimnek irántam való kimélete szabadított meg. Tűrtem a mozgalmas idők nyomorát, a mennyi minden egyes emberre esett belőle, s voltam közkatona, a hogy légio számra mások, tehát e darab önéletirással se bámulatot, se sajnálatot magam iránt támasztani nem akarok. A márcziusi napok eseményei elég fényesek voltak és maradnak, de mind e fénynek annyi osztályosa van, hogy rám igen kevés jut belőle. A pesti tizenkét pont szerkesztése eredetileg a nemzeti kör érdeme, az első gyujtó szikra Petőfié, a fiatalság fellelkesítésében Vidats volt a főtényező, Vasváry a népszónok, a szabadsajtó tettleg életbeléptetését Irinyi kezdeményezte; én épen csak felolvastam a nép előtt a tizenkét pontot; s a mi a következő napok rendén levő népszónoki diadalokat illeti, azokban annyian részesültünk, hogy már harmadnap nehéz volt valami ujat mondani, s negyednap már túl voltunk szárnyalva s azon vettük észre, hogy a conservativ Bánffy Pál báró kilép a casino erkélyére s a «papi jószágok elvételét» indítványozza 13-ik pontnak, a hű katholikus Török János a «forradalmi klub»-ban a respublika mellett agitál; s a jámbor helytartósági titkár Vanczák a múzeum lépcsőkorlátjáról a communismusra haranguiroz. Az egyiket belöktük, a másikat kilöktük, a harmadikat lelöktük; ez volt a legnagyobb érdemünk. Hanem büszke emberek voltunk! Mikor márczius 15-én a pestvárosi tanácsterem zöld asztalán álltunk; azt izente Nyáry, hogy menjünk oda hozzá; mi azt izentük neki vissza: «Mahomed jön a hegyhez: mi vagyunk a hegy!» És csakugyan Nyáry jött oda hozzánk a zöld asztalra. Hanem később sokszor elvitte Mahomed a hegyet magával. Még egy igen fényes tervünk volt, a mi csak embryoban maradt. A pesti forradalommal még nem volt eldöntve a nagy társadalmi reformügy: hátra volt a pozsonyi országgyűlés, melynek azt törvény-alakban kellett elfogadnia s erősen nagy kérdés volt, hogy vajjon elfogadja-e? A forradalmi klub elhatározá egy küldöttség Brennus kardját vetni az ingadozó mérlegbe: nem kisebb feladattal, mint hogy a küldöttség szóljon a karok és rendekhez a nép nevében. Úgy volt kicsinálva, hogy ha az alsóház nagy ellenállást fejt ki, egyszerre feltárul az ajtó, s belép a terembe a küldöttség, s annak a szónoka Vasváry Pál, nem várva a jegyző felhivását, nem törődve az elnök csengetyűjével, eldörgi hatalmas hangjával a nép követelő óhajtásait. Azonban a Kk és Rk egy szó ellenmondás nélkül elfogadták a törvényjavaslatot s Vasváry megjelenésére az országteremben nem került a sor: a mit mi akkor nagyon sajnáltunk.] [Footnote 3: Megjegyzem, hogy ez utóbbi czikk akkor is szatira volt, a mikor iratott, huszonöt év alatt pedig tökéletes komikummá érett meg. _J. M._] [Footnote 4: Megjelent az Életképekben a forradalmi fiatalság klubbjának megbizásából.] [Footnote 5: Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró a Pesti Hirlap szerkesztéséről lemondván, a lapot kiadó czég (Landerer és Heckenast) Jókait szerződtette a Pesti Hirlap szerkesztőjének 1849 jan. 1-től kezdve; Jókai szerkesztői programmját az «Életképek»-ben tette közzé.] [Footnote 6: Deczember 30-ikán meglátogattam Nyáryt azért, hogy megmutassam neki azokat a vezérczikkeimet, a mikkel a Pesti Hirlap új szerkesztőségét be akarom vezetni. A Pesti Hirlap akkori tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem szólítottak fel a lap szerkesztésére. Január 1-én, tehát holnapután, kellett volna már azt kezdenem. Nyáry nyugalommal olvasta el azokat a czikkeket, s véleményt mondott róluk. Csak azután mondta el szokott kedélyesen, hogy mi ujság? «_Perczel Mór barátunkat a druszájánál, Mórnál, tökéletesen megverték._» Ismétlem, hogy mikor azt az első czikket irtam, még ezt nem tudtam. Mi lesz most? Nyáry annyit mondott nekem, hogy a honvédelmi bizottmány Vettert hívta fel a hadviselés jövendő tervének megalkotására, s hogy Vetter azt mondta: «_von einer unbedingten Unterwerfung ist aber keine Rede_». Tehát harczolni fogunk. – Minden lap, kormányi proclamatió, napiparancs azt hirdette, hogy Budapest alatt fogjuk megvívni a döntő ütközetet. Ez a gondolat, mint a legvégső, megnyugtatott; s volt benne hadászati szempontból is valami előny. Budavár bástyái, lövegei, a budai hegyek erdősége jó védelmi állást nyujtanak s aztán Budapestnek volt tizenöt ezer jól fegyverzett nemzetőrsége, a mely sánczok mögé elhelyezve egy egész hadtest; míg ha a főváros elhagyatik, ez egész erő megsemmisül. Délután ásót, kapát vettem a vállamra s nőmmel együtt kimentünk sánczot ásni a Gellérthegy alá. A főváros lakossága rangkülönbség nélkül dolgozott az új védműveken. A legelegánsabb úrhölgyek talicskázták a földet hozzá; mi pedig ástunk és és követ fejtettünk napestig. Holnap ugyan e gödrökben már tán harczolni fogunk, s holnapután talán el leszünk bennük temetve. Este kitisztítottam a puskámat s elkészítettem a töltényeimet. Deczember 31-én reggel az utczán találkozom Pálffy Alberttel. Azt kérdi tőlem: «hát te nem futsz még?» – «Miért? Hiszen el van határozva, hogy Budapest alatt verekedünk.» – «Az éjjel a haditanács mást határozott, Budapestet feladják. Menekülj te is.» S tudva azt, hogy pénzem nincsen, ő adott kölcsön száz forintot. Még nem hittem, hogy így lehet. Hogy minden nagyhangú felhivásunk csak a menekülés álczázása lett volna! Megvártam az estét. Még erre a napra országgyűlés volt hirdetve. Este hat órakor ült össze. Hallottam beszélni Kossuthot, Batthyányit, Madarászt. A ki nem tudta még, hogy Budapest alatt nem fog eldöntő harcz vivatni, alig érthette meg, miért kel ki Madarász oly szenvedélyesen Batthyányinak azon indítványa ellen, hogy csak a kormány távozzék el Debreczenbe, de az országgyűlés maradjon Pesten. Madarász szerint most bátorság Debreczenbe futni, gyávaság Pesten maradni, végszavai ezek voltak: a ki elmarad közülünk, azt a hozzá legközelebb eső lője agyon! – Én már értettem a vitát. Itt nem lesz ütközet, Windischgrätz csata nélkül jön be, s ha itt találja az országgyűlést, megteheti, hogy új kormányt alakíttat vele s a Debreczenbe távozottat megtagadtatja. Tehát a futás most hazafiui kötelesség. Azalatt, míg az országgyűlés karzatán voltam, zászlóalj-parancsnokom odaküldött hozzám, s elvitette fegyveremet (sajátom volt) és lőszereimet: a budapesti nemzetőrség lefegyverezteték. Ez aztán meggyőzött. Nemcsak karom, hanem a lelkem is le volt fegyverezve. Egyedül álltam az utczán; egyedül a világban. Nem voltam semmi. Egy közkatona, a kit lefegyvereztek, egy lapszerkesztő, a kinek a lapja holnap nem jelenik meg. Márcziusi bajtársaim mindegyike volt már valami. Petőfi Bem hadsegéde, Pálffy tanácsos, Irinyi képviselő, Egressy kormánybiztos, Oroszhegyi csapatvezér, Vasváry szintén, Csernátony kormányelnöki titkár, Vajda János főhadnagy, Degre százados, Farkas János tanácsos, Vidacs hadbiró, Lisznyay kormányi historiograph, Szegfy titkár, Királyi Pál százados, maga a jó Táncsics is Siklós képviselője. Mind valami! Egyedül én maradtam meg semminek: írónak. S már most hová futni, a kinek sehol sincs otthona, a ki senkihez sem tartozik, a kire sehol sincsen szükség? Debreczen hat napi járó föld most! Legszigorúbb tél kezdete van. A szolnoki vasuton befagynak a mozdony csövei a hidegtől s én egy szellős carbonári köpönyegben megyek neki a hófedte Hortobágynak, családommal s a velünk együtt futó Szigligetivel. Én egy kis vánkost gomboltam a kabátom alá, hogy meg ne fagyjak, családomat paplanokba burkoltam; s a derék Szigligeti egy tarka virágu hálókabátot huzott felső öltönye fölé téli ruhának. Mennyit nevettünk egymáson s együtt a délczeg Pompéryn, ki a szibériai expeditióhoz egy hölgymuffot szerzett valahonnan. – Még most is lehet ezen nevetni. A nagy dicsőségre következett egyszerre a nagy nyomorúság. Nem a magánéletről beszélek. Annak csak a gyönyörűségére emlékezem. Mikor magam hordtam haza a debreczeni piaczról a köpönyegem alatt a libamájat, meg a disznóhust s a feleségem maga főzött egész télen át a nyitott konyhán: mikor egy szobánk volt: akkor voltunk leggazdagabbak: aranybányánk volt a kedélyünkben: kifogyhatatlan. Magánéletemnek legboldogabb korszaka volt a debreczeni inség idénye. De a közügyekben volt a nyomor. Naponkint eljártam Nyáryhoz. Két kormánytag lakott egy kettős szobában: Nyáry és Patay József. Mindennap első kézből kaptam meg a Hiób-hireket. Minden csatatéren vesztettünk. A főhadseregnek Görgey alatt hirét sem hallottuk. Ellenben megkaptuk Görgey váczi kiáltványát. Erdélyből népirtás hirei jöttek. Árulás, hűtlenség, gyáva megadás napirenden. A tábornokok nem engedelmeskednek; egy közülök P. épen fenyegető levelet ir a kormánynak, melyben azzal biztatja őket, hogy nem az ellenségre fog menni, hanem Debreczenre s szétveri a kormányt és országgyűlést, a mért Pestet odahagyta! A külvilágról nem tudunk semmit. Az hermetice el volt zárva; rendőrségünk tehetetlen, mindenki lehangolva. A forrói csatavesztés után a jó öreg Mészáros e szavakkal kezdé beszédét az országgyűlésen: «_szeretnék pinczéből felbeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása_» Csak Nyáry tartotta meg szokott humorát; de az is olyan éles volt már, mint a választóvíz. Február elején azt kérdezte tőlem Nyáry, megvannak-e még azok a czikkeim, a miket a Pesti Hirlap számára írtam? Elhoztam azokat. Egyéb drágaságaim sem voltak. Nyáry azt mondta, hogy adjam át neki, ő kiadja azokat a Közlönyben, s ezentúl, mint rendes munkatárs írjak czikkeket hasonló irányban a kormány hivatalos lapjába. Most, mielőtt feljegyzéseimet folytatnám, kérem a tisztelt olvasót, hogy mondjon véleményt az itt következő első czikkemről.] [Footnote 7: Ezen czikk megjelenése egy hétig folyó országgyűlési vitára adott alkalmat. Ez volt az a czikk, a miért engem a «békepárt» – a kiegyenlítésre hajló párt szóvivőjének kiáltottak ki, s megtámadtak hirlapban és országgyűlésben. Azaz, hogy az utóbbi helyen nem engemet, hanem a kormányt, követelve tőle, hogy nyilatkozzék: a kormány nézete-e az, a mit én ott kifejeztem? Nyárynak nem volt szabad igent mondani, noha valóban az ő nézetével találkozott az mind, s kivüle még több kormánytagéval is. Azt felelte, hogy a Közlöny felügyelete Jósikára tartozik. Erre Jósika nyilatkozott hirlapilag, hogy ő nem szokta a Közlöny czikkeit censurázni, csak általános utasításokat szokott az íróknak adni. Most újra heves támadás következett Nyáry ellen az országgyűlésen; melynek folytán elhagyta őt a phlegmája, tudta, hogy nem engemet, hanem őtet akarják megbuktatni, tűzbejött, lemennydörögte megtámadóit; de a kormány politikájáról megint nem nyilatkozott. Ezzel a válaszszal a ház nem volt megelégedve. Ekkor én elmentem Jósikához (ez egyetlen egyszer találkoztam vele életemben) s felkértem, hogy ámbár én ő tőle soha semmi utasítást nem kaptam, mégis vegye elő azt az én vitatárgyává lett czikkemet, s mondja meg nekem: mi van abban, a mi az ő utasításával valamiben ellenkezik? Jósika őszintén megmondta, hogy ő neki a czikk ellen semmi kifogása; – de maga Kossuth az, a kinek az nem tetszik. Erre egyenesen mentem Kossuthhoz. Ő is igen egyszerű életmódot vitt, az elfogadáshoz könnyű volt hozzájutni nála. Hidegen fogadott, de megbecsült vele, hogy hosszas bírálatot tartott czikkem tartalma felett, kifejezve kedvencz maximáját, hogy «_a politika az exigentiák tudománya_». Az volt a kifogása, hogy miért mondtam én ki, hogy a magyar nemzet csupán alkotmánya helyreállításáért küzd s nem a dynastia elüzéseért?» – Mert igaz; csak alkotmányunkért küzdünk s azzal beérjük. Kossuthnak nem tetszett ez a határozott hang. Visszautasítólag felelt. – Ha azt akarjuk is, nem helyes azt kimondanunk. Ha ellenfelünk tudja azt előre, hogy győzelmünk esetére sem veszti el trónját, miért ne folytatná végig a harczot? Akkor csak mi veszthetünk, ő soha sem. Miért mondjuk mi ezt neki? – Azért, mert már kimondta más: s arra igent, vagy nemet kell mondanunk. – Kicsoda? – Görgey. – Görgey áruló! – mondá ekkor Kossuth indulatosan s okait is előadta, a mik e megyőződésben megerősíték. (Azokat nem mondhatom el.) Szavai lesújtólag hatottak rám. Mindig meg volt az a gyöngeségem, hogy mikor hazám nagy emberei egymást sújtották: az nekem jobban fájt, mint nekik. – Általában az egész vita hasonlított egy athléta és egy gyermek közötti harczhoz. Mégis volt bátorságom azt tovább folytatni. – De én ismerek egy még nagyobb embert, a ki kétségtelen jó hazafi s mégis tett már lépéseket a mostani harcznak békés úton megszüntetésére. – Ki az? – Ön maga, kormányelnök úr. Kossuth erre elnevette magát. Kedélye hirtelen át tudott csapni a haragból a derültségbe. – Igaz, hisz az nem titok; de nem is igen komoly dolog. F..cs Leó gróf, mikor Bécsbe felutazott, oda jött hozzám s felajánlá, hogy a dynastia tagjaival beszélni fog a békés kiegyenlítésről. Én azt mondtam neki: nem bánom. Nem fog az azokkal beszélni. Ezt hallhatta ön. – Ezt én nem hallottam: de tudok egy annál komolyabb kisérletet. _Csányi László_, a magyar kormány biztosa felhatalmaztatott rá, hogy tegye magát a kremsieri országgyűléssel érintkezésbe a végett, hogy háború helyett alkotmányos úton oldassék meg a két ország közötti viszály. Kossuth hangulata ekkor egészen megváltozott irányomban. Látta, hogy én e kisérlet titkát birom, és azt a legkeserűbb megtámadások ellenében is védelmemre fel nem használom; egyenesen Nyáritól tudom, s az ő meghatalmazásából hivatkozom most erre ő előtte. Akkor aztán igen sokat és igen szépeket beszélt; de a miket nem való már meghallani az újabb nemzedéknek; csak beszéde végszavait jegyzem fel: szórul-szóra, a hogy akkor rögtön leírtam. – A mi engemet illet, szólt Kossuth; én borzadok attól a gondolattól, hogy mi lesz _velem_, ha e nemzet győzni fog? Ez a nép képes lesz lelkesedésből, hálából engemet koronájával megkinálni; mitől Isten őrizze meg az én fejemet! Ön lát szívembe, hogy erre nem vágytam soha. Ha győz e nemzet, én visszavonulok. Akkor szükség lesz egy higgadt államférfira, minő Deák, egy organizáló főre, minő Szemere, egy administráló tehetségre, minő Nyáry; rám: a nép szószólójára többé semmi! Én, hogy népszerűségem útjában ne legyen az újjáalkotásnak; még csak polgára sem maradhatok ennek az országnak, ha fegyvereink győztek. Meg voltam hatva a hazafiúi nagyság e fényes nyilatkozványa által. Meghajtám magam s azt mondám, hogy több czikket nem irok a kormány lapjába a mai napon túl. – Várjon ön holnapig a lemondással, mondá Kossuth s elbocsátott. Ekkor írtam a XVI-ik számu utolsó czikkemet. És másnap Kossuth válaszolt az országgyűlésen a czikkem miatt történt interpellatióra; ragyogóan és nemesen. Mindenki meg volt vele elégedve. Én leginkább. Ott kimondá Kossuth, hogy nézeteihez szilárdul ragaszkodik, de azokét is becsületes törekvésnek nyilvánítja, kik más úton is lehetőnek tartják a hazát megmenteni; az utat nem akarja elzárni s e nézeteknek jogot adott a kormány lapjában kifejezésre jutni. E nyilatkozat nagy jellemet, nemes lelket mutat be. Itt közlöm azt egész terjedelmében. (Én azonban csak egy czikket írtam még azontúl a Közlönybe.) Kossuth Lajos honv. biz. elnöke válaszol: A tisztelt ház parancsa következtében a mult napokban történt interpellatióra kötelességemben áll a honvédelmi bizottmány nevében feleletet adni, azon interpellatióra, mely a Közlönyben megjelent némely czikkekre nézve közbejött, s a melyre a honvédbizottmány egyes tagja által adott felelettel a ház nem elégedvén meg, azt méltóztatott határozni, hogy magától a honvédelmi bizottmánytól kiván e részben nyilatkozatot. Legelőször is annyit kénytelen vagyok kijelenteni, miként sajnálom, hogy az interpellatió hirlapi czikk körül forog. (Helyes!) Én sokkal komolyabbnak tartom ezen időt, mintsem, hogy ilyessel foglalkozzunk, s hogy erre nézve a kormánynak kelljen nyilatkozni. Ezt előre bocsátom. Azonban a képviselőház parancsolt, s nekem nyilatkoznom kell. A honvédelmi bizottmány érezte annak szükségét, tisztelt ház, hogy a sajtónak hatalmas eszköze a közvélemény tájékozásában annál kevésbé hanyagoltassék el, minthogy az ellenség a rágalmakkal, mindenféle gyanusításokkal, és fonák előterjesztésekkel iparkodik megmérgezni és félrevezetni. Pesten a sajtó szabadon működött, mert hiszen a magyar országgyűlésnek, és ennek kifolyását képző honv. bizottmánynak terrorismust vetni szemére csakugyan nem lehet; igazán mondom, sok vád van a világon, a mi alapos, és sok a mi nem alapos, hanem ezen vád már legyen érdem, vagy legyen hiba, igazán nevetséges, ha terrorismus vettetik szemére akár a képviselőháznak, akár a honvédelmi bizottmánynak. De az ellenség részéről azt mondják Pesten, a Figyelmezőben lehet olvasni, hogy nálunk nem lehet szabadon szólani, nem lehet szabadon írni; én pedig a mennyire tudom, elitélés csak egyetlen egyszer, vagy egyszer sem történt; sajtónak szabad tér engedtetett azon reményben, hogy a sajtó olyan, mint Achilles lándzsája, mely ha sebet ver, maga legjobban gyógyítja meg. E részben nem is kellett volna annyit engedni, a mennyit engedett, s ha hiba történt, az abban állott, hogy egy kissé nem voltunk kemények. A pesti catastropha után nagy változás történt a sajtóra nézve, a nyilvánosság organumai megkevesedtek és úgyszólván az Alföldi hirlapot kivéve a magyar journalistika a Közlönyre volt redukálva. Ezen lap rendeletésénél fogva egyáltalán nem volt más, mint hivatalos értesítés, tényekről; és rendeletekről; de teljességgel nem az, a mi az időszaki sajtó többi organumainak rendeltetése: hogy véleményt képviseljen; és mivel más organum nem volt, más részről pedig a népben csaknem általánosan elharapódzott azon gondolat, hogy a mi a Közlönyben van, azt a kormány mondja, habár az a nem-hivatalos részben álljon is, arról gondolkoztunk, _hogy meglévén ezen vélemény és nem lévén más organuma a sajtónak vélemények szabad surlódás általi tisztázására, valjon nem lehetne-e részben_ intézkednünk? hogy mi a Közlönynek nem-hivatalos részében mint vélemény, okoskodás, raisonnement jelenik meg, a kormány gondolkozásának lehessen mondani. Gondolkoztunk tehát, hogy lehetne ezt elérni? de nehézséget találtunk; s őszintén megvallom: sok journalisticai talentumot ismerek, de senkit kivéve, s alkalmasint a ház tagjai is így vélekednek, senkiről el nem ismerem, miként valakinek véleményét úgy tudja képviselni, hogy csak valaki is általánosságban rá mondhassa: ez épen úgy van írva, mintha magam mondanám. Azt gondoltuk tehát, hogy miután ezen lapnak a tulajdonosa, úgy kellene eljárni mint egy laptulajdonos szokott, ki maga, vagy szerkesztője által minden czikket megnézhet előre s azt mondja, hogy: ezt felveszem, ezt nem veszem fel; s így a Közlönyben is, a mennyiben a kormány véleményt képviselt, _megnézettek a czikkek, hogy nem ment-e az belé, mi az országgyűlésnek, s ennek kifolyásának a honv. bizottmánynak gondolkozásával ellenkezik?_ De ebből még nem következik, hogy mind magáénak vallja a kormány azt, a mi belemegy, hanem csak azt, hogy _ne menjen bele az ő nézeteivel ellenkező_. Erre nézve nem tudtunk mást tenni, mint felkérni a képviselőházat, hogy a bizottmány részéről kiküldött egy tag mellé, egy pár tagot rendeljen a felügyeletre. A ház ezt nem találta jónak, mert, mint hallám, a censuráról tétetett említés, pedig nem az volt nézete a kormánynak, csak azon viszonyban vélte magát lelni, a mily viszonyban áll, egy lapnak szerkesztése irányában a tulajdonos, ki azt veheti fel lapjába, mi neki tetszik. Így lévén a dolog, a honv. bizottmány egyik tagját, Jósikát kérte meg, miként vállalná magára a Közlöny felügyeletét, hogy ne menjen bele olyan, mi a kormány nézetével és irányával ellenkezik, s ennek következtében azt adta utasításul Jósikának, hogy előlegesen tekintse meg a Közlönybe iktatandó czikkeket. Jósika azonban ezt inpracticus dolognak tartotta s az interpellatió következtében tanácskozván a bizottmány, Jósika azt jelentette, hogy ezen megbizásnak azáltal vélt eleget tenni, ha azoknak, kik fel voltak ssólítva, hogy írjanak a Közlönybe, néhány átalános utasítást ad, miszerint tájékoztassák magokat, hogy olyasmit írjanak, mi az országgyűlés többségének politikájával nem ellenkezik, s adta neki következő utasítást: 1-ör _Hogy a kormánynak politikája legyőzni az ellenséget, s megmenteni a hazát;_ 2-or _az 1848-iki törvények által biztosított országos jogoknak hatást, elfogadást és tiszteletet szerezni;_ 3-or _kikerülni mindent, mi szakadást okozna;_ 4-er _ellenünk szórt rágalmakat megczáfolni; s_ 5-ör _a Közlöny számára írt czikkek stylusában azon decorumot tartani meg, mely egy hivatalos lap fontosságával s komolyságával megegyező._ (Helyes.) Ezen utasítást adta Jósika azon íróknak, kik a Közlöny számára czikkek írásávaf foglalatoskodnak, s előlegesen nem nézte meg a beiktatott czikkeket. Egyik feleletem tehát az, hogy a kérdéses czikkekről a honv. bizottmánynak semmi előleges tudomása nincs s nem volt; hanem ha azt kérdi a ház utólagosan, hogy hát magáénak ismeri-e a kormány azt, a mi a Közlönyben írva van, erre nézve, átalánosságban, a nélkül, hogy megmondatnék, mit kiván különösen, a ház, nem lehet felelni: mert nincs a föld kerekségén egy czikk is, akárki írja, melyet részemről aláírnék, mert lehetnek benne olyan dolgok, miről tán egyik ember azt mondja: ez igaz, másik azt mondja: ez igaz ugyan, de nem kellett volna kimondani, a harmadiknak pedig a stylus és az összeállítás nem tetszik. Én tehát a hirlapi czikkeket egészen magaménak ismerni nem fogom, valamint arra sem lehet senkit is felszólítani, hogy mondja meg, miszerint magáénak egészen nem ismeri, mert vannak olyan dolgok a czikkben, melyeket az ember elismer, s vannak olyanok, melyeket el nem ismer. Alázatos kérésem tehát az volna, hogy arra nézve, vajjon a kérdéses hirlapi czikkeket a honvédelmi bizottmány magáénak ismeri-e vagy sem, ne kivánjon a ház feleletet. (Helyes.) Hanem, ha a ház valamely czikkben kijelentett elvre nézve szólítja fel a kormányt, tartózhatik felelettel, s én ismervén a háznak bölcseségét, az interpellátiót nem is értettem másképen, minthogy a ház a kormány politikáját akarná tudni. Ha ezt méltóztattak alatta érteni: van egy rövid, de igen rövid feleletem, s az egyértelmű azzal, mit sok izben volt szerencsém a ház előtt nyilatkoztatni, egyértelmű azzal, mi eddig a ház határozatait nagy körülményekben és kérdésekben vezette. Én t. i. a politikát úgy definiálom magamnak, hogy a politika az exigentiák tudománya. Ha tehát azt kérdi valaki a honv. bizottmánytól, minő politikát fog követni mához három hónapra, arra nem tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya. Ha azt kérdik tőlem, mikép akarom vagy pedig miként akarná a honvédelmi bizottmány Magyarország dolgait bevégezni? Erre nézve mint politikai kérdésre nem tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya, mert nem ismerem a körülményeket, melyek közt Magyarország állapotát bevégezni kell, tehát nem tudom, miképen lehet bevégezni. Nekünk, kik a haza védelmi terén állunk, csak kettő lehet feladatunk, t. i. _óvakodni attól, hogy jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen._ (Helyes!) Hogy a nemzet bölcsesége és a körülmények szerint akként intézhesse el dolgait, mint legjobb és legtanácsosabb. (Helyes!) Ha tehát a ház tőlem, Kossuth Lajostól azt kérdi: republikánus vagyok-e vagy monarchista, erre nem felelek, hanem ha azt kérdi: mit akar a kormány s micsoda politikát követ? Azt mondom: _követi azt a politikát, hogy védeni kivánja a hazát igazságtalan megtámadások ellen, s e védelem közben semmi utat nem akar elzárni, hogy Magyarország ügyei, a nemzet jogai, becsülete és szabadsága alapján úgy egyenlíttethessenek ki, mint a körülmények szerint kiegyenlíteni legtanácsosabban lehet._ (Helyes, éljen.) Több politikát nem vallok be e perczben, s többet bevallani nem lehet. Ehhez még azt adom, hogy jövőre nézve, mi a politikát illeti, ismerem a kormány kötelességét, hogy bármi is történjék velünk, soha semmi esetben nem engedi Magyarország ügyeit oly irányban sodortatni, akárki által is, hogy akárminő egyének akár egyénisége, akár politikája decidáljon a nemzet sorsa fölött, hanem hogy mindenkor _a nemzet maga decidáljon_. (Helyes, éljenzés.)] [Footnote 8: Hogy miért nem jött el több nevezetes képviselő Debreczenbe? Annak az indokául a képviselőház volt elnökétől, Pázmándy Dénestől, a következő eseményt hallottam elmondatni. A schwechati ütközetet megelőző napokban, mielőtt a magyar hadsereg a Lajthán átkelt volna, a Bécsben székelő angol nagykövet meghatalmazottja lejött Pozsonyba Kossuthtal értekezni, czélja volt az angol kormány jó szolgálatait felajánlani, a két ország közötti viszály békés kiegyenlítésére. Az értekezleten csak ők ketten voltak jelen; de a mellékszobában több képviselő várta az eredményt, azok között Pázmándy is. Mikor vége volt a tárgyalásnak, Kossuth kikisérte az angol követ megbizottját s a mellékszobában levőknek azt mondá: «nem lett belőle semmi». Mikor Kossuth kiment a szobából, a jelen volt képviselők közül Pázmándy összeszedte azokat az apróra széttépett papirrongyokat, a mik a padlón szétszórva hevertek s a kalapjába téve, hazavitte szállására. Ott több képviselővel együtt a papirdarabokat nagy fáradsággal összeillesztették, míg azokat egy egészszé képezték, s azon a rajta levő irás elolvasható lett. Az értekezlet tárgyát képező pontozatokat tartalmazá ez irás, az angol követségtől fogalmazott alakban, melynek folytán azon ajánlat tétetik Magyarországnak, hogy Anglia a kibékülés esetére garantirozza számára azt a közjogi viszonyt, a miben áll Norvégia Svédországhoz. Hogy Kossuth azt az ajánlatot visszautasítá: ez riasztá vissza Pázmándyt és többeket a vele egy úton tovább haladástól. Hogy a svéd-norvég államegyesség Magyarországra nézve igen kedvező volna: az kétségtelen; csak azt nem tudom, hogy mi módon akarta az angol kormány ennek Ausztriával elfogadtatását garantirozni – abban az időben?] [Footnote 9: Mikor a tisztelt olvasó e közlönybeli czikkek végére jutott, hihetőleg az lesz az első kérdése, hogy mi czélja lehetett annak, hogy ezek ekként megirattak? Hiszen hangjukra nézve sokkal merészebbek azok, mint hogy kibékítők lehetnének. A trónnal szemközt a fegyveres ellenállás jogosultságát vitatják. Míg tartalmukra nézve folyton elárulják azt az irányt, hogy a király, a korona, a dynastia különválasztassék attól az ellenségtől, a kivel harczban áll a nemzet. Mi volt hát e czikkek létjoga? Második kérdése pedig az lehet a tisztelt olvasónak, hogy ha már volt egy párt, mely az itt kifejezett nézeteket s a hangot is, melyen azok elmondattak, helyeselte; miért adta ki azokat épen a kormány hivatalos Közlönyében, miért nem egy saját alkotta hirlapban. Felderíthetem e kérdést. Történelmileg megállapított tény, hogy a magyar hadseregben, főleg a leghasznavehetőbb tisztek között határozott volt azon óhajtás, hogy az ország kormánya a törvényes tért el ne hagyja; a kik legvitézebbül verekedtek Windischgrätz ellen, akarták magukat az iránt megnyugtatni, hogy nem a korona ellen táboroznak; de alkotmányunkért a végelkeseredésig fognak harczolni. Ezeknek megnyugtatására voltak irányozva azok a czikkek. Egy alább közlendő levél Klapka tábornoktól némi világosságot fog erre vetni. Windischgrätz nemcsak ágyukkal üldözte hadseregeinket, hanem csábító felhivásokkal is. Ezek is fenyegették, kivált akkor még nagyon szétzilált hadseregünket, a szétrobbantással. Ezek ellen védtük mi magunkat. A másik indok, a mi e czikkek közlését érthetővé teszi, a küldiplomatiára való tekintet volt. A magyar kormánynak volt némi érintkezése a küldiplomatiával. Megbizottai voltak Konstantinápolyban Andrássy Gyula gróf, Párisban Teleky László gróf, Londonban Szalay László. E három birodalomtól lehetett barátságos hajlamokat s talán segélyt is várni. Andrássy azonban épen nem biztatott a porta segélyével, s a mit Bem tanácsolt, hogy «il faut le compromettre» kivihetetlen volt. Párisban a helyzet félreismerése által elvesztettük a tért: mi Ledru Rollin pártján voltunk és Napoleon ellen. Az elnökválasztás előtt még Teleki ezt irta Kossuthnak: Ledru Rollinnak jó chancei vannak; mire Kossuth e marginális jegyzetet tevé: «vannak chanceai a börtönbe». Végre Szalay László több izben, de különösen Brown által küldött levelében tudatá kormányunkkal Palmerston nézeteit, melyek mind oda mentek ki, hogy az angol kormány teljes rokonszenvvel viseltetik szabadságharczunk iránt s mindaddig, míg ez csak Magyarország és Ausztria közötti belügy marad, abba senki beleavatkozni nem fog; ellenben, mihelyt a magyar kormány valami olyan lépést tesz, mely Európa súlyegyenét megzavarja, Magyarországra fegyveres interventió jön, s ha Oroszország nem volna rá elég, maga Anglia is föllép – ellenünk. – Mind ez adatokat maga Nyáry mondta el nekem, s nemcsak nekem, de minden egyetértő elvbarátunknak. S ez a tekintet indokolja e megirt czikkek erős ellenállásra buzdító hangját, de a törvényes téren maradó irányzatát s egyúttal azt is, hogy miért közöltettek ezek épen a hivatalos Közlönyben? Ez a lap járt a hadsereghez is és a külföldre is, szavunkat csak az által lehetett oda eljuttatni, a hova szánva voltak. Mikor ez megtörtént, akkor visszaléptem a Közlönytől. «Der Mohr hat seine Schuldigkeit gethan etc.»] [Footnote 10: A Közlönytől megválva, barátaim unszolására megindítottam egy kis félívre nyomatott lapot, Csáthy nyomdájában, Esti Lapok czíme alatt. Magam voltam szerkesztő, író és javítnok. A lapnak előfizetője nem volt; nem is mehetett volna messzire. Köröskörül hat-tiz mérföldnyi kerületben ellenséges táborok fogták a kormány székhelyét körül. A napi eladásból kellett megélnie. Ezer példányban nyomták, s az Debreczenben minden este elkelt. Munkatársai közt voltak Kazinczy Gábor, Farkas Lajos, Zichy Antal, Szunyoghy, Kovács Lajos, Pálffy János, a Zeykek és több képviselő. Nyáry lapjának tartották, de ő maga soha egy betüt sem irt bele. Antagonistái voltak a Márczius 15-ike Pálffy Albert szerkesztése alatt, Táncsics «Munkások ujsága», s egy a rendőrfőnök által megindított lap; de a melynek a legjobb akarat mellett sem jut eszembe a neve. Ez ellenfelek mindennap elmondák az Esti Lapokról, hogy az Magyarországot a dynastiával ki akarja békíteni. Mikor aztán a forradalom elmultával a haditörvényszékek működtek, valami száz képviselő nyilvánítá azt a vérbiróság előtt, hogy ők az «Esti Lapok» munkatársai voltak. Az _egyetlen_ példánya pedig az Esti Lapoknak az egyik polgári közvádló birtokában volt, a ki azt mondá az illetőknek: «bár legalább _olvasói_ lettek volna az urak a lapnak, melyre hivatkoznak, akkor nem mondanák, hogy _munkatársai_ voltak». – A katonai biróság azonban csak az ellenlapok insinuatióiból ismerte az _Esti Lapokat_ s nagy előny volt azok szerint e lap munkatársai közé számíttatni.] [Footnote 11: Az olvasó kirivó ellenmondást fog találni ezen czikkeimben, a Közlönyben megjelentekkel összevetve. Ez ellenmondást csak a gyorsan cselekvő korszak eseményei világosíthatják fel. Az osztrák fél minden hajlamot a békülésre következetesen kiirtott. Megmásíthatlan tényekkel zárta el az alkotmányos kiegyenlítés lehetőségét; elvégre az orosz interventió felhivásával teljesen lehetetlenné tett minden kisérletet a magyar nemzet és Ausztria közötti viszálynak békés megoldására. Az eddig legóvatosabban működő _alkotmányos_ pártnak, mely vezetői közé egy Nyáry Pált, Szacsvayt, Kazinczy Gábort, Szemere Bertalant, Almássy Pált, Csengery Antalt, Kemény Zsigmondot számítá, nem maradt semmi egyéb választása, mint az események élére állni s az előre látható catastrophát legalább úgy közelíteni meg, hogy ha minden elvész is, a nemzeti becsület meg legyen mentve a bukásban. Ezt előre látta mindenki s illusióink nem voltak. Az ápril 13-iki képviselői előértekezleten Nyáry minden rábeszélő tehetségét elővette, hogy a trónvesztés kimondását megakadályozza, s midőn a többséget maga ellen találta, akkor arra kérte elvbarátait, hogy hallgassanak el hát; legyen a holnapi tény egyhangúlag elfogadva, s ha kell bukjunk el együtt; és ne vesszünk össze. Bem, az altábornagy, mikor a végzetes határozatot megtudta: így nyilatkozott: «jetzt ist alles verloren, wir schlagen uns noch, als gute Soldaten, aber für Ungarn können wir nichts mehr thun.» Ezt Nyárytól és Pataytól hallottam. Valamint azt is, hogy a nagy-sarlói ütközet után Nagy Sándor tábornok azt mondá az izenetet vivő küldöncznek: «meg ne mondja ön a debreczenieknek, milyen nagyszerű volt a diadal, melyet ma kivivtunk; mert azok képesek lesznek akkor még két nagy hatalomnak háborút üzenni.» Békülésről szó sem lehetett már akkor. Ez volt a közvélemény s ez ellen úszni nem lehetett. Az egykori békepárt tehát maga állt a mozzanat élére, melyet elfordítani lehetetlen volt többé, s vezette a nemzet sorsát abban az irányban, melyből csak egy isteni erőhatalom téríthette volna már el ez idő szerint. Tette ezt önfeláldozásának teljes tudatával, abból a czélból, hogy a balvégzet a becsületességet találja a vezényleten. És ezt a czélját elérte. A magyar forradalom utolsó korszakának kormányférfiai, bárminő botlásokat vessen is szemünkre a diplomatiai és strategiai biráló; a fődologban, a hazafiúi becsületességben, az államférfiúi önzetlenségben megtámadhatlan magaslaton állnak a história előtt. Tiszta kézzel, tiszta szívvel végezte mindenik. Annyit sem mentett meg senki a romokból a maga számára, a mennyivel magának a száraz kenyeret biztosítsa a jövendőben. Vesztették mindenüket, azért, hogy a magyar forradalom becsületét megtartsák. A fentebbi czikkek ezúttal is a nemzetre ráerőszakolt hangulat kifejezései voltak. A kisérlet: a törvényes téren megmaradni, meghiusult az által, hogy a másik fél, az osztrák kormány, határozottan letért róla. És az egész balvégzetnek egy papírrongy volt az oka, melyre N. osztrák tábornok a kápolnai csata után rajzónnal e szavakat írta: «Sieg über Sieg: die Ungarn sind vernichtet.» Erre született meg a martiusi összalkotmány. E tény után a «békepártnak» nem volt többé feladata a – «kibékítés».] [Footnote 12: Az Esti Lapok hosszas ideig kiméletlen üldözéseknek volt tárgya. Nem a hírlapi polemiákat értem ez alatt. Az egyenlő fegyver a harczban. Hanem értek olyan rendszabályokat, miket a hatalom alkalmaz a védtelen ellenében. Megjelenése után rögtön követelték tőle a sajtótörvény szabta pénzbeli biztosítékot. Egyetlen más lapnak sem volt biztosítéka Debreczenben. Barátaim letették helyettem a tíz ezer forintot készpénzben. Azután megdorgálták az Esti Lapokat az országgyűlésen egy olyan vétkes közleményért, mely «nem» ott jelent meg; hanam magában a hivatalos Közlönyben. (A kormány Majthényi helyébe Guyont nevezte ki komáromi várparancsnoknak s másnap a Közlöny a lap homlokán hozta a hivatalos kinevezést. Guyon zúgolódott, hogy már most hogy jusson ő be Komáromba, mikor az ujság előre értesíti jöveteléről az ostromzároló ellenséget? S a Közlöny helyett az Esti Lapok lett a «percutitur catulus» a ki egy szót se szólt.) Végre pedig egész philippika indíttatott meg az Esti Lapok ellen nyilt országos ülésben, azon a czímen, hogy a lapok kibékítő iránya miatt a Klapka alatti hadsereg egészen fel van zúdulva. Én tudtam, hogy Klapka táborába egy példánya sem jár lapomnak: összeszedtem tehát minden eddig megjelent számait s elküldtem a tábornoknak, felkérvén őt, olvassa át ezeket s mondja meg, mit tart bennük elkárhoztatandónak? E kérdésemre írta a tábornok a fentebbi levelet, melyet az Esti Lapokban közzétettem.] [Footnote 13: Ez a monda Eötvösrül szólt; most már meg van czáfolva. Lenormand látott valami állványt a sors végén; de az nem a guillotin, hanem az érczszobor állványa, melyet a nemzet legnagyobb fiai egyikének emel. Au contraire: az a fő még holta után is égre emelve áll.] [Footnote 14: Már akkor kezdődött az aldunai lázadás, ezentúl egyre hevültebb a közhangulat kifejezése.] [Footnote 15: Mint feljegyezte a történet, meg is feleltek a nemzet várakozásának.] [Footnote 16: E czikket az addig reactionariusoknak ismert hírlapok rögtöni átváltozása ultraradicalisokká idézte elő. A pecsovicsok vörös tolla sarkukig ért le. Látható volt, hogy a forradalmi elveket ad absurdum akarják vinni.] [Footnote 17: Czélzás a Petőfi verse ellen írt Hajdu-Böszörményi tiltakozásra, melynek refrainja: van, óh van még szeretett király!] [Footnote 18: Iratott akkor, midőn az országgyűlés megszavazta az Olaszország ellen adandó fegyveres segítséget.] [Footnote 19: Azzal fenyegette az ujságírókat (még akkor), hogy a ki ő rá élczel, azt megduellálja.] [Footnote 20: Elébb ő is a kormánypárton volt.] [Footnote 21: Czélzás arra a beszédre: «Bár rázkódtatnák meg szavaim e falakat».] [Footnote 22: Megbukott az igazolásnál, előleges szereplés után. Mint szinte az utána következő.] [Footnote 23: Szivák valóságos szűrös, kék dolmányos paraszt képviselő volt, becsületes, jó, okos ember.] [Footnote 24: Minthogy Táncsics semmi jogczímen nem volt választó, s így választható sem lett volna, a nagyharsányi község egy féltelket iratott a nevére, hogy a képesítést elnyerje.] [Footnote 25: Biz ez egy kis plagium, de helyén van.] [Footnote 26: Ez már csak az akkor divatba jött egy hangon perdülő névalkotásokra czéloz.] [Footnote 27: Ez a frankfurti parlament akkor nevezetes harczai alatt iratott.] [Footnote 28: Sajnos, hogy ez a jövendölés, a mi csak tréfának volt szánva, olyan komolyan megvalósult. J. M.] [Footnote 29: Iratott e czikk azon keserű benyomás alatt, midőn az országgyűlés küldöttei, kik ő felségét meghívták Budapestre, azzal a hírrel jöttek vissza, hogy a király nem teljesítheti az ország ez óhajtását, a mitől pedig a kitört véres viszály megszüntetése függött: – mivel beteg.] [Footnote 30: A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem, hogy én bizony az egész harcz alatt se karddal, se puskával semmiféle hőstettet nem követtem el. Boldogult jó apám is insurgens hadnagy volt a napoleoni hadjárat alatt: volt egy kedvencz fringiája; a miről egyszer azt kérdezém tőle: «édes apám, vágott-e le azzal sok francziát?» mire az én lelkem apám azt felelte: «fiam; ha oda jött volna hozzám, bizony levágtam volna». Ez volt az én harczi devisem is. Családi czímeremben is egy ágyús vitéz van. Legelső ősöm sem engedte az ellenséget közelebb jönni magához az ágyulövésnyinél. Nekem sem volt részem másforma verekedésben, mint a hol ágyuznak. A halálra komolyan el voltam szánva mindig, de a forrójába a verekedéseknek nem kerültem bele soha. Tehát a harczi babérokból egy levélre sem tartok igényt. Azon expeditio, melyet itt jelzék, Jellasich betörésekor az alföldi népfelkelés rendezése végett indult meg Kossuth vezetése alatt. Kisérték őt Egressy Gábor, Csernátony, Rákóczy, Lopresti Árpád, s velem együtt még többen: kiknek feladatuk volt a kormány vezérét megtámadtatás esetén megvédni, s ha kifáradna, a népgyűléseken felváltani. Nem támadta azonban meg senki, s nem fáradt ő ki soha. Bámulatos volt a hatás, melyet szabad ég alatt tartott szónoklatai az alföldi nagy városok népében felköltöttek. A nép tömegestül ragadt fegyvert, s nehány nap alatt ötvenezer embert s e közt két ezer fölszerelt lovast állított ki. Kossuth kifáradhatlan volt s mindent megmozdított az önvédelmi harczra. Hódmezővásárhelyen kapta meg Rózsa Sándor folyamodását bűnbocsánatért, ki «szegény legény» társaiból több száz főnyi szabad csapatot ajánlkozott szervezni az aldunai ellenség ellen. Rózsa még akkor csak kalandor volt, nem aljas rabló; s az ajánlott szolgálatra megérte a bűnbocsánatot. Én vittem azt neki Félegyházára. Innen Pestre volt küldetésem. Nyáryhoz, ki azonban attól a hírtől, hogy jövünk a Tisza mellől ötvenezer emberrel, épen nem volt elragadtatva: azt kérdezte: «hát kenyeret hoztok-e nekik»? A pákozdi csatához már csak a fegyverszünetkötésre értem. Pedig Kossuth terve hasznavehető volt. (Ezt nem én mondom, hanem egy hadászati tekintély: Rüstow.) Az ellenfél hadoszlopai ellen nagy népfölkelési tömegeket állítani fel, s a helyett a velük szemközt álló hadtestekből a rendes katonaságot mind a feldunai hadsereghez vonni s azzal az ellenfél főerejét, Windischgrätz hadseregét verni le. De nem fogadtak neki szót, minden egyes hadtestparancsnok azt állítá, hogy az ő állása a legfontosabb, nem nélkülözheti a rendes csapatokat. A bécsi forradalom kitörése után Kossuth kettőnket Csernátonyval felküldött Bécsbe, az ottani felkelő csapatok vezérét felszólítani, hogy erélyes támadással segítsenek a már akkor a határon álló magyar hadseregnek s szorítsuk két kéz közé az osztrákot. Útközben Komáromba is be kellett térnünk, az ottani várparancsnokot Majthényit, felszólítani, minden nélkülözhető rendes csapatot és különösen tüzérséget küldjön a Lajtha melletti táborba. Minő látvány volt az rám nézve! mikor éjjel holdvilágnál megérkezünk Komáromba egy ideiglenes tutajhídon át; mert a rendes híd is elpusztult; szülötte városom egészen le volt égve; kormos falak egész utczaszámra. Minden házat ismertem itt, lakóik barátaim, rokonaim; s most az üres ablakok meredeznek reám; kormos gerendák zárják el a kapukat. Senki sem lakik a városban. Nekünk a várba kellett sietnünk. Soha sem láttam nagyobb orrt embernél mint Komárom akkori várparancsnokának volt. Tudva van, hogy I. Napoleon a nagy orrt tartotta embereinél a hűség biztosítékának. Majthényi azonban nem adott nekünk katonát; azt mondta: hogy a mi van, az neki is kell. A legelső kiábrándulás Bécsben ért utol. Minden nehézség nélkül jutottunk el odáig. Ellenséggel csak egy útféli csárdában találkoztunk, vasasok voltak azok. Azokkal még kedélyesen elbeszélgettünk és poharaztunk, mialatt a kocsisunk a lovakat itatta. Nem bánták, akármi járatban vagyunk. Ha bánták volna, bizony talpunk alá fúj a szél. Bécsben azonban mondhatom, hogy sem azt a lelkesülést nem találtunk, a mit kerestünk, sem azt a haderőt; de különösen nem a mozgalom vezetői részéről a helyzet ismeretét. Ezek azt hitték, hogy ez még mindig csak a forradalom és nem a háború. Torlasz, utczaharcz, népszónoklat és kiáltvány: ebből állt strategiájuk. Nekünk topographice kimutatták, hogy Jellasichhoz Bécsnek semmi köze; mert annak a tábora úgy van felállítva, hogy a magyar hadsereggel néz farkasszemet: az tehát Bécsnek nem ellensége. Épen így beszéltek a magyar tábor vezérei: azok meg azt állították, hogy nekik nem kell Windischgrätzet megtámadni; mert az nem Magyarország ellen jön, az csak Bécset jön leverni s még elég naivok voltak felszólítani Windischgrätzet, hogy fegyverezze le Jellasichot, a ki a mi ellenségünk. Az osztrák vezérek aztán nem voltak olyan scrupulosusok; hanem a mint egyesülhettek, leverték egyiket a másik után minden logika és ethika ellenére. Hanem én abból az ábrándból, hogy mi rajtunk valami szomszéd nép segítsen, a bécsi expeditió után kigyógyultam.] [Footnote 31: Ez a naplószerű vázlat (az elő- és utószó kivételével) még a forradalom alatt iratott; de csak a forradalom után jöhetett ki a Szilágyi Sándor szerkesztette Emléklapokban, mely folyóirat a katonai rémuralom alatt, mint egy kimagyarázhatlan lélektani talány, a legnagyobb censurátlan sajtószabadságot élvezve, közlé valamennyi «forradalmi csataképemet» miket «Sajó» álnév alatt írtam. Csak később a polgári kormány jött rá, hogy mit tartalmaznak a füzetek? s azonnal elkoboztatta a fennmaradt példányokat és betapostatta. A mi forradalmi elbeszéléseim az ideig könyvalakban egyesítve meg nem jelentek, azokat már csak travestálva lehetett közönség elé hozni. Így lett «Szenttamási György»-ből mexicoi elbeszélés; a «Szökevény»-ből spanyol novella, s az «utolsó csatár» a segesvári ütközet helyett egy töröktatár csatában szerepel, s a forradalmi hőseim átváltoztak spanyol, creol és horvát vitézekké. Ez a vázlat azonban mindenképen kimaradt. Ennek csak úgy van értelme, a hogy meg van írva. Ennek is helyet kell foglalnia jelen gyüjteményemben. Ez illustrálja az Esti Lapokban elfoglalt álláspontomat. Élesen van írva; de meg van írva, ki is volt már nyomtatatva, s – «quod scripsi, scripsi». A 49-ik republikanus párt, mint párt, az episod által érintve nincs. Annak legkiválóbb feje, a példányszerű tiszta jellem, Irányi, maga így nyilatkozott amaz emlékezetes országos ülésben, hol az eldöntésre került: «azért nem szününk meg áldozni azon oltárnál, melynek papjai közül egy tisztátalannak találtatott». És én saját magam, midőn Pestre visszakerülve, az itteni lapok a Martius 15-dike íróit és szerkesztőit az ügybe tévesen belekeverték, siettem debreczeni politikai antagonistáimról e vádat elhárítani és kinyilatkoztatni, hogy az ő kezük ettől teljesen tiszta. Ezt a pesti «Esti Lapok»-ban írtam meg; melynek példányát sem tudom többé felfedezni. Magára az episod hősére nézve pedig, most már huszonöt év távolán keresztül nézve a történteket, kénytelen vagyok kimondani, hogy a történetet ugyan agyonhallgatni nem lehet; de annak indokait én nem keresem aljas kapzsiságban, hanem inkább politikai kicsiny hitűségben. A republikanus párt e kiváló férfia, hitem szerint, e fatalis ügyben nem «bűnt» követett el, hanem annál nagyobbat: «hibát». Ki hagyta az események vezetését venni az addig felülállott párt kezéből. S a békepárt, mely őt megbuktatta: még ráduplázott erre a hibára, mert a mint felül került, nem saját elveit adta az új kormányzatnak: hanem ő vette át a republikanus irányt a régitől, a hogy ezt az új kormányelnök Szemere republikanus programmja, Csengery új «Respublika» czímű lapja, és saját republikanus czikkeim is constatálják. Ennyit megvallhatunk őszintén huszonöt év előtti viselt dolgainkról. Hogy miért tettük így? azt egy fentebbi jegyzetemben igyekeztem érthetővé tenni. Isten látja; ha hibáztam is, nem tehettünk másként.] [Footnote 32: E leírás nem történelmileg hű; de az eset után így volt az elbeszélve Debreczenben. J. M.] TARTALOM. Előszó 3 Életképek 7 Nyilt szavak honunk fiatalságához 16 Nőszabadság 19 A napok hangulata 22 Szomorú idők 25 Délibáb 30 A forradalom költészete 33 Congrév-rakéták pillanatnyi fényül, némely sötétebb helyekre 36 Szegény király 42 Nem szeretem a sápadt arczokat 45 Keserű hangok 49 A forradalmak metempsychosisa 51 Diplomaticus barometrumok 53 A Pesti Hirlap programmja 55 A Közlönyből 59 Esti Lapok 108 Esti Lapok 115 Mi lesz belőlünk? 119 Miért küzdünk? 121 Pro memoria 122 Mikor megyünk vissza Pestre? 124 Martius 15. 127 Windischgrätz dühödik 129 Orosz interventió 130 Szerkesztői nyilatkozat 132 Habsburgház 133 1848-iki törvény 134 Politikai horoscop 135 Klapka levele 154 Pesti levelek 157 Charivari 171 Esti Lapok 257 A gyémántos miniszter 268 Utóhang 312 A kiadó megjegyzése 317 *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FORRADALOM ALATT IRT MŰVEK *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.